Nápoly, belváros, a királyi palota mellett. Most nézzük meg a fenti fényképet és képzeljük el, hogy mi van a szemben lévő szürke falak között. Soha nem jönnénk rá: ez egy operaház, mi több, a világ egyik leghíresebbje és legnagyobbja. Amikor belépünk a belsejébe, s felnézünk a hét emelet (!) magas páholysorba, feltehetjük magunknak a kérdés: ez hogy fért be ide? (Mondjuk, ugyanez a kérdés a milánói Scala esetében is jogos: kívülről az épület fel sem tűnik, belül meg csak tekergeti az ember a fejét a méretektől.) A San Carlo színház eleve az akkor világ leghatalmasabbjának készült, s a világ legtöbb operaháza meg is csak fut a méretei után. 

Történt pedig az, hogy III. Károly (1716-1788) nápolyi király 1735-ben az európai politika makroörvényeiből bukkant fel, mint Parma és Piacenza uralkodója. A Bourbonok és a Habsburgok úgy oldották meg a spanyol öröklés kérdését, hogy a spanyol koronától függetlenítették Nápolyt és Szicíliát (akkor még mint két alakilag önálló királyságot), a spanyol infáns ennek uralkodójává nyilvánítottak. III. Károly pontosan tudta, hogy a nápolyiakat a dallal és – ami fontosabb – a dalszínházakkal meg lehet nyerni, ezért egyik első dolga volt, hogy építsen nekik egy új operát. A „nekik” alatt természetesen nem az adófizető népet, hanem az arisztokráciát kellett érteni.

Már 1736-ban kiadta az utasítást, hogy a királyi palotától távol lévő, fából épült, kényelmetlen és kis befogadóképességű San Bartolomeo Opera helyett valami grandiózusabbat készítsen. Az új színház egyik bevallott célja az volt, hogy a királyi család azt minél kényelmesebben közelítse meg, ezért a palota egyik szárnyához helyezték. A nevét is a királyhoz fűzték, mivel az ő védőszentje volt Borromei Szent Károly. A terveket egy mérnökkari tiszt, Giovanni Antonio Medrano (1703-1760) nyújtotta be, s lelkesen csatlakozott hozzá Angelo Carasale (? – 1742), a S. Bartolomeo új, nagyvonalú impresszáriója.

A nápolyiak meghökkenve nézték, hogy milyen gyorsan ment végbe az építkezés: mert már 1737. november 4-én megtartották benne a felavató díszelőadást. Azért ekkor, mert Borromeo Szt. Károlynak ez az egyházi ünnepnapja. Megvolt az ára: az eredeti költségvetés 75.000 dukátról szólt, ebből 100.000 lett. Ebből 20.000 dukátot adott a királyi kincstár, egy kisebb rész (12.000 dukát) a S. Bartolomeo eladásából származott, a többit a nápolyi nép fizette. (Ahogy az más szokásos.) A fenntartásról és a vállalkozók kifizetéséről emellett úgy gondoskodtak, hogy a páholyokat egy időre meg lehetett vásárolni (az alsó négy sor volt a „nemesi” hely), de ez még nem jogosította fel a gazdáját arra, hogy végignézhesse az előadásokat: arra külön bérletet kellett váltania.

Az 1737-es bevezető előadást valami középszerű, azóta is sehol sem jegyzett darabbal töltötték fel (Domenico Sarro: Achille is Sciro). Az avatóünnepséghez kapcsolódott egy kedves mendemonda. Eszerint III. Károly megemlítette az elején Carasalének, milyen jó lett volna, ha a páholyát az utca érintése nélkül, a palotán át tudta volna megközelíteni. Az igazgató bólintott és elment. Mikor véget ért a darab, s a király ismét az utca felé vette volna az irányt, Carasale az ellenkező irányba terelte őt, s lám, ott volt egy átjáró a palota belsejébe. Három óra elegendő volt ahhoz, hogy áttörjék a válaszfalat, kiépítsenek egy fából készült folyosót, s azt letakarják szőnyegekkel, gobelinekkel, továbbá felszereljenek néhány gyertyával világító kristálycsillárt… Nos, a történet nehezen hihető, mivel Carasale ugyan lehetett úr a saját portáján, de elég kétséges az, hogy nekiállhatott volna falbontást végezni a királyi palotában. Benedetto Croce, a nagy történész, aki áttanulmányozta az operaház egész históriáját, ilyenről sosem látott adatot, azt viszont igen, hogy már az eredeti tervek szerint is volt valami passzázs a királyi páholy mögötti lakosztályból a palotába.

Az operaház nemcsak a nápolyiakat, de az egész világot meglepte a méreteivel: ha másért nem is, hát amiatt nagyon megnövekedett az arisztokrata és értelmiségi turizmus. III. Károly igyekezett fenntartani az opera komolyságát: kitiltotta belőle a büfét (egyenek, s főleg igyanak másutt a hölgyek-urak), majd 1741-ben véget vetett az „opera buffa”, vagyis a vidor operácskák virágzásának és ráállította a társulatot a komoly műfajra. (Megjegyzendő: III. Károlynak semmi érzéke nem volt a zenéhez és az irodalomhoz, az előadásokat merő protokollból látogatta, neki az építészet és a városrendezés volt a hobbyja.)

Az operaházat aztán bővítgették, javítgatták. Murat marsall, mint új király a lazább életfelfogás felé orientálódott, ezért a harmadik emeleten nemhogy büfét engedélyezett, de kaszinót épített be, továbbá ő hozta létre a főbejárat melletti árkádot, hogy senki ne ázzon meg az esőben.

1816. február 13-án leégett. A színházat az eredeti tervek alapján építették újra, tehát az új anyag mellett is majdnem azt a környezetet látjuk, mint III. Károly: csak sokkal több díszítéssel látták el, s belülről meg is nagyobbították: majdnem kétszer annyi ember fért el itt, mint korábban. (1379 helyett 2.500).

Mondják, hogy az operaház megtekintése minden turistának kötelessége Nápolyban. Ahogy tetszik – én elmentem. A lépcsőház kicsi és jellegtelen; a belső méretei viszont tényleg elképesztőek.

Minden úszik a vörösben és az aranyban, de a díszítések érdektelenek – látunk ilyeneket a budapesti Operaházban is. A mennyezeten hatalmas falfestmény látható, amelynek azonban alig van szerepe az építészeti élvezetben, mivel senki nem néz rá, még a IV. emeleten is kivehetetlen alakok együttese gomolyog ott felhők között. (Hivatalos neve ez: Apollón bemutatja Minervának az első görög és olasz költőket Homérosztól Alfieriig. Festette: Giuseppe Cammarano [1766-1850]). Természetesen középütt, a színpaddal szemben van a királyi páholy, fölötte a koronával. Abban csak néhány ember üldögélt. Na ja, a jegyárak.

Ha megyünk ide, vigyázzunk, a páholyok esetén a hátsó székekből semmit, még nyújtózkodva sem lehet látni. Nekem ide vettek jegyet a barátaim, mert opera éppen nem volt terítéken, Verdi Requiemjét játszották le, gondoltam, ahhoz nem kell bámulnom a színpadot, tehát megúsztam 6.000 Ft-ért a hátsó széket. (Ezt a  Requiemet amúgy sem nagyon szeretem: egy jó dallam van benne, semmi több.)

Amikor felmentem a páholyhoz, az zárva volt, ki kellett nyittatnom. Már ment a műsor és még mindig senki nem jelent meg, tehát beköltöztem az első sorba, s már éppen arra gondoltam, hogy ledobom a cipőmet is, összetolok két széket és ejtőzök egyet, amikor megjelent egy díszesen kiöltözött fiatal pár, akiknek az első sorba szólt a jegyük, de vidáman intettek: csak maradjak a helyemen. (Külön kérdés volt, hogy milyen öltözetben illik itt megjelenni. Nápolyban sokan jártak már, de csak az egyikük tért be az operába. Azt mondta: csak lazán. Hát nem is kell kiöltözni ide: zakó kell, női kiskabát, semmi több. Csíkos pulóver és kockás ing mellőzendő, mert a széksorokban a kulturturisták mellett a helyi notabilitások vannak jelen, az arisztokrácián kívül a dottorék, az ingegnérek és avvokátók (orvosok, mérnökök, ügyvédek), ez utóbbiakba mi is beletartoztunk. Ja, és a camorra. Szóval csupa igényes, komoly arc.

Méltóságomat némileg beárnyalta, hogy megrongáltam a színházat. Ugyanis kerestem a mellékhelyiséget, de a IV. emeleten nem volt nyitva, ill. hiába akartam kinyílásra bírni; lementem hát a III. emeletre. Ott találtam egy mosdót, de annak elhúzható ajtaja szelíd mozdulataimnak ellenállt. Ez felmérgesített, ezért jól megrántottam. Valami reccsent, az ajtó hirtelen elcsúszott a helyiség belső fele mentén, de vitte magával az akasztóval együtt keretének ama félfáját is, amelyet a fenti mozdulattal egyszerűen kitéptem a helyéről. Benn egy középkorú hölgy állt a wc előtt, s épp a ruháján végezte az utolsó igazításokat.

- Excuse me - suttogtam neki.

Szemügyre vette megfontolatlan indulatom eredményét, majd felém billentett egy mosolyt:

- Doesn't matter - közölte, aztán fogta az ajtófélfát, a kezembe adta, ő maga pedig ellibbent a páholya felé.

Bementem a helyiségbe, ahol ösztönös mozdulattal be akartam zárni az ajtót, de ekkor vettem észre, hogy a riglit nincs mibe akasztani, mivel az ajtófélfa még mindig a kezemben volt. Sóhajtva behúztam az ajtót az eredeti helyére, a félfát előtte keresztbe fordítottam, aztán távozásomkor udvariasan, hogy mások időben érzékeljék a problémát, a bejáratnál ismét átlósan elhelyeztem a romot. Így úriember, na.