Jártamban-keltemben Torinóba vetődtem. A város fölött magasodik egy hegy, tetején messziről látszik egy sárga, kupolás, kéttornyú épület. Én egy zörgő–recsegő fogaskerekűvel jutottam el hozzá: ez a Superga Bazilika, a piemonti hercegek és királyok örök álmának nyughelye. Pocsék fényképeket csináltam róla, inkább a wikipediához nyúlok, hogy Paris Orlandó képét látva átélhető legyen, amit el akarok mesélni. Így fest:

Mint látható, az 1717-1731 között épült templom nagy építészeti bravúrokat nem nyújt, a nagyra nőtt barokk emlékműve, melynek egyetlen alakbontó jellegzetességei a timpanonnal koronázott, kiugró oszlopsor, és a míves tornyok. Ezekről azért össze tudtam hozni valamit: 

A belseje csalódást keltően egyszerű; de hát nem is az enteriőrök miatt jön ide bárki, hanem azért, hogy sétálgasson a környéken, merengjen a város látképében, esetleg megtekintse a kriptát, ahol az uralkodók nyugszanak. Miután kiléptem a földalatti kamrából, napfényre vágytam, s tettem egy kört a templom s a mellé épített kolostor mögé. Ott a következőt láttam: 

Emlékhely, ahol egy szörnyűség történt. Nagy vonalakban már tudtam, mi ez, de akkor még (két éve) nem bírt meghatni e tény. Aztán megismertem a folytatását, s azt kell mondanom: kár, hogy erről nem forgattak még filmet.   

Lássuk a történetet. 

A 1949. május 4-ének késő délutánján a bazilika szürke ködben ázott, haragos eső csapdosta, körülötte fellegeket sodort a vihar. Az a néhány ember, aki ebben az ítéletidőben ott volt, mintha egy a közelgő repülőgép zúgását hallotta volna. És ez a hang mind erősebb lett, a gép egyre jött, jött és jött… Aztán a bazilika mögött a hegyoldalon robaj hangjai és lángok repültek szét.  

Így pusztult el 17.05 órakor az AC Torino, Olaszország akkori legnagyobb és legerősebb labdarúgó-csapata: senki sem élte túl azt, hogy a FIAT G.212 típusú, hárommotoros repülőgépe gyakorlatilag vízszintesen a bazilikát hátán tartó szikla hátsó falába csapódott. Egy korabeli lap így ragadta meg rajzzal a szörnyűséget: 

A csapat Lisszabonból ért haza, ahol előző nap barátságos mérkőzést játszott a Benficával, ezzel búcsúztatták el Francisco Ferreira (1919-1986) labdarúgót aktív pályafutásától, ez volt a búcsúmeccse. Kikaptak ugyan 4:3-ra, de ez nem zavarta őket, mert két „igazi”, téttel teli kihívás várt rájuk: az otthoni bajnokság, amelynek zárórája előtt győzelemre álltak, továbbá két nemzetközi mérkőzés, ahová a csapat nagy része hivatalos volt. 

Az AC Torino hat éve a hazai foci vezércsillaga volt. Azóta, hogy 1942/43-ban (megjegyzendő: 1928 után másodszor) megnyerték a bajnokságot, ezt a címet nem lehetett kiszedni a kezeik, akarom mondani, a lábaik közül. Két évig ugyan nem volt bajnokság (a szövetségesek folyton újabb stadionokat foglaltak el délen), de aztán jött a 1945/46-os szezon, ahol ismét nyerni tudtak. Mint ahogy 1946/47-ben is. 1948-ban megint ők végeztek a tabella élén, s most, 1949-ben ismét ott álltak. A bajnokság hajrájában négy ponttal loholt a nyomukban az Inter, ami megnyugtató előnyt jelentett a torinóiaknak. Igaz, még négy mérkőzés volt vissza a nyári zárásig, de már mindenki kezdett belenyugodni abba, hogy zsinórban ötödször is a torinói bikák lesznek a dicsőség babérjával övezettek. (Ez a címerállatuk.) 

Aztán meg ott volt a nemzetközi pálya! Már évek óta ez a csapat adta a legjavát a nemzeti tizenegynek. A csúcspont 1947. május 11-ére esett, amikor a háború után először találkozott Torinóban az olasz és magyar válogatott. Olyan volt ez, mint egy klubtalálkozó vendégjátékosokkal: mert az olasz csapatból kilencen az AC Torino játékosai voltak, csak a kapus és a balszélső volt „idegen”; de nálunk szintén kilencen egy klubban játszottak. Úgy hívták: Újpest FC… (Az olaszok győztek 3:2-re.) Most a 18 játékosból, akik a repülőgépen ültek, 11 már valamikor a válogatott keret tagja volt. Két nemzetközi mérkőzés vár rájuk: május 22-én Firenzében az osztrákok, június 12-én magyarok ellen Budapesten.   

Ezt a csodacsapatot ekkor mindenki csak úgy hívta, hogy „Il Grande Torino”, vagyis röviden: „Gran Torino”. A legnagyobb álmokat szőtték róluk nemcsak a torinóiak, hanem mindenütt az olaszok. 

Ennek lett vége. Ezért hallgatott el az olasz rádió fél percre, amikor bemondta este a hírt. És ezért hallgatott el a döbbenettől az ország. 

Mert mindenki meghalt. A játékosok: Valerio Bacigalupo, Aldo Ballarin, Dino Ballarin, Emilio Bongiorni, Eusebio Castigliano, Rubens Fadini, Guglielmo Gabetto, Ruggero Grava, Giuseppe Grezar, Ezio Loik, Virgilio Maroso, Danilo Martelli, Valentino Mazzola, Romeo Menti, Piero Operto, Franco Ossola, Mario Rigamonti, Giulio Schubert. Meghalt Leslie Levesley, az edző és Egri (Erbstein) Ernő, a segédedző; Ottavio Cortina, a masszőr; a klub vezetőségétől Arnaldo Agnisetta, Andrea Bonaiuti és Ippolito Civalleri. Velük repült a pusztulásba három ismert szakújságíró: Renato Casalbore (Tuttosport), Renato Tosatti (Gazzetta del Popolo) és Luigi Cavallero (La Stampa). És nem került ki élve a roncsok közül a repülőgép személyzete sem (Pierluigi Meroni, Celeste D'Inca, Celeste Biancardi, Antonio Pangrazi). A fenti nevek között egyébként nem egy magyar volt, hanem kettő, mivel a Giulio Schubert név szlovákiai nemzettársunkat, Schubert Gyulát (1922–1949) takarta, aki 1948-ban még a Slovan Bratislava mezében játszott. De adjunk a játékosoknak arcot is:  

A vizsgálat már másnap megtalálta a hibát: a magasságmérő beragadt 2.000 méteren, a pilóták így észrevétlenül leereszkedtek kb. 650 méteres magasságba; majd egy viharhullám a bazilika dombja felé dobta a gépet, s mivel az eltakarta előttük a város fényeit, nem vették észre, hol járnak. 

A halottakat május 6-án felravatalozták a belvárosban az ún. Palazzo Madama-ban, majd félmillió ember kíséretében vitték őket a temetőbe. 

Az olasz labdarúgó-szövetség (FIGC) az etika és a jog harapófogójába került. Most mi legyen? A szabályzat szerint folytatni kellett a bajnokságot – de mindenki érezte, hogy így az első helyezett érdemtelenül jut a dicsőséghez. De már május 5-én a két milánói bajnokesélyes, az Inter és az AC Milan (a második és harmadik helyen lévők) megkereste a szövetséget, s mondták: lemondanak a cím megszerzéséről, így ez nekik nem kell; nevezzék ki az AC Torino–t bajnoknak. A szövetség rábólintott a dologra, s meghozta erről a határozatát a temetés napján. Emellett felajánlotta a katasztrófában elhunytak hozzátartozónak az osztrákok elleni hazai mérkőzés teljes bevételét. (Ezt az olaszok 3:1-re nyerték meg; a magyarok ellen Budapesten csak 1:1-es döntetlent értek el.) 

Mindeközben az AC Torino–val régi barátságot ápoló River Plate, a buenos airesi argentin csapat is segítségül sietett. Megszerveztek egy barátságos mérkőzést 1949. május 26-ra, ahol azonban (és persze) nem az AC Torino állt ki ellenük, hanem az olasz csapatokból verbuvált játékosok – de a legjobbak. Az eredmény 2:2 lett, ezt a bevételt is a hozzátartozók kapták meg. Adott bele játékost a Juventus, a Milan, a Fiorentina, az Inter és egyet a Novara, a cserejátékosok között volt egy szereplő Bariból is. A mérkőzés Torinóban ment végbe kb. 50.000 néző előtt. 

Természetesen a FIGC döntésével a bajnokság nem fejeződött be, hiszen az AC Torino ugyan „ünnepelhetett” (mintha ott bárkinek is lett volna ehhez kedve), de a tabellán a további helyekért még folyt a küzdelem. Az AC Torino vezetősége, miután magához ocsúdott, bejelentette: sem a sorscsapás, sem a formális győzelmi cím nem lehet akadálya annak, hogy a bajnokságban a maradék gárda ne vegyen részt. Csakhogy ez a „maradék” nem létezett. Az ificsapatot leszámítva… Rajtuk kívül mást nem lehetett volna kiállítani a Genova, a Palermo, a Sampdoria és a Fiorentina ellen!

A torinói ifjaktól persze ilyen körülmények között senki nem várt el semmit. Törekedjenek a győzelemre, mondták és sugallták nekik, de ha vesztenek, az érthető: végül is ebben az évadban már semmi sem múlik azon, hogy milyen játékot játszanak, ott van már a vitrinben a bajnoki cím. 

Csakhogy ők nem így gondolták. Mert bántotta a lelküket az a tudat, hogy ezt egy hirtelen, érzelmes felindulás rohamában adta nekik oda a labdarúgó-szövetség. Nem, ők be akarták bizonyítani, hogy tisztes mérkőzésben is meg tudják védeni halott csapattársak teljesítményét. 

Segítségükre volt a többi klub szolidaritása: mert bár elvileg senkinek nem lett volna kötelessége hasonló módon válaszolni, a négy ellenfél egységesen döntött: a felnőttekkel, profikkal nem fogják megalázni a torinóiak kiskorú válogatottját, ők is az ifjúsági csapatukkal állnak ki. 

És akkor történt az, amire minden producernek már rég fel kellett volna figyelni. Komolyan nem értem, hogy miért nem aknázta ki senki azt, ami ezek után jött, pedig minden mozzanat filmre kívánkozik. 

Az első mérkőzés a Genova ellen volt május 15-én Torinóban. 18.000 ember vonult ki a nézőtérre, félárbócra voltak engedve a lobogók, a szerencsétlenül járt újságírók helyein koszorúk búslakodtak. És itt kezdődtek a meglepetések. 

Mert a torinóiak 4:0-ra diadalmaskodtak. Egy hét múlva, május 22-én megint ők fogadták otthonukban az ellenfelet, ami a Palermo csapata volt: azok 3:0-s vereséggel úszták meg a dolgot. Ez után az ifjak május 29-én a genovai Sampdoria ellen léptek pályára idegenben: az 3:2-re verték meg őket. Aztán jött a bajnokság utolsó mozzanata, amikor június 12-én 2:0-lal győzték le Torinóban a Fiorentinát. Ennek egyébként már tényleg semmi tétje nem volt, mivel addigra rég eldőlt, hogy még a tabella állása szerint is ki itt a bajnok: az AC Torino ezzel 60 pontot szerzett, a második helyezett Inter csak 55-öt, így a mérkőzés előtti különbség eleve behozhatatlan volt. 

Ha forgatókönyvíró lennék, ebből ezt tudnám kihozni. Adott egy ifjú focista, aki példaképén, a válogatottba készülő felnőtt sporttársának teljesítményén és stílusán csüng. Megtörténik a tragédia. A klub vezetősége bejelenti, hogy mostantól kezdve ők képviselik az AC Torino–t, de senki nem vár el tőlük többet, mint a tisztes helytállást. Ő azonban be akarja bizonyítani, hogy a klub nem pusztán egy szentimentális döntés miatt kapta meg a bajnoki címet. Felrázza társait, s belekezdenek a lehetetlenbe. Közben tönkremegy a magánélete, mondjuk, elhidegül tőle az udvaroltja, elhanyagolja a tanulmányait és lecsúszik az egyetemi felvételiről, avagy egy rivális csapat ajánlatát dobja el magától. A végén beköszönt a győzelem, élete viszont romokban hever. Innentől kezdve már csak valami csavart kell betekerni a történetbe, hogy vagy helyreálljon a dolgok rendje, s ő megdicsőüljön, vagy ne álljon helyre, s mégis méltósággal nézhessen egy életen át az emberek, de leginkább önmaga szemébe. Mert ez egy nagy, becsületbeli ügy volt… 

A méltó befejezés ellenére azonban az AC Torino sikerszériája innentől kezdve véget ért. A következő években már csak bukdácsoltak az első osztályban, volt aztán többször is, hogy a második vonalban végezték; most egy középszerű csapat. 

Befejezésként még egy gondolat erről. Ha már említettük Clint Eastwoodot, lássuk, hogy Gran Torino kocsinak mi köze van mindehhez? (Ami egyébként Starsky és Hutch autója volt.) Nem tudni. A Ford 1968-ban kezdte gyártani a Torino típust, azért kapta ezt a nevet, mert a város volt az olasz Detroit. De nehéz másra gondolni, mint arra, hogy az 1972-ben piacra került új sportváltozat neve, vagyis a Gran Torino egyszerűen csak a jó hangzása miatt került elő. Hogy gondoltak-e közben a Superga halottjaira, nem tudni. De ezzel a kocsival még mindig nemesebb emléket állítottak a nagy csapat tagjainak, mint a torinóiak, mert legyünk kissé kőszívűek: a bazilika hátoldala, ahol meghalt az olasz foci színe-java, többet érdemelne, mint amit itt látunk, vagyis a néhány zászlót, meg egy márványtáblát. 

Nem gondolkodtam arról, milyen és mekkora emlékművet kellene állítani a város e legendájának, de akármiféle is lesz az, azt mondom: vegyék bele az ificsapatot is, mert csak velük záródik le méltón ez a szomorú történet. 

Hull a hó és hózik, Budapest fehérbe borult, s erről jut eszembe egy régi emlék. 

2015 októberében néhány barátommal Krakkóba mentünk, s úgy gondoltuk, hogy megtekintjük Amon Goeth (vagy Göth) szörnyű működésének színterét, a płaszówi koncentrációs tábort. Ez most a város határában van délre. Eleve ízléstelen helyen épült (1943. február 11-én lett Goeth a parancsnoka), mivel két zsidó temető helyén hozták létre. Miután 1943. március 14. napján immár teljesen kiürítették a krakkói gettót, a megmaradt munkaképes túlélők ide kerültek. Nem volt kifejezetten haláltábor, itt nem volt elgázosítás, a pusztulási arányt az elkínzottság, az éhezés és a golyók növelték, de azok jelentősen: kb. 8.000 – 12.000 ember halt meg benne. Jelentős részük a tábor Hujowa Gorka nevű helyén, ahol most egy nagy kereszt áll emlékeztetőnek. A tábor így nézett ki:

Ebből, amikor a szovjetek ideértek 1945. január 20-án, már semmi nem maradt: azt január 14-én bezárták, a megmaradt foglyokat nyugat felé irányították, ment velük a személyzet is; a hátramaradtak a barakkokat elpusztították, a hullákat kihantolták és elégették, a nyilvántartásokat megsemmisítették, a felszabadító csapatokat üres mező fogadta. Amon Goeth azonban visszatért ide: egy ideig úgy akarta magáról eladni, mint elmebeteget, de ez már Hessnek sem jött össze; azonban rövid tárgyalás után nem itt akasztották fel 1946. szeptember 13-án, hanem egy közeli börtön udvarán. Hulláját elégették és beleszórták a Visztulába. 

Ez most már egy völgyes-dombos természetvédelmi terület, nagy sétatér, itt-ott fákkal, amelyet körbenőtt a város, alatta egy bevásárlóközpont van. Így ezt Spielberg nem tudta felhasználni a filmjéhez, de azért sikerült elkészítenie egy másolatot pár száz méterrel odébb. Nagyon hatásos nála az, ahogy a másnapos, pókhasú Goeth reggelente a házának erkélyéről egy puskával gyéríti a fogolyállományt, de ez nem volt igaz, a terep adottságai ezt nem tették lehetővé. (Megerősítem: Goeth háza ugyanis nem a dombok tetején van, hanem félúton a domb teteje felé, tehát onnan nem lehetett belátni a tábort.) Ennek érdekében ő maga le kellett, hogy menjen a barakkok közé, vagy félig a leereszkednie föléjük. Ott a fejére csapott egy tiroli vadászkalapot, ez jelentette azt és sasszemű tapasztalt raboknak, hogy menekülni kell: „idény” van. 

Az egész azért került elő a filmben, mert Goeth valamelyik kretén beosztottja csinált a főnökről egy kétségbeejtően lejárató képet, amely az erkélyen vadászpuskával, félmeztelenül ábrázolta őt, mint ahogy a filmben is megjelenik Ralph Fiennes jóvoltából. Hogy ezt miként engedhette meg magának Goeth, nem tudom; szerintem részeg volt, s nem figyelt a PR-ra. Minek? Ha egyszer ő itt az Isten? (Ahogy emlegette volt.) Íme, a kép, amelyből Spielberg az ötletet merítette: 

Na, de hagyjuk a gusztustalankodást. Amikor meglátogattuk a helyszínt, az előző napon még gyönyörű október ősz volt; éjjel aztán nekiállt havazni, s mikor délelőtt a csúcsforgalmon áttörve elevickéltünk a helyszínre, már fél méteres hó fedte a tábor helyét magasan körbeölelő dombokat, mert Płaszów ilyen, egy katlan. Félig befedett lábnyomokat láttunk felfelé kanyarogni a vakító fehérségben: hát menjünk utánuk. Később találkoztunk a gazdáikkal: amikor visszajutottunk egy nagy félkörrel a domb közepén lévő útra, ott jöttek velünk szemben. Szerintem Goeth házát keresték ők is: három fiatal férfi és két nő, nagyon vidáman. Hát ez az, gondoltam, nincs olyan hely, ahol a turista a leglehetetlenebb körülmények között is ne jelenne meg… Ez megnyugtatott, mert jó dolog a mánia, de még jobb, ha mások is osztoznak benne.   

Utunkat tehát az ő nyomdokaikon követtük a hóval beborított cserjék és fák között a tábor helyét rejtő dombok tetejére. (Nem véletlenül tették ide: nem kellettek a kíváncsiskodók.) Menet közben semmi látnivaló, csak a térdig érő hó, a révetegségében hamisan megejtően táj. Utunk végén, az egyik domb tetején, a külvárosi bevásárlóközpont fölé magasodva található meg az emlékmű, amelyet 1964-ben emeltek.

A tipikus lengyelországi náci– , holokauszt– , KZ– és haláltábori mementók közé tartozik: félig nonfiguratív, félig célzatosan kidolgozatlan, az áldozatok tömbszerű megjelenítésére összpontosító, fájdalmat sugalló, nehéz, részleteiben tudatosan ki nem dolgozott, hatalmas méretű alkotás. Ide az alant lévő utakról fel lehet jutni egy kitaposott gyalogúton, de ezt mi nem láttuk a hótól, hátulról közelítettük meg. (Becsülendő módon egy német volt a szobrász: Wilfried Mählmann.)

Aztán visszaballagtunk az autó felé. A Goeth-villa a dombot körbefogó út (az ulilca Wiktora Heltmana 22.) egyik háza, semmi különös, mellette, előtte, mögötte minden lakott. Akkor éppen kihalt volt, felújítás előtti állapotot mutatott.

A nevezetes – de, mint jeleztük: hamisan bemutatott – balkont nem lehet látni az utcafrontról, az hátul van, így a wikipediát kell hívnom hozzá segítségül (ismeretlen szerző, 2008-as felvétel): 

Azóta nyilván van benne wifi, kábeltévé, kulcspattintásra nyíló garázskapu, mint ahogy egy 2018 eleji kép is mutatja. A színét tekintve továbbra is pírral borított, már Goeth idejében „vörös háznak” nevezték (ismeretlen szerző képe):  

Nekem ugyan mérsékelt kedvem lenne ebben lakni, de az ember ne önmagából induljon ki, hanem a fizikai alapigazságból: az anyag nem vész el, csak átalakul.  

A Prágától délnyugatra fekvő Loděnice 1966-ig az égvilágon semmivel nem írta be a nevét sem a világ– , sem a cseh– , sem a semmiféle történelembe. (Még a járásiba sem.) Azonban ekkor kiszállt a helyszínre  Jiři Menzel, a filmrendező, s ennek vasútállomásán forgatta le a Szigorúan ellenőrzött vonatok c. művét, amellyel két év múlva elvitte a legjobb nem angol nyelvű film Oscar-díját. (Akit érdekel, hol forgatta a Sörgyári capricciót, annak is van meglepetésem.)

Ha vasúttal érkezünk Prágából, csak le kell szállni a falu egyetlen állomásán; ha autóval, a helyiséget átszelő autópályáról kell lehajtanunk, az állomás ott van a legelhagyatottabb helyen, szó szoros értelemben a „faluvégén”. 

A helyszín önmagában semmiféle érdekességgel nem bír – pont azért választották ki, mert akármelyik cseh falu vagy városka állomása lehetett volna. Változás, fejlődés az építészeti elemekben a film elkészítésének idejéhez képest nem volt érzékelhető, kivéve, hogy immár peronok is vannak, ahová rokkantkocsival fel lehet kanyarodni.

Az állomást, amikor arra jártunk (2015 októberében), éppen tatarozták, így a Szent Helyre bejutnunk, fájdalom, nem lehetett. Mindazonáltal még mindig kedélyesen elhanyagolt és kissé gazos a környéke, egy lusta mellékút kanyarodik hozzá a fák alatt, s láthatólag egy részében laknak is (mint a filmben), egyszóval tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a Mestermű iránt rövid áhítatot érezzünk. Ebben megnyugtató volt a csend. Biztos járnak erre vonatok is, bár megjegyzem: jegykiadó helyiséget nem láttam az épületben. Automatát szintén nem. És utast sem… 

De természetesen ez nem kell, hogy zavarjon, hiszen elegendő ideképzelni a szereplőket, s már be is népesül a táj, természetesen a kéjenc Tapicska forgalmistával az élen. Mielőtt valaki megjegyezné, hogy nem „cs”-vel kell írni a nevét, mert ilyen a csehben nincs, hadd jelezzem, hogy a Hrabal-műben és a filmben is Hubička az elnevezése, ami beszélő név, magyarul azt jelenti: „csók”. Hogy miért lett belőle a magyar változatban Tapicska, nem tudom, gondolom, a „taperál” és „pacsi” szavak kereszteződésében eredt. De utalhat a pecsétre is…

A Nyugat-Morvaország lankái között meghúzódó Dalešice falu sörfőzdéje nyomtalanul tűnt volna el a föld színéről, ha nincs Jiři  Menzel, a filmrendező, akinek kellett egy ilyen üres termelési egység, hogy 1980-ban leforgathassa benne a Bohumil Hrabal kisregényéből készült Sörgyári capriccio c. filmjét. (Megjegyzés: ez a magyar változat, a cseh eredeti így szól: Postřižiny, ami valami olyasmit jelent, hogy "hajvágás rövidre".)

A sörgyár már a XVII. század elejétől kezdve itt működött, egy ideig Dreher-tulajdonban is volt. (Dreher Antal 1882-ben vette meg, ez volt az első csehországi beszerzése, de gyorsan túladott rajta.) 1977-ben a vezetőség azzal szembesült, amivel a filmbeli sörgyáré: hogy a termékeik nem kellőképpen fogynak, pedig ők is csak a környéket akarták ellátni velük. Ennek többek között az lehetett az oka, hogy még mindig a Dreher által idetelepített berendezésekkel akartak dolgozni, ami nem volt költséghatékony. Levonták a következtetést, és bezárták az egészet, az utolsó csapolás 1977. augusztus 19-én volt. Az egység raktárrá változott át, de Menzel még így is egy még jó karban lévő helyen kezdhette el a munkát. A mű világsiker lett az aranyhajú feleséggel és a folyton üvöltöző Pepin bácsival, s a mai napig az – de ez a sörgyáron nem segített: 1991-ben már teljesen elhanyagolt állapotban tengődött, gyakorlatilag romokban hevert, mert a lakosság elkezdte széthordani építőanyagnak. 1991-ben ugyan privatizálták, de az új tulajdonos csak banki fedezetként használta fel, fejlesztéseket nem eszközölt benne. Újabb gazdája 1999-ben támasztotta fel benne a sörfőzést, és nem csak kirakatként, mert palackozott termékeik is vannak. A söreik jók, átmenetet képeznek a pilseni felé, vagyis enyhén kesernyések, de emellett még sörsampont és hajmosót, továbbá szörpöket gyártanak. (Kapni a sörükből alkoholmentes változatot is, de azt nem itt gyártják. Még szép…!)

Mindehhez persze felhasználta a menedzsment a film népszerűségét – kellett is hozzá, mert legyünk őszinték: pusztán egy helyi sörért abban a Csehországban, ahol minden városnak megvan a maga sörfőzdéje, senki nem jönne ide. De hát ugye a hangulat… 

Csak autóval célszerű idejönni – van előtte külön parkoló is, de elég nehéz ki és beállni a szűkös helyek és az állandó forgalom miatt, ha jót akarunk magunknak, akkor menjünk tovább kb. 100 méterre, az út tetején lévő üres és leromlott magtárral szemben van erre egy kényelmes és üres grund.

A sörgyár udvara a filmhez képest kicsinek tűnik, de barátságos, tele hosszú padokkal. Ebben segít az is, hogy nagy étterem működik a pincéjében, továbbá szállodát csináltak az udvarra néző jobb oldali épületszárnyból.

Ennek háttal állva feltekinthetünk az ikonikus kéményre:

A belső jelenetek hangulatát itt kár keresni, azok műtermiek voltak, s hát a település sem az a városka, amit a film ábrázolt,  hanem egy mindenféle látványosságot nélkülöző pár utcás falu egy mellékút oldalára tapadva. 

Az idegenforgalom jelentős (már persze nyáron, amikor ki lehet ülni), a vándorok (köztük sok kerékpáros) láthatólag szívesen merengenek itt a korsóik fölött, miközben a pinceétteremből ellenállhatatlan erővel áramlik ki a sült hús és párolt káposzta illata. (A mellékelt ábra a pince hátsó része, ahol nem volt kiszolgálás; az elsőben viszont annál inkább és annál több embernek.)

Ha körbejárjuk a komplexumot, akkor rájövünk, hogy az nem is olyan kicsi, mint amit az udvar sugall. Ahol a termelés folyik, hátul van; ha onnan visszatérünk a parkolóba, akkor érzékelhetjük, hogy milyen terjedelmes és elegáns az épület. 

Megjegyzendő, hogy amennyiben a sörgyár gazdáinak lenne egy kis idegenforgalmi fifikája, néhány ötlettel még fel lehetne dobni a forgalmat. Például megtaláljuk a bejárat előtt balra a filmbeli kertet, tele gyümölcsfával, a turisták ezt is előszeretettel fényképezik, holott egyébként más nincs benne. El kellene keríteni egy részét, s oda betenni néhány mosómedvét… (Aki tudja, miről van szó, az örüljön, aki nem, az nézze meg a filmet.) Továbbá pár száz koronáért fel lehetne mászni a torony tetejére, de a helybeli fodrásznak is felajánlanám, hogy itt nyissa meg az üzletét. Azt nem hiszem, hogy a faluban lenne hallásközpont vagy fül-orr-gégész, pedig Pepin bácsival reklámozva egy ilyen rendelőt is lehetne itt nyitni. 

A falakon kívül fából faragott, időtől már alaposan megviselt faszobrokkal találkozunk – hát persze, hogy minden a sörről és a szerelemről szól. Mi másról is lehetne szó itt, Dalešicében?

(Zárójel: akit érdekel, hogy hol forgatták a Szigorúan ellenőrzött vonatok c. filmet, az tegyen egy látogatást Tapicska forgalmista úr szolgálati helyén.)

Ha megállunk a brnói (brünni) Szent Jakab templom (Kostnice u sv. Jakuba) előtt, mindig látunk néhány turistát, akik az ég felé tartják a fényképezőgépeket, s elszántan keresnek valamit a templom tornyán. Vajon mi lehet az?

Mert maga az épület nem valami különleges tünemény. Kívülről egy a sok gótikus templom között, belseje hideg, kopár, dísztelen, bár kétségkívül az adja meg az eredetiség hangulatát, hogy nincs teletömve barokk pótelemekkel, mint megannyi jobb sorsra érdemes kortársa. Ezt épp csak maga a torony nem úszta meg… A főoltár mögött a várost a Harmincéves Háborúban a svédek ellen védelmező Raduit de Souches tábornok síremléke áll, mint egyetlen érdekesség.

De mi lehet az, amit mindenki ott fenn keres, a csúcsíves ablak táján?  

Hát ez!   

Nem látszik jól? Nem csoda… Nem ez volt a célja. Nézzük meg közelebbről (fotó: Buda Side): 

És így is (fotó: Radek Linner): 

Mielőtt azt mondanánk, hogy ejnye, meg nono, jelezni kell, hogy nem valami egyedi darabról van szó, a középkori templomokon időnként megjelennek ilyen kis arcpirító jelenségek, nevük is van: drôlerie. (Angolul: drollery, németül: drolerie, azaz móka, viccalak, cseh neve „nehaňba”, kb. „ne zavartasd magad”, főnévként „fesztelenke”, magyar neve nincs.) De hogy került ez ide? 

A történet ez. A Jakab-templom a XIII. század elején épült a betelepülő német és flamand polgároknak, első írásos említése 1228-ból származik, építése 1243-ig tartott. Nekik önálló egyházi épület kellett, mivel a csehek a város fölé magasodó Petrov-dombi templomot, vagyis a mai Péter-Pál székesegyház építészeti elődjét használták, s a két közösség nem kívánta egy helyen dicsérni az egy Istent. A Jakab-templommal párhuzamosan kezdték átépíteni és kibővíteni a cseh kanonokok a maguk székesegyházát: óhatatlanul előállt tehát a vetélkedés. 

A csehek szebb helyet foglaltak le maguknak, több pénzük is volt, azonban náluk lassan haladt a dolog, mivel nem volt tapasztalt építőmesterük. A telepesek gyengébben álltak anyagilag, viszont ráleltek egy fiatal, de már igényes gyakorlatot szerzett építőmesterre. Nevét nem őrizte meg a történelem, annyit tudunk róla, hogy korábban a strasbourgi székesegyház kialakításában vett részt. Vele az építkezés lendületbe jött, a csehek meg a lassúságuk miatt köznevetség tárgyává lettek. A dühös kanonokok ahelyett, hogy felzárkóztak volna, alantas módszert választottak: elkezdték fúrni a lenti polgárok kedvencét. Panaszkodtak rá fűnél-fánál, bevádolták, gáncsolták a munkáját – ma úgy mondanánk, hogy folyton rászabadították az építésfelügyeletet – , továbbá lejárató kampányba kezdtek ellene, s ízléstelen vicceket terjesztettek róla. Végül sikerrel jártak, a németek kénytelenek voltak felmondani neki. A feldühödött mester bosszút esküdött. Mondta, hogy a tornyot még befejezi, majd csak utána megy el innen. Tette is a dolgát, a végén még valamit kopácsolt ott fenn a munkásaival az állványok fedezéke mögött, aztán elátkozta a vidéket, és távozott. Amikor aztán lehántották az állványerdőt az immár kész toronyról, mindenki nézett és nyelt egyet, mert a Petrov-domb felé bámuló gótíves ablak tetejének közepén ott huncutkodott ez a kis alak, fenekét a konkurens építkezés felé meregetve. A karmozdulat materialista sugallata egyértelmű… 

Ám, ha jobban megnézzük a szobrot, akkor látható, hogy nem is egy alakot ábrázol, hanem kettőt, csak lentről, szabad szemmel a második nem vehető ki. De mire való a jó fényképezőgép…? Abban már látszik: itt négy kéz van és két fej, csak az egyik eltakarja az arcát, szóval nő is van az ügyben. 

Így persze mindjárt más a dolog fekvése, azaz állása, mert így a mondanivaló emeltebb és bővített szintje nem szimplán az volt, hogy „kinyalhatjátok”, hanem az is, hogy „basszátok meg”. 

A Jakab-templom tornya eleve nagyobb volt a Petrov-dombinál, még most is 8 méterrel magasabb nála, 92 méteres, az utóbbi csak 84. (Megjegyzendő, hogy a Jakab-templom mai sisakját 1592-ben építették fel, a székesegyház két műgót toronyfedőjét pedig 1908-ban billentették rá az épületre.) Erről terjedt el aztán az a nacionalista ízű pótlegenda, hogy a német építtetők faragtatták ide ezt a szobrot a méretverseny győzelmi jeleként; de ha nem is így történt, a mester gúnya tetszett nekik, kőszüleménye tehát ott maradt a csehek bosszantására. (Hogy ennek milyen keserves következménye lett évszázadok múlva, arra ld. korábbi posztomat:  Egy brünni szürke kő története.)

De azok sem voltak restek a visszavágóra: mikor úgy-ahogy befejeződött a Péter-Pál templom átépítése (nem lett egy nagy szám), maguk is kiraktak rá egy ilyen kőgonoszkát, ami természetesen a lent álldogáló Jakab-templomnak mutatott hasonló üzenetet hasonló pózban. Bár, hogy pontosan mit csinált, nem tudni, mert elvesztett az évszázadok alatt. Mindkettőnek az volt a neve, hogy „neslušný mužíček”, vagyis „illetlen kis (férfi)alak”. 

Azt viszont nem árt tudni, hogy a Jakab-templom mai két szoborfejét 1937-ben ragasztották a testhez; nem találtam okát, gondolom, a korábbiak vagy leestek, vagy tönkrementek. A mester eredeti szándékát azonban a mai állapot is hatékonyan tükrözi. 

Más kérdés, hogy végső soron a Szent Péter és Pál–székesegyház győzött a méltóságversenyben, mert az XX. század elején felrántottak mellé két hatalmas tornyot, ez lett a város jelképe, rajta van a fém 10 koronáson, a Jakab-templomhoz pedig ma már mindenki csak azért megy el, hogy megnézze, ki kinek tehet itt egy mély szívességet.

A város egykori szélén álló ferences kolostorban (Convento dei frati minori di San Francesco a Verona) lévő Júlia–sír legendáját szintén a XIX. század termelte ki magából. Azért lett kijelölve ez a hely erre, mivel a kolostor udvarában találtak valamikor (évszázadokkal korábban) egy kőből készült vályút, amely úgy nézett ki, mint egy kis termetű holttest fedőlap nélküli szarkofágja. Az más dolog, hogy felfedezése után jobb híján tényleg lóitatónak használták. A Rómeó és Júlia–gondolat azért terülhetett rá, mert a drámában szerepel Lőrinc barát, aki titokban adta össze a szerelmeseket; a belvárosban ilyet nem hajthatott végre templomban, tehát messzebb lévő, titkos hely kellett a frigyhez; aztán meg az ifjú pár (egy sajnálatos félreértés folytán) öngyilkos lett, s feltételezték, hogy az ilyeneket az egyház biztos nem engedte máshová temetni, csak a határba. Így még csak ki sem kellett őket vinni a kolostorból… 

Akárhonnan is eredt a gondolat, a XIX. században már rendszeresen zarándokoltak a kődarabhoz sóhajtozni a főleg angol világjárók, leginkább nők. Megjegyzendő, hogy akkor a helyiek még nem úgy interpretálták a dolgot, miszerint ez kizárólag Júlia sírja lenne, hanem úgy, hogy a kőszarkofág alatt, a földben nyugszik egymás mellett a két szerelmes. Emelte presztízsét, hogy különben buta és kikapós Mária Lujza 1822-ben idejött, s kért belőle darabokat, amelyekből nyakláncot készíttetett az örök szerelem emlékére. (Ez nem Napóleonnak szólt...) De ő kispályás volt a szuvenírgyűjtés területén, mert János osztrák főherceg (1782–1859) már magát a „fedőlapot” vette meg – legalábbis ezt beszélték be neki, ő pedig, mint hobby-történész ezt boldogan mutogatta. 

Aztán a XIX. század második felében rászokott az ide bolyongó népség arra, hogy a névjegyüket behajigálják a szarkofágba, vagy mibe. Hogy ettől mit vártak, rejtély. A szerzeteseknek nem volt emiatt maradásuk, 1842-ben elköltöztek. A sír mellé az új tulajdonos (egy jótékonysági szervezet) 1868-ban építtetett egy kis kápolnát, aztán ők is feladták. A város 1894-ben megvette a már mindenki által elhagyott területet. 

Volt a temetőnek immár önkormányzati őre is, ő szedte a belépti díjakat. Az egyikük, bizonyos Giovanni Battista Ferroni 1894. április 23-án azonban csúnyán visszaélt a hatalmával: a nyílt önkény útjára lépett, amikor a turisták nem fizették le neki a fejenkénti egy lírát (nyolcan csak négyet adtak), s dühében bezárta őket az épületbe; a társaságot a polgármester szabadította ki.[1] De rámenős volt az az őr is, aki a környékről mázsaszám vásárolta össze a márványt, azt apró darabokra törte, s ezeket adta el utánvéttel a világ epekedő szerelmeseinek. 

1903-ban egy korabeli képeslap szerint ez a botrányos állapot várta a meghatott látogatót. A fal mellé állítva a kőkoporsó, alatta állítólag Rómeó és Júlia. Hát, el lehetett mondani róluk, hogy a szó szoros értelemben a fal tövében kaparták el őket…   

Könnyzacskó-markolászó levelezőlap a századelőről:

De egy évtized múlva már így festett a tetthely:

1910. október 30-án felavatták mellette Shakespeare mellszobrát (Renato Cattini műve). Az ügy fontosságát jelezte, hogy jelen volt az olasz miniszterelnök, a külügyminiszer és az angol nagykövet. A miniszterelnök (Luzzatti) kifejtette, amit már amúgy is mindenki tudott, hogy mindegy, élt-e s éppen itt a két szerelmes, mert minden városnak megvannak a maga Rómeója és Júliája.

1926-ban ekképp festett: „Ott van a marhavásártér mellett, egy kis kolostorudvarban rózsákkal és szekfűkkel díszes udvarkában. A virágágyak mentén pelyhes kis csibék csipogtak és a nagy márványszarkofág mellett az őr felesége a kotlóst kergette.” Az őr, ahogy észrevette utasunkat, kántálni kezdte a mondanivalóját, közben a markát tartotta.[2] 

1929-ben még mindig megállt az idő. A sír ilyen volt egy útikönyv szerint: 

Apró változás, de a tömböt elvitték a fal mellől, arra merőlegesen állították fel.

1932-ben ezt írta róla egy magyar utazó: „Árkádos oszlopsor, örökzöldekkel elöntött loggia; középütt a veronai márványból faragott, nyitott, jókora koporsó minden felirat és jelzés nélkül, horpadt öblében telistele ázott, sárga névjegyekkel, a világ minden részéből (…)” A szerző azt is hozzátette, hogy ez Júlia sírjaként híresült el, s csak néha tették hozzá Rómeó nevét.[3] Megjegyzendő, hogy a század elején még volt olyan képeslap, amely ez utóbbit is feltüntette. 

Jött tehát 1937-ben a Cukor-film, s a Júlia házát megalkotó Antonia Avena veronai építész ennek a helynek a radikális átalakítását is megkapta. Ő építtette ki a pinceszintre süllyesztett sírboltot, s helyezték el benne 1938-ban Júlia sírját. (Az ügy fontosságára tekintettel immár külön minisztériumi engedéllyel.)

De akkor itt álljunk meg egy kicsit. 

Tudatosítsuk magunkban, hogy a kőszarkofág még a helyi hagyományok szerint sem volt Júlia sírja, csak azt mondták, hogy ez alatt van a földben Rómeóval együtt. Aztán Rómeó személye a XX. század elején lassan elérdektelenedett, maradt egyedül Júlia a pályán, a vályú meg átszellemült szarkofággá, amibe a testét immár bele is helyezték. (Senki nem tette fel a kérdést, hogy ily nagy becsben állás után mikor és miért került ki onnan. Ja, meg hogy hová.) Amikor tehát a kősírt 1938-ban áttelepítették a pincébe, akkor az olyan helyre került, ahol még a legendák szerint sem volt eltemetve Júlia. Rómeó pláne nem. Ők – ha komolyan vennénk a mendemondákat – még mindig valahol az udvarban vannak elásva… Ezt már nyilván nehéz lenne kideríteni, mert (mintegy mellékes tényként közöljük) 1945. március 9-én egy légitámadásban az egész kolostor romba dőlt. 

Az Avena-féle renoválás, vagy inkább történelemhamisítás természetesen nem az eredeti állapotokat célozta meg, mint ahogy a bombarombolás után sem gondolt senki sem a régi helyzet bemutatására: minden helyreépült úgy, ahogy azt Avena megálmodta. Innentől kezdve itt már sok mindent nem kellett hozzáragasztani a kultuszhoz, csak bizonyos dekorációs elemek voltak hátra. Ebben különösen jó szolgálatot tett az emberi butaság, mert epekedők a világ minden részéről levelezni kezdtek a rég halott Júliával. 

Ez is a Cukor-film után tört ki. Ekkor az őrt Ettore Solimaninak hívták, a városban született, 1930-as években volt gondnok a sírnál. Solimani meglepve tapasztalta, hogy a turisták elkezdtek vallomásokat hátrahagyni Júliának. Vagyis hát neki, mert egyedül ő olvasta el ezeket unalmában. Szerinte az első levelet 1938-ban a jelenlétében hagyták a sírban, egy pár jött ide, épp bomlóban volt a házasságuk, de itt hűséget esküdtek, és ezt akarták megköszönni a szellemnek. Solimani ennek láttán arra kapacitálta a népeket, hogy ne csak névjegyeket, de üzeneteket is hagyjanak Júliának. De az időpont hitelessége megkérdőjelezhető, mert egy magyar tudósító már 1936-ban azt látta, hogy a sír tele van levelekkel, évi 5–6000 darab gyűlt itt össze, amelyet minden év elején kiszedtek és szemétre vetettek. (És ezt nem volt szabad terjeszteni.)[4] Ám lehet, hogy csak összekeverte a névjegyekkel. Papír, papír. Mindenesetre a hely lassanként úgy kezdett kinézni, mint egy csodarabbi sírja, azoknál hagyják ott a zarándokok a kérelmeiket. 

Aztán jöttek a postai küldemények az ország, majd a világ minden részéről. Ép aggyal felfoghatatlan, miként képzelték ezt, hiszen Júlia mind a filmben, mind a drámában meghalt; ha pedig valami csoda folytán életben maradt volna, akkor is több száz éve ennek; ha viszont hibernálták és időnként feltámasztják, akkor is 14 évesen hunyt el, inkább a babaházba való volt, mint arra, hogy szívügyekben értelmes tanácsokkal rukkoljon elő. 

Egy ideig Solimani, a gondnok igyekezett felelgetni ezekre, bele is fáradt a sok munkába, nyugdíjazása (1958) után azonnal feladta a hivatását: kezdett felfordulni a gyomra a szentimentális bolondoktól.[5] Az 1962-ben itt járt magyar újságíró Solinari helyett egy fiatal, kövér, lomha, unott portást talált Júlia sírjánál. Mondta neki, hogy hallotta, van egy levelezőjük, aki Júlia titkárjaként keresi a kenyerét. Volt, helyesbített blazírtan a portás; azóta ő látja el tessék-lássék módon ezt a feladatot. Meg kell élni valamiből. [6] Nos, korai volt az öröm afölött, hogy az emberiségnek megjött a józan esze, mivel a Népszabadság szerint 2002-ben évi 50.000 (!) epedő árasztotta el a nyavalygásaival a város idegenforgalmának női védőszentjét, amelyre egy külön klub válaszolt – az összes világnyelven. (Hogy mire nem képes ez a Júlia!)[7] Erről film is készült (Levelek Júliának, azaz: „Letters to Juliet”.) 

Mármost természetesen nem lehet pénzt kérni csak azért, hogy megtekintsük az üres Vályút. Ezért a kolostor többé részében 1973-ban berendezték a régi helyi festészet kiállítását (a középkorból és a reneszánszból), amely a minőségi másodosztály színvonalán mozog, de inkább legyen, mint ne legyen. (Neve: Museo Giovanni Battista Cavalcaselle.) Ezeket a környékbeli templomokból és magángyűjteményekből gereblyézték össze. Viszont tematikailag semmi köze az egésznek Júliához, meg a szerelemhez.

Ami van, az nem illik ide. Az egyik ajtón fém domborművek mesélik el a Shakespeare-történetet. Szép munka, nem mondom, de ugye nem gondoljuk azt, hogy a szerzetesek annak idején ezt látták…? 

Megtaláljuk még a kolostorhoz tartozó szabványos kertet, kerengőt, bevezető lugast, szobrokat, ezt, azt, de hát a Vályú itt az igazi látványosság. E nélkül nem szabad hazamennünk, mert otthon jogosan kérdik meg tőlünk, hogy na, láttuk Júlia sírját? S hát szabad erre azt mondani, hogy ne haragudj, hülyeségre sem időm, sem pénzem?   

Ha még kultúrembernek akarunk látszani, nem szabad.

[1] – Pesti Napló 1894. augusztus 22. p. 8.

[2] Balla Ignác: Júlia, a veronai ifjú halhatatlan szerelmese – moziszínésznő szeretne lenni! Pesti Napló 1926. október 30. p. 9.

[3] Megyery Ella: A halhatatlan szerelem városában. Magyarság 1932. szeptember 8. p. 6.

[4] Gál Imre: 6000 boldogtalan szerelmes Romeó és Júlia veronai sírjánál. Esti Kurír 1936. augusztus 6. p. 6.

[5] Vándor Györgyi: Nyugdíjba ment Júlia titkára… Népszava 1958. március 2. p. 7.

[6] Baracs Dénes: Veronai legenda. Magyar Ifjúság 1962/6. sz. (február 10.) p. 8.

[7] Pogár Demeter: Kései levelek a szerelem Júliájához. Népszabadság 2002. július 6. p. 32.

Bevezetőnek egy kis színes. Egyik barátom leutazott Rómába, a repülőn egy kedélyes vidéki vállalkozó ült mellette, férfikivitelben, aki úgy gondolta, megnézi kedvenc csapata, a Lazio egyik mérkőzését. Pár nap múlva, hogy, hogy nem, összefutottak a városban. A fickó a hóna alatt egy csomagolópapírba tekert dolgot tartott. Kérdezte tőle barátom, hogy na, hogy tetszik Róma? Az illető elégedetten bólintott: 

     - Naggyon jó! Hinnye, ez a Jézus tudta, hol kell élni!

Barátom nyelt egyet, aztán megkérdezte, mit vett magának. Erre ő elkezdte széthajtogatni a papírt: 

     - Minden kirakatban ezt a kutyát látom, gondoltam, viszek haza egyet.

Azzal bemutatta a bronzosított műgyantából készült Capitoliumi Anyafarkast… 

Igen, az ilyen turista a nemzetközi idegenforgalom kedvence. Nem kérdez, mindent elfogad, bármit be lehet neki adni, ő örül. Nos, Verona idegenforgalma az ilyenekre épít, már ami a Rómeó és Júlia–történetet illeti. 

Nem megyek bele ennek eredetébe, elegendő annyit mondani, hogy ez így sosem történt meg, a két szerelmes nem is látta Veronát. Már évezredekkel korábban előkerült a tragikus mese, amelyet 1596-ban Shakespeare megannyi irodalmi előd munkája nyomán öntött végső alakba. Már 1476-ban megjelent egy ötven darabból álló novellagyűjtemény, köztük ez is; ennek szerzője, Mesuccio Salernitano (1410–1475) azonban a történetet Sienába helyezte, szereplői Mariotto Miganelli és Gianozza Saraceni voltak. Még történt pár feldolgozás, pl. Luigi da Porto-é (1485–1529), aki szerelmi csalódásában dolgozta fel a novellát. Neki sem volt szerencséje a művével, ez is csak a szerző halála után jelent meg 1530-ban. Ebben immár a közismert két család szerepelt, a szereplők neve is Rómeó és Júlia lett, a cselekmény pedig Veronába helyeztetett. Shakespeare után pedig már nem volt visszaút. 

A veronaiaknak persze tetszett a sztori, de még inkább az, hogy hány ember látogatott el ide megnézni miatta a várost. Ezek mind látni szerették volna a tettek helyszíneit, csakhogy ilyet nem tudtak szállítani nekik. Megjegyzés: az XIV. században valóban ugyan lakott itt egy Montecchie (Montague) és egy Cappelletti (Capulet) nevű család, de ezek sosem harcoltak egymás ellen, és semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy az utóbbi családnak lett volna egy Júlia nevű lánya. (Meg az előbbinek egy Rómeó nevű fia.) 

Ezen a bökkenőn valahogy segíteni kellett. A megoldást egy félreértés szállította. Történt ugyanis az, hogy volt (és van) egy szűk utca a belvárosban, amelynek az a neve most is, mint régen: Via Cappello, magyarul Kalap utca. Volt is ott egy réges-régi ház, még a XIII. századból, amelyen látszott egy címerszerűség is, s ez kalapot ábrázolt, merthogy gazdái, a Dal Cappello család lakott itt. Eszerint tehát kalapkészítő mesterek voltak… Nos, a veronaiak rövid úton beoltották azzal az idegeneket, hogy ez lehetett Júlia otthona. Cappello, vagy Capulet, Cappelletti – nem mindegy? Mindegyiknek töve a „capo”, vagyis a "fej", "fő", ez meg egy szép, ősöreg ház, tessék ezt nézegetni. A könnyebb eligazodás kedvéért a XIX. század második felében kitettek az utcafrontra egy márványtáblát az alábbi szöveggel: „Ím, ez itt a Capuletek háza, ahol Júlia született, akit megsirattak a nemes lelkek és megénekeltek a költők.” (Olaszul: „Bueste furono le casa dei Capuleti d’one esci la Giuliette per cui tanto piansero i cuori gentili e i poeti cantarono.”) Hogy a turista el ne tévedjen. 

Azt azonban nem mondhatni, hogy a veronaiak nagy szeretettel ápolták volna a romos épületet, két függőerkéllyel és a mögöttük tengődő lakókkal. Az épület 1889-ben az alábbi siralmas állapotban leledzett: 

Találtam egy 1903-ban írott cikket, amely szerint egy lerobbant lóistállóként üzemelt, mert a helyi postakocsi-járat használta.[1] A helyiek azonban nem engedték meg a felújítását, mert tetszett neki a költői elhanyagoltság, a leromlottságot azonosították a romantikus patinával. 

Nem így az önkormányzat! Az 1905-ben felvásárolta az épület egy részét azzal a céllal, hogy ez – átépítéssel – egyszer majd tényleg Júlia háza legyen. Persze, nem azt akarták elérni, hogy becsapják az ide sereglőket, inkább azt, hogy milyen ház „lehetett volna” olyan, amelyről „el lehetne hinni”, hogy ha és amennyiben a történet igaz „volna és lenne”, akkor – na, szóval értjük. 

Egy Eduardo Frontini nevű újságírónak azonban csípte a szemét a költekezés, ezért az egyik helyi lapban leleplező cikksorozatot kezdett közölni Júliáról. Végigbogarászott egy halom levéltárat, s arra a kellemetlen következtetésre jutott, hogy a veronai Cappelletti család neve nem volt különösebben ritka, voltak más ilyen famíliák is, pl. Bolognában, egyébként pedig egy gramm bizonyíték sincs arra nézve, hogy itt lett volna egy Júlia nevű Cappelletti–hölgy. Eredmény: a városi tanács azonnal közellenséggé nyilvánította őt, az előfizetők pedig kezdték lemondani a lapot, amely abba is hagyta a szomorú tények elemzését. Egy magyar újságíró 1907-ben találkozott az üldöztetés áldozatával egy veronai kávéházban, s javallta neki, hogy hagyja a lakosságot tovább ábrándozni: „Ha ugyanis itt egyszer két szerelmes az ismert körülmények között összeakadt, csak két választásuk lehetett. Vagy végigjátsszák a történetet, még ha az ötödik felvonásban méreg és tőr általi halál következik is be, vagy megtébolyognak az unalomtól. És az előbbi ugyebár mégis mulatságosabb.”[2] 

Hogy nézett ki 1907-ben a későbbi kegyhely? Egy magyar utazó így írt róla: „És íme az utca zajának kellős közepén egy kaszárnyaszerű piszkos ház, melybe beleverődik a köznapi próza szennyes lármája. Vakolata lehullt és vörös tégla gúnyosan vigyorog ki az unalmas szürkeségből. Rozsdás, színtelen erkély képtelen magasságban. A bolthajtásos kapun át be lehet pillantani az udvarra, mely ronda, sáros, undort keltő.”[3] 

Két évtized múlva sem volt jobb az állapot. 1926-ban is járt a helyszínen egy újságírónk, ezt írta lehangoltan a belső udvarról: „Kis, fecskefészekszerű, ütött-kopott alkotmányok a falakhoz tapadva, amelyeknek rendeltetését jobb nem firtatni. Rozsdás vasrácsok az ablakokon. Valami fészerszerű helyiségben ócska batárok maradványai. Egy bognármester műhelye. Az egyik zugban pedig nyergesmester foltozgatja a hátasparipák mindinkább kihaló fajának díszeit. Körülötte feketeruhás öregasszonyok gyülekezete: nyelvük fürgén pereg és lágy venetoi dialektusban biztos, hogy nem Shakespearéről beszélnek.”[4] 

Megjegyzendő, hogy ekkor még elsősorban Júlia sírját kereste fel a tömeg. Egy 1929-ben kiadott magyar útikönyv (Németh Andor: Felső-Olaszország) pl. ez utóbbiról fényképet is közölt, a házról viszont megvetően csak annyit jegyzett meg, hogy nincs itt semmi látnivaló, sosem lakott itt semmiféle Júlia. 

Ebből nyilván nehéz lett volna kihozni bármit is, de jött a Nagy Áttörés. 

George Cukor 1936-ban készített egy filmet a szerelmesekről, s a helyszínt tanulmányozandó, a stáb kiszállt ide, hogy jól tudják rekonstruálni az egykori építészetet. 1937. március 5-én Veronában is bemutatták. A mű hatására a közönség fokozott mértékben kezdte látogatni a várost. Ekkor is még elsősorban a sírt keresték. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a képtelen helyezettel kezdeni kellett valamit. Itt van ez az aranybánya, és hogy néz ki…!  

Nekiestek hát a „renoválásnak”, ami azt jelentette, hogy átalakították középkori hangulatúvá a házat, ennek vezetője Antonio Avena (1882-1961) építész volt. 1939 novembere – 1941 áprilisa között lebontották az alsó függőfolyosót, csak egy kis erkélyrészt hagytak meg belőle, a korlátot egy középkorból visszamaradt és a múzeumban porosodó kőkoporsóval (!) helyettesítették. A nyílásokat gótikus ívűvé alakítottak át, továbbá beköltöztették az épületbe a helyi idegenforgalmi kirendeltséget. Kész, jöhettek a turisták. 

Azok viszont nem jöttek, megérkezett helyettük a világháború. A nemzetközi turizmus csak az 1950-es évek második felében kapott ismét erőre. De ekkor már ki emlékezett arra, hogy ez az erkély, meg künn Júlia sírja húsz évvel ezelőtt hogyan nézett ki? Amikor a látogatókat megkérdezték a helyi fiatalokat, azok csak arra emlékeztek, hogy ezeket mindig így látták. S hát kellett hitelesebb pecsét a legendára, mint az őszinte bennszülött tekintetek? 

Persze volt, aki még emlékezett a régi rusnya időkre. Amikor egy magyar újságíró 1962-ben meglátogatta Júlia házát, azt tapasztalta, hogy a második emeleten egy magánlakás volt, s gazdája, egy középkorú, rosszkedvű nő – nyilván nem először zargatták fel őt emiatt – annyit vakkantott oda, hogy amennyiben a kedves utazó meg akar tudni valamit Júliáról, olvasson Shakespeare-t…[5] 

De még mindig volt mit fokozni. A „Capulet-ház” udvarára 1972-ben kitettek egy Júlia-szobrot (Nereo Costantini műve). Rögtön gondoskodtak arról, hogy közkedvenc legyen: elterjesztették azt, hogy meg kell simogatni a jobb mellét, akkor szerelmi kívánságunk teljesülni fog. De nemcsak a jobb, hanem a bal mellét is tapogatták, ettől a szobor elkezdett tönkremenni. Megoldás? 2014 óta egy másolata áll ott. Szóval még ez sem az eredeti… 

Az utolsó mozzanat a legenda kiépítésében az volt, hogy 1996-ban megnyitották az erkély mögötti szobákat, mint restaurált középkori helyiségeket – természetesen semmi sem igaz abból, amit ott látunk, én be sem mentem, a fényképek szerint pár szoba az egész, hamis stílbútorokkal. Az erkélyre is fel lehet menni, mert már ősidők óta esküvői fényképezés céljából hasznosítják.  

Az áhítatos idegenforgalom eredménye lett az, hogy az ide zarándokolók elkezdték cetlikkel elárasztani a falakat, s ezeket nyújtózkodási magasságig ragasztották fel, kötőanyagként leginkább rágógumit használva. A gusztustalan és lehetetlen állapot ellen végül fellépett az önkormányzat, most a bejáratnál van két oldalt néhány letörölhető tábla, amelyre mindenki azt firkál, amit akar. Teljesen olvashatatlan, de amúgy sincs más odaírva, mint az, hogy Giovanni szereti Felíciát, Felícia szereti Bélát, Tybald szereti Rómeót. Időnként lemossák az oda szívecskézett vallomásokat. 

Ami vár ránk az udvaron, az természetesen maga a pokol. Azaz dehogy az udvaron – már az utcán. Ha szerencsénk van, csak harminc-ötven ember ácsorog a kapu előtt és vár a sorára, hogy odabenn megcicerézze Júlia kifényesedett, de egyre kisebb kebleit; csúcsidényben azonban nem lehet beférni, minden négyzetméterre legalább hat ember jut. Markecolók előnyben! Az udvaron biztonsági őrök leselkednek és rögtön akcióba lépnek, ha valaki formabontó tettre vetemedik, pl. fel akar állni a jobb oldalt található lépcsőre, hogy felülről fényképezze le az őrületet. Ami a szobrot illeti, a férfiakat még valahogy megértem (bár hideg e kebel), amikor azonban nők vetik rá magukat, nem tudom elfojtani azt a gondolatot, hogy a dolognak van egyfajta homoerotikus kisugárzása is. Mint például ez. Pocsék a kép, de ebből él meg a város: 

A hamisított erkélyen időnként felbukkan egy-egy fizetős látogató, hogy lenézzen a plebsre. Ne irigyeljük tőle: nem éri meg. Ha viszont egy szép nőről van szó, akkor ő rögtön kellemetlen helyzetbe kerül, mert minden mobiltelefon felé fordul, hogy képe szétrepüljön a haveri kör felé: tessék, én még egy Júliát is kaptam ajándékba. Ennél már csak az a kínosabb, ha egy csúnya nő áll ki oda, és senki sem akarja lekapni. Megoldás (ha szép nők vagyunk) az, hogy csúfítsuk el magunkat. Mondjuk, kenjük össze az arcunkat valami fekete krémmel, és tegyünk a fejünkre egy fakó lila, keshedt parókát. Javaslom a burkát is. 

Az erkélyt az alkony beálltával azonnal világítják, nehogy még valaki elfelejtse, miért is jött ide. 

Viszont el lehetne gondolkodni azon, hogy amennyiben itt ment le az erkélyjelenet, hogyan tudott a két szerelmes forró vallomást tenni egymásnak? Éjszakára nem zárták be a nagykaput? Nem volt ott egy őr, vagy legalább egy portás? És ha Rómeó be is tudott ide lopózni, akkor sem járhatott volna nagy sikerrel: visszahangzik az udvar, ha nekiáll ott bánkódni, egyhamar kijöttek volna a háziak néhány husánggal a kezükben, hogy hagyja őket aludni. Júliát meg főleg. És akkor még az olyanokról, hogy lajtorja, létra, kötélhágcsó, katapult, ugródeszka, meg ilyenek, ne is beszéljünk. 

Viszont pár házzal odébb egy nagy, boltíves kapu mellett ki van rakva egy tábla, hogy ez Rómeó háza. Na, ez senkit sem érdekel. Nem is lehet bejutni, lakják. Mondjuk, szegény Rómeó úgy alapból senkit sem hoz lázba, ezt mutatja Júlia sírjának a története is, amely az erkélyhez képest egy még nagyobb humbug. De ez egy másik bejegyezés tárgya. Már itt is van. Lesz benne miniszterelnöki beszéd egy vályúhoz, a vándorló kőkoporsó rejtélye, továbbá kiderül belőle, hogy Rómeó továbbra sem érdekel senkit.

[1] Sárosi Bella: Julia háza Veronában. Vasárnapi Újság 1903/43. pp. 715-716.

[2] – rt.: A Romao-legenda. Pesti Napló 1907. május 26. pp. 11-12.

[3] Hevesi József: Julia háza. Budapesti Hírlap 1907. június 26. pp. 2-4. p. 3.

[4] Balla Ignác: Júlia, a veronai ifjú halhatatlan szerelmese – moziszínésznő szeretne lenni! Pesti Napló 1926. október 30. p. 9.

[5] Baracs Dénes: Veronai legenda. Magyar Ifjúság 1962/6. sz. (február 10.) p. 8.

   Épp ma jelent meg az Indexen egy érdekes kis cikk, amely szerint Olaszországban növekszik Mussolini népszerűsége, s ezt bizonyítja, hogy megjelent egy Mussolini-naptár 2019-re. Kérdés, hogy mi lehet ennek az oka? 

    Nos, itáliai kalandozásaim során egyáltalán nem tapasztaltam azt, hogy az olaszok nagyon törekednének a fasiszta múlt köztéri kiiktatására. Az olaszok egyáltalán nem olyan elutasítóak a fasizmussal szemben, mint a kelet-európai országok a kommunizmussal, vagy Németország a nácizmussal kapcsolatban. Nem rombolnak le szobrot, emléktáblát csak azért, mert „azok” emelték; és a II. Világháború katonáinak is emlékműveket állítottak. Nos, ennek példája Nápolyban is látszik.   

    Van egy terük (Piazza Matteotti), amely körül a fasizmus látványos középületei emelkednek: csupa letisztult homlokzatú márványpalota, középütt a főpostával. A fasizmus célja ezekkel az volt, hogy a barokk és klasszicista épületek nagy tömegben monoton áradatába valami lendületet, letisztult modernitást vigyenek. Sikerült. (A toronyszálloda későbbi képződmény.) 

    Nos, az egyik épület sarkán (ez a főposta) a következő látszik szép nagy betűkkel: „ANNO 1936 XIV. E. FASCISTA”, vagyis épült 1936-ban, a fasizmus 14-edik évében. (A fasiszták külön naptárat vezettek be maguknak, ez 1922-től számította a kezdeteket. Sosem volt hivatalos, szóval nem olyan volt, mint a francia forradalmi naptár, hónapok nem is cseréltek benne nevet; csak éppen következetesen feltüntették a hatalomgyakorlás idejét, és természetesen mindig római számmal, hiszen ha nem is a római birodalmat akarták újjáéleszteni, de eszményeik onnan származtak.) 

    Mindegy, hogy Nápolynak is lett ezek után demokratikus vezetése. Ez a felirat ott maradt. Mutogatja magát. Nem vésték le, nem kaparták le. Senkit nem zavar. Pedig a nápolyiakat (meg általában a dél-olaszokat) Mussolini le is nézte, ő az északi, iparban szocializálódott itáliaiakat tekintette a fasizmus motorjának, nem Dél-Itália lakóit, akiket legfeljebb mezőgazdasági munkákra és kiskereskedelemre tartott jónak. 

    A tér neve egyébként nem véletlen, ez az ellensúlya a fagyos márványborításnak. Giacomo Matteotti (1885-1924) szocialista parlamenti képviselő volt, akit Mussolini öletett meg. Gyilkosságának megszervezőjét, Cesare Rossit (1904-1952) Nápolyban ültették börtönbe 1944-ben. Február 12-én tartóztatták le Pomiglianóban (épp borbélynál volt), amely egy órai útra található a várostól, s ahol tisztes szegénységben tengődött a feleségével együtt. Mussolini egykori sajtótitkára elmondta, hogy a Sinclair Oil Company 1.000.000 dolláros megvesztegetési összeget fizetett ki egy fasisztabarát képviselőnek egy olajkoncesszió elnyerése érdekében, s ezt akarta leleplezni. (A pénz persze becsorgott volna a Duce pártjába.) Rossi kapta a megbízást, hogy végezzen vele, amit két bérgyilkossal végre is hajtatott; majd, amikor ügyetlenségük miatt kirobbant a botrány, elmenekült Olaszországból. A fasiszták azonban hazacsalták és 30 év börtönt kapott a gyilkosság miatt, s még csak azt sem mondhatnánk, hogy ő volt a bűnbak. A jelek szerint ezt nem kellett kitöltenie, mint ahogy az utólagos felelősségrevonást is megúszta, mert végül szabadon távozhatott a nápolyi fogházból. Hátralévő éveiben kivonta magát a politikából, viszont a gyilkosból újságíró lett, foglalkoztatták, megélt belőle. 

Ezek után talán érthető, hogy miért maradt kinn a fenti felirat a posta falán, és miért kapható ma is Mussolini-naptár. Meg szobor a Betlehemesek utcájában.

Brno külvárosának egyik félreeső parkjában, mit parkjában, kolostorkertjében van egy szürke kő két táblával: az egyik német, a másik cseh nyelvű. A kert sarkába van vetve, háttal az utcának, mögötte bokrok, kívülről nem látni. Ez a szürke kő 50 év hallgatás után került ide, s még mindig szinte szégyenkeznie kell a létéért. Mivel a Mendel otthonának helyet adó Ágoston-rendi kolostor előkertjében láthatjuk, vessünk rá egy pillantást, s hogy miért került ez ide, arról pedig ím, ez a történet szól.   

Brno, vagyis nekünk (és a németeknek) Brünn ugyan mindig is cseh földön volt, de 1900-ra már nagyrészt német városnak számított: 109.346 lakója közül 68.702 vallotta magát németnek. Aztán a csehszlovák állam megalakulásával a lakosság aránya rohamosan módosult, mert területét kiterjesztették, továbbá nagy volt a beáramlás, azonban 1939-ben a kb. 250.000 lakosból még mindig 60.000 vallotta magát németnek. 

Sok bajuk volt a csehekkel, mert azok ellenségesen viszonyultak hozzájuk, kb. úgy voltak velük, mint most a romának és a szlovákok a magyarokkal. Nem csoda hát, hogy a németek 1939-ben felszabadítóként fogadták nemzettársaik bevonulását. Már a város megszállásának előestéjén – március 14-én – horogkeresztes zászlókkal díszítették fel az utcákat. Másnap a helyi nácik átvették a hatalmat, majd jött Hitler, aki március 17-én délelőtt érkezett ide (vonattal). Az Új Városházára (Neues Rathaus) ment, ahol találkozott a helyi nácikkal, rövid beszédet mondott, majd utazott tovább Bécsbe. Kinn kb. 50.000 ember szorongott és éljenezte őt. 

50.000 ember – vagyis szinte az összes német. A korabeli lapok szerint lényegében hiánytalanul esküdtek ott hűséget a történetem egyik legvéresebb zsarnokságának. Igen, ezen a délelőttön játszotta el ez a közösség az esélyét arra, hogy a továbbiak folyamán a csehek türelmet, mi több: emberiességet érezzenek irántunk. Különösen az után nem sikerülhetett ez, hogy a felsőbbrendű faj eme képviselői milyen gaztetteket követtek el a csehek ellen a saját szülőföldjükön. Ha csak egy részük, mondjuk a harmaduk lett volna jelen a Führer fogadásán, a többi meg tüntetően (vagy lustán) otthon marad, akkor talán lett volna esély vereségük túlélésére. Így viszont hat év múlva sírva csodálkoztak azon, hogy válogatás nélkül büntették meg őket.

1945. május 12-én egy új vezér nézett le innen egy másfajta tömegre: Edvard Beneš. Az Új Városháza erkélyén mondott ő is beszédet a brünnieknek. Felemelgette a németek rémtetteit, majd közölte: a csehországi németek a náci uralom iránti lelkesedésükkel felmentették magukat az alól, hogy kultúremberként lehessen bánni velük. Veszélyesek a csehekre, az államra, a brünniekre, ki velük; az intézkedés folyamatba helyeztetik. 

A beszédet a németek nem hallhatták, mert őket – Beneš „védelme” érdekében – az előző napon kivezényelték a városból, otthon csak az öregasszonyok maradhattak, de nekik még az ablakon is tilos volt kinézniük. Ha úgy vesszük, valószínűleg inkább a saját védelmük érdekében kellett ezt megtenni, mert a felizgatott brünniek mindenre képesek lettek volna Beneš szavai hallatán. A németek, akik a világháború alatt emelt fejadagokat kaptak és semmibe vették, lenézték, megvetették a cseheket, most visszakapták a kölcsönt: már hetek óta nem járhattak a járdán, csak a közúton, nem szállhattak fel tömegközlekedési járművekre, fehér alapon N betűvel ellátott karszalaggal merészkedhettek ki a lakásaikból, és csökkentett fejadagot kaptak azért, hogy a bombázások romjait takarítsák. A csehek egységesen gyűlölték őket: napirenden voltak ellenük a sértések és atrocitások. Az még csak hétköznapi gesztus volt, hogy leköpdösték és szidalmazták, megdobálták őket vagy nevettek rajtuk, de napirenden voltak a spontán verések, továbbá a lakások kifosztásai. (Olvastam olyan történetet is, hogy a kivezényelteket mezítláb hajtották át üvegcserepeken, de ez bizonytalan.) Minden brünni cseh türelmetlenül azt várta, hogy a németek mikor takarodnak el innen. Végül is, mondták, ha a németek jogosnak érezték a zsidók és csehek legyilkolását és kifosztását, akkor mire számítanak? 

Másnap aztán a németek az újságokból megtudhatták, hogy mi vár rájuk, de még inkább a csehek fölényes tekintetéből és a káröröm vigyorából. Nem kellett sokáig félniük, hogy rájuk köszönt a megtorlás: mert hirtelen feltámadt ellenük a fegyvergyári munkásság. 

Ezek a melósok lelkifurdalás érezhettek azért, mert éveken át emelt fizetésért vállalták a Wehrmacht ellátását, s most be akarták bizonyítani, hogy jó csehek. Küldöttséget menesztettek a város kinevezett vezetőségéhez, hogy a németek léte elviselhetetlen, ezekkel azonnal raus. A komisszárok arra hivatkoztak, hogy ez lesz, folyik a kitelepítésük előkészítése, de majd szervezetten lesz megoldva a dolog, nem kell ide pogrom. A munkások azonban közölték, hogy amennyiben rögtön nem takarítják el innen a germán söpredéket, majd intézkednek ők. Ne feledjük: ha sok mindenük nem is volt, fegyverük igen. 

A vezetőség engedett nekik. 1945. május 29-én a helyi szabadcsapatok razziákkal árasztották el a várost, és felszólították a németeket, hogy másnap jelenjenek meg az Ágoston-rendi kolostor melletti téren. Meg is jelent a helyi Nemzeti Tanács hivatalos felhívása, amelyben közölték, hogy minden német lakos május 30-án 21.00 óráig gyűljön össze ott, a Mendelplatzon (ma: Mendlovo náměstí). Mindenki hozhat magával egy bőröndnyi holmit, de pénzt, értékpapírt, drága dolgot, ékszert, bankszámlakönyvet nem. Ez a felhívás a 14-60 év közötti férfiakra csak azért nem vonatkozott, mert azok addigra már hetek óta a város határában rögtönzött munkatáborokban ültek, amelyek minősége nem sokban különbözött egy náci KZ-tól. Az egyikben pl. őrök egyik mulatsága az volt, hogy éjjel a meztelen áldozatot székhez kötöttek és egy lépcső tetejére tették, s társának kellett ők a mélybe lökni, ösztönző tényezőként pisztolyt nyomtak a fejéhez. Arra fogadtak, hogy a lezuhanó ember az arcára vagy a hátára esik, ill. pontosabban úgy, hogy útja végén látja-e azt, aki lelökte őt vagy sem. A verés és éheztetés a kimerítő romeltakarítás után a napi programba tartozott, emellett dívott az öntörvényű akasztás és főbelövés is. 

Éjjel 22.00 órakor tehát nők, gyerekek, betegek és öregek kezdtek el vonulni Ausztria felé több részletben reggelig, összesen kb. 27.000 fő. Forró nyári nap volt. Indulásuk az alábbi hangulatban történt az egyik kitelepített visszaemlékezése alapján: „A csehek kinn álltak az utcán, tapsoltak, és mindenfélével dobáltak bennünket. Minél inkább szenvedtünk, annál inkább gúnyt űztek belőlünk. ’Na, átkozottak, most aztán végetek’ – kiabálták utánunk csehül.”¹ 

Napokon át tartott a menet: mellettük 20 méterenként a szadistává vált és részeg fegyvergyári munkások, meg az ilyen-olyan partizánok és önkéntes megtorlók szabadcsapatai őrködtek a szovjet hatóságok közömbös szemlélődése mellett. (Kisujjukat sem mozdították, ők is gyűlölték a németeket.) Aki nem haladt gyorsan, azt ütötték és/vagy lelőtték. A nők közül sokat megerőszakoltak. Az erősebbek hamar elérték a határt (az út kb. 3 napig tartott gyalog), de azonnal nem tudtak tovább menni, mivel a szovjetek azt lezárták; aztán pár nap múlva mégis beengedték őket. A gyengébbeket viszont félúton egy provizórikus táborban, a várostól 25 km-re lévő Pohořelice (Pöhrlitz) mezőgazdasági épületeiben „szállásolták el” pár napra, ez azzal járt, hogy családokat szakítottak szét, mert aki tovább tudott menni, azt hajtották a határ felé. Itt a vérhas elvitt még kb. 900 embert, őket itt ásták el. A falu fölött megállt a hullaszag, annyi volt a halott. Egyetlen fénykép maradt meg a menetről, ez: 

Aztán jöttek pár nap múlva a megtizedelt férfiak Brünnből, bár szervezettebb körülmények között. Összhalálozás: kb. 5.200 fő, vagyis azt mondhatjuk, hogy minden tizedik brünni német meghalt vagy a vánszorgás során, vagy már a városban, egyszóval igazi tizedelés folyt. (Előkerül az 1.700 fős adat is, de az egyik visszaemlékező szerint ez csak egy nap „termése” lett.)² 

Megjegyzendő, hogy a határon átérteket az osztrákok közutálattal fogadták, azt vágták a fejükhöz, hogy megérdemlik a sorsukat, 800 évig együtt éltek normálisan a csehekkel, aztán kitört rajtuk a nagyzási birodalmi mánia, s most emiatt dobálják őket ide, az ő nyakukba. Szóval a menekülők ugyanazt kapták az osztrákoktól fogadtatásként, mint amit a csehektől búcsúként. A halálmenet tagjai közül még pár száznak a sógorok ásták meg a sírját, mert a deportáltak többsége rettenetes egészségügyi állapotban volt, s egy részük csak azért támolygott át a határon, hogy ütlegek nélkül lehelje ki a lelkét.   

A bánásmód is igazságtalan volt, de az még inkább, hogy a csehek nem tettek különbséget német és német között. Azt is besorolták a menetbe, aki bizonyíthatóan utálta Hitlert, azt is, aki igazolt ellenálló volt, így azokat a szociáldemokratákat, akik épp az Anschluss és a müncheni szerződés elől menekültek ide, Közép-Európa utolsó demokráciájába; de a legrosszabbul az a néhány, koncentrációs táborból hazaszállingózó zsidó volt, akit pár nap pihenés után német neve miatt vágtak be a sorba. Csak azért nem mondhatjuk, hogy a nácik közé, mert a nemzetiszocialista pártaktivisták már az előtt elszeleltek a városból, hogy megjelentek volna az első szovjet tankok. Szóval a bosszú a kisembereket érte el, mármint azokat, akik 1939. március 17-én karlengetve fogadták Hitlert. 

Brünnben kb. 150 német maradt. 1995-ig a téma tabu volt mindenki számára, a város lakosai meg is feledkeztek az egészről. A német és osztrák szudétanémet szervezetek persze melengették a témát, de ez a csehekhez nem jutott el. 1995-ben azonban négy cseh értelmiségi kiáltványt tett közzé, amelyben azt vetették fel, hogy itt emberiség elleni bűntett történt, ezt ki kell vizsgálni. A nyomozás el is indult, újsághirdetésekben kerestek tanúkat, aztán az ügy szétmállott az akták mélyén.   

De a száműzöttek akartak maguknak valami emléket állítani. Hogy miért nem lett ebből egy szép, nagy szobor egy főtéren, azt talán a fentiek fényében nem kell elemezni, valószínűleg külön költségvetési tétel lett volna a polgármesteri hivatalban a karbantartási összeg, mert állandóan le kellett volna róla mosni a vörös festéket, meg a Lidice feliratot. Csak annyit engedett meg a városi tanács, hogy 1995-ben a kolostor kertjének sarkában, ahová úgyis alig vetődik el turista és ember nem látja, állítsanak maguknak a deportáltak egy szürke követ, meg arra egy cseh és német nyelvű emléktáblát. Ezek szövege mértéktartóan csak annyi, hogy 1945. május 30-án a Brünnben és a környékén élő németeknek el kellett hagyni hazájukat; a jövőben minden európai békében és az emberi jogok tiszteletben tartása mellett éljen. Központilag engedélyezett szöveg volt, tehát a halálmenetre ez még csak nem is utalt. 

Újabb hallgatás tizenöt évig. 2009-ben aztán megjelent a témáról egy regény. A brünni születésű Kateřina Tučková (1980– ) írta, címe: Gerta Schirnich meghurcolása, magyarul is megjelent. Hősét beosztották a halálmenetbe, majd kényszermunkásként dolgozott vidéken, s amikor visszatért Brünnbe, már semmit sem talált abból, amiben felnőtt. A könyv nagy siker volt, a német sajtó is felfigyelt rá. Végre valahogyan tisztába kellett tenni a dolgokat. 

A brünni tanács végül nagy vita és korántsem egységes szavazás alapján 2015. május 20-án volt hajlandó kibocsátani egy nyilatkozatot. Ez felvezetőként rögzíti, hogy a németek bűnt követtek el a csehek ellen 1939-1945 között, viszont a halálmenet az igazi bűnösöket alig érintette. Az önkormányzat elítél minden emberiség elleni bűntettet, amelyet itt elkövettek; fájlalja az 1945. május 30-i eseményt, amikor a kollektív bűnösség miatt volt kénytelen elhagyni a várost a német lakosság, s reméli, hogy ez intő példa lesz a jövőre az ilyesfajta büntetés elvetése érdekében. Május 30-án pedig egy menetben vett részt a város főpolgármestere, amely visszafelé indult Pohořelicéből Brünnbe, mondhatni, ez is az „élet menete” volt. Csak épp városi hagyomány nem lett belőle, csak a németek rendeznek néha egy-egy ilyen gyalogtúrát. A csehek kivonják magukat belőle. Mert azért a bűntudatnak is van határa.  

1. Guido Knopp: A nagy menekülés. M-érték Kiadó Bp. 2004. p. 356.
2. Knopp p. 356.  

A betlehemi üstökössel 2018. január 2-án találkoztam Verona főterén. 

Úgy döntöttünk, hogy a 2018 év a Megújulás és a Lendület jegyében fog eltelni. Hogy mi lett ebből, azt most hagyjuk… Tehát az Újév napján elindultunk Veronába. Életem egyik legnyomasztóbb útja lett. Nagykanizsáig még rendezett volt az ég: szürke, kellemetlen, de nem esett. Onnantól kezdve viszont előbb szemerkélt, aztán szakadt, egészen Ljubljanáig. Leszállt az este, kezdődtek a hegyek: ekkor az eső átváltott hószakadásba, az autópályából a mai napig nem emlékszem másra, csak fehér fényekre, amelyek felém jövet a szemembe csaptak, és vörösökre, amelyek előttem égtek és villantak fel, merthogy a sztráda bedugult az araszoló, vánszorgó járműtömegtől, ahol a kocsik folyton kisiklani mozdultak el az út széle felé. Az olasz határ után a hó elenyészett, viszont jött a tejköd. Végül már csak két akadályt kellett leküzdenem Veronában. Az egyik egy autó volt, amely egy feljáró ívén felém sodródott, centiken múlt a frontális ütközés; aztán a GPS bevezetett az autóbusz-pályaudvarra. 

De én a csillagról akarok beszélni. Másnap megtekintettük a veronai Arénát. Ez Itália harmadik legnagyobb ilyen építménye (az első a Colosseum, a második Capua.) Történetétől nincs sok mindent mondanom: isz. 30-ban építették, hű, kisebb mása a Colosseumnak, ill. fordítsuk meg a dolgot: az lett a nagyobb mása ennek, merthogy később épült. Mérete 152 x 123 méter, befogadóképessége minden útleírás szerint más és más, valahol a 13.000 - 30.000 fő között van, aki akarja, számolja ki; de van olyan kimutatás is, hogy állva 80.000 fő férne el benne. Eredetileg 30 méter magas volt, de 1117-ben a külső falait egy földrengés ledöntötte, ennek immár egyetlen maradványa látható.

A középkorban bajvívásokat, istenítéleteket és eretnekégetéseket rendeztek benne, a modern kor szelídebb használati formákat választott: operák, zenekari– és a dalestek látványos helyszíne. Néhány operaelőadást már az 1850-es években rendeztek itt a jó akusztika és a látványos külső miatt; de ezt éves műsorrenddé 1913. augusztus 10-én tették az Aida bemutatásával. Ezzel vette kezdetét Olaszország legcsillogóbb nyári kulturális fesztiválja, ami alatt azt kell érteni, hogy pár hónap alatt félmillió (!) néző fordul meg itt. 

Ha bejárjuk, két élmény ér minket. Egyrészt az, hogy az amfiteátrum kopár kívül-belül: se szobor, se dombormű, se márványtábla sehol, nincs benne kiállítás, tájékoztató archeológiai tárlat, csak úgy pőrén, önmagában áll. Megkapjuk a római Colosseumot, csak fele akkor méretben. De azért így is meglepi az utast a nagyságával: egyszerre érzi tágasnak és fenyegetően önmagába záródónak az ovális teret, ami, ha nem is szédíti el az utazót, mint római mása, tiszteletre int maga iránt. Pedig a magassága nem is különleges, ha a tetején állunk, azt látjuk, hogy az őt körbevevő házak második-harmadik szintje közé emelkedtünk fel. De a szürke tér, a mélység, a hosszúság igenis elismerő bólintásra hív fel minket. S ha képzeletben ezt betöltjük (mondjuk) 30.000 római polgárral, akik lelkesen hujjogatnak az öldöklés kicsiny, ovális színtere felé, akkor lehet fogalmunk arról, hogy milyen nagyszerű dolgokra volt képes, és milyen aljas lelkületű volt a Római Birodalom népe. Különösen, ha az itt agyonvert és vadállatok elé vetett keresztényekre gondolunk, márpedig ebből a sötét miliőből röppent fel a kereszténység csillaga.   

Akkor hát térjünk rá erre. Az Arénából minden év fordulóján (novembertől-januárig) kiível, majd a főtéren a földbe csapódik a Betlehem felé iparkodó királyok üstököse. Méreteiről mindenütt ezt olvasom: 70 méter magas, 82 méter hosszú, 78 tonnát foglal magában, és összeállításához 2.500 csavar kell. Mindet elhiszem, csak a 70 méteres magasságot nem: jó, ha 30 méter lehet, nem lehet háromszorosa az Arénának. 

A csillag (olaszul: la stella cometa, vagyis „üstökös”) 1984 óta van kiállítva a fenti időszakban. 1982-ben merült fel az ötlet a városi tanácsban, hogy a Karácsony idején valami látványossággal kell kedveskedni az idelátogatóknak, és felkelteni a helyi figyelmét is az Advent és az ünnep fontosságára. Alfredo Troisi volt az ötletgazda, de Rinaldo Olivieri (1931-1998), egy helyi születésű és halálozású építész tervezte meg a végső állapotot. Nem mellékesen az ő munkája volt az itteni színház épülete is (Teatro Camploy). Anyaga fém, fehérre festve.

A mű modern formája eleinte jelentős kritikát kapott, de aztán az évet váltó Verona állandó jelképévé vált. Az ötlet primitív, de hatásos: a római pogányság népszórakoztató gyilkosságainak építészeti méltóságából emelkedik ki, majd ragadja meg földet (az egész Földet) a Jézus születését jelző fény. 

A fenti képek, amit az olvasó kap, nem éppen ritkaságok, de drágán mérik a hivatásos fényképészek a neten. Ugyanis december végén – január elején tipikusan igen csekély a turistaforgalom a városban, ezért aztán kevesen találkoznak vele. (Azért persze nem voltunk egyedül…) A helyiek nagyon jól elvoltak az Üstökössel: a gyerekek felmásztak az ágaira, s ugráltak rajta, a szülők pedig megértő tekintettel szemlélték a bambinók majomkodását. Én kevésbe, mert az járt eszembe, hogy amennyiben onnan valaki a fejére esik, akkor az egész élete annyiból fog állni, hogy mosolyog és a hasát vakarássza. De körbekeríteni mégsem lehet, mert hát az már hogy nézne ki. Engedjétek hozzá a kisdedeket!