2020. augusztus 29-én csak azért mentem Besztercebányára, hogy jelen legyek a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulós ünnepségén. Természetesen nem, mint meghívott (ott még nem tartunk), csak, mint szemlélődő, vélhetően az egyetlen magyar a környéken. De a perverzió ösztönös dolog, ha az ember elfojtja, akkor jönnek a lelki problémák. Mivel foglalkoztat az emlékezetpolitika (tulajdonképpen ezért megyek el valahova), kíváncsi voltam, hogy milyen náluk a megemlékezés a Felkelés központjában. Lesz katonai díszszemle? Feldörögnek az ágyúk? Fellobogózva dicsőíti önmagát a város? Esetleg… – tűzijáték?

De minderről a cikk végén beszélek. Addig tessék velem bejárni a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumát (Múzeum Slovenského národného povstania), mivel a központi ünnepség ennek kertjében volt. Áttekintésként először is felhágtam a Kálvária–dombra, ahonnan biztató méretekben jelent meg az épület, az a nagy, szürke volt ott az alján, azt kell nézni:

A belváros felől lehet bejutni oda. Kapuja mellett egy LI–2–es szovjet repülőgép fogad minket, amelybe csak külön díj ellenében lehet belépni, egy öreg néni osztogatja a nyugtákat:

Ez nem elvont dísznek van itt, nem. A sztálini légierő támogatása nélkül a Felkelés addig sem húzta volna, mint ameddig sikerült neki, illetve ki sem tudott volna robbanni, mert mindehhez kellettek a Tátra mélyébe előzetesen ledobott szovjet egységek jelenléte. (Akik függetlenítették magukat a szlovák hadvezetéstől, a partizánok meg leginkább mindenkitől, emiatt időnként teljes volt köztük a káosz a frontvonalon.) 

S máris itt áll előttünk az épület, amely a felavatása idején (1969-ben) divatos jóféle brutalizmus jegyében fogant.

Teljes pompájában nem tudtam lefotózni, mert éppen hozták-vitték előtte az állványokat. Viszont kiderült, hogy az egész nem magasabb, mint egy két emeletes épület, és valahogy különösebb erő sincs benne:

Formája ugyanis ellentétben áll a beltartalommal. A háború karcos dolog, éles, feszes formákkal rendelkezik, durva kidolgozása sérti a szemet és a bőrt, de itt csak a beton ridegsége utal ezekre az elidegenítő hatásokra. Mert alakja egy kettévágott kagyló (vagy patakból merített nagy kavics, esetleg egy sütés előtt álló kenyérmassza) lekerekített vonalvezetéssel és alsó szegélyekkel. Inkább egy modern művészeti galériára utal, nem a véres hősiesség emlékművére:

A két félkaréj vörös rácsokba szegett ablakai a Tátrában égő lángokra utalhatnak (gondolom én), de szűk térben elveszik e hatásuk.

A látogató ebbe a szűk és mély vájatba nyomorítva leli fel a Felkelés emlékművét. Mint megkövesedett, konzervatív ízlésű ember, úgy gondoltam, hogy ez nyílt téren fog pompázni magában, s reménykedtem egy gondolkodást nem igénylő, avítt, realista szoborcsoportban, ám csalódásom fájdalmat keltő volt, amikor megláttam a művet, amint igyekezett szegény a rá kényszerített félhomályban érvényesülni:

Fényképezhetetlen! A kompozíció sötétszürke masszáját beárnyékolja az épület jobbról is, balról is, nem hagy neki sem levegőt, sem teret, szorong középütt, mintha a szél és az eső ellen ide menekítették volna. De az is lehet, hogy az eredményt látva el akarták dugni, mert ez sikeredett belőle:

Ez egyébként nem volt csodálható. Alkotója Jozef Jankovič (1937-2017) volt, aki eleve arról lett híres, hogy nagy köztéri szobrain lehetőleg csonka végtagokkal, fej nélkül, eltorzított fejekkel és testekkel ábrázolta a megörökítendő jelenséget. A szobrot 1969-ben itt állították fel, azonban 1972-ben eltávolították, mert hirtelen pesszimistán és rondának minősítették, s egy faluba száműzték. Csak 2004-ben tért vissza a veteránok tiltakozása ellenére, akik továbbra is pesszimistának minősítették. És rondának. 

Próbáljuk meg értelmezni a mondanivalót. Címe: Az áldozatok figyelmeztetése. Holttesteken áll három megviselt alak, ők a túlélők – vagy ők azok, akik a kivégzésükre várakoznak? Bizonytalan. Az elhunytak levegőben hevernek alattuk, ez jó gondolat volt, hozzájuk illetlen lett volna talapzatot csinálni, az már a szó szoros értelmében túl röghöz kötött értelemmel bírt volna. Ahogy az ember álmaiban élnek a szerettei, úgy lebegnek itt a legyilkoltak a kollektív, nemzeti álomképben. A szobrász koncepciója egyébként az volt, hogy ez a szlovák társadalom önmagával való küzdelmét ábrázolja a múltja feldolgozása végett.

Szóval az ötlet rendben volt, a kidolgozás viszont (még egyszer: célzottan) szörnyű lett. A három főalak szétmosódott arca olyan, mintha a Húsvég–szigetek szobrásza megunta volna a munkát, majd fa– (illetve kő–) képnél hagyta volna a félkész eredményeket. Értem én, hogy nem lehetett egyéniesíteni a szereplőket, tehát általánosságba kellett absztrahálni az arcvonásaikat, illetve: azok hiányát, de némi munkát még igényeltek volna, hogy mégse fogóval kirángatott torzszülöttekre hasonlítsanak:

A lábak és kezek idétlen, ormótlan kidolgozásával végképp nem tudok mit kezdeni, ez előbbiek olyanok, mintha mindenkin téli zokni lenne. A kezek pedig babaszerűek, de hogy az egyiknek miért négy ujja van? Rejtély. Vagy ez egy tőgy? Hm.

Ami elhelyezését illeti, nem tudom, mennyire szánták ellentétes hatásnak az, ami vele szemben fogadja a látogatót. Ha kilépünk ebből a betonvölgyből, s hátunk mögött hagyjuk a szobrot, a város új részének tiszta, áttekinthető része pihenteti meg a tekintetet:

Lehet, hogy arra gondoltak: elölről jön be a látogató, megtekinti a lángüvegű homlokzatok között a szenvedés sötét szobrát, majd kilép hátul, s elé tárul a tiszta (szocialista) jövő? Így már értelmezhetőbb a dolog, de a szobor élettől elidegenítő mivoltát ez sem tudja jobbá tenni. 

A másik oldalon, vagy a főbejárat felől a múzeum épületét körbeölelő fegyverkiállítás viszont megnyugtató volt a maga célszerű vonalaival, amelyekben nincs semmi öncélúság, hanem a hasznos, pusztító erők nyugalma honol a páncélzatok és csövek merev vonalaiban.

Habár mindegyik mellett ott van a tájékoztató tábla, nem fogom őket bemutatni születési– , kód– és becenevükön, nem foglalkoztatott az sem, hogy hány mm a kaliberük, meg egyáltalán: kinek az oldalán harcoltak, engem a fegyverek merőben csak esztétikai értékelés tárgyaként érdekelnek, pl. itt az, hogy milyen szép árnyékokat húztak végig rajtuk a későnyári falombok.

Hálás téma a lövegtorkolatokat fényképezni, mert nem kell hozzá képzelőerő, viszont a benne ásító sötétség még így is kellő nyugtalansággal tudja eltölteni a nézőt.

 Jó, a T-34-est természetesen felismerem, azt mindenki felismeri.

Ez meg német, ez felségjelzés nélkül is kitalálható, azok voltak ilyen szögletesek. Hogy a németek miért ragaszkodtak a dobozalakhoz, a szovjetek meg a lekerekített élű formákhoz, arra biztos van hadászaton túlmutató magyarázat. (A néplélekre gondolok.)

A legszebbnek mégis ezt tartottam:

És itt van a korábbi cikkecskémben megemlített Štefánik, a páncélvonat is, mármint az a két darabja, ami megmaradt belőle. A lövegtorony a zólyomi cikkben szerepel, nem ismétlem meg.

Ezekkel ki is merült ez a parkosított látványosság, illetve még egy mutatványa van, a partizánszállás rekonstruált földalatti szobája, de ez erősen történelemhamisító, merthogy villany szórja szét benne a sugarait, én törekedtem volna arra, hogy áramos (ál) petróleumlámpákat helyezzek ki, az volt a valódi fényforrás. (Valódi lággal természetesen nem szabad kísérletezni, a turisták egy része teljesen hülye, minden hónapban itt lennének a tűzoltók, sokba fájna ez a Múzeumnak.)

A kertben a felnőtt gyermekek hóbortjai is helyet kapnak. Egy makettegylet helyezett ki a fák tövében  néhány apró ötletet, hogy miként nézett ki miniben a háború:

Ez egy lerombolt ház, de van házfal is, ahová kiragasztgatták a kor népszerű antifasiszta plakátjait:

A mellékelt fénykép pedig eligazító táblákkal mutatja, hogy merre haladt az értelmesebbje számra a történelem.

Felhívom a figyelmet az „Adolf kaput” feliratú útbaigazítóra, amely a maga tömörségében jól ragadta meg az 1944 augusztusi helyzetet, amit már mindenki felfogott, csak Adolf Kaput nem.

A park különlegesség még az, hogy egybe van építve egy nagy társasházzal, ahonnan az ágyuk és harckocsik melletti úton rendszeresen közlekednek a lakók autói, ide nyílnak ugyanis a garázsok. Érdekes megoldás nap mint nap ilyenek mellett vinni a gyereket az iskolába.

De lépjünk be az épületbe. 

Újabb kedvetlenség ért. Mondhatni: ez volt az igazi csalódás. 

 A Múzeum igazgatósága láthatóan nem értette meg, hogy a manapság a kiállítások miféle újszerű vizualitást igényelnek. A látogatónak nem tárgyakat kell mutogatni, hanem élményekbe kell belevinni őt, olyanokon, amelyeken áthalad a szó szoros értelemben. A kiállítási elemeket bele kell illeszteni a látványos történetfolyamba, olyan ötletesen berendezett tereket kell kialakítani, amelyek megjelenített eseményei és hangulatai egymásba folynak, de önmagukban zárt miliővel rendelkeznek egy-egy mozzanat megértéséhez. Film– vagy legalább videójátékszerűvé kell tenni a belső tereket, mutatvánnyá kell változtatni a hangtalan tárgyak összességét. Itt viszont megelégedtek azzal, hogy egymásra halmoztak egy halom fegyvert, kitüntetést és egyenruhát az üveg mögött - iratokból alig láttam valamit.

Egyszóval: az ős-stílus. Igen, 1969-ben ilyen volt a világon a legtöbb múzeum, még nem hatoltak be az akkurátusan egymásra mellé kipakolgatott tárgyak tárlóbörtönébe olyan fogalmak, mint „interaktivitás” vagy „az élményszerűvé átélés”. Mindezt ráadásul iszonyú ronda bábukkal megtoldva, amelyeken úgy lógnak az egyenruhák, mintha a kolduson Szent György félköpönyege.

És információ sincs sok. Az egyik falon ki van rakva egy halom zászló, aztán találja ki a kedves látogató, hogy ezek most igaziak, vagy mikor készültek, vagy mi történt ezekkel, hogy még mindig ilyen jó állapotban vannak?

Mert van olyan zászló is, amely a maga általánosságában fogalmazta meg a felkelés céljait, de hogy kik tartották ezt a kezükben és mely harcok alatt…?

Összesen a földszinten próbálkoztak meg némi modernizmussal, amikor kialakítottak két vetítőhelyiséget. Az egyik egy kis terem, ahol animációs film ment arról, hogyan lett a Hlinka-gárda erőszakoskodása miatt a szlovák hegyipásztor-fiúból partizán, hogyan fogták körbe csapatát a németek, és végül hogyan lőtte azokat szét a Vörös Hadsereg. A másik egy élőszereplős, falra vetített kurta filmetűd volt, ami egy sötét, függönnyel elválasztott sarokban mutatta be a lövészárok-hangulatot. 

És még szoborból sem jutott ide elég. Összesen kettőt találtam, az egyik markánsabb, ezt adom le:

Ami az esti ünnepséget illeti: semmi hűhó, felhajtás. Nagyszínpad, táncbetétek, rap– és popzene, modern balett, tehát semmi indulózás, partizándalnok-verseny, népköltészet és szimfonikusok. Két zenei egység között a műsorvezető beszélgetett egy-egy történésszel, továbbá pár perces filmek jelentek meg az események szereplőiről, ezeket kivetítették a Múzeum oldalsó homlokzatára is, mert a nagyszínpad előtt minden szék tele volt:  

Itt éppen Tiso osztogatta a kitüntetést náci haverjainak a Felkelés leverése után. Ha nem volt mit vetíteni a falra, akkor a megemlékezés logója jelent meg ott:

Vele szemben zászlórengeteg, igen, a magyar is ott lengedezett.

Szóval egy teljesen nyugodt, barátságos megemlékezés volt annak pár száz embernek, akit ez érdekelt. A többi a főtéren evett-ivott, de azért őket is igyekeztek emlékeztetni arra, hogy ez milyen nap, mert az egyik házfalon váltakozó, vetített dokumentumképek jelentek meg:  

A Múzeum tehát esztétikailag és tartalmilag is egy csalódás volt, az ünnepség viszont minden sovén felhangtól mentes, nem lázító, hanem nyugodalmas, iszogatós, családias. 

A környék tele van még emlékművekkel, ezek majd tavasszal jönnek. Pl. nem ejtettem szót a zsidó partizánok kis emlékhelyéről, amely a fent említett társasház melletti parkban van, mert ez egy külön téma, önálló kidolgozást igényel. Addig is búcsúzzunk a helytől a győzelem fegyverével:

Zlín!

Van-e olvasó, akinek e név hallatán megdobban a szíve?

Nincs.

Ha azt mondom: „Bata-cipő”, akkor egyesek megjegyzik, hogy igen, az egy cseh márka volt. A tájékozottabbak pedig hozzáfűzik, hogy a martfűi cipőgyár is ebből nőtt ki. Tehát a Tisza-cipő – Bata-cipő!

És ha mondom: Le Corbusier?  

Hogyne, a nagy funkcionalista építész, hogy keseredett volna meg, mielőtt pályaválasztásra adta a fejét, neki köszönhetjük ezt a sok unalmat a világon, egyik épülete lélektelenebb, mint a másik…

De mindjárt kiderül, hogy mi a kapcsolat e három jelenség között. Csak össze kell bogozni a szálakat. (Nem szét. Az egy másik műfaj.)   

Szóval: Zlín. Egy város, amit teljesen és tudatosan elkerül a turizmus.

Az utas olyan hidegen érzi magát benne, hogy nyáron is pulóver kell a bejárásához. Sivár, dísztelen, fagyott falak és rémes egyenutcák mindenütt. És leginkább fák nélkül, hogy fokozzuk a hangulatot. 

Ez a város, jelenleg már megyei székhely, úgy száz évvel ezelőtt még egy semmiféle kis település volt, épphogy megjelölték a térképen, hogy van itt ilyen. Volt vagy 1.800 lakosa, kiknek élete békésen szunnyadt a lágy morva dombok között. Egészen 1894-ig, amikor megjelent Tomáš Baťa (e.: batya, 1876-1932), a cipész...  Sikertelenül indult a pályája a vargák között. Annyira nem ment neki az ipar, hogy nyomorgott. A pályatévesztett emberek ilyenkor hajlamosak arra, hogy ivásba meneküljenek, de ő mérsékletet tartott e téren. Tehát inkább kallódott és bánkódott. Aztán jött egy nap, amikor nagyon felhúzták őt…  Ő, a varga nem tudta kifizetni a saját cipőjét, amit egy kolléga készített neki. Egy nap a szaktárs belépett a kocsmába, ahol Tomáš Baťa épp fivérével egy korsó sör köbcentijein osztozott a biliárdasztal mellett (ennyire futotta: nem volt pénzük). A varga csak a biliárdasztalt látta, meg a kifizetetlen cipőt az adós lábán, és odavágta neki, hogy „könnyű az urat játszani – más pénzén”. Ez annyira szíven ütötte Tomáš Baťát, hogy úgy döntött: ő innentől kezdve pénzt csinál.  

Mottója ez volt: „Ne mondják nekem azt, hogy nem tudok valami megcsinálni – mondják inkább azt, hogy ők még nem tudják, miként kell.” Kelendőek lettek a termékei, majd kiment az USÁ-ba, megfigyelt ott ezt, azt, aztán ezek alkalmazásával úgy megfutott neki, hogy Zlínben gyárat alapított: felvásárolta, majd lecsapolta a falu közelében lévő bűzhödt mocsarakat, a dágványt feltöltette, s jöttek a kőművesek. Amikor életébe betört a I. világháború, ahogy meghallotta a hadüzenetet, felugrott az asztala mellől, fogatoltatott, s száguldott ki a vasútállomásra, hogy még elérje a bécsi gyorsot, mert ő akart lenni a hadügyminisztériumban az első a lábbelik hadiszállítói között. Nyert!   

A cég idáig csak bőven termelte, innentől kezdve ontotta a profitot. Ha megnyertük volna a harcokat, Károly császár nyilván bárói címmel tüntette volna ki az alapítót. De a bukás ellenére Csehszlovákiában is jól ment dolga: ráállt a drága, macerás és igényes bőr helyett a vászoncipőkre, amelyeknek csak az orrát készítette bőrből. A két világháború között már kb. 30.000-ra duzzadt fel Zlín lakossága. A termelés mindent felzabált és elnyelt: az óvároson kívül az összes föld és épület Tomáš Baťa kezében volt, s a város is annyiban, hogy polgármesterévé választatta magát. Képzelhetjük, mekkora ellenzéke lehetett a képviselő-testületben…

Bevezette a Ford–féle szalagrendszert és a kollektív (műhelyek szerinti) heti teljesítménybérezést, ezáltal önkizsigerelő többlettermelésbe hajszolta a munkásait; nyafogásról szó sem lehetett, szakszervezeti életről vagy pártosodásról még úgy sem, legkivált a kommunistákat és a szocdemeket üldözte. A szociális aggályok ellensúlyozására épült itt bölcsőde, óvoda, iskola, és persze szakképző, ahol a robotoló szülők tovább robotoló gyermekeit készítették fel a robotolásra. A gyár falakkal volt körbevéve (ezeket már ne keressük), azon lelkesítő feliratok díszelegtek: „A mozgás élet – a mozdulatlanság halál”; „Egy nap 86.400 másodpercből áll”.  

A termelési rögeszme teljesen magával ragadta Baťát. Amikor egy erdős részen jelölte ki a város temetőjét, felvetették neki, hogy így a gyökerek a halottakból fognak tápanyagot kiszívni, mire ő élénken visszakérdezett: „És mi lehet annál szebb, mint halálunk után is hasznosnak lenni?” S hogy példát mutasson, ő is oda rendelte meg a temetését.     

Pártolói szerették úgy lefesteni őt, mint emberbarátot, mert alkalmazottainak kis, különálló házacskákból álló lakótelepet épített a gyár mellett (persze, lakbérért), továbbá sportpályákat és csarnokokat, mozit, színházat, kávéházat és még játékbarlangot is, melyeket ligetek, parkok és egyéb rekreációs területek foltjai szabdaltak fel.

Ellenségeinél persze ő a legkönyörtelenebb rémkapitalizmus karikatúrája volt. Csak egy példa erre: betiltotta az alkoholfogyasztást, helyette a tejet népszerűsítette, aki tehát sört akart inni, annak el kellett hagynia a város közigazgatási területét, de még a távoli kirándulóhelyeken is óvatosan kellett kortyolgatnia, mert a gyár besúgói turistának álcázták magukat. Otthon is jó volt vigyázni, mert a felügyelők beledugták orrukat az alkalmazottak családi életébe, behatoltak még a lakásokba is fejmosást tartani, ha valami nem odaillőt érzékelt a szomszédság. (A besúgás jó pontnak számított.) Mindennek, ami veszélyeztette a Cipőt, mennie kellett. A Céllal csak azonosulni lehetett; aki kilógott, azt kilökték.  

Tomáš Baťa esztétikailag haladni akart a korral: úgy gondolta, hogy a gyártelepet a legtisztább és akkor előremutatónak számító minimalista modernizmus szellemében húzza fel. Volt miből merítenie, mert már több helyen kipróbálta ezt, ilyen áruházai és irodaközpontjai állnak most is olyan helyeken, mint Prága (Vencel tér, 1928/29), Karlovy Vary, Brno, Šumperk, Kolín, Mariánské Lázně, Mladá Boleslav és sok más város, pl. Amszterdam. Az itteni építkezés vezetője František L. Gahury, továbbá Josef Gočár és Emil Hruška volt. 

Váratlan halála ebben semmit sem szakított félbe. Miután repülőgépével egy tejködben megkísérelt repülés után lezuhant életműve határában, a munkálatokat mostohatestvére, végrendeleti örököse, a gyár új mindenható ura, Jan Antonín Baťa (1898-1965) vette át.  

Könyörtelenebb, merevebb, s rigorózusan ridegebb volt, mint elődje, különösen, ami a munkásmozgalom csírájában való elfojtását illeti. Ő már végképp semmit nem látott maga előtt, csak a termelést, a rövid határidőket és a profitrátát. Nála a legcsekélyebb ellentmondás vagy (az általa sokszor csak elképzelt) lazsálás láttán figyelmeztetés nélkül repült mindenki, fuccs volt a végkielégítésnek. Lehetetlen teljesítményeket követelt meg, szórta a bérlevonásokat. Könyörgésnek, betegségnek, családi drámáknak nála nem volt esélye. Emellett tudatosan úgy viselkedett, mint egy gengszterfőnök, stílusát onnan merítette, hogy nagyon szerette az ilyen témájú amerikai filmeket, s úgy képzelte, hogy ő egy ilyennek a főszereplője. Ezt többek között azzal nyomatékosította, hogy nadrágjából folyton kilógott az inge. Ahová lépett, csak ellenséget teremtett magának, mindenki vagy félt tőle, vagy gyűlölte őt.  

Csak néhány ötlet erről. Ha valaki végigment az udvaron, felelősségre vonta, hogy miért van ott, és ha olyan választ kapott, ami nem tetszett neki, azonnal kirúgta a "lazsálót". A munkások a mellékhelyiségekbe menekültek egy kis nyugalomért, ezt a rejtőzködést úgy oldotta fel, hogy a wc-ajtók felső részét leszedette, hadd lássák a művezetők, ki mit csinál odabenn. Ha a művezetők nem kellő mennyiségben jeleztek problémákat a beosztottjaikkal kapcsolatban, akkor gyanúsak lettek és mentek a halállistára, mert eszerint nem figyelnek oda, lanyhul a munkafegyelem, olyan nincs, hogy sehol egy lógós... Még jó, hogy annak idején nem találták fel az ipari kamerákat, tele lett volna velük minden zug és sarok.

Nem csoda, hogy amikor 2007-ben felavatták Radim Hanke róla készült szobrát, az mennyire ellentétben került a gyár alapítójának 2010-ben felállított szobrával, ami szintén az ő alkotása. Tomáš Baťa maga az önelégült hatalom, de valahol megnyugtató a belőle sugárzó elégedett határozottság; Jan Antonín Baťa szobra viszont inkább sugall valami sunyi akarnokságot, erre utal, hogy kissé meggörnyedt háttal és maga elé nézve fogadja a látogatót. Nyilván forral magában valamit, nem egyenes ember ez.  

Ezt elégelte meg Svatopluk Turk író, aki 1933-ban kiadta a helyről az igen rosszul megírt, viszont igen atmoszférikus utálatot sugárzó Gyárvár c. szerelmi és termelési regényét. Baťa rávetette magát, éveken át perelte őt, bevallott célja volt az volt, hogy az írót – mivel nem sikerült rávennie állításainak visszavonására – börtönbe, bolondokházába, vagy nyomorba juttassa. Egyik sem sikerült, anyagilag viszont tönkretette őt. Turkot az mentette meg a totális elszegényedéstől, hogy bejöttek a németek, Jan Antonín Baťa pedig kimenekült az USÁ-ba.  

A nácik le akartak csapni a gyár teljes részvénycsomagjára, mert a birodalmi törvények szerint az illegális emigránsok vagyona az államra szállt. De ugyancsak megnyúlt az arcuk, amikor kiderült, hogy Baťa távozása előtt átíratta a részvényeit a cégvezetőire és egyik rokonára. Hitler azzal tisztelte meg a rossz hírt, hogy toporzékolni kezdett, ami nála az észlelt jelenség fontosságának kiemelt színvonalát jelentette.  

Mindegy: a cipők termelődtek tovább, csak a Wehrmachtnak. Ezt a szövetséges légierő is észrevette, és 1944. október 13-án légitámadást intézett a gyár ellen, amelyben jelentős károkat okozott, de sosem állt le.   

Jan Antonín Baťa sosem tért ide vissza sem az USÁ-ból, sem Brazíliából, ahol városokat alapított. A kommunisták hazaárulási pert akasztottak távollétében a nyakába, azzal vádolva őt, hogy bár volt rá pénze, nem tett semmit az ellenállás támogatásáért és nem állt ki a németek ellen; külön vádpont volt az, hogy a Heydrich–merénylet után az ő prágai boltjának a kirakatában helyezték el a gyilkosság kellékeit és a felhívást a vérdíjra; az pedig külön kiverte a bíráknál és a közvéleményben a biztosítékot, hogy 1940-ben (állítólag) felmerült benne egy ötlet, amit megosztott a megszállókkal: az, hogy a cseheket mind át kellene telepíteni Dél-Amerikába. (Baťa arra gondolt, hogy ez még mindig jobb, mint az elnémetesítés.) A vád szerint 1970-ig tervezte lezárni a programot, akkurátusan kiszámolta, hogy hány hajót kellene igénybe venni, hogy addigra kiürüljön Csehország. Kollaborálásért 15 évet suhintottak a nyakába és elvették a díszdoktorátusát is. Meg persze az egész cégbirodalmat, bár azt amúgy is elvették volna tőle, ehhez az elvtársaknál nem kellett jogerős büntetőítélet.  A fegyházba persze nem ült be, inkább pereskedett külföldön a maradék vagyon egy részéért az unokatestvérével, vagyis Tomáš Baťa jelentéktelen fiával, amit elvesztett. S habár Brazíliában is megalapította a maga gyárvárosait, nem tudott többé olyan magasra törni, mint otthon. A város neve a kommunizmus alatt Gottwaldov lett, ezt Klement Gottwaldról, az állampárt vezéréről nevezték el. Amikor az ifjabb Tomáš Baťa a rendszerváltás után hazatért, mosolyogva bejárta Zlínt, aztán kifejezte közönyét az egész iránt.  

Pedig ami érdekes belőle, az csak a Baťa–város. Már jeleztük, hogy ez mennyire egyhangú: téglalap-kaszárnyák egymás mellett és után, és megint és megint, számozott tömbök, dísztelen homlokzatok azonos színezésű keretes szerkezetekben.

Javában folyt ennek építése, amikor Le Corbusier 1935-ben idelátogatott, hogy értő szemmel áttekintse a nagy modernista sürgés-forgást. Őt egyébként nem az új Baťa hívta meg, hanem egyik építésze, aki Párizsban kapcsolatot ápolt vele, valószínűleg Vladimír Karfík. A francia el volt ragadtatva. Azonnal a világ forrpontjának minősítette az építkezést, mert az a tiszta haszonelvűség, egyszerűség jegyében sorakoztatta fel kedvenc idomát, a tégla-alakzatot. A homlokzatok rácsos jellegűek voltak: szürke beton-tartófalak közé vakolat nélküli téglafalakat raktak (a vakolaton is lehetett spórolni), ez adta meg az egységes jelleget.

Le Corbusier azt javasolta, hogy a munkásoknak is épüljenek hatalmas házak, háztömbök, mai névvel: lakótelepek vagy lakóparkok. A tömeghatást szerette. A gyár mottója azonban ez volt: „Együtt dolgozni, egyedileg élni.” Ez persze csak óvatosan volt igaz ebben a munkahelyi terrorral elegyes kisvárosi miliőben. A cégvezetés azonban, hogy több lakbért szedhessen, a kisebb házakat preferálta. Ettől függetlenül Corbusier elalélt izgatottságában a látványtól, hazatérte után így lelkendezett egy párizsi lapnak: „Zlín egy ragyogó jelenség. Itt, Zlínben fedeztem fel az eredeti alapvetések mögött rejlő lényeget, mint az épületek teherhordó elemeire vonatkozó szabványosítás. Számos Zlín-beli létesítményben; gyárakban, lakóházakban, diákszállókban, iskolákban, közösségi intézményekben és a Thomas Bata Emlékműben is megtalálhatjuk az egységesített szerkezetet, melyek itt hasonló elemeikkel egy harmonikus egésszé állnak össze. Általánosságban szólva, Zlín egyike az új világ legizgalmasabb helyeinek. Itt tényleg lehet élni!”.[1] A Bata-emlékmű félrefordítás lehet: az akkor még csak tervezett „felhőkarcolóra”, vagyis a központi irodaházra gondolt. A gyárkaszárnya legjellegzetesebb épülete ugyanis a „huszonegyes” volt, ami nem az emeletekre utalt, hanem a sorszámozására, vagyis ez volt a 21. sz. épület, az 1937/38-ban rohammunkában épült 77 m magas toronyház, amely akkor Európa második legmagasabb lakóépülete volt.  (Az első Antwerpenben emelte fejét az ég felé.)  

A toronyház Karfík terve alapján készült. Jelenleg ez a megyei önkormányzat épülete. A benne lévő liftben rendezte be irodáját az ifjabb Baťa. Igen, a felvonóban: beteges, de eredeti ötlet volt, mert így nesztelenül tudott megállni az egyes emeleteknél, ahonnan azonnal „kézbe vehette” a dolgokat, ha nem a kedve szerint alakultak ezek, vagy egyszerűen csak szúrós szemmel leselkedhetett a beosztottjai után. Ezzel immár a központi irodában is elültette azt a félelmet, ami az egész várost áthatotta. Egy problémája volt az egésznek: mivel sosem lehetett tudni, hogy éppen melyik emeleten tartózkodik, futhattak után a munkatársai, de a lépcsőházat beterítő üvöltözése általában útbaigazító volt.  

A toronyház teteje ma bárki számára nyitva áll, főleg banketteket és az esküvőket szokás ott rendezni. Ez érthető is: pazar innen a kilátás!

Szeretik is az öngyilkosok. Bár lehet, hogy éppen a kilátás miatt ragadtatják magukat erre, mert nem biztos, hogy mindenki itt találja meg a boldogságát.

Innen jól felmérhető a dombok tetején magasodó, nemrég épült lakóparkok tömbje, benne egy félkörív alakú épülettel, amely egy ritka hatalmas társasház. (A domb tetejére feljutottam, ott az Avasi-lakótelep fogadott, bár kétségkívül barátságos és rendezett állapotban.)  

Érdemes még megtekinteni a cipőmúzeumot, ami a 14. sz. épületben van. Nagy meglepetéseket ne várjunk tőle: egy óriási terem a legfelső emeleten, amelyben van egy cipőgyűjtemény (nem a gyár termékei, hanem szerte a világból térben és időben).

Továbbá néhány tömegcikk-gép:  

A kültéri látvány némileg csalóka, mert ma az egész település nem a cipőtermelésből él meg (azt tönkretették a kommunisták és a rendszerváltás), a város ma egy hatalmas felsőoktatási campus, merthogy – ne lepődjünk meg – a Tomáš Baťa Egyetem ifjúsága vette azt birtokba.

De az egyetemnek nincs egy nagy, központi épülete, az oktatási egységek szét vannak szórva, leginkább a volt üzem és a jellegtelen, egy térből álló óváros közötti területen, amely szellős, parkos, levegős, fölötte egy egykori Baťa -épület áll (kórház volt, meg közösségi központ), amely most a Moszkva Szálló. (Ez is Karfík műve.)    

Itt található meg még egy értékelhető szobor is: partizánemlékmű egy letargikus harcossal, akinek láthatólag iszonyú rosszkedve van attól, hogy pont ezt a várost kellett felszabadítania. (Pedig mennyi jó hely van a világon!) 

A két Baťa nem állított fel szobrokat a városban, kivéve Masarykét 1938-ban. (Pénzkidobás!) A centrumban áll viszont egy kongresszusi központ és mellette tündöklik egy kör alakú, üvegfalú hangversenyterem. Csak ez utóbbi nem ennek épült. Ez egy emlékmű volt, annak a repülőgépnek a ravatala, amelyben az öreg Baťa lezuhant. Amikor jöttek a kommunisták, az emlékét is el akarták törölni, a repülőgép tehát ment, a zenekarok jöttek.

Előtte a minden nagyobb városban kötelező Masaryk-szobor néz le a „felhőkarcolóra” és a gyárvárosra.  

Az óváros érdektelen. Áll egy kicsi térből, továbbá előtte egy vadászkastély méretű barokk épületből (ezt nem Baťa-gyár építette), jelenleg kiállítótér.

Pár sarokra tőle a világ legunalmasabb, egytornyos neogót temploma áll, s mivel nem akarjuk fokozni a sivárság halmozását, ezt nem mutatjuk be.   

A fent leírtakat alig két óra alatt kényelmesen be lehet járni. Tegyünk benne egy sétát, mert legalább megtudjuk, hogy az a látvány, amely ma már minden nagyobb város külterületein fogad minket, innen indult, ez volt a célszerű, tiszta építészeti alakokkal dolgozó modern város, amelynek utángyártásai a mai napig pokollá teszik az életünket. 

[1] https://zlin.idnes.cz/architekt-le-corbusier-ve-zline-u-bati-dxe-/zlin-zpravy.aspx?c=A150902_2188533_zlin-zpravy_ras

A losonci zsinagóga fenntartói az elmúlt évtizedekben több rangos hazai, magyar és nemzetközi nívódíjat söpörtek be a Nemtörődömség, Hanyagság és Közöny kategóriákban. Mielőtt megkapták volna a Pusztulat Nagydíját (amit akkor osztanak ki, amikor a műemlék már összedőlt), rájöttek arra, hogy Losoncnak, akárhogy osztjuk, szorozzuk, ez az egyetlen valamirevaló látványossága. Talán felszínes információk alapján ítélkezem, mert én ugyan csak egy fél órán át tartózkodtam Losoncban, de keserűen kellett megállapítanom, hogyha nem csatolják vissza Magyarországhoz, akkor sem vesztünk vele sokat, annyira rémes szegénykém. (Foltnyi belváros, rengeteg lakótelep, mindennek közepén egy tájidegen toronyház.) Ha turizmust akartak ide, ahhoz ez volt az egyetlen kiindulópont.

Szóval, ezzel a magányos, néptelen zsinagógával kezdeni kellett valamit, mégiscsak a nagy Baumhorn Lipót, a zsidó imaházak nagymestere tervezte!

Uniós pénzből helyrerántották pár év alatt, 2016-ban adták át, s ím, most már van mit mutogatni a városban. Környezete ugyan leharcolt és sivár, hála felülről őt mustráló elnyűtt, szegletes lakótelepnek, de legalább van körülötte levegő. 

A zsinagóga még száz éves sincs, 1925-ben avatták fel a hitközség tagjainak adományaiból. Ezzel kapcsolatban két érdekességre hívom fel a figyelmet. 

Egyrészt arra, hogy a losonci zsidóknak mennyi pénze volt, ha meg tudták fizetni Baumhorn urat és az építkezést. Pedig nem voltak gazdagabbak a helyi átlagnál és azt sem lehetett rájuk fogni, hogy túl sokat lettek volna, kb. 1.800 emberről volt szó. De volt rá közösségi akarat, ezt kell benne értékelni. 

Maradványai közül sikerül kibányászni néhány széttört régi táblát, amely tudatosította a látogatóban, hogy a fentieken túlmenően kiknek köszönhető ez a mű.

És ez itt a lényeg. Losonc fölött 1918-ban beköszöntött az imperiumváltás, és a zsidókat a csehszlovák törvények erőszakosan le akarták választani a magyarságról. Kifundálták, hogy a népszámlálási kérdőíveken külön nemzetiségként kell őket szerepeltetni. Aki beírta vallásnak az izraelitát, az már nem írhatta be nemzetiségként a magyart, legfeljebb azt, hogy magyarul (is) beszél. Nos, az emléktáblák magyarul beszélnek az utókorhoz, a losonci zsidók nem választották a szlovákot vagy óvatosan a semleges hébert, ő megmaradtak a magyar nyelv mellett, egyfajta néma kiállásként. 

Emiatt nagy lelkesedéssel fogadták, illetve fogadták volna az 1938-ban ide bevonuló magyar csapatokat. Azért „volna”, mert eltiltották őket az ünnepségektől, mondván a fentiek miatt, hogy a csehek bérencei. Holott nem voltak azok, csak a kérdőív nem adott nekik választási lehetőséget. Megkeseredve léptek be hát az épületbe éveken át a keresztény templomokból átvett román stílusú, szűk, nehéz bélletű kapun:

Nyelvünk melletti kitartásukért a magyar állam gázkamrába küldte őket. Márai Sándor 1944. április 13-án ezt látta a gettósítás helyszínen: „Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat. (…) A zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba; de a rendelő helyén maradt. Az iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj. Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.” Hogy mi történt kettejükkel, nem tudni, pedig érdekes lenne kibogarászni, hogy 1947-ben nem deportálták-e őket is, csak dél felé egy vagonban a „lakosságcsere” nevű etnikai tisztogatás keretében. 

Így 1944-ben „sikerült” megszabadulni a város lakosságának kb. 1/6 részétől, akik magyarul beszéltek. Hálásak is voltak ezért a hegyekből ide betelepülő szlovák fasiszták, de a kommunisták szintén, mert egy nemzeti–felekezeti probléma ki lett pipálva. Ďakujem, pán Horthy.

Aztán a harcok során kiégett az épület, s a romot 1948-ban a maradék zsidóság kénytelen volt eladni az államnak, a túlélők nem tudták fenntartani, a szocialista közösség pedig a rossz gazda gondosságával őrködött fölötte, hogy tovább haladjon az enyészet felé. A legnagyobb veszélyt paradox módon egy ártalmatlan sportesemény hozta rá: 1982-ben ejtőernyős világbajnokságot rendeztek itt, s a versenyzők a romot hosszasan szemlélhették az égből. Túl hosszasan… Ekkor merült fel az, hogy ennek véget kell vetni, pusztuljon, mert „rongálja” a környezetét. (Bár ez fordítva is elmondható.) Bontására végül nem került sor, mert a józanabb elemek is felemelték a szavukat, normálisabb irányba fordították a helyi hatalmat, amely három év múlva helyrehozatta legalább a tetőzetet úgy, hogy ne a járókelők nyakában kössön ki az egész. Abban azonban továbbra is reménykedtek az illetékesek, hogy a turisták nem keresik fel, ha azt sem tudják, hogy van ilyen. A korabeli magyar útikönyvek is csak épp megemlítették a létét. A fenti történet a zsinagóga karzatán berendezett kiállításból kiderül(get).

A rendezők azonban a mélységi információ helyett inkább térbeli hatásokra utaztak. Az egykori enyészet elemeinek tömbszerű megjelenítésének koncepciója jegyében a renoválás előtti épületmaradványokat fémketrecekbe zárták, mintha történelmi börtönben lennének.

Az itt-ott talált héber írású vallási iratokat szintén ebbe a keretbe préselték, jelképezve azt, hogy az épületnek és a könyveknek közös sorsa volt: elpusztultak a gazdáik.

(Egyetlen magyar nyelvű iratot sem láttam. Gondolom, a szlovákok sem akarták láttatni, hogy milyen nyelv honolt itt. Kis történelemhamisítás megint, ehhez náluk kezdek hozzászokni, szerencsére a falon lévő – már bemutatott – adománytáblákkal ezt nem tudták eljátszani. Figyeljünk arra, nehogy egyszer eltűnjenek, északi barátaink hajlamosak az ilyenekre.)

Fontosnak tartom (s közlésem esetleg mérsékli a látogatási kedvet, de felvállalom), hogy a zsinagógát lehetőleg élénk napsütésben tekintsük meg. A színes üvegablakok változatos ragyogású pászmákat vonnak végig a padlón és a kiállított tárgyakon, ezt nem kapjuk meg borús időben.

Amikor ott jártam, tűzött a nap, szóval szerencse kell itt a mutatós beltéri fényképek készítéséhez, amivel lenyűgözhetjük ismerőseinket. Igaz, erre rásegít a mesterséges fény is, amely félhomályba süllyedő földszintet tarkázza pasztellszínekkel.   

Amúgy a belső tér nem túl eredeti, értsd azt, hogy az egész zsinagóga egy kupolaterem.

A falak egyszínűek, nincsenek kanyargó ornamentikával, levelekkel, indákkal, darabos-szegletes idomokkal és ropogva egymásba kapaszkodó rácsokkal kifestve. Hogy eleve nem voltak, vagy már nem lehetett őket rekonstruálni, nem tudom. A részletelemek, mint pl. a lágy formákkal dolgozó oszlopfők azonban eredeti tervezésre vallanak, igazodnak a kapu hangulatához:

A leghatásosabb részlet a főhelyen a Tóraszekrény helyén álló vörös tábla-kettős, amelyet hátulról megvilágítanak, hogy szegélyük szint forr, mint az áthevült vas.

Gondolom, az égő csipkebokrot akarja jelképezni, de lehet, hogy a Holokauszt kemencéit, avagy egyszerűen csak akartak egy olyan erős színpompát a főhelyre, amely szinte kiugrik a falból és mindenhonnan magára vonja a tekintetet. 

Még a kupola az, ami érdeklődésünket felkeltheti, bár az színtelen, dísztelen, de legtetején, mintha kipa lenne rá téve, tarka fényt ereszt be a az üvegfedő.    

Mint látható, a felújítás belülről kissé vegyesre sikerült, mivel vannak olyan elemek az épületben, amelyek mutatják a korábbi romos állapotokat, mintha még munka várna rájuk. Hogy ez tudatos-e vagy sem, avagy egyszerűen csak ezekre a helyekre már nem volt pénz, nem tudni, de jó ez így, ad egy kis történeti dinamizmust a látványnak. (Az kevésbé, hogy épület odakünn nincs kifestve.)

A zsinagóga körül a Holokauszt emlékművei állnak. Van egy szelídebb, parkszerű része:

A belváros felé néző oldalán betontömbök állíttattak fel, amelyekre fel lehet illeszteni az emlékezés fénytáblácskáit.

A helyszínről elmenve Márai „hősei” jutottak eszembe, a két orvos, akik a zsidó kolléga „hagyatékán” marakodtak. Visszatérnek ide most unokáik, dédunokáik, s már semmit sem tudnak az egészről, Márait nem olvasnak, ellenben megcsodálják a remek zsinagógát, aztán azt mondják: „Losonc! Tudtad, hogy a nagypapa is innen származott?” És eszükbe sem jut, hogy épp a nagypapa miatt lett üres az Isten háza.

Zólyom nem bővelkedik izgalmas attrakciókban a műemlékek területén, mert van neki ugyan vára – de aztán más sincs. Jó, a főterén és a parkjaiban fel lehet fedezni néhány esztétikai és történelmi szöszmöszt, de egyik sem egy földbe gyökeredzésre késztető látványosság. Ez egy kisváros, ahol túl sok világtipró esemény nem történt az elmúlt ezredévben. Van azonban egy mutatványa, ami előtt a legtöbb turista értetlenkedve áll, ez pedig egy tarka terepszínű foltokkal kipingált páncélvonat a vár alatti parkban. Különösen szeretik a fényképészek azt a beállítást, ahol a vár és a löveg együtt látszik. (Én is. Had a haddal, azaz haddelhadd.)  

A turista rázza a fejét, hogy ez meg mi itt? Az már csak meggy a torta tetején, hogy a nép folyamatosan nem tudja eldönteni: ez replika vagy valódi? (Esetleg mindkettő, mert van részleges felújítás is.) Én is álltam előtte, morfondírozva, hogy hogy hm. Egyelőre megelégedtem a fényképezéssel, aztán hazaérve összekapartam az infókat, amit itt előadok. Most már senki nem mondhatja, hogy hülyén megy Zólyomra. (Mint én.) 

Na kérem: ez egy másolat.

Következő (helyénvaló ) kérdés: ha másolat, miért éppen itt kígyózik? Miért nem, mondjuk…?

Állj, állj. Kezdjük az elején a dolgot.

Amikor 1944. augusztus 29-én kitört Besztercebányán a Szlovák Nemzeti Felkelés, az antifasiszta egységeknek nem volt páncélvonata. Nem tartott erre igényt a szlovák hadsereg. Minek kellett volna az neki? A páncélvonatok az I. világháború végén játszottak itt-ott mellékszerepet – és a lényeg az „itt-ott”-on van, mert különösebb ész nem kellett már akkor sem annak felismeréséhez, hogy ezeknek milyen nagy a sebezhetősége. Szétrepítették előtte a síneket pár robbanórúddal, aztán megállt az előrevonulás. Ha a háta mögött, akkor a vissza. Igazából a páncélvonat arra volt jó, hogy a célpontokat gyorsan megközelítse és bemelegítőnek meglövöldözze azt, mielőtt előrenyomul a gyalogság. Azonban a II. világháborúban már értelmetlen volt a hadrendbe vezetése, mert helyettesítették a mozgékony harckocsik, továbbá gyámoltalanok voltak a még mozgékonyabb légierővel szemben.

A szlovákiai felkelés azonban életet lehelt beléjük. A fennhatóságuk alá vont területeken (vagyis Besztercebánya környékén) ezzel igyekeztek mozgékony tüzérségi gyorssegélyt adni az alakulataiknak. És itt jön be a képbe Zólyom.

Ebben a városban volt a környék legnagyobb vasúti javítóműhelye. A munkások három szerelvényt is összehegesztettek pár hét alatt. Ezek voltak sorrendben: a gyengébb Štefánik, az erősebb Hurban és a legerősebb Masaryk. Ami Zólyomban van, az a Hurban. (Vagyis nem az. Majd mondom.) Nevét Jozef Ľudovít Miloslav Hurbanról (1817-1888) kapta, aki 1849-ben sikertelen ellenforradalmi felkelést indított a magyar kormányzat ellen, amely sikeresen eltiporta azt. 

A három szerelvény azonban nem volt „igazi” páncélvonat, csak afféle pótlék. Ez azt jelentette, hogy a vértezetük 7 mm-es kazánlemezből állott, amit legfeljebb a lövegtorony környékén vastagítottak meg. Belül a páncélfalhoz deszkákkal préselt kőrétegből képeztek golyófogót. Egy szerelvényen 70-80 fő szolgált. A Hurbanban volt egy LT-35 tip. csehszlovák könnyű páncélosból kioperált löveg(ecske) forgótoronnyal, 3 db 37 mm-es kaliberű kis ágyú és 10 nehézgéppuska. A mozdony középütt működött. A szerelvény előtt mindig egy üres, lecsupaszított, halálra szánt vagon ment homokzsákokkal ellátva, hogy az akna ezt kapja szét, ne a fegyveres kocsikat. (A lakó- ,  konyhai és lőszeres egységek hátul voltak.) Áram adott benne fényt akkumulátorokkal, emellett ellátták telefonvezetékekkel is.

Tizenegy nap alatt készült el a Hurban, alakulatát szeptember 18-án kezdték el toborozni, 25-én adták át, s már ment is a harcba. Már az első csatákban súlyosan megsérült (október 4-én Čremošna mellett), javítani kellett Zólyomban, aztán megint hadrendbe állt. Sorsa október 25-én ért véget a Čremošnian-alagút mélyén, ahol a Masarykkal találkozott. Ekkor már be voltak kerítve. A katonák mindkettőn megsemmisítették a felszerelést, s átváltottak partizánharcra. A németek a három szerelvényt a Prága mellette Milesovicébe vitték, ott feljavították őket, kiképzésre alkalmazták, egyes vagonjaik harcokban vettek részt. Ezek közül végül három került vissza Szlovákiába, amiből egyet le kellett amortizálni az állapota miatt. Mindegyik a Štefánik maradványa volt.

1974-ben a három páncélvonat egybevont, mondhatni: költői lelke a felkelés harmincadik évfordulójának tiszteletére feltámadt, mert készült erről egy nagyszabású filmvállalkozás, A nap, ami nem hal meg (Deň, ktorý neumrie), s a páncélvonat, úgy általában, ennek izgalmasan mozgó díszlete lett. Egyszóval a zólyomi változat mindegyik a három közül, de igazából egyik sem. A Hurbanhoz képest pl. a látványosság kedvéért egy T-34-es lövegét szerelték a tetejére egy LT-35-ösé helyett, ami csak olyan volt, mint nálunk a Turán. A T-34-essel látványosabban lehetett szétmarcangolni a német hadállásokat, hálásan lehetett fényképezni, távoli, markáns sziluettjével erősítette a felkelés komolyságát, nem úgy, mint szegény, nyamvadt kis LT-35-ös.Úgyhogy még egy képet erről, ez a történelemhamisítás annyira cuki:

Egyébként, hogy fokozzuk a belső hőséget: kettő is van belőle. Ha mind a kettő egyszerre ugatna fel, felborítanák az egész vagonsort. Persze. Csak nem egy filmben...

Ezek után már érthető, hogy miért Zólyomra került a Hurban másolata (ha ugyan annak tekinthető). Mellette ott van a felkelésben résztvevő szlovák vasutasok kis emlékoszlopa is (képet ld. fenn), meg az a kőlap, ahová le lehet tenni az emlékezés virágait: 

Szóval, ebben egyetlen vasszög sem az igazi. Olvastam több helyen azt, hogy a vagonoknak alja sincs, mert a belsők jeleneteit nem ezekben vették fel. Azt nem tudom; de bemásztam alájuk és megállapítottam, hogy van aljuk. Ez már csak azért is kellett, mert egy ideig hajléktalanok tanyáztak mellettük, alattuk és néhol bennük.

Remélem, hogy miután kimostam a rejtély elmosódott szövetét, mindenki önfeledten szelfizheti magát előtte, jelenleg ugyanis ez az elsődleges funkciója, csillog a szülők szeme az örömtől, amint pajkos gyermekeik a vaskerekek között csúsznak-másznak. De aki igazibb páncélvonatot akar látni, annak a Štefánikhoz kell mennie Besztercebányára, mert maradék két igazi vagonja ott áll a Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumának udvarán 2010 óta, az előző évben rekonstruálták őket.

De az mégsem olyan izgalmas. Mert mit mondjunk egy olyan páncélvonatról, aminek csak ekkora lövegtornya van?

Boldogabb nemzetek, akik saját nyelvük államhatárain belül élnek, vagy azok, kiknek egykori szállásterületeit nem tépkedte le a történelem, s nincs túl sok emigránsuk, akik elmenekültek a lehetetlen hazai állapotok elől, nyugodtan mehetnek a temetőikbe régi nagyságaik sírját felkeresni. Lehet, hogy kissé elhanyagolt állapotban vannak, de mindig helyrehozza őket az állami vagy önkéntes műemlékvédelem. Viszont egy dologban mindenki biztos lehet: ott vannak és ott maradnak.

Nem így a szerencsétlenebb sorsú nemzetek, mert az ő külföldre szorult temetőihez mindig aggódva kell mennie a vándornak. Megvan-e még a sír? S ha igen, milyen állapotban? Mert a többségi nemzet jobban szeret régi, idegen nevek helyett új, hazai neveket látni a sírköveken. S ha a régit nem akarja eltakarítani az enyészet (vagy a ki nem fizetett bérleti díj), akkor gondoskodnak ennek ösztönzéséről a forrófejűek és a hüllőagyúak: a rongálók és a temető fenntartói. Az első pusztít, a másiknak pedig a helyrehozatalra nincs elég pénze, majd a következő költségvetési ciklusban. Esetleg. S ha neki is áll, azt kényszeredetten teszi, mert tulajdonképpen mi köze neki ehhez…?

Jó előre lehet aggódni, hogy odaértünkkor ezt látjuk majd: szétverték a sírkövet, kirántották a keresztet, leborították a cementszobrot, összefirkálták és –fújkálták azt, leborították festékkel. Vagy olyan állapotban van a sír, hogy a következő szél szétszedi, mert korhadt, repedt, mállott, koldus a többi jómódú, ápolt, öntözött domborulat között, a sírkert szégyene.

Különösen van ez így Közép-Kelet-Európában, ahol még most is, az állítólagos nemzeti összebékéltetés korszakában szívós, néma küzdelem folyik minden talpalatnyi földért, amelynek jelképes jelentősége lehet. Itt nem mindegy, hogy ki hol milyen szobrot és emléktáblát állít ki (illetve távolít el), itt minden ilyenbe bele lehet látni a rosszindulatot. Tipizált, bár erőszakos példája ennek az Úz-völgyi katonatemető fölött kitört hajcihő. Kik nyugszanak itt? A miénk, nem a tiétek! Miért vagytok itt?

Besztercebányáról e tekintetben megnyugodva érkeztem haza.

Nem készültem fel ott temetőlátogatásra. 2020. augusztus 28-án közölte velem a hatalom, hogy három nap múlva innen se ki, se be. Mivel nem akartam elmulasztani a Szlovák Nemzeti Felkelés másnap esedékes ünnepségét (bár egy nappal korábban még úgy gondoltam, hogy majd a jövő évben megnézem, minek ide sietni), azért reggel azonnal kocsiba szálltam, és irány Besztercebánya. Viszont így nem volt időm arra, hogy áttekintsem, mi vár rám a városban, nem készülhettem fel, tehát ötletszerűen kezdtem el nézelődni benne.

A Kálvária, a főtér és a várnegyed után a temetőbe mentem. Nem kerestem ott semmit, de kőfalba helyezett kapuja a székesegyház mellett tátongott felém. Érdekes temető ez, mert a város központjában van, s nem holmi itt maradt régiség, ebbe még temetkeznek. És jó nagy.

Klasszikusan alkonyodott a fák mögött bíborba borulva a kék és lila felhőkkel kiszínezett égbolt, ezért vannak tele vörös fényekkel a képeim. Költői séta volt, mondhatnám, mert amúgy szeretem a temetőket, mindig is a realista esztétika híve voltam, a temető pedig maga a realizmus. Olyan, mint a meztelen halott, akinek arcát kipirosítják, haját megfésülik, s elegáns ruhákba bújtatják, hogy jól fessen a ravatalon. De attól ő még halott, a ravatal meg - ravatal.

Amíg fel-alá sétálgattam, megjelent egy idősebb úr, nyakában egy fényképezőgéppel, amelynek akkor volt az objektívje, mint egy csillagvizsgáló. Elkezdte gyakorolni általa a perspektivikus látásmódot, összevillant közben a tekintetünk, igen, jó, ha van valaki, aki ugyanabban a magányos mániában utazik. Felbukkant még egy fiatal pár is, kézenfogva bóklásztak a sírok között és betűzgették a neveket, ők is tetszettek. Az emberi igényesség egyik fokmérője nálam az, hogy ki mennyire bírja halottak között tölteni az idejét. Nekem elég sokkal volt dolgom, megesett, hogy hullába botlottam bele éjjel az utcán, volt, aki szemem láttára halt meg, a másik a karjaimban, ölelgettem én holttestet eleget. Én a halállal úgy elvagyok. (Az élettel kevésbé.)

Magyar sír már nem sok van a temetőben, de azért akad. Pl. két régi kanonoké:

Van olyan is, ahol nyilván magyar halott fekszik tipikus magyar utónévvel, azonban sorrendjük szlovákosítva van. Értem én, hogy mindenki igazodni akar a többiekhez, mert úgy lesz belőle egyéniség, de ennyire mégsem kéne, s főleg nem akkor, amikor már úgyis minden secko jedno:

Gépemet könnyedén lengetve haladtam ki a temetőből a sírok között kígyózva, amikor egy méltóságteljes, de közhelyes szoborkettős meredt fel előttem: a Gyásztól Megilletődött Nő, amint egy puttóval megkoszorúztatja a kőtömb alatt nyugovó emlékét. (Ő már egy modern alak: magas sarkú cipőben van, nem mezítláb és saruban, mint a régiek.) Csak oldalról pillantottam rá. Ki pihenhet itt? Biztos valami úrhatnám polgár, azok szeretik az ilyeneket.  

De azért odamentem hozzá, s ezt olvastam az oldalán: Petrogalli Arthur.  

Na, álljunk meg! Ennek biztos van valami köze Petrogalli Oszkárhoz. Ilyen névvel ez nem lehet véletlen. Nézzük meg csak közelebbről…! És tényleg!

Mármost, aki nem tudja, hogy ki volt Petrogalli Oszkár, ne húzódjon el lesütött szemmel, mert fél éve még én sem tudtam. De hát kupálódik az ember. Ki.

Tömör életrajzi adatokkal jellemezve hősünket: besztercebányai ügyvéd volt, született Aradon 1877-ben, meghalt itt 1925-ben. 1918-ig a feledendőség jelöltje volt, mert attól eltekintve, hogy egy helyi újságot szerkesztett, illetve négy évig (1906-1910) országgyűlési képviselő volt Függetlenségi Párt színeiben, nem alkotott nagyot. Igazi szerepe akkor következett be, amikor Szlovákia elszakadt tőlünk, mert ő lett a motorja a szétszórt, tehetetlen magyarság egybeterelésének. 1922-ben főszerkesztője lett a híres Prágai Magyar Hírlapnak, s még ez évben ő hozta létre a magyar pártok egyeztető szervezetét (a losonci ún. Központi Irodát), majd ennek leágazásaként a Sziklay Ferenc által vezetett Kulturreferátust. Halála egy nagy egyéniségtől fosztotta meg a felvidéki magyarokat.

Persze lefényképeztem jobbról-balról. Most már kifejezetten vártam, hogy jöjjön erre valaki. Hadd lássa azt, hogy ez nem egy elfeledett ember, gondol rá valaki, nézi a sírját és töpreng és megörökít. Jelenlétünk ilyenkor szimpla figyelmeztetés: még van, aki számon tartja ezt a halottat. Ha csak hetente egy magyar megáll e sír előtt, az elég, az itt járókelők ezt megjegyzik maguknak. Ha valamit hagynánk ott emléknek, az még jobb lenne, mert az is jelzés az itt élőknek, hogy ez a sír nem fog eltűnni nyomtalanul, mert titeket, akik itt élnek, nem érdekel a sorsa. De ez persze ábránd, mert nem lehet egész nap ollóval és méteres nemzeti színű szalagokkal mászkálni a Kárpát-medencében. (Hamar elfogyna a szalag.)

Apropo: megörökítés. Hiába kerestem a neten, Petrogalli sírjáról sehol, semmiféle  fénykép nincs. Hát akkor mostantól kezdve van.

Ps.: Ha odafigyelek, a bejáratnál láthattam volna a parcellatáblát, amely mutatja, melyik nevezetes személyiség hol van eltemetve. Petrogalli sírja is jelölve van. Különben tessenek belépni a főkapun, balra az első felfelé vivő út, annak végén jobbra. De jól van ez így, mert ha észreveszem a táblát, hová tűnt volna a felismerés izgalma…? (Imádom a kalandokat!)

Rohoncon járunk (azaz Rechnitzben), ebben a kedves, de semmitmondó, dimbes-dombos közép-burgenlandi kisvárosban, amely Kőszeg alatt támaszkodik a magyar határra.

 „Itt állt a Batthyány-kastély” – tájékoztat minket a főtéri ház falán a féminstalláció. 

Hát itt: 1945. március 30-ig, amikor az idehullámzó front miatt porig égett. Ami a helyén épült, az egy lehangolóan unalmas társasház. (A lakók nyilván nem így gondolják.)

A palotára csak egy kerti kút magányos maradványa emlékeztet a ház mögötti parkolóban.

Az épület előtt a főtéren az 1848-as szabadsághősök szobra: egy aranyozott sas.

A kastély gazdái, vagyis a léha Batthyányi Iván gróf (1910-1985) és hasonló jellemű felesége, Thyssen-Bornemisza Margit bárónő (1911-1989) a szovjetek elől 1945-ben elmenekültek Svájcba és onnan folytatták tovább nemzetközi mondén életüket, amelynek köznapi fordulata volt pl. a vadászat Afrikában. Vagyonuk és családi hátterük ugyan kapacitálhatta volna őket többre is, mint a semmittevésre, de ők ezt választották, elkallódtak. De előtte el is züllöttek. Mert semmi nem őrizte volna meg nevüket, ha nincs az az 1945. március 24-ről 25-ére forduló éjszaka…

Este a házaspár fogadást adott a kastélyban a helyi náci vezetőknek. (A „helyit” ki kell emelni. Ezek nem importból jöttek.) Nyilván a „legjobb” pillanatban, mindenki tudta, hogy pár nap és nincs többé dínomdánom, illetve lesz, csak nem nekik... A hangulat tetőpontján hírhozó toppant be: a város szélén lévő ún. „keresztpajtában” őrzött 200 magyar zsidó munkaszolgálatos között kitört a tífusz. A beszeszelt vendégsereg azonnal útra kelt – ki teherkocsin, ki gyalog – , hogy „kezeljék” a járványt. Nem volt hosszú az út, Rohoncot most is fél óra alatt végig lehet járni hosszában. Ez azt jelentette, hogy Franz Podezin GESTAPO-főnök vezetésével lementek a városka aljáig, ahol várta őket a Keresztpajta (Kreuzstadl), mely nevét onnan kapta, hogy kereszt alakban építették. 

Ott a zsidókkal sírt ásattak, majd lelőttek 180 munkaszolgálatost. A vérengzés után visszatértek a kastélyba és folyt a levezető hejehuja hajnalig. Közben pedig már hallatszott a T-34-esek csörömpölése a határban… De még volt idő a rémtett eltüntetésére: másnap a húsz túlélővel elásatták a hullákat, majd ők is a golyót kaptak. Hogy hol fekszik ezt a kétszáz halott, a mai napig nem tudni. (Állítólag a keresztpajta mögött pár száz méterre. Bizonyíték még nincs, ami elég érdekes, tekintettel arra, hogy ekkora csonttömeget nem lenne nehéz leultrahangozni. A szovjetek két hét múlva ugyan feltárták a sírt, de miután konstatálták, hogy abban nem a katonáik vannak, közömbösen visszatemették az egészet.)

Hogy az élveteg és vadászatmániás Margit bárónő és férjecskéje mennyiben vett ebben részt, nem tudni, volt, aki azt állította, hogy a háziasszony személyesen tapsikolt a látványnak, azt viszont nem lehetett állítani, hogy lőtt is volna. Az biztos, hogy a büntetőeljárást megúszták, még tanúként sem hallgatták ki őket. Éppen így nem került elő Franz Podezin és a birtok intézője, Hans Joachim Oldenburg, akik a főúri párral együtt menekültek nyugat felé és felszívódtak. Néhány helybelit elítéltek ugyan pár évre, s csak azért nem többet, mert a koronatanút orgyilkosok öltek meg. Karl Muhr 1946. március 26-ára volt bíróságra idézve; előtte lévő napon fedezték fel holttestét: három golyót kapott, kutyájával együtt gallyakkal takarták el, éjjel pedig felgyújtották a házát, ami tele volt a tárgyalására felkészülés közben összegyűjtött kompromittáló iratokkal. Ezek után a falu makacsul hallgatott a történtekről hatvan éven át, illetve leginkább ma is, bár már egyre kevesebb embernek van erre lehetősége, aki akkor látott is valamit, az már javarészt sírba szállt. 

Mondták még az is, hogy az egész történet hihetetlen, a vörös ármádia már itt van a határban, mi értelme lett volna egy ilyen fölösleges rémtett elkövetésének? De az a helyzet, hogy az ilyen szentimentális gondolatokat a Schindler listája c. film ültette el az emberek fejében, akik a megható zárójelenetbe azt látták, hogy a német katonák nem lőtték le a zsidó munkásokat, inkább elsomfordáltak, mert „emberek akartak maradni”. Az a helyzet, hogy ez csak az egyik megoldás. A másik meg az, hogy ha már pusztulnom kell, miért ne rántanék magammal minél több ellenséget (és szemtanút…) a sírba? Ízlés dolga. 

Az azért jelzésértékű, hogy Margit bárónőt nem engedték be halála után a családi sírboltba, szóval, valamit ők is érzékelhettek abból, hogy itt valami nem stimmel… 

A történet iránt a közönség az 1990-es évek közepén kezdett el érdeklődni. 1987-ben megalakult a felsőőri (oberwarti) RE.F.U.G.I.U.S. Egyesület, amely kifejezetten ezzel az emlékhellyel kezdett foglalkozni. Az ő és az osztrák zsidó hitközségek támogatásukkal készült el 1994-ben a Totschweigen (Agyonhallgatva) c. osztrák dokumentum a tömegsír kereséséről, ami leginkább azt mutatta meg, hogy a helyiek közül senki nem akar tudni semmiről. Majd megjelent róla egy színpadi mű is, a Március 24. Egy valóban megtörtént tömeggyilkosság fiktív feltárása (Marz. Der 24.) címmel (író: Peter Wagner), amit (stílusosan) 1995. március 24-én Felsőőrön mutattak be. Mindezek azonban valahogy nem keltették fel a tömegek a figyelmét. Vagy ami pontosabb: nem akartak vele foglalkozni.  

2007-ben azonban egy brit bulvárújságíró (bizonyos David R. L. Litchfield) tulajdonképpen véletlenül, vagy inkább akarattalanul megint kiásta a feledőbe merülő történetet a Thyssen-családról készülő könyvéhez, ebben kemény négy oldalt szentelt Margitnak, akit szexmániás és végszomjas nőstényördögként léptetett fel. (Előbb-utóbb minden történetet ki fog ásni valaki; ezt jó észben tartani, gyerekek.) De ez már elég volt ahhoz, hogy más helyeken is foglalkozzanak vele. A grófnő unokatestvére, Sacha Batthyányi alaposan utánajárt a történetnek, s könyvet írt a családjáról (És nekem mi közöm ehhez? – Helikon, Bp. 2016.) Ez is inkább félig szépirodalmi, félig bulvár, mintsem komolyan vehető tényfeltáró mű. Kapott is a családtól hideget–meleget, mondván, hogy csinálja magának a rokonság kárára ő is a szenzációt, de nem úgy történt az egész, mert pl. Podezin nem aznap este kapta az ötletet a spontán lövöldözésre, hanem már korábban is utasították ő, Margit ott sem volt stb. Külön dühítő volt az író számára az, hogy a család hirtelen felfedezte magyar gyökereit és kezdték lemosni magukról az osztrák–németséget, ezzel is jelezve, hogy nekik, mint magyaroknak mi közük a sógorok rémtetteihez?

A rókabőr lenyúzását Elfriede Jelinek, az osztrákok Nobel-díjas írója folytatta, aki gyorsan megírta Rohonc (Az öldöklő angyal) c. drámáját, ami ugyan csak nyomelemekben hasonlított az eredeti eseményekre és a közönség leginkább udvariasságból tapsolta meg – csak nem Ausztriában, mert ott nem engedte meg bemutatni, mondván, hogy nemzettársai „bűngőgben” szenvednek, ezért Münchenbe vitte 2008-ban. (Ez sem volt okosabb választás, mint Bécs. München – ugye értjük?) 

Szóval a lényeg az egészben az, hogy tisztességes tényfeltárás helyett mindenki csak a botrány lehetőségét szagolta ki magának a sztoriból és saját népszerűsítésére használta fel azt.   

De azért a fentiek hatására az osztrákok hirtelen támadt bűnbánatuk jeleként ajánlottan látogatandó nemzeti kegyhellyé kezdik emelni a pajtát. (A tágabb környezet különben kiábrándító: szemben egy nagy Billa van – a helyi szupermarket –  és egy főút.) Az „osztrákok” szót azonban ne terjesszük ki az állam lakosságának egészére, s főleg ne az állami szervekre, mert ezt a a RE.F.U.G.I.U.S. tartja életben. Hát lássuk, ők hogyan ragadták meg a dolgot a sok ponyvaízű önmutogatás után.

Kezdjük az árokkal, amelyben a kiállításuk van. (Este ki van világítva.) Itt tüntették fel Radnóti-idézeteket is. Nagyon helyes, olvassanak az osztrákok is tőle valamit. Ha Radnótit nem lövik le Abdán, lehet, hogy ő is ide került volna. (Mert ugyanerről a menetről volt szó.)

Az oszlopokban üveg mögött a munkaszolgálatosok ruhái vannak – vagyis hát nem pont övék, ahhoz meg kellene találni őket. Ezek különben ramaty állapotban vannak, a tárlók mögé alig lehet belátni a kosztól. 

A pajta egyik falát kezdik elborítani az emléktáblák, ami dicséretes, de vigyázni kell, nehogy aztán ez is úgy nézzen ki, mint Budapesten a Corvin Mozi, ami már úgy fest a ráaggatott sok vésett márvány miatt, mint valami temetői urnafal. (A kevesebb néha több.) 

Ez egyébként a Keresztpajta mezejére is elmondható, mert láthatóan sokan akarnak versengve emlékművet állítani részint az áldozatoknak – részint saját maguknak. Mert itt van ez a legújabb szobor (Ulrike Truger: Az őr, 2019):  

És a korai években állított emlékkő (Karl Prantl, 1995).

 Ez utóbbi eredetileg is ide volt tervezve, erre lehet a búcsúkavicsokat tenni. (Hátul is van egy betonszobor, ezt már láttuk, Kosso Eloul alkotása, készült 1961-ben, nem ide, felállíttatott 1993-ban.)  Mi több, fát is ültetett valaki valamikor azok emlékére, akik megmentették az innen megszökött dr. Székely Sándort; reméljük, a fa egészségben felnő és nem törik össze a csapatépítő neonácik.

 Nekem a legjobban ez az egyszerű dolog jött be, ami a hátsó bejáratnál küszöbére van vésve: 

 Nem kell sok mindent beleképzelni, ennyi az egész: „shalom” vagyis „béke (legyen veled)”.

Ezzel az új helyszínnel (ha már Mauthausent nem tudták letagadni) az osztrákok finoman (cca. 0,5 mm balra) elkezdték revideálni azt a külvilágnak egyre visszatetszőbb, makacs öntetszelgésüket, hogy ők lettek volna a nácizmus első áldozatai. Nem, ők az első számú elkövetők között voltak (elég csak az SS névjegyzékét átfutni…), de hogy ez bevallják, ahhoz kellene még pár renovált keresztpajta a határban.

2020. augusztus 29-én Besztercebánya főterén álltam. Szép, derűs alkony fogadott, a kávéházak telve voltak. Nem véletlenül kerültem ide ezen a napon.

Augusztus 29-e a szlovákoknál munkaszüneti ünnepnap, olyan, mint nálunk március 15, vagy október 23. Bár ezeknél némileg megosztóbb, ez ugyanis az 1944-ben kitört Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulója. Márpedig ezt a kommunisták vezérelték a szovjet hadsereg érdekében a németekkel kollaboráns szlovák kormány ellen. Tehát ez nem ünnep azoknak, akik nagyon utálják a kommunizmust, de azoknak sem, akik nagyon megértőek Tiso miniatűr rémállama iránt. A többség azonban tud a felkeléssel azonosulni, mert a szlovákok ama kevés nemzet közé tartoznak, akik egy teljesen reménytelen helyzetben fel mertek emelni fegyverüket Hitler ellen. A bukás nyilvánvalósága már az első napok után beköszöntött: a tétovázó keleti hadosztályokat a németek lefegyverezték, majd két hónap alatt leverték a lázadókat, akik Besztercebányát 1944. október 27-én ürítették ki. Maradványaik a bércek között telelve várták ki 1945 tavaszát. Addig bele-belecsipkedtek a nácik és a Hlinka-gárda partizánvadász alakulataiba, akik falvak felgyújtásával válaszoltak erre. Égett télen a Tátra…

A felkelés központja Besztercebánya volt, erről lett elnevezve annak főtere is. Ez már csak azért is így volt, mert itt követte el 1944. november 31-én Tiso államfő élete egyik utolsó tévedését: a főtér felső részén, ahol a Szűz Mária szobrával koronázott pestisoszlop áll, tüntette ki a német katonákat. Ahelyett, hogy a megszállók honorálását csendben oldotta volna meg, ünnepséget rendezett saját népének legyilkolásából. Ez az ízléstelenség beivódott a tömegek emlékezetébe, nem csoda, hogy Tiso 1947-ben kötélen végezte.

Jogosan feltételezhetnénk, hogy a felkelés tiszteletére találkozunk itt valami jóféle hiperrealista emlékművel, az olyanok felnagyított másával, amelyek minden rendesebb szlovák városban megtalálhatóak. Elvárás: páncélsapkás felkelő, amint éppen szembeszáll egy harckocsival, vagy ködmönben, ég felé vetett ököllel fogadja a felszabadítókat, avagy parasztasszony, amint elszánt tekintetű gyermekétől búcsút vesz.

De csalódnunk kell.

Mert a téren ilyen nincs. Csak a Szovjet Hadsereg aranyozott feliratú fekete gránitoszlopa áll a tér alsó részén annak emlékére, hogy a románok segítségével 1945. március 25-én kiverték innen a megszállókat.  

A vörös ármádia ilyeneket azonnal felállított minden fontosabb helyen, amit nyugatra vonulva a háta mögött hagyott. Ezt Samuel Vajstein hadnagy tervezte meg kutyafuttában. Avatására sem kellett sokat várni: 1945. június 24-én leplezték le. Ekkor 59 katona volt körülötte eltemetve. (A városi legenda szerint az obeliszk kőanyagát Hitler rendelte meg, ebből akarta győzelmeit megörökíteni keleten. Ő elment, a gránit maradt, s mint látható, nem veszett kárba. De az a helyzet, hogy ezt nem kell komolyan venni, több kelet-európai emlékmű van, amely ezzel az „eredettel” dicsekszik.)

A tér felső részén áll viszont egy Szűz Mária-szobor, amelyet még 1719-ből hagytak itt az elődök az elvonult pestis emlékére. 

Figyelemre méltó a látványa annyiban, hogy az ember úgy érzi: vagy ő dülöngél vagy az épületek. Nos, egyik sem, az okozza ezt az érzést, hogy a tér végén található óra- és tűztorony a Tátra ferde tornya. Nem ilyennek akarták 1552-ben, csak a rossz alapozás kezdett dolgozni, most éppen 60 cm-rel billen bal felé. Egy kicsit még dől és lesz ebből is olyan látványosság, mint Pisában.

A két szobornak – eszmei mondanivalóját tekintve – semmi köze nem volt egymáshoz, de szépen megosztották egymás között a teret, nem merült fel konfliktus. Egészen 1964-ig. 

Ekkor Hruscsov (és felesége) látogatást tettek itt a felkelés huszadik évfordulójának tiszteletére. A tömeggyűlést és a dísztribünt csak a téren lehetett felállítani, s ekkor felmerült  a probléma: mi legyen Szűz Máriával? 

Elég ostobán nézett volna ki, ha a tér tetején felhúzott tribün mögött ő nézett volna le a pártfőtitkárra és a tömegekre. Ennél már egy megoldás lehetett volna rosszabb: ha körbeácsolják fadeszkákkal, vagy bebugyolálják, mert akkor mindenki azt kérdezgette volna a távoli városokból: mi van ezek mögött és alatt? 

De a tér alsó részén sem lehetett volna a tribünt felállítani, mert akkor a szónokkal szemezett volna Szűz Mária, ráadásul az elvtársak alul lettek volna, a nép meg felül, ez képtelenség. 

Szóval, a szobor egy gyors döntéssel átkerült a várnegyed sétányára, mondván, hogy a templomok mellett éppen jó helyen van. Ezt mutatja egy korabeli magyar útikönyv is.   

Hruscsov győzött, de nem sokáig. Eljött 1994, amikor rendbe rakták a teret, s felmerült a kérdés, hogy Szűz Mária visszatérjen-e eredeti helyére. Ezt gyorsan eldöntötték: igen. De mi legyen a fekete oszloppal?

A városi tanács végül úgy döntött, hogy maradjon, már túlzottan odanőtt a tér képéhez. (És nem mellékesen nem is a város a gazdája, hanem az Oroszországi Föderáció, azzal meg ki akar bajszot akasztani.) A mellette elhantolt katonák közül 54-et azonosítani is tudtak, a holttesteket átköltöztették zólyomi hadiparcellákba. Ez nagy megkönnyebbülést hozott a rokonoknak, mert addig nem tudták, hogy családtagjuk hol van eltemetve, csak azt, hogy „valahol Szlovákiában”.

Így lett a tér egy eszmei tudathasadás: két, önmagában esztétikailag feledhető emlékmű nézi egymást a másikat kizáró elvi tartalommal. Oldásként a betettek közéjük egy szökőkutat, az „csak” hasznos és semleges.

Innentől kezdve érthető, hogy miért nem terhelték le a teret még egy plusz emlékművel: az már csak az aljára kerülhetett volna, de hogy nézne ki, hogy mindenek felett áll az Istenanya, alatta Sztálin hadseregének direkten primitívre formált emlékműve és csak legalul a helyi felkelés hőseinek figurális monumentuma? Ha meg oldalt helyeznék ez utóbbit, akkor a billegő tér még jobban meginogna, ráadásul egy mozgósító szobor semmissé tenné a mögötte álló józan polgárházak mélaságát. Mert most vagy mélázunk vagy harcra föl. A kettő együtt nem megy.

A tér spirituális pontja azonban egyik szoborhoz sem kapcsolódik, az a Mária-szobor előtt van kb. 30 méterre. Mármint Jaroslav Stockmann besztercebányai építész szerint, aki sokáig tanulmányozta a helyszínt, s arra jött rá, hogy a geomancia – földrajzi helyek emberi testre gyakorolt energiája – szempontjából a térnek ama pontja van feltöltve a legtöbb energiával, ahová Szűz Mária tekintete irányul. Tehát ott érdemes feltölteni az akkumulátorokat. (Persze, fel lehet tölteni a két emlékmű ölelgetésével is, de az már a politikai pszichológia hatáskörébe tartozó kérdés, nem a jámbor, eszelős ezoterikáé.)

Csekej (Čakajovce) községben járunk, ami Nyitra egyik északi bolygófalva a Zobor-hegy mögött, tulajdonképpen már össze is épültek a két település. A falu szót sem érdemel. Azonban az úszómedence méretű főtéren a látogató hat darab nagy, szürke szobrot lát, amelyet olyan ügyesen helyeztek el egymás mögött, hogy bejárattól nézve csak négy látszik belőlük. (Azért ehhez is kellett ész…)

Ez a Szlovák Nagyságok Panteonja! (Panteón Slovenských Dejateľov.) Na jó, oldalról már kifejezőbb a dolog.

 A képek rémisztő színhatásáért nem én vagyok a felelős, ugyanis az összes szobor öntött betonból készült, lekenve vakító alumíniumfestékkel (!).

Alkotójuk Štefan Lahučký (1939–2018) volt, egy helyi érdekeltségű naiv fafaragó művész, aki úgy gondolta, hogy öregségére elérkezett az önkifejezés ama fokához, ahol már érdemes nagyon álmodni. S mert pantheonja még nincs Szlovákiának, hát akkor majd ő tesz arról, hogy legyen.

De lássuk a produktumot. Nem baj, ha nem tudjunk emlékezetből beazonosítani az egyes történelmi alakokat, mert ezekben az anyjuk sem ismerne rájuk.

A jobbról balra haladva az első Ľudovít Štúr (1815–1856).

Ő nem kifejezetten a kedvencünk. Azzal még nem lenne baj, hogy ő lett a mai szlovák irodalmi nyelv kidolgozója, s népfelszabadító eszméi voltak. Azzal már inkább, hogy gyűlölte a magyarokat. Nem, nem a magyar nemességet (azt a magyarok is gyűlölték), hanem a nemzetet, mint olyat („hunok, barbárok” stb.)

Mögötte Milan Rastislav Štefánik (1880–1919), Benes és Masaryk mellett Csehszlovákia létrehozója.

Őt sem szeretjük, mert többek között neki "köszönhetjük" a trianoni határokat. Ugyanakkor figyelemreméltóan bátor és kalandos életű katona volt, akit csak az fosztott meg az első köztársaság nagy politikusi dicsőségétől, hogy amikor jött haza repülőgépen, a szlovák légvédelem önvédelemből lelőtte őt. Ezt rögtön ránk, magyarokra akartak kenni, de aztán megbékéltek a kínos igazsággal, hogy miattuk egy hősi élet nevetséges halálba torkollott.

Aztán itt a főalak, akinek a kedvéért igazából létrejött ez az egész: Jozef Tiso (1887–1947).

Az elbutult arccal ábrázolt pap volt az I. Szlovák Köztársaság (1939-1945) elnöke, fő tevékenysége abban merült ki, hogy Pozsonytól Eperjesig kiirtotta az összes zsidót, továbbá ki akarta irtani az összes magyart, kárpátukránt, cigányt, lengyelt és csehet, a németeket csak azért nem, mert ezt Hitler rosszallta volna. Végül saját népére támadt, s a nácikkal ölette meg az 1944-ben kitört felkelést. De legalább mindezekért sikeresen bitófán végezte.

A túloldalon Andrej Hlinka (1864–1938) mered ránk szúrós szemmel, aki a Szlovák Néppárt elnöke volt, e minőségében Tiso elődje, világéletében aktív magyar– , cseh– és zsidógyűlölő politikus, akit csak az fosztott meg a holokauszt élvezetétől, hogy 1938-ben meghalt, s így a szennyes munkát Tiso végezte el a helyette. Itt megjelenített alakja simán elmenne egy horrorfilmbe, én legalábbis nem lennék nyugodt, ha a gyermekeim hozzá járnának hittanra.    

Szobrászunk politikai beállítottságára jellemző, hogy az 1997-ben elsőkként felállott két mű Hlinka és Tiso lett, a többiek már csak kötelező udvariassági körítésnek számítanak, mert ha ez a kettő így maradt volna itt, akkor ez a szlovák fasizmus pantheonja lenne, ami azért mégis csak zsenánt. (Ez persze nem menti meg meg Tisot attól, hogy időnként meg ne gyalázzák, amit betudhatunk az egészséges néplélek megnyilvánulásának.)

Megjegyzendő, hogy Hlinka és Tiso szobrának legalább van tekintete. A mester a továbbiakban jelentős lépést tett hátra, mert a későbbi szobrain az arcok leginkább olyanok, mint valami koporsóból kiásott, félig oszlásnak indult hullák fejei.  

Hlinka előtt Martin Rázus (1888–1937) lutheránus pap, író, publicista és politikus szobra áll, aki a két világháború között a Kárpátok autonómiájáért harcolt. Munkássága nálunk minden téren ismeretlen és érdektelen. Hogy ő pontosan milyen népcsoportokat gyűlölt, annak mélységeibe nem merültem bele, állítólag a magyarokat annyira nem, mint a többiek, pedig akkor az volt a belépőjegy a szlovák belpolitikába.

És végül Anton Bernolak (1762–1813) áll előttünk: ő az egyetlen, akire egy rossz szót nem lehet mondani, mert jámbor nyelvújító pap volt Nagyszombat és Érsekújvár környékén, s nem tudom, hogy gyűlölt volna más nemzeteket…

A Mester továbbá kiállított a tér végébe egy Szent Kristóf-szobrot is, amint éppen a földgömbön gyalogol.

Vagy Jézus ez, hátán egy báránnyal? És nem, ez nem egy elmosódott, rossz fénykép, ez tényleg így néz ki:

Figyeljünk fel az enyhe X-alakú lábakra, mert ez az egyedi névjegy másik szobrán is előkerül: 

Az előszeretet oka, hogy úgy ábrázolja Stúrt és Szent Izét, mint akik épp csípőműtét után állnak a kórházi büfé előtt, sajnos a szobrásszal együtt a földbe szállt.

Az itt látott ösztönösen neoprimitív stílushoz képest semmivel sem tartozik magasabb esztétikai kategóriába a Pákozdon felavatott gigantikus rémtett, a Miskahuszár–szobor, de abban némi erőlködő belelátás után legalább van valami megmosolyogtatóan bumfordi, olyan, mint egy nagyra nőtt műanyag játékkatona, ezek viszont kifejezetten felismerhetetlen, ostoba arcú, aránytévesztett, idétlen, silányul kidolgozott képződmények. Az pedig, hogy miért állhat egy falu főterén egy népirtó kéjgyilkos szobra, meg annak szellemi mentoráé, végképp érthetetlen.

Azaz: dehogy érthetetlen. Mert hát mi lenne e főtéren nélkülük? Max. a Szűz Mária-szobor, az meg úgy önmagában nem túl érdekes. (Ezt szerencsére nem Lahučký csinálta. Mi több: hozzá sem nyúlt. Szóval: megmenekült.)

De ez meg kit érdekel...? Ezért nem jön ide senki.

Viszont. Ha egy település képtelen bármivel felkerülni a turizmus térképére, akkor vagy valami ötletszerű fesztivált rendez, vagy – ami időállóbb –  előszed egy dilettáns szobrászt, mondjuk a körzeti gyurmaszakkör vezetőjét, aztán az megfarag és kiönt neki mindenféle borzalmakat, amihez az emberek csak azért zarándokolnak el, mert a világhálón látva ezeket, nem hittek a szemüknek. Márpedig nem egy utazási iroda kínálatában benn van itt egy félórás megálló.

Ha az értelmesebb világjárók nevetnek az ilyeneken, az nem baj; az már inkább, hogy butábbja és főleg a kezdőbbje azt mondja, hogy aha, hm, szóval ilyen jól lehet érvényesülni ezzel a színvonallal? Akkor nosza, neki!

És fog is. Főleg, ha a gyurmatanárok jutnak hatalomra.

Még 2020 augusztus 31-én történt.

Álltam a nyitrai belvárosban a Szűz Mária imádata-templom kapujánál és kíváncsian nézegettem a főoltárt, érdekesnek nézett ki az apostolok szobraival.

Belépésem morális akadálya egy fiatal, elszánt tekintetű kis nő volt, aki éppen felmosta a kőpadlót. Eszembe jutott a rendőrvicc, amiben a járőr bejelentkezik a központba, hogy itt van a riasztás helyszínén, egy néni megölte a férjét, mert az rálépett a frissen mosott padlóra.

     - Tartóztassa le!

     - Nem merem. Még nem száradt fel…

Én azonban úgy gondoltam, hogy csak ezért nem jövök vissza legközelebb, ezért lábamat ráhelyeztem a csillogó kőre, és a leglágyabb angolsággal közöltem a nővel, hogy én most ide bemegyek…

Mondta, hogy tessék csak. Magyarázatként hozzátettem a fentiekhez, hogy a főoltár érdekel.

Zagyva angolsággal válaszolt, a ragozatlan főnevekből és igékből megértettem, hogy az ott kérem, nem érdekes, az csak fa meg kő, mutat ő nekem egy igazán szép valamit, s intett, hogy kövessem.

Középkori táblakép rémlett fel a szemem előtt, esetleg egy barokk freskó, ehhez képest odalépett a szenteltvíztartó melletti asztalkához, és a kezembe nyomott egy kétrét hajtott papírdarabot, rajta Szűz Máriával. Holland nyelvű címlap, szlovák szöveggel.

    - Panna Maria – mondtam szlovákul. (Kb. ennyit tudok.) Ő bólintott, s közölte, hogy Panna Maria megvéd mindentől, tegyem el. Zsebembe csúsztattam a lapocskát, aztán mondtam, hogy most a főoltárt fogom megközelíteni.

Ott egy öreg apáca küzdött a felmosóronggyal, de tudomásul vette a jelenlétemet.

Ami egyébként a látványt illeti: a templom elég rejtélyes némely elemének az eredetét tekintve. Addig nincs titok, hogy 1854-ben emelték.

Az már inkább ebbe a körbe tartozik, hogy ki készítette a főoltár képét. Annyit tudunk róla, hogy „a bécsi Schiler”. A tizenkét apostol alkotója szintén ismeretlen.

Akkor tűnt fel az a hatalmas Krisztus-szobor, amelynél nagyobbat még templomban nem láttam. Kifelé menet megkérdeztem a hölgyet, hogy ez honnan van?

Elkezdte magyarázni, hogy amikor itt járt II. János Pál, akkor adományozta a templomnak egy környékbeli fafaragó. A pápa 1995-ben Janíkovce faluban szabadtéri misét tartott, ott állították ki a faragványt, a templom belsejébe a látogatás egy éves évfordulóján került. Az alkotó neve megint ismeretlen. Fura.

De takarítónőm a fentiekhez rögtön hozzátette, hogy mindez nem érdekes, viszont Panna Maria, aki a zsebemben lapul, az. S ekkor megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mikor hallotta, hogy Hungary, rögtön átváltott magyarra:

    - Hát miért nem ezzel kezdte?

Gondoltam, azért, mert ez már nem a magyar nyelvterület, ilyenkor az angollal próbálkozom, általában bejön. Különben a magyarja olyan volt, mint az angolja, de azért megértettük egymást.

Kérdezte, hogy jártam-e fenn a várbeli Szent Emerám-székesegyházban. Feleltem, hogy igen. Erre büszkén kihúzta magát:

    - Felvettek oda munkára, a jövő héten kezdek. Magát a székesegyházat fogom takarítani!

Eszembe jutott, hogy hányszor sajnálnak le embereket azért, mert „nem vitték sokra az életben”. Nos, ez attól függ, honnan indult az illető. Ő, Isten szegény félkegyelműje, láthatólag kissé szellemi fogyatékos, eljutott odáig, hogy immár a székesegyház kövezetét fogja megszabadítani a szutyoktól. Nem szabad erre vállat vonni, legyinteni vagy mosolyogni rajta.        

Úgyhogy megdicsértem és jó munkát kívántam neki, s mondtam, hogy ha ott járok legközelebb, talán majd találkozunk. Integetve búcsúzott tőlem.

Amikor beültem a kocsimba, hogy hazainduljak – hosszú volt az út hazáig – , a zsebembe nyúltam, és hát ott volt Panna Maria. Forgattam az ujjaim között, aztán becsúsztattam az ingzsebembe a szívem fölé, ahol a forgalmit tartottam.

Sosem lehet tudni.

(A történet csak azért jutott megint eszembe, mert Karácsony van, takarítónőm tehát biztos már a Szent Emerámban dolgozik. Sok dolga lehet most: fenyőágakkal díszíti az oltártér vasrácsát, ünnepi díszeket pakolgat ügyes hálózatokba, portalanítja a festmények kereteit, s dupla erővel mos fel az éjféli misére, ahol a püspök fog celebrálni. Bizony! A püspök úr maga!)  

A szlovén határ mellett fekvő Redipuglia fölé emelkedő Sei Busi nevű hosszú és meredek dombon 1938-ban felavatott haditemető a világ egyik legmonumentálisabb, legdrágább és legmerészebb I. világháborús emlékműve. Mindezek miatt egyben a legnépszerűbb is.

Ez a két egymásra néző domb, vagyis a Sei Busi és a Sant’Elia már 1915-ban nagy harcok helyszíne volt –  pár kilométerre van innen Doberdo! - , s a III. olasz hadsereg itt védte az állásait. Már 1919-ben úgy gondolták, hogy ide, e megszentelt helyre hatalmas haditemetőt kellene építeni, ennek ösztönzője Giannino Antona Traversi (1860-1939) volt. Ő bevonulása előtt színműíróként dolgozott, itt összekötő tiszt lett, a harcok után politikussá vált. Kezdeményezésére megépítették fel a Sant’Elia dombon 1923-ban a temetőt és a III. hadsereg múzeumát.  

A terveket Vincenzo Paladini ezredes készítette, aki a Dantétől kölcsönzött gondolattal (a Pokol…) hét koncentrikus részből álló parcellasort tervezett, azonban a sírok nem egységesek voltak, hanem tudatosan összevissza stílusúak, ezzel az ezredes a halál véletlenszerűségét igyekezett jelképezni. A tetején egy négyzet alakú tér jött létre, amelyben egy kápolna és egy világítótorony alakú obeliszk meredezett. 30.000 katona volt itt eltemetve; tetején a tisztek sírjai álltak. Azt azért érdemes jelezni, hogy a dombnak eredetileg nem tetszett az ötlet, ezért 5 tonna robbanóanyaggal kellett a kívánt alakúvá tenni, amelynek érdekében 20.000 robbantólyukat fúrtak bele. Szóval ez sem volt egy olcsó mulatság. 1921-ben indult a munka, az alkotást 1923. május 14-én maga a király és az aostai herceg avatta fel. (Róla majd később.) Így nézett ki:

Az ötlet azonban a fasizmus szemében elég szedett-vedettre sikeredett. Nem tetszett nekik a tudatos összevisszaság, ők vonalasan, egyformán képzelték el az olasz katonákat: úgy heverjenek egymás mellett, mindenféle egyéniség nélkül, tömbökben, sorokban, falanxokban, mint ahogy egy hadsereghez illik. Ráadásul jó ürügy volt a temető lebontására, hogy a környéken még kétszer ennyi összevissza elföldelt katona holtteste várta a méltó nyughelyet. Emellett az időjárás is megtépázta a temetőt, s éppen annak tudatos elegyessége miatt nehéz volt helyreállítani, kissé egyszerűbben: amit elhanyagoltak, az nem tűnt fel senkinek, hihette azt, hogy ez is Paladini ezredes elgondolása volt…  

Ezen változtatni kellett. 

Giannino Castiglioni (1884-1971) szobrászt és Giovanni Greppi (1884-1960) építészt vetették be az ügy érdekében, akiknek tervei és irányítása alatt 1936 tavaszától kezdve két és fél éven át csillagászati összegek felemésztésével fel is épült az emlékhely a Sei Busin, a szemközti dombon, ami 107 méter magas. (Ez sok közmunkát adott a népnek.) 50.000 veterán jelenlétében maga Mussolini adta át a grandiózus művet 1938. szeptember 18-án. Itt kivételesen nem szónokolt: elvonultak előtte a katonák, a háttérben tűzfegyverek dörögtek, egy kórus csendesen énekelt. 

Ez már méltó volt a III. hadsereghez. (És a fasizmushoz. Építkezni tudtak, ezt nem lehet tőlük elvitatni. A hely grandiózus méltóságát csupán egyetlen dolog sérti: az, hogy a két domb között ott húzódik az SR305 sz. főút, amely profán tiszteletlenséggel hasít bele az egységes hangulatba.) Felforgatták az ügy érdekében a kis temetőket, s immár 100.187 (!) katona maradványai nyugszanak a hosszú domboldalra felvezető kőtömbök alatt. Habár sok név sorakozik felvésve az ezekre erősített bronzlapokra, ők a töredéket jelképezik. Az ünnepélyes lépcsőn alulról felfelé ábécé-sorrendben „csak” 39.857 ismert halott maradványai nyugszanak, a maradék 60.330 a tetején lévő kis kápolna csontkamrájában van. (A jelenleg Szűz Máriának, mint békehozónak szentelt templombelsőt nem tudtam megnézni 2019 augusztusában, mert felújítás alatt állt. A kápolna mellett két emlékszoba van, az egyikben az olasz, a másikban az osztrák-magyar katonák emléktárgyai láthatóak.)

A bronznevek fölött ott a sorjázik végtelenséget sugallva a felirat: „PRESENTE”. Ez onnan ered, hogy a harcok utáni névsorolvasás alatt az elesettek nevére is ezt felelték a katonák, jelezve, hogy a bajtársuk meghalt ugyan, de lélekben velük, s ők vele vannak. (A fenti képekhez még annyit, hogy a keresztek éjszaka világítanak.)

A „lépcsőt” egyébként nem úgy kell érteni, hogy fel lehet rajta menni. Egy-egy foka embermagasságú – a mellette két oldalt lévő sétányon lehet eljutni a tetőre, de ha kényelmesek vagyunk, kocsival is megtehetjük ezt a távot, mivel van egy mellékút, ami felkanyarog a magasba. (Kitáblázva nincs.) Az út túloldaláról nézve különben nem tűnik veszélyesnek a magassága és meredeksége. Más a helyzet, ha odaállunk közvetlenül alá…  

Középütt, lenn egy nagy sírtömb emelkedik ki a kősíkságából: itt nyugszik „az aostai herceg”.

Ez a név nekünk nem sokat mond, azonban egy olasz rögtön tudja, kiről van szó: ő Emanuele Filiberto di Savoia-Aosta (1869-1931), aki igen nagy tiszteletnek örvend Itáliában. Röviden róla annyit, hogy az olasz királyi család tagja volt, az 1900-1946 között uralkodó III. Viktor Emánuel király leányági unokafivére, félig spanyol, aki a világháborúban a III. olasz hadsereg parancsnokaként szolgált. Habár még abban az időben is szokásos volt, hogy az uralkodóház tagjai vezessenek hadosztályokat, ő abban tűnt ki ezek közül, hogy tehetséges volt és bátor. Több emlékműve is van Olaszországban, én most a torinóit mutatom be, amely a város főterén áll:

Az volt a kívánsága, hogy katonái között temessék el. Ez teljesült: Torinóban ravatalozták fel, majd a már jelzett régi temetőben tették földbe. Az építkezéssel az ő számára is méltó körülményeket akartak teremteni.

Hátul lehet betekinteni a kriptába, bár egy márványlapon kívül nem látunk belőle mást:

Mögötte tábornokainak síremlékei sorjáznak. (Név szerint: Antonio Edoardo Chinotto, Giuseppe Paolini, Giovanni Prelli, Fulvio Riccieri és Tommaso Monti.)

Kifelé, az út mellett, a bejárattól balra mindenféle betonmaradványok fogadnak minket, s a föld alatt is van egy néhány méteres hosszúságú bunker, de ez inkább csak árnyékos járat. 1915-ben építették, hiszen itt harcok folytak. Tehát eredeti.  

Jelképesen egy nagy horgonylánc is van itt. Ez a Grado nevű torpedóhajóhoz tartozott, amely eredetileg az osztrák-magyar haditengerészet Triglav névű hadihajója volt.  

Az út túloldalán található meg a Sant’Elia domb. Az itteni temetőt tehát elpucolták, de úgy, hogy még a templomot és a világítótornyot is elbontották, majd egy sétateret alakítottak ki a helyükön, amelyik a II. világháború után az Emlékezet Parkja nevet vette fel (Parco della Rimembranza).

A nyúlánk fák tövében terméskő-gúlácskákat ültettek le, s ezek egy-egy fegyvernemet vagy tipizált katonai feladatot jelképeznek. Ezek egy része a régi temetőből származott. (Hasznosították a maradékot.) Az összeset nincs sok értelme bemutatni, tehát csak néhány érdekesebbet válogatok ki.  

Az elsőt nem hiszem, hogy magyarázni kell: a szögesdrót-akadályok átvágása harcok előtti feladat volt, félig felderítői munka.

Nyertek egy emlékhelyecskét a tábori papok is:

Ezt pedig a kommunikációs központok tagjait dicséri, a felirat szerint épp hallóznak egymásnak.

A carabinierik is kaptak egy jelképet, rajta a háromszögletű kalappal:

A legfurcsább azonban a „biciklis mesterlövészek” emlékműve, ahol a küllős kerék kapja a főszerepet:

Mozgékonyak voltak a kerékpár miatt, s vittek magukkal egy puskát, hogy a veszélyes mozzanatoknál beavatkozzanak. Bár volt, aki inkább géppuskát szállított magával, amit a kerékpárral összeszerelve lehetett kitámasztani. Jó ötlet volt, de annyira nem, hogy az I. világháború után folytatása legyen.

Néhány katonának külön emlékhely dukált. Ez pl. Gerardo Bamonte kapitányé. A felirat szerint szemben, a Sei Busi dombon esett el 1915. július 26-án, vagyis a háború első hősi halottai közé lehet számítani. Őt követte egy bizonyos Vincenzo Tente del Genio 1918. augusztus 15-én – aki az utolsók között volt. 

A domb tetején egy római korból származó oszlopfejet állítottak fel egy betonalapra, ezt a közeli Aquilea ásatásai közben találták meg.

Felállításának indoka az volt, hogy az oszlopfőn található növényfaragás megtestesíti az egyenlőség, a névtelenség és a halálon túli katonai fegyelem megdicsőülését, az egyéni identitás közösségi példájának diadalát, akármit is jelentsen ez. Az emlékművet egyébként mindkét világháború, sőt, még a nemzeti felszabadító mozgalom (a Risorgimento) áldozatainak is állították a feliratok szerint, szóval a II. világháború után faragtak rajta egy kicsit, hogy elvegyék annak fasiszta élét.   

Körülötte ötletszerűen elhelyezett haditechnika, ami természetesen látványos ágyúkat jelent.

Ha innen jobbra megyünk, a kopárrá vált dombtetőn vezet végig egy poros ösvény egészen a kerítésig, mögötte fák, némaság, elhagyatottság. Ennek legvégén találunk egy újabb kőhalmot, amely tájékoztat minket arról, hogy ez tulajdonképpen a Giannino Antona Traversi-sétaút. Hát, szebben is kinézhetne a dolog.

Találunk itt egy újabb bunkert. (Van még egy a felfelé vezető sétány mellett, szerintem a kettő ugyanaz, csak két kijárattal: mindegyik be van rácsozva.) A rajta lévő kopott emléktáblából annyit tudtam kihüvelyezni, hogy ezt még az osztrák-magyar hadsereg építette, majd az olaszok elfoglalták; szerepe azonban 1943-45 között nőtt meg, amikor ellenállók bújtak meg benne a német megszállók elleni harcban. 

A domb tetején látszatra egy rohamcsónak ül, illetve annak rozsdamarta váza.

Gondolhatnánk, hogy ez a Piavén való átkelésre alkalmaztatott, bár a „rohamcsónak” nem biztos, hogy jó elnevezés, mert ezt a fajta készséget az olaszok a caporettói áttörés után menekülésre használták… De nem, ez nem rohamcsónak, tájékoztat a felirat, hanem egy pontonhíd úszórésze.  

Mellette van egy 1941-ben felállított emlékmű is, amely úgy általában tájékoztatja arról az idelátogatót, hogy az olasz katonák hűek maradtak a földhöz, amelyből vétettek.

Egy másik tábla szerint (készült 1920-ban) 1916 novemberétől 1917 októberéig védték az olasz katonák magasztos hősiességgel Castagnevizza del Carso védvonalát, s ott elesettekre emlékeztet a szöveg. (A nevezett helyiség Kostanjevica na Krasu név alatt már Szlovénia része, 7 km-re van a határtól.) Feltételezem, valamelyik régi temetőből került ide.

De hol vannak a nők? – tettem fel a kérdést, miután leültünk a múzeumban üzemelő kávéház fái alatt. Anett vállat vont: miért kapnának azok bármit is? A nők bajait mindenki leszarja, nemhogy a fasiszták. [Itthon utánanéztem: az egész temetőben 1, azaz egy db. nő van eltemetve, név szerint Margherita Kaiser Parodi (1897-1918) ápoló, bár ő fent, a templomban kapott helyet. Megjegyzendő, hogy nem harc vitte el, hanem a spanyolnátha.]

Márpedig ilyen nincs a tömegháborúk korában, gondoltam, valamit rosszul figyelhettem meg. Ismét nekiestem az emelkedőnek, s lám: fenn, a sétány végén ott állt az ápolónők emlékműve.

Na, azért!