Hogy tényleg ez volt az utolsó gaztettük, azon persze lehet vitázni. Az biztos, hogy ritka értelmetlen dolog volt.

1945. május 5-ödike van. A Nagynémet Birodalom agóniájának utolsó napjait éljük: április 25-én a szovjet és az amerikai csapatok találkoztak az Elbánál; Hitler április 30-án belátta életművének csődjét, s öngyilkos lett; másnap Goebbels követte őt a családjával együtt; május 2-án a Reichstag kupoláján már a szovjet zászló lobogott. Minden értelmes német katona számára nyilvánvaló volt, hogy a háborút elvesztették, lehet ugyan még manőverezni, puhítani az előrenyomulást, de a bosszúálló Végzet ellenállhatatlanul közeleg.

Ekkor az Északkelet-Csehországban (pontosabban: Morvaországban) állomásozó német erők hírt kaptak: Javoříčko falu lakosai együttműködnek a partizánokkal, tételesen a Jermak-Fursenko partizánegységgel. A falu (vagy inkább házcsoport) környékén tevékenykedett ekkor a Borkanyuk-csoport, amelynek vezetője egy bizonyos Schneider volt, s ennek része volt ez az egység. (Oleksza Borkanyuk [1901-1942] kárpátaljai partizán volt, a magyar hatóságok végezték ki a Margit körúti fogházban.) Az Borkanyuk-egység 70-80 emberből állt, volt benne szovjet, cseh, szlovák, jugoszláv, de még kanadai és angol katona is. Szolgált közöttük magyar, úgy hívták, hogy Horányi Gyula. A csoport rajtaütéseket végzett a németeken, fegyvert, ellátmányt zsákmányoltak tőlük. Javoříčko falu magasnak tételezett vonzalmi indexe azonban ezzel kapcsolatban kételyes volt: a lakosság nem volt túl barátságos a partizánokkal (tartottak a megtorlástól), de azok, tetszett vagy sem, rendszeres látogatást tettek náluk, ahol jó embereik voltak.

Mivel máshol is voltak ilyen szabadcsapatok, Cseh-Morva Protektorátus államminisztere, Karl-Hermann Franz, aki már bemocskolta a kezét Lidice lemészárlásával, 1945. május 3-én utasításba adta: minden megölt német katonáért e körzetben 10 civilt kell kivégezni. (Láthatólag minden realitásérzékét, mondhatni: eszét vesztette, mert eszerint ő sem volt tisztában a hadihelyzettel.)

1945 április végén a németek Javoříčko határában bekerítették a csoportot, de az kitört a gyűrűből. Május 4-én a partizánok ismét megtámadták a németeket, három embert megöltek – ebből kettő orosz SS volt. A szomszédos Bouzov városa fölött emelkedő Német Lovagrend várában egy SS-parancsokság székelt Egon Otto Lüdemann SS-Unterstrumführer (1910 - ?) vezetésével, aki kb. 80 embernek parancsnokolt. (Az Unterstrumführer, magyarul „alrohamvezér” a mai hadseregekben a hadnagyi rendfokozatnak felelt meg.)

Még egyszer: 1945 májusa van. Mit tesz ilyenkor az épeszű német katona, mondjuk, Lüdemann? Elgondolkodik a szerencse forgandóságán, s lemond arról, hogy új, fölösleges gaztettel mocskolja be az egyenruháját. Okosan elszabotálja a parancsot, meghúzódik és reménykedik a partizánok, meg a Vörös Hadsereg jóindulatában. Ám mit tesz a fegyelmezett, szürke ruhás és szürke eszű német katona? Mit tesz a parancsuralomba belenevelt vakhitű parancsnok? Mivel még jogilag fennáll a Reich, hát felkutatja az ellenségét.

Lüdemann erősítést kért Olomoucból (akkor: Olmütz), és 225 katonával szállta meg május 5-én reggel Javoříčkot, ahol Franz irányelvét hidegen végrehajtották. Kivégezték az összes 15 évnél idősebb férfit, összesen 38 főt. (Egy vénembert hagytak meg hírmondónak.) A gyermekeket és a nőket Veselíčkoba deportálták, a falu épületeit felrobbantották és felgyújtották – 34 házból az iskola épülete, egy magánház, egy pajta és a kápolna maradt meg. Mármint romokban. Reggel 09.00-kor kezdődött a gyilkolás és a pusztítás, este fejeződött be. Akkor az egységek visszahúzódtak Olmützbe és Bouzovba lovagrendi várába.

Május 7-én a helyszínen eltemették az áldozatokat. A nők és gyermekek a rokonoknál találtak elhelyezésre. (Kivégzésükre és elgázosításukra nem kerülhetett sor, mert már egyetlen közeli haláltábor sem üzemelt. Szóval ezt ne német kegynek tekintsük, hanem logisztikai problémának. A németek legszívesebben minden csehet kiirtottak volna.)

Május 9-én délben a szovjet 4. Ukrán Front 60. Hadserege elfoglalta a környéket. Négy nap kellett volna ahhoz, hogy a falu lakói megmeneküljenek! Ez is rávilágít arra, hogy a nácikkal nem lehetett emberi módon beszélni: velük az volt a tárgyalási alap, hogy szimplán agyoncsapja őket az ember.

És kik fizették meg ennek a levét…? Bizony, a 3.000.000 szudétanémet. Mert többek között ez a gaztett szolgáltatott jogalapot arra, hogy a csehek teljesen jogos undorukban kiüldözzék őket az országukból.  1945. szeptember 23-án tömeggyűlés volt a helyszínen (25.000 résztvevővel) és ekkor jelentették be: a falut újjáépítik. Ez úgy-ahogy meg is történt. 1951-ben felavatták itt Jan Třísky szobrász emlékművét, amelyet 1978-ban nemzeti kulturális örökséggé avattak.  Nos, ez az emlékmű a legzavaróbb az egész dologban.  

Mert mit is ábrázol ez? Szovjet katonát, akinek csillagos zászlórúdjába egy boldog nő szalagot fűz; a másik oldalon egy öregasszony mutatja fiú unokájának, hogy kik hozták el a Jövőt; elől pedig kalapácsos munkás és kalászt ölelő nő indul el efelé. Egyszóval az egésznek semmi köze sincs Javoříčko tragédiájához: bárhol fel lehetett volna állítani. A Vörös Hadsereg már csak a falu romjait szemrevételezte; s innen egy férfi sem indult kalapáccsal megváltani a világot, mert azokat megölték. Hosszas töprengés után arra a meglátásra jutottam, hogy az emlékmű talán nem akarta kihangsúlyozni a németek bűnösségét, mivel ekkor alakult meg az NDK, és sértő lett volna, ha a hirtelen testvéri ölelésben összeforrt germán elvtársakat nemzetük bűnének emlékművével sokkolják le. Legyünk pozitívak! De ki tudja, mert a lidicei emlékműnél már nem tartóztatták meg magukat a csehek a téren… Sovány vigasz, hogy a jóval később az emlékmű előtt felállították a kivégzettek jelképes sírját is.

Az egész terület negyedóra alatt bejárható, néhány kőkeret jelzi, hogy hol melyik ház állt, előttük cseh nyelvű tájékoztató táblával. A parkocska mellett egy fogadó van, körülötte néhány házacska – ennyi maradt a faluból.

S mi lett a bűnösökkel? Karl-Hermann Franz kötélen végezte Prágában 1946-ban; Lüdemannt 1947. május 28-án távollétében halálra ítélték a csehek – de a végrehajtást megúszta, eltűnt a süllyesztőben. Kár: a kötél neki is kijárt volna.