Palmanova erődvárosa Olaszországban, a Velence felé vezető autópálya mellett van, kocsival kb. öt percnyi kitérőre. A település az „ideális város” vonzó reneszánsz eszméjének a torzszülötte. Ismerkedjünk meg a történetével! Mert ha már megyünk „olaszba”, másfél órát megér itt lófrálni. Többet nem…  

Alapkövét 1593. október 7-én helyezték el ünnepélyesen. A terület ura akkor (s már ősidők óta) a Velencei Köztársaság volt. Az időpont nem volt véletlen: az 1571. október 7-én aratott lepantói tengeri győzelemre utalt. Egyébként akkor még nem Palmanova volt a hely neve, hanem szimplán csak Palma, aminek semmi köze a pálmához, ugyanis a „palma” olaszul azt jelenti: „tenyér”, szóval olyan föld, amely hordoz magán valamit, de ez a szó a „győzelem” jelentését is magában foglalta. (A „nova” akkor került mögé, amikor Napóleon elfoglalta és kibővítette a külső védműveit.) Védőszentje Szent Jusztina lett. De miért volt szükség arra, hogy Velence egy erődvárost építsen ide? 

Nos, bár a Köztársaságnak (olaszul: Serenissima) általában nem kellett félnie a szárazföldi támadásoktól, de bizonytalansággal töltötte el két dolog. Az egyik az volt, hogy az Oszmán Birodalom határa ugyan több száz kilométerre a dalmát partok mentén húzódott, és sosem mertek rátámadni az anyavárosra, de nem lehetett tudni, nem indul-e meg egyszer csak a török hadsereg a szokásos magyarországi hadjáratok helyett inkább a Pó vidékére. E környéken azonban egyetlen erődjük volt, amely ennek gátat szabott volna, mégpedig Udine, s az sem valami fényes állapotban. A másik aggályuk az északi szomszéd, Bécs urai voltak. A „nem árt az óvatosság” elve alapján akarták kiépíteni a kor legnagyobb, legmodernebb erődjét, amely mindkét szomszéd hódító kedvét szegi.   

Az impozáns terv sajnos kudarcba fulladt – bár a „sajnos” eléggé kétértelmű ebben a helyzetben, mert a látványos végeredményt, vagyis Palmanova várát kétszáz éven át senki nem akarta megostromolni, egyszóval puszta jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy elcsüggessze az invázión ötletelőket. 

Egyébként sokkal nagyobbat akartak építeni, mint a mostani állapot, bár ez is komoly méretű, de mégis csak akkora lett, mint később épült társai: Károlyváros (Karlovac, Horvátország), Theresienstadt (Terezin, Csehország) stb. Először a város legbelső falkoroszorúja (1593-1613) készült el kilenc füles bástyával, előttük vizesárok. A városban nem épült magas templom a későbbiek folyamán sem, mivel nem akarták, hogy tornya jelzésként szolgáljon az ostromló csapatoknak. Középütt ott a hatalmas főtér, amelyet a katonaság gyülekezőhelyének szántak; innen indultak ki a sugárirányú utak a bástyák felé. A város belső szerkezetét pókháló alakban tervezték meg, a bástyák alatti külső körút mellett még három körben futó utat és az azokat felszabdaló tizennyolc sugárutat, vagy inkább utcácskát alakítottak ki, három kapuval a külvilág felé.

A város szerkezeti felépítését a legendák Leonardo da Vincinek tulajdonítják, aki egy alkalommal bizonyíthatóan a helyszínen járt – de ezt elvethetjük, hiszen ő már 1519-ben halott volt; mások szerint egy pásztor álma volt az, hogy itt alakuljon ki egy csillag alakú erőd – ez utóbbit is kényelmesen a mesék ködvilágába sorolhatjuk. A pókhálómintát viszont nem, mert ez nem volt véletlen, a katonaság könnyű mozgatására szolgált az átlátható városszerkezet. Az erőd nagyon is pontos és tudatos hadmérnöki munkát jelentett, mindenféle mesefélék nélkül. 

A város ehhez az állapotához húsz év alatt jutott el. 1613-ban készre jelentették. Így nézett ki:

A Köztársaság pedig azonnal olcsó áron kényelmes lakásokat ajánlott fel a beköltözőknek – gondolták, ezért majd dőlni fog ide a nép. De nem dőlt, mint ahogy addig sem. Addig még rá lehetett fogni a pangó utcákra, hogy senkinek sem volt kedve egy építkezési területen berendezni az életét – de most? Mi lehet a hiba? Miért nem jönnek ide a lakosok? 

A válasz egyszerű volt: mert a település sivár volt és unalmas; alacsony házak, zártsorú beépítés, sehol egy tér, egy kert; el volt zárva mindentől; s főleg senkinek nem volt kedve ahhoz, hogy életét egy ostromlandó erődben rendezze be, amely magához rántja a hódító hadakat. Így végül 1622-ben Velence úgy kezdte a város lakosokkal való feltöltését, hogy elítélt vagy kiszabadult bűnözők rehabilitációs kényszerlakhelyéül jelölte ki Palmanovát a katonaság mellett. 

És még mindig volt tovább… 1665-1683 között (amikor épp a legnagyobb velencei-török háborúk dúltak a tengeren) a Köztársaság újabb pénztömeget ölt a városba: kilenc kis erőd épült ki a fülesbástyák közötti területek elé, összekötő fallal: ez lett tehát immár az elsődleges védmű, hogy lakosok s a környékről idemenekülők minél nagyobb biztonságba érezzék magukat. De ez sem sokat lendített a városi életen. Ide deportált lakosai utálták, a hadsereg pedig elunta a falak között az életét, mivel az erődöt senki nem akarta megostromolni. Aztán meg épp, amikor befejeződött, a törökök drámai vereséget szenvedtek Bécs alatt, s a továbbiakban – bár volt még csatározás elég a tengeren – Isztambulban sok mindenre gondoltak, de egy észak-itáliai hadjáratra soha többet: magyarországi birtokaikat kellett menteniük. A Habsburgok pedig szintén inkább a Duna és Erdély felé orientálódtak, s nem akarták megszorongatni a fegyvertárs Velencei Köztársaságot, amely a tengeren kínozta a törököket. 

A monstre erőd tehát, miután kiépült, a teljes hadászati értelmetlenség állapotába merült, s így szunnyadozott egy barokk évszázadon át. Egyetlen mozgást csak Napóleon hozott ide, aki húzott köré még egy sáncot is kilenc kitüremkedéssel. Mármint miután ezt az Itáliai Királyságához csatolta, mert 1798-1805 között átengedte az az osztrákoknak a compoformioi békeszerződés (1797) alapján, amelyben a két nagyhatalom a Velencei Köztársaság holttestén osztozott. A város végső állapota ekkor alakult ki: három csillagalakú végművével bevehetetlennek tűnt. De a mozgó háborúk korában már kinek kellett Palmanova? A hadseregek egyszerűen elgyalogoltak az ilyen erődök mellett. Úgyhogy az osztrákok is vita és harc nélkül vették át a bécsi kongresszuson, mint a Lombard-Velencei Királyság részét.   

1848-ban itt is kitört a forradalom, de az osztrákok rövid harc után visszavették a helyet, 1866-ban került (megint csak ostrom nélkül) az egységes Olasz Királysághoz. Az I. Világháborúban hadtáptároló volt, a II. Világháborúban pedig a németek akarták felrobbantani, de lemondtak róla. 1960-ban nemzeti műemlék lett a köztársasági elnök rendelete alapján. 2006-ban beajánlották az UNESCO világörökségei közé. 

Nézzük meg hát a fura végeredményt. Még mindig három kapu vezet be az erődbe, de ezeken egy autó fér át, ezért egyirányú közlekedést lehetővé tevő forgalomirányító lámpák bóbiskolnak itt. Már itt is látni a tetszhalál állapotát, mivel háromnál több autó sosem torlódik fel egyik oldalon.

Odabenn meg annyira pang az élet és a turizmus, hogy nem fognak tőlünk parkolási díjakat szedni (üres megállóhely bőven van), mert örülnek annak, ha valaki betéved ide. Az más dolog, hogy az utazó lényegében semmire sem tudja elkölteni a pénzét a fagyin és a kávén kívül, mivel a falak között nincs semmi látnivaló… (Tengődik benne egy katonai múzeum, de értelme kétséges: itt sosem folytak harcok.) 

A város élettelen, üres, fátlan utcákkal tüntet, étterem, kávéház elvétve, itt-ott. A főtér grandiózus, de merő kavics, beton, kő, olyan, mint egy koncentrációs táborban az Appellplatz; értékelhető építészeti emlék nincs. Van benne egy csatorna kialakítva, de az vizet talán sosem látott. A várfalakra gazos, cserjés, bokros ösvényeken át lehet felkaptatni, kilátás: a mellette lévő másik vörös téglából készült, füves, természettől benőtt fülesbástya, előtte meg az elhanyagolt, félig romba dőlt előretolt védművek. Nem érdemes végiggyalogolni az erődfalakon – egy látogatás elég bármelyiken. Megnéztem az egyik bemeneti hidat is – az látványos, a kapu fölött egy kerekes felvonót, stílusosan persze az is használaton kívüli.  

Van a város központjában, a főtéren egy mártíremlékmű (az 1944-1945-ös partizáneseményekre emlékezve), néhány magányos, számkivetett pálmafa (ha már Palmanova…), fehér, kopott kőszobrok, teljesen funkciótlanul, meg egy színház (Teatro Gustavo Modena), amelyet az osztrák uralom alatt építettek, hogy a lakosság és a hadsereg ne forduljon fel az unalomtól.

A házak érdektelenek, bár igyekeztem néhány hangulatosabb részt lefényképezni – több nincs. A víztornyon kívül, amely ronda. Egyetlen előnye, hogy némi modernitást próbál kierőlködni magából. De legalább tudjuk, hogy van csapvíz a városban. Fák csak a védművek alatti utcában vannak. 

A falakon kívüli házcsoportokról egy szót sem érdemes ejteni. Akik ott laknak, azoknak láthatólag semmi közük sincs a falakon belül élőkkel. Már ha ezt itt életnek lehet nevezni… Viszont van ott egy outlet, ahol olcsó zoknit lehet vásárolni. 

De akkor miért is érdemes megnézni ezt az őrjítő helyet? A válasz ez: mert semmit nem változott évszázadok óta. A legtöbb ilyen erőd fenntartását egy idő után feladta a katonaság, hiszen a haditechnika fejlődésével rájöttek arra, hogy értelmetlen ezeket működtetni. Áttörték tehát a várfalakat, hagyták, hogy a városok körbefolyják a maradványokat, s végül az erődök csüggedt romjai már csak az elmúlt korok hadászat ízlésének szemléltető látványosságai lettek. Palmanova viszont, hála előnytelen, mindentől távol lévő helyzetének, sivár környezetének, s annak, hogy a kutya sem akart ideköltözni, egy-két épülettől eltekintve megmaradt olyannak, amilyennek a tervezői  megálmodták: szóval azt kapjuk, mint amit az utas kapott 1712-ben vagy 1856-ban, csak hadsereg és börtöntöltelékek nélkül.