„A Maradonásat ki ne hagyd!” – mondta nyomatékosan ismerősöm, amikor hallotta, hogy Nápolyba készülök, s lelkemre kötötte, hogy a Betlehemesek utcáját látnom kell. Hozzátette még, hogy ez számára a förtelem csúcsa, de nincs mese, oda kell menni, mert ilyen nincs még egy a világon… A helyszíni szemlén részt vett további barátaimnak ugyanez volt erről a véleménye. No, miről is van szó?

Nápolyban a XVII. sz.-ban elharapózott egy fura kisipar: a Betlehem-építészet. Az XIV-XV. századból már voltak feljegyzések arra, hogy Nápolyban szalmát, kis fabábukat helyeztek el templomokban és úriházakban, mutatva a Megváltó születését; de csak 1507-ben jelent meg az első olyan Betlehem, amelyben már volt egy barlang (még igazi kőből), ez 28 alakkal bírt, továbbá felbukkant benne egy kocsma is. Ez fontos lesz, mert a nápolyi betlehemesek Jézus születését körberakták lakóhelyük jellegzetes alakjaival és helyszíneivel. E művek ekkor még a templomok számára lettek leszállítva. Volt rá igény: mert Advent alatt mindegyik pap vetélkedni kényszerült a látványosságra oly fogékony nápolyiak lelkéért, templomból pedig túltengés volt. A hívek részéről jelentős vonzereje volt a dolognak az, hogy Jézus születésénél ugyan jelen volt a három király, azonban köznép vette őt körbe. A kisember örömmel látta viszont magát a mellékalakokban, s az iparosok ezt az élményt célzatosan szállították neki.  

Kifejlett állapotában így pompázott az eredmény. A Betlehemet december 8-án kellett megnyitni, s fokozatosan kerültek bele a szereplők, vagyis a ruhát öltött kis bábok festői falusi miliőben. Az volt a cél, hogy Szentestén a kompozíció már végső állapotban legyen, az utolsó elem az aznap elhelyezett Kisded volt a jászolban. A világoskék háttér előtt középre került (általában szikla tetejére) a Szent Család és annak hódolói; egyébként lenn és oldalt volt ott minden és mindenki, mondhatni, a lényeg, amiért építették az egészet: sziklán ülő házak, patakok, hidak, vízesések, ösvények, kaptatók, az élők közül juhok, tehenek, az értelemmel bíró jószágok sorában pizzakészítők, halászok, vándorok, koldusok, iszákosok, vásárlók, eladók, háziasszonyok, bojtárok, nemesemberek, még szajhák is. A mellékalakoknak tulajdonképpen semmi kapcsolata nem volt a történet középpontjával, nem is figyelnek rá, egymásra annál inkább: élik vidáman az életüket, s pont ezt szerette bennük a nápolyi nép. Még csak feltétlenül szépek sem voltak: golyvások, koldusok, törpék is bemutatásra kerültek. Kialakultak a konkrét alakok, némelyiknek neve is volt. Különlegesek voltak az eladók, mert portékájukkal egy-egy hónapot jelképeztek. A figurák érzelemteljesek: mind vidámak (bánatos arc után kutatni kell), mosolyognak, nevetnek, mutogatnak, hadonásznak, beszélnek, széttárják vagy kérlelve nyújtják mások felé a karjukat. Ezt lehetett bámulni, körbejárni és imádkozni előtte az ünnepkör végéig.

Az XVIII. században az arisztokrácia, majd a polgárság fogékony lett a témára. Mindenki igyekezett lepipálni a másikat, ebből aztán olyan verseny kerekedett, hogy a Betlehem-építészet a város egyik szellemi védjegyévé változott. Goethe ezt írta róla 1787. május 27-én: „Itt lehet megemlékeznem a nápolyiak egy másik igen népszerű kedvteléséről. A jászlak ezek (presepe), karácsonykor minden templomban ott látni őket; tulajdonképpen a pásztorok, angyalok és háromkirályok imádását ábrázolják, többé-kevésbé tetszetős, gazdag és pompás csoportosításban. A vidám Nápolyban ez a csoportosítás még a lapos háztetőkre is felkerült; könnyű, kunyhószerű építményt emelnek ott s örökzöld ágakkal és cserjékkel díszítik. Az Istenanyát, a Gyermeket s a körülöttük állókat és lebegőket pompásan kiöltöztetik; ruházatukra tekintélyes összeget költ a ház. Hanem ami az egészet összehasonlíthatatlanul fölségessé teszi, az a háttér, benne a Vezúvval és környékével. A bábuk közé nyilván eleven alakok is keveredhettek olykor-olykor, s így alakulhatott ki fokozatosan az előkelő és gazdag családok egyik legjelentősebb szórakozása: hogy esti üdülésül előadattak palotáikban világi jeleneteket is, akár a történelemből, akár a költészetből.” Vagyis a Betlehemek a helyi amatőr színjátszást is elősegítették. Nem csoda hát, hogy szakirodalma van, amelyben művészettörténészek elemzik a fejlődését, a kompozíciók szabványait, a jelentősebb mesterek műhelyeinek technikáit. (Jelzem, hogy a neten így keressünk rá: „presepe”, olaszul: jászol.)

S hogy mire volt képes ez a bohóság, azt meg lehet vizsgálni a S. Elmo-erőd alatti Certosa di San Martino-ban, vagyis a Szent Márton Kolostorban. A gyűjteményes kiállítás nagy, régi Betlehemeket foglalja magában. Ezek XVIII. sz.-i bábuit és berendezéseit Michele Cuciniello (1823-1889), egy helyi építész gyűjtötte össze. Egyik barátja, Giuseppe Fiorelli, a helyi múzeumok főigazgatója ösztökélte őt arra, hogy bocsássa őket közszemére, Demetrio Salazar, a kolostor igazgatója biztosított helyet neki. Cuciniello végül belement a dologba azzal a feltétellel, hogy a jeleneteket ő állítja össze egyik építész barátja segítségével. Ezt először 1880-ban láthatta a közönség, a további hasonló, de kisebb darabokat (külön-külön kiállítva) a múzeum menet közben vásárolta össze. (Kép: wikipedia, alkotó: Lalupa. Én is lekaptam, de ez élesebb.)

A Cuciniello-féle Betlehem elképesztő a méreteinél és az alakok számánál fogva. Nem kell nagyon magyarázni a benne látható történetet, de azt nem árt tudni, hogy Cuciniello a bölcsőt egy római templom rom-utánzatában helyezte el, ezzel jelezve azt, hogy ez a kis ember volt az, aki végül uralma alá hajtotta a rómaiak lelkét. Volt persze, akinek a rom légiessége nem tetszett, mondván: az oszlopai vékonyabbak, mint az előtte álló pásztorok válla.

Aztán az XIX. sz.-ban a divat lehanyatlott. Az európai képzőművészet a klasszicizmus megjelenéséig nyilvánvaló adottságnak vette, hogy a bibliai és szentek életét tartalmazó jeleneteket nem korhű, hanem az alkotó korának ruházatában adták elő, ill. abban is. (Ez alól csak a Háromkirályok és kísérete volt kivétel, mert rájuk keleti jelmezeket húztak.) Aztán ez a forradalmak korával lehanyatlott, pedig érdekes lett volna cilinderes urakat és csákós tiszteket látni a Bölcső körül.

Ettől még e kisipar nem szűnt meg, viszont eredetisége lehanyatlott. Szemlélete lecövekelt a barokk külsőségekben, így ez ma már csak megmerevedett, dogmaszellemű utánzás minden eredetiség nélkül. S kik készítik őket? Vannak családok, akik örökségképpen élnek ebből: ők ragadták magukhoz a belvárosban, a Dóm közelében lévő sikátort, a Via San Gregorio Armeno utcát, ahol a portékáikat közszemlére teszik – ma már nem is elsősorban a nápolyiak, inkább a turisták számára. Viszont a látottakban a kegyelet a legkevesebb. Mert agyonpingált, jól–rosszul összetákolt, régi ruhákba öltöztetett szobrocskákból áll az utcatárlat. A mesterek semmiféle modernitási engedményre nem készek: ugyanaz náluk a testtartás, ugyanaz a ruházat, mint kétszáz évvel korábban, s ez erősen avíttas jelleget ad az egésznek. Egyszóval: desztillált a giccs.

Mentségemre legyen szólva, hogy előző napon az Archeológiai Múzeumban néztem végig a római szobrászatot. Ha soraim mögül kihallatszik a sikoly, az emiatt van. De tompítsuk az élményt: gondoljunk bele, hogy már több száz éve is ilyeneket láttak a vásárlók, egyszóval egy rövid sétával visszalépünk a múltba, mert ugyanabból válogathatunk, mint a korabeliek. (Kivéve a kínai műanyag autókat és elemmel hajtott művízeséseket, mert ezek a társbérlők.) S hát milyen kedélyes, ártalmatlan szórakozást nyújthatott nekik az, hogy az egyes elemeket összeszedve felépíthettek egy Betlehemet! Igazi kirakós játék volt, a minőségi végeredmény pedig kreativitást igényelt. Szerintem gyermekeknek ma is ajánlott lenne – ha nem volna nagy a térigénye, és ne lenne olyan drága mulatság, mert egy közepes kompozícióhoz 20-30 szobor kellene és ugyanennyi tájelem.

Viszont a vidor mesterek igyekeznek frissen reagálni a közéleti változásokra, s azonnal készen állnak arra, hogy politikai szereplők, focisták, színészek és zenészek buta kinézetű, üvöltő színekkel kipingált bábjaival árasszák el az utcát. A Maradonás jászolt én ugyan nem találtam meg (pedig figyeltem alaposan), a jelek szerint elkelt. Van helyette viszont Putyin, Merkel (kissé célzatosan római karlendítéssel), s ki feszít középütt…? Na ja. Otthonra egy kis Mussolinit? Ha fizeti, hadd vigye!

Persze, nem a Betlehemhez. (Bár ki tudja.)

A város, ahol évszázadok óta semmi érdemleges nem történt, azzal ragadta magához a hírnevet, hogy 2003-ban az UNESCO világörökséggé tette a Jihlava folyó nyugati partján húzódó zsidónegyedet és a fölötte álló (azzal egyébként szerves kapcsolatban nem lévő, a főút túloldalán merengő) Szent Procopius Bazilikát. Mondják: ez az egyetlen olyan zsidó épületcsoport, amely Izraelen kívül megkapta ezt a titulust. 

Nos,ez a negyed lényegében három hosszú utcácskából áll: az egyik a vízparton húzódik, ez egy sétány; a másik szélesebb (az ulica Leopolda Pokorného) volt a főutca, a harmadik fölötte áll, jóval soványabb, szűkebb, hullámosabb. És még persze van pár keresztutcácska, meg átjáró a házak mélyén. Mindezeknek a végében ott feszít egy elhanyagolt, koszos gyár, kéménnyel. A zsidó múltra azonban egyik sem emlékeztet, csak két zsinagóga. 

Az egyik, az 1639-1642 között épült „Első zsinagóga” 1952-től kezdve a cseh huszita egyház temploma lett, látogathatatlan, de ahogy fényképen a belsejét megnéztem, ebből kipucolták az utolsó judaista jelleget is. Az 1669-ből származó „Hátsó Zsinagóga” (a gyár mellett…) viszont egy kívülről semmitmondó lábasház, s a belseje sem nyújt valami nagy mutatványt. Ez érthető is: mert már a Holokauszt előtt sem töltötte be eredeti funkcióját, a zsidó lakosság megfogyatkozott, elvándoroltak innen a népek, 1926-tól kezdve a már jelzett helyi bőrgyár raktára lett, s mivel a Holokausztból 10 ember kivételével senki sem tért haza, végül a Třebíč-i Zöldség Tsz. használta burgonyatárolónak. Eredmény: 2 méter magasságig minden festmény lerohadt a falakról. Ami megmaradt az 1706-1707 közötti díszítésből, azt ugyan újabban restaurálták, de így is elég kopottas szegény. 

Kész, ezzel befejeződött a zsidónegyed. Van még ugyan itt rabbinátus, városháza, iskola – , de az épületek annyira egységesen középszerűek, hogy semmit sem veszítünk azzal, ha nem állunk meg előttük. 

Ezt azért valószínűleg érzik is az utasok, mert amikor 2018 augusztusában – a legnagyobb nyári turistahullám idején – ott jártunk, alig lézengett valaki az utcákon. A házakban laknak, ezt bizonyítják az autók is. Van azokban ugyan néhány kötelező kisebb kávéház és étterem, de azok is egy-két kivétellel zárva voltak. Akárcsak a szuvenírbolt. Pedig micsoda lehetőségek lennének itt a pénzforgalom fellendítésére! „Kávéház a Tórához”, vagy „Étterem a Zöld (kék, sárga, barna, foltos, cirmos) Macskához”, esetleg a szokásos Svejk, csak itt kóser sörrel. 

Ilyenek szerencsére nincsenek, mint ahogy öntött zsánerszobrok sem, pedig a turizmus giccsigénye eskedel ezek után. Megannyi ízléstelenséggel lehetne kibélelni az utcákat, mint ahogy az már jellemző a legtöbb felkapott helyre. Mondjuk, a Baktató Rabbi szobrát ki lehetne állítani a Hátsó Zsinagóga előtt; a bejáratnál megjelenhetne a Lókupec vagy a Zöldséges Asszony; az Első Zsinagóga mögött a verekedő Talmud-tanulók szobra, vagy ahogy éppen einstandolják egymás elől a golyókat. Puccot adna a helynek a bejárat előtt két kőtábla is, egy rájuk bökő kézzel. Meg ilyenek. Ezek azonban – hála Jahvének! – nincsenek. Ne is legyen!

Ha még nem nagyon akarunk elszakadni a judaista emlékektől, felmehetünk a város fölött lévő zsidótemetőbe is, amely meredek domboldalon áll; de a szokványos régi, vékony kőlapokba vésett óhéber feliratokon, meg a modernebb, német nyelvű márvány síremlékeken kívül legfeljebb az I. Világháború áldozatainak állított kardos kis emlékmű keltheti fel a figyelmünket. 

Innen elsétálhatunk a város fölött park túloldalán lévő Masaryk-kilátóhoz, amely egy erődmaradvány félbástyája előtt lévő összecementezett sötét kőhalom; a kilátás szép a városkára. Mondjuk, ezért megéri idejönni.

De irány a Bazilika! Ha kilépünk a gettóból, az út túloldalán mered ez fölénk. Két módon is fel lehet jutni hozzá: az egyik egy gyalogút, a másik a hídra a dombról leereszkedő főút. Ez utóbbinál látványos a belépő: sárga és vörös épülethez visz be minket egy kis kőhíd, rajta egy meglepő Nepomuki Szt. János-szoborral. Mert ezt a szentet úgy szokás ábrázolni, hogy kezében a kereszt, a másikban a vértanúság pálmája. Itt viszont egy angyal nyújtja fel neki a keresztet, s János arcán az elutasítás döbbenete ült a láttán – mintha nem akarná elhinni, hogy neki ez jár az élettől. Ilyet sem sok helyen látni. 

Átmenve a vár kapuján (amely sosem volt ostrom alatt, át is alakították hivatali épületté az évszázadok alatt), egy kis térre jutunk, s ott a templom. Épült a XIII. sz. elején, kívül román és barokk, belül gót, de a mérsékelt változatból. Tetszetős, nem mondom. Ma nem szolgál kegyességi célokat: múzeum, amibe óránként van bejárás (kivéve pénteken).

Csak csehül magyaráznak, tehát ezzel nem sokra megyünk. Most lehetne arról beszélni, hogy az oszlopain milyen ornamentika van kifaragva, hogy van freskója és rózsaablaka, mi több, kriptája is, de maradjunk annyiban, hogy mindez a sötét, szürke, nyers gótika kispolgári diadala, az ember egy elégedett biccentéssel tudomásul veszi, akárcsak az előtte lévő kis terecskét az oroszlános szökőkúttal. 

A háta mögött kis park, le lehet nézni a városra. Benne egy fafaragvány – amatőr munka. A vízpart ide eső részén üres tér néz ránk, nyaranta koncerteket és fesztiválokat szoktak ott rendezni.

A Jihlava túlpartján lévő városról nincs mondanivalónk. Hatalmas tér, amely majdnem akkora, mint a Vencel tér Prágában, ez a méret a város büszkesége, de az őt körbevevő épületek mind az XIX. század végének a klasszicizáló termékei. Egy árválkodó szobor középütt (Cirill és Metód); mögöttük a tér egy parkolóvá válik. Fölötte a Szent Márton templom, amelynek tornya uralkodik az egész város fölött. 

És ezzel Třebíč-nek vége. Na jó, talán még fel lehetne mászni a fölötte lévő Szent Kereszt kápolnához is... Maradjunk annyiban: ami itt vár ránk, főleg a zsidónegyed, azt sokszor lehet látni Csehország szerte, sőt. Jártam nem egy ilyen helyen, pl. Mikulovban (Nikolsburg), vagy Boskovicében. Hogy miként sikerült a cseheknek pont itt kiharcolniuk a gettó védettségét, azt nem tudom, de erre mondaná Kohn bácsi: ügyes!

E Prága melletti kis bányászfalu szomorú történetét nem kell elmesélni, de mégis… Hátha valaki nem ismeri.

1942. május 27-én Reinhard Heydrich, a német helytartó (hivatalos nevén a cseh-morva protektor) ellen egy félresikerült merényletet követtek el (jegyezzük fel a hősök nevét: Jozef Gabčík és Jan Kubiš), amely annyira azért nem volt rossz, mert a helytartó június 4-én a kórházban feldobta a talpát. A helytartóság azt gyanította, hogy Lidice falu lakói segítették a merénylőket, s 1942. június 10-én megszállták a települést: az összes 15 éven felüli összes férfilakost (199 főt) helyben agyonlőtték, a nők túlnyomó többségét (184 főt) a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcoltak, a többit kórházakban és Theresienstandtban szórták szét, a gyermekek (88 fő) pedig Litzmannstadtba (a mai Lodzba) kerültek. Egy részüket eltűntették, megölték vagy elnémetesítették őket, 17 fő a háború után hazakerült, a többiek sorsa ismeretlen. (A számadatok folyton változnak.) Egy részüket „különleges kezelésnek” vetették alá, ez volt a náciknál a kivégzés kódszava. A falu helyét azonnal körbekerítették, s a táblákon ott áll a kérlelhetetlen felhívás: a területre a belépés tilos; ki megközelíti, lelövetik.

Találkozásunk e nemzeti kegyhellyel egyszerre volt érthetetlen és misztikus. Érthetetlen annyiban, hogy amikor megálltunk az emlékmű előtti parkolóban az út szélén, már alkonyodott; csípős októberi hideg volt, szombat este. Állt ott egy kis lakóautó, oldalt nagy, nyitott ablakkal, amely mögül sárga lámpafény csapott ki. Amint odaértünk hozzá, meglepve láttuk, hogy ez egy húsbolt. Egy rendes, megtermett asszonyság nézett ránk a belsejéből, feje fölött páros kolbászok lógtak, előtte bontott csirkék, nyelvek, nyakak, pácolt combok, felvágottak; a légben fűszerezett hús szaga lebegett. Némi várakozással tekintett ránk, de mivel portékájára egyrészt nem volt szükségünk, másrészt méltatlannak éreztük volna ezzel bemenni a tragédia helyszínére, otthagytuk. Ezt nyugodt tekintettel vette tudomásul, s mint valami szobor, továbbra is ott állt a termékei fölött. Hogy mit keresett ott és pont akkor, ebben az időben, ez nekem a mai napig rejtély. Hiába: a vállalkozó szellemnek nincs határa. Meg persze a kegyeletsértésnek és a  hülyeségnek sem. Valahol azért Marxnak igaza volt: a tőke és az üzlet mindenre képes. (Fájdalom, akkor még nem gondoltam, hogy megírom a történeteimet, így fénykép nincs róla.) 

De menjünk be az egykor volt Lidicébe – természetesen ingyen, egy oszlopos kőpagoda-szerű építményen át. Két oldalt hat kő-dombormű fogad minket a szintén oszlopos, egyszerű kivitelű árkádok alatt. Ez egyik oldal a férfiak, a nők és a gyermekek sorsát mintázzák meg, a másikon a szovjet hadsereg bejövetelét és a boldog jövőt. A domborművek szándékoltan egyszerűek, alakjai stilizáltak, de éppen ezért igen hatásosak: hiszen ebben a háborúban a németek sosem látták meg az ellenségben az embert. A szocialista jövő pedig szintén nem… 

Ezután egy hatalmas, szürke kövekkel fedett térre jutunk, amelynek aljában egy kis emlékhely van a mészárlásról. Utána a tájépítészet egyik remekművét láthatjuk – s ez független a hely szakrális jellegétől. Ez, ami itt vár ránk, a világ legelegánsabb kastélyai körül is elismerést hozna a tervezőjének. Eredetileg ez volt a füves, fás térség neve: A béke és barátság parkja, 1955 júniusában nyílt meg Sir Barnett Stross (1899-1967), egy angol orvos támogatásával, aki az alkalomra 32 országból származó 29.000 rózsatövet ültetett el itt. 

Ezekből már egy sincs meg. Lidice egy völgy, amelyben magányos fák és szétszórt, ritkás facsoportok helyezkednek el, sok a zöld terület, de virágok, padok sehol. Mert ez nem park, nem annak készült. Ez egy kegyeleti sétahely, ahol az ember nem ülhet le, hogy egyen, igyon, cigarettázzon, így jelképesen mindig állva kell maradnia a meggyilkoltak emléke előtt. Mindezt alkonyi, homályos, tompa fénybe vonta a lenyugvó nap, amely sárgás fénnyel színezte be a szemben lévő domb fölött a szürkés, párás láthatárt. 

És nincs sehol valami ágaskodó, hatalmas emlékmű, csak szerények, kicsik – mint amilyenek a falu lakói is voltak, mielőtt rájuk törtek volna a gyilkosok. Itt van mindjárt a gyermekek emlékműve.

A szoborcsoport gondolata Marie Uchytilova (1924-1989) 1969-es ötlete volt, bár ő ezzel a II. Világháború összes gyermekáldozatának akart szobrot emelni. 1980-ban elkezdett dolgozni vele, 1989 márciusában fejezte be az összes alak megkomponálását. Gyűjtést is indított a felállítására, de az összejött pénzből semmit sem látott: mert november 16-án szívrohamban meghalt. Férje tovább folytatta a harcot a műért, 1995-ben helyezték el az első néhány bronzba öntött darabot, aztán jött utána a többi, az utolsót 2000-ben avatták fel. Amikor ott jártunk, a szoborcsoport előtt egy kis halom plüssállat hevert – ezt hozzák ide a látogatók a virágok mellett. Megjegyzendő: volt, aki vitt innen emléket, mivel 2010 novemberében ellopták az egyik alkotást (jobb oldalt egy kislányalakot). Közadakozásból pótolták. A szoborcsoport – amibe Uchytilova az egész életét beleölte – olyan népszerű lett, hogy a többi művet, ami itt van, ma már csak épphogy megnézik az emberek. 

Pedig van még két kőből faragott szobor: egy nőalak, amint a hozzá félve tapadó lánya fölött zokog a falu sorsán, egy férfi sírja fölött. 

Egy másik, összetörten álló nőalak viszont akármelyik kastélykertben elmenne – nem érződik rajta a megrendülés, csak az elmúlás általános érzelmét váltja ki.

Mindkettő alkotója Bedřich Stefan (1896-1982). Tovább haladva láthatjuk néhány ház alapjának (pincéjének) a maradványait, és a lerombolt templom falának a részleteit. 

A völgy fölött, a műút mentén ott van az új Lidice. Feljebb, a domb tetején, a műút mellett egy pár utcából álló, érdektelen, egyentervezésű sor- és kockaházas település ez, Prágába mennek innen ingázni az emberek. De nem is az a dolga, hogy az egyéniségével tüntessen: a neve volt a lényeg. Mert a németek tökéletes munkát akartak végezni, s a falu lerombolása után még az ingatlan-nyilvántartásból is kitöröltették a Lidice nevet. Az új falú felépítésének annyi volt a célja, hogy a telekkönyvbe visszakerüljön ez a név, jelezve: nem sikerült a gaztett, az élet feltámadt a romok fölött.  

És örüljünk annak, hogy a sok elmaszatolt per és felelősségre vonás után itt legalább gyorsan beköszöntött az igazságszolgáltatás: Karl-Hermann Frank (1894-1946), a Protektorátus államminisztere és az SS tábornoka, az ötlet kiagyalója az áldozatok hozzátartozói előtt lett fellógatva a „Pankrácban”, vagyis a prágai főbörtönben. Így:

Megnyugtató. S ha valakinek kétségei vannak büntetésének jogossága ellen, annak ajánlom figyelmébe Javoříčko történetét. Az is az ő műve volt.

Bouzov, ez a Brno fölött északra fekvő morva kisvároska (vagy inkább falu) önmagában érdektelen; a fölötte fellegekbe nyúló várkastély az, ami ismerkedési vágyunknak lehetőséget ad. Egy tájidegen, gótikus kastély néz le a hegytetőről, s ha megtudjuk, hogy ez a Német Lovagrend utolsó központja volt, akkor ugyancsak nézünk egyet: hát ezek meg hogy kerültek ide a Baltikumból? 

A történet röviden ez. A vár elődje az XIV. században épült annak érdekében, hogy az olmützi (olomouci) utat figyelje és az ott közlekedőket megvámolja. Hogy a következő évszázadok alatt hány főnemesi cseh család kezén fordult meg, azt ügyünk szempontjából lényegtelen, azt azért érdemes megjegyezni, hogy még Podjebrad György (Mátyás királyunk nagy ellenlábasa) is a gazdája volt. Közben több ízben leégett. 1686-ban a Német Lovagrend vette meg a környékbeli falvakkal együtt, de az erődítmény karbantartására már nem volt elég anyagi fedezete, az folyamatosan leromlott, a végén már úgy nézett ki, mint Husztnak ó vára: izgalmas volt, de mindenkinek fölösleges. A lakosság és a Lovagrend együttéléséről nem maradt fenn érdemi információ. 

De aztán jött Habsburg-Tescheni Jenő főherceg (1863-1954), aki Csehországban született, s 1894-ben ő lett a Német Lovagrend 58-adik Nagymestere (Hoch- und Deutschmeister des Deutschen Ritterordens). Ekkor egyébként már nem is ezt a nevet viselte a társaság, mert 1891-ben a Mária Lovagok Rendje nevet vették fel IX. Pius pápa kegyéből. Jenő 1923-ig viselte ezt a címet – ekkor egy papnak adta át, s ezzel a Rend végleg egyházi jellegűvé változott, s mint ilyen, a nácik üldözésének volt kitéve. Ez azért volt némileg abszurd, mivel a nácik a Német Lovagrend mintájára akarták felépíteni az SS-t, továbbá állandó romantikus forráshivatkozásuk volt a Rend egykori baltikumi birodalma, s rokonszenves irány volt számukra az is, ahogy hatalma fénykorában a Rend irtotta és elnémetesítette a szlávokat és a litvánokat. Ezzel szemben a zsidósággal megmételyezett katolicizmus már nem volt az ínyükre, márpedig ez a társaság immár nem igyekezett becsatlakozni egy új népírtásba és birodalomépítésbe. 

De maradjunk Jenő hercegnél. A megszelídült Rend kastélyát (tulajdonképpen egyetlen komolyan vehető tulajdonát) elkezdte egy műgótikus csodává kiépíteni a müncheni Georg von Hauberissel (1841-1922) professzor vezetésével. Ez nem az ő kizárólagos ötlete volt, mivel az XIX. sz. második felében több ilyen gótikus jellegű régi-új kastély emelkedett német földön, a legközismertebb a Neuscwansteinben felhúzott mű, II. (Hibbant) Lajos bajor király wagneri dallamoktól inspirált építészeti rögeszméje; de a porosz uralkodók is tettek ilyen lépéseket, amikor a tájba illesztették Hohenzollern várát.   

Az építkezés 1895-1910 között ment végbe. Lett is belőle az, ami most; tájidegen látványelem a szelíd morva dombvidék mélyén. Viszont volt benne villany, folyóvíz, központi fűtés, angolvécé stb. Beépítették a vár fölszinti kápolnájába a Rend középkori nagymestereinek gótikus síremlékeit is. (6 db-ot, ennek „gazdái” 1395-1515 között vezényelték a teutonokat. Kérdeztem az idegenvezetőt, hogy hol vannak a holttestek. Közölte, hogy azokat ne keressem itt: Jenő azokat hátrahagyta az – akkori – Német Birodalomban.) 

A csehszlovák állam persze nem szerette a várat a szellemisége miatt, de különösebben nem is foglalkozott vele, végül is egy katolikus egyházhoz tartozó uradalom központja volt. Nem úgy a nácik: 1939-ben, amikor ezt a területet is elfoglalták, feloszlatták a Rendet (nemcsak itt, hanem az egész Birodalomban), a várat pedig elkobozták. Ez úgy történt, hogy Himmler a környékbeli Strahov kolostort (Strahovský klášter) rákényszerítette arra, hogy 1.000.000 koronáért eladja a várat az SS-nek – ami az értékének a töredékét sem foglalta magában. (Sajnos, nem tudom kideríteni, hogy mi köze volt jogilag a kolostornak a várhoz; nyilván az egyháztól kaptak kezelői jogokat.) Az adásvételt persze afféle „keresztapa-módon” kell elképzelni: vagy a tinta került a szerződésre, vagy az agyvelő. Himmler az épületegyüttest egyfajta SS-lovagvárként kezelte, maga is többször megjelent ott „összetartásra”. A II. Világháború után természetesen a csehszlovák állam tette rá a kezét, mint német tulajdonra. A kolostor paradox módon a himmleri deal-lel még jól is járt, mert a kommunisták egy koronát sem ajánlottak volna fel nekik. Azóta múzeum. S habár a Bécsben székelő Rend 1989 után érdeklődését fejezte ki a visszaszerzése iránt, a csehek  visszautasították ezt az új honfoglalási kísérletet.   

A várba feljuthatunk az alatt elterülő városkából, de van egy nagy felső parkolója is. Úgy olvastam, hogy itt pénzt kérnek, de én sem jegyárusítót, sem parkolóórát nem láttam. Öt perc sétával jutunk el innen egy barokk kapun át a főépülethez, amelynek két részre van: a régi külső vár, majd a belső udvar mögött helyezkedik el az új, amely gót stílusában eluralja a dombot. Nagyon látszik rajta a „megtervezettség” abban az értelemben, hogy nem egy organikus építés eredménye lett, hanem rajzasztalon született.

De lássuk a belsejét! 

Nos, itt némi meglepetés ér minket. Azt várná az utazó, hogy a belsőépítészek és dekoratőrök mindent beleadtak a Rend dicsőséges történelmének a nyomatékosításába, tehát szobrokra, 2 x 3 méteres festményekre, dölyfös és kisuvickolt páncélruhákra, kopott zászlókra, hadifelszerelésre, féllepedőnyi méretű bullákra számít. Nos, ezekből semmi nincs. Az enteriőrök leginkább egy jól felszerelt, de még bevezetés alatt álló vadászkastély hangulatát sugallják, mert erdei trófeák sincsenek benne. A csavart oszlop pedig minden, csak nem a Lovagrend eredeti stílusa az XIII-XV. századból.

Minden szoba sötét, alacsony mennyezetű, a falakat elárasztják a sötétre pácolt, faragott ónémet falborítások, az agancsos csillárokon lebegő műgót szobrocskák. Még a lovagi „konferenciaterem” sem több ennél, csak nagyobb. Az épületbe szabadon ömölhet be a napfény – ennek ellenére minden helyiség árnyékban úszik. De hát hol van itt a történelem? 

A válasz: sehol. Mint ahogy mondtuk, a Német Lovagrend, amikor ez a vár felépült, már nem az volt, ami egykoron. Nem volt illő immár azzal dicsekedni, hogy nyomták el, irtották ki, döntötték rabszolgaságba a Baltikum népeit; a nagy csatákkal sem henceghettek el, mert kis győzelmeket tudtak aratni, de a sorsfordító összecsapásokban rendszeresen vesztettek; az utolsó évszázadaik pedig már a hanyatlás pangó reprezentációiról szóltak. A múltra (legyen az dicső vagy sem) csak a nagymesterek festett címerei emlékeztetnek, meg a nevezett sírkövek. Egyszóval az épület inkább rosszkedélyű, fáradt úriemberek szállásának és borongóhelyének tűnik, mintsem a harc, az erő és hatalom, vagy ennek hiányában a felmagasztalt múlt kegyhelyének. Vallásos érzületről sem sok minden tanúskodik benne, bár van kápolnája is.

Az élet élvezetét néhány értéktelen és állatokat ábrázoló kisméretű festmény, továbbá az asztalokra látványosan kihelyezett söröskupák jelképezik. Az udvara viszont szép.

De azért a kastély még így sem tudta elnyomni német jellegét, hiszen egy gaztett kiindulópontja volt. De ehhez inkább lapozzunk Javoříčko falu történetéhez.

A Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Mussolini ötlete volt: az azért mégsem járja, hogy Itália, mi több, a fasizmus, a Jövő Állameszméjének Hírnöke, a Kultúra és az Emberi Minőség Zászlóhordozója ne törjön be a XX. század legfontosabb művészeti területe, a film magasztalói közé! Kiötölte tehát, hogy kellene egy nemzetközi filmfesztivál, s erre Velencét szemelte ki az északi országokból  jövő vendégek miatt. (Könnyű megközelítés.) Kevés gondolata volt a Ducének, ami pozitívan fennmaradt, ez igen. Mert tudni kell, hogy a maga nemében úttörő volt az a fesztivál: az 1932. augusztus 6-21. között rendezett seregszemle volt a világ első nemzetközi filmes seregszemléje. Jelenleg is az A (mit A – A+) kategóriába tartozik, aki innen hazaviheti az Arany Oroszlánt, az – ha örökre nem is, de egy időre biztos –  besáncolja magát a szuperproducerek kedvencei közé.  (Megjegyzés: a fődíját eredetileg Mussolini Kupának hívták…) (Csak összevetésként, a filmfesztiválok így követték egymást: Cannes – 1947, Karlovy Vary – 1948, Berlin – 1951, Moszkva – 1959 [bár volt egy 1935-ben is, de ez elhalt]). Azóta is az év nagy filmes szenzációja e nemzetközi monstre mustra. 

1932-es megnyitóját a magyar lapok még úgy hívták, hogy „nemzetközi mozikiállítás”. 16 napig tartott; olasz, francia, angol, amerikai filmek mellett volt ott csehszlovák, sőt, még szovjet is. (Ez utóbbi „Az élet felé” c. művel.) Magyarország még nem szerepelt a programban – mondjuk, nem is lett volna mivel. (Később jobb hírünk lett az olaszoknál, ez volt a „fehértelefonos” filmek világa, de ez nem egy utazási blogra tartozik.) Sajnos, mi magyarok sosem szerepeltünk itt jól, egyetlen sikerünk Szőts István alkotása volt, az Emberek a havason, amely a csonka mezőnyben 1942-ben díjat kapott – de nem a fődíjat. Mindegy: ez is nagy dicsőség volt. (Leginkább Szőtsnek, aki nálunk magányos jelenség volt e részint realista, részint szentimentális, panteisztikus művével.) 

Természetesen nem akkor tettem látogatást a Fesztiválpalotánál, amikor nyüzsögnek körülötte a biztonsági emberek, benne pedig a sztárok, a tömeg pedig ott ácsingózik arra, hogy megjött ő, ő, nézzétek, helló, helló, Al! (Pacino.) Szép, csendes nyári nap volt, amikor az 1-es vaporettóval (ez a velencei gyorsjáratú vízibusz) kimentünk a Lidóra, vagyis a szigetre, ahol a palota van. Közben látványos, hatalmas hajók keresztezték utunkat, de ebben a méret csak meghökkentő, de nem kelt ijedelmet: itt ősidők óta nem volt komolyan vehető hajózási baleset. 

Lidó (olaszul Lido) név alatt nemcsak Velencében van üdülőterület. Mindenféle ilyen helyet így hívnak a taljánok, amely tenger mentén fekszik, és van benne szállodasor. Ez a Lidó azonban nyugodt környék: egy elnyújtott alakú szigeten lévő villanegyed, kis- és középpolgári házakkal, szállókkal, apartmanokkal, de építészetileg említésre egyébként egyik sem méltó, kivéve azt, amelyet slusszpoénként bemutatunk. Jó sokáig kell baktatnunk a fesztiválpalota felé, s ez olyan, mintha a Balatonszéplak Felső- és Alsó között járnánk, csak elegánsabb kivitelben: balra a tengerpart strandjai (belépés díj ellenében!), jobbra a villák. Aztán megérkezünk (kb. fél óra gyaloglás után, lombos allén haladva) a célhoz.  

A fesztiválpalota, vagyis a Palazzo del Cinama (természetesen a Mussolini-uralom mementója) változatlan állapotban várja a közönséget 1937. augusztus 10 óta. Avatása idején érdekes, magabiztos, modern jelenség volt – így azonban, kissé leharcolva, megkopott márvánnyal, magányosan, tömeg és hevület nélkül csak egy közepes méretű, elsimított vonalú középület, a fasizmus tipikus tömegterméke. (Amely azonban még mindig eredetibb eredmények hozott létre, mint a lakás- és irodaügyi tömeggyártásba fulladt szocializmus, vagy a dór mintákat követő merev nácizmus. De persze kedvenc stílusomat, a Sztálin-barokkot nem tudja felülmúlni.) Háta mögött csónakkikötő.

Az épület lerobbant állapotot mutat, hozzá van tapasztva egy nagy fafészer, gondolom, nagystílű funkcióval. 

Mindkettőt fel kéne újítani. Van rá idő: évente egyszer nyitnak ki… 

Mögötte, a tengerparton arab stílusú szálloda giccseskedik. Nem véletlenül került ide: e helyt nemzetközi az ügyfélforgalom, a homok és olaj hercegei is szeretnek errefelé megszállni.

Már visszafelé mentünk, amikor a kikötő mellett találtunk egy meglepően csempézett épületet. Ez a Grande Albergo Ausonia & Hungaria Wellness & SPA. De mit keresünk mi itt, magyarok?  

A megoldás a következő. A szálloda 1907-ben épült, tulajdonosa Ludovico Fabrizio vállalkozó volt, az építészeti műremek pedig a Hungaria Palace Hotel névre hallgatott. Akkoriban még nem volt ennyire díszes, a majolika borítást 1913-ban helyezték rá. Így nézett ki egy korabeli képeslapon:

Na de rátérve a névre: akkoriban Magyarország kitűnő vasúti összeköttetéssel rendelkezett Velencével (megjegyzem: most is), s általában mindenki, aki északról jött, vagy bécsi, vagy budapesti átszállással érkezett ide. A szálloda névadását tehát nem inspirálta már, mint a józan üzleti számítás: aki onnan jön, az jöjjön ide. Tárt karokkal. Aztán jött az I. Világháború, amikor hirtelen a „magyar” név kellemetlenné vált Olaszhonban, meg aztán a magyar kuncsaftok sem jöttek (jöhettek) ide. Be is zárt (közel volt a frontvonalhoz a város), majd 1920-ban ismét kinyitott. Akkor a győzelem mámorában átkeresztelték e szállásipari egységet Hotel Ausoniára. (Ausonia nem kitalált név: a latinok így hívták görög mintára Róma környékét, a Latium a neve, kb. ez volt a csonka Pápai Állam területe 1860-1871 között.) 

Midőn megint barátok lettek az olaszok (a két világháború közötti fegyverszünetben), visszavették félig a „magyar” megjelölést. E névválasztás finoman visszautalt a korábbi ügyfélkörre, vagyis Ausztriára is, hogy az ottaniak, ha elnémulnak a fegyverek, ne teljesen idegenedjenek el a szállodától.) Egyébként a szálloda honlapja ma is ez: www.hungaria.it. Sajnos, a fegyverbarátságot a német megszállók közönyösen értelmezték, ui. a majolika burkolat nőalakjait 1945 áprilisában lőgyakorlatokra használták. Máig töretlen a hotel népszerűsége a nagyságok között, a velencei filmfesztivál meghívottai közül igen sokan vették igénybe. Ezen kívül pedig azok, akinek tömve van az erszénye… Jelenleg éppen 5 csillagos hotellé alakítják át. De nem nekünk.

Cittadella városa Padova fölött van; kb. olyan jellegű és sivárságú, mint Palmanova, bár egy fokkal annyival jobb, hogy benne itt-ott vannak nyíltszíni zöldfelületek. De ez a város is erődnek épült, pont, mint Palmanova, csak évszázadokkal korábbról. Az eredmény azonban ugyanaz: egy hadászatilag fölösleges, de ma már nagyon figyelemreméltó látványosság, a „riadt lakosság önkéntes börtönben” hangulatának maradandó önkifejezése. 

Kezdjük a város nevével. A „citadella” nálunk azt jelenti: egy erődítmény utolsó védelmi vonala, a belső (felső) vár. A mivel az ilyenek általában magas helyekre települtek, ez volt a legmagasabban fekvő rész, így a citadellát fellegvárként azonosították. Végül azonban minden sokszorosan megerősített erődöt, mélységi tagolású katonai helyet ilyennek kezdtek nevezni, így lett pl. citadella a varsói és a breszti erőd is, holott mindkettő síkvidéki jelenség. A budapesti Citadella ebből a szempontból kakukktojás, mivel nem belső vár, csak magasan fekszik, s nincs is többszörös védelmi vonala. Na jó, de honnan e szó, hogy „citadella”? 

Valószínűleg nem innen, ez csak egy volt a „citta della” között. A „citta” olaszul várat, várral bíró települést jelent, mint nálunk; a „della” azt, hogy –nál, -nél, valami mellett, mentén, oldalában, ott, ahol vagy ilyesmit. Hogy itt mi volt ez az „ilyesmi”, azt nem tudtam felkutatni. Majd egy olaszos megmondja, ha idetéved. 

A települést 1220-ban kezdték el építeni padovaiak, hogy ellensúlyozzák Castelfranco Veneto várát, ami innen 13 km-re épült ki, ezt az ellenséges Treviso kezdte el építeni 1195-ben. Rögtön körbehúzták 14-16 méter magas falakkal (tégla külső, kő belső, mész), amelyek szélessége kb. 2 méter. Négy kapu a négy égtáj felé, 30 méteres őrtornyok (16 db.) egymástól szabályos távolságban, előtte vizesárok. Hossza 1.461 m. Évtizedeken át épült a város és a fal, benne rácsszerkezetű utcákkal, s végül jogosan mondhatták rá a padovai polgárok: na, ez bevehetetlen! 

Ezt nem igazán tudták letesztelni, mert ezt a vár-várost valahogy sem akarta senki sem megostromolni. Viszont jöttek-mentek ostrom nélkül is az urai (Scaligerik, Viscontik), majd a 1406-ban a Velencei Köztársaság, amely már nem vette komolyan az egészet, ezért építette ki Palmanovát, ezt a városalapítási tévedést. 1483-1509 között nem tartozott a Serenissimához (egy helyi zsarnok uralkodott benne). Egyetlen rongálódása az volt, hogy a cambriai liga (a Velence elleni nemzetközi szövetség) 1509-1510-es csatározásaiban meglövöldözték egy helyen, s fala megrongálódott. Kiderült, hogy az ágyuk ellen e korábban oly távolságtartó erőd védelmi képessége immár hajítófát sem ér. 

A fal ma az egyetlen említésre méltó látnivalója a helynek. Egyébként a város belsejében van helyőrségi palota (Palazzo Pretorio XVI. századi freskókkal), katedrális (XVI. sz.), s annak kiállítása. Érdekes látvány fentről egy sportpálya. Nem önmagában, csak a hely tőle elütő szelleme miatt. 

Kik ne menjenek fel a falra? Akik szédülnek a magasságtól, továbbá a mozgáskorlátozottak, nekik itt nem osztottak lapot, a felső járat nem egyenletes, hol fel, hol le kell menni róla vaslépcsőkön. Bejárása kb. 1,5 óra. Két kapunál lehet felgyalogolni rá (lift nincs), az egyik a Porta Bassano, a másik szemben van, az a Porta Padova. Díja pár olcsó € – mondjuk, ezért a látványon kívül nem is kap mást az ember. De megéri, eredeti élmény látni ezt az önmagában bezárkózott mikrovilágot. A padovai kapunál van kis gyűjtemény a várról (a Museo Archeologico, korábban Máltai Torony, ami a maga korában kínzókamra és börtön volt). Ez afféle kötelezően fenntartott program a turistáknak, néhány szerény kiállítóhelyiséggel, hogy ha már fel- és lemennek ide a népek, akkor lássanak a falakon kívül is valamit. 

Be lehet menni autóval, én azonban a külvárosban álltam meg, azaz a fal szomszédságában lévő utcák egyikében. Mert a köréje települt új (és teljesen jellegtelen) városnak van kb. 20.000 lakosa: a vár és a város között azonban szerves egység nem alakult ki. Nem is lehetséges, különben hová lenne a Nagy Fal varázsa?

Chioggia egyszer, régen, ősidőkben a második legnagyobb város volt a Velence mellett. A görögök alapították, átvették az etruszkok, a rómaiak alatt békésen tengődött (maláriaveszély!), ilyen nevei voltak: Clodia, Cluza, Clugia, Chiozza, s végü Chioggia. Közben önálló állam lett, saját püspökséggel, pechére azonban belekeveredett a két kalmárköztársaság: Velence és Genova tengeri viszályába. 1379. augusztus 16-án (hat napos ostrom után) a genovaiak foglalták el, s tökéletes rombolást végeztek a városkában, amelyet – nem mellékesen – konkurensüknek tekintettek. Abból mindig jobb, ha eggyel kevesebb van… 1380-ban a velenceiek foglaltak vissza, s rögtön belső gyarmatukká tették, bár formális függetlenségét még utána is megőrizte. (Nem ez volt A Choggiai csetepaté… Azt Gondoni írta a helyi élmények hatására.) A városkának még ahhoz is volt ereje és bátorsága, hogy 1381-ben szövetséges kössön Zadarral (Zára) és Trogirral az oroszlános köztársaság ellen, amely végül 1412-ben végleg fennhatósága alá vonta a várost. 

Építészete ez utáni – de nincs benne sok örömünk. Másoknak volt. Ezt írja Chioggiáról az 1929-es útikönyv: „A rendkívül festői öbölben sárgavitorlás bárkák tömege száll naponta tengerre és tér este vissza zsákmánnyal megrakodtan. A halászok hangos zsivaja, a kirakodóbárkák körüli sürgés-forgás rendkívül festői jelenség.” (Felső-Olaszország, Lloydkönyvek, Bp. 1929., p. 115.). A klasszikus Panoráma útikönyv pedig 1973-ból ekképp csinált kedvet az idelátogatáshoz: „Tarka vitorlásokkal telt csatornái, sok romantikus zuga, lakóinak jellegzetes mediterrán szépsége egyaránt kedves témái a Velencét járó piktoroknak. A nők városa; a férfinép java állandóan a tengert járja.” (Fajth Tibor: Itália, Panoráma, Bp. 1973. p. 147.) Van néhány erőtlen próbálkozás a neten is, hogy a várost megpróbálják Kis-Velencének eladni, kidomborítva belső szépségeit, de maradjunk a realitásnál: ennek a városnak annyi köze van Velencéhez, hogy a víz partján fekszik, továbbá van benne néhány lagúna… 

Chioggiába egy hosszú hídon jutunk be, amelynek időnként kiöblösödései vannak – egy igen szép alkonyt sikerült is megtekintem, bár kissé zavaró volt, hogy a megállóhelyet szeméttelepnek tekintették az átutazók, s a helyi közterületet tisztántartó hatóság sem lehet a helyzet magaslatán, mert dögletes koszban állt ott az ember, ételmaradványok és cca. 200 légy társaságában. Egyébként az itteni naplementét Chioggia hivatalos honlapja is ajánlja. (A legyeket nem.) Széles víztükörben fürdik előttünk a vörös fény, s távolban pedig felsejlik a part vonala, s a város házai. A tenger itt azért is érdekes, mert erősen hínáros, s ez már előrevetíti Chioggia állapotát. 

A városba behajtva nem érdemes tovább menni a bejárati kőkapunál, bár nincs lezárva az út az autók előtt. Ez a Santa Maria kapu, a városfal maradványa (1530), most éppen Porta Garibaldinak hívják. Előtte-mögötte valahol le kell tenni a kocsit, hely van elég, meg persze parkolóóra is, de nem veszélyes az ár.

A kapu mögött van egy főutca, széles és szép, elhanyagolt épületekkel szegélyezett. Egy kis hídon egy Szűz Máriát ábrázoló szobor. 

Tovább menve találjuk a meg a dómot (Santa Maria Assunta, vagyis Nagyboldogasszony). A belseje barokk; ez eredeti épület, amely kb. az IX. sz-ban jött létre, 1623-ban leégett. Jó ok volt feltételezni, hogy gyújtogatás miatt, mivel oltárát nem találták meg a romok között. Az ui. aranyból és ezüstből volt… 1627-ben már álltak az új falak, 1648-ban fel is szentelték, de a belsőépítészeti munkák miatt 1674-ig épült tovább. 

Templomból még van néhány, de nem tarthatnak igényt figyelmünkre. A korzó néhány épülettel próbál kitörni a középszerűségből, pl. a Palazzo Granaio épülete, amely gótikus stílusban épült az XIV. sz.-ban (valamikor gabonatároló volt, mai állapota az XIX. századi átépítés következménye, innen is neve, mert Granaio ugyanaz, mint latinul a Granarium, vagyis ez a Magtár Palota.) Mellette megtekinthetjük a Szt. András templom XII. sz.-ban épült harangtornyát, ami (a helyiek szerint) a legrégebbi óratorony a világon, mármint az első torony, amelybe órát szereltek (1386), ez is lett a neve: Orologio della Torre di Sant’Andrea. 

Jobbról két vékony lagúna vár minket, balról egy. Ez utóbbit mellőzhetjük: ott jártamkor a kilátás részint a túloldalon épülő új, sivár lakóparkra, részint egy elhanyagolt, romos gyárnegyedre vagy mire nézett: rozsda és kivert ablakok.

A jobb oldali két lagúna tényleg emlékeztet Velencére (hidacskák és hajócskák), viszont a házak leromlottak, a romantikus zugok koszosak, és az egész város amúgy is illatozik a halszagtól. Maradhatunk hát bátran a főutcán – bár ott semmiféle „velencei” hangulat nem vár ránk, csak kávéház és étterem minden mennyiségben, meg parkoló autók. 

A korzó végén ott a kikötő, ahol sárga vitorlás halászhajókat nem lehet látni, ladikot, csónakot, kisvitorlást és luxushajót igen. Szép híd vezet át ott az egyik oda torkolló csatorna partján (a tér neve Piazzetta Vigo), a híd (Ponto di Vigo) 1685-ben épült, bemárványozva 1762), ez tényleg Velencét idézi, nem csoda, hogy az összes turistakép erről készül. A kikötőnél oroszlános oszlop áll, ez eredeti bizánci munka, 1763-ban fedezték fel, 1786-ban állították ki ide. A szobor főalakját, Szt. Márk oroszlánját az itteni köznép csak „macskának” nevezi (El Gato)...

Van továbbá jobbra, önálló szigetkén egy templom (a S. Domenicó), abban egy Tontoretto-festmény fogad minket 1520-ból. (Más nem.)   

A lakosságon a jellegzetes mediterrán szépséget nem, a jellegzetes mediterrán lerobbantságot viszont észlelni lehetett. Itt senki sem fog meggazdagodni a turizmusból és a halászatból, ez látszik. Az egyik lagúna fölötti ház ablakából egy sörtés, halott tekintetű öreg férfi arca bámult rám, úgy, mint aki látványommal búcsúzik az élettől; néhány kisebb ottani italkimérés előtt fáradt férfiak és nők ültek egy-egy pohár sör mellett; a távolból meghitt ordibálás hallatszott. A mellékutcák elhanyagoltak, tele motorkerékpárral, autókkal, és a szemét is jól érzi magát a foszló vakolatú falak tövében. Olvastam olyan élménybeszámolókat, hogy a lagúnákat kezdik feltölteni, helyükre utcákat akarnak – én ilyet nem láttam, de mivel ezek a csatornák a jelek szerint semmire sem jók, akár ez is bekövetkezhet. Az más kérdés, hogy akkor aztán Chioggiának annyi, mert nem mondhatja el magáról, hogy ő lenne a „kis Velence”. 

Megjegyzendő: az elhanyagoltság reprezentációja a turistákra is igaz volt, ide a jelek szerint a szakadt réteg jön ki, amelyik nem tudja megfizetni a velencei árakat, viszont mégis romantikát akar magának, meg csatornát, meg hajócskát, meg vízszagot, meg déli típusokat, meg… 

És ezzel vége. Bejárási idő: kb. 1, ha alaposabbak vagyunk, 1,5 óra, ha eszünk is valamit, 2,5 óra. Nem kell tőle tartani, nem rossz kis hely ez, mert bár elhanyagoltak, de azért kopottságukban is színesek a házak, nyáron eltengődik valahogy az idegenforgalom is, s mindez bemutatja azt, hogy milyen egy olyan város, ami a történelem szép lassan a háta mögött hagyott. 

A lakosság leginkább abból él meg, amit a városhoz tartozó Sottomarina tengerpartja ad. Ennek hangulatilag semmi köze az előbbihez – olyan, mintha a siófoki szállodasoron járnánk. Nagy, széles, homokos strandok, mellettük emeletes, modern szállodák lépten-nyomon. Küzdelem folyik a parkolóhelyekért, a fizetőóra vagy működik, vagy nem; márpedig itt fizetni kell, ha nem a közúton, akkor az egyes strandszakaszok magánparkolóban. Nekem, miután a nagystrand előtt kudarcba fulladt a megállási kísérletem, sikerült egy nádasba behajtanom, s a földút végén egy magánstrand várt. Beállóhely volt elég, amiért a belépti díj mellett külön kellett fizetni a tévéjét bámuló lusta őrnek; a szép, széles, homokos strandon aztán kaptunk olyan kabint, amit nem lehetett bezárni, továbbá egy olyan stábot, ahol mindenki vagy bolond volt, vagy részeg, mert ugráltak, mutogattak egymásnak, guvadt szemekkel röhögtek, rázták a fejüket és visítoztak, gurultak a vidámságtól, szóval, mint akik nem teljesen vannak közöttünk. Mikor mondtam, hogy a kabinnak nem lehet bezárni az ajtaját, baráti vigyorok között legyintgettek. Nem is a tolvajoktól féltettük a holminkat a kabinban, hanem inkább tőlük…

Nápoly főterének, a Piazza del Plebiscitonak az egyik lezárása Királyi Palota főhomlokzata. (A Palotáról olvasnivaló itt.) Ennek falában állnak rettenthetetlen hatalomtudattal Nápoly ún. legnagyobb uralkodói. Hogy ők mitől csak „ún.”, az kiderül a bejegyzésből.

I. Umberto olasz király volt az ötletgazda. 1888-ban kiadott utasítása azt foglalta magában, hogy a palota árkádjainak már egy évszázada (1754-ben) befalazott nyolc boltívében kialakított fülkékben kerüljenek elődeinek szobrai. Az alakok időrendben követik egymást, s bár mindegyiket más készítette, stílusukban, anyagukban egyformák: teljes élethűség, szinte már hiperrealizmus. Ennek következtében a turisták kedvencei, bár kötve hiszem, hogy láttukra bárki is tudná, hogy pontosan kikről van szó – talán csak Murat marsall (I. Joákhim) és II. Viktor Emánuel a kivétel.

Megjegyzés a felvezetéshez. Ha mindannyiunk kedvencét, a wikipediát vesszük elő, ezt írja: „Ezekbe a fülkékbe kerültek a Nápolyi Királyság jeles uralkodóinak mellszobrai.” Nem mellszobrok, hanem kb. 3 méteres, teljes alakosak. És az elég kínos, amikor néhány utazási oldal (ongo, hetedhétország, hurráutazunk) ugyanezt írja, szóval eszerint onnan nem járt itt senki. 

Hogy azonban megértsük, ki miért került ide, nem árt pályafutásukat gyorsan végigvenni. (Zárójelben a szobor alkotója). Jelzendő, hogy más volt a számozása a szicíliai és a nápolyi uralkodóknak, akik magukat szintén szicíliai királynak címeztették azzal a céllal, hogy jogigényük fennmaradjon az elvesztett szigetre. Olyan, hogy „nápolyi király”, nem is volt, ez csak történészi műszó. Viszont a fenti királyságok urai adott esetben másutt is meg voltak koronázva, ezért célszerű, ha azon a néven ismertetjük őket, ahogy a legközismertebbek. 

Indítsuk a sort II. Roger királlyal (1095-1154) (Emilio Franceschi). (A kép a wikipediáról van, mert a mű éppen be volt állványozva.) A történetírás másodiknak címzi őt, de királyként csak az első volt. Rogernek már a neve sem olaszos, ami nem csoda, apja egy normann kalandorbanda főnöke volt, aki elhódította az araboktól Szicíliát. Fia még grófnak született, de királlyá lett, mert 1130-ban az éppen aktuális ellenpápa áldásával Szicília koronáját a fejére tetette. Ezt senki nem ismerte el, főleg nem II. Ince, az igazi pápa. Roger lassan megtörte a száz önkényúrra és városállamra szabdalt Dél-Olaszország ellenállását, s végül II. Ince is áldását adta a királyságára. Ebben ösztönző tényező volt az, hogy Roger őt hadseregével együtt fogságba ejtette 1139-ben, s csak aláírása ellenében engedte el. Ekkor rögződött le a Pápai Állam és a későbbi Nápolyi Királyság határa hétszáz évre. Rogernek azonban csak annyi köze volt Nápolyhoz, hogy 1137-ben elkergette az uralkodó herceget, majd eltörölte a közösség legtöbb szabadságjogát, s az egészet fia hűbérébe adta. Udvara nem is itt volt, hanem Palermóban. Ennek következtében Nápoly tönkrement, elszegényedett, alig 30.000 lakos lézengett a falai között. Franceschi őt ábrázoló műve elismerést keltett, bár nem mutat be mást, mint egy tipikus északi harcost, de a „normann” annyit jelentett, hogy „északi ember”.

Teltek-múltak az évszázadok, jött II. (Hohenstaufen) Frigyes király (1194-1250) (Emanuele Caggiano), aki megörökölte a kihalt normann háztól a trónt. Nagyszerű udvartartást rendezett be Palermóban, Nápolyba is el-ellátogatott, 1224-ben egyetemet alapított itt (ami köszöni, most is működik). Életének nagy részét azonban a Német-Római Birodalom ügyintézése kötötte le, mivel mellékállásban ott császár volt. Arcvonása nyugodt, ellazult, békés, hiszen élhette életét könyv, zene, nők és barátok társaságában. Ehhez képest épp egy okiratot tapos el, nyilván valami kellemetlenség volt benne a nápolyi népre nézve, amit mellőzött. Legalábbis feltételezzük ezt, de ha megtudom, hogy miről van szó, finomítani fogom e bejegyzést.

I. (Anjou) Károly (1227-1285) (Tommaso Solari) a következő a sorban. Erőszakos importuralkodó volt. A pápa összezördült Manfréddal, az utolsó Hohenstaufen-házbeli királlyal, s IX. Lajos francia király öccsét hívta be rendet teremteni, mert olyan csatlósállamot akart, amely nem veti tekintetét a Pápai Állam földjeire. Károly 1266-ban legyőzte Manfrédot, majd nekiállt mértéktelen módon adót szedni. Ennek és francia katonákkal fenntartott önkényuralmának eredménye lett a gyászos végű szicíliai vecsernye (1282), amikor a tömegek elkergették őt onnan, s így már csak Dél-Olaszország királya lett. Szicíliában az aragóniai ház rendezkedett be (szintén behívásos alapon), mivel ott Manfréd király veje, I. Péter lépett trónra. (Innentől kezdve lett az, hogy mindkét uralkodóház Szicília királyának címeztette magát, ebből lettek aztán az olyan nyakatekert kifejezések, hogy „Szicíliai Kettős Királyság”, meg a „Két Szicília Királysága”, holott Szicíliában, mint szigeten mindig csak egy királyság volt, és a szigetből sem volt kettő.) I. Károly arca már sokkal dölyfösebb az elődjénél, látszik rajta a hatalmi gőg, amellyel végül bevette a várost.

I. (Aragóniai) Alfonz (1396-1458) (Achille D’Orsi) jön. Szintén nem mondhatni rá, hogy a nápolyi hangulatból sarjadt volna ki. Szicíliában az aragóniai uralkodóház tagja volt, amíg a pápai óhaj őt is be nem hívta Nápolyba. Elszánt küzdelmet folytatott azért, hogy két koronája (az aragóniai és a szicíliai) mellé a nápolyit is a fejére tegye, de ez csak kínkeservesen sikerült. 1421-ben vonult be ide először II. Johanna kérésére, de gyorsan menekülnie kellett, majd 21 éven át folytatta küzdelmet a pápa, Firenze és Velence ellen. 1442-ben végül sikerült elkergetnie Nápolyból I. (Jó) Renátusz királyt. 1443-tól már itt rendezte be a kettős királyság udvartartását, s hála is remegett feléje a kortársaktól, hogy mennyire felvilágosult, művelt, udvarias és ízléses. (Mármint az udvar. A nép nyomorgott.) Szobrászati fellépése ennek ellenére elég kifejezéstelen. 

Aztán elnéz felettünk V. (Habsburg) Károly császár és király (1500-1556) (Vincenzo Gemito). Címei így fényeskedtek: a Német-Római Birodalom császára,  Aragónia és Kasztília (Spanyolország), Szicília és Nápoly királya, Ausztria uralkodó főhercege stb. A birodalom, ahol sosem megy le a nap. A szicíliai és nápolyi trón a spanyollal együtt szállt rá, mivel az aragóniai törzs összeházasodott a kasztíliaival, s így lett perszonálunió a királyságok között, viszont mert I. Alfonz is e házból eredt, ezért aki a spanyol király volt, az volt a nápolyi–szicíliai is. Károly (Nápolyban IV., Szicíliában II. sorszámmal 1519-1555 között) csak a hivatalnoki kötelesség szintjén foglalkozott két itáliai tartományával, alig tett itt látogatást. Gemito, a szobrász különben nagyon megszenvedett a szoborral, ő a gipszhez szokott, nem a márványhoz, ráadásul nem tudott élő modell nélkül dolgozni, kétségbeesésében, hogy nem sikerül a mű, szabályosan kórházba került. De azért összehozta a dolgot. 

III. (Bourbon) Károly (1716-1788) (Raffaele Belliazzi), a nápolyiak egyik kedvence egészen barátságos arcot vág. 1734-ben került a két trónra, mivel a korabeli európai biztonsági és együttműködési értekezlet úgy döntött, hogy jobb, ha a spanyol és a délolasz területek nincsenek egy dinasztia (a Bourbonok) kezén, így ez utóbbiaknak önálló uralkodót adtak: V. Fülöp spanyol király addig Pármában élő elsőszülött fiát, vagyis a trónörököst. 1759-ben azonban megüresedett a fajsúlyosabb spanyol trón (meghalt Károly testvére), s a király már ment is oda regnálni, ezt a két koronát fiára, a rosszemlékű és rosszarcú IV. Ferdinándra hagyta. (Akiből később I. Ferdinánd lett, mert eltörölte az államok önállóságát. Bonyolult az élet.) Megjegyzés: ő itt sosem volt III. Károly. Nápolyban ő a nyolcadik, Szicíliában az ötödik volt e néven, ehhez képest azóta is ezen a folyószámon iktatja őt a történelem. Ez van a szobrán is. Hogy miért? Nos, I. Umbarto célja az volt, hogy „elrejtse” ezt az uralkodót Nápoly történetéből, ezért adta neki a spanyol királyi számozást, jelezve, hogy Ibériához volt köze igazán, nem Nápolyhoz. Jó kérdés persze, hogy akkor miért állították ki ide a szobrát? (Főleg úgy, hogy vele szemben is áll róla egy, de ez már a Piazza del Plebiscito leírásához tartozik, ld. itt: Nápoly főtere.)

Na, és az igazi kakukktojás: I. Joákhim, olaszul avagy Murat marsall (1767-1815) (Giovanni Battista Amendola). Napóleon 1806-1808 között bátyjának, Józsefnek adta a nápolyi és szicíliai koronát, leginkább azért, mert elege volt az örökös panaszkodásából, hogy neki semmi sem jutott az élettől. Amikor 1808-ban megüresedett a spanyol trón (mert Napóleon megüresítette azt), Józsefet azonnal áthelyezte Madridba, hogy végleg betapassza a száját, a délolasz királyságokat pedig Muratnak adta, aki azonban Szicíliát sosem tudta elfoglalni – bár nem is nagyon akarta. Napóleon lenézte ezt az egészet, Murat viszont komolyan vette a feladatát, olyannyira, hogy fenséges pártfogója bukása után is megtarthatta volna a koronáját, amit csak azért veszített el, mert 1815-ben szembeszáll az osztrákokkal, a visszatérő IV. Ferdinánd pedig fal mellé állította. A szobrot alaposan megkritizálták, mivel az egyik karja láthatóan rövidebb, mint a másik. A mozdulatát meg nem tudták mire vélni. Egyesek szerint azt a pillanatot ábrázolja, amikor Murat a kivégzőosztag elé került; mások szerint szabadkőműves esküre emeli a kezét. Közölték továbbá a szobrásszal, hogy a rajta lévő kalap nem korhű. E szobor kisebb másolata (munkapéldánya) a San Elmo erőd alatti kolostor belső bejáratánál található meg.

II. Viktor Emánuel (1820-1878) (Francesco Jerace) az utolsó. (Nincs róla saját kép, mert neki is éppen beállványozták a fülkéjét, tehát marad a wikipedia.) Története közismert. Garibaldi jött, II. Ferenc király ment, a népakarat törölte a Nápoly-Szicíliai Királyságot, s beolvasztotta azt az oszthatatlan Itáliába. A közönségnek ez a mű tetszett a legkevésbé, mert a király a melléhez az olasz alkotmányt szorítja, ami helyes is, mert sosem volt Nápoly királya, de akkor felmerül megint a kérdés, hogy mit keres itt? Hát mit, mit… Majd pont I. Umberto ne tette volna ki ide az apja szobrát! (Egyébként van neki még egy gigantomán lovasszobra innen nem messze. Igaz, hol nincs ilyen Olaszországban 300.000 lakos fölött? Na, de ez egy külön bejegyzés tárgya lesz.)

Legyünk őszinték, ez azért elég szedett-vedett társaság. Egyik része közönséges lovagi martalóc volt, aki a lába alá hajtotta a várost; másokat a nápolyiak számára ismeretlen bolygókról küldték ide uralkodni; sehol egy kis olaszos hangulat, valami talajgyökér és vidéke. Aki pedig mégis elmondhatta magáról, hogy érzelmileg eredetileg is köze van ehhez a területhez (vagyis II. Frigyes), az sem itt rendezte be az udvartartását. 

És mennyien voltak! Ha 1130-tól számítjuk a Szicíliai Királyság létrejöttét, akkor 1860-ig eltelt 730 év, ez alatt ez a nyolc személy mind dinasztiát alapított, ill. a sajátjával terhelte le a várost, vagyis (ha Murat pünkösdi királyságát leszámoljuk ebből) átlagban száz évente egyszer uralomváltás történt. És ehhez még adjuk hozzá, hogy a spanyol királyok másfél évszázadon át ide sem dugták az orrukat, csak alkirályokkal kormányoztak. Az egyéb betolakodókról nem is beszélve… Nápoly tehát állandóan a nagyhatalmi játszmák prédája volt, s egyetlen olyan dinasztiája sem lett, amely nápolyi eredetű lett volna. De lehet, hogy I. Umberto finoman arra akart célozni ezzel a felhozatallal, hogy ha Nápolynak jók voltak ezek a „jöttment” királyok, akkor jó lesz nekik a Savoyai-ház is. A sem itteni eredetű, és az is a távolból irányítja a várost. Végül is semmi változás… 

Nem csoda, hogy a nápolyiak pikírten viszonyulnak e pöffeszkedő szobrokba öntött múltjukhoz, s egy kis versikét kanyarítottak ki a résztvevőkről, amelyeket aztán olcsó népszínművekben mondtak el. Így hangzik. 

Szóval, a királyok észreveszik azt, hogy előttük, a kövezeten ott szaglik egy vizes folt, amit az ember feszítő szükségszerűségben szokott maga után hagyni, leginkább bizonyos mennyiségű szesz elfogyasztása után. Fel is háborodnak rajta, s így nyelvelnek egymásnak:

Roger: „Ki piszkított itt a földre?

Frigyes: „Hát én azt meg honnan tudjam?

Károly: „Kérdjétek meg csak tőle!”

Alfonz: „Már hogy tőlem?”

Habsburg Károly: „Ő volt, urak, ő csinálta!”

Bourbon Károly: „Ezzel itt, ni?”

Murat: „Vért kíván e sárga tócsa!”

II. Viktor Emánuel: „Vágjuk le a micsodáját!”

A gügye versezet (most rímek nélkül) eredetijét nem találtam meg, a fenti sorokat egy regényből vettem. (Carlo Bernari: Nápoly eladó ötér’. Új Magyar Könyvkiadó, Bp. 1955. p. 215. El ne olvassák, széteső, koncepciótlan, unalmas, továbbá mindenki tönkremegy benne.) Hiába fordította le ezt Rónai Mihály András, a végeredmény nem felelt meg az ízlésemnek, tehát áttettem őket ősi nyolcasokba. Nincs sok köze az eredetihez, de dallamosabb. Íme:

Kitől van e sárga tócsa?

Nem én voltam! Ki tud róla?

Kérdezzétek meg csak tőle…

Mi vagyok én? Tócsák őre?

Ő volt, nem kell benne bízni!

Te tetted ezt, ezzel így, ni…

Bosszút hív ki e tett bennem!

Vágjuk le a farkát menten! 

Már csak azt tudnám, hogy miért épp ezt a szegény Alfonzot pécézte ki magának a nép?

Az utas ott áll Nápoly főterére, a Piazza del Plebiscitora néző Királyi Palota előtt és megpróbál némi megilletődöttséget érezni. Nekem nem sikerült: az épület a legérdektelenebb reneszánsz jegyében készült és nagyságától sem káprázik a szem. Ha bárkiben is ilyen érzés szökken szárba, ne szégyellje magát: mert a nápolyi Királyi Palota valóban nem tartozik a világ nagy látványosságai közé.

Kezdjük ott, hogy nem is uralkodói székhelynek készült. III. Fülöp, az egyik legjelentéktelenebb spanyol király melléktartománya volt a szicíliai és nápolyi trón földje, de egyikbe sem tette be a lábát, mint ahogy előtte V. Károly és II. Fülöp, utána meg IV. Fülöp és II. Károly sem. Ez legalább következetes volt a részükről. De volt egy pillanat, amikor határozottan felmerült benne, hogy mégis csak látogatást tesz a Vezúv alatt, ha már annyi pénzt tud innen kisanyargatni. Nosza, az alkirály rögtön rendelt neki egy méltó szálláshelyet. 

Eredetileg is kormányzati épület állt a helyen, Pedro del Toledo (1484-1553) alkirály, a nagy városrendező háza. (Róla van most elnevezve a sétálóutca). Utódja, Fernando Ruiz de Castro lerombolta a palotát és nekifogott egy fenséges királyi szálláshely építésének. A feladatot Domenico Fontana, a nagy építész kapta meg. A megbízást 1600-ban vette át (ekkor már az alapkövet is letették), a terveket 1602-ben részben, majd 1604-ben teljesen leszállította. A mű befejezését már nem élhette meg, mivel 1607-ben meghalt, fia (Giulio Cezare Fontana) vette át a munkálatokat. 1620-ra állt készen a főhomlokzat. Legyünk pikírtek: nem siették el. Ennek oka az volt, hogy III. Fülöp menet közben úgy döntött, kihagyja életéből ezt a programot. Viszont a palotába beleölt pénzt nem lehetett veszni hagyni, a falazás és stukkózás tessék-lássék folytatódott tovább, végül a kész mű a spanyol alkirályok rezidenciája lett. Viszont ennek is köszönhetően félig katonai jelleget öltött. Egyrészt jó menekülési útvonalat kínált a tenger felé, másrészt a földszinten egy árkádot alakítottak ki, fölötte voltak a dísztermek: ez azt a célt szolgálta, hogy a hadsereg könnyebben tudja védeni a bejáratot támadók ellen.  

Folyamatosan haladtak a kisebb-nagyobb munkákkal, a végső állapot (Fontana terveit megtartva) 1858-ban alakult ki. Bourbon Károly ugyan 1734-1759 között sokat tett a város építészetéért, de ő a 1752-től kezdve már a casertai királyi palotába ontotta a pénzt, nem ide. Azért a San Carlo Operaházat csak-csak hozzáragasztotta. (Annak történetét ld. itt.)

El is falaztatott az alsó árkádsor nyílásaiból nyolcat, mivel erre statikai szükségszerűséget látott, továbbá ez a még jobb védhetőséget szolgálta.

1827-ben leégett az egész, úgy hozták helyre, hogy majd kétszeresére bővítették a tenger felé. 1860-tól kezdve már nem is királyi lakhely volt, hanem az olasz trónörökös egyik székhelye, amelyet azonban az alig vett igénybe, ezért 1919-ben az államnak ajándékozta. 1927-ben beköltötték ide a nápolyi Nemzeti Könyvtárat. A II. Világháborúban hadtestparancsnokság székelt benne, egy bomba szétrombolta a színháztermet: ott semmi sem eredeti. 

A palota egyik fő látványossága a lépcsőház, amelyet 1651-1666 között építettek. Elképesztő méreteivel hat – mással nem, mert amúgy visszafogott a díszítettsége, néhány dombormű szolgálja csak a szem kényeztetését. 

Rögtön utána, ha a térre néző oldal felé indulunk, az udvari színház fogad minket. Ez 1768-ban keletkezett, hogy ne kelljen a szomszédos operába menni folyton a királyi ház tagjainak, ahol kellemetlen módon még a köznéppel is érintkezniük kellett. (Alkotója Domenico Fuga.) A II. Világháborúban elpusztult, de legalább építésének 200-adik évfordulójára avathatták fel újra, 1968-ban. Egy 1977-es magyar útikönyv szerint az őrök csak borravaló esetén voltak hajlandóak kitárni az ajtajait. Ma már ingyen és bárki grasszálhat benne. Díszes, barokkos terem. A királyi páholy természetesen fenn van, szemközt a színpaddal.   

A többi szobáról (ezeket csak az első emeleten lehet megtekinteni) nincs igazán mondanivalóm: mindegyik „tizenkettő egy tucat”, amilyeneket minden nagyobb főúri és uralkodói barokk és rokokó kastélyban láthatunk, egyik sem tüntet olyan különlegességgel, amely feljegyzésre méltó lenne. Ha úgy vesszük, hogy Nápolyban tombolt a túldíszített, cikornyás barokk, akkor itt ennek szerényebb kiadását látjuk, kivéve talán az egyik nagy fogadótermet.

Érdekes, hogy az elvileg szerényebb és kisebb szárd királyság torinói palotája fuldoklik az aranyban és a festményekben, itt egyikből sincs sok. De, mint jeleztük, a nápolyi királyoknak nem ez volt a főrezidenciája, ők a casertai palotában halmozták az esztétikai élvezeteket. De azért a trónszék itt volt...

És van benne templom is. Nápolyban vagyunk, pont itt ne lenne ilyen?

A palota bejárására nem lehet több időt áldozni, mint kb. fél órát, annyira nem rendelkezik meglepetésekkel. A kertje is elég semmitmondó, a kapuja látványos, de láttunk ilyet nem egy hercegi kastélyban is. Az udvara vállrándítást érdemel. A palota legérdekesebb – és legfeltűnőbb része, a turisták igazi kedvence – nem is benne van, hanem kinn, a főhomlokzaton, ahol az árkádok mélyén összegyűltek Nápoly kósza királyainak teljes alakos szobrai – de ez már egy másik bejegyzés tárgya.