Nápoly reprezentatív főterének neve Piazza del Plebiscito, vagyis Népszavazás tér. Ez 1860. október 21-re utal, amikor a Nápoly-Szicíliai Királyság területén népszavazást tartottak arról, hogy az állam csatlakozzon-e az északolasz királysághoz, s létrejöjjön-e az egységes Itália II. Viktor Emánuel uralma alatt. Ahogy a népszavazás megvolt, a teret már át is nevezték. Korábbi neve csak egyszerűen Largo del Palazzo volt, vagyis Palota-tér volt. Az XVIII. században még így nézett ki (Gaspar van Wittel képe 1706-ból): 

A tér egyik oldalán a királyi palota áll, ezt és különös szobrait két másik bejegyzésben taglaljuk. Egyelőre fordítsuk figyelmünket a szemben lévő félkör alakú oszlopsorra és a közepén álló fura, nem templomszerű templomra. 

A kolonnád még Murat, vagyis I. Gioacchino (Joákhim) király ötlete volt, elege volt ugyanis abból a látványból, ami a szemben lévő ún. spanyol negyedből várt rá, ha kinézett az ablakon: a lefelé hömpölygő lerobbant házak egyvelegéből lefelé hömpölygő lerobbant lakosok egyvelegével, továbbá hervasztóan hatott rá egy ott lévő, elhanyagolt kolostor és templom is. Úgy gondolta, hogy valami műremekkel elrekeszti ezt a területet önmagától. Már 1809-ben, pár hónappal a hatalomátvétele után nyilvános pályázatot hirdetett a megoldásra. 1810-ben kezdte el építtetni a győztes Leopoldo Laperuta építésszel az oszlopsort. 

A dolog félig sikerült. Mert a spanyol negyed házai még mindig az oszlopsor fölé merednek, a látvány tehát megvan. Az épületnek viszont önmagában gyakorlati haszna nem volt, ezt bizonyítja az, hogy – szerintem – semmire sem használják. Ha az oszlopok mögött bóklászunk, bezárt, lelakatolt vaskapuk fogadnak minket, raktárak lehetnek mögöttük. A dór oszlopok tövében pedig punkok és rockerprolik henyélnek mindkét nemből. 

A közepén található fura templom, a S. Francesco di Paola már nem Murat ideája volt, illetve eredetileg ő itt egy Napóleon-szentélyt akart berendezni, emlékhelyet jótevőjéről, akinek a koronáját köszönhette. 1815-ben visszatértek a Bourbonok, akik 1816-ban befejezték az oszlopsort, majd 1817-ben új pályázatot írtak ki a középütt álló templom felépítésére, amely immár az ő dicsőséges visszatérésüket volt hivatva reprezentálni. A nyertes a svájci (luganoi) Pietro Bianchi volt, aki 1824-ben készült el vele, avatása (a belső munkálatok miatt) 1836-ban volt. XVI. Gergely pápa már ekkor bazilikává tette. 

Bianchi műve a mai napig megosztja az építészeket.  Nincs útikönyvíró, amely ne rendülne meg azért, hogy Bianchi a templomot ugyan a római Pantheon mintájára tervezte meg, de félresikerült az egész, mert elrontotta az arányokat: az átmérő 34 méter lett, a magassága 53 méter, holott a római minta úgy néz ki, hogy átmérője és magassága ugyanaz: 43,3 méter. De ezt nem róhatjuk Bianchi szemére, mivel nem feltételezhetjük róla, hogy nem ismerte behatóan a Pantheont – nem, ő így akarta ezt az egészet létrehozni, ezekkel az arányokkal. Nem másolt, hanem újat teremtett, még akkor is, ha az előtte álló timpanonos bejárat az oszlopokkal tényleg nem vonatkoztatható el a Panthetontól. A templom különben azért kapta a nevét, mert Paolai Szt. Ferenc (1416-1507) ennek helyén lévő kolostorban élt.  

Ami viszont vita nélkül áll, hogy a belseje komor és unalmas: a kör alakú térre az oszloperdő között 8 hatalmas, középszerű szentszobor mered a falak mentén, egyéb díszítés (pl. dombormű) nincs, csak néhány festmény, de amúgy sem nagyon lehet őket látni a félhomály miatt. A főoltárt szokás az egyedüli látványosságnak venni, mert abba színes féldrágakövek vannak beépítve (lapis lazuli és jáspis), de tudni kell, hogy ezt egy lebontott templomból hozták ide. (Eredetileg 1641-ben készültek, Anselmo Cangiano munkája volt és 1835-ben szállították ide a nápolyi Szent Apostolok templomból. Valahol azt írták, hogy egy lebontott hely maradványa volt, de ez nem igaz, eredeti helye most is szolgálja a híveket.)

Viszont éppen a kör alakú kiképzésének volt köszönhető, hogy a misén részt vevők nem egymás mögött álltak, hanem szemtől szemben is láthatták egymást, ami egyfajta demokratizmust hozott magával, ui. az állami főhivatalnokok legalább megtekinthették maguknak az alattvalókat, meg azok is őket… 

Van két oldalhajó, hagyományos módon berendezve. Nem tülekednek egyikbe sem a hívek, csütörtök este jártam ott, csak az egyikben zajlott mise, összesen négy hívő járult az oltárhoz. A turisták sem zavarták őket, mert azok épp csak benéznek ide, s már mennek is tovább. 

Az oszlopsor előtt, a tér közepén két hatalmas, ércből készült lovasszobor fogad minket. Megilletődve nézhetjük a paripákon feszítő királyokat, de azért nem árt tudatosítani magunkban: ez apa és fia, s a maguk módján mindketten Nápoly leghaszontalanabb uralkodói közé tartoztak. A templommal szemben állva balról az apa, III. Károly (ahogy világszerte ismerik) a két királyság ötletszerűen kinevezett uralkodója volt. Szobrát Antonio Cali készítette.

Megjegyzendő, hogy III. Károlynak két szobra is van a téren, mivel a királyi palota falában is van róla egy. Ez sokkal emberibb alaknak mutatja, úgy néz ki, mint aki éppen reggelizni indul a kertbe.

A másik oldalon fia, IV. Ferdinánd, a nápolyi történelem egyik legsötétebb alakja, az abszolutizmus barátja és a népigények elszánt ellenfele, aki öntörvényű hatalma visszaállítása végett még olyan éjsötét alakokkal is képes volt szövetkezni, mint Fra Diavolo, a rablóvezér. Szobrát a nagy Antonio Canova készítette. A maga módján mindkettő történelmi hamisítvány, mivel egyikük sem vezényelt hadakat lóhátról. Mondjuk, II. Viktor Emánuel sem, aztán sosem látjuk gyalog. 

Több forrás írja, hogy ez a tér volt az, ahol a várost (és az egész királyságot) megszálló Garibaldi jelenlétében a tömeg kinyilatkoztatta akaratát az egyesüléshez, s Garibaldi ezt tekintette „népszavazásnak”. Ez azonban nem igaz. Garibaldi 1860. szeptember 7-én érkezett a városba, amelyet az előző nap fanyar kedvvel elhagyott a királya. Nem hadvezérhez méltó módon tette ezt, látványosan, lóháton, hanem egy közönséges vonaton. A központi hatalom elárvultjai hatalmas tömegünnepélyt szerveztek neki, ennek élén vonult be előbb a királyi palotába, majd a Dómba, hogy ott végighallgasson egy misét, s lerója kegyeletét San Gennaro ereklyéje előtt. (E nélkül Nápolyban nem mennek a dolgok.) Aztán visszatért e térre, ahol a palotával szemben állva jobbra található épület erkélyén mondott egy rövid beszédet az ünneplő tömeghez. Irányelvei tömörek voltak: a király nincs többé; ő van; II. Viktor Emánuel pedig lesz. Ehhez tartsa magát mindenki. 

Ez a palota pontos mása a tér túloldalán lévőnek. 1815-ben készült el Murat parancsára, ez is kedvenc építésze, Leopoldo Laperuta tervei alapján. Eredeti neve Foresteria volt, mert IV. Ferdinánd idejében a királyi erdészeti hivatal  tanyázott itt. (Ez a királyi kertek és erdők gondozója volt, de vendégházként is funkcionált.) Ma a prefektúra palotája. 

A téren koncerteket szokás rendezni. Zenélő koldusok és tétován mászkáló kacatárusok teszik érdekessé a kopár látványt. Vigyázzunk a labdákra, mert a lazzaronék kiskorú és neveletlen leszármazottjai előszeretettel rúgják itt a bőrt, ill. a műanyagot, s jobb, ha nem az arcunkba.