A város, ahol évszázadok óta semmi érdemleges nem történt, azzal ragadta magához a hírnevet, hogy 2003-ban az UNESCO világörökséggé tette a Jihlava folyó nyugati partján húzódó zsidónegyedet és a fölötte álló (azzal egyébként szerves kapcsolatban nem lévő, a főút túloldalán merengő) Szent Procopius Bazilikát. Mondják: ez az egyetlen olyan zsidó épületcsoport, amely Izraelen kívül megkapta ezt a titulust. 

Nos,ez a negyed lényegében három hosszú utcácskából áll: az egyik a vízparton húzódik, ez egy sétány; a másik szélesebb (az ulica Leopolda Pokorného) volt a főutca, a harmadik fölötte áll, jóval soványabb, szűkebb, hullámosabb. És még persze van pár keresztutcácska, meg átjáró a házak mélyén. Mindezeknek a végében ott feszít egy elhanyagolt, koszos gyár, kéménnyel. A zsidó múltra azonban egyik sem emlékeztet, csak két zsinagóga. 

Az egyik, az 1639-1642 között épült „Első zsinagóga” 1952-től kezdve a cseh huszita egyház temploma lett, látogathatatlan, de ahogy fényképen a belsejét megnéztem, ebből kipucolták az utolsó judaista jelleget is. Az 1669-ből származó „Hátsó Zsinagóga” (a gyár mellett…) viszont egy kívülről semmitmondó lábasház, s a belseje sem nyújt valami nagy mutatványt. Ez érthető is: mert már a Holokauszt előtt sem töltötte be eredeti funkcióját, a zsidó lakosság megfogyatkozott, elvándoroltak innen a népek, 1926-tól kezdve a már jelzett helyi bőrgyár raktára lett, s mivel a Holokausztból 10 ember kivételével senki sem tért haza, végül a Třebíč-i Zöldség Tsz. használta burgonyatárolónak. Eredmény: 2 méter magasságig minden festmény lerohadt a falakról. Ami megmaradt az 1706-1707 közötti díszítésből, azt ugyan újabban restaurálták, de így is elég kopottas szegény. 

Kész, ezzel befejeződött a zsidónegyed. Van még ugyan itt rabbinátus, városháza, iskola – , de az épületek annyira egységesen középszerűek, hogy semmit sem veszítünk azzal, ha nem állunk meg előttük. 

Ezt azért valószínűleg érzik is az utasok, mert amikor 2018 augusztusában – a legnagyobb nyári turistahullám idején – ott jártunk, alig lézengett valaki az utcákon. A házakban laknak, ezt bizonyítják az autók is. Van azokban ugyan néhány kötelező kisebb kávéház és étterem, de azok is egy-két kivétellel zárva voltak. Akárcsak a szuvenírbolt. Pedig micsoda lehetőségek lennének itt a pénzforgalom fellendítésére! „Kávéház a Tórához”, vagy „Étterem a Zöld (kék, sárga, barna, foltos, cirmos) Macskához”, esetleg a szokásos Svejk, csak itt kóser sörrel. 

Ilyenek szerencsére nincsenek, mint ahogy öntött zsánerszobrok sem, pedig a turizmus giccsigénye eskedel ezek után. Megannyi ízléstelenséggel lehetne kibélelni az utcákat, mint ahogy az már jellemző a legtöbb felkapott helyre. Mondjuk, a Baktató Rabbi szobrát ki lehetne állítani a Hátsó Zsinagóga előtt; a bejáratnál megjelenhetne a Lókupec vagy a Zöldséges Asszony; az Első Zsinagóga mögött a verekedő Talmud-tanulók szobra, vagy ahogy éppen einstandolják egymás elől a golyókat. Puccot adna a helynek a bejárat előtt két kőtábla is, egy rájuk bökő kézzel. Meg ilyenek. Ezek azonban – hála Jahvének! – nincsenek. Ne is legyen!

Ha még nem nagyon akarunk elszakadni a judaista emlékektől, felmehetünk a város fölött lévő zsidótemetőbe is, amely meredek domboldalon áll; de a szokványos régi, vékony kőlapokba vésett óhéber feliratokon, meg a modernebb, német nyelvű márvány síremlékeken kívül legfeljebb az I. Világháború áldozatainak állított kardos kis emlékmű keltheti fel a figyelmünket. 

Innen elsétálhatunk a város fölött park túloldalán lévő Masaryk-kilátóhoz, amely egy erődmaradvány félbástyája előtt lévő összecementezett sötét kőhalom; a kilátás szép a városkára. Mondjuk, ezért megéri idejönni.

De irány a Bazilika! Ha kilépünk a gettóból, az út túloldalán mered ez fölénk. Két módon is fel lehet jutni hozzá: az egyik egy gyalogút, a másik a hídra a dombról leereszkedő főút. Ez utóbbinál látványos a belépő: sárga és vörös épülethez visz be minket egy kis kőhíd, rajta egy meglepő Nepomuki Szt. János-szoborral. Mert ezt a szentet úgy szokás ábrázolni, hogy kezében a kereszt, a másikban a vértanúság pálmája. Itt viszont egy angyal nyújtja fel neki a keresztet, s János arcán az elutasítás döbbenete ült a láttán – mintha nem akarná elhinni, hogy neki ez jár az élettől. Ilyet sem sok helyen látni. 

Átmenve a vár kapuján (amely sosem volt ostrom alatt, át is alakították hivatali épületté az évszázadok alatt), egy kis térre jutunk, s ott a templom. Épült a XIII. sz. elején, kívül román és barokk, belül gót, de a mérsékelt változatból. Tetszetős, nem mondom. Ma nem szolgál kegyességi célokat: múzeum, amibe óránként van bejárás (kivéve pénteken).

Csak csehül magyaráznak, tehát ezzel nem sokra megyünk. Most lehetne arról beszélni, hogy az oszlopain milyen ornamentika van kifaragva, hogy van freskója és rózsaablaka, mi több, kriptája is, de maradjunk annyiban, hogy mindez a sötét, szürke, nyers gótika kispolgári diadala, az ember egy elégedett biccentéssel tudomásul veszi, akárcsak az előtte lévő kis terecskét az oroszlános szökőkúttal. 

A háta mögött kis park, le lehet nézni a városra. Benne egy fafaragvány – amatőr munka. A vízpart ide eső részén üres tér néz ránk, nyaranta koncerteket és fesztiválokat szoktak ott rendezni.

A Jihlava túlpartján lévő városról nincs mondanivalónk. Hatalmas tér, amely majdnem akkora, mint a Vencel tér Prágában, ez a méret a város büszkesége, de az őt körbevevő épületek mind az XIX. század végének a klasszicizáló termékei. Egy árválkodó szobor középütt (Cirill és Metód); mögöttük a tér egy parkolóvá válik. Fölötte a Szent Márton templom, amelynek tornya uralkodik az egész város fölött. 

És ezzel Třebíč-nek vége. Na jó, talán még fel lehetne mászni a fölötte lévő Szent Kereszt kápolnához is... Maradjunk annyiban: ami itt vár ránk, főleg a zsidónegyed, azt sokszor lehet látni Csehország szerte, sőt. Jártam nem egy ilyen helyen, pl. Mikulovban (Nikolsburg), vagy Boskovicében. Hogy miként sikerült a cseheknek pont itt kiharcolniuk a gettó védettségét, azt nem tudom, de erre mondaná Kohn bácsi: ügyes!