Lidice emlékezete

E Prága melletti kis bányászfalu szomorú történetét nem kell elmesélni, de mégis… Hátha valaki nem ismeri.

dsc01314.JPG

1942. május 27-én Reinhard Heydrich, a német helytartó (hivatalos nevén a cseh-morva protektor) ellen egy félresikerült merényletet követtek el (jegyezzük fel a hősök nevét: Jozef Gabčík és Jan Kubiš), amely annyira azért nem volt rossz, mert a helytartó június 4-én a kórházban feldobta a talpát. A helytartóság azt gyanította, hogy Lidice falu lakói segítették a merénylőket, s 1942. június 10-én megszállták a települést: az összes 15 éven felüli összes férfilakost (199 főt) helyben agyonlőtték, a nők túlnyomó többségét (184 főt) a ravensbrücki koncentrációs táborba hurcoltak, a többit kórházakban és Theresienstandtban szórták szét, a gyermekek (88 fő) pedig Litzmannstadtba (a mai Lodzba) kerültek. Egy részüket eltűntették, megölték vagy elnémetesítették őket, 17 fő a háború után hazakerült, a többiek sorsa ismeretlen. (A számadatok folyton változnak.) Egy részüket „különleges kezelésnek” vetették alá, ez volt a náciknál a kivégzés kódszava. A falu helyét azonnal körbekerítették, s a táblákon ott áll a kérlelhetetlen felhívás: a területre a belépés tilos; ki megközelíti, lelövetik.

Találkozásunk e nemzeti kegyhellyel egyszerre volt érthetetlen és misztikus. Érthetetlen annyiban, hogy amikor megálltunk az emlékmű előtti parkolóban az út szélén, már alkonyodott; csípős októberi hideg volt, szombat este. Állt ott egy kis lakóautó, oldalt nagy, nyitott ablakkal, amely mögül sárga lámpafény csapott ki. Amint odaértünk hozzá, meglepve láttuk, hogy ez egy húsbolt. Egy rendes, megtermett asszonyság nézett ránk a belsejéből, feje fölött páros kolbászok lógtak, előtte bontott csirkék, nyelvek, nyakak, pácolt combok, felvágottak; a légben fűszerezett hús szaga lebegett. Némi várakozással tekintett ránk, de mivel portékájára egyrészt nem volt szükségünk, másrészt méltatlannak éreztük volna ezzel bemenni a tragédia helyszínére, otthagytuk. Ezt nyugodt tekintettel vette tudomásul, s mint valami szobor, továbbra is ott állt a termékei fölött. Hogy mit keresett ott és pont akkor, ebben az időben, ez nekem a mai napig rejtély. Hiába: a vállalkozó szellemnek nincs határa. Meg persze a kegyeletsértésnek és a  hülyeségnek sem. Valahol azért Marxnak igaza volt: a tőke és az üzlet mindenre képes. (Fájdalom, akkor még nem gondoltam, hogy megírom a történeteimet, így fénykép nincs róla.) 

De menjünk be az egykor volt Lidicébe – természetesen ingyen, egy oszlopos kőpagoda-szerű építményen át. Két oldalt hat kő-dombormű fogad minket a szintén oszlopos, egyszerű kivitelű árkádok alatt. Ez egyik oldal a férfiak, a nők és a gyermekek sorsát mintázzák meg, a másikon a szovjet hadsereg bejövetelét és a boldog jövőt. A domborművek szándékoltan egyszerűek, alakjai stilizáltak, de éppen ezért igen hatásosak: hiszen ebben a háborúban a németek sosem látták meg az ellenségben az embert. A szocialista jövő pedig szintén nem… 

dsc01326.JPG

dsc01327.JPG

dsc01328.JPG

Ezután egy hatalmas, szürke kövekkel fedett térre jutunk, amelynek aljában egy kis emlékhely van a mészárlásról. Utána a tájépítészet egyik remekművét láthatjuk – s ez független a hely szakrális jellegétől. Ez, ami itt vár ránk, a világ legelegánsabb kastélyai körül is elismerést hozna a tervezőjének. Eredetileg ez volt a füves, fás térség neve: A béke és barátság parkja, 1955 júniusában nyílt meg Sir Barnett Stross (1899-1967), egy angol orvos támogatásával, aki az alkalomra 32 országból származó 29.000 rózsatövet ültetett el itt. 

Ezekből már egy sincs meg. Lidice egy völgy, amelyben magányos fák és szétszórt, ritkás facsoportok helyezkednek el, sok a zöld terület, de virágok, padok sehol. Mert ez nem park, nem annak készült. Ez egy kegyeleti sétahely, ahol az ember nem ülhet le, hogy egyen, igyon, cigarettázzon, így jelképesen mindig állva kell maradnia a meggyilkoltak emléke előtt. Mindezt alkonyi, homályos, tompa fénybe vonta a lenyugvó nap, amely sárgás fénnyel színezte be a szemben lévő domb fölött a szürkés, párás láthatárt. 

dsc01322.JPG

És nincs sehol valami ágaskodó, hatalmas emlékmű, csak szerények, kicsik – mint amilyenek a falu lakói is voltak, mielőtt rájuk törtek volna a gyilkosok. Itt van mindjárt a gyermekek emlékműve.

dsc01299.JPG

A szoborcsoport gondolata Marie Uchytilova (1924-1989) 1969-es ötlete volt, bár ő ezzel a II. Világháború összes gyermekáldozatának akart szobrot emelni. 1980-ban elkezdett dolgozni vele, 1989 márciusában fejezte be az összes alak megkomponálását. Gyűjtést is indított a felállítására, de az összejött pénzből semmit sem látott: mert november 16-án szívrohamban meghalt. Férje tovább folytatta a harcot a műért, 1995-ben helyezték el az első néhány bronzba öntött darabot, aztán jött utána a többi, az utolsót 2000-ben avatták fel. Amikor ott jártunk, a szoborcsoport előtt egy kis halom plüssállat hevert – ezt hozzák ide a látogatók a virágok mellett. Megjegyzendő: volt, aki vitt innen emléket, mivel 2010 novemberében ellopták az egyik alkotást (jobb oldalt egy kislányalakot). Közadakozásból pótolták. A szoborcsoport – amibe Uchytilova az egész életét beleölte – olyan népszerű lett, hogy a többi művet, ami itt van, ma már csak épphogy megnézik az emberek. 

Pedig van még két kőből faragott szobor: egy nőalak, amint a hozzá félve tapadó lánya fölött zokog a falu sorsán, egy férfi sírja fölött. 

dsc01319.JPG

Egy másik, összetörten álló nőalak viszont akármelyik kastélykertben elmenne – nem érződik rajta a megrendülés, csak az elmúlás általános érzelmét váltja ki.

dsc01307.JPG

Mindkettő alkotója Bedřich Stefan (1896-1982). Tovább haladva láthatjuk néhány ház alapjának (pincéjének) a maradványait, és a lerombolt templom falának a részleteit. 

A völgy fölött, a műút mentén ott van az új Lidice. Feljebb, a domb tetején, a műút mellett egy pár utcából álló, érdektelen, egyentervezésű sor- és kockaházas település ez, Prágába mennek innen ingázni az emberek. De nem is az a dolga, hogy az egyéniségével tüntessen: a neve volt a lényeg. Mert a németek tökéletes munkát akartak végezni, s a falu lerombolása után még az ingatlan-nyilvántartásból is kitöröltették a Lidice nevet. Az új falú felépítésének annyi volt a célja, hogy a telekkönyvbe visszakerüljön ez a név, jelezve: nem sikerült a gaztett, az élet feltámadt a romok fölött.  

És örüljünk annak, hogy a sok elmaszatolt per és felelősségre vonás után itt legalább gyorsan beköszöntött az igazságszolgáltatás: Karl-Hermann Frank (1894-1946), a Protektorátus államminisztere és az SS tábornoka, az ötlet kiagyalója az áldozatok hozzátartozói előtt lett fellógatva a „Pankrácban”, vagyis a prágai főbörtönben. Így:

 frank.jpeg 

Megnyugtató. S ha valakinek kétségei vannak büntetésének jogossága ellen, annak ajánlom figyelmébe Javoříčko történetét. Az is az ő műve volt.

Címkék: Csehország