Chioggia egyszer, régen, ősidőkben a második legnagyobb város volt a Velence mellett. A görögök alapították, átvették az etruszkok, a rómaiak alatt békésen tengődött (maláriaveszély!), ilyen nevei voltak: Clodia, Cluza, Clugia, Chiozza, s végü Chioggia. Közben önálló állam lett, saját püspökséggel, pechére azonban belekeveredett a két kalmárköztársaság: Velence és Genova tengeri viszályába. 1379. augusztus 16-án (hat napos ostrom után) a genovaiak foglalták el, s tökéletes rombolást végeztek a városkában, amelyet – nem mellékesen – konkurensüknek tekintettek. Abból mindig jobb, ha eggyel kevesebb van… 1380-ban a velenceiek foglaltak vissza, s rögtön belső gyarmatukká tették, bár formális függetlenségét még utána is megőrizte. (Nem ez volt A Choggiai csetepaté… Azt Gondoni írta a helyi élmények hatására.) A városkának még ahhoz is volt ereje és bátorsága, hogy 1381-ben szövetséges kössön Zadarral (Zára) és Trogirral az oroszlános köztársaság ellen, amely végül 1412-ben végleg fennhatósága alá vonta a várost. 

Építészete ez utáni – de nincs benne sok örömünk. Másoknak volt. Ezt írja Chioggiáról az 1929-es útikönyv: „A rendkívül festői öbölben sárgavitorlás bárkák tömege száll naponta tengerre és tér este vissza zsákmánnyal megrakodtan. A halászok hangos zsivaja, a kirakodóbárkák körüli sürgés-forgás rendkívül festői jelenség.” (Felső-Olaszország, Lloydkönyvek, Bp. 1929., p. 115.). A klasszikus Panoráma útikönyv pedig 1973-ból ekképp csinált kedvet az idelátogatáshoz: „Tarka vitorlásokkal telt csatornái, sok romantikus zuga, lakóinak jellegzetes mediterrán szépsége egyaránt kedves témái a Velencét járó piktoroknak. A nők városa; a férfinép java állandóan a tengert járja.” (Fajth Tibor: Itália, Panoráma, Bp. 1973. p. 147.) Van néhány erőtlen próbálkozás a neten is, hogy a várost megpróbálják Kis-Velencének eladni, kidomborítva belső szépségeit, de maradjunk a realitásnál: ennek a városnak annyi köze van Velencéhez, hogy a víz partján fekszik, továbbá van benne néhány lagúna… 

Chioggiába egy hosszú hídon jutunk be, amelynek időnként kiöblösödései vannak – egy igen szép alkonyt sikerült is megtekintem, bár kissé zavaró volt, hogy a megállóhelyet szeméttelepnek tekintették az átutazók, s a helyi közterületet tisztántartó hatóság sem lehet a helyzet magaslatán, mert dögletes koszban állt ott az ember, ételmaradványok és cca. 200 légy társaságában. Egyébként az itteni naplementét Chioggia hivatalos honlapja is ajánlja. (A legyeket nem.) Széles víztükörben fürdik előttünk a vörös fény, s távolban pedig felsejlik a part vonala, s a város házai. A tenger itt azért is érdekes, mert erősen hínáros, s ez már előrevetíti Chioggia állapotát. 

A városba behajtva nem érdemes tovább menni a bejárati kőkapunál, bár nincs lezárva az út az autók előtt. Ez a Santa Maria kapu, a városfal maradványa (1530), most éppen Porta Garibaldinak hívják. Előtte-mögötte valahol le kell tenni a kocsit, hely van elég, meg persze parkolóóra is, de nem veszélyes az ár.

A kapu mögött van egy főutca, széles és szép, elhanyagolt épületekkel szegélyezett. Egy kis hídon egy Szűz Máriát ábrázoló szobor. 

Tovább menve találjuk a meg a dómot (Santa Maria Assunta, vagyis Nagyboldogasszony). A belseje barokk; ez eredeti épület, amely kb. az IX. sz-ban jött létre, 1623-ban leégett. Jó ok volt feltételezni, hogy gyújtogatás miatt, mivel oltárát nem találták meg a romok között. Az ui. aranyból és ezüstből volt… 1627-ben már álltak az új falak, 1648-ban fel is szentelték, de a belsőépítészeti munkák miatt 1674-ig épült tovább. 

Templomból még van néhány, de nem tarthatnak igényt figyelmünkre. A korzó néhány épülettel próbál kitörni a középszerűségből, pl. a Palazzo Granaio épülete, amely gótikus stílusban épült az XIV. sz.-ban (valamikor gabonatároló volt, mai állapota az XIX. századi átépítés következménye, innen is neve, mert Granaio ugyanaz, mint latinul a Granarium, vagyis ez a Magtár Palota.) Mellette megtekinthetjük a Szt. András templom XII. sz.-ban épült harangtornyát, ami (a helyiek szerint) a legrégebbi óratorony a világon, mármint az első torony, amelybe órát szereltek (1386), ez is lett a neve: Orologio della Torre di Sant’Andrea. 

Jobbról két vékony lagúna vár minket, balról egy. Ez utóbbit mellőzhetjük: ott jártamkor a kilátás részint a túloldalon épülő új, sivár lakóparkra, részint egy elhanyagolt, romos gyárnegyedre vagy mire nézett: rozsda és kivert ablakok.

A jobb oldali két lagúna tényleg emlékeztet Velencére (hidacskák és hajócskák), viszont a házak leromlottak, a romantikus zugok koszosak, és az egész város amúgy is illatozik a halszagtól. Maradhatunk hát bátran a főutcán – bár ott semmiféle „velencei” hangulat nem vár ránk, csak kávéház és étterem minden mennyiségben, meg parkoló autók. 

A korzó végén ott a kikötő, ahol sárga vitorlás halászhajókat nem lehet látni, ladikot, csónakot, kisvitorlást és luxushajót igen. Szép híd vezet át ott az egyik oda torkolló csatorna partján (a tér neve Piazzetta Vigo), a híd (Ponto di Vigo) 1685-ben épült, bemárványozva 1762), ez tényleg Velencét idézi, nem csoda, hogy az összes turistakép erről készül. A kikötőnél oroszlános oszlop áll, ez eredeti bizánci munka, 1763-ban fedezték fel, 1786-ban állították ki ide. A szobor főalakját, Szt. Márk oroszlánját az itteni köznép csak „macskának” nevezi (El Gato)...

Van továbbá jobbra, önálló szigetkén egy templom (a S. Domenicó), abban egy Tontoretto-festmény fogad minket 1520-ból. (Más nem.)   

A lakosságon a jellegzetes mediterrán szépséget nem, a jellegzetes mediterrán lerobbantságot viszont észlelni lehetett. Itt senki sem fog meggazdagodni a turizmusból és a halászatból, ez látszik. Az egyik lagúna fölötti ház ablakából egy sörtés, halott tekintetű öreg férfi arca bámult rám, úgy, mint aki látványommal búcsúzik az élettől; néhány kisebb ottani italkimérés előtt fáradt férfiak és nők ültek egy-egy pohár sör mellett; a távolból meghitt ordibálás hallatszott. A mellékutcák elhanyagoltak, tele motorkerékpárral, autókkal, és a szemét is jól érzi magát a foszló vakolatú falak tövében. Olvastam olyan élménybeszámolókat, hogy a lagúnákat kezdik feltölteni, helyükre utcákat akarnak – én ilyet nem láttam, de mivel ezek a csatornák a jelek szerint semmire sem jók, akár ez is bekövetkezhet. Az más kérdés, hogy akkor aztán Chioggiának annyi, mert nem mondhatja el magáról, hogy ő lenne a „kis Velence”. 

Megjegyzendő: az elhanyagoltság reprezentációja a turistákra is igaz volt, ide a jelek szerint a szakadt réteg jön ki, amelyik nem tudja megfizetni a velencei árakat, viszont mégis romantikát akar magának, meg csatornát, meg hajócskát, meg vízszagot, meg déli típusokat, meg… 

És ezzel vége. Bejárási idő: kb. 1, ha alaposabbak vagyunk, 1,5 óra, ha eszünk is valamit, 2,5 óra. Nem kell tőle tartani, nem rossz kis hely ez, mert bár elhanyagoltak, de azért kopottságukban is színesek a házak, nyáron eltengődik valahogy az idegenforgalom is, s mindez bemutatja azt, hogy milyen egy olyan város, ami a történelem szép lassan a háta mögött hagyott. 

A lakosság leginkább abból él meg, amit a városhoz tartozó Sottomarina tengerpartja ad. Ennek hangulatilag semmi köze az előbbihez – olyan, mintha a siófoki szállodasoron járnánk. Nagy, széles, homokos strandok, mellettük emeletes, modern szállodák lépten-nyomon. Küzdelem folyik a parkolóhelyekért, a fizetőóra vagy működik, vagy nem; márpedig itt fizetni kell, ha nem a közúton, akkor az egyes strandszakaszok magánparkolóban. Nekem, miután a nagystrand előtt kudarcba fulladt a megállási kísérletem, sikerült egy nádasba behajtanom, s a földút végén egy magánstrand várt. Beállóhely volt elég, amiért a belépti díj mellett külön kellett fizetni a tévéjét bámuló lusta őrnek; a szép, széles, homokos strandon aztán kaptunk olyan kabint, amit nem lehetett bezárni, továbbá egy olyan stábot, ahol mindenki vagy bolond volt, vagy részeg, mert ugráltak, mutogattak egymásnak, guvadt szemekkel röhögtek, rázták a fejüket és visítoztak, gurultak a vidámságtól, szóval, mint akik nem teljesen vannak közöttünk. Mikor mondtam, hogy a kabinnak nem lehet bezárni az ajtaját, baráti vigyorok között legyintgettek. Nem is a tolvajoktól féltettük a holminkat a kabinban, hanem inkább tőlük…