Nápoly reprezentatív főterének neve Piazza del Plebiscito, vagyis Népszavazás tér. Ez 1860. október 21-re utal, amikor a Nápoly-Szicíliai Királyság területén népszavazást tartottak arról, hogy az állam csatlakozzon-e az északolasz királysághoz, s létrejöjjön-e az egységes Itália II. Viktor Emánuel uralma alatt. Ahogy a népszavazás megvolt, a teret már át is nevezték. Korábbi neve csak egyszerűen Largo del Palazzo volt, vagyis Palota-tér volt. Az XVIII. században még így nézett ki (Gaspar van Wittel képe 1706-ból): 

A tér egyik oldalán a királyi palota áll, ezt és különös szobrait két másik bejegyzésben taglaljuk. Egyelőre fordítsuk figyelmünket a szemben lévő félkör alakú oszlopsorra és a közepén álló fura, nem templomszerű templomra. 

A kolonnád még Murat, vagyis I. Gioacchino (Joákhim) király ötlete volt, elege volt ugyanis abból a látványból, ami a szemben lévő ún. spanyol negyedből várt rá, ha kinézett az ablakon: a lefelé hömpölygő lerobbant házak egyvelegéből lefelé hömpölygő lerobbant lakosok egyvelegével, továbbá hervasztóan hatott rá egy ott lévő, elhanyagolt kolostor és templom is. Úgy gondolta, hogy valami műremekkel elrekeszti ezt a területet önmagától. Már 1809-ben, pár hónappal a hatalomátvétele után nyilvános pályázatot hirdetett a megoldásra. 1810-ben kezdte el építtetni a győztes Leopoldo Laperuta építésszel az oszlopsort. 

A dolog félig sikerült. Mert a spanyol negyed házai még mindig az oszlopsor fölé merednek, a látvány tehát megvan. Az épületnek viszont önmagában gyakorlati haszna nem volt, ezt bizonyítja az, hogy – szerintem – semmire sem használják. Ha az oszlopok mögött bóklászunk, bezárt, lelakatolt vaskapuk fogadnak minket, raktárak lehetnek mögöttük. A dór oszlopok tövében pedig punkok és rockerprolik henyélnek mindkét nemből. 

A közepén található fura templom, a S. Francesco di Paola már nem Murat ideája volt, illetve eredetileg ő itt egy Napóleon-szentélyt akart berendezni, emlékhelyet jótevőjéről, akinek a koronáját köszönhette. 1815-ben visszatértek a Bourbonok, akik 1816-ban befejezték az oszlopsort, majd 1817-ben új pályázatot írtak ki a középütt álló templom felépítésére, amely immár az ő dicsőséges visszatérésüket volt hivatva reprezentálni. A nyertes a svájci (luganoi) Pietro Bianchi volt, aki 1824-ben készült el vele, avatása (a belső munkálatok miatt) 1836-ban volt. XVI. Gergely pápa már ekkor bazilikává tette. 

Bianchi műve a mai napig megosztja az építészeket.  Nincs útikönyvíró, amely ne rendülne meg azért, hogy Bianchi a templomot ugyan a római Pantheon mintájára tervezte meg, de félresikerült az egész, mert elrontotta az arányokat: az átmérő 34 méter lett, a magassága 53 méter, holott a római minta úgy néz ki, hogy átmérője és magassága ugyanaz: 43,3 méter. De ezt nem róhatjuk Bianchi szemére, mivel nem feltételezhetjük róla, hogy nem ismerte behatóan a Pantheont – nem, ő így akarta ezt az egészet létrehozni, ezekkel az arányokkal. Nem másolt, hanem újat teremtett, még akkor is, ha az előtte álló timpanonos bejárat az oszlopokkal tényleg nem vonatkoztatható el a Panthetontól. A templom különben azért kapta a nevét, mert Paolai Szt. Ferenc (1416-1507) ennek helyén lévő kolostorban élt.  

Ami viszont vita nélkül áll, hogy a belseje komor és unalmas: a kör alakú térre az oszloperdő között 8 hatalmas, középszerű szentszobor mered a falak mentén, egyéb díszítés (pl. dombormű) nincs, csak néhány festmény, de amúgy sem nagyon lehet őket látni a félhomály miatt. A főoltárt szokás az egyedüli látványosságnak venni, mert abba színes féldrágakövek vannak beépítve (lapis lazuli és jáspis), de tudni kell, hogy ezt egy lebontott templomból hozták ide. (Eredetileg 1641-ben készültek, Anselmo Cangiano munkája volt és 1835-ben szállították ide a nápolyi Szent Apostolok templomból. Valahol azt írták, hogy egy lebontott hely maradványa volt, de ez nem igaz, eredeti helye most is szolgálja a híveket.)

Viszont éppen a kör alakú kiképzésének volt köszönhető, hogy a misén részt vevők nem egymás mögött álltak, hanem szemtől szemben is láthatták egymást, ami egyfajta demokratizmust hozott magával, ui. az állami főhivatalnokok legalább megtekinthették maguknak az alattvalókat, meg azok is őket… 

Van két oldalhajó, hagyományos módon berendezve. Nem tülekednek egyikbe sem a hívek, csütörtök este jártam ott, csak az egyikben zajlott mise, összesen négy hívő járult az oltárhoz. A turisták sem zavarták őket, mert azok épp csak benéznek ide, s már mennek is tovább. 

Az oszlopsor előtt, a tér közepén két hatalmas, ércből készült lovasszobor fogad minket. Megilletődve nézhetjük a paripákon feszítő királyokat, de azért nem árt tudatosítani magunkban: ez apa és fia, s a maguk módján mindketten Nápoly leghaszontalanabb uralkodói közé tartoztak. A templommal szemben állva balról az apa, III. Károly (ahogy világszerte ismerik) a két királyság ötletszerűen kinevezett uralkodója volt. Szobrát Antonio Cali készítette.

Megjegyzendő, hogy III. Károlynak két szobra is van a téren, mivel a királyi palota falában is van róla egy. Ez sokkal emberibb alaknak mutatja, úgy néz ki, mint aki éppen reggelizni indul a kertbe.

A másik oldalon fia, IV. Ferdinánd, a nápolyi történelem egyik legsötétebb alakja, az abszolutizmus barátja és a népigények elszánt ellenfele, aki öntörvényű hatalma visszaállítása végett még olyan éjsötét alakokkal is képes volt szövetkezni, mint Fra Diavolo, a rablóvezér. Szobrát a nagy Antonio Canova készítette. A maga módján mindkettő történelmi hamisítvány, mivel egyikük sem vezényelt hadakat lóhátról. Mondjuk, II. Viktor Emánuel sem, aztán sosem látjuk gyalog. 

Több forrás írja, hogy ez a tér volt az, ahol a várost (és az egész királyságot) megszálló Garibaldi jelenlétében a tömeg kinyilatkoztatta akaratát az egyesüléshez, s Garibaldi ezt tekintette „népszavazásnak”. Ez azonban nem igaz. Garibaldi 1860. szeptember 7-én érkezett a városba, amelyet az előző nap fanyar kedvvel elhagyott a királya. Nem hadvezérhez méltó módon tette ezt, látványosan, lóháton, hanem egy közönséges vonaton. A központi hatalom elárvultjai hatalmas tömegünnepélyt szerveztek neki, ennek élén vonult be előbb a királyi palotába, majd a Dómba, hogy ott végighallgasson egy misét, s lerója kegyeletét San Gennaro ereklyéje előtt. (E nélkül Nápolyban nem mennek a dolgok.) Aztán visszatért e térre, ahol a palotával szemben állva jobbra található épület erkélyén mondott egy rövid beszédet az ünneplő tömeghez. Irányelvei tömörek voltak: a király nincs többé; ő van; II. Viktor Emánuel pedig lesz. Ehhez tartsa magát mindenki. 

Ez a palota pontos mása a tér túloldalán lévőnek. 1815-ben készült el Murat parancsára, ez is kedvenc építésze, Leopoldo Laperuta tervei alapján. Eredeti neve Foresteria volt, mert IV. Ferdinánd idejében a királyi erdészeti hivatal  tanyázott itt. (Ez a királyi kertek és erdők gondozója volt, de vendégházként is funkcionált.) Ma a prefektúra palotája. 

A téren koncerteket szokás rendezni. Zenélő koldusok és tétován mászkáló kacatárusok teszik érdekessé a kopár látványt. Vigyázzunk a labdákra, mert a lazzaronék kiskorú és neveletlen leszármazottjai előszeretettel rúgják itt a bőrt, ill. a műanyagot, s jobb, ha nem az arcunkba.  

Stuttgart déli határában áll egy domb, bár már inkább hegyecske, merthogy a Neckar folyóhoz képet 300 méter magasságra emelte fel a fejét. Alatta kis parkoló, mert túl sok látogatója nincs, nem egy népszerű idegenforgalmi nevezetesség, csak egy városmenti park. A hegyen árnyas alján nagy erdő susog, amely felfelé menet megritkul, aztán már csak néhány elszánt túlélő típusú fa és töménytelen cserje vár ránk; mellettük sétaút kanyarog fel a hegy tetejére, bár meg kell szenvedni vele, mert meredek, de ez persze az izomkerékpárosokat nem érdekli. Nincs semmi néznivaló menet közben, csak amikor az utas a tetőre ér és kifújja magát, kétembernyi magasságúra felhalmozott kő- , beton- és cementdarabokat lát maga előtt, s csak bennük lévő járaton át juthat el áhított panorámájához.   

Nem csoda, hogy ilyen az út vége: merthogy Stuttgart romjain sétálunk. 

A II. Világháború alatt a város területének 45 %-át tökéletesen elpusztították a légitámadások, a belváros szinte teljesen megsemmisült. Volt miért: 53 alkalommal kapta a város nyakába az égi áldást. Az eltakarított romokat 1953-57 között egy helyre hordták össze, ez volt a Birkenkopf (magyarul: Nyírfő) nevű hegyecske teteje, amelyre kb. 1,5 millió köbméter épület és útmaradvány került, ezzel 40 méterrel megnövelve a hordozó hegy magasságát. A helyiek az eredményt keserű mosollyal elnevezték Monte Scherbelino-nak, azaz Szilánk-hegynek. (Scherbe – szilánk.) Aztán beszórták földdel, füvesítették és fásították, s most már csak a csúcs emlékeztet arra, hogy ez micsoda. Illetve egy emléktábla, amely elmondja a túrázónak, hová érkezett. („Ez a hegy a II. Világháború után épült a város romjaiból, hogy emlékeztessen az áldozatokra és figyelmeztesse az élőket.”) 

A hegy tetejére helyezték el a törmelékek közül a legépebben megmaradt homlokzati maradványokat, s néhány domborművet is, úgy persze, hogy egyik se holmi szabadtéri kiállítási tárgy asszociációját nyújtsa, hanem csak úgy „oda legyen dobva”, de azért észrevehetően a legjobb helyre.

Igazuk van, miért nyelné el ezeket a föld? Monte Scherbelino pusztulatát körbe is lehet járni, van alatta kis ösvény. Az emberek javarészt azért jönnek ma már fel ide, hogy élvezzék a kilátást a város felé, merthogy ez lett annak legmagasabb pontja. 

Kegyeleti érzésekről nem tudok beszámolni, mert ilyet nem tapasztaltam, csikkről és eldobott üdítőspalackokról, meg mindenféle vidor, rihegő-röhögő, piálgató népségről annál inkább. A biciklisták voltak a legszótlanabbak, mert ha felértek, már alig kaptak levegőt. A romok egy része össze van fújva és festve. A tisztaság kétséges. Az emlékezést egyedül a világ legigénytelenebb keresztje igyekszik felkelteni, ami két rozsdás vas, betonba cövekelve. Na, jó, az élet él és élni akar, még ha ízléstelenül is, ez még mindig semmi ahhoz az ötödik sebességbe kapcsolt kegyeletsértéshez képest, amin Auschwitzban borzonghat meg az utas. Itt legalább el lehet mondani, hogy tényleg a romokhoz „járulunk”, mert a hegy megdolgoztat minket. 

Egyébként nemcsak Stuttgartban van ilyen romdomb (németül Schuttberg vagy Müllberg), hanem egyéb németországi helyeken is, mint Berlin, Drezda, Lipcse, München stb., de a legnagyobb hírre mégiscsak a Birkenkopf jutott. Valószínűnek tartom, hogy a kilátás miatt, mert az útikönyvek íróinak jó volt kiülni a tetejére, és lenyomni pár slukkot.

Varsó egyik jelképe ez a szobor, teljes nevén: Varsói Védőinek Emlékműve. Már 1945-ben felmerült az, hogy a német megszállás alatt itt elesett lengyel hősök tiszteletére emlékművet kellene felállítani. Ebben a város helyreállítása sem akadályozhatta volna meg az illetékeseket, hiszen a gettóharcosok emlékművét elég gyorsan sikerült felállítaniuk – lényegében egy romhalmaz közepén. Ami itt akadályt képezett, az a politika volt. 

Mert a Varsói Felkelést (1944. augusztus 1. – október 2.) a sztálinista történetírás úgy kezelte, mint a londoni emigráns lengyel kormány kalandorvállalkozását, amelynek nem volt más célja, mint az, hogy a szovjet csapatok bevárása nélkül ezzel igyekezzenek a polgári (tehát antikommunista erők) pozíciókat szerezni a felszabadítandó országban. A felkelés reménytelen hősiességét elismerték, de vezetőik céljait elítélték, arról pedig szó sem lehetett, hogy a Visztula túlsó partján lábhoz tett fegyverrel várakozó Vörös Hadsereg felelősségét firtassák. Innentől kezdve szó sem lehetett arról, hogy ennek emlékművet állítsanak.  

Az enyhülés végül 1956 után következett be, amikor végre kezdtek helyreállni a dolgok a kollektív emlékezetben. Arról azonban még mindig szó sem lehetett, hogy a Honi Hadsereg katonái kapjanak egy külön emlékművet. Valami összefoglaló alkotás kellett, amely politikai irányultság nélkül tette volna lehetővé a varsóiak szabadságharcának az elismerését.  Több körben került sor az emlékmű pályáztatására, amelyet végül egy krakkói szobrász, Marian Konieczny (1930-2017) nyert meg. Modellje pedig egy Hania Tarczyńska nevű hölgy volt, bár e főnevet nem árt zárójelbe tenni, merthogy Hania ekkor még csak 11 éves volt… Mielőtt azonban a szobrászt esztétikai pedofíliával gyanúsítanánk meg, jelezni kell, hogy csak az arcát mintázta a lányról, a testét és (főleg) a kebleit nem. Hania különben bennfentes körből származott, mivel a szaktárs Jan Tarczyński építész lánya volt.  

A talapzatra pedig köztes módon azt tetették ki, hogy ez „Varsó Hősének” jár,  beleértve mindenkit: a gettóharcosokat, a Honi Hadsereget, a partizánokat, a kommunista ellenállókat és az ártatlanul kivégzetteket is. 

A mű eredetileg a Nagy Színház előtti téren lett felavatva (ez volt a felkelés központja). Az avatás dátumával is sikerült elkerülni a konfrontációt a szovjet emlékezetpolitikával: 1964. július 20-án történt meg ez, vagyis az 1944-es Varsói Felkelés kirobbantásának huszadik évfordulója előtt tizenegy nappal. De természetesen az 1964-es dátumból, aki akarta, értette, miről is van szó. 

Ma azonban már nem találjuk eredeti helyén a szobrot: 1995. november 14-én leemelték a talapzatáról, áthelyezték egy térre, majd 1997. december 15-én emelték fel ismét a mostani helyén, az Óváros mellett. Kapott egy kb. 20 méteres talapzatot, ami által a nőalak egészen légiessé vált: mintha a Harc Istennője, vagy egy lobogó hajú valkűr lebegne át az alatta kavargó csatatér fölött (ami egy kis park), kezében a lengyel lovagok kardjával. Hátránya lett viszont a nagy magasságnak, hogy a szobor immár részleteiben nem figyelhető meg, s ugyancsak tekergetni kell a nyakunkat, hogy felfogjuk az emelkedettségét.

Palmanova erődvárosa Olaszországban, a Velence felé vezető autópálya mellett van, kocsival kb. öt percnyi kitérőre. A település az „ideális város” vonzó reneszánsz eszméjének a torzszülötte. Ismerkedjünk meg a történetével! Mert ha már megyünk „olaszba”, másfél órát megér itt lófrálni. Többet nem…  

Alapkövét 1593. október 7-én helyezték el ünnepélyesen. A terület ura akkor (s már ősidők óta) a Velencei Köztársaság volt. Az időpont nem volt véletlen: az 1571. október 7-én aratott lepantói tengeri győzelemre utalt. Egyébként akkor még nem Palmanova volt a hely neve, hanem szimplán csak Palma, aminek semmi köze a pálmához, ugyanis a „palma” olaszul azt jelenti: „tenyér”, szóval olyan föld, amely hordoz magán valamit, de ez a szó a „győzelem” jelentését is magában foglalta. (A „nova” akkor került mögé, amikor Napóleon elfoglalta és kibővítette a külső védműveit.) Védőszentje Szent Jusztina lett. De miért volt szükség arra, hogy Velence egy erődvárost építsen ide? 

Nos, bár a Köztársaságnak (olaszul: Serenissima) általában nem kellett félnie a szárazföldi támadásoktól, de bizonytalansággal töltötte el két dolog. Az egyik az volt, hogy az Oszmán Birodalom határa ugyan több száz kilométerre a dalmát partok mentén húzódott, és sosem mertek rátámadni az anyavárosra, de nem lehetett tudni, nem indul-e meg egyszer csak a török hadsereg a szokásos magyarországi hadjáratok helyett inkább a Pó vidékére. E környéken azonban egyetlen erődjük volt, amely ennek gátat szabott volna, mégpedig Udine, s az sem valami fényes állapotban. A másik aggályuk az északi szomszéd, Bécs urai voltak. A „nem árt az óvatosság” elve alapján akarták kiépíteni a kor legnagyobb, legmodernebb erődjét, amely mindkét szomszéd hódító kedvét szegi.   

Az impozáns terv sajnos kudarcba fulladt – bár a „sajnos” eléggé kétértelmű ebben a helyzetben, mert a látványos végeredményt, vagyis Palmanova várát kétszáz éven át senki nem akarta megostromolni, egyszóval puszta jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy elcsüggessze az invázión ötletelőket. 

Egyébként sokkal nagyobbat akartak építeni, mint a mostani állapot, bár ez is komoly méretű, de mégis csak akkora lett, mint később épült társai: Károlyváros (Karlovac, Horvátország), Theresienstadt (Terezin, Csehország) stb. Először a város legbelső falkoroszorúja (1593-1613) készült el kilenc füles bástyával, előttük vizesárok. A városban nem épült magas templom a későbbiek folyamán sem, mivel nem akarták, hogy tornya jelzésként szolgáljon az ostromló csapatoknak. Középütt ott a hatalmas főtér, amelyet a katonaság gyülekezőhelyének szántak; innen indultak ki a sugárirányú utak a bástyák felé. A város belső szerkezetét pókháló alakban tervezték meg, a bástyák alatti külső körút mellett még három körben futó utat és az azokat felszabdaló tizennyolc sugárutat, vagy inkább utcácskát alakítottak ki, három kapuval a külvilág felé.

A város szerkezeti felépítését a legendák Leonardo da Vincinek tulajdonítják, aki egy alkalommal bizonyíthatóan a helyszínen járt – de ezt elvethetjük, hiszen ő már 1519-ben halott volt; mások szerint egy pásztor álma volt az, hogy itt alakuljon ki egy csillag alakú erőd – ez utóbbit is kényelmesen a mesék ködvilágába sorolhatjuk. A pókhálómintát viszont nem, mert ez nem volt véletlen, a katonaság könnyű mozgatására szolgált az átlátható városszerkezet. Az erőd nagyon is pontos és tudatos hadmérnöki munkát jelentett, mindenféle mesefélék nélkül. 

A város ehhez az állapotához húsz év alatt jutott el. 1613-ban készre jelentették. Így nézett ki:

A Köztársaság pedig azonnal olcsó áron kényelmes lakásokat ajánlott fel a beköltözőknek – gondolták, ezért majd dőlni fog ide a nép. De nem dőlt, mint ahogy addig sem. Addig még rá lehetett fogni a pangó utcákra, hogy senkinek sem volt kedve egy építkezési területen berendezni az életét – de most? Mi lehet a hiba? Miért nem jönnek ide a lakosok? 

A válasz egyszerű volt: mert a település sivár volt és unalmas; alacsony házak, zártsorú beépítés, sehol egy tér, egy kert; el volt zárva mindentől; s főleg senkinek nem volt kedve ahhoz, hogy életét egy ostromlandó erődben rendezze be, amely magához rántja a hódító hadakat. Így végül 1622-ben Velence úgy kezdte a város lakosokkal való feltöltését, hogy elítélt vagy kiszabadult bűnözők rehabilitációs kényszerlakhelyéül jelölte ki Palmanovát a katonaság mellett. 

És még mindig volt tovább… 1665-1683 között (amikor épp a legnagyobb velencei-török háborúk dúltak a tengeren) a Köztársaság újabb pénztömeget ölt a városba: kilenc kis erőd épült ki a fülesbástyák közötti területek elé, összekötő fallal: ez lett tehát immár az elsődleges védmű, hogy lakosok s a környékről idemenekülők minél nagyobb biztonságba érezzék magukat. De ez sem sokat lendített a városi életen. Ide deportált lakosai utálták, a hadsereg pedig elunta a falak között az életét, mivel az erődöt senki nem akarta megostromolni. Aztán meg épp, amikor befejeződött, a törökök drámai vereséget szenvedtek Bécs alatt, s a továbbiakban – bár volt még csatározás elég a tengeren – Isztambulban sok mindenre gondoltak, de egy észak-itáliai hadjáratra soha többet: magyarországi birtokaikat kellett menteniük. A Habsburgok pedig szintén inkább a Duna és Erdély felé orientálódtak, s nem akarták megszorongatni a fegyvertárs Velencei Köztársaságot, amely a tengeren kínozta a törököket. 

A monstre erőd tehát, miután kiépült, a teljes hadászati értelmetlenség állapotába merült, s így szunnyadozott egy barokk évszázadon át. Egyetlen mozgást csak Napóleon hozott ide, aki húzott köré még egy sáncot is kilenc kitüremkedéssel. Mármint miután ezt az Itáliai Királyságához csatolta, mert 1798-1805 között átengedte az az osztrákoknak a compoformioi békeszerződés (1797) alapján, amelyben a két nagyhatalom a Velencei Köztársaság holttestén osztozott. A város végső állapota ekkor alakult ki: három csillagalakú végművével bevehetetlennek tűnt. De a mozgó háborúk korában már kinek kellett Palmanova? A hadseregek egyszerűen elgyalogoltak az ilyen erődök mellett. Úgyhogy az osztrákok is vita és harc nélkül vették át a bécsi kongresszuson, mint a Lombard-Velencei Királyság részét.   

1848-ban itt is kitört a forradalom, de az osztrákok rövid harc után visszavették a helyet, 1866-ban került (megint csak ostrom nélkül) az egységes Olasz Királysághoz. Az I. Világháborúban hadtáptároló volt, a II. Világháborúban pedig a németek akarták felrobbantani, de lemondtak róla. 1960-ban nemzeti műemlék lett a köztársasági elnök rendelete alapján. 2006-ban beajánlották az UNESCO világörökségei közé. 

Nézzük meg hát a fura végeredményt. Még mindig három kapu vezet be az erődbe, de ezeken egy autó fér át, ezért egyirányú közlekedést lehetővé tevő forgalomirányító lámpák bóbiskolnak itt. Már itt is látni a tetszhalál állapotát, mivel háromnál több autó sosem torlódik fel egyik oldalon.

Odabenn meg annyira pang az élet és a turizmus, hogy nem fognak tőlünk parkolási díjakat szedni (üres megállóhely bőven van), mert örülnek annak, ha valaki betéved ide. Az más dolog, hogy az utazó lényegében semmire sem tudja elkölteni a pénzét a fagyin és a kávén kívül, mivel a falak között nincs semmi látnivaló… (Tengődik benne egy katonai múzeum, de értelme kétséges: itt sosem folytak harcok.) 

A város élettelen, üres, fátlan utcákkal tüntet, étterem, kávéház elvétve, itt-ott. A főtér grandiózus, de merő kavics, beton, kő, olyan, mint egy koncentrációs táborban az Appellplatz; értékelhető építészeti emlék nincs. Van benne egy csatorna kialakítva, de az vizet talán sosem látott. A várfalakra gazos, cserjés, bokros ösvényeken át lehet felkaptatni, kilátás: a mellette lévő másik vörös téglából készült, füves, természettől benőtt fülesbástya, előtte meg az elhanyagolt, félig romba dőlt előretolt védművek. Nem érdemes végiggyalogolni az erődfalakon – egy látogatás elég bármelyiken. Megnéztem az egyik bemeneti hidat is – az látványos, a kapu fölött egy kerekes felvonót, stílusosan persze az is használaton kívüli.  

Van a város központjában, a főtéren egy mártíremlékmű (az 1944-1945-ös partizáneseményekre emlékezve), néhány magányos, számkivetett pálmafa (ha már Palmanova…), fehér, kopott kőszobrok, teljesen funkciótlanul, meg egy színház (Teatro Gustavo Modena), amelyet az osztrák uralom alatt építettek, hogy a lakosság és a hadsereg ne forduljon fel az unalomtól.

A házak érdektelenek, bár igyekeztem néhány hangulatosabb részt lefényképezni – több nincs. A víztornyon kívül, amely ronda. Egyetlen előnye, hogy némi modernitást próbál kierőlködni magából. De legalább tudjuk, hogy van csapvíz a városban. Fák csak a védművek alatti utcában vannak. 

A falakon kívüli házcsoportokról egy szót sem érdemes ejteni. Akik ott laknak, azoknak láthatólag semmi közük sincs a falakon belül élőkkel. Már ha ezt itt életnek lehet nevezni… Viszont van ott egy outlet, ahol olcsó zoknit lehet vásárolni. 

De akkor miért is érdemes megnézni ezt az őrjítő helyet? A válasz ez: mert semmit nem változott évszázadok óta. A legtöbb ilyen erőd fenntartását egy idő után feladta a katonaság, hiszen a haditechnika fejlődésével rájöttek arra, hogy értelmetlen ezeket működtetni. Áttörték tehát a várfalakat, hagyták, hogy a városok körbefolyják a maradványokat, s végül az erődök csüggedt romjai már csak az elmúlt korok hadászat ízlésének szemléltető látványosságai lettek. Palmanova viszont, hála előnytelen, mindentől távol lévő helyzetének, sivár környezetének, s annak, hogy a kutya sem akart ideköltözni, egy-két épülettől eltekintve megmaradt olyannak, amilyennek a tervezői  megálmodták: szóval azt kapjuk, mint amit az utas kapott 1712-ben vagy 1856-ban, csak hadsereg és börtöntöltelékek nélkül.

Strážnice, e délmorva kisváros (németül: Straßnitz), közel az osztrák határhoz sok meglepetést nem ad az utazónak, a látnivalók a szokásosak: két főtér, templom, városháza tornya, egy Masaryk– és egy Comenius-szobor. Történelmében csak annyi az érdekes, hogy 1458 telén itt adta át Podjebrád cseh király a magyar küldöttségnek Mátyást, az új királyt, persze illő váltságdíj fejében. Továbbá azt az ígéretet is megtetette, hogy az új király feleségül veszi a lányát, Katalint. Ez meg is történt – Beatrix csak utána jött.

Van továbbá a határában egy neoreneszánsz kastély (tehát utánzat) és egy kis piarista kolostor. Megemlítendő még a zsinagóga és a zsidótemető.     

A zsidó lakosság (első említése 1447-ből származik) itt is az XIX. sz. közepén érte el a legnagyobb számarányát, s maradékot a nácik elpusztították. A Brzenecka és Sadova u. környékén volt a gettó, 94 ház állt itt, a többség még mindig megvan. A zsinagóga 1804-ben épült, 1870-ban román stílusúvá építették át. Kívülről érdektelen (két ház között húzódó kis sikátor végén van), de a belseje teljesen érdektelen, láthatólag nem is tudnak vele igazán mit kezdeni: sem díszítése, sem eredetisége nincs.Még az előtte lévő faszobor az, ami fel tudja kelteni az érdeklődésünket, de a maga bájosságában ez is inkább giccsnek hat.

Ott jártamkor éppen valami rossz festő gyerekes tárlatát mutatták be. A zsidótemető körbeöleli mindezt, ami szokatlan Morvaországban, ez az egyetlen ilyen.

Nagy főfal és zárt kapu védi a sírokat, amelyek nem mind a temető megnyitása után (a XVIII. sz. végén) kerültek ide, mert hoztak innen át máshonnan is köveket – s még mindig olvashatóak, pedig a legrégebbiek a XVII. sz.-ból származnak (a legóbb darab 1648-ból). Kb. 1.500 db van itt, sok a barokk elemű kő.   

A város déli és északi bejáratánál van két barbakán (körbástya). Hát ezek meg hogy kerültek ide? A török veszély közeledtével az XVI. sz. második felében egy erődöt építettek ide, amelyet árokkal vettek körbe, a nevezett körbástyák pedig a bejáratokat őrizték, amelyeknél éjszaka felhúzták a hidakat. Aztán, ahogy elmúlt a veszedelem, az erődöt – amely amúgy téglából épült – csendben elbontották a tulajdonosai, csak a két bevezető út mellett hagyták meg a tornyokat és a bejárati kapukat: az egyik a „Veselská” (az északkeleti), a másik a „Skalická” (a délnyugati, Ausztria felé). Ezek között a kapukat végül hatósági utasításra bontatta el a település 1876 decemberében, mert akadályozták a közlekedést. De az már nyilván sok pénzbe került volna, hogy lerontsák a bástyákat Königsteinnel, a zsidó építési vállalkozóval, így azok maradtak. Megjegyzem: most is akadályozzák a közlekedést…

Varsóban az Ismeretlen Katona Sírja (Grób Nieznanego Żołnierza) a Lengyelország szabadságáért meghalt katonák emlékműve, most a Szász Kertnek azon részén áll, amely a Pilsudski tér nevet viseli. Ez a nagy, kopár, néhány fával ellátott terület valaha (részben) a Szász Palota helye volt, amely II. és III. Ágostról kapta a nevét, akik Szászország királyai is voltak, s mint ilyenek, a palota egyik építői. Lengyelország függetlenné válása után ez az épület lett a hadsereg vezérkarának a központja. 1925. november 2-án adták át a síremléket a Palota két szárnyát összekötő hosszú (emeletes) árkád alatt, egy fiatal katona maradványát temették el benne, aki a Lwow (ma Lviv, Ukrajna, nálunk Lemberg) körül a szovjet invázió elleni védelmi harcokban esett el 1920-ban.

A palota előtt helyezték el Napóleon lengyel marsalljának, Józef Antoni Poniatowskinak a szobrát. Ez most innen távol, az elnöki palota udvarán áll.

 A palota a II. Világháborúban egy másik hadsereg parancsnokságának központja lett – igen, a náciké. A Varsói Felkelés után a németek úgy lerombolták, hogy semmi nem maradt meg belőle, csak a pont a bejárati résznek a külső és belső boltíve (tető nélkül).

Ezt renoválták, de a Palota egészéről lemondtak. 2006-ban ugyan felbukkant az ötlet, hogy építsék újjá az egész épületet, de a tetemes költségek miatt az egyenlőre a terv nem akar célegyenesbe fordulni…

Az emlékmű kialakítása óta minden olyan helyről hoztak urnákat, s ezeket elhelyezték az oszlopaiban, ezekben világszerte elesett lengyel katonák hamvai vannak. A falakra fel van vésve a lengyel hadsereg nagy haditettének minden fontosabb a helyszíne, természetesen Monte Cassino is. Ünnepélyes őrségváltása van óránként, de nem túl ceremoniális. 

A közepén, az örökláng mellett mindig két katona áll vigyázzban, rendkívül mereven, csak a szemük jár a látogatókon, s láthatóan bármikor készen állnak arra, hogy akcióba lépjenek, ha valaki illemtelen magatartást kezd el gyakorolni. Úgyhogy csak óvatosan. Én pl. egy februári estén érkeztem oda, amikor a leglátványosabb az egész. Az egyik katona szeme végig nyomon követett engem, láthatólag nem nyertem meg a tetszését, aztán, amikor a másik oldalra kerültem, a másik katona fagyos pillantása ment utánam. De ez a figyelem persze mindenkinek szól… 

A mögötte lévő ún. szász kert jelenleg egy hatalmas, üres terület, gyéren fásítva. Pedig valamikor állt itt valami nagy és érdekes épület – a Szász Palotán kívül – , mégpedig az Alexander Nyevszkij Katedrális, hagymakupolákkal.

Ezt a megszálló orosz csapatok építették saját használatra 1894-1912 között. Az oroszok azonban 1915-ban kénytelenek voltak elhagyni a várost, a németek nem voltak finnyásak, helyőrségi templomukként használták azt. A lengyelek a függetlenség elnyerése után elviselhetetlennek tartották a templom puszta létét, meg aztán már az orosz helyőrség sem volt. A kormány célzatosan kikérte a Báthory István Egyetem szakvéleményét, amely (természetesen) építészeti értékét tekintve nullának minősítette a székesegyházat. Volt, aki küzdött a fennmaradásáért: Stefan Zaromski író azért kardoskodott, hogy alakítsák át az orosz megszállás múzeumává – mi lehetne stílusosabb hely ehhez? De hiába volt minden: a látványos épületet, mint tájidegen elemet 15.000 töltet felhasználásával felrobbantották, 1926-ra az egész eltűnt. Megjegyzendő: hogy építészetileg értéktelen volt-e, azon lehet vitatkozni; viszont az akkori Lengyelországban milliószám éltek orthodox hitet vallók (ukránok, fehéroroszok), akik talán igénybe vették volna. De a politika döntött, a katedrális pedig alig 14 év lét után a porba hullt. És bár a palota újjáépülhet, ez már garantáltan soha.

Magáról a városról nincs mondanivalóm: tipikus osztrák jellegű mezőföldi kisváros, négyzet alakú, monarchia idején épült belvárossal. E szlovén kisváros egyetlen komoly látványossága a vár, a Cilleiek vára. 

A család nem ismeretlen a magyar történelemben, azonban többségünknek csak Cillei Ulrik (1406-1456), a hatalommániás, áskálódó herceg jut az eszünkbe, akinek halálával megszűnt a rút viszály. Esetleg még hallhattunk valami nagynénjéről, Cillei Borbáláról (1392-1451), aki férjét, Zsigmond királyunk életét keserítette meg. A lényeg az, hogy ez a német származású, de Észak-Szlovéniában uraskodó család az XV-XVI. században a Német-Római Birodalom egyik legnagyobb hatalmú ura volt, s központjuk Celjében volt, ami magyarul: Cille. (Vagy Cilli. De ez utóbbi idétlenül hangzik, pedig ez volt a magyar eredeti. Én maradok Cillénél.) A szlovéneknek ők olyanok, mint afféle államalapítók, hiszen uralmuk a nemzetük által lakott területekre terjedtek ki. Ezért van az, hogy Szlovénia címerében van a hegyek fölött három sárga csillag: ezek villogtak a Cilleiek címerében is. (Aki jobban érdeklődik irántuk, annak javaslatom lenn, a belvárosban lévő reneszánsz palota megtekintését, ahol bő kiállítás mutatja be az „államalapítókat”. Azt viszont jó eszünkbe vésni, hogy ezt így egyetlen Cillei sem látta – az épület kihalásuk után 100 évvel később nyerte el mai alakját.) 

A családi (tűz)fészek természetesen a cillei vár volt – de csak egy ideig. Nagyon szépen kiépítették, miután megszerezték (1341-ben), azonban az XV. század közepén már nem itt laktak, csak helyőrséget állomásoztattak benne. De hogy lett ebből a sasfészekből rom? Nos, Cillei Ulrikkal magva szakadt a nemzetiségének, utódai a Habsburgok lettek, akik az egész hercegségüket megszüntették és beolvasztották a stájer hercegségbe, nehogy az egyszer még feltámadjon. Császári tulajdonban volt, s főleg a török elleni védelmi célokra használták. Mondjuk, ez utóbbiak sosem támadták meg. Hanem aztán csak-csak kezdett tönkremenni: egy 1681-es ábrázolás szerint a Frigyes-toronynak már nem volt meg a teteje; aztán végül az összes többi kezdett eltünedezni. A császártól egy Gaisgruck nevű gróf vásárolta meg 1755-ben, aki folytatta a tetőzet leszedését, továbbá elkezdte a vár köveit építőanyagnak felhasználni a saját (Novo Celjében lévő) kastélyához. A lakhatás apránként ellehetetlenült, 1795-ban az utolsó lakó is magára hagyta a bús düledéket. 1803-ban egy Andrej Gorišek nevű gazdálkodó tette rá a kezét, ő alakította át ilyen festőivé azt, ami az egészből maradt, ui. kőbányaként hasznosította. Csak azért menekültek meg a szétdúlt maradványok, mert jött a romantikus festészet, ahol minden odapingált alak várromok alatt és között élte az életét. 1846-ban új gazdája lett: egy Wickenburg gróf, aki Stájerország kormányzója volt, vette meg és adományozta el a stájer koronatartománynak. Innentől kezdve indult meg a köztulajdon korszaka, s ezzel együtt a restauráció, amely a mai napig is tart, tartogat. 

Most van három jó állapotban lévő tornya, kilátóterasza, egy tűrhető állapotban megmaradt udvara, ez-az. A két torony közül csak a felsőbe, a Frigyes-toronyba lehet bemenni. Ez egy családi rémdrámának a főszereplőjéről kapta a nevét. Cillei Frigyes (1379-1454), vagy II. Frigyes körül mozogtak az események. A Frangepánok azzal vádolták be a császár előtt, hogy 1422-ben megölte feleségét, Frangepán Erzsébetet, mivel feleségül akarta venni a szeretőjét, Dešinić (vagy Dešinićka, régiesen Tednitz) Veronikát, egy elszegényedett nemesi család lányát, akitől már nem mellékesen három gyereke született. Ez meg is történt Erzsébet halála után. A császár Frigyest elítélte a gyilkosságért, s apja, Cillei Hermann kezére adta, hogy őriztesse – így került e toronyba. Az apa dühöngő hangulatban volt, örökségéből is kitagadta a fiát, nyilván nem a gyilkosság hozta ki a sodrából, hanem az, hogy a fia rangon aluli házasságot akart kötni, s ezzel elvágta volna magát attól, hogy egy jó nősüléssel tovább gyarapítsa a családi vagyont, befolyást, hatalmat. De Frigyes a tömlöcében alig pár évet húzott le, már 1426-ban kiszabadult, s rögtön rámozdult az erdélyi vajdaságra, amit meg akart szerezni magának. (Ezek a Cilleiek…) Végül kénytelen volt a szlavón, majd horvát báni címmel megelégednie.

De a dráma nem itt történt, hanem Veliki Tabor (Nagytábor, Horvátország) várában, mert Hermann üldözni kezdte morganatikus menyét, aki szabályosan bujdokolt előle; aztán elkapta Veronikát, s boszorkányság vádjával állította Cillében bíróság elé. A nyilvánvalóan hamis vád felbátorította a bírákat, s tartományúri hatalom ide vagy oda, felmentette őt; ekkor Hermann a nevezett várba szállította, ahol előbb éheztette, majd 1425 októberében (amíg a fia még nála raboskodott) egyik csatlósával dézsába folytatta. Állítólag be is falaztatta, s a mai napig ott van, lehet hallania a sikolyait.  Ez csak azért nem lehet igaz, mert a holttestét Braslovče faluban temették el 1435-ben.

A fenti épületes történet mellett is szép az átfogó kilátás a torony tetejéről a városra, amelyen persze valahol mosolyog az ember: ez lenne Szlovénia harmadik legnagyobb települése? Ez legfeljebb egy Szekszárd… (És tényleg: 45.000 a lakossága.)

De kellemes a tájkép annyiban, hogy a város és a vár között ott kanyarog a keskeny Savinja folyó, a várostól balra pedig jönnek a (még szelíd) helyek, köztük a szlovének jellegzetes lakóhelyei, a kis házcsoportok állnak össze bokorrá egy-egy út mentén, körülöttük pedig magányos, tanyaszerű épületek állnak, de mégis szerves kapcsolatban egymással: hatalmas kertek, mezők választják el őket, ám mégis biztonságos közelségben vannak egymáshoz. (Itt aztán lehet zenét hallgatni a teraszon.) A szelíd házcsoportok igazán kedvesek a szemnek: itt biztos ismer mindenki mindenkit, reggelente köszöngetnek egymással, ha munkába indulnak, estefelé meg integetnek, ha hazajönnek, alapelem a csend és az érzékletes nyugalom. Persze az is lehet, hogy ez csak az én ábrándom, és senki nem köszönget és integet a másiknak, ki tudja. Attól még nagyon barátságos hangulatú az egész. 

A várról a fentieken túlmenően nincs mit mondani: kiállítása nem nagyon vagyon, eltekintve a bejáratnál néhány apróságtól (pl. kínzóeszközök a Frigyes-torony alján), amely persze mind a Cilleiek dicséretét zengik. Inkább csak az eltűnt dicsőségen lehet lamentálni, amíg az ember a látványos hegyormi rom falai között bolyong. Aztán ránéz a kis házcsoportokra és azt mondja: dicsőség…? Hát minek az…?

Ptuj mezővárosról azt lehet olvasni a neten, hogy Szlovénia egyik elsőrendű turisztikai célpontja, mert a fekvés, a vár, a műemlékek… Hát nem tudom. Én 2018 július elején voltam ott, egy szombati napon. Kellemes idő volt; a városban méla csend, a legyek békésen ültek a falakon és tisztogatták a szárnyukat. Ember, mi több, élőlény nem volt az utcán, a kietlen belváros olyan volt, mintha egy neutronhullám söpört volna végig rajta. A vár alatti parkolóban három autó árválkodott (az egyik az enyém volt). És nem szedtek díjat, nem volt kapu, automata, semmi: márpedig ahol a tömegturizmus megjelenik, ott azonnal elkezdődik a szervezett önkormányzati fosztogatás. Nem mondom, a várban téblábolt pár turista, de a termeket már egyedül jártuk be. 

    Mit lehet tudni Ptujról? (Magyar neve Potoly – sosem hallottam, hogy ezt bárki is használta volna.) Hát először is azt, hogy igen régi város: a római korban még úgy hívták, hogy Petuvium. Még ie. 15-ben hódították meg a rómaiak, szóval ahhoz képest, hogy milyen közel volt Itáliához, elég későn. 69 augusztusában a római légiók a helyütt választották császárrá Vespasianust. Ezt azt sejtetné, hogy ő maga itt is volt, ez azonban nem igaz: Vespasianus a Közel-Keleten (Judeában és Egyiptomban) tartózkodott, ahol már július 1-jén császárrá nevezte ki őt az ottani hadsereg, itt csak a duna-menti légiók esküdtek neki hűséget. Az más kérdés, hogy ezt azonnal érvényesítették is, és megindultak Róma ellen. Vespasianus azonban Petuviumban sose járt. Megjegyzendő, hogy 69-ben volt a település első írásos említése is, szóval addig ez a település lényegében épp csak tengődött a határvonalon.

     Hála jó elhelyezkedésének és a császári kegyeknek (Traianus 102-ben városi jogokat adományozott neki), 400 évig éltek itt jómódban a rómaiak, mégpedig 40.000-es létszámban. (Összevetésként: Pompei a pusztulása idején kb. 20.000 lakossal bírt.) Ez a lendület annak volt köszönhető, hogy ez lett (immár Colonia Ulpia Traiana Poetovio név alatt) Pannonia tartomány vámhelye, vagyis minden ki- és bementő árut itt számoltattak el. S mivel a Balti-tengerig tartó út itt haladt át, volt is mit. A római korból azonban ne keressünk sok emléket, mert szinte semmi sem maradt belőle.

    Jött a népvándorlás, 378-ban lerohanták a gótok, majd Attila, mindez (de főleg az utóbbi) vetett véget a fejlődésnek. Érdekesség, hogy itt született az utolsó római császár, Romulus Augustulus, aki aztán Nápolyban, a Tojásvár helyén álló egykori Lucullus-villágban fejezte be az életét. (Ld. a blogban ott.)

    Utána a szlovének elődjei telepedtek le. Egyházmegyeileg a salzburgi érsekség tulajdona lett, majd jött társtulajdonosként a Német-római Birodalom, 1376-ban városi jogokat kapott. Mi, magyarok is belátogattunk ide, de különösebb kárt nem csináltunk. (A várost csak a „szokásos” csapások sújtották: árvíz, járvány, tűzvész.) Az XVI. századtól kezdve a város immár stabil Habsburg–uralom alatt állt. A török elleni védelem egyik határvárosának fejlesztették fel, de keletről a várt támadás sosem érte. Régi jelentőségét a törökök eltakarodása után sem nyerte vissza: határvárossá vált a magyar (horvát) és osztrák uralom peremén, s eltengődött valahogy. Németül Pettaunak hívták. Most van 24.000 lakosa (a római korban 40.000 volt), mindenki szlovén, mert a németeket (akik 1910-ben még a lakosság 86 %-át képviselték) kitelepítették (magyarán kikergették) a II. Világháború után Ausztriába.  

    A látnivalók sorában elegendő, ha körbejárjuk a vár alatti főtéren található templom tornyát, meg néhány utcácskát a belvárosban: igazából semmi meglepetés nem ér minket, a város arculata láthatólag az XIX. sz. végén alakult ki az akkor szokásos klasszicista stílusban. (Magyarán: elég közhelyes.) Vannak továbbá természetesen barátságos, szűk utcácskák is, kis terecske, kávézásra való, meg ilyenek.

    A torony mellett római sírkövek vannak részint kiállítva, részint a falakba falazva, vagyis tovább eszi őket az idő és annak járása: a feliratok alig olvashatóak. A maradványokat 1830-ban Simon Povoden plébános applikálta bele a falakba. (Lehet, hogy már gondolt a turizmusra?) Egyetlen jelentősebb darabja az immár amorffá váló 5 méter magas Orpheusz-emlékmű, ami egy Marcus Aurelius Vera nevű városi főtisztviselő emlékére állították a II. sz.-ban (s azon a helyen, ahol most is megtekinthető), a középkorban pellengérként hasznosították. (Forrás: wikipedia.)

Érdemes még megtekinteni az impozáns Városházát, amely 1906-1907. között épült, tervezője Max Ferstl osztrák építész volt. A város határában találunk egy Mithrasz-szentélyt is, kirívó ritkaság ilyen északon ezt fellelni. Van továbbá a városban egy látványos, hosszú borospince is. (Kihagyható.) Aki megszállottja az óságnak, az a város keleti határában lévő Szent György-templomot is meglátogathatja, amelynek az a specialitása, hogy itt vannak az ország legrégebbi templomi padjai, amelyeket 1446-ban készítettek. (Ez is kihagyható.)

     De térjünk a lényegre. A városka fölött emelkedik a főlátványosság, a kastély. Sok helyen olvasni erről azt, hogy ez volt a Herberstein grófok ősi rezidenciája, de ez nem igaz, mert Herbersteinek csak utolsó tulajdonosai voltak, s elég rövid ideig: 1873-ban vették meg, s itt éltek 1945-ig, amikor is elkergették a németeket, kastélyukat pedig államosították. Viszont az tény, hogy általuk lett ez a hely olyan, amilyen.

    Valójában az IX. században már létező erősség gazdája a salzburgi érsek volt, akinek ekkoriban még az egész környék a birtokában állt. Ők évszázadokon át kiadták a kastély bérbe egy-egy környékbeli nemesi családnak azzal a feladattal, hogy a magyarok elleni várat tartsanak fenn. 1555-ig az érsek volt itt az úr, aztán az egészet átengedte I. Ferdinándnak, akitől 1622-ben az Eggenberg grófi család vette meg, de hamar túladtak rajta. Még volt két tulajdonosa, az igazi gazdája először egy skót főnemes volt, Walter Leslie (1607-1667) volt, aki előbb a Harmincéves Háború zűrzavarában kamatoztatta katonai képességet: birodalmi gróf és tábornagy lett belőle, később nápolyi nagykövet. 1656-ban vette meg ezt a helyet, s bár finomított rajta, „csak” várnak használta. Ekkor még volt valami védelmi jellege, bár a török sosem akarta megostromolni. A veszély elmúltával az egészet jelentősen átépítették. Walter Leslienek nem volt gyermeke, így az oldalág örökölte meg azt, James Leslie nevű unokaöccse volt az, aki azt barokk stílúsúvá építtette át. A család 1802-ig lakott itt, akkor haltak ki. Megint forgott kézen-közön, aztán jöttek 1873-ban a Herbersteinek, amikor Theresa grófnő vette meg. 

A várból való le- és felmenetelt két helyről is végrehajthatjuk. Ha a belvárosban állunk meg, egy fedett lépcsősor vezet a várba; ha a háta mögött, a Dráva felé eső parkolóból, akkor két út is van felfelé: az egyik egy gyalogszerpentin (bár kocsival is fel lehet menni, nem láttam tiltó táblát, de jobb, ha mégsem…), ill. egy hosszabb, meredek, köves sétaút, igazi combnyaktörő meredély. A várba a belépés ingyenes, a belső terekért kérnek pénzt. (Mellesleg a vár felügyelője egyetlen férfi volt, aki egyben a pincéri szolgálatot is ellátta a felső udvaron. Ha valamit ki akartunk hagyni a földszinten, könyörtelenül vezetett minket a következő helyre, hogy azt is szemléljük meg, és nyitotta-csukta a kapukat. Az emeleteken viszont minden szabad, se kamera, se őr.)      A méltóságteljes bejáratot egy olasz építész, Giovanni Peruzzi (1511/12 – 1572) tervezte.  A vár két részre oszlik: az egyik a kapu mögött egy kilátóterasz, mögötte kis épülettel. A teraszról nagyszerű a látkép a felduzzasztott Dráva folyó kékjére, rajta a híddal.

Mögötte, a vár alsó épületében van egy kiállítás a helyi tavaszköszöntő népviseletekről. Érdemes benne tenni egy kört, mert az ugyan nem nagy meglepetés, hogy a busójárás nemcsak nálunk népünnepély, hanem a délszlávoknál is, de legalább annak tudatában legyünk, hogy ezt mi csak átvettük tőlük úgy, mint a lecsót.   

Ha felkaptatnunk a felsővárba, amely egy reneszánsz stílusú, egy oldalán nyitott négyzet alakú épület, a földszinten (jobb oldalt) egy kis hangszergyűjtemény várt minket. Annyi haszna volt, hogy láthattunk egy XIX. sz. eleji katonai dobost, meg a műhelyt, ahol a hegedűket gyártották. (Megjegyzés: a barokk hegedű más, mint a mostani, hosszabb a nyaka és kisebb a korpusza. Ezt is itt tanultam meg. Egy géppel meg lehetett hallgatni az egyes darabok hangját.)   

Vele szemben egy vázlatos fegyvergyűjtemény porosodik a nagyteremben a középkorból és az újkor hajnaláról. Hatalmas, régi kardot találtam a padlóra vetve. Hogy ezt trehányságból hagyták ott, vagy a látogatók kedvéért, nem tudom, bár emelgetése a nagyközönségre elég veszélyes mutatványt jelentene. Szerintem az első megoldás a helyes. Mivel azonban senki sem járt itt, hát hadonásztam vele egy kicsit. Érdekes,hogy nem volt olyan nehéz – de azért kell hozzá férfierő. Mondták is nekem, hogy látszik, melyik kor embere vagyok, mert úgy tartom, mint egy Kalasnyikovot.

    Ha feljebb haladunk, megtekinthetjük a vár kissé idézőjelbe tett „eredeti” berendezését. Az első emeleten ott van a főúri lakáskultúra teljes mutatványa az XVI. sz. végétől az XIX. század végéig. (Az elegancián kívül nem meglepetésekre ne számítsunk, de mivel szabadon lehet mászkálni a termekben, ezért kellemes az élmény.)

 Viszont itt van az a nagyterem is, amelynek falain a barokk korszak által elképzelt egzotikus népek szereplői (Kína, Egyiptom, Amerika, Afrika) láthatóak. Ezeket Georges la Chappella francia festő alkotta meg a korában divatos rézmetszetes ábrázolások alapján. Vannak még mellettük ismeretlen (feltehetően stájer) festő által alkotott 16 db. kép, amelyek erdélyi, lengyel, török, orosz, kozák ruhás hadfiakat (illetve konkrét személyeket) ábrázolnak:  pl. IV. Mehmed szultánt és Alekszej Mihajlovics orosz cárt, továbbá népviseletes nőket az Ottomán Birodalomból. Csakhogy ezek a képek az általuk jelzett korszakban csak futólag látták ezt a várat: annyi közük volt hozzá, hogy a Herbersteineknek volt némi családi kapcsolata a Lesliekkel. A „nagy” Leslie örököse, Alexander Leslie ui. 1670-ben egy Herberstein-grófnőt vett feleségül, a fenti festményeket is együtt vásárolták meg, de aztán a képeket átvitették a Vurberk (Wurmberg) kastélyba. Innen hozatták ezek ide 1907-ben. Jól tették, mert a vurberki várat (ami náci politikai iskola volt) a II. Világháborúban rommá bombázták a szövetségesek.  

A nevezett teremből viszont ez igazi XVI. századi kápolna nyílik. (Táncteremből templom? Eredeti!)   

Található továbbá a legfelső emeleten képtár is itt, leginkább az ősök csarnoka, de egy képre mindenképpen érdemes felfigyelni. Bementem egy szobába, s meglepve vettem észre egy festményt. Rögtön felismertem: Mária Terézia, mint özvegy. Már sok könyvben láttam viszont, nincs olyan életrajz a császárnőről, amelyben illusztrációként ne szereplne. Arra gondoltam, hogy valami nagy galéria gyűjteményének része lehet, mert miért kerülne ez épp a ptuji várba? Biztos valami másolat vagy nyomtatvány… Közelebb hajoltam hozzá, és láttam, hogy nem, ez az eredeti. Otthon aztán utánakerestem a képnek és kiderült, hogy Anton von Maron (1733–1808) alkotása tényleg itt található meg.

    Két illusztráció még erről. Egy érdekes keresztre feszítés kisangyalokkal.

    Aztán egy fura Szent György-szobor. A lovag méretesebb, mint a sárkány. És áll rajta. Hát szabad bántani a kisebbet?

Na és a kerti törpék! Mert vannak azok is az emeleti folyosón. Ha azt hisszük, hogy alacsonyra nőtt emberpéldányok (vagy inkább torz másolatainak) divatja csak a modern kiskertekben terjedt el, akkor tegyünk le róla: ez már az XVIII. században is divat volt. A kőből faragott szobrocskák arcai (melyekből pár példányt bemutatok) igazából csak annyiban „törpések”, hogy tömzsi a testük és nagy fejük, de egyébként teljesen normális kinézetűek. Mindenesetre a Herberstein grófok ragaszkodhattak ehhez a mutatványhoz. Tudni kell, hogy volt egy kastélyuk Csehországban is (Nové Město nad Metují), ahol ugyanilyen darabok díszítik a kertet. Már csak azt tudnám, hogy hol volt ezekhez itt a park, mert e fellegvárban ilyen nincs. Mindegy: valahol biztos elhelyezték a páston, hogy megnevettessék az ide látogatókat. Mi legalábbis jót kuncogtunk a látványon.

      A vár és a város bejárása kb. 3 órát vesz igénybe. Ha után kedvünk van, és a nyári nap csap le ránk, menjünk le fürödni a Drávához.

Gabriele D’Annunzio (1863-1938), az író egész életében kitűnő viszonyt ápolt önmagával. Halála előtt érzelmei e téren rendkívül magas szintre emelkedtek. 1935-ben így foglalta össze személyiségének lényegét: „A tanulás a kifejezés oly nagy mesterévé avatott, hogy ki tudom fejezni a kifejezhetetlent. Túlteszek stílusommal az összes halandókon, akik évszázadok óta írtak.” 

Ez már akkor sem volt igaz, ma leginkább csak az irodalomtörténet pedzegeti meg a nevét; nekünk, magyaroknak pedig kifejezetten ismeretlenek a művei. De amikor a fenti sorokat papírra vetette, D’Annunzió, az író már halott volt; helyét elfoglalta D’Annunzio tábornok, Montenevoso hercege, a Fasiszta Nagytanács tagja, aki két év múlva az Olasz Tudományos Akadémia elnöke lett. 

Regényes életrajzának részleteit nem közöljük. Elegendő annyit mondani, hogy dekadens regényeitől, szecessziós szómágiában fuldokló fülledt verseitől és bukott színdarabjaitól (viszont nagyon is élénk hitelezőitől) 1915-ben elfordult, amikor frontszolgálatra jelentkezett az olasz hadseregbe. Kapott egy különös engedélyt, amely szerint akármelyik fegyvernemben szolgálhatott, így lett egyszerre hajós, gyalogos és repülős. A későbbi öngyilkos fasiszta életigenlést, a stramm halált – „élj veszélyesen!” – hetyke és hencegő kalandokkal prezentálta; a végén már annyi vitézségi érmet kapott, hogy ezzel kimerítette a katonai rendjelarzenált. Viszont elvesztette a fél szemét; más baja nem esett. Különösen érdekes kalandja volt az, amikor 1918. augusztus 9-én Trevisoból elrepült egy kötelék élén Bécsig (!), s ott röplapokat szórt szét. A dolognak semmi értelme nem volt, ezzel csak azt akarta bizonyítani, hogy erre is képes a repülőgép; a röplapok különben olaszul voltak írva, mert meggyőződése volt, hogy fennkölt gondolatai németre átültetve nem felelnének meg a magasztosság magabiztosságának. 

Történelmi szerepe azonban akkor kezdődött, amikor Olaszország és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság huzakodni kezdett a Magyar Korona elárvult ékkövén, Fiume városán. D’Annunzio megunta a diplomáciai tökéletlenkedést, ezért kocsiba szállt, a környéken összeszedett pár száz nacionalista dezertőrt, s e szabadcsapatok élén 1919. szeptember 12-én megszállta a gazdátlan várost, ahol az olasz lakosság tombolva fogadta őt. (Mármint az örömtől.) Nem is lehetett innen szépszerével kitenni, ehhez az olasz haditengerészet kellett, amely 1920 karácsonyán ágyútűzzel indította meg ellene az ünnepeket. Ezt már nem bírta sem lőszerrel, sem katonával; 1921 januárjában elhagyta a várost. A két dátum között azonban egy érdekes mini-fasizmust épített ki Fiumében. Volt itt minden, ami Mussolinit lázba hozta (mert természetesen kiment ide tereptanulmányra): a kormányzósági palota erkélyén órákon át tartó ordító, dagályos beszédek csípőre tett balkézzel, miközben D’Annunzió a jobbjának hadonászásával illusztrálta a hallottakat; a zászlóerdők és folyamatjellegű seregszemlék, felvonulások, tüntető hangzavarral és indulókkal (D’Annunzió a zenét tette meg a város alkotmányos művészetévé); a fekete ing; a korporációk rendszere; és persze az is, hogy a költő magát immár Ducé-nek nevezte. Inspiratívan hatott Mussolinire, hogy D’Annunzió emberei ólomvégű botokkal verték el az ellenfeleiket, ill. ricinust nyelettek velük (ez jól adagolva nem okozta a delikvens halálát, viszont hetekig ágyhoz kötötte őt). Az már kevésbé volt vonzó számára, hogy D’Annunzio a város élelmiszer-ellátását leplezetlen kalózkodással oldotta meg, a kormánynak is többek között ezért lett elege ebből a magánforradalomból. 

Szóval, vége lett a nagy kalandnak. A háború izgalmai megölték benne a költőt; a béke nyugalma azonban túl hatásgyenge volt ahhoz, hogy feltámassza azt. Már amúgy is 58 éves volt, némi nyugalomra vágyott.

Körülnézett hát, hogy hová vonulhatna vissza. Választása – egyik alvezére ötletére – a Villa Cargnacco-ra esett, amely Salo városa fölött szerénykedett a hegytetőn, viszont isteni kilátással a Garda-tóra. Ez Cosima Wagner lányának a férjéé volt (Henry Thode), de attól elkobozták a világháború alatt és miatt: ezt bérelte ki az író 1921-ben havi 600 líráért. Egy év múlva belekezdett a felújításba s a lakberendezésbe. Ez utóbbiban már volt elég tapasztalata: az élete során ellene kiadott olasz és francia fizetési meghagyások és végrehajtási lapok folyómétere ugyan vetekedett könyveinek a terjedelmével (összkiadásban 80 kötet!), de mindig volt gondja arra, hogy akárhová is telepedett be, mindent átfestessen, bebútorozzon, bemárványozzon és bedrapériázzon, továbbá könyvtárat alapítson magának, s mindezek tetejében a komor színekben fuldokló tereket telezsúfolja a régiségkereskedőknél felvásárolható középáras, de érzéki látványosságokkal. Nem tett most sem mást, mondván: tudja meg a világ, hogy ő nemcsak korának legnagyobb írója, de legnagyobb kárpitosa is. Itt a szokásos lakberendezési dolgokhoz csatlakoztak a világháború és a fiumei szép napok emléktárgyai, meg a személyesen neki adományozott hódolati tárgyak tömege. 

A dologban csak annyi volt a probléma, hogy az időközben Vittoriale-re („győzedelmesre”, teljes nevén: Vittoriale degli Italiani-ra) átkeresztelt lakóegység tulajdoni viszonyai zavarosak voltak, mivel jelentkezett érte a korábbi tulajdonos. Végül D’Annunzio, mivel nem akart pereskedni, 1923. december 23-án visszaajándékozta azt az államnak, magának csak két jogot tartott fenn: a haszonélvezetet és azt, hogy építkezhessen benne. Ez még éveken át tartott, tulajdonképpen sose ért véget.  Egy részét az olasz állam finanszírozta (pl. a felvezető utat, a színházat), mert ahogy Mussolini malíciózusan megjegyezte: „D’Annunzio olyan, mint egy odvas fog. S mit tud azzal csinálni az ember? Vagy kihúzatja, vagy betömeti arannyal…”) 

Korábban egymás lábát taposták nála a vendégek (különösen a nők…), most ez megritkult, mert kevésbé volt szüksége a külvilágra – mint ahogy annak sem rá. Mussolinit ugyan elvarázsolta a protofasizmus fiumei „bája”, de annyi esze volt, hogy D’Annunziot, a nacionalisták bálványát ne engedje túlzottan elterjedni, mert egy szemétdombon csak egy kakas pöffeszkedhetett. D’Annunzio innentől kezdve szívesen fogadta, ha úgy hívták őt, hogy „földnélküli fejedelem”, meg „remete”, de az a helyzet, hogy egyiket sem szívelte igazából. 

De lépjünk be a villa parkjába. A Saloból északra induló útról, Gardona Riviera fölött kell felkanyarodni, s szerpentineken át jutunk be a parkolóba. Nem túl nagy és fizetni kell érte. Ugyan a ház fölötti van egy út, s ott másik bejárat, de az mindig le van zárva. A parkolóórát úgy fizessük le, hogy a villa és a kert megtekintésére kb. 2,5 - 3 óra kell. 

A villába egy hosszabb gyalogút visz be, de rögtön az elején már le lehet róla térni jobbra és balra is, nézelődnivaló van elég a kertben. Mi azonban most maradjunk a ház belsejénél. (A külseje nem különösebben eredeti: egy a sok között, könnyű klasszicista unalom, s még nagyságára sem lehet azt mondani, hogy meglepné a látogatót. Se torony, se kupola.) 

Ami odabenn fogad minket, részint nyomasztó, részint lehangoló. A lépcsőház, a hálószoba, a fürdő és a nagyterem és az emeleti dolgozószoba keltheti fel leginkább a figyelmünket. Nyomasztó az egész, mert itt minden zsúfolt és sötét; ráadásul koncepciótlan is, és rányomja minden tárgyra a bélyegét a zsibvásári jelleg. D’Annunzio nem értékes tárgyakat gyűjtött, hanem látványosakat, azokból viszont megelégedett az olcsóságokkal. (Ezek az „olcsóságok” persze tömegükben tetemes vagyont tesznek ki.) A fülledt, nehézkes, másodosztályú szobrokkal, értéktelen festményekkel és értékes festmények másolataival, gipszlovakkal, bronszobrokkal, díszpárnákkal, faragott székekkel, bekeretezett fényképekkel, nippekkel és nehéz leplekkel teletömött szobákban az embernek határozottan az az érzése támad, mintha egy omladozó nemesi család utolsó, már alig értékesíthető vagyonroncsai között téblábolna. A fasizmusra és a fiumei hódításra emlékeztet a legkevesebb tárgy, ezek mind a nagy fogadószobában vannak felhalmozva, java részük vitrinben. 

A villában található meg Liszt Ferenc zongorája is. Ezt D’Annunzió nagy becsben tartotta, mert fiatal korában egy délutánt töltött el az idős mesterrel, és nagyon meghatott őt a belőle áradó fenségesség. A zongora különben a birtokkal együtt járt, eleve itt tárolták. 

Az épület előtt egy nyitott görög-római színház található meg, háttérben a Garda-tó kékjével. Ideális játszóterep! D’Annanuzió lelkesült volna érte, ha értő tömegek lepik el a nézőteret, hogy megnézhessék a mester valamely színdarabját, ebben azonban csalódnia kellett: mert drámai opusai már a bemutatójuk idején egy-két tünde kivételtől eltekintve a kritikusok lejárató fanyalgásába és a közönség közönyébe, néha pfujjogásába fulladtak, és semmiféle erőlködés nem tudott utólag sem életet lehelni beléjük. („Én vagyok a világ legjobban kifütyült szerzője” – mondta magáról. Néha volt önkritikája.) Itt sem sok előadásról tudunk. 

Mellette ott áll Assisi Szent Ferenc szobra. Ezt D’Annunzio maga rendelte meg, mert volt egy időszak az életében, amikor éppen vallási felvilágosodás tört rá, amelynek hatására belépett a ferences rendbe, innentől kezdve Fra Gabriele lett belőle. (Ekkor kámzsás szőrruhában mászkált éjjelente a parkban és a halálról elmélkedett. Ez különben nem állt tőle távol, minden hónap 27 napját egy koporsóban töltötte, ezzel emlékezett meg édesanyjára, aki e napon hunyt el.) A spiritualizmus 1926-27-ben ment rajta végig. Ekkor kellemetlen cikket közölt róla a Vatikán lapja, kétségbe vonva ennek őszinteségét, mire D’Annunzio azt üzente a pápának, hogy a maga részéről végzett az ő kereszténységével, mi több, az egésszel, inkább marad, ami volt: pogány. De azért a szobrot nem vitette el. A Vatikán válaszként 1928-ban az író összes művét belajtsromozta az Indexbe, vagyis a katolikus közönség által olvasásra mélységesen nem ajánlott művek jegyzékébe. Újabb dühroham. 

A kert bizarr, mindenhová, de ide nem illő vezérlátványossága egy hadihajó, amely kiáll a hegyből. Ez az olasz haditengerészet Puglia nevű egysége volt, amelyet D’Annunzio a fiumei kaland idején el– és lefoglalt és ezzel ijesztgette Dalmácia partvidékét. Ezt az olasz kormány a fasizmus hatalomra kerülése után neki ajándékozta, s mert nem tudott vele mit kezdeni, az első részét levágatta, felszállíttatta a hegytetőre, s beépítette abba, mintha onnan akarna kitörni – értsd: a szikla az olasz nép, a hajó pedig ő maga. Rátelepítette az ágyukat is, majd kis világháborús múzeummal rendezte be, amelybe belehelyezte annak a repülőnek a légcsavarját is, amellyel Bécs felé repült. Megjegyzés: ezen a hajón ravatalozták fel. 

Addig is, ha fontosabb vendég jött, felvonult rá fehér hajóstiszti egyenruhában, s az érkezőt egy innen eresztett vaktöltényes díszlövésekkel tisztelte meg a két 76 mm-es ágyú valamelyikéből. Mivel visszavonult életet élt, sokszor csak innen tudták a környékbeliek, hogy otthon van, vagy egyáltalán: hogy még él. 

Egyszer volt egy gondolata arra, hogy élesben használja a tűzerőt. Történt, hogy 1937-ben a szomszédja, egy német nagyiparos a villáját rózsaszínűre festette. Ezt D’Annunzio tájromboló esztétikai merényletnek tekintette, s ultimátumban közölte, hogy amennyiben 24 órán belül nem festeti át narancssárgára, éles lövedéket fog bevetni ellene. Szándékának komolysága jeleként felhúzatta az árbocra a hadilobogót, az ágyút pedig az inkriminált ház felé fordította… A szomszéd a hatóságokhoz rohant, mire azok a következő dodonai döntést hozták: az állam fogja lefesteni a szomszéd házat narancssárgára. A hadilobogó behúzásra került. 

De nemcsak ez a hajó van itt, mert a villa mögött találunk egy zárt helyiségben (akár szárazdokknak is nevezhetnénk) álló úszó vízi alkalmatosságot. Ez egy Mas tip. rohamcsónak volt, amelyben a költő a világháború alatt egy éjjel (1918. február 10-11.) bajtársaival behatolt a Quarnero-öbölbe, s Buccari mellett (ma Bakar, Horvátország) erről két torpedót eresztett rá az ott állomásozó kereskedelmi hajókra. Azok ugyan nem robbantak fel (mármint a torpedók), de érdekes fegyvertény volt ez a csíny, mivel az öböl tele volt hintve aknákkal. Ezt is az olasz állam adta ajándékba. Egy ideig ezzel a Garda-tavon száguldozott, csak öregsége idején került fel ide. 

Egy kör alakú helyiségben, vagyis az auditóriumban ott van kifüggesztve a repülőgép is, amellyel Bécsig repült. (A villa egyik termében van egy légcsavar, de az nem az övé volt, hanem Francesco de Pinedoé, a világháború légihőséé.) 

A villa mögött egy kennelsor található meg. D’Annunio bolondja volt a kutyáknak, főleg az agaraknak és a dogoknak, de mindenféle látványos állatot szeretett, leginkább még a macskát és a madarakat. A kutyák iránti rögeszméje azonban olthatatlan volt. 

Ez látszik kert legtetején kiépített síremlékén is. Egy tompa élű kúp az egész, tetején kőoszloppal, körülötte kősírok. Bejárat hátul; mielőtt ennek mélyébe merülnénk (ahol D’Annunzio sírja van újabb szarkofágokkal körbevéve), a tetején álljunk meg. 

Eleinte nem értettem, hogy miért tették ki ezeket a félig kész kutyaszobrokat a tömb látványos tetejére, de aztán elolvastam Ciano gróf naplóját, s jött a megvilágosodás. Mussolini ugyanis leváltotta a fasiszta párt főtitkárát, Achille Staracét, aki többek között az vívta ki iránta a haragját, hogy pártszolgálat katonáival sétáltatta négy kutyáját. Így dühöngött ennek hallatán: „Olaszország még mindig is nagyon torkig van D’Annunzio kutyáival, semhogy most Starace ebeit tűrje meg.” A magyarázat az, hogy a D’Annunzio libériás inasokkal vezetette pórázon több tucatnyi kedvencét, s ez köznevetség tárgyává tette őt. Amivel persze ő nem törődött – Mussolini annál inkább… Ezek a cementkutyák különben Velasco Vitali (1960 – ) alkotásai, aki ezzel egyrészt fricskát mutatott a Félistennek, ugyanakkor a tiszteletét is lerótta velük előtte, mivel D’Annunziónak végül tényleg csak a kutyák maradtak társaságnak. 

Alatta ott fekszik ő, azaz bocsánat: Ő. Körülötte (fenn és lenn) 22 szarkofág látható. Ezek mind a fiumei ostrom áldozata voltak, hű katonái. Eredetileg a városi temetőben hantolta el őket, majd amikor Fiume 1924-ben olasz várossá vált a délszláv állammal kötött egyezség alapján, a kormány megengedte D’Annunziónak, hogy bajtársai holttestét ide hozassa és temesse el.  

A palota mögött patak, vízesés, kert, kis medence, szobrocskák, fák. Végre valami természetesség!

Persze, vannak épített elemei. D’Annunzio készített ott magának egy kis merengőhelyet, ahol volt bajtársaival elevenítette fel a háborús emlékeit, 14 márványszék van köralakban, magának a főhelyen kőtrónust állított az alábbi feliratokkal: „Csak nagy dolgokat éneklek meg” („Non nisi grandia canto”) és „Itt a szellem uralkodik” („Hic regimen animi”). Továbbá van lenn két kis híd. Az egyik a „Szemmelverés és átkok elhárításának a hídja” nevet viseli, a másikat bombahüvelyek ékesítik. Innen is van a neve: „Vasfejek hídja”. 

Tévedtem: itt semmi sem természetes. (És semmi sem normális.)

Arcole egy jelentéktelen, semmiféle látnivalóval nem rendelkező, punnyadt település a Pó-síkságon, az Isten háta mögött. Ennek határában zajlott le Napóleon egyik nagy csatája 1796. november 15-17. között. Az arcolei híd csatájának is nevezik, mivel a hídfők birtoklásáért folyt le. Erről szól a Napóleon-specialista Horace Vernet festménye 1826-ból:

A valóság most ilyen:

Napóleon (természetesen) nagy győzelmet aratott Alvinczi József táborszernagy fölött, s a híd különösen azzal tűnt ki a diadalok sorából, hogy Napóleon itt már az első napon személyesen részt vett a csatában, mivel a franciák állandó támadása, hogy elfoglalják a hidat, sorozatosan összeomlott. Végül kezébe vette a kezdeményezést, a hidat a katonái élén haladva akarta elfoglalni, s bár ez rendkívül látványos volt, támadása újabb kudarcba fulladt. Nem baj; propagandistái később kihasználták ezt a mozzanatot és a konzul/császár személyes dicsőségére többször megfestették ezt a pillanatot a szokásos attribútumokkal: gomolygó ágyúfüst, zászló a kézben, feltámadó harci szellem, elszánt arcok, halálmegvetés etc. De a második nap is hiábavaló csatározással telt el: egy francia sereg ugyan a csata háta mögött elfoglalta Arcolét, de estére ki kellett onnan vonulniuk. A harmadik nap hozta el a győzelmet: az osztrákok nem bírták a nyomást, s bár csak 2.200 emberük veszett el a franciák 4.500 főjéhez képest, inkább elvonultak. A folytatódó háború végül Rivolinál dőlt el 1797-ben. 

Mármost, ha a helyszínt keressük, akkor a település határára kell kimennünk: a híd az Alpone folyón, vagy inkább patakon vezet át. Amikor elmentem oda, nyár volt, perzselt a nap, az egyforma házakkal szegélyezett utcákon embert nem lehetett látni. Még a tücskök is elernyedtek a hőségről, az Alpone patak vize pedig olyan lassan folyt, hogy szinte megállt az unalomtól. 

Ez a híd természetesen már rég nem az eredeti, az a mainál ramatyabb állapotban nézett ki - mármint az, amit a csatához képest is később építettek, de még mindig jobban tükrözte az eredeti állapotot:

A híd túloldalán (ahol nincs ház, csak mezők) található meg a csata emlékére emelt obeliszk, meglehetősen mértéktartó, mondhatni, fantáziátlan alkotás, agyonkopva az időtől. Az olasz alkirály, Beauharnais Jenő állította fel Napóleon parancsára. Filléres kiadás volt: 20.000 lírába került, s egy Gaspare Galliari nevű kapitány tervezte meg.  1810. november 1-jén avatták fel ünnepség keretében. Ott van rajta a birodalmi sas (igénytelen vasöntvény, minden sas szégyellné magát, ha tudná, hogy ez róluk szól), az N betű és a korona, mert Napóleon Itália királya is volt. (Ezt a műállamot kormányozta Jenő, na jó, eredeti nevén Eugène. Ez a Eugénből Jenősítés a nyelvújítás egyik torzszülöttje, de nagyon tartja magát.) A korona stilizált, nem a Lombard Vaskorona az, pedig Napóleon azt 1805. május 26-án Milánóban a fejére helyezte. (Ez volt a szokása.)   

Miután Észak-Itáliában megint az osztrákok lettek az urak, fura módon nem bántották, valószínűleg nem tekintették a vereséget olyan szégyenteljesnek, mint a marengóit, amit a saját ostobaságuk miatt buktak el – onnan el is vitték az emlékművet. Van mellette kegyhelyecske is az áldozatok emlékének:

A híd mellett magányosan éreztem magamat. Ember sehol. Ez van, ha az ember olyan dolgokkal foglalkozik, ami a kutyát sem érdekel… Nézegettem hát a híd mellé kitett magyarázó táblákat a csatáról. (Megjegyzés: a falun belül van egy piciny múzeum is, nagyon korlátozott nyitvatartási idővel, ezt nem néztem meg. Ok: zárva volt.)

Ám egyszerre élénk változás következett be a tájképben!  Az obeliszk mellett megállt egy autó, s kiszállt belőle egy hatvan év körüli férfi. Alaposan körbejárta az oszlopot, megnézte tetőtől-talpig, biccentett neki, aztán szemügyre vett engem, visszaszállt a kocsiba, és elporzott.  

Ó, nem, nincs olyan hely, ahol ne lennének turisták…