Mi köze van Szent Elmo-nak Szent Erasmushoz? Minden. Merthogy a két szent azonos. Erasmus nápolyi tájszólásban Eramo lett, majd Ermo, végül Elmo. A nevezettnek volt kapcsolata a város múltjával, mivel a közeli Formia város püspöke volt, amíg 303-ban vértanúságot nem szenvedett. (Mint kollégája, a város patrónusa, Szent Januarius, avagy közismertebb nevén San Gennaro, aki két év múlva követte őt a mártíromságban.) Róla lett elnevezve a Nápoly fölött magasodó Szent Elmo-erőd.

Ez a vár Nápoly egyik legérdekesebb látványossága, ehhez képest kevesen látogatják. Sok blogot, útibeszámolót olvastam, s rendszeresen visszatérő eleme volt ezeknek az, hogy isteni volt a hétvége a városban, sajnos, ide nem jutottak el, de majd legközelebb. (Ha egy blogger azt írja, „legközelebb”, az azt jelenti: sohanapján. Futni kell tovább, kit érdekel a lejárt cucc?) Kár: már csak azért is, mert a vár tetejéről nyílik a legjobb látvány a városra, az öbölre, a Vezúvra, a hegyekre. Innen készülnek azok a fotók, amelyek elárasztják a netet, tipikus gödörképek. (Gödörkép fényképész szlengben az a hely, ahonnan mindenki felvételeket készít egy objektumról, vagyis kitaposták érte a talajt. Nulla eredetiség, egyik olyan, mint a másik. Megjegyzés: az az igazság, hogy tényleg ezekről a helyekről a leghatásosabbak a felvételek.) Erősen megkérdőjelezhető, hogy megismerte-e valaki Nápolyt anélkül, hogy e derűs várfalakról szemügyre vette volna a 360 fokos, szemlelkesítő panorámát. Ha ezek nincsenek meg a gyűjteményünkben, akkor ne csodálkozzunk majd a korholó tekinteteken: na, de ezt kihagyni!

Tessék, ilyen fentről a város.

A Szent Elmo erődhöz (vagyis olaszul a Castel Sant’Elmo-hoz) kétféle módon juthatunk el. Arról lebeszélem az utazót, hogy gyalog kaptasson fel a hegyoldalra, mert izzasztóan hosszú és meredek az út, amely a bejáratához vezet. Én sem tettem, felülről közelítettem meg innen a belvárost, nem fordítva. A Spanyol-negyedből induló útra gondolok: ez a Via Pedamentina S. Martino. (Szent Márton lépcső.) De csodálkozzunk el azon, hogy e mellett házak, mit házak!: néha kis paloták állnak, holott ezekhez nem lehet feljutni sem autóval, sem motorral, csak gyalog. Aki itt vesz lakást, az megkapja ugyan a világ egyik legfölségesebb látképét, viszont bezárja magát egy stukkózott téglabörtönbe. Kivétel, ha élsportoló, erőművész vagy vezekelni vágyó az illető. Viszont legalább nem lehet kisebbrendűségi érzésünk felfelé menet, mert senki nem fog minket lehagyni, ezt az utat ui. a fentiek miatt nem preferálják a turisták. (Kivéve az élsportolók, erőművészek és vezeklők.) 

Közvetlenül a vár alatt az út már egészen járhatatlanná vált, ott jártunkkor tele volt üvegcserepekkel. Némi vizsgálódás után rájöttünk arra, hogy ezek összetört palackok maradványai voltak, s nem úgy néztek ki, mint amelyeket tegnap este dobáltak el. Kutyával, gyerekkel óvatosan!

Inkább ajánlom a három siklóvasutat, amely a vár környékére visz fel minket, ráadásul közben dalolgathatjuk magunkban, hogy „Funiculi, funicula”, csak nem árt tudatosítani, hogy ez nem ezeknek a siklónak szól, hanem annak, amely a Vezúvra vitt fel, s már rég lebontották. Pár utcára ezek végállomásától tíz percnyi sétára van az erőd két bejárata: az egyiknél liften jutunk fel a tetőre, a másiknál gyalog. Ahogy tetszik.

A liftes helynél (a Largo S. Martino északi, felsőbb részén) ügyeljünk arra, hogy a bejáratnál két gyalogút van. Az egyiken befelé lehet menni, a másiknál kifelé. Én ott ballagtam be, ahol kifelé lehetett volna. Ténferegtem a falak alatt, fényképeztem őket, s bár láttam a jegyirodát, gondoltam, megkísértem az ingyenes bemenetelt, legfeljebb rám küldik a biztonságiakat, én meg eljátszom szokásom szerint a hülyét (ezzel már sok mindent megúsztam). Célba is vettem volna a várfalba épített, eldugott felvonót a kis Fiat mögött, de aztán a barátaim telefonáltak, hogy kinn várnak rám az utcán. Odafordultam, s hogy, hogy nem, két turista óvakodott be a kifelé vezető gyalogúton. A bal oldalt meghúzódó két pavilonból (egyik a jegyiroda, a másik az őrség épülete) máris hangszóróval üvöltöttek rájuk, hogy mégis mit képzelnek, hát nem látják, hol kell bemenniük? A látogatók zavartan mentek vissza az utcára. Én nem kaptam meg ugyanezt, elnézték a sétámat. Hja, mit tesz a zakó… (Ezzel a zakóval már egy halom kínos helyzetet megúsztam. Mivel elegáns öltözékeim miatt sosem úgy nézek ki, mint egy turista, hanem mint egy NAV-ellenőr, ezért nem is turistaként bánnak velem, hanem gyanús hatósági közegként. Erről majd még mesélek.)

Ha az utca alsó részén hatolunk fel gyalog a vár tetejére, a bejáratnál ismerős szárnyas vár ránk: a kétfejű Habsburg-sas. Ezt még V. Károly császár és király állíttatta, s mivel a spanyol Habsburgok örökölték utána a nápolyi trónt, ezért ez maradt utánuk.

Vegyük most szemre a zsarnokság labirintusát kívülről. Az első, ami megragad benne, hogy mekkora a főfala: mert azt öt-hét emelet magas.

Csalóka ez a vár, mert távolból nézve úgy sandít le a városra a hegy tetején lapulva, mint a gellérthegyi Citadella, vagy a brünni Spielberg. Ez azonban nem egy megerősített tüzérségi hadállás, hanem igazi vár, színvonalas ostromra tervezve, látszik, ezért nőttek gigantikusra a védművei. Éles, hegyes szegletei gőgösen marnak a hegytető síkjába. Hátsó része (ahová már turista alig nem vetődik el) még látványosabb: a várfal mélyébe vágott ágyúhasítékok eredetiek, ritkán látni ilyen megoldást. Céljuk az volt, hogy a tüzérek védettek legyenek az ostromlók elől, amíg fedezékükből megrostálják a fal alatti hadakat a kartáccsal.  

S már ott is állunk a vár tetején. Ahol semmi érdekesség nem vár ránk, csak a mellvédek és az udvaron két hosszúkás épület, az egyikben kiállítóterem. (Ott jártunkkor az olasz futuristák tárlata volt benne.) Látnivaló effektíve semmi, de hát ez a hely nem is ezért épült ki. Illetve kettő van, közvetlenül egymás mellet. Az egyik a Szent Erasmus (Elmo) kápolna tetején az óra, amely igazán bicskanyitogató, s ezt kéretik a szó szoros értelmében venni, merthogy a két mutatója két bicska (rohamkés?) mintájával mutatja az időt. (Azaz mutatná, mert éppen állt. Na, ja, az olasz slamposság. Próbálná meg ez a szerkezet ezt tenni egy német várban.)

Mellette egy rohamsisak, belőle kiálló hosszú fémtüskékkel, mintha drót-dicsfény törne ki belőle. Egyszerre ógörög és középkori, mindenki választhat belőle kedvenc korszakot. (Gödörkép. Ez van.)

Ezek után akár megnyugodhatva távozhatnánk is, hogy megvolt, szép volt, henceghetünk. De nem: mert a vár történetéről még nem tudunk semmit. És ez a hely minden volt, csak kellemes és bájos és kedves nem. Nem nekünk építették, akik merengünk és bolyongunk a tetején, eltelve a látképben. Ez évszázadokon át a zsarnokság gonosz erődje volt.

Az erőd helyén a normannok emeltek egy megfigyelőtornyot még 1170-ben. Ennek neve Belforte vagy Belli Fortis, avagy Szépvár volt. Semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy nagy növényzet vette körbe. Ennek helyén 1329-ben kezdte el építtetni Anjou Róbert király az újabb erődöt, s 1343-ban fejezte be. Építészei Francesco de Vico és Tino da Camaino és Atanasio Primario voltak. S hogy lett ebből Szent Elmo-vár? Mert itt állt az építkezéshez lebontott, a szent tiszteletére emelt kápolna is. A vár 1348-ban már átélt a trónvillongások során egy kisebb ostromot – aztán soha többet. Gazdát mindig cserélt, néha nem is szép szóra, de tisztességes támadást sosem élt át.

Pedro Alvaro de Toledo spanyol alkirály építtette át mai alakjára 1537-1546 között. Erre a városba látogató V. Károly császártól kapott külön engedélyt, a cél az volt, hogy a tüzérség ellen megerősítse a falakat. Azóta egy hosszúkás hat ágú csillagot mutat felülnézetből az épület. Belsejében szobákat, hatalmas termeket és egy még hatalmasabb víztárolót építettek ki (30 x 40 méter). A tervező neve Pedro Luis Escrivá volt, a befejezés Giovanni Giacomo dell'Acaya nevéhez fűződött. Ez utóbbi rendhagyó személyiség volt, mert bárói mivolta ellenére építészmérnöki munkákat végzett.

1587. december 12-én éjjel egy gyorsan felcsapó viharból villám repült az itt felhalmozott lőporba és a robbanás félig romba döntötte a falakat: 150 halott. Újjáépítője a nagy Domenico Fontana volt, 1610-re készült el vele. Mondjuk, a tervszerű karbantartást biztos nem így képzelte el:

Célja mindig is egyértelmű volt: fenyegetni a várost és védeni az uralmon lévőket. A politikai foglyok börtöne lett, az inkvizíció is berendezkedett itt. Leghíresebb foglyuk Campanella, az álmodozó dominikánus volt, akinek itt írt Napállam c. művét a kommunista történetírás úgy üdvözölte, mint a naiv-vallásos ábrándot a Lenin által immár a maga konkrétságában felismert (egyébként soha fel nem ismert) Jövő előtt. Campanella 23 éven át gubbasztott itteni cellájában. Közben írogatott ezt-azt. Pl. a Napállamot… (Azért ez is érdekes, hogy a legszigorúbb fogságban írhatja meg valaki a legszigorúbb rendszerbírálatot. A sötét középkor, ugyebár.)

Campanella ekképp ragadta meg a hely szellemét 1601-ben. Vagyis ne, ne, ez falszifikáció, pontosítsunk: ezt Faludy György cselekedte meg helyette, mert ez az ő verse 1950-ből. Címe: „Campanella verse az Inkvizíció nápolyi börtönéből.” Ezt írta Faludy: „Ez egyik kedvenc szonettem: az ávó tömlöcében 1950 nyarán minden reggel felmondtam magamnak, vigasztalásul. Tommaso Campanella hosszú éveket töltött az Inkvizíció nápolyi börtönében, mely megtévesztően hasonlított Rákosi tömlöceihez, 350 évvel később.” Hát lássuk, szerinte mit gondolhatott Campanella a Szent Elmo-erődről: 

A dolgot annyiban kell finomítanunk, hogy a zsarnokság itt nem tartott fenn vágóhidat (kivégzésekről nem tudunk), nem is volt titkos a fellegvár (láthatta egész Nápoly a hegy tetején lapuló fenyegető szürkeségét, ez nem egy Recsk vala), továbbá a nyugtalan szellemű szerzetes 1604-ben került ide (1627-ig).

Hogy azonban a hely a zsarnokság hadállása volt, tény: 1647 nyarán, a Masaniello-féle felkelés idején a nápolyi nyomornegyedek népe ide kergette fel a spanyol alkirályt, aki megrettenésében nem talált más fedezéket, csak ezt. Megjegyzés: 1799-ben viszont a röpke létű Parthenopei Köztársaság foglalta el az erődöt, ez lett hatalmuk jelképe, amíg Ruffo bíboros szabadcsapatai le nem verték őket. Itt raboskodott Luisa Sanfelice, Dumas hősnője, akit 1800-ban végeztek ki (de őt is máshol).  

Azt ellenben nem tudhatjuk meg most sem, hogy belseje labirintus-e (vagy Polüfémosz barlangja). Pedig lenne itt mit nézni: hol raboskodott Campanella, hol Louisa Sanfelice, a köztársasáig, hogy nézett ki az alkirályi menedék, a víztároló stb. Az a helyzet ugyanis, hogy az erőd 1980-ig a hadseregé volt (katonai börtönként funkcionált), akkor restaurálták, majd 1988. május 15-én tetőrészét megnyitották a nagyközönség számára. A belseje azonban még mindig a tábornokoké, dokumentációs központot tartanak fenn benne, nem látogatható. Ez már csak azért is így lehet, mert a neten egyetlen belső képet sem lehet találni róla, a kápolnáról sem, tehát oda nem jutott be még senki fényképezőgéppel. Na ja, az irattári hadititkok…