Az utas ott áll Nápoly főterére, a Piazza del Plebiscitora néző Királyi Palota előtt és megpróbál némi megilletődöttséget érezni. Nekem nem sikerült: az épület a legérdektelenebb reneszánsz jegyében készült és nagyságától sem káprázik a szem. Ha bárkiben is ilyen érzés szökken szárba, ne szégyellje magát: mert a nápolyi Királyi Palota valóban nem tartozik a világ nagy látványosságai közé.

Kezdjük ott, hogy nem is uralkodói székhelynek készült. III. Fülöp, az egyik legjelentéktelenebb spanyol király melléktartománya volt a szicíliai és nápolyi trón földje, de egyikbe sem tette be a lábát, mint ahogy előtte V. Károly és II. Fülöp, utána meg IV. Fülöp és II. Károly sem. Ez legalább következetes volt a részükről. De volt egy pillanat, amikor határozottan felmerült benne, hogy mégis csak látogatást tesz a Vezúv alatt, ha már annyi pénzt tud innen kisanyargatni. Nosza, az alkirály rögtön rendelt neki egy méltó szálláshelyet. 

Eredetileg is kormányzati épület állt a helyen, Pedro del Toledo (1484-1553) alkirály, a nagy városrendező háza. (Róla van most elnevezve a sétálóutca). Utódja, Fernando Ruiz de Castro lerombolta a palotát és nekifogott egy fenséges királyi szálláshely építésének. A feladatot Domenico Fontana, a nagy építész kapta meg. A megbízást 1600-ban vette át (ekkor már az alapkövet is letették), a terveket 1602-ben részben, majd 1604-ben teljesen leszállította. A mű befejezését már nem élhette meg, mivel 1607-ben meghalt, fia (Giulio Cezare Fontana) vette át a munkálatokat. 1620-ra állt készen a főhomlokzat. Legyünk pikírtek: nem siették el. Ennek oka az volt, hogy III. Fülöp menet közben úgy döntött, kihagyja életéből ezt a programot. Viszont a palotába beleölt pénzt nem lehetett veszni hagyni, a falazás és stukkózás tessék-lássék folytatódott tovább, végül a kész mű a spanyol alkirályok rezidenciája lett. Viszont ennek is köszönhetően félig katonai jelleget öltött. Egyrészt jó menekülési útvonalat kínált a tenger felé, másrészt a földszinten egy árkádot alakítottak ki, fölötte voltak a dísztermek: ez azt a célt szolgálta, hogy a hadsereg könnyebben tudja védeni a bejáratot támadók ellen.  

Folyamatosan haladtak a kisebb-nagyobb munkákkal, a végső állapot (Fontana terveit megtartva) 1858-ban alakult ki. Bourbon Károly ugyan 1734-1759 között sokat tett a város építészetéért, de ő a 1752-től kezdve már a casertai királyi palotába ontotta a pénzt, nem ide. Azért a San Carlo Operaházat csak-csak hozzáragasztotta. (Annak történetét ld. itt.)

El is falaztatott az alsó árkádsor nyílásaiból nyolcat, mivel erre statikai szükségszerűséget látott, továbbá ez a még jobb védhetőséget szolgálta.

1827-ben leégett az egész, úgy hozták helyre, hogy majd kétszeresére bővítették a tenger felé. 1860-tól kezdve már nem is királyi lakhely volt, hanem az olasz trónörökös egyik székhelye, amelyet azonban az alig vett igénybe, ezért 1919-ben az államnak ajándékozta. 1927-ben beköltötték ide a nápolyi Nemzeti Könyvtárat. A II. Világháborúban hadtestparancsnokság székelt benne, egy bomba szétrombolta a színháztermet: ott semmi sem eredeti. 

A palota egyik fő látványossága a lépcsőház, amelyet 1651-1666 között építettek. Elképesztő méreteivel hat – mással nem, mert amúgy visszafogott a díszítettsége, néhány dombormű szolgálja csak a szem kényeztetését. 

Rögtön utána, ha a térre néző oldal felé indulunk, az udvari színház fogad minket. Ez 1768-ban keletkezett, hogy ne kelljen a szomszédos operába menni folyton a királyi ház tagjainak, ahol kellemetlen módon még a köznéppel is érintkezniük kellett. (Alkotója Domenico Fuga.) A II. Világháborúban elpusztult, de legalább építésének 200-adik évfordulójára avathatták fel újra, 1968-ban. Egy 1977-es magyar útikönyv szerint az őrök csak borravaló esetén voltak hajlandóak kitárni az ajtajait. Ma már ingyen és bárki grasszálhat benne. Díszes, barokkos terem. A királyi páholy természetesen fenn van, szemközt a színpaddal.   

A többi szobáról (ezeket csak az első emeleten lehet megtekinteni) nincs igazán mondanivalóm: mindegyik „tizenkettő egy tucat”, amilyeneket minden nagyobb főúri és uralkodói barokk és rokokó kastélyban láthatunk, egyik sem tüntet olyan különlegességgel, amely feljegyzésre méltó lenne. Ha úgy vesszük, hogy Nápolyban tombolt a túldíszített, cikornyás barokk, akkor itt ennek szerényebb kiadását látjuk, kivéve talán az egyik nagy fogadótermet.

Érdekes, hogy az elvileg szerényebb és kisebb szárd királyság torinói palotája fuldoklik az aranyban és a festményekben, itt egyikből sincs sok. De, mint jeleztük, a nápolyi királyoknak nem ez volt a főrezidenciája, ők a casertai palotában halmozták az esztétikai élvezeteket. De azért a trónszék itt volt...

És van benne templom is. Nápolyban vagyunk, pont itt ne lenne ilyen?

A palota bejárására nem lehet több időt áldozni, mint kb. fél órát, annyira nem rendelkezik meglepetésekkel. A kertje is elég semmitmondó, a kapuja látványos, de láttunk ilyet nem egy hercegi kastélyban is. Az udvara vállrándítást érdemel. A palota legérdekesebb – és legfeltűnőbb része, a turisták igazi kedvence – nem is benne van, hanem kinn, a főhomlokzaton, ahol az árkádok mélyén összegyűltek Nápoly kósza királyainak teljes alakos szobrai – de ez már egy másik bejegyzés tárgya.