Splitbe senki nem azért megy, mert meg akarja ismerni Splitet. Split, mint város senkit sem érdekel. Azért dől ide a nép, hogy megtekintse Diocletianus palotáját.

És ez így is van: a többi smafu. Nem mondom, ha autópályán közelíti meg az ember az őt körbevevő hegyek tetején, igen pazar látványban részesül, mert határtalan és sötétkék a tenger, van a városnak egy mozgalmas kikötője, a közepén pedig toronyépületek ugranak az ég felé. Aztán benn rájövünk arra, hogy a városnak tulajdonképpen nincs egy tisztességes főutcája, egy rendes sétálóutcája, a toronyházak pedig olyanok, mint Békásmegyeren.

Ettől függetlenül persze lehet itt is találni apró érdekességeket, mint nekem a városi bíróság előtt álló Justitia-szobrot, amely végre mert kilépni a műgyantából öntött istennő ábrázolásaiból, mert itt szigorú, rendíthetetlen testtartással mutatja, hogy őt nem érdekli a mese és a hazudozás.

De ilyenből nem sok van. Úgyhogy marad Diocletianus palotája… Mivel pedig a mese és a hazudozás nem az én műfajom, most nyersen  mutatom be a helyszínt. Ezzel ugyan nem fogom elvenni annak a pár százezer honfitársamnak a kedvét az idejöveteltől, akik évente útnak indulnak Dalmáciába, de nem is akarom: az akarom, hogy majd ne essenek pofára, ha befejezik itt a napot.

Nem fogom elmondani a palota történetét, azt, hogy 295-ben kezdte el építeni a császár, s 305-ben fejezte be, aztán hét éven át itt élte nyugdíjas éveit, majd jött a népvándorlás, és a betelepülő szlávok – kevés érzékkel rendelkezve az antik kultúra iránt – egyszerűen egy erődöt láttak benne, ahová kényelmes volt beköltözni, s teleépítették házakkal. Tehát aki most odamegy, az mindent fog itt találni, csak palotát nem, kap ellenben egy kb. 160 x 200 méteres óvárost, amely nyomokban római építészetet tartalmaz. Kezdjük megismerését az előtte húzódó tengerparttal.  

Ez a palota fennállása idején még nem volt meg, a falak előtt azonnal a csobogó hullámzás következett, csak az elmúlt 1700 év tett arról, hogy ez a terület feltöltődjön. Most a szokásos adriai dolgokat látjuk rajta, tehát van egy grasszálóplacc kávéházakkal:

Meg néhány kis hajó, amint (mi mást tehetne?) lebeg a vízen.

De persze láthatunk nagyot is, ha tekintetünk a kikötő irányába fordítjuk.

Mindez csak annak lehet meglepetés, aki először jár egy adriai városban: nekik mondom, hogy a látvány tizenkettő egy tucat. Inkább járjuk körbe a palotát.  

Kívülről sok meglepetés nem ér minket, megnézhetünk egy jól-rosszul karbantartott, világosszürke falat, külön érdemesnek tartom felhívni a figyelmet arra, hogy az egyik ablak alá kitettek egy légkondit, nem tudom, mit szólt ehhez a műemlékvédelem, de a jelek szerint nem csináltak belőle problémát.

A palotának négy bejárata van. Ha a tengerpart mellől indulunk a keleti fal mellett, akkor elmegyünk az Ezüstkapu mellett.

Eredetileg nem ez volt a neve, hanem Keleti Kapu (Porta Orientalis), ezt a velencei gazdák nevezték el így. Mellette utcai árusok minden mennyiségben. Belülről – éppen építkezés folyt mellette – így néz ki.

Az északi oldalon jön a legtöbbet fényképezett Aranykapu (Porta septemtrionalis, azaz Északi Kapu). Arany nincs. Kissé meglepő, hogy milyen kicsi a bejárata, de jó tudni, hogy ezt menekülési útvonalként használták.

Előtte ott van a város legbrutálisabb (és egyetlen figyelemreméltó) szobra, Nini Gergelyé. Gergely püspök (horvátul Ninski Grgur) az innen északnyugatra fekvő horvát fejedelmi és királyi központ, Nin püspöke volt, lényegében a horvát katolikus egyház feje 900-929 között, aki a pápával szembeállva 926-ban bevezette a horvát (ószláv, glagolita) nyelvű liturgiát.

Ezt azonnal megtiltották neki, de már nem volt visszaút, mivel a papok sem nagyon tudtak latinul, így hosszú ideig fennmaradt a szláv nyelvű istentisztelet. (Szóval Gergely püspöknek ugyanazon kellett végigmennie, mint Szent Metódnak a Nagymorva Birodalomban.)

Ivan Meštrović alkotása 1929-ből, megjegyzendő, találtam egy régi képet, a szobor eredetileg nem itt állt, hanem ahogy látom a helyszínből, a palota belsejében. Vagy inkább mondjuk így: a falak mögött.

Most ez a turizmus közimádatának tárgya, többen fényképezik le, mint a palota összes részét együttvéve. Nem csoda, erős alkotás és nemcsak a méreteinél fogva. Habár tömör tömb az egész, de a kézmozdulatok által tele van az alak lendülettel, a püspök szinte megvadulva a szláv nyelvű liturgikus könyv felé mutat, mint az egyetlen követendő eszmehordozóra. Látni mozdulataiban a dühöt és megszállottságot, s azt, hogy mégis milyen rendíthetetlenül áll a helyén. Persze, ha nem Nini Gergely szobra lenne, akár egy auto da fe inkvizítorát is ábrázolhatná, amint rá akarja beszélni az áldozatot, hogy térjen meg, mielőtt megfojtják…

A nagy lábujját meg kell simogatni, mert akkor teljesül egy kívánságunk, én nem tettem meg, mert nem jutott eszembe semmi, és különben is hülyeségnek tartom az ilyeneket.

Ha folytatjuk utunkat vissza a fal túloldalán a tengerhez, akkor jön a Vaskapu (Porta Occidentalis, vagyis Nyugati Kapu). Semmi érdekes, ugyanaz, mint a keleti. Vagyis még annyi sem, itt a fal már beleenyészik a házakba.

Itt egyébként még lehet két látnivalónak, az egyik a Népek tere (Narodni trg), de ez nem más, mint egy kiöblösödő utca, körben jellegtelen középkori épületekkel, annyira nem érdekelt, hogy le sem fényképeztem; a másik a Gyümölcs tér (Voćni trg).

Középütt Marko Marulić középkori irodalmár és humanista szobra áll, amelynek szintén Meštrović volt az alkotója (1925). A mester a jelek szerint szerette a megszállottakat, mert Marulić meg szinte félőrülten bámul a könyvébe, amelybe a verseit rója…

És már kinn is vagyunk megint a tengernél, ahonnan elindultunk. A séta kb. 20 percig tartott. Most térjünk be a palotába a Tengeri Kapun, ami csak annyiban kapu, hogy bevezet egy hosszú, boltíves helyiségbe, amely tele van árusokkal, s innen lehet behatolni a palota alatt húzódó pincerendszer egy részébe.

Ott semmi meglepetésre ne számítsunk, hiába fizettünk érte: kapunk néhány hol közepesen, hol túl élénken megvilágított termet, de sehol egy szobor, egy műemlék, egy tábla – semmi. Kb. erre készüljünk fel:

Meg erre:

Na, jó, egy Diocletianus-szobor azért áll a hideg fal mentén. Gőgje fordítottan arányos ahhoz képest, hogy milyen méltatlan helyre került:

Ez megint volt kb. 15 perc. Az ember ugyebár reménykedik abban, hogy ezek után lát is valamit a palotából. És most jön a macskaköröm értelme, amit a címbe raktam, mert ez minden, csak nem palota. Ez egész egy kb. 10 perc alatt bejárható pár utcácskát jelent a következő látványosságokkal. Átmegyünk tehát egy kis kapun a belsejébe:

És kijutunk egy térre. Ez Peristilium névre hallgatott, ez volt a császár fogadócsarnoka. Itt mozog leginkább a nép, ez a nagy látnivaló. Olyan képet nem lehet róla csinálni, amelyen ne lenne legalább 50 botrányosan öltözött ember, akinek ez mégis sikerült, az hajnalban kezdte a fotózást, amire én nyilván alkalmatlan vagyok:

Találunk itt fekete kőből készült, szétaprított arcú szfinxet, ez volt a császár egyik házikedvence, mögötte pedig ott a székesegyház. Fel lehet kapaszkodni a tetejébe, én nem mentem fel, voltam már sok ilyenen, nem láttam értelmét annak, hogy háztetőket bámuljak, meg a tengert. A templom belseje félhomályos, átmenet a római kor és a román stílus között, némi aranyozással. Éppenséggel meg lehet tekinteni… Impozáns méretekre azonban ne számítsunk.

Közelében a Jupiter-templom látható, jellegtelen kis épület. Benne kopárság, illetve egy Keresztelő Szent János szobor.

A „palota” többi része néhány szűk utca, azokban leharcolt házak egyvelege.

Ezeket a turisták mindig romantikusnak tartják, meg „hangulatosnak”, akármit is jelentsen az, én azonban laktam ilyenben, s pontosan tudom, hogy ez sem nem romantikus, sem nem hangulatos, egyszerűen csak szegények a lakók és nincs pénzük a felújításra. Persze, hogy az önkormányzatnak miért nincs…? (Nyilván azért, mert ha rendbe hoznák az egészet, akkor nem lehetne hazajőve azon édelegni, hogy Splitnek milyen „hangulatos” utcái vannak.)

Aztán még megnézhetjük a várfal mellett balra lévő Köztársaság teret, amely a velencei Szent Márk tér kisebb, „vidéki” másolataként épült fel, szóval hosszú, oszlopcsarnokos épületek…

És ennyi…!

Nem, több nincs Splitben. Persze, van még parkja (a tenger mellett), valami kilátója, aztán meg egy vízvezetéke is az ókorból, de ezeket alig nézik meg. Én is kihagytam őket. Azt sem csináltam meg, hogy holmi ókori faragványokat fényképezgessek össze, mert van belőlük a falakon itt-ott, mert ezzel azt sugallnám, hogy ezek fontosak és érdekesek, de az a helyzet, hogy ezt bármelyik lapidáriumban megkapja az ember.

Két óra elég volt, hogy beleunjak a városba és annak semmi-jellegű látnivalóiba, amelyet kisebb méretekben akármelyik dalmát város fél áron – és kevesebb csalódással – meg tud adni. De azt nem mondom, hogy nem fogok ebbe a városba visszatérni. Vissza fogok. Tankolni biztos. 

Ha Münchenben járunk, a Bavaria-szobrot és környékét ne hagyjuk ki. Pedig – ó, jaj! – vannak ilyenek! Pl. az egyik ismerősöm életének tragédiája az, hogy nem mer autót vezetni: jogosítványa van, de rájött arra, hogy fél a kormány mögött, ezért kizárólag társasútakkal járja be a világot. Hát annyit is lát, amennyit… Kérdeztem, volt-e Münchenben. Hogyne, felelte. És láttad a Bavaria-szobrot? Igen, elmentünk előtte, rámutattak, hogy ez az. Na, kösz. 

Akkor szemléljük meg mai napi posztunk tárgyát. Így néz ki: 

Bocsánat, eltakarja a fa. Ez a beállítás csak úgy megtetszett, ahogy egy női fej emelkedik ki a lombok mögött, mintha lesből támadna. A jobb áttekinthetőség érdekében legyen inkább ilyen a látvány:   

Bavariát I. Lajos bajor király (1786-1868) akaratára építették fel 1844-1850 között. Lajos nagy építkező volt, s megszállottja az ógörög kultúrának, ő alkotta meg a Regensburg fölötti Walhallát is, amelyben a német nemzeti nagyságok büsztjei fogadják a látogatókat. Akart egy ilyen Münchenbe is, de helyiérdekűt: a célja az volt, hogy a bajorok nemzeti dicsőségét hirdesse egy szabadtéri tárlat, s az ógörög oszlopcsarnok elé egy hatalmas szobrot képzelt el. 

Ez utóbbi tekintetében nem elégedhetett meg csekély méretekkel. Országa kicsi volt ugyan, de az ő becsvágya nagy. Azt mondta: úgy kiépíti Münchent, hogy a vándoroknak csak e város megtekintése után legyen kedve bejárni a „maradék” Németországot. Ennek egyik elemeként az ókori császár- és istenszobrok mintájára a legnagyobb újkori szobrot akarta itt látni: büszkén mondta, hogy Néró után ő lesz az első, aki egy ilyenbe belekezd. (Itt nyilván az imperátort ábrázoló Colossusra gondolt, amiről a nevét kapta a Colosseum.) Célja az volt, hogy Bajorország, latinul Bavaria védasszonyát ábrázolja egy szobor. Ahogy nálunk nőalak lett Hungaria, úgy lett a bajoroknál is már több évszázada egy tiszteletet parancsoló, kemény asszony alakja volt az állam jelképe. Eredetileg festményeken jelent meg, de a köztudatba ezt a mű hozta be végleg a személyét. 

Eredetileg Leo von Klenze (1784–1864) volt a tervező, ő volt a bajor udvari építész. Gondolata papírlapon 1834-ben még így nézett ki: 

Vagyis a bajorok jelképes asszonya egy koszorút tart a kezében, de lehajtva azt a föld felé, s lett volna mellette még egy (fölösleges) büszt is női fejjel. Ráadásul ez egy amazon volt, szóval semmi légies ruha, meg ilyenek. Lábánál oroszlán, a bajor királyi család címeréből. 

Aztán volt olyan terve is, ahol Bavaria már kifejezetten harcias: egyik kezében lándzsát tartott az ég felé, a másikban pajzsot. (Oroszlán nincs.) Ezt Klenze az Akropolisz elpusztult, leírásokból fennmaradt istennőjének szobrából kiindulva gondolta újjá. Ez azonban nem felelt meg a királynak, mert ő „Patrona Bavariae” allegorikus alakját akarta látni, nem pedig egy olyat, amely az európai béke (a „Szent Szövetség” elnyomása) alatt a harcot hirdeti, persze, hogy aztán a forradalmárok ebből merítsenek ihletet. Legyen a szobor csak békés, jelképezve a jól felépített állam mértéktartó uralmát, de sugallja azt is, hogy a védnök harcra is képes, ha kell a külső és belső ellenség ellen. 

Úgyhogy ezek helyébe jött 1837-ben, ill. végső, kiérlelt állapotában 1839-ben Ludwig Michael von Schwanthaler (1802-1848) szobrász egyszerűbb, de diadalmasabb mutatványa: a koszorú az ég felé repült, a mellékbüszt eltűnt, mint fölösleges duplikátum. Az oroszlán megmaradt, de megnőtt, a nőalak pedig kapott egy szőrös mellvédőt, jelezve, hogy harcra is készen áll, haját pedig koszorú fogta körbe. Ez lett a végső megoldás, ezért szerepel mindenütt Schwanthaler neve a szobor mögött. (Akiből „von” lett, mert menet közben lovaggá avatta őt a király.) 1840-ben elkészítették a teljes alakos gipszmodellt, majd utána egy kisebbet. De még éveket kellett várni, mire a műveletbe, a szobor kiöntésébe be lehetett kezdeni. 

Ez nem egyszerre ment végbe, mivel az egybeöntés szörnyű mennyiségű bronzot emésztett volna fel. Annyi meg nem volt raktáron… Ezért négy részre osztották a műveletet (fej, mellkas, csípő és láb). 1844. szeptember 11. – 1849. december 1. között részletekben hozták össze előbb Johann Baptist Stiglmaier, majd 1844-ben bekövetkezett halála után unokaöccse, Ferdinand von Miller által irányított királyi öntőműhelyben. (Ez Münchenben volt a Nymphenburger Straßén.) Először a fejét készítették el, amelynek igen érdekes az eredete. (A kép az 1850-es állapotot mutatja, tehát még összeszerelés előtt állunk.) 

Tudni kell, hogy I. Lajos fiát, I. Ottót az európai nagyhatalmak hosszas keresgélése után 1832-ben görög királlyá választották. Az éretlen, 17 éves gyerek le is ment új országába, ahol sikerült rövid időn belül megutáltatni magát a görögökkel, mert a nyakára rátelepített egy rémisztő német adminisztrációt. Volt 1827. október 20-án egy tengeri csata Navarino település mellett, ahol a szabadságharcosok sok török bronzágyút zsákmányoltak. A fölösleges matériát Ottó Európában értékesítette, s I. Lajos megvett belőle annyit, hogy abból ki lehessen önteni a szobor fejét. Íme, egy romantikus ábrázolás az 1844-es műveletről (Wilhelm Kaulbach: "Guß der Bavaria" [A Bavaria öntése] c. műve 1854-ből): 

A szobrot 1850. október 9-én avatták fel. Hatalmas népünnepély volt, de nem kifejezetten a szobornak szólt, hanem az Octoberfestnek. I. Lajos, aki akkor már nem volt bajor király, a helyszínen elégedetten mondta: „64 éves vagyok, sok szép dolgot megéltem és tapasztaltam, de a legszebb és legboldogabb ez a mai nap!” (Megjegyzés: ekkor már nem volt király, 1848-ban lemondott a fia javára, nem bírta elviselni, hogy a forradalom dobja le őt onnan.) 

A végeredményt tekintve volt is mire büszkének lennie: a Bavaria 18,52 méter magas, súlya 87,36 tonna. A belseje üreges, s mint a new yorki Szabadság-szoborban, itt is kis körlépcsőn lehet felbotorkálni a fejébe, ahonnan a szeme mögül meg lehet bámulni München történelmének emblematikus helyszínét, a 42 hektáros (különben teljesen kopár) Terézmezőt (Theresienwiese). 

A szobor háta mögött a szigorú dór stílusú dicsőségcsarnok áll (Ruhmeshalle), előreugró két végén egy-egy timpanonnal. Ez 1843-1853 között épült fel. A benne lévő nyíltszíni mell– , vagy inkább fejszobortárlatba I. Lajos kezdeti gondolata alapján kizárólag olyanok kerülhettek volna be, akik bajor származásúak voltak. (Függetlenül attól, hogy életútjuk alapján mennyire tartották magukat annak.) Még trónörökösként 1809-ben utasítást adott arra, hogy írják neki össze a megörökítésre méltó híres bajorok listáját. 1824-ben kiválasztotta ezt a városvégi domboldalt az emlékmű számára, majd 1828-ban készíttetett egy újabb listát. 1833-ban erre kiírta egy pályázatot, s azt a legolcsóbb projekt gazdája, Leo von Klenze nyerte meg 1834-ben, az ő tervei alapján épülhetett fel a szobrot hátulról körbeölelő kőcsarnok. 

Aztán változott a politikai felállás, és amikor a látványosság megnyílt, 74 olyan arc várta a látogatókat, amelyeknek csak egy része volt bajor: frankok, svábok, pfalziak is megjelentek itt, egyszóval az egész későbbi, pár évig élő Délnémet Szövetség. (Vagyis Bajorország mellett a Württenbergi Királyság, a Badeni Nagyhercegség és a Hessen-Darmstadt Nagyhercegség.) Ezek az államok katolikusok voltak, s nem támogatták a porosz fennhatóság alatti egységes Németországot, inkább éldegéltek volna a Habsburg-birodalom szélárnyékában, így I. Lajos arra törekedett, hogy ezek lakosságát valamiféle szellemi kötelékkel egyesítse, ezért bővítette ki a honfiúi- és leányi választékot egészen a Rajnáig. 

1868-ban adtak a büsztökhöz még tízet; 1888-ban, születésének századik évfordulóján a király maga is idekerült:

1944-ben légitámadást kapott, megrongálódott, de a müncheni olimpia tiszteletére helyrehozták, s 1972. október 26-án újra megnyitották. Azóta 17 új szobor került ide. A helyszínre bonyolult procedúra alapján kerülhet valaki. Szakbizottságok járnak el, amelyben ott van a Bajor Tudományos Akadémia éppen úgy, mint a Bajor Képzőművészeti Akadémia, a Bajor Történelem Háza, a pénzügyminisztérium, a bajor kastélyigazgatóság, és az LMU, vagyis a Lajos-Miksa Egyetem. A végső szót mindig a minisztertanács mondja ki. 

Megjegyzés: voltak olyan alakok, akik eredetileg itt voltak, aztán kiemelték és átvitték őket a Regensburg melletti „nagy” Walhallába. Az ilyeneket nem pótolták: oda a legnagyobbak kerülnek, ide a helyiérdekűek, de egyszerre nem lehet valaki a legnagyobb és legkisebb. (Kivéve I. Lajost, de ő mindkét helyen építtető volt, tehát joga volt két helyre kerülni.) 

A fala következetesen pirosra van festve. Csak.   

Nyilván képtelenség felsorolni, hogy kik vannak itt, vagyis nincs akadálya, de minek – mindenki menjen oda, és találja meg a kedvenceit. Én most hármat mutatok be. 

Az egyik Bertolt Brecht, aki 2009. április 22-én lelt itt helyet magának. Azzal érdemelt ki e méltóságot, hogy Augsburgban született, tehát Münchentől kb. 100 km-re, bajor földön. Hogy aztán ezek után több köze volt a nemzetközi és össz- , majd keletnémet szocializmushoz, mint a bajorokhoz, az más kérdés: 

Itt van Carl Orff is (a Carmina Burana alkotója, ha így ismerősebb), aki Münchenben született és itt halt meg. Ő szintén 2009. április 22-én került ide: 

És jelen van Claus Schenk von Stauffenberg, a Hitler elleni merénylet kivitelezője (2000. április 3-ától). Ő Jettingenben született, ami Baden-Württenbergben van, az a svábok hazája, de, mint délnémet, belépőkártyát kapott ide.

A szoborral szemben található meg egy hatalmas, üres mezőség.

Lajos trónörökösként 1810. október 12-én házasodott meg, s vette feleségül a szász-hildburghauseni házból származó Terézia Sarolta hercegnőt. Pocsék egy házasság lett belőle, de most nem ez a lényeg, hanem azt, hogy ennek örömére szerveztek egy hatalmas népünnepélyt azon az üres réten, amelyet most a hercegnő tiszteletére Terézmezőnek hívnak, erre az egész bajor alattvalóság meghívott volt, folyt is a sör minden mennyiségben: ebből lett az Oktoberfest. 1918-ban innen indult ki a forradalom, amely elsöpörte a Wittelsbach-házat, aztán Hitler szónokolt az ide plántált cirkuszi sátrakban. Jelenleg, amíg ide nem gyűlnek a sörbarátok százezrei, szolgál ez mindenféle célokat, amikor ott jártam (2015 áprilisában) éppen kirakodó- és régiségvásárként funcionált, másból sem állt, mint az eladnivaló vacakságok sátraiból és kioszkjaiból, az emberek mindenféle dolgokat cipeltek ki és be, foltos könyvektől kezdve gyertyatartókon át a szakadt fotelekig minden volt itt, amit el lehet képzelni. Szóval ez itt „az ecseri”. Háttérben persze vidámpark működött. 

De tekintetünket fordítsuk egy komolyabb dolog felé, oda, ami a rét túloldalán van. Ez a Szent Pál templom, amely 1892-1906 között épült neogót stílusban Georg von Hauberrisse építész tervei alapján.

1944-ben alaposan szétbombázták, de túlélte a csapásokat. Roppant érdekes – de csak kívülről, mert belül gyenge élvezetet nyújt, szokás szerint eléggé kopár, ezeket a fajta új templomokat már nem zsúfolták tele képekkel és szobrokkal:  

De az üvegablaka eredeti, mert nem alakokat ábrázol, megelégszik a fény színes áteresztésével:  

Kívülről viszont csupa jót lehet mondani róla: az építész alkotóan továbbfejlesztette a gótikát, modernizálta, vitt bele némi mozgalmasságot a főtorony görbe felületével, agyondíszített, nyúlánk, de mégis hajlékony. Az pedig kifejezetten tetszetős, hogy hátulra is bedobott két tornyot, amelyeknek semmi értelme és funkciója nincs, de a jó építészetnek éppen ez adja meg az ízét: a fölösleges díszítés.  

A templom előtt egy szobor vár ránk, ami természetesen Szent Pált ábrázolja, a besorolása azonban „kút” („St. Pauls Brunnen”) (Claus Nageler, 1989).

Épp egy hatalmas kard (nem kereszt!) nyugszik a kezében, amellyel vizet fakaszt. (A hagyomány szerint, amikor lefejezték, a feje háromszor koppant oda a földhöz, s ott források fakadtak fel. Ez a szobor azt fejezi ki, hogy a keresztény éltető erő jelképe fakadt a kard által elszenvedett vértanúságából.)  

A templom faláról mindenféle rémalakok néznek ránk jó középkori szokás alapján, de azért van itt a környéken más is. Például egy citerázó szamár a Bavariaring 11. sz. lakóház falán:  

Ezt 1903-ban tették ki ide (Emanuel von Seidl műve). Semmi köze a városhoz, ősi, vicces jelképe a dilettantizmusnak. Nem kell erőlködni, közli velünk egy másik kis szobrocska az egyik itteni házfalon.  

Szóval: csak lazán, gyerekek. Münchenben vagyunk!

Késő volt, fekete este, mikor Varsóba érkeztem autóval. Már messziről ragyogott-csillogott az ég felé törő város, merthogy Varsó központja immár másból sem áll, mint felhőkarcolókból. „Manhattan” – jutott az eszembe, aztán ez: Frankfurt. Igen, Varsó már nem Sztálin-barokk lakótelepek és terézvárosi klasszicista épületek egyvelege. 

Közepén ott áll Európa egykor második legmagasabb felhőkarcolója, a Kultúra és Tudomány Palotája (Pałac Kultury i Nauki, röviden: PKiN.) Lilában. Hát mit tegyünk, éjjelente ez a megvilágítása… Szokták néha – események, rendezvények érdekében – más színekkel is megvilágítani.(Fotó: hű útitársam, TMFBS.)

Alapszíne fehér, csak a városi forgalom az elmúlt évtizedekben piszkos barnává tette azt, bár napfényben ez alig látszik. Lemosatni egy vagyon, tehát nem mosatják le. 

Ez a toronyház volt az inspirálója a XXI. századi varsói városépítészeti lendületnek, merthogy a többi felhőkarcolóval ezt akarták ellényegteleníteni. Megjegyzem: nem sikerült. De kezdjük az elején. 

Hogy Varsóban épüljön valami hasonló, már az 1930-as években felmerült. Nézzük csak meg ezt az 1936-ban készült fényképet!  Az úr, aki magyaráz valamit a makett mellett, Juliusz Nagórski építész volt, aki 1934-ben megtervezte a város új büszkeségét, a Függetlenség Tornyát. Ott látható lenn, a kép bal oldalán.

Ez a tervek szerint a Saska Kępa Washingtoni körforgalom mellett állt volna, s a lengyel függetlenség visszaszerzésének az emlékét volt hivatva nyomatékosítani.  De aztán jött a II. világháború, és a terv maradt a rajzlapok vázlataiban – nem tudunk róla semmit, csak ami a fenti fényképen látható. Nagórski sem tudta később reprodukálni: 1944. augusztus 7-én a varsói felkelésben megölték a németek. 

Aztán ezen az őszön a szovjet csapatok lábhoz tett fegyverrel nézték (vagy inkább hallgatták) végig, amint a németek leverik a város lázadását, aztán szisztematikusan elpusztítják még a maradék épületeket is. Ez mindenesetre jól világítja meg a nácik igazi természetét: ahelyett, hogy az erőt és a hadianyagot saját védelmükre tették volna félre, inkább arra pocsékolták, hogy a gyűlölt lengyelek fővárosát a földdel tegyék egyenlővé. Sztálin meg nem sietett: nem akarta, hogy a felkelés sikerrel járjon, aztán a lengyel polgári kormány benyújtsa neki a számlát a dicsőségből való nyereségrészesedésre. Amikor a németek kellőképpen kitombolták magukat, végre megindultak a szovjet csapatok és elfoglalták a várost – mármint azt a több millió köbméter romot, ami maradt belőle. Felmerült az ötlet: legyen Krakkó az új főváros, ezt meg rendezzék be szabadtéri romskanzennek. Az ötlet végül elvetésre került, s az ország nekiveselkedett az újjáépítésnek. 

A szovjetek ekkor felajánlották, hogy ingyen segítenek a renoválásban. Szép gesztusnak tűnt, de ezzel is csak a maguk javára akarták fordítani a történetet: „sajnos” nem tudtak segíteni a felkelőknek, de „természetesen” segítenek a lengyel népnek, legyenek nekik ezért hálásak. A felajánlást nem volt kötelező elfogadni, de hát ki utasíthatta azt vissza…? 

Két ötletük volt. Az egyik, hogy behúznak ide egy metrót, amely a párját ritkítóan elegáns moszkvai másolata lett volna; a másik, hogy felhúznak egy felhőkarcolót. A lengyelek az utóbbira szavaztak. Talán azért, mert jobb, ha a város újjáalakulásának a jelképe a föld fölött van, mint alatta; meg a metrónál tudni kellett volna előre, mi hol fog felépülni, arra meg még csak készültek a tervek, a metró viszont behatárolta volna a városfejlesztés irányát még akkor is, ha már változtatni akartak volna az eredeti terveken. Meg aztán ez látványos jelképe lett a lengyel szocialista megújulásnak, s nem utolsósorban, mondhatták azt is, hogy az új társadalom váltja valóra a háború előtti toronyház-tervet. 

A Kreml rábólintott, s kirendelt egy szovjet építészt, Lev Vlagyimirovics Rudnyevet, aki a Lomonoszov-egyetem főépületét és a sorra épülő moszkvai toronyházakat vette alapul a terveihez, a kőfalakba lengyel népi építészeti motívumokat helyezve, főleg a Krakkó és a tőle jó távol lévő galíciai Zamość közeli paraszti és reneszánsz kispolgári házainak díszei keltették fel a figyelmét. 

A művelet 1952. május 2-án kezdődött.

A nyersanyag az utolsó szögig a Szovjetunióból érkezett (két éven át, amíg a falak felhúzása tartott, naponta 30 vagonnyi építőanyag özönlött ide a határon túlról), akárcsak a munkásgárda, mert az építők bérét Moszkva állta. (Ők külön, fából épült lakótelepen laktak. Felváltva kb. 6.000 szovjet munkás dolgozott felváltva az építményen, de voltak itt lengyelek is, kb. 3.500-an, persze, felváltva, tehát egyszerre ennyi ember nem volt jelent a munkálatnál.) Az építkezés közben volt 16 halálos baleset, a szovjet munkások (mert jobb helyet nem találtak nekik) a helyi keleti ortodox temetőbe kerültek. 

A sajtó természetesen őrült lelkesedéssel követte az építkezést. A kommunista propagandában az építkezés úgy szerepelt, mint a Szovjetunió közönséges állampolgárainak önzetlen segítségnyújtása; jelenlétük a szocialista munkaszervezés tökéletességének és az új, forradalmi építési technikáknak a bizonyítása volt. A szovjet munkavállalók „a munka világának élcsapata” címet kapták, s a sajtó úgy mutatta be őket, mint a haladás támogatóit, valamint a kultúra nagy barátait. Jöttek is a látványosabbnál látványos képek a helyszínről: 

Azért persze a titkosszolgálat is bevetette a maga erőit, nehogy valami rakoncátlankodásra kerüljön sor. A vendégmunkások Varsó egyik nyugati kerületében kaptak szállást. (Ez egykori Jelonki falu volt, amit még 1951-ben Varsóhoz csatoltak. Mai neve: Osiedle Przyjaźń.) A barakkok 40 hektárt foglaltak el, volt bennük kb. 8 km út, a munkások tömegszállásokat kaptak, a mérnökök és a kiemelt személyzet magánházakat; volt itt mozi, étterem, klubház, orvosi rendelő, két sportpálya stb. Ezek felépítése érdekében a falu lakosait kitelepítették, telkeiket kisajátították. Nem mellesleg felhasználták a barakkokhoz a Olsztynek közelében található Stalag I. B "Hohenstein" fogolytábor lebontásából származó anyagokat is, tehát újrahasznosult egy KZ.) Csúcsidőben 4.500 ember élt itt. A Palota felépítése után a lengyel egyetemi élet vette birtokba. Ma is alapvetően ez a jellege – szóval a szovjetek hátrahagyták még ezt is. Igazi nagyvonalúság.  A szovjet munkások védelme (és megfigyelése) érdekében a lengyelek létrehozták a „Jelonki” nevű operatív csoportot, amely öt tiszt vezénylete alatt állt, hogy figyeljék a rendszerellenes tevékenységet. Eredményeikről nem tudunk, de a jelek szerint nem került sor kellemetlenségekre. 

Volt mire költeni a pénzt, mivel három év múlva a következők kerültek ide: két mozi, egy színház, egy koncertterem, egy előadóterem, egy 3.500 főt befogadó kongresszusi központ, továbbá az egyik (az ifjúsági) szárnyban 25 méteres márvány úszómedence háromemeletes ugrótoronnyal, sportcsarnokok, könyvtárak, s ide még egy külön színház. Térfogat: 800.000 légköbméter, toronymagasság 227 méter, 12 méter mély alapozással, a keringetett és tisztított levegő forgatási mennyisége 1.200.000 légköbméter. A központi emelet 33 emelet magas, fölötte még egy 12 emeletes toronnyal, arra ment rá a sisakdísz. (Megjegyzés: a Lomonoszov Egyetem főépületének magassága 240 méter, tehát ez az épület csak 13 méterrel, azaz kb. három emelettel maradt le tőle. Célzatosan, mert Európa legnagyobb épülete csak Moszkvában lehetett. Persze, az Empire State Building épületéhez képest mindkettő kismiska volt: az 381 méterig nyújtózik.) 

Ekkor még Sztálin nevét viselte az épület, mert halála után két nappal így döntöttek, a szobrát is kitették rá – erről később csendben megfeledkeztek, aztán átkeresztelték a mi nevére, a szobrot meg leszedték. Nem volt nehéz a korabeli névválasztás, mert az előtte lévő teret meg Sztálin-térnek hívták…  Bierut elvtárs, a helybeli Rákosi is Sztálinnal kötötte össze a lengyel megújulás épületének látványát. (Ha valakinek Virág et. jut eszébe A tanú c. filmből, akkor támogatom ebben. Kétszer nem mondom, hogy Bacsó róla is mintázta a figurát, nemcsak Péter Gáborról.)

A nagy mű eredeti átadási határideje 1955 vége volt, de annyira előrehaladtak a munkákkal, hogy már július 22-én megnyitotta kapuit. Azért volt a nagy hajsza, mert augusztusban itt rendezték meg az V. VIT-et (Világifjúsági Találkozó), s erre nyilván villantani kellett valami nagyot. (A nap kiválasztása nem volt véletlen: 1944. július 22-e volt a lengyel nép „felszabadításának” egyik hivatalos időpontja, értsd: ekkor adott ki a Vörös Hadsereg puskái alatt ülő kommunista „kormány” egy kiáltványt, amely meghatározta a jövőbeli lengyel baloldali politika alapjait.)

1956. április 15-én innen kezdte el kísérleti sugárzását a lengyel televízió 60 km-es vevőkörzetben. Megjegyzés: az adóállomás nem a tetején, hanem az ötödik emeleten volt. A Lengyel Tudományos Akadémia pedig elfoglalta a toronyépületet, amelyben intézeteket rendezett be, egyébként pedig a palota kiszolgálta Varsó szinte teljes szellemi életét.

A varsóiak megbámulták, lefényképezték, még csettintettek is rá – de nem igazán szerették. (Akkor még.) Egyrészt a megbonthatatlan szovjet-lengyel barátság reprezentálása volt a célja, az pedig folyton megbomlott; meg aztán úgy tekintettek rá, mint a vörös megszállók könyöradományára, s még emlékeztek arra, kiknek volt köszönhető, hogy a nácik itt garázdálkodhattak, márpedig ahhoz képest ez (mint soha ki nem mondott) törlesztés túl olcsó volt.

Természetesen erről is elterjedt, mint a párizsi Eiffel-toronyról, hogy a tetejéről a legszebb a látványa, mert onnan nem lehet látni… Aggattak is rá mindenféle gúnynevet, volt ezt Sztálin mutatóujja, de hívták Pekingnek is (a név rövidítéséről: PKiN), lett belőle Pajac (bábú), mert az hasonlított a Palac-ra. 

A palotában 42 szint található meg, de ezek közül egyik sem érintette meg jobban a tömegek képzeletét, mint az, ami nem látszott belőle: a föld alatti részek. Egyesek szerint atombiztos óvóhelyek voltak ott a kiválasztottaknak; mások arról pusmogtak, hogy titkos folyosók labirintusai kanyarognak alatta titokzatos célokkal. Az összeesküvés-elméletek masszív darabja volt, hogy van egy titkos folyosó, amelyik közvetlenül a LEMP (a kommunista pár) székházához vezet. Kialakult az az elképzelés is, hogy a közelben lévő Központi Pályaudvarból egy külön sín visz az alagsorba – bár hogy ennek mi értelme lett volna, nem tudni, a pályaudvar bejáratától ui. 5 perc séta a főbejárat.  

Ezzel kapcsolatban különösen felgyújtotta a népek képzeletét azt, hogy a Palota mellett álló Rotunda PKO-ban (vagyis a Lengyel Nemzeti Bank Rotunda nevű közeli fiókjában, tételesen a Marszałkowska utca és az Aleje Jerozolimskie kereszteződésénél álló magányos, kagylóhéj–tetőzettel rendelkező körépületben) 1979. február 15-én 12.37 órakor bekövetkezett egy borzalmas gázrobbanás. 49 halott, 135 sérült, a fiók összeomlott, az egész úgy nézett ki, mintha telibe találta volna egy légibomba. Az történt, hogy a borzalmasan hideg tél alatt megrepedt egy mellette futó gázvezeték, a gáz a telefonkábelek aknáján át beszivárgott a Rotunda alagsorába, felgyűlt, aztán elég volt neki egy villanykisülés, hogy szétrepítse az épületet. De milyen az ember? A legőrültebb spekulációk kerültek napvilágra, pl. az, hogy a bankrablók akartak betörni a trezorhoz, s elvágták a gázcsövet, mások szerint egy ott lévő pártfunkcionáriust akartak felrobbantani a kommunisták, hogy tűnjön már el a színről, szintén vad ötlet volt az, hogy egy antikommunista csoport akarta felrobbantani a bankot, de rosszul állították be a bomba gyújtószerkezetét, és éjjel helyett nappal robbant fel. Viszont már egészen az elmebaj határát súrolta az a feltételezés, hogy ennek okait a palota földalatti részében találták meg a hatóságok. Szóval, mivel oda ment be a titkos vasútállomás, a katasztrófa az egyik ilyen pártvezetői vonat elleni terrorista támadás eredménye volt, amelyet jobboldali lengyel ellenállók hajtottak végre, csak valami félrement... (A Rotunda azonnal újjáépült, de ma már nem látható, 2017-ben lebontották, az új ugyanaz lenne, mint a régi, tervezés alatt áll.) 

A leggyakrabban igénybe vett része a Kongresszusi Terem volt. A leghíresebb lengyel és külföldi művészek játszottak ennek színpadán, és időről időre divatbemutatók is szerveztek - mind a hazai, mind a nagy külföldi tervezők jelentek meg itt, pl. 1965-ben a Dior Divatház itt mutatta be a téli kollekcióját. (Ez volt az első ilyen jellegű esemény Lengyelországban.) De játszott itt a Rolling Stones is 1967-ben:  

Ahogy hanyatlott a kommunizmus, úgy kerültek elő benne új, nem pénzkidobással, hanem bevétellel járó funkciók: már az 1980-as években beköltözött ide egy sztriptíz-bár.

Különösen a Trojka Étteremről keringtek fekete hírek. Az 1990-es években már mindenféle célra elkezdték kiadni az egyes helyiségeit, többek között luxuskupleráj működött az egyikben. Mészáros Márta készített is erről egy filmet (A szerencse lányai – 1999), amelyben a hősnő rendszeresen itt keresi a betevőjét. Nyilván ő sem a kisujjából szopta ezt a történetet… 

Az utolsó mozzanat ezzel kapcsolatban az volt, hogy cég swingerklubot akart üzembe helyezni a falak között, bevezető szakaszként 2018. május 26-ra hirdettek meg egy ilyen eseményt az egyik itteni klubban, de a terv kiszivárgott, s olyan sajtótámadásokat kaptak a nyakukba, hogy gyorsan visszaszívták az ötletet, már csak azért is, mert a palota vezetősége nyomatékosította: ha ez itt megvalósult, a bérlővel azonnal szerződést bontanak. 

Miután tehát a szexet letudtuk, járjuk körbe az épületet. Déli és keleti oldalán széles főút fut, a nyugati részén van a főpályaudvar és a toronyház-negyed, az északin meg egy park, benne Janusz Korczak szobrával, mögötte pedig afféle semmi-épületek az Óváros felé. A keleti részen van egy elhanyagolt, összevissza tér, sarkán zűrzavaros küllemű metrólejárattal súlyosbítva, de innen a legjobb a rátekintés:

A Palotában a turista csak egy kurta látogatást tud tenni, mert amit megnézhet, az az előcsarnok, a lift és a látogatóterasz. Persze, mehet uszodába és a konferenciaközpontba is, de nem látogatójeggyel. Az előtér, amely mindig hemzseg a turistáktól, egyáltalán nem hivalkodó, hanem visszafogott, nyugodt, de kissé feszes hangulatot áraszt. 

A tetőtér viszont olyan, mintha valami római kori műemlékben járkálnánk. 

A falak mellett nem véletlenül vannak ott nyugágyak, láttam pár középkorú férfit, akik azokban heverésztek behunyt szemmel, mellettük aktatáska. Lehet, hogy ide menekültek a főnökeik elől. Vagy főnökök voltak, és a beosztottjaik elől tértek be ide, hogy árnyékfürdőzzenek.   

A palota különben – az ellenkező híresztelésekkel ellentétben – nem nagyon vonzotta az öngyilkosokat, 1981-ig csak 8 ember ugrott innen a mélybe (egy francia, hét lengyel), de akkor behálózták ezt a felső, 144 méter magasan lévő kilátóteraszt. 

Az innen feltáruló kilátásra lehetne azt mondani, hogy nagyszerű, de ez csak mérsékletesen igaz. Varsó északi óvárosa messze van, az északkeleti oldalon csak egyenházakat lehet látni, mögöttük pedig a nemzeti stadiont: 

A déli oldalán a világháború előttről megmaradt házak néznek ránk. A nyugati oldal az izgalmas, mert ott épült ki az új varsói felhőkarcoló-negyed és ott van a főpályaudvar.

Rögtön a torony mellett egy meglepő toronyház néz ránk, amelyben soha az életben nem vennék lakást. (Funkciója jelenleg szálloda, épült: 2001-2004-ban, tervezte: Tadeusz Spychała.) Valahogy elbizonytalanít az, hogy egyetlen pillér tartja az épület felső részét. 

Az egyik legeredetibb épület, amit láttam, de azért mégiscsak…

Megfigyeltem különben, hogy a mögötte lévő hatalmas irodaépületekben bizonyos emeletrészek és helyiségek ugyan ki voltak világítva az est beállt után, ezáltal sejtetve azt, hogy ott még éjjel is munka folyik, de ezek időnként lekapcsolódtak, és ugyanakkor más helyiségekben gyulladt ki a villany, viszont azokban sem láttam alakokat mozogni. Aztán éjfélkor az összes fény eltűnt. Magyarán szólva van ezekben egy központi kapcsoló, amely arra való, hogy a lámpákat kioltsa és felizzítsa, s ezzel keltse azt a látszatot, hogy ezekben a szobákban sosem áll meg az élet. 

Na, azért van itt még (messzebb) toronyházból egy-kettő. 

Van, ami éppen épül(t).

Mert már készen van. De hogy került ide ez a sok felhőkarcoló? 

Varsó lakossága a rendszerváltás idején határozottan ragaszkodni kezdett az épülethez. Pedig korábban a jobboldali politikusok rendszeresen hangoztatták, hogy ezt el kell innen bontani, mint a múlt rossz emlékét. Hivatkoztak arra, hogy az orosz megszállás alatt a nem messze megépült hatalmas Alekszandr Nyevszkij-templomnak is ez lett a sorsa, amelyet szintén leromboltak 1924-ban. (Erre az volt a válasz, na igen, de 1920-ban még a lengyel parlamentnek csak az egyharmada szavazott erre; négy év múlva viszont a kommunista támadás miatt fokozódtak fel úgy az érzelmek, hogy végül elpusztították, most viszont a többséget már nem zavarja a Palac látványa. De a katedrális amúgy is csak húsz évig állt ott, nem nőtt bele a városképbe, ez meg már több, mint hatvan éve itt meredezik: három nemzedéknek nincs vele baja.)  

A bontást leginkább az akadályozta meg, hogy annak összege (mármint a sitt eltakarítása) majdnem annyiba került volna, mint a palota felépítése; a benne székelő közintézményeknek új helyet kellett volna keresni, vagyis építeni vagy bérelni számukra ilyeneket; ráadásul az egész egy varsói önkormányzati cég tulajdonában van, az pedig nem volt hajlandó eladni az épületet, ha pedig mégis megveszik tőle, vagy kisajátítják, akkor meg ott vannak megint a fenti problémák a vételárral súlyosbítva. Végül pedig lett volna helyette egy hatalmas üres terület, egy placc, ahová mit lehetett volna építeni? Talán egy újabb felhőkarcolót? Akkor meg minek ezt lebontani? 

Innen jött a megváltó ötlet. Jó, ha lebontani nem lehet, lényegtelenítsük el! Ezt pedig csak úgy lehetett megoldani, ha köré új magasépületeket húznak fel, olyanokat, amelyek között ez is csak egy lesz, s így elvész, mint a város jelképe. Emellett a felhőkarcoló-építészet egyáltalán nem borzolta a varsóiak szépérzékét, leginkább azért, mert Varsó a náci rombolásnak köszönhetően egy teljesen összevissza stílusú város lett. Az óváros barokk és reneszánsz, mellette – átkötés nélkül – Sztálin-barokk lakótelep, máshol meghagyott klasszicista épületek, aztán panel-lakótelepek, köztük egy-egy ötletszerűen meghagyott, sehová sem tartozó épület (pl. Varsó utolsó zsinagógája), családi házak stb. A lengyelek nem csináltak abból elvi kérdést, hogy egy alapvetően max. 4 emelet magasságú belvárosban lehet-e felhőkarcolókat építeni. Mindenhová lehet, akár Budapestre is – a monumentalitás még sosem ártott meg az emberiségnek. Csak ötletesen kell elhelyezni az ilyet! (Egyébként egyik felhőkarcolónak sem sikerült leköröznie a Palotát. Még mindig ez a legmagasabb Lengyelországban.)

(Kis megjegyzés: mint ahogy egyik korai posztomban leírtam, a belvárosi felhőkarcoló-építkezésbe a helyi zsidó önkormányzat is be akart szállni, tekintettel, hogy telkük az egyik legjobb erre alkalmas helyen van, de a varsói önkormányzat pikírten kigolyózta őket a bizniszből, s még tőlük hálát várt, hogy ő érdekükre hivatkozva tette ezt. Azóta is folyik a fogcsikorgatás.) 

A varsói önkormányzat, amelyé az épület, még tett is arról, hogy minél népszerűbb legyen. 2000. december 31-én felavattak a tetején egy órát, amely most azzal dicsekedhet, hogy Európa harmadik legnagyobbja: ez a Big Ben Varsóban.

2007. február 2-án ráadásul műemléki védettség alá került, mondván, hogy híven tükrözi a lengyel népművészetet. Ez ellen 70 lengyel értelmiségi fejezte ki a döbbenetét március 30-án, hangot adva annak a reménynek, hogy ez eltűnik innen. A városi önkormányzat azonban hajthatatlan maradt, vagyis a hatalom pontosan azt csinálta, mint nálunk a Nagy Imre-szobornál: tudomásul vette a döbbenetet, aztán ad acta tette az ügyet. 

Persze, van, aki nem adja fel. Mateusz Morawiecki, a mai miniszterelnök 2017 novemberében, még kinevezése előtt ezt mondta róla: „A Tudomány és Kultúra Palotája, a kommunizmus uralmának emléke végre el kell, hogy tűnjön Varsó központjából. Negyven éve álmodom erről”. [1] Eszerint 9 éves korában már nem volt képes elviselni a látványt. A varsói önkormányzat azonban jelezte, hogy ez a harmadik leglátogatottabb műemlék a városban az Óváros és a Varsói Felkelés Múzeuma után, úgyhogy jobb, ha békén hagyják. A jobboldali kormány pedig láthatólag nem forszírozza az ügyet, úgyhogy a pillanatnyi állapot az, hogy ez örökkön-örökké itt fog maradni. 

Érhető: piszok jól néz ki. Még téli hajnalban, ködben is: 

 (Fotó: TMFBS)

[1] https://www.rp.pl/Polityka/311169864-Zdecydowane-nie-dla-burzenia-Palacu-Kultury-i-Nauki.html&template=restricted

Térjünk vissza Brünnbe (Brnóba). Most a város fölött magasodó domb látványosságát tekintjük meg, a Spielberget, vagyis az osztrák erődöd, amit a csehek Špilberknek hívnak. Én azonban maradok a Spielberg elnevezés mellett,  mert így ismerte meg a világ. (Nyilván feltűnik a németül tudóknak, hogy „spiel” e nyelven „játék”-ot jelent. De ez nem a gyerek kisszobájára utal, hanem a lovagi játékokra, a bajviadalra. Megjegyzés még: ez egy helyi fegyvergyár neve is.) 

Épült ez az erősség a XIII. sz. közepén II. Ottokár cseh király parancsára, már akkor kijelölt őrgrófi székhely volt. 1620-ban a mindenkori cseh király birtokába került. 1643-45 között a svédek ellen jelentős szerepet játszott a város védelmében, 1645-ban még egy három hónapos ostromot is kibírt a harmincéves háború levezető szakaszában. Következő hadügyi szerepe 1742-ben következett be, amikor II. (Nagy) Frigyes porosz király csapatait állította meg. Innentől kezdve katonai jellege megszűnt (nem dúltak harcok a környéken), átvedlett részint laktanyává, részint kiemelt fegyházzá és börtönné. Kiemelt azért volt, mert a Habsburgok (Kufstein mellett) különösen előnybe részesítették a politikai foglyok elzárása érdekében – innen van a hírneve, e nélkül csak közönséges vár lenne egy magaslat tetején.

Hogy kik voltak a lakói? Előbb protestánsok, akiket az ellenreformáció szállított ide; aztán az XVIII. században a köztörvényesek, majd követték őket a magyar és francia jakobinusok, az olasz carbonarik, az 1846-os lengyel felkelés hősei, végül 1848/49-es szabadságharcunk katonái. 1809-ben Napóleon a vár egy részét felrobbantotta. (Ez szerencsére nem látszik meg rajta, helyreállították.) 1855-ben azonban a várnak ez a büntetőfunkciója megszűnt, maradt, mint helyőrség. Az I. Világháború alatt hadifogolytábor volt, aztán a csehszlovák hadsereg vette kezelésbe. A németek újították fel a börtönfunkcióját 1939-1941 között, de ők inkább erődként akarták használni, s lépéseket tettek annak érdekében, hogy átépítsék az egészet egyfajta romantikus historicizmus jegyében: erre azonban egy-két kazamata-átalakításon kívül nem került sor. Hadászati jellegét 1959-ben vesztette el, amikor a hadsereg átadta azt Brno városának. Most múzeumok vannak benne.

A belvárosból rövid, parkokon át vezető kaptatóval érünk el hozzá. Menet közben láthatunk két emlékművet. Az egyik Nepomuki Szent Jánosnak, a Habsburgok összbirodalmi szentjének szobra:

Ő idegenül áll ebben a környezetben, a magyar paraszti néven Jánoskának nevezett szent szobrait ugyanis a folyók, patakok, mi több: bármiféle vízfolyás mellett volt szokás felállítani, tekintve, hogy a Moldvába hajították. Egy hegyecske nem az ő terepe… Viszont mégis illik ide, mert mielőtt bedobták volna a folyóba, egy politikai affér miatt vizsgálati fogságba került, s a legenda szerint a végletekig hallgatott a gyónási titokról, amit ki akartak tőle csikarni, tehát végső soron illik a személye a várhoz, amely a kazamaták és börtöncellák miatt lett nevezetes, s amelyekben olyan személyek (is) kerültek, akiket világnézetük miatt kellett elhallgattatni. 

Pár lépésre tőle az út jobb oldalán egy másik emlékművet láthatunk: ez a Spielbergben 1822-1846 között raboskodó olasz felszabadító mozgalom (a carbonarik) tagjai kapták meg, állították 1925. október 25-én. (Dino Soma alkotása.)

1945-ben leszedték róla a fasiszta jelképeket (vesszőnyaláb, alján horogkereszt), ezektől megtisztították. 1998-ban azonban szörnyű állapotba került, vandálok összefestették spay-vel az egészet, így a csehek szégyenszemére az Olasz Köztársaságnak kellett azt felújítania. 1998. június 5-én adták át ismét, azóta, ahogy látom, rendben van. (2018 őszén jártam ott.) 

A leghíresebb carbonaro Silvio Pellico (1789-1854) volt, aki 1822-1830 között morzsolgatta itt a napjait; ő is emlékiratokat írt az élményeiről. (A mellszobráról készült szobor benn, az olasz foglyok emlékszobájában áll.)

Ha ezt elhagyjuk, már ott is vagyunk a bejárat előtt. Meglehetősen egyszerű erőd ez, kortalan és időtlen, mert értékelhető stílusa nincs: olasz bástyák tetején ül egy négyszögletű, két udvart magában foglaló, minimalista, mondhatni: közönséges stílusú két, ill. bizonyos traktusain háromemeletes épület, a hátsó bejárat előtt egy kis vízeséssel.

Mint írtam, főleg büntetés-végrehajtási intézet volt, s az ilyet nem kellett felékszerezni építészeti ötletekkel: sehol egy szobor, egy dombormű, egy kút, egy érdekes kapubejáró, talán csak a vár belsejébe vezető híd mellett lelni fel egy-két ötletesebb gótikus megoldást.

Ettől függetlenül még csodálkozhatunk azon, hogy a főbejárat felé az egyik kis körbástyáról egy osztrák zászló lengedezik a pózna tetején. Gondolhatnánk is, hogy ennyire azért nem kellene kiszolgálni a sógorok turizmusát. De nyugalom, eddig még nem fajultak el a dolgok: Brno színe ugyanaz, mint Ausztriáé, vagyis piros-fehér-piros.

Az agyonfényképezett kilátás, amely minden élménybeszámoló elmaradhatatlan eredménye, innen (meg a torony tetejéről) kapható le a városról.

Az érdekesség, ami miatt jön ide a nép, nem is az, a földfelszín fölött van, hanem az, ami alatta: a kazamaták.

Ezek 1742-ben készültek el (mármint a belső kialakításuk, hiszen a vár addig is létezett). Belőlük két emeletnyi is van: egyik a várárok síkjában, a másik ez alatt. Az alsó rész nyirkos és hideg, s bár a felső is ilyen, de elviselhetőbb. Azonban tudatosítsuk magunkban: a politikai foglyok az XIX. században nem itt raboskodtak, ők az elegánsabb, föld fölötti északi szárnyon kaptak lakosztályokat, tehát néha még napfényt is láthattak az ablakon át, s a kiszolgálásuk is elviselhető volt – leginkább akkor, ha kaptak otthonról pénzt.

Kezdjük a kazamaták megtekintését. (Az alsó és felső szint építészetileg lényegesen nem különbözik egymástól). A legenda szerint II. József császár, a nagy reformer látogatást tett itt, s elborzadt a látottakon, főleg a kínzóberendezéseken, ezért azonnali reformokat vezetett be a humanistább bánásmód érdekében. Ez kétséges: mert a helyben kiadott prospektus szerint a tortúrákat (vagy a kínzással elegyített vallatásokat) császárra választása előtt megszűntették, azokat csak az 1770-es évekig használták; a látványos kínzóeszközöket 1880-ban rakták ki ide tárlati anyagként, amikor megnyitották a látogatók számára a kazamatákat, ezáltal elültetve azt a legendát, hogy itt II. József fellépéséig folyamatosak voltak a sikolyok és a hörgések. Ezt a korszakot mutatja be ez a kis panoptikum.

Nos, az tény, hogy II. József 1783-ban azt rendelte el, miszerint az erőd legyen a Habsburg-birodalom legveszélyesebb bűnözőinek a szálláshelye, afféle, mint nálunk a szegedi Csillag-börtön. 1784-ben elkezdődött a kazamaták börtönné alakítása, s már halála után, I. Ferenc uralkodása alatt 1795-re készültek el velük.

Ezek részét képezték 1785-1790 között készült fakamrák (29 darab az északi szárny alsó emeletén), amelyekben a legveszedelmesebb gonosztevőket zárták el, életfogytiglan a falhoz láncolva. E cellákat azonban II. Lipót alatt 1790-ben azonnal megszüntették.

Mellettük a nácik bunkere található meg egy telefonközpont-elosztófallal. (Érdektelen. Ennyit hagytak hátra.)

Megmaradtak viszont itt a reformok előtt és utána is az ijesztő, komor, sötét, hideg, lélektelen tömegszállások: ezek mindegyike egy-egy hosszú szoba volt, amelyekben kb. 20-50 rabot helyeztek el, a legnagyobban (déli szárny, felső emelet) 50 főt, a második legnagyobban (északi szárny, felső emelet) 33 főt lehetett „elraktározni”, de ez utóbbit 1833-ban megszüntették, mivel keresztfalakat építettek be hogy kisebbek legyenek a helyiségek.

Ezekben a foglyok egy légtérben senyvedték a büntetésüket: fény nem érkezett hozzájuk, a fűtést vagy a falba épített cserépkályha adta, vagy az őrségé; egyetlen hosszú deszkaágy volt a nyugvóhelyük, amelynek a fej felőli vége magasabb volt, amint alja, s lenn egy támla biztosította, hogy alvás közben ne csússzanak le a kőpadlóra. Maradjunk annyiban, hogy ennél még a nácik is „rendesebbek” voltak, mert náluk a KZ-kben legalább minden fogolynak jutott az egy önálló fekhely. 

Aztán persze még mindkét szint tele van kis zárkákkal, amelyekben 8-10 fogoly tartózkodhatott. Mellettük és közöttük boltíves falak:

Továbbá foglárszobák.

Az alig beszűrődő napfény a  mély torkú, rácsos, magasba vezető ablakokon keresztül próbált bevergődni a foglyokhoz – de a nyirkosságban őrségben is, nem csodálnám, ha itt mindenki egy évtizedes szolgálat után csúzt és köszvényt kapott volna. 

Nyugodtan kimondhatjuk tehát, hogy ez egy borzalmas hely volt, aki ide került, az nemcsak a napfénytől búcsúzhatott el, hanem vagy tömegnyomorban tengődött, vagy magánzárkában, ami még ennél is rosszabb volt. 

A föld feletti részen, a földszinten találhatóak meg a komolyabb személyek fogságának területe, vagyis a politikai foglyok szobái. Itt raboskodott Kazinczy, akire maradandó élményt tett vár, mert erről írta meg „Fogságom naplója” c. művét. 1927-ben felavatott emléktáblája szerint 1795-1799 között ült itt; valójában 1795. október 7-én nyelte el őt a kazamata, de aztán emeleti szobát kapott, később (egyes források szerint már 1798-ban) Kufsteinbe került.

Itt négy kiállítószoba is van (a francia, olasz, magyar és lengyel raboknak). (Mellesleg a várnak jelen pillanatban – 2018 – 679 helyisége van, szóval a befogadóképesség bőséges volt.) 

Itt már nyilván „kellemesebb” volt az ellátás – 2-4 fogoly volt egy cellában, fejenként önálló ággyal, volt asztaluk is, és némi napfény. Ha kaptak otthonról pénzt, emeltebb szintű ellátást is vásárolhattak maguknak. 

Ha világtörténelmi szinten nézzük a dolgokat, a leghíres fogoly, aki itt senyvedett, Jean-Baptiste Drouet (1763-1824) volt. Nem hallottunk róla? Nem baj, lábjegyzetes szereplő volt csak a Nagy Francia Forradalomban. Lássuk röviden a történetét. 

Az általánosan elfogadott történet szerint ő volt az, aki lefülelte a hűtlen országából menekülő XVI. Lajost. Ez igaz is, meg nem is. Az történt, hogy a király és családja Sainte-Menehouldba érkezett, Varennes előtt egy városkába, s már álltak is volna tovább, mert az egész vidéken őket keresték. A helyszínen, a fogadóban, ahol a királyi család útra készen állt a további menekülésre, senkit nem ismert fel közülük, mert fáradt volt a napi ügyintézéstől, éjjel ebben a fogadóban akart megszállni; hálóköntösben ácsorgott a bejárat előtt, s csak annyi tűnt fel neki, hogy van itt egy felmálházott, új gyártású útibatár, meg mögötte egy hintó. Annyi megjegyzése volt a látottakra, hogy ne hajszolják meg a lovakat, mi több, még az útleveleket sem kérte el a bennük gubbasztó társaságtól. Aztán, mikor az utazók távozása után beért a hír a városba, hogy a királyi család errefelé menekülhet, Drouet hirtelen megvilágosodott, s magára vállalta egy volt dragonyossal együtt, hogy elvágtat Clermont felé, értesítendő az ottaniakat. Este kilenc óra felé útra is kelt, átvágtatott az egész vidéken, Varennes határában rá is akart a két kocsira. Közömbösen ellovagolt mellettük, s a városban azonnal felverte a nemzetőrséget, s éjfélkor azok feltartóztatták a királyi családot, aki ostoba viselkedésük miatt pár perc alatt lebuktak. 

Az már csak kitaláció volt, hogy Drouet már Sainte-Menehouldban is felismerte volna őket, ezt ő terjesztette magáról. De maradjunk a Spielbergnél. 

Drouetnek 30.000 livre jutalmat szavazott meg a Nemzetgyűlés, amit visszautasított. 1792-ben a Konvent képviselője lett, s a király halálára szavazott. 1793 őszén belépett a hadseregbe, sebesülten osztrák fogságba esett, s agyon is verték volna a katonák a „kétszeres királygyilkost”, ha egy tiszt nem akadályozza meg őket ebben. Végül a Spielbergbe került. Nem akarták bántani, mert úgy gondolták, hogy cserealapnak még jó lesz a franciákkal. Itt azt eszelte ki, hogy megszökik. De hogyan? 

Az osztrákok nem szereltek rácsot a cellájába. Minek? Az ablaka alatt ott volt a várárok, aki oda leereszkedik, az sehová sem tud jutni, mivel fel kellene jutnia túloldalra, ott meg fel-alá járt az őrség.

Drouet azonban azt eszelte ki, hogy épít magának az ágydeszkákból és a lepedőiből egy siklóernyőt, ezzel átreppen a várárok fölött a közeli erdőbe, onnan meg már gyerekjáték (?) eljutni hazáig – mondjuk, a Török Birodalmon keresztül. (Hogy ezt minként gondolta egy peták és nyelvtudás nélkül, nem tudni.) Úgyhogy 1794. július 6-ának éjjelén az első mozzanatot meg is cselekedte: modern Ikoszként kivetette magát az ablakon. Eredmény: bezuhant a várárokba, s hajnalig csendben ott hevert, nem akarta az óbégatásával zavarni a többieket, pedig lett volna rá oka, mert mindkét lába eltört. Összeállították valahogy az orvosok, aztán 1795 decemberében kicserélték XVI. Lajos legidősebb lányára, Marie-Thérèse Charlotte-ra. 

(Akit érdekel a történt folytatása: Drouet hazatért, ott nemzeti hősként fogadták. Aztán belekeveredett a Babeuf-összeesküvésbe, és 1796 tavaszán megint börtön várta őt, de már francia. A hatalomnak azonban kínos lett volna őt elítélni, ezért megengedték, hogy megint megszökjön. Svájcba, majd a Kanári-szigetekre menekült, ahol az ostromló angol flotta ellen harcolt, 1797-ben hazatért, 1800-ban Napóleon kinevezte őt Sainte-Menehould alprefektusává. 1815-ben elfogadóparancsot adtak ki ellene, de kijátszotta a hatóságok éberségét, álnevet vett, s kertészként és felolvasóként éldegélt egy öreg royalista házában. Rejtőzésével megint csak hírnevet nyert, mert a hatalom bosszantói álneveken folyton bejelentést tettek arról, hogy hol látták őt, ezek után a környék összes rendőre és csendőre őt kereste a leglehetetlenebb búvóhelyeken, amivel jó szórakozást okoztak a forradalmároknak és a bonapartistáknak.)

Volt még a várnak egy másik érdekes foglya is, ez pedig dr. Rudolf Spazier (1887-1963) volt, Brno polgármestere a nácik bevonulása előtt. 1939. március 15-én bement a hivatalába, ahol a szobájában a helyi nácik vezetője, Oscar Judex (1894-1953) fogadta őt. Leültette Spazier polgármesteri asztalával szemben (a főhelyen ő ült), és ezt mondta neki: 

- És ha ma még nem hallgatott volna rádiót, engedje meg, hogy bejelentsem önnek, Csehszlovákia nem létezik többé, mivel ezentúl a Harmadik Birodalom részét képezi Cseh-Morva Protektorátus néven. Köszönettel vettem gratulációját. Heil Hitler!

Azzal kivezettette őt az utcára. Spazier azonban nem így gondolta a dolgot, ezért egy héten át minden nap megjelent az épületben. Judex nagyfokú önuralmára utalt, hogy nem vitette be őt egy szobába és rugdostatta meg egy kicsit, mint ahogy az ebben a korban a német államrendben szokásos volt. Viszont inkább beutalta őt a rendőrségi cellába. Onnan is kiengedte, aztán 1939. szeptember 1-jén az első nagy letartóztatási hullámban Spazier a kazamaták foglya lett, aztán megjárta Dachaut, Buchenwaldot. De túlélte.   

A vár látogatását ezzel be is fejezhetjük; még megmászhatjuk a tornyát, amely üres, kopár, de semmivel többet nem kapunk a városról, mint bármely várfokon. Jó, hát a kilátás nyilván megfelelő a városra. 

A két belső udvar építészetileg érdektelen, a belsőben nyaranta színházakat tartanak, tehát az egész tele van rakta mindenféle színpadi fémoszlopokkal. 

Belül sok tárlat van még (Brno története, fényképek, ruhák, helyi festők művei stb.), de mindezek átlagos történelmi érdeklődés ismeretanyaga mellett szabadon mellőzhetőek. Bár sikerült valami egészen penetráns képet találni, amit méltónak tartok arra, hogy a közönség szemrevételezze. Alkotója Antonín Procházka (1882-1945), sokatmondó neve: Macska (készült 1927-ben). 

Szerintem a szerző tudat alatt megelőlegezte korszellemünk tagadását, mert most, amikor minden elárasztanak a macskás videók a neten, e mű hűen mutatja be a festő viszolygását ettől a giccses állatfajtól, egyben fricskát mutat be azoknak, akik az egyes példányok vicces megnyilvánulásainak terjesztésében élik ki a kreativitásukat.

A legfontosabb kiállítási tárgy számunkra az egyik őr volt. Ugyanis egy sötét folyosón elmentünk az egyikük mellett, egy behatárolatlan korú, kb. 40-50 férfi volt, aki széken ült a sarokban, a feje a térdei felé hajlott, és úgy nézett ki, mint aki nem lélegzik. Én elmentem előtte, ha alszik, alszik, legalább nem a túlfeszített munka miatti szívrohamba fog meghalni, nem úgy,  mint én. Partnerem beért engem és mondta: láttad? Láttam, feleltem.

Szerintem ez meghalt – mondta aggodalmasan. Menjünk vissza és nézzük meg.

Az őr még mindig ebben az állapotban ült a széken. Lélegzetet nem észleltünk a részéről. Megközelítettem őt, hogy meglökjem, mert ha leesik a székről, akkor baj van. Ekkor azonban izommozgásokat észleltünk rajta. A fejét nagyon lassan felemelte, ránk bámult: tekintetében a totális üresség érződött, mintha észre sem vett volna minket. Így nézett ránk fakón és mozdulatlanul. Aztán a feje megint lehanyatlott. 

Installáció, bio pop-art stílusban – foglaltam össze a jelenséget, s ekkor rájöttünk arra, hogy felfedeztük egy új képzőművészeti vonal bemutatkozását. (Bár nem teljesen igaz, mert Alberto Sordi már egyszer ellőtte ezzel kapcsolatban a poént az Intellektuális vakáció c. filmjében.)  

A vár alatt nagy park van, de nincs benne sok érdekesség, kivéve egy emléktáblát, amelyet a város volt polgármesterének Christian D’Elvertnek állítottak 1883-ban. A nevezett személy 1861-1864, ill. 1870-1876 között volt a város vezetője.  

Illetve van itt még, a déli lejtőn egy érdekes szobor, ezt Jan Skácel morva költő és író emlékére állították fel 2016. október 25-én. (Alkotója: Jiří Sobotka.) Érdekessége, hogy sok ezer rozsdamentes acélcsőből készült, s így kellőképpen elmosódott.

Lejjebb pedig van egy kis pravoszláv templom, 1931-ben került ide. Méreteiből látszik, hogy már akkor sem sokan látogathatták.

Ha persze ezek után az olvasó azt mondja, hogy köszönöm, ide sem jövök, nem azért megyek el kirándulni, hogy borzalmakat lássak, akkor a válaszom az: ne jöjjön egyáltalán Brnóba. Mert itt a főlátványosság a belvárosban egy kripta, tele aszalt holttestekkel, a másik meg egy frissen átadott csontkamra pár ezek koponyával. Ezeket a látványosságokat nem lehet megúszni, ha betérünk ide. Úgyhogy csak bátran.   

Przemyśl (e.: psemisl, az „r” nem  kell) egyike a legszebb városoknak, ahol jártam, Délkelet-Lengyelországban van, az ukrán határ mellett. A helyiséget majd később mutatom be, most maradjunk az erődjeinél. 

Nem fogom leírni ezek történetét, végtelen szakirodalma van, s mindegyik ott ül a neten, én azokhoz semmit nem akarok és nem is tudok hozzátenni. Elegendő annyit azért elmondani, hogy az osztrák-magyar hadsereg eme fenevada körbekerítette a várost - amely lényegében a hadseregből élt meg - , de nem úgy kell elképzelni, mint bástyák és falak sorozatát: valójában erődök háromszoros lánca volt, amelyek között voltak nagyobbak bunkerekkel, kiszolgáló épületekkel, óriási lövegekkel, s kisebbek, amelyek csak afféle megerősített ágyúállások voltak kőből; köztük metszették át a dombokat a futóárkok. 

A krimi háború (1853-1855) között kezdték el körbesáncolni a várost az Orosz Birodalom ellen, a nagy munkálatok 1871-ben indultak meg, de sosem fejezték be: csak a legbelső gyűrű lett teljesen kész. Ahogy kitört az I. világháború, az oroszok azonnal rávetették magukat, s 1915-ben bevették. Bár hónap múlva a mieink visszafoglalták, az egész romba dőlt, nem lehetett felhasználni a semmiféle értelmes hadicélra, meg aztán a front is keletre ment. A lengyel állam sem törődött vele (Przemyśl akkor még nem volt határváros), így aztán az ember helyett a természet végezte a munkáját. A lengyel műemlékvédelem csak az utolsó utáni pillanatban (1968-ban) döntött úgy, hogy a romok védelmet élveznek – ami azt jelenti, hogy minden maradt a régiben: a természet rágcsálta a kőtömböket tovább. 

Ha meg akarjuk nézni az erődöket, akkor készüljünk fel egy nagy útra, mert két napon át kell a város környékén mozognunk, a külső rendszer ui. 45 km (!) hosszú, és akkor még benn is van két kör... És nem is sokat fogunk látni belőle: a romokat részben felemésztette a városrendezés, ami megmaradt közülük, az felismerhetetlen, egy-egy bástyaszerűség, néha csak egy kő- és téglakupac. Egy részüket meg sem lehet nézni, mert magántelkeken állnak, de van, amit élelmes gazdája belépti díjért mutogat. Van azonban egy szép nagy maradvány, amit igencsak szeretnek a turisták, ez pedig a Salis Soglio-erőd a városközponttól kb. 5 km-re északra. Mi is ide megyünk. 

A Salis Soglio 1882-1886 között épült meg, nevét az védelmi rendszer tervezőjéről, aki br. Daniel von Salis-Soglio (1826-1919) hadmérnök volt, nyerte el, s aki emellett 1871-1874 között az erődítményrendszer korai munkálatainak helyszíni irányítójaként működött, majd a közeli Lembergbe helyezték, de természetesen figyelt erre az építkezésre is. Nyilvánvaló, hogy ezek után ő adta ennek nevét 1892-ben, amikor nyugdíjazása alkalmából elkeresztelték róla. (A nyugdíjazás egyébként kissé finomító kifejezés arra, hogy az akkora már tábornoki rangú mérnököt kirúgták a hadseregtől, mert túl élénken tiltakozott az ellen, hogy megszüntették az önálló műszaki csapatokat. Ez a névadás volt neki a búcsúajándék.) Az erődítmény 1914-es kifejlett alakjában így nézett ki: 

És most jöjjön a turistainformáció, bár a „idegenforgalom” kissé elrugaszkodott kifejezés arra a jelenségre, hogy mindig idevetődik néhány mániákus, akit pont ez érdekel a világon. Ezt mutatja az út minősége is: a főútról lekanyarodva áthaladunk egy pár épületből álló faluszerűségen (mert ezt a házbokrot még annak is túlzás nevezni), majd az aszfalt szépen elenyészik, lesz belőle egy kátyús dűlőút, amelyet egy erdő mélye nyel el. Nem ajánlom a továbbmenetelt, mert az arra járók ugyancsak csúnya tekintettel nézik azt, aki annyira lusta, hogy képtelen megtenni gyalog azt a 200 métert, ami a bejárathoz vezet, viszont leszorítja őket a bokrok közé. Én természetesen nem csináltam ilyet, a kocsit kinn hagytam egy domboldalon. De voltak, akik másként gondolták: II. világháborús német páncélsapkák alatt vidám, motoros vadbarmok jelentek meg, s beporzottak a fák közé. Nincs is szebb, mint amikor lengyel újfasiszták nácis rohamsisakokban pózolnak… Szerencsére eltűntek valahová. 

És már itt is állunk az erőd bejárata előtt. Mellette egy rozsdás, halálán lévő tábla áll, amelyből azt tudtam kisilabizálni, hogy „zakaz”, vagyis valami tilos, gondolom, a belépés. Tehát akkor lépjünk be. 

Az erőd most tulajdonképpen nem más, mint néhány kis udvar magas kőfalakkal, azok tetején pedig szabadon garázdálkodik a természet, magyarán: mindent benőtt az erdő és a gaz. De nyugodtan hágjunk fel a falak tetejére, van ott korlát:

Mögöttük hatalmas erdő terül el, a lefotózott fák mögött már az ukrán határ van. Így hát az udvaron kívül ennyi látszik most az erődből: 

Ezt persze fényképezhettem volna a budai hegyekben is, de esküszöm, hogy itt készült. Nem mentem bele, nem azért, mert féltem, hogy leterít egy határőr golyója – nem olyan időket élünk – , sokkal inkább azért, mert nem vágytam beleesni valami aknába, pincébe, kürtőbe, kútba vagy bármibe, ami esetleg a föld alatt lapul. Akkor aztán óbégathattam volna ott órákon át, mire kiszednek. Meghalni azonban nem sikerült volna magányosan, mert a Salis-Soglióban mindig mászkál valaki. 

Az udvarokból mindenféle gyanús, dohot lehelő lépcsők futnak le a vaksötétbe. Láttam nem egy képet a neten, amely az alanti helyiségeket ábrázolják (nagy, kopár, lerobbant termek, boltívekkel), de itt nincs villany, tehát vakuval csinálták, csakhogy ezekre a helyekre le kell jutni valahogy. Jutottam volna én is, zseblámpám viszont nem volt. Tépelődtem az egyik ilyen hideg lyuk előtt, amikor azt láttam, hogy egy ötven év körül vékony férfi jelenik meg benne. Amikor napfényre lépett, kurtán köszöntünk egymásnak, s megkérdeztem tőle angolul, hogy mi van ott lenn. Vállrándító válasza ez volt: darkness (sötétség).

Tehát tanácsom az, hogy aki a mélybe akar jutni, az hozzon magával világítóeszközöket. Mondjuk, amúgy semmi gyűjtögetnivaló nincs lenn, ami volt, azt már évtizedekkel korábban elvitték a látogatók. De azért villanófény nélkül is láthatunk ilyen szép, semmibe vesző boltíves járatokat: 

És most érkezik a lényeg, tele van vele a net, ez mindenki kedvence, a kihagyhatatlan, az egyedi, ami nélkül nem poszt a poszt, ha ezt a látogató elfeledi, kinevetik őt, mert odament és semmit sem látott, veszni hagyta a fő mutatványt, szóval, jöjjön a K.u.K. legénységi illemhely!  

Ez a bejáratnál van, bár végül is itt minden ott van, olyan kicsi az egész terület. Úgy éreztem, hogy e szerény, puszta funkcionalitással tüntető lyukakat mindenki csak megszemléli, s ez nekem kissé közömbös hozzáállást jelentett. (Ill. nem éreztem semmit, mármint az orrommal.) Én azonban nemcsak megnéztem, felmértem, dokumentáltam, hanem az élő jelen részévé is tettem a helyiség eredeti rendeltetését. Erre persze ott lett volna az egész erdő, de már egyedül voltam, a nyurga úr is eltűnt, szóval, béke, csend, genius loci...

Napjainkban, mert ez a divatos, mindenki arról értekezik, hogy meg kell érteni a másikat, ami azt jelenti, hogy döntési helyzetben az egyén törekedjen kompromisszumra. Berchtesgaden meglátogatása azonban tudatosította bennem, hogy vannak helyzetek, amikor operatív módon és hatalmi úton kell dönteni, kompromisszum nincs. Mert amikor hazafelé indultunk, jeleztem, mint már odafelé vezető úton is, hogy meg akarom nézni ezt a helyet; Anett ellenben amellett állt ki, hogy ő mihamarabb Budapesten akar lenni, nem vágyik egy négy órás kitérőre, s főleg nem ebbe a hitlerájba.

Az ellentét feloldhatatlannak bizonyult. Annyiban akartam neki kedvezni, hogy kihasználtam a német autópályák előnyét, hogy nincs sebességkorlátozás, tehát felpörgettem a dugattyúkat 190 km/órára. Jelezni akartam: nyerünk időt, tehát jó megoldás az, ha belátogatunk. Anettet ez nem nyugtatta meg. Mi ilyenkor a megoldás? Megállni egy parkolóban és végeláthatatlan vitába merülni? Nem: közöltem, hogy akaratom pont annyit nyom a latba, mint az övé, a kocsit viszont én vezetem, úgyhogy amikor megláttam a Berchtesgaden táblát, kicsaptam jobbra az indexet. Anett szótlanul ült mellettem. Meleg nyári nap volt, sok bárányfelhővel, de a légkondit a hangulat miatt, hogy ne fázzunk meg, le kellett állítanom…

A településről nincs mit írnom: hegyek között fut le egy folyócska a közepén, mellette szállodák és panziók, amelyeknek teraszain napszemüveges turisták lazsálnak, asztalukon sörrel és kávéval. Berchtesgaden senkit sem érdekel, ide mindenki a város határában lévő helyre igyekszik, a Führer-vidékre, aminek két része van: az alsó, ahol állandó szállása volt (Berghof), egy nagy alperesi  ház, és a felső, a hegytetőn lévő Sasfészek (Adlerhorst), amit utált, életében jó, ha tízszer benézett oda.

A feljutáshoz ugyancsak morogtatni kell a motort, mert a szerpentinek kb. 20 fokosak, a lejutáskor sem jobb a helyzet: a behúzott kéziféknél is csúszni kezdett lefelé a kocsi, annyira meredek volt a hegyoldal. Ott fenn két parkoló vár minket, lehet dobálni a masinákba bőségesen az €-kat. 

Előbb nézzük meg a Berghofot (Hegyilakot), azaz Hitler-Alsót.

Erről önmagában nincs sok mondanivalóm: a domboldalon álló régi lakot Hitler 1928-ban bérelte ki; 1933-ban megvásárolta; 1935/36-ban megnagyobbította, átépítette, csinált neki teraszt, napernyőkkel, benn könyvtár, tárgyaló, házimozi és fogadóterem állt rendelkezésre, összeépítve a személyzet lakrészeivel; 1945 április 25-én eltalálta két brit légibomba, a romokat május 4-én a visszavonuló SS-csapatok gyújtották fel; aztán az amerikaiak tovább romboltak rajta (már ha volt mit); a kiégett maradványokat 1952-ben pusztította el új tulajdonosa, a bajor kormány, mert nem akart belőle zarándokhelyet csinálni. (Ma már biztos szívják a fogukat emiatt: micsoda belépti díjakat lehetne itt szedni!)

Ha meg akarjuk nézni, akkor a parkolóban a völggyel szemben állva bal oldalon található meg egy kis út végén, de a hely szelleméből semmi sem maradt ránk, csak a támfal, egyébként az egészet benőtte az erdő. Aki akarja, kielégítő, bár kissé röhejes információkat nyerhet róla nagy színésznőnk, Oroszlán Szonja helyszíni beszámolójából az alábbi linken: https://www.youtube.com/watch?v=i0nQKEHL9Ys. Két és fél perc alatt szép nagy csacskaságokat mond el, főleg, amikor kijelenti azt, hogy Himmler adományozta ezt Hitlernek. Nem, ez utóbbi a saját pénzén építette fel. Volt miből: a Mein Kampf sok bevételt hozott neki, hatalomra jutása után még ajánlott olvasmánnyá is tetette; emellett a bélyegekre tetette a portréját, s ez után is jogdíjat húzott. Szóval Hitler Németország egyik leggazdagabb ember lett, pedig semmi mást nem csinált, csak önmagát adta. (Sajnos.)

Mellesleg a környék tele volt kisebb-nagyobb házakkal, amit hű elvbarátai építettek ide maguknak, s mielőtt sziszegni kezdenénk, nem kizárólag a szervilizmus jegyében tették ezt, hanem azért, mert Hitler szeretett itt terveket kifőzni, mi több, diplomáciai fogadásokat adott, s ezekhez a többiek is kellettek, tehát munkaállomásként húzták fel a saját épületeiket, amelyekért tetemes pénzt kellett fizetniük magánzsebből. Ezek sincsenek már meg, repültek a Berghof után.

Maradjunk a parkolóban. A volt bunker bejáratánál most szürke tetejű épület áll, amiben egy tárlat található meg. (Szóval, még egyszer: nem ez volt a Berghof.)

Az ajtó mögött, a fal síkjára félfordulattal elhelyezett tárlólapokon lévő kiállítás a nácizmus felemelkedését és bukását mutatja be sok fényképpel, térképpel, plakáttal, iratmásolattal. Az emberek - köztük igen sok középkorú és öreg - ide-oda bóklásztak közöttük, s elmélyülten tanulmányozták a kitett anyagot. Én egy pillantást sem vetettem ezekre, az összes fényképet ismertem, épp csak azt nem mondtam meg, hogy ki csinálta őket, emellett minden hadművelet a fejemben volt, tehát a térképeken ívelő vörös és kék nyilak sem keltették fel az érdeklődésemet. Viszont a látottakon, hogy ti. a többiek milyen alaposan tanulmányozzák ezeket, felhúztam magamat, de nyeltem egyet és elindultunk a mélybe.

Merthogy van itt egy légórendszer, amelyben az óvandó személyek levonulhattak.

Mindenkinek ki volt jelölve a maga kis gubbasztóhelye, pl. ez Bormanné volt:

Nincs itt sok látnivaló, egy hosszú lépcső visz le a belsejébe, ott egy kb. négyzet alakú betonozott falú, tetején boltíves folyosó fogad, fémsétány vezet végig rajta, s a látogatókra sötét, kietlen, berendezés nélküli cellák tátják hideg és fekete szájukat. Valami ilyesmire kell felkészülni:

(Anett nem tartozik szervesen a hely funkciójához, csak amikor ezt csináltam, két éve, még nem gondoltam arra, hogy meg fogom ezt írni, tehát nem törekedtem az igényes fényképezésre. Azóta a dokumentálási vágy – esztétikai jellemfejlődésről van szó! – minőségileg magasabbra tört, mint majd a következőt pár száz posztomban látni fogják.)  

A talajvíz szépen kikezdte a homályos belteret, van, ahol kis cseppkövek kezdenek kialakulni a mocskos, baktériumtenyészettől élénk fal előtt:

Van kútja is. Ide nem a renegátokat dobálták be, mint a középkorban, ez szimplán vízmerítő volt. Vagy lehetett. Másra nem tudok gondolni:

Az egyik termecskében azt láttam, hogy székek vannak kitéve, és filmet néztek a látogatók. Bekukkantottam: épp a bergen-belseni táborban dózerolták a felszabadítók a hullákat a gödörbe. A közönség – kb. tucatnyi ember – tátott szájjal nézte a történést. Az ajtóval szemben egy negyven év körüli nő ült, mellette egy kb. tíz éves kislánnyal. Ez utóbbi mereven bámulta a mozgóképet, az anyja viszont szipogott, mi több, sírt, papírkeszkenővel törölgette a szemét.

Na, ez már sok volt. Mondtam Anettnek, hogy kezd rám törni a roham, menjünk ki innen. Úgyhogy kivonultunk, ahol szokásom szerint toporzékolni kezdtem.

– Láttad ezt? – kiabáltam. – Hát mi folyik odabenn? Elképzelhetetlen! Ilyen nincs! Hát miféle népek ezek?

– Tényleg, mifélék? – kérdezte és bedobott egy rágót. – Nézték a tárlatot és a filmet.

– Hát ez az! Tanulmányozzák a hitlerizmust! Nézd, én nem várom el senkitől sem harmincötödik életéve alatt, hogy értsen a történelemhez, főleg ehhez a kusza XX. századihoz, van addig más dolga-baja is, amúgy is későn érnek ma a fiatalok, de nem, itt negyventől hetvenéves emberek ismerkednek a nácizmussal! Ráhajolnak a térképekre, és ujjukkal követik a hadmozdulatokat! Megbámulnak egy plakátot, ami benne van az összes képeskönyvben! Bámulnak, amikor meglátják, mi történt egy KZ-ben! Mit tudtak ezek eddig a világról, ha csak most, életük kimeneti szakaszában kezdenek el foglalkozni ezzel a témával! Ha lesz itt még fasizmus, hát ezek miatt lesz: mert aki hatvan éves koráig hülye volt ahhoz, hogy megtanulja, mi a nácizmus, az azt jelenti, hogy addig nem tudta felismerni az igazi nácit, ellenben olyat is annak  tartott, aki nem az, csak szereti az autópályákat és a Volkswagent!

Anett felszólított arra, hogy hagyjam abba ezt, mert kezdenek felfigyelni rám, és ne rongáljam a tereptárgyakat, viszont menjünk fel abba a búval…tt Sasfészekbe, essünk túl rajta, ha már ráerőszakoltam.

(Megjegyzés a fentiekhez: utólag be kellett látnom, hogy helytelenül, arrogánsan kezeltem a dolgokat. Európai adatokból indulok ki a revideáláshoz. Eszerint a lakosság 25 %-a masszívan funkcionális analfabéta; van még kb. 10 % diszlexiás is; a németek 10 %-a képes évente elolvasni 10 könyvnél többet, a többség megragad a 3-5 között. A többség nem képes öt percnél hosszasabban leragadni egy szövegnél, az már meghaladja a felfogóképességét. Ehhez képest igenis, nagyon előremutató példa, hogy voltak, akik a tárlaton olvasták (!) a szövegeket, képesek voltak több mint öt (!) percen át betűkkel foglalkozni és –reménykedjünk! – meg is értették, hogy mi van odaírva. Ez igen! Ezt dicsérni kell! Hogy csak ötven-hetven éves kora között jutott el idáig, hát istenem. Na és a nő a pincében? Ő legalább hajlandó volt szembesülni a valósággal, nem úgy, mint a többség. És hogy sírt rajta? Hát kérem: a valóság mindig sírnivaló…)

Jöjjön a Sasfészek, Bormann ajándéka a Führer ötvenedik születésnapjára. (Vagyis 1939-re. Összköltség az úttal együtt kb. 30.000.000 márka volt.) Ide buszok viszik fel a népet, szép, piros járgányok, elektromos motorral, fél óránként indulnak, állni bennük nem lehet, nem is ajánlott. És ára van ennek, nem kevés. De vigyázzunk: késő ősztől kora tavaszig nincs járat. (Az alábbi képet egy télen csináltam, amikor megint arra jártam.)

[Itt meg kell állnunk. Több olvasómmal vitába keveredtem arról, hogy mi a hely pontos neve, mindketten tagadták, hogy ezt Adlerhorstnak hívnák, mert az egy távoli hegycsúcs. Az egyik szerint ennek neve Adlers Nest. Egy másik azt mondta: még csak ez sem, ez angolul Eagle's Nest, németül az nem azonos az Adlerhorst-tal. A megfejtés a következő. A csúcs mai neve – állítólag – egy francia diplomatától ered, s ez terjedt el angol nyelvterületen (Eagle’s Nest), majd innen ment tovább minden nyelvbe. Németül szimplán Adlernest lenne. Az más kérdés, hogy amennyiben az Adlernestet adjuk meg a keresőben, akkor egy-két kép, ha kijön erre a helyre; ha az Adlers Nestet, akkor többségében ez jön ki; ha az Adlerhorst-ot, akkor nem jön ki róla semmi, viszont ha mellé betesszük a Berchtesgaden szót, akkor csak a házat, tehát a Kehlsteinhaust látjuk e név alatt. Szóval a hivatalos neve a csúcsnak Kehlstein, a házzal együtt Kehlsteinhaus, a német köznyelvben viszont ott él mellette az Adlerhorst és az Adlers Nest is. Szóval: válogasson mindenki a kedvére.]

Ötpercnyi utazás múltán megértettem, hogy Hitler miért irtózott ettől a helytől: mert fel kellett rá mennie. A busz szinte vágtatva nyomta le a meredek szerpentineken a gravitációt; jobb oldalt alattunk egyre kisebbedett a táj, de a függőlegesen leszakadó, egyre nagyobb mélységek fölé meredő sziklafalak tetején a kanyarulatoknál sem volt több védőelem a kisodródás ellen, mint az a derékig érő kőkorlát, amit egy pizzafutár motorja is szétdöntött volna. A busz jobb oldalán, ahol e mélységbe hullott le aggódó tekintetünk, csendben ültek az emberek, arcuk olyan volt, hogy halotti maszkot lehetett volna levenni róluk. Nem így a baloldalon ülők, akik nem látták mindezt: ők csiviteltek, fényképezték egymást, vihogtak, mulattak. Egyszer feltűnt velünk szemben egy busz, amint száguldott lefelé, de nyugalom, van ilyenkor egy-egy kiöblösödő rész az út mentén, ahol a másik busz megáll.

Ez a 700 méteres szintkülönbséget legyűrő, 4 méter széles, 6,5 km hosszú horrorút (Albert Speer tökélye) kb. negyed óráig tartott. Menet közben, látva Anettet, akinek szintén megkövültek a vonásai, megbántam azt, hogy egy ilyen szadista túrára kényszerítettem őt. (Mert van nekem szívem, ha nem is nagy.) Mindegy: a végén beállt a busz a nagy parkolóba, s lehetett kapkodni a friss levegő után.

Innen úgy lehet eljutni a Sasfészekbe, hogy átmegyünk egy boltíves (124 méter hosszú), kővel burkolt folyosón, amely hideg, nedves, kellemetlen, kopár, épp csak siklók nem tekeregnek benne. A végén ott van a hely nevezetessége: az Aranylift, ami további 124 méterre visz fel minket a pontosan kimért 41 másodperc alatt, a tükrös, csillogó-ragyogó fülkében egyszerre kb. 40 ember fér el. Hogy mennyire van aranyból, nem tudom, mert a múzeum honlapja szerint ez szimpla sárgaréz. Hihetőbb is, mint az arany, arra azért a Német Birodalomnak sem volt pénze, hogy Bormann szeszélye miatt kiürítsék a Deutsche Bankot. Nyilván nem tudtam lefényképezni, mert tele volt néppel, úgyhogy marad BKP fényképe a wikipediáról:

Hitler különben ettől is félt, mert rettegett az áramszünettől, attól, hogy órákra benne ragad, s végül a Nagynémet Birodalom vezérét és kancellárját egy húgyfolt mellett találják meg a technikusok.

És már fenn is vagyunk! Íme, távolról a ház (a Kehlsteinhaus), amelynek oldalában kiszállunk a felvonóból:

Habár ezt Hitler pihenőhelyének szánta Bormann, mint jeleztem, a célszemély nem volt oda érte, tételesen: utálta a helyet. A ház semmit sem tudott nyújtani, csak kilátást, viszont olyan magasan van, hogy hajlamosak belepni a felhők, mint ahogy ottlétünkkor ez meg is történt:

Háta mögött egy rövid út vezet a sziklák honába. Ezt már nem építették ki, nincs sem beton, sem aszfalt, sem márványlap, lehet billegni és egyensúlyozni a kellemetlen lyukakkal felszabdalt köveken, kockáztatva a combnyaktörést.

Oldalt kisebb, fehér kőtömbök meredeznek, a legvégén pedig van egy áttörés két hatalmas szikla között, amelynek végén egy újabb kilátóhely fogad, ahol lehet elborulva merengeni a világ meghódításáról és a zsidók, meg a bolsevikok, meg a demokraták, a szocdemek, a liberálisok, meg a szlávok és magyarok, meg a keresztények, a buddhisták, a tűzimádók, a kőfaragók és a balett-táncosok stb. kiirtásáról:

De még innen is van feljebb, mert újabb nyaktörő kőlapokon magasabbra lehet jutni, hogy ott se kapjunk mást, mint a lenti kilátást:

Szóval érthető, hogy Hitlernek ez a hely az égvilágon semmi többletet nem adott a Berghofhoz képest, magaslati levegőt ott is kaphatott, felhőket a táj fölött ott is nézhetett, csak volt még gyep, erdő, és nem kellett kitörnie a nyakát séta közben. A rémálom-jövőről nem itt merengett, ő lenn tette ezt a privát házában. Megbízható őrség, állandó személyzet, velük a mínuszos IQ-val rendelkező Eva Braun, időnként egy-egy hajlongó, udvarias látogató a diplomáciai testülettől, a hű bajtársak, a szolgálatkész tábornoki kar, a lelkesen bámuló kiránduló közönség, vegetáriánus konyha, Blondika, amint lihegve lehugyozza a fákat, meg egyebek. Nem, mindezeket nem tudta adni a fenti ház!

A Sasfészek épülete különben most étterem és kávéház, semmi érdekes nincs benne. A házat bombázás nem érte, a Bajor Szabadállam1952-ben kapta vissza a megszálló erőktől, bérbeadta egy alpesi kirándulóklubnak (DAV Berchtesgaden - Sektion des Deutschen Alpenvereins in Berchtesgaden), s május 17-től lett belőle fogadó. A „hely szelleme” nem tombol itt, csak a márványkandallót (Mussolini ajándékát) lehet bámulni. Megjegyzendő: a náci múltra semmi sem utal, sehol egy árván integető horogkereszt. Nincs már meg a szőnyeg sem, amelyet Hirohito császár küldött ide. [Különben a belsőépítésze - a bútorzat tervezője - egy Paul László nevű személy (1900-1993) volt, aki zsidónak minősült a fajvédelmi törvények alapján. Ez azonban nem azt jelentette, hogy Bormann neki adott volna ajánlatot a tervezésre - mert „hogy ki a zsidó, azt én mondom meg”, copyright by Göring - , hanem az általa tervezett bútorokat gyártották le ide. Speer a jelek szerint nem nézett utána a dolgoknak… Mire a ház elkészült, Paul már az óceán túloldalán volt.]

A visszaút valamelyik busszal ötletszerűen, üljünk most is a jobb oldalon, akkor nem hányjuk el magunkat, nem szédülünk meg, nem lesz halálfélelmünk. Akik a bal oldalon ülnek, azoknak igen. (Megint oda kerültem.)

Ha van időnk és az égen tisztának ígérkezik az alkony, napszálltáig maradjunk a Berghof helyén lévő teraszon vagy menjünk oda vissza. Talán láthatjuk azt, amit Hitler és környezete 1939. augusztus 23-án.

E napon tárgyalt ugyanis Ribbendrop Moszkvában. Ekkor már minden készen állt Lengyelország megrohanására. Hitler itt tartózkodott, állandóan a telefont leste, hogy jön-e az aláírás. Türelmetlenségében a teraszon sétálgatott a kíséretével, s amikor beköszöntött az alkony, valami hihetetlen, sokszínű fény árasztotta el a tájat: előbb türkizkék volt az égbolt a békés völgy fölött, majd lila keveredett belé, s a végén égővörösbe olvasd át e sokrétű fény, elárasztotta, mint a vér, a hegyvidéket. A társaság meghökkenve, megbabonázva bámulta az ég eme varázslatát, mert eddig itt ilyet senki sem látott. Valaki mondta Hitlernek, hogy ez szörnyű háborút jelent, rengeteg áldozattal. Hitler hallgatott, aztán azt mondta: jobb, ha ez minél előbb bekövetkezik, kevesebben fognak meghalni, mintha elhalasztaná a dolgot.

Mondjuk, ha egy ilyet akarunk látni, nagyon egyedül leszünk. Amint leérkezik az utolsó busz, egy pillanat alatt kiürül a placc, a parkolóautomaták sem kérnek több pénzt. Én elvoltam magammal, pöcögettem a cigarettámat a korlátnak dőlve, s néztem a tájat, aztán arra gondoltam, hogy el kell mennem még Gliwicébe és a Westerplattére, Varsóba és krakkói gettóba, Oradourba és Lidicébe és… Szóval, valahol itt kezdődtek a dolgok, amelyekről most itt írok.

Hazafelé menet Anett valamit matatott a telefonján. Kérdeztem, mi ez az elmélyült munka. Mondta szűkszavúan, hogy ne foglalkozzak vele. Aztán otthon láttam, hogy a facebook-lapján megjelent a Sasfészekről nyíló kilátás egy nagy felhővel, amely félig lemetszette az egyik hegy éles tetejét.

Nem mondott egy szót se róla, én azonban büszke voltam magamra, hogy egy jól megválasztott önkénnyel milyen örömöt tudtam okozni. 

Ez egy kurta, egyszerű poszt lesz annak örömére, hogy 2019. május 21-én van 170-edik évfordulója annak, hogy a budai vár ostromában hason lőtték Heinrich Hentzi tábornokot (1786-1849), a vár védőjét, aki másnap kilehelte lelkét. A honvédek meg akarták lincselni a pesti oldal szétlövetése miatt, de ezt Görgey parancsára megúszta – ő ugyanis ugyanezért fel akarta akasztatni. 

Hogy ezek után mi történt vele, ill. milyen hősi emléket állítottak neki, nem kívánom leírni, egyszerűen azért, mert tele van ezzel a net, a legjobban Czaga Viktória: „A Harcos Emlék – Szoborsors Magyarországon (A Hentzi-emlékmű története)” c. értekezésében van taglalva a téma. (A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 6, Hadtörténeti Múzeum, Bp. 2003., pp. 79-111.) Alapos anyag, nincs kedvem belőle egy hatoldalas kivonatot készíteni – ennek a blognak az a jellegzetessége, hogy szintetizálja a neten található szétszórt és szűk forrásokat, nem az, hogy kurtítja és tömöríti őket. De néhány sarokpontot fel kell mégis vázolni, mégpedig azért, hogy kedvet kapjon az olvasó a fenti tanulmány áttekintéséhez. (Fél óra az egész, a netről is letölthető.) 

Szóval, miután Heinrich Hentzi meghalt, a hullája három napig kinn hevert a többi összegyűjtött császári katona teteme között a vár alatt lévő katonai temetőben, amely eleve a helyőrség igényeit szolgálta ki. Hogy ez melyik temető volt, nem tudni, mert ekkor még volt egy a mai Déli Pályaudvar helyén, de egy tudósítás szerint eleve a vízivárosi Katonai Temetőbe vitték őket:[1] ez a mai Kútvölgyi u. – Budakeszi u. sarkán helyezkedett el, de hivatalos neve krisztinavárosi volt, 1930-ban számolták fel. 

A hullákról három nap alatt eltűntek az egyenruhák, meg minden értékesebb dolog, magyarán: a lakosság hullarablásra fogékony része kifosztotta őket, amikor pedig a honvédek rác parasztokat kényszerítettek arra, hogy ássanak nekik gödröt a temetőben, már senki nem tudta, melyikük volt Hentzi. Aztán meg arról feledkeztek meg, hogy hová is kerültek a többiek, úgyhogy találomra állítottak nekik egy sírkövet – ahol 1899-ben alig találtak valamit. Ugyanakkor Hentzi tisztjei méltó temetést nyertek, mert őket honvédségi (és részint hozzátartozói segédlettel) külön temették el még a nagy elásás előtt ugyanebben a temetőben, kaptak sírköveket is az idők alatt, mindenki beazonosítható volt. 

Békésen elvolt itt ez a társaság. 1886. május 21-én azonban nagy botrány tört ki amiatt, hogy egy Jansky Lajos nevű tábornok nem az addig szokásos november 1-jei időpontot választotta a katonai, kivezényelt megemlékezésre, hanem a várostrom napját, s itt elhangzott beszédében igencsak méltatta Hentzit. 

Nyughelyüknek azonban semmi köze sincs ahhoz a 20 méter magas neogót,  kőből faragott és fémszobrokkal ékített nyúlánk emlékműhöz, amelyet 1852. július 11-én avattak fel a budavári Szent György téren óriási katonai parádéval I. Ferenc József személyes jelenléte mellett.

Ez itt meredezett a magyar függetlenség nyíltszíni, pökhendi megcsúfolása céljából évtizedeken át, feldúlva a honfiúi és -leányi kebeleket. A helyzet érdemi megváltoztatása érdekében 1895. április 2-án egy Szeless Adorján nevű zugújságíró fel akarta robbantani, de annak nagyobb volt a hangja, mint a füstje, mert a konzervdobozokba gyömöszölt lőpora semmire sem volt jó. Szeless tudta ezt, de ő csak az uralkodót akarta feldühíteni. Sikertelenül, I. Ferenc József még perre sem méltatta őt. Az emlékművet végül 1899 április végén bontották le (pontos dátum nem ismert) azzal az indokkal, hogy őfelsége oda inkább Erzsébet királyné emlékművét szánta. Valójában kínos volt már neki is a dolog, kedvezni akart legutáltabb nemzetének, ezért áldozta fel a faragványt. Új telepítési helye a hűvösvölgyi kadétiskola kertje volt. 

Egy árukapcsolással a vízivárosi temetőben lévő tetemeket is kihantolták július 24-én, hogy azok az emlékmű alá kerüljenek. De ott az a kínos dolog került elő, hogy Hentzi sírköve alatt nem találták meg a holttestét, csak a feleségéét. Azt a Czaga-tanulmány nem közli, hogy volt ott valaki, aki az egyenruhája alapján nem lehetett ő, vagy egyáltalán nem volt a sírban senki. Volt ott koporsó, de abban a felesége nyugodott, ezt egy helyszíni tudósítás is megerősítette, [2] s állítólag menyasszonyi ruhában, vagyis Hentzi holtteste nem hevert a sírköve alatt, ott csak egy kutya csontjait lelték fel.[3] Aznap három társzekérrel jelent meg a honvédség, hogy elszállítsa a tisztek és a legénység maradványait, de olyan keveset találtak a nekik addig áldozott helyeken, hogy kettő is elég volt ezekből. Az egész temetőt nem akarták feldúlni pár száz senkinek sem hiányzó (szám szerint 420) császári csontváz miatt. 

A lényeg, hogy még aznap a hűvösvölgyi hadapródiskola udvarán egyesítették a tiszti holttesteket egy előre elkészített kriptában, majd a szakszerűen lebontott budavári emlékművet e fölé helyezték el 1899. augusztus 12-én. Az eredeti temetői sírköveket az alatt lévő kriptába falazták be. Ide tehát csak a tisztek kerültek (az ő sírjaikban Hentzi kivételével megtalálták a tetemeket) – a többi katona (kb. 400 fő egy része, számuk ismeretlen) a laktanyai gyakorlótér, később sportpálya alatt nyugszik most is egy csontkamrában, amelyet egy kőtömbbel elfedett folyosó köt össze a tiszti sírbolttal. Ezt idáig senki nem merte elmozdítani, vagy áttörni, egyetlen híradást sem találtam arról, hogy valaki az elmúlt 120 évben bejutott volna a „legénységi szállásba”, míg a tiszti részlegben többen is jártak, s élménybeszámolókat közöltek róla. 

Ezek a tiszti sírboltot egy hatszög alakban körbefutó folyosóként írják le, amelyből gyertyatartó karok állnak ki, s középütt egy hatszögletű kőtömb áll, amely a fölötte álló irdatlan súlyú emlékmű megtartását szolgálta, ám ez is át van vágva egy folyosóval, s végén van Hentzi temetőből kiemelt és falra tett sírköve, mögötte a felesége magányos koporsójával. (Bertalan Eleonóra, 1861-ben követte férjét a halálba.) Áll benne a talajvíz, bejutni eleinte az emlékmű ajtaján át, majd annak 1919-es elbontása után a fedőlap elmozdításával lehetett, ill. most is csak így lehet.[4] E tudósítás szerint az ott lévő sírkövön születési dátumaként 1786. október 26. áll, vagyis nem 1785. október 24., mint ahogy azt a wikipedia tudja. De hát a felesége már csak jobban ismerte ezt a dátumot, mint az utókor...

Ennek laktanyai díszhelyre tétele persze újabb interpellációkat okozott, mert a közvélemény jogosan kifogásolta, hogy a magyar hadapródoknak miért ezzel az ellenséges emlékművel kell nap, mint nap találkozniuk, az pedig külön sértette a nemzet méltóságát, hogy a világosi fegyverletétel napján került sor a felavatására. (Ferenc József is tudott csipkelődni, ha kell.) 

Az emlékmű itt álldogált 1918-ig, amikor egy Tolnay Károly nevű vaskereskedő rárontott a Nemzeti Tanács kétes hitelű igazolásával, s a fémszobrokat leszedte róla, azokat pedig a Károlyi-kormány egy egyesületnek ajándékozta el; majd 1919-ban a Tanácsköztársaság alatt a köveket is szétbontották. A későbbiekben a mellékalakokat részint múzeumba szállították, részint, mivel már a szobrok egy részét értékesítették, azok magánkezekbe kerültek. Ez olyan dolog volt, amit még a Horthy-rendszer is helybenhagyott, bár a Pesti Hírlap lábjegyzetben már jelzett tudósítása szerint idehelyeztek a bevonulásuk után egy koszorút ezzel a felirattal: „A magyar királyi nemzeti hadsereg – a vitéz katonáknak”. 

A föld mélyébe ágyazott sírkamra emlékmű nélkül olyan jelentéktelenné vált, hogy lassan elfeledkeztek róla, 1945 után meg főleg. Benőtte a gaz, aztán egy kisebb dombnyi földet hordtak rá, a Rákosi-korszak alatt egy ideig Petőfi-szobor díszítette, de 1986-ban már arról olvastam beszámolót, hogy a domb tetején Petőfi nincs, ellenben a lejáratot egy több mázsás kőhalom fedi.[5] Az intézmény gondnoka évtizedeken át azt hitte erről a helyről, hogy valami tűzivíz tároló.[6] 1999-ben végeztek először rajta némi renoválási munkát, mert a Hadtörténeti Múzeum felállított itt egy emlékkövet, ekkor alakították ki a kriptába való lejárat lehetőségét biztosító vaslétrát. Nevezzük meg a személyt, aki rendbe tette a helyszínt: Dr. Holló Lajos volt, a Hadtörténeti Múzeum igazgatója. 

Ezek után felmerül a kérdés: hol és hogyan lehet megtekinteni Hentzi sírját? Ami, mint látható, nem az, mert Hentzi holttestét a temetőben nem találták meg. Lehet, hogy azok között van, akiket a két nagy társzekéren ide hoztak 1899-ben, de az is lehet, hogy a maradványai a vízivárosi temetőben maradtak, aztán, amikor azt 1930-ban felszámolták, kikerül a többi csonttal együtt – valahová. Hogy a sírboltban, a korábbi sírját jelölő tábla alatt nincs ő, csak a felesége, az kétségtelen. 

Az álsír felkutatása, vagyis a „hol” sem egyszerű kérdés, kutattam pár órán át a neten, mire nyomokra akadtam. A megoldás ez: a Hűvösvölgyi u. – Hídász u. – Pasaréti u. – Riadó u. közötti ingatlanon található meg a tiszti és legénységi sírbolt, közvetlenül a Pasaréti Honvéd Lovarda telekrésze mögött. Ha a Hűvösvölgyi út felőli bejáratnál állunk, akkor egyenes út visz a telek mélyébe, ott van a sír kb. 300 méterre a baloldalon. Ez most építési terület, készül a legújabb lakó- és irodaparki jellegtelenség. Most már csak az a kérdés, hogy beköltözők akarnak-e együtt lenni Hentzi tábornokkal, de szerintem igen, tekintettel arra, hogy a többségnek fogalma sincs arról, ki ő, felőlük akár Pol Pot is heverhetne itt. 

Aztán jön a kérdés: hogyan járulhatunk elébe? A válaszom az, hogy legális úton sehogy. A Hűvösvölgyi út felőli bejáratát őr és kutya vigyázza, a telek körbe van kerítve betonfallal, illetve a Pasaréti u. felőli oldalon új társasházak kerítései állnak, a Riadó utcában pedig a volt laktanyaépületek meredeznek, mellettük egy modern irodaház áll, de funkciójuk ugyanaz. Ezek természetesen szigorú és szűkszavú portaszolgálattal vannak ellátva. 

A megközelítéshez háromféle módszert javaslok. 

• Bemegyünk valamelyik irodaépületbe, s azt mondjuk a portásnak, hogy a 14.00 órai meetingre jöttünk, de az csak 20 perc múlva lesz, addig, ha nem haragszik, lecsüccsennénk itt. Amikor telefonálni és intézkedni kezd, kilépünk a hátsó ajtón a nevezett telekre, kezünkben egy cigarettával, hadd higgye, hogy csak szippantunk párat – aztán felszívódunk.
• Kihasználjuk a bejárat mellett az őr figyelmetlenségét, és belógunk a főkapun át a telekre. A kutyát, amelyiknek a fogát kell vicsorgatnia, semmibe vesszük, ettől meghunyászkodik.
• Átmászunk a kerítésen. Ehhez sámli kell, viszont kifelé menet választhatunk két megoldás között: a főbejáratot az őrrel vagy a portaszolgálatot.

Volna még az a lehetőség is, hogy bemegyünk a Honvéd Lovardába, és addig szekáljuk a főnököt, amíg az hajlandó mutatni valami hátsó ajtót vagy kerítéslyukat, miközben elhatárolódik tőlünk. Ezt azonban nem próbáltam ki, mert e nélkül is bejutottam a tetthelyre. 

Hogy melyik megoldást választottam, az legyen az én titkom, elegendő azt mondani, hogy a végén az őr vezetett ki onnan, miközben dohogva korholt, mivel az a képzete volt, hogy én a főbejáraton át lógtam be (a rossz lelkiismeret…), ezért nem vettem figyelembe a sorompóra kitett „behajtani tilos” táblát. Mondtam, hogy nem is kell, mert én nem vagyok jármű. Szerinte ez a gyalogosokra szintúgy vonatkozik. Ezen marakodtunk egy kicsit, majd leléptem. Úgyhogy íme, a nagyon titkos hely nagyon titkos fényképei, csak itt és most, csak az Index olvasóinak! 

Íme, a helyszín: 

Mint látható, a kerítésvas gót jellegű, szamárhátívnek is nevezik ezt a formát, ennyiben visszautal a régi emlékműre. A bazaltszikla közepén megjelenik a kétfejű sas: 

Valamikor volt fölötte kis kereszt is, rézből, de azt már évekkel ezelőtt lelopták. Vagy leesett. Mindegy: nincs itt. Egy műanyag lap pedig tudósít minket arról, hogy ki és miért csinálta ezt. 

Mellette kis építmény látható, hogy ez micsoda, nem tudom. Nem lehet az eredeti emlékmű része, emellett túl nagy, messze van a szobor központjától. Majd valaki idetéved valami mű- , had- és helytörténész, s megmondja az igazat. Megszemlélni amúgy sem volt sok időm. 

Akkor jött az őr… 

[1] Matskássy József: Hentzi porai nincsenek sehol! Pesti Hírlap 1920. május 28. p. 2.

[2] (-): Hentzi csontjai. Pesti Napló 1899. július 25. pp. 8-9.

[3] Bárány Tamás: Őszi séta a németvölgyi úti negyvennyolcas temetőben. Budapest 1947/11. p. 391.

[4] Csordás Lajos: Lent voltunk a Hentzi kriptában. Budapest 2007. március pp. 18-19.

[5] Búza Péter: Generális Hentzi kriptájáról. Képes Újság 1986/42. p. 21.

[6] Szatucsek Zoltán: A mindenhonnan kiutált Hentzi-szobor. Népszabadság 1999. december 11. p. 40.

Gdańskban járunk. Ha már megtekintettük a volt hajógyár előtt a Rohadt kis prolik emlékművét, ideje megismerkedni a Gdański Lenin Hajógyárral (Stocznia Gdańska im. Lenina), azzal a hellyel, ahol létrejött a kommunizmussal szemben ellenállás gócpontja, ahol megalakult a Niezależny Samorządny Związek Zawodowy „Solidarność”, vagyis a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet. A kommunizmus kezébe és lábába négy nagy mozgalom verte bele a szöget: az 1953-as év Berlinben, 1956 Budapesten, 1968 Prágában, 1980 pedig ebben a városban. Nézzük meg, mi vár ránk e forradalmi helyszínen.  

Gdańskban mindig is gyártottak hajókat, az első műhelyek valamikor az XII. sz. elején épültek fel, az igazi fellendülés azonban a fémhajók gyártásával indult meg az XIX. sz. végén. Több gyár dolgozott egymás mellett: a legnagyobbak a Schichau-Werke (alapítás itt: 1890), mellette a Königliche (Királyi), majd Kaiserliche (Császári) Werft Danzig (1852), ez utóbbi területén 1921-től a Danziger Werft működött. A helyszín 1925-ben így nézett ki:

A II. világháborúban a németek a hajók mellett tengeralattjárókat építettek itt (150 darabot). Amikor 1945-ban kitakarodtak innen, két hatalmas, különösebb károkat nem szenvedett gyártelep várta a lengyeleket, amelyek már összenőttek a belvárossal.

Ezeket 1945-ben államosították, majd 1947-ben összevonták őket egy állami vállalattá, amely 1948-ben bocsátotta ki az első tengerjáró hajóját. (A Sołdek névre hallgató mű jelenleg is megtalálható a város belsejében, múzeumi tárgy, ld. bal oldalt.)

Mivel Lengyelország hatalmas tengerpartot kapott, az itteni hajógyártás nemzeti iparággá vált. 1967-ben az irdatlan méretű dokk- , műhely- és irodai rendszer felvette a Lenin nevet. Fénykorában (vagyis ekkor…) évente 30 nagyobb tengeri hajót gyártott, kapacitását tekintve ez volt az ötödik legnagyobb a világon. 

A hajógyár nyomorúságos körülmények között tengődő több ezres munkássága azonban ezen az összpontosított helyen fokozatosan szervezett erővé változott, pontosan olyanná, mint amilyennek a kommunista ideológia a tőkés rend ellen lázadó proletármozgalmakat példaként bemutatta. Ebben az is segített, hogy a hajógyár városállam volt a városon belül: működött itt minden, volt jégpálya, könyvtár, színház, sportcsarnok, mozi, óvodák, szakkörök, tánccsoportok. Ez összekovácsolta az emberek. (Tanulság: ha kezelhető tömeget akarunk, nem szabad nekik összpontosított közösségi tereket alkotni. Atomizálni kell az egységeket: az egyik a város egyik oldalán legyen, a másik a túlsó végén.) Arra persze senki nem gondolt, hogy a munkásság önnön osztályhatalma ellen fordul, mert elege van azokból, akik szerint ők képviselik az érdekeiket. 

Nem, nem fogom elmesélni, mi történt itt 1970 és 1990 között, ahhoz szakkönyv kellene, aki tudja, miről van szó, élvezni fogja az olvasottakat, aki nem, az meg úgy sem néz be ide. Nézzük tehát az épített környezetet. 

A főbejárat, ahol a munkásság naponta be- és kihömpölygött, most így néz ki:

Semmi különös – tulajdonképpen ez maradt meg a legtöbb ember tudatában, hiszen ez volt megannyi fénykép tárgya 1980-1981-ből.  A tévedések elkerülése végett: természetesen nem ez volt az egyetlen bejárat, hiszen a gyártelep kilométereken át húzódott (és húzódik) a vízpart mentén. 

A kapuról a rendszerváltás után leszedték az „im. Lenina” kifejezést is („a Leninről elnevezett” rövidítése). A munkások 1980-ban azt mondogatták a párttagoknak: Lenin a tiétek, azt vihetitek - a hajógyár a miénk! Lenint tehát elvitték, de a hajógyár nem lett a munkásoké, mert 1988-ban csődeljárás alá helyezték, 1996-ban szétszabdalták és privatizálták, bár jelenleg a legnagyobb egysége továbbra is hajógyártással foglalkozik, neve 2006-tól kezdve Stocznia Gdańsk SA. 

Azonban ennél, hogy Lenint elvitték, egy kicsit álljunk meg, mert aztán visszatették, mégpedig 2012. május 13-án a város polgármesterének utasítására. Pawel Adamowicz ezt egyrészt műemlékvédelmi szempontok miatt tette, mivel ez felelt meg a nagy felfordulás idején, vagyis 1980/1981-es korabeli állapotoknak, ezért még a kaput is szürkére festette (az új színe sötétkék volt), továbbá kitetette rá a kollektíváknak járó munkaérdemrendet is. (A kapun 2012-ben a Stocznia Gdańska S.A. felirat helyezkedett el, az S.A.-t szedték le.) Aztán kiderült, az indokkal összeszövődött az, hogy Wajda itt akart forgatni egy filmet Lech Wałęsáról, ehhez kellett volna az „eredeti” díszlet. Ami nem is volt az: mert azt a kaput, amit minden, 1980/81-ben készült fényképeken látni lehetett, a katonaság 1981 decemberében lerombolta. 

Nyers ellenmozgalom indult meg az ötlet ellen: tojásokkal dobálták meg Lenin nevét, aztán letakarták a Szolidaritás zászlajával, a polgármester meg a sajtóban magyarázkodhatott, főleg amiatt, hogy miért pont egy vasárnapi kihalt éjjelen kezdett neki a műemlékvédelemnek. Feljelentették, hogy ezzel kommunista propagandát terjeszt, de a bíróság decemberben természetesen elhajtotta a vádat, leszögezvén, hogy pusztán Lenin nevének a kitétele, emellett az eredeti, kommunizmusra utaló állapot rekonstruálása nem propaganda. 

Közben egy blogger (Michał Szlaga) lefényképezte a Lenin-műveletet, és sikerült egy olyan fotót készíteni, amelyen az egyik munkás kezében egy nemzetiszínű zászló volt – törlőrongyként. Valójában több rongya volt, az egyik fehér, a másik piros, de ezt be lehetett állítani nemzetgyalázásnak, úgyhogy röpült az újabb feljelentés, hiába állította a blogger, hogy szerinte is több rongy volt, nem egy zászló. (Ezzel egyébként szintén elhajtotta a feljelentőket az ügyészség.) Aztán volt még itt minden, adott az ügy elegendő cirkuszt a népnek, végül 2012. augusztus 28-án a Szolidaritás aktivistái szaggatták le onnan Lenin nevét. Erre Adamowicz tett feljelentést rongálás miatt, viszont az aktivisták közölték, hogy ahányszor felrakatja oda Lenint, ők annyiszor fogják leszedni. Az ügyben további fejleményeik nem történtek, én 2017 októberében jártam ott, akkor már nem volt kitéve Lenin. 

Adamowiczot 2019. január 13-án egy jótékonysági koncerten megkéselték, az elkövető politikai indíttatásból ölt; másnap a polgármester a sérüléseibe belehalt. Hogy van-e összefüggés a fenti tette és az elkövető motivációja között, még nem tudni, tart a büntetőeljárás; de Wałęsa maga is a gyászolók közé állt, úgyhogy ő megbocsátott neki. Ám térjünk vissza posztunk tárgyához. 

A főbejárat mellett valaha kisebb irodaépületek voltak. Ezt bizonyítja ez az 1980-as légifelvétel is, ez arról készült, amikor ideszállították az 1970-es sztrájk leverésekor megölt munkások emlékművét:

Ma már nincs a főkapu körül semmiféle ilyen, a rendszerváltás után az egészet letarolták, lebontották, úgyhogy a főkapu mögötti tér így néz ki:

Ami pedig mögötte van, az így: egy síkság, csak annak végén áll egy – vélhetőleg – irodaépület, valaha szintén a gyár része volt. A bejárattól bal oldalt épült fel a Szolidaritás Európai Múzeuma. Mielőtt ide belépnénk, még nézzünk meg egy szobrot, ami a főbejárat mellett húzódó, emléktáblákkal teleaggatott fal mellett található meg.

A mű tartalmilag ugyanaz, mint az előtte álló hatalmas emlékmű, azzal együtt is állították fel, tételesen annak a 18 áldozatnak, akikkel 1970-ben a rendőrök végeztek, mögötte az öntött vaslapon fel van sorolva a nevük. 

Ami a mögötte barnálló épületet illeti: alapításának szándéknyilatkozatát 2007-ben írta alá a vajdasági (megyei) és városi tanács, a lengyel kormány és a Szolidaritás. Nemzetközi pályázatot hirdettek, s ezen a város egyik építészirodája, a Przedsiębiorstwo Projektowo-Wdrożeniowe FORT nyert, főbb tervezők: Wojciech Targowski, Piotr Mazur, Antoni Taraszkiewicz és a multimédiás grafikával foglalkozó Paweł Czarzasty.

Az alapkövet 2011. május 14-én tették le, az első, aki felé egy jelképes cementsávot húzott, Bronisław Komorowski volt, az államfő. 2014. augusztus 31-én nyitották meg – megint csak nem véletlenül. Az egyszintes igazgatósági épület, amire ráhúzták a múzeumot a főkapu bemenet felőli bal oldalán, 1980. augusztus 31-én nagy, sorsdöntő jelenet színhelye volt: a sztrájkolók (Lech Wałęsa vezetésével) itt és ezen a napon írták alá a sztrájk befejezéséről szóló szerződést a lengyel állam és a gyár képviselőivel. 

Az eredetinél vagy háromszor akkora hatalmas épület vörhenyes színű fémlapokkal van befedve, ezzel is jelképezve azt a hajókra rátelepült rozsdát, de egyben – hatalmas méreteinl fogva – azt is, amely végül befedte a gyár egészét, s vele együtt a lengyel, majd nemzetközi kommunizmust. A FORT szerint emellett ennek az volt a mondanivalója, hogy egy nagy, egyszerű, de látványos dolog jöjjön létre – pont olyan, mint a Szolidaritás maga. (Viszont fák már sincsenek körülötte, csak gyep.)

Ami a belsejét illeti, az rendkívül látványos, egy hatalmas tér az egész, amelyet szintén rőt fémmel borított oszlopok tartanak. A múzeum, amely a Szolidaritás történetét mutatja be, az első emeleten található meg. (Az épület többi része kutatóközpont, levéltár, ügyviteli, oktató- és konferenciaterem stb.) Kár lenne részletesen bemutatni az egyes termeket, mert a többségükben korabeli iratok vannak bemutatva (másolatokban), ill. a hagyományos üvegek mögötti tárlók, ezekben található meg pl. Wajda Arany Pálmája, amit az itt játszódó Vasember c. filmért kapott 1981-ben. A termekben több helyen hang- és képistallációk segítik a történeti  hangulatra való ráhangolódást.

Két nagyobb terem van, ami látványos. Az egyikben a rohamrendőrség busza, előtte a gyár széttört bejárata (persze, nem az eredeti).

A masina mélyébe be is lehet mászni, hogy üldögéljen ott az ember, s elképzelje, milyen lehetett lengyel rohamrendőrnek lenni 1981-ben. (Kényelmetlen, több szempontból is…) 

A másik egy helyiség, amelyben bemutatták, milyen volt a Szolidaritás illegális nyomdája:

Végül még látunk egy falat, amelyből kis kampók állnak ki, amelyekre az található piros és fehér színű lapocskákra lehet írni bármit, amit a kedvünk tartja, fő, hogy kijöjjön, ill. fennmaradjon az alábbi ábra:

A sztár természetesen Lech Wałęsa:

Emellett szép mennyiségben szidalmazzák az idelátogatók a migránsokat, sok angol nyelvű anyagot láttam erről, de mi magyarok sem maradunk le a buzdításból, hogy ki velük:

Én is tettem ide egy lapocskát, csak annyit írtam rá: „Miért nincs nekünk egy Lech Walesánk?”

S hogy mi maradt a gyárból? Ha nyugat felé haladunk, akkor a múzeum mellett pár háztömb múlva már ott is van. Bemenni persze nem lehet. Elég elegyes, rendezetlen, összevissza tájkép vár ránk: sáros utcák, kátyús parkolók, mögöttük mindenféle leromlott, szakadt épületek mindenütt, s még valami nagy termelési folyamatos sem lehetett észrevenni az udvaraikon.

De a daruk persze rendkívül látványosak:

Lehet, hogy más már nem fog maradni a hajógyárból, de, ahogy mondani szokás: emléke örökké velünk marad. (Már amíg fennmarad a demokrácia…)

Ha elhagyjuk a prágai várat, s felballagunk a kertjei mögött lévő domb tetejére, a Letná (Nyári) Parkból széles kilátás nyílik az Óváros tornyaira, a Moldva békés kék sávjára és a soklyukú, fölötte sűrűn átívelő hidakra.

Azt gondolhatjuk: e pazar hely szinte vonz magához egy gondolatot, azt, hogy e helyre egy hatalmas emlékmű illene! Innen nézni lehet a várost, a város meg nézhetné a szobrot, szóval, mindenki nézné egymást. Élhetetlenek ezek a prágaiak, hogy nem használják ki ezt a domborzati csábítást! Mert ehelyett mi van itt? Tessék, ez a borzadály: valami metronómra hasonlító izé, fölötte kötélen cipők lengnek a szélben:

Nos, ne billegtessük a fejünket. Tudd meg, olvasó, hogy itt állt valaha a világ legnagyobb Sztálin-szobra, amely megannyi ember életét tette pokollá és döntötte szenvedésbe. Lássuk a történetét! 

Először is mutassuk be a főszereplőt. Úgy hívták: Otakar Švec. Így nézett ki:

Švec 1892-ben született, egy prágai cukrász fia volt, és szobrásznak állt. Az I. világháborút sikerült megúsznia frontszolgálat nélkül. Azzal futott be, hogy 1924-ben alkotott egy futurista remekművet, a Motorkerékpárost, amely most a Cseh Nemzeti Galériában van. A következő évben a párizsi világkiállításra is kivitték, sikert aratott. Időnként utaztatják most is a nagyvilágban. Tényleg szép:

Švec azonban középkorú lett, megkomolyodott, s rájött arra, hogy a futurizmusból nem lehet megélni, ráadásul az olasz fasizmus erősen rátelepedett erre a stílusra. Átállt inkább a jövedelmezőbb és konformistább köztéri szobrászatra. Bemutatkozó mutatványa egy Husz János-szobrot is. Erről minden forrás összhangban közli, hogy Prágában állt. Nem igaz: a szobrot 1924. augusztus 17-én avatták fel Domažlice városában (Plzeň mellett).

A másik egy Masaryk volt:

Erre az összes elsődleges forrásom azt írta, hogy a szobor Prágában állt, mi több, az egyik szerint a Letná Park tetején, ott, ahol később Sztálin. De ez nem igaz. Ez a 3,2 méter magas bronzszobor egy 60 km-rel nyugatra lévő kisvárosban (Louny) ácsorgott az iskola előtt 1930. június 1-jétől. Ebben a szobrász azt a pillanatot ragadta meg, amikor az elnök (perzsa télikabátban) először tette be a lábát az új köztársaságba. S ha már lendületben volt, 1933-ban csinált egy másikat is, majdnem ugyanilyet, ezt Sušice városában tették talapzatra délen, a bajor határ mellett. Viszont 1934. szeptember 29-én egy 3,75 méteres bronzszobrát tényleg felállították Prágában, ez pedig Pohořelec-ben volt, s Josef Jiří Švecet, a szovjet polgárháborúban harcoló csehszlovák légió ezredesét ábrázolta.[1]

Egyik sem élte túl a német megszállást, mert a nácik akkurátusan lerombolták őket. A Lounyban álló Masarykról annyit tudunk, hogy egy drezdai öntödében végezte. (Megjegyzés: másolatát 2018. október 18-án közadakozásból újra felállították. Magassága: 2,3 m, a + 1 méterre nem volt pénz.) A másik Masaryk szintén elpusztult. Švec ezredes emlékművét a szövetségesek a világháború után Bajorországban találták meg, visszaadták a cseheknek, 1949-ben még megvolt, aztán nyoma veszett, jelenleg korabeli fotók alapján próbálják meg rekonstruálni.[2] A Husz-szobor kőből volt, 1940-ben a németek lebontották és a helyi múzeum udvarába szállíttatták, ott élte meg 1945-öt, amikor is október 28-án újra felállították.[3]

Švec kisplasztikákkal kibekkelte a Protektorátust, aztán a felszabadulás után nekiállt, hogy új köztéri szobrokkal lássa el Csehországot. 1947-ben elkészítette még egyszer Masaryk szobrát Sušice részére, de most a drága fém helyett homokkőből. 1948-ban összehozott egy magányos nőalakból készült bronz emlékművet a nácizmus áldozatainak, ezt is Domažlicében állították fel annak tiszteletére, hogy a várost három éve szabadították fel az amerikaiak. Mondta neki a hatalom, hogy ezek után készítsen el egy hatalmas Roosevelt-szobrot. Švec nekiesett az anyagnak, s már majdnem készen lett vele, amikor jött 1948, a kommunista hatalomátvétel.

Ekkor közölték vele az elvtársak, hogy Masaryk egy rossz értelemben vett polgári elem, nem kell, hogy a szobrával kútmérgezzék a tájképet (milyen szép képzavar!), szóval, ő már nem aktuális, el lehetne vinni Sušicéből, mielőtt ők viszik el. Švec visszakapta a szobrot, s letette a műtermébe. (Évtizedeken át összevissza kallódott, 1969. május 9-én visszakerült a helyére.)[4] Emellett jelezték, hogy ne erőlködjön tovább Roosevelten, ő sem aktuális. Švec ezredes szobrát, mint láttuk, eltüntették. 1949-ben járunk, haladni kell a korral, s neked, Švec elvtárs, mint a többi rangos szobrásznak, rendelkezésre áll a nagy kihívás. Van itt egy meghívásos pályázat korunk legnagyobb alakjának megformálásáról…

Igen: Sztálin!  

De nem akármilyen Sztálin-szobor volt a prágai tanács pályázatának tárgya, amelyet megtárgyalt a párt, támogatott a dolgozó nép, s amelyre áhítozott a város, ó, nem! Ez a Világ Leghatalmasabb Sztálin-szobra lesz! Nagyobb, mint a budapesti, sőt, nagyobb még a szovjet szobroknál is! 30 méterig lehet felmenni, mi több, kell, s nem kérjük a kifogásokat, hogy miként illeszkedik bele a tájba, mert a helye adott: a Letná tetején fog állni időtlen időkig, mert az (mármint az idő) pont olyan megbonthatatlan, mint a CSKP és az SZKP PB barátsága. Na, ez már igazi kihívás, Švec elvtárs! Nem szeretnél rá pályázni?  

Švec nem lelkesedett a témáért. Volt erre több indítéka: nem szerette a Szovjetuniót; nem szerette a kommunizmust; Sztálint kifejezetten nem szerette. Ez még akkor is így volt, hogy 1948-ban merő karrierötletből belépett a pártba. (Hogy mennyire nem ragaszkodott hozzá, mi sem mutatja jobban, hogy 1950. április 12-én kilépett belőle egészségügyi okokra hivatkozva. S hagyták!) Különben nem tartotta magát elég tehetségesnek egy ekkora munkához; elborzasztotta a művel együtt járó lekötöttség; különben is, gondolta, a nyertes már biztos ki van választva, ki más lenne az, mint Karel Pokorný, a legmenőbb cseh szobrász, mellette ő csak bohócnak lenne jó a műsorban. Amiatt külön aggódott, hogy ha nyerne, hány új irigyével kellene harcolnia. Ráadásul Sztálin sem él örökké, s ha vége lesz egyszer ennek az egésznek, akkor majd ujjal mutogatnak rá az utcán, hogy ez az a Švec, aki a Sztálint faragta, hogy foglalkozott volna e helyett inkább a nénikéjével, fiacskám, ne bámuld a bácsit. Ha meg tovább él a rendszer, akkor a tömegek még jobban fogják utálni ezért. S mindezek tetejében – vagy mindezek összhatása miatt – a legnyomatékosabb dolog az volt, hogy egyetlen ép gondolat sem jutott eszébe a kompozícióról.  

Mondhatta volna persze azt is, hogy nem foglalkozik az egésszel. Csak ez nem volt ilyen egyszerű. Mert úgy történt a dolog, hogy 1949 novemberében a képzőművészeti szövetség meghívta a szobrászokat a pályázat kihirdetésére. Egy prágai belvárosi nagyteremben gyűltek össze a képzőművészek, ahol a szónokok tudatosították bennük, hogy mindenkitől elvárják a szuperkreatív hozzáállást. Szóval a pályázaton való részvétel nem kötelező, viszont nyomatékosan ajánlott.

Szobrászunk pedig nem akarta azt, hogy a neve mellé odakerüljön egy széljegyzet a hivatalos iratokon, miszerint „ő az a Švec, aki nem volt hajlandó azonosulni a Szoborral?” S most, hogy nyilvánosan blamálta magát Masarykkal és Roosevelttel, meg azzal, hogy az amerikaiak felszabadításának emlékére alkotott egy szobrot, kellett is hízelegnie egy kicsit, hogy a hatalom kegyes legyen vele.  

Ezzel nem volt egyedül, a többi 53 szobrász sem rajongott a dologért, de a részvételt senki sem tagadta meg. Viszont mindenki azon gondolkodott, hogy valami olyan borzadályt nyújtson be, amelyet úgysem fogadnak el. Švec is így döntött. Szorított a határidő, mert az 1949. december 10 volt.  

Most kezdődik a legenda. A továbbiak valóságtartalmáért nem kezeskedem, annyian írtak róla összevissza mindent. Azokat a részleteket, amelyeket nem tartok hihetőnek, majd jelzem.  

Švec úgy gondolta, hogy a tutira megy: ha óriási szobor kell nektek, kitalálok én nektek olyat, amit úgysem tudtok megfizetni. Ezért a következőt agyalta ki.

Elől áll Sztálin, hosszú kabátban, fél kezében egy könyvvel, amelyben – nyilván – Sztálin gondolatai vannak, Sztálin Sztálint olvassa, az ember legyen naprakész. Fél kezét a zubbonya alá csúsztatja, mint Napóleon. Az alak így úgy nézett ki, mint egy munkás, aki a villamoson áll és kérik tőle a bérletét. Háta mögött egy kőtömb két oldalán a csehszlovák és szovjet nép sorakozik fel: a gyári munkás, az értelmiségi, a parasztasszony és a katona, szintén Sztálin-méretben, csak alacsonyabbra helyezve, közöttük kőtömb, távolról nézve olyan, mintha egy koporsót vinnének.  

Szóval egy szobor helyett teremtett a rajzlapon rögtön kilencet.  

Hogy ezt a gigantomán agyrémet minek hatására találta ki, arról két történet is szálldogál. Az egyik szerint barátja vázolta fel neki egy papírszalvétára (valószínűleg együtt piáltak), másik szerint Švec bedobott két üveg vodkát, s delíriumban hozta össze az ötletet. Akárhogy is volt, nem vette komolyan magát, összebarmolta a tervrajzot és a makettet a pályázatra, aztán hagyják őt békén, hol van a műteremben az a félig kész IV. Károly szobor?  

Ehhez képest nemsokára levelet hozott a postás, amelyben közölte vele az önkormányzat, hogy gratulálunk, Švec elvtárs, tiéd az első helyezés, te fogod megcsinálni a Világ Legnagyobb Sztálin-szobrát!  

Švec állt rémülten és megrettenve, s hirtelen nem tudta, hogy csináljon: a fejét verje a falba s inni kezdjen, vagy bankettet rendezzen, és ott igyon? De hát hogy lehet ez? Mi történhetett?  

Ott volt a baj, hogy mindenki úgy képzelte: Sztálin egyedül fog állni a domb tetején. Tehát a huncut kartársak terveztek is mindenféle Sztálint, aki integet, kimutat, rámutat, előremutat, mozog, áll – de magányos. Švec ezzel szemben csoportot képzett, s az igaz, hogy így kb. kilencszer annyiba került, mint a többieké, de ebben legalább van anyag, ott van benne a nép.  

Ráadásul egyetlen komolyabban vehető vetélytársa, akiről azt hitte, hogy a pályázat kiírásakor már fel is vette a jogdíjat, Karel Pokorný, a legmenőbb cseh szobrász még nála is ravaszabb volt. Ő egy olyan magányos Sztálint mutatott be, ahol a Generalisszimusz széttárt karokkal lép egy nagyot szeretett Prágája felé. (Sosem járt ott.) Úgy festett, mint egy anyja felé rohanó kisgyerek, épp csak léggömböt nem tettek a kezébe. De a bíráló bizottság nem ettől volt kiakadva, hanem a széttart karoktól. Mondták, hogy nézze, Pokorný elvtárs, ön félreértette a műfajt, mi nem egy Jézust rendeltünk magától…   

Képzelheti, hogy amennyiben Švec győzött, milyen lehetett a többiek műve. Mindegy. Az biztos, hogy a pályázat bemutató kiállításán már a vendégkönyvben sok ócsárló hang jelent meg a művével kapcsolatban.  

S ezzel megkezdődött a szobrász kálváriája.  

Meg kellett csinálnia gipszből 1 méteres magasságban a művázlatot. Aztán 3 méteresben is, de ehhez már segéderők kellettek, amit az állam fizetett. Ott dolgozott mellette egy baráti építész házaspár, Jiří Štursa és felesége, Vlasta Štursova, akik a talapzattal és a környezet kialakításával foglalkoztak.

1950 júliusában megalakult egy emlékmű építésével foglalkozó kormányzati bizottság.  Antonín Zápotocký miniszterelnök mellett tagjai voltak például Václav Kopecký információs (propaganda) miniszter vagy Zdeněk Nejedlý kulturális miniszter is. Első dolguk az volt, hogy bronz legyen az anyag, vagy gránit? Természetesen az utóbbit választották. Ezzel persze ugyancsak megnehezítettek Švec dolgát, mert ő bronzra számított…  

1951-ben kiállítást rendeztek az eddigi vázlataiból és makettjeiből. Kapott rájuk dicséretet, de becsmérlő megjegyzéseket is a vendégkönyvben. Ilyeneket: miért lopódznak az emberek egy mellett? Hol van itt az optimizmus és az öröm?

Mindegy: kezdődött az gipsz- és agyagmodellek korszaka. A bizottság vagy Švecet rángatta be magához, vagy ami rosszabb volt: ők mentek ki hozzá. Ilyenkor hoztak magukkal vendégeket is, leginkább szobrászokat, akik persze kárörvendve gondoskodtak a kulturált lincshangulat kialakításáról. Mindenki leállíthatatlanul osztotta az észt. Ez a figura ne arra nézzen, hanem oda. Nem áll jól a szeme. A keze sem. Sztálin miért nincs előrébb? (Mert akkor elszakad a tömegektől.) Sztálin miért nem nagyobb? (Mert akkor eltörpülnek a tömegek. A tömeg nem törpül.) Miért nem állnak külön a szobrok, miért olvadnak össze? Biztos, hogy a két katonának hátul kell lennie, amikor olyan, mintha ők terelnék a civileket? Dinamikusabbá kell tenni a kompozíciót. Nem, statikusabbá, ha már Sztálin statikus. De Sztálin miért nem dinamikusabb? Mert akkor ellentét van a dinamika és a statika között. És lehet ellentét Sztálin, meg a tömegek között? Nem, abból a csizmából nem lesz félcipő és kész.  

Emellett természetesen ment a polémia arról, hogy a mű mennyiben szocialista realista, s nem formalista-e, visszatükröződik-e benne a tömegek eszmei lényege, vagy ez egy május 1-i felvétel az ünneplőkről, gránitba fotózva.  

Aki különösen az őrületbe tudta őt kergetni, az Nejedlý miniszter (és professzor) volt. A prof nem értette meg, hogy a Sztálin mögött álló alakok jelképek, ő valóságos személyeket akart ott látni.

- Hiányozik a konkrét küldetésük – magyarázta Švecnek.  – De mondjuk egy szovjet tudós karaktere képviselhetné Micsurin professzort, a csehszlovák oldalon pedig Julius Fucik az értelmiséget. Ez már valami olyan lenne, ahol megjelenik a jelenünk!

Švec nem dobhatta ki, de az ötletet igen. Nem baj: néhány nappal később Nejedly izgatottan ment hozzá, hogy elújságolja: a kormányközi bizottságnak tetszett az ötlete, jöhet Micsurin és Fucik! Ezek után persze Švecnek azon kellett dolgoznia, hogy ne jöjjön egyikük se, Nejedlý pedig hagyja őt békén.[5]  

Alakult tehát a ló, amit egy bizottság tervezett. (Tudjuk, hogy milyen állat lesz ebből: egy teve.) Emellett folyamatosan biztosítottál Švecet arról, hogy ez a lesz a világ legdrágább emlékműve, úgyhogy fogadja meg a tanácsokat, ez most nem egyéni ügyességi terepgyakorlat, itt a nép pénzéről van szó. Ezt a kartársai is mondták neki, hogy te, Švec, nem félsz attól, hogy amennyiben félremegy ez az egész, az elszabadult nagyzolásod miatt mennyi pénztől fosztottad meg a cseh és szlovák kisgyermekeket? Márpedig fosztotta, mert már 1953-ban is át akarták adni a végterméket, meg 1954-ben is, a költségek viszont csak nőttek és nőttek, minden keretet többször is túlléptek és még hol volt a vésés…

Végül, de nem utolsósorban ráállították Švecre az állambiztonságot, amely bárhová ment, követte őt: folyamatos naplót vezettek róla 1949 óta, s ezt persze Švec tudta. Nem volt tőle boldog. Ami egyedül boldoggá tett az egészben, hogy 2.500.000 koronát ígértek neki a munkáért, s azt fizették is részletekben neki, továbbá természetesen belengettek előtte egy nagyon nagy állami díjat is.  

Végül (forrásaim szerint 1953-ban) elérkezett a nagy nap, amikor elfogadták az utolsó, 3 méteres modellt, és Švec belekezdhetett a kopácsolásba.

Liberecből hozatták neki nagy tömbökben a gránitot, olyan súlyuk volt, hogy ki kellett tiltani a közlekedést a Prágába vezető hidakról, amelyen átvitték a munkagépek; volt olyan, amelyet alá kellett dúcolni, nehogy leszakadjon a súly alatt. Emiatt Švec emellett talált magának egy új aggályt: mivel a Letná dombja laza, löszös, egy ekkora szobor szabályosan szétlapította volna a földet, s félő volt, hogy egy szép nap belecsúszik a Moldvába. Ezért alá kellett alapozni, ami azt jelentette, hogy 1952 februárjától elhordták a hegy felét:

Csak összevetésként jelzem, hogy jelenleg így néz ki a helyszín a hídról fényképezve, vagyis onnan, ahonnan a fenti kép készült:

Betonoszlopok tömegeit építették be az így kivájt lyukba, s arra került a födém és tető, ami tartotta a szobrot. 600 munkás dolgozott éveken át! Hogy hány munkahelyi baleset volt itt, nem tudni, a legenda szerint 7 munkás halt meg az építkezésen, az utolsó az a szerencsétlen volt, aki az avatás előtt részegen mászott fel az állványzatra, s lezuhant onnan. Hogy ebből mennyi az igaz, nem tudni, senki sem tudja. De azt elfogadhatjuk, hogy voltak áldozatok.

Švec azonban agyonaggódta magát az alapozás miatt, rémálmaiban azt látta, hogy egy nap a szobor megindul az alatti lévő híd felé, és csúszik és csúszik, a tömegek meg röhögnek… Viszont, aki nem fog röhögni, az a büntetőbíróság lesz, mert hogy ezek után Jiří Štursa és a neje, a tervezők oda fognak kerülni, az holtbiztos, de velük együtt ő is, mert le nem mossa róluk azt senki, hogy kollektív szabotázst követtek el. 

Közben (1953-ban) meghalt Sztálin, de ez senkit sem érdekelt, mert annyi munka ment el a szoborral, hogy egyszerűen nem merték leállítani a folyamatot, sőt, éppen most volt itt az ideje, hogy a halott vezér megkapja a méltó kegyeleti emlékművét. Viszont most, hogy a tényleges munka megkezdődött, kezdett igazából mindenkinek elege lenni belőle. Olyan volt ez, mint egy hosszúra nyúlt udvarlás: mindenki megcsömörlött a másiktól. A kormányközi bizottságnak főleg az egyre depressziósabb Švecből. Már négy év telt el, és a szobor még mindig csak „készülget”! De kérem, már 1954-ben járunk, hát nekünk nem ezt ígérték…! Ösztönözték, sürgették, hajtották Švecet, hogy pörgesse fel az iramot. De az igen nehezen ment, a gránitforgácsok helyett inkább nőtt a vodkásüvegek száma, Švec időnként – fittyet hányva az éberen jegyzetelő állambiztonságra – részeg dáridókat csapott a műteremben, s hogy kilazítsa magát, vénülő fejjel szeretőt kerített magának. Egyre kevésbé figyelt a művére, de annyira azért igen, hogy mindinkább megutálja azt: egyre inkább, napról napra úgy látta, hogy ez csak egy nagyra puffasztott, de középszerű vacak, ő pedig nem igazi nagy szobrász, hanem egy kókler, aki méterekkel, tonnákkal és milliókkal akar győzni a tiszta esztétika fölött. S hogy igaza legyen, erről jó néhány, műtermébe látogató kritikus biztosította őt melegen, miközben szakszerű gondolatokkal látták el őt, amelynek az volt a lényege, hogy valami van, de az nem az igazi…  

A végén már annyira elege lett önmagából (másoknak meg belőle), hogy Kopecký, a miniszter nem is volt hajlandó fogadni őt, Švec búskomorságba merült, s ez hiszteroid hajlamokat szabadított fel benne. Figyelmeztetésként a díjának utolsó részletet nem is voltak hajlandóak kifizetni neki, s ezt ő a kegyvesztés jelének vette, amitől megrémült. S bár egyre elégedetlenebb volt a szobrával, mégis abban reménykedett, hogy kinevezik egyetemi professzornak, s nagy állami díjat kap, de egyikre sem tettek célzást a felsőbb körök, amit egy idő után úgy interpretált magának, hogy ő le van ejtve. Közben nyakán voltak a határidők, ezen a képen pl. azt ígérik a munkásokat, hogy 1954. október 28-ra készen fog állni a Nagy Mű:

A felesége, a nála 16 évvel fiatalabb Vlasta Flekova adta fel hamarabb. (1938-ban házasodtak össze, gyermekük nem volt.) Vlasta meg tudta érteni férje öngerjesztéssel spékelt nyomorúságot helyzetét, de megértette valahol egyre elmélyülőbb alkoholizmusát, s azt, hogy egy idő után az antidepresszánsok tartották benne a lelket, meg a pszichológusa,  azt is, hogy szabadidejét kávéházakban és sörözőkben verte el – de a nőzését már nem. Azt végképp képtelen volt felfogni, hogy épp vele szemben követte ezt el, vele, aki kezdetektől fogva segítette őt a munkájában! Úgyhogy 1954 április 20-án, amikor Švec hazatért, Vlasta ott feküdt holtan a konyhai heverőn. Magára nyitotta a gázt, de a biztonság kedvéért méreggel kevert alkoholt is bevetett a biztos hatás érdekében. Megvolt tehát a szobor első, hivatalosan azonosított áldozata.  

Švec összeomlott. De nem volt mit tenni, a Lentá domb már kezdett fogadókészen állni a műre. A gyászidő után aztán fentről határozottan közölték vele, hogy ha törik, ha szakad, 1955. május 1-jén ezt le kell leplezni és kész.

Svec kínkeservesen dolgozott a szobron, ami azt jelentette, hogy irányította a beosztott szobrászok és munkások tevékenységét. S láss csodát – eljött 1955 tavasza, s elkezdték felhúzni az emlékművet. Ez azonban nem tette boldoggá Švecet. Egyre inkább egy csődtömegnek látta magát, s rettegett attól a pillanattól, amikor majd az emberek szembesülni fognak a végeredménnyel. Mit fognak mondani?

És most jön a legendarész.

1955. március 3-át írunk. Švec kivitette magát taxival a szoborhoz. Így nézhetett ki:

Mivel a sofőr nem tudta, hogy ki ő, Švec mellékesen megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye arról a valamiről ott a domb tetején? A sofőr erre ezt mondta neki:  

- Uram, falhoz kellene állítani azt, aki ezt kitalálta! Nézze meg, uram, mit csinál a szovjet oldalon az a nő! Odateszi a kezét a katonához, de hogy…! A sliccét babrálja. Hát most fel– , vagy lehúzni akarja?    

Hogy mi történt ezek után, nem tudni. Švec kiszállt a taxiból, megnézte alaposan a nevezett helyet, ezt:

Aztán hazament, s bezárta maga mögött az ajtót. Többé senki sem találkozott Otakar Šveccel.  

Közelgett május 1-je, az átadás ideje. Ez volt az akkori legnagyobb szobor Európában: a talapzat 15 méter magas volt, Sztálin maga szintén 15 méteres magas, hossza 22 méter, szélessége 12.  Összsúly mintegy 17.000 tonna (csak Sztálin bal lába 40 tonnát tett ki). De hol van Švec?  

Hiába keresték, senki nem találkozott vele már hetek óta, a bejárónő sem tudott bejutni a lakásba. Végül 1955. április 20-án (már források szerint 21-én) a rendőrség törte fel az ajtót.  

Ott volt Švec.  

A konyhai ágyon feküdt, mármint az, ami megmaradt belőle. A lakásban hullabűz és gázszag terjengett. A rendőrség megállapította, hogy öngyilkossága szakszerű volt. Švec bezárta az ajtót, hogy a gáz ne szivárogjon ki, s áramtalanította a lakást, hogy az ne robbanjon be, s lehúzta a redőnyöket. Teteme mellett egy március 3-i keltezésű búcsúlevelet találtak, amelyben közölte, hogy megy a felesége után, hamvasszák el, s hagyatékát fordítsák a világháborúban megvakult katonák gondozására. A rendőrség utánajárt a dolgoknak barátoknál, ismerősöknél, s arra a következtetésre jutott, hogy Švec halálát három dolog okozta: a felesége utáni vágy, a magány, és az, hogy olyan kritikák érték a művét, amit nem tudott feldolgozni. Ezek közül talán a legsúlyosabb vád a világ ellen a magány volt: másfél hónapon át a hivatalos szerveken kívül senkit sem érdekelt, hogy mi van vele, senkinek sem hiányzott.  

A hatalom egyszerűen oldotta meg a problémát: május 1-jén a tömegek előtt közölték, hogy a mű a csehszlovák nép nagy teremtménye és kész. Švec nevét nemhogy ekkor, nemhogy a hírekben, de soha többé nem említették meg. Illetve egyszer igen: mert pár nap múlva Karlovy Varyban leleplezték a IV. Károlyról készített kőemlékművét, amelyet a Sztálin-szobor mellett készített el. Nem volt nagy mű sem méretét, sem eredetiségét illetően, de azt legalább szívből csinálta…  

Švec így már nem érte meg, mert nem akarta megélni, hogy mit mondanak az emberek a szoborról. Pedig nem mondtak azok rosszakat róla, csak csipkelődtek rajta. Mondták, hogy a szobor eszmei tartalma a szocializmus lényege: sorban állás húsért. Ha pedig a troli vagy busz közeledett az alatta lévő megállóhoz, a sofőr néha azzal buzdította tömörülésre a népet: igyekezzünk kérem, ellépni az ajtótól, hát nem látják, hányan állnak a következő megállóban?  

De amúgy nem volt vele különösebb bajuk. Mondjuk: nem szerették, az tény.

Eltelt pár év, és egy öregebb ember haldoklott a kórházban. Ő is a Sztálin-szobor áldozata volt. Tudni kell, hogy az alakokat minta után csinálta meg Švec, a Barrandov Filmstúdió munkatársai (és statisztái) közül válogatott. Sztálint a gyár egyik világosítója adta elő. Vagy nem tudta eltitkolni a mellékállását, vagy a munkatársai ismertek rá vonásaira a szobor megszemlélésekor, nem tudni, de ahogy lebukott, Sztálinnak szólították őt, s jókat gúnyolódtak rajta. Ezt az öreg szaki a szívére vette, az alkoholt meg, amit a kiközösítettség miatti bánatában emeltebb mértékben fogyasztott, a gyomrára és a májára. Hogy melyik vitte el, nem tudni.

Ment előre az idő. Švecet elfelejtették, illetve elfeledtették, nevét nemhogy tollra, szájra sem lehetett venni. Ez az ember nem volt és kész.  

Bár ez nem teljesen igaz… Ugyanis pár év múlva megjelent egy könyv róla. Elsa Triolet írta, Louis Aragon felesége, 1957-ben jelent meg Franciaországban, s minő meglepetés: nálunk is kiadták egy év múlva (Az emlékmű, Európa, Bp. 1958.). Elolvastam ehhez a poszthon, nem okozott sok örömöt, elég vacakul van megírva, látszik, hogy a szerzője nem ismerte a kelet-európai életérzést. De a történet felismerhető. Itt a főszereplő (Lewka) egy Švecnél húsz évvel fiatalabb szobrász, akire rálőcsölik a Sztálin-szobrot, s a végén rájön arra, hogy nem műremeket, hanem egy közhelyes vackot alkotott. Nála ez szerepelt a hullája mellett talált papíron: „A Sztálin-díj összegét a Fiatal Vakok Intézetére hagyom, azoknak, akik sohasem fogják látni, hogy becstelenítette meg Lewka a városát és Sztálin elvtársat.” (186 o.) Ez egy jó mondat – mert kb. ennyiben foglalható össze Švec utolsó gondolata is. (Ő egyébként háborúban meghalt bátyja miatt hagyta a pénz a katonákra.)  

Hét év telt el.  

1962-ben járunk. Hruscsov már évek folytatta antisztálinista kampányát a Szovjetunióban, ennek részeként Sztálint 1961. november 1-jén kitette a Mauzóleumból Lenin mellől. Ugyanakkor egyre határozottabban zavarta őt, hogy Prágában még mindig leleplezett, kellemetlen elődjének gigantikus szobra néz le a városra, úgyhogy felhívta csehszlovák elvbarátainak a figyelmét arra, hogy ezt az ellentmondást fel kellene oldani az új politika és a régi bálvány között. Magyarán: jól esne, ha lerombolnák. 

Akkor már a prágai elvtársak sem ragaszkodtak Sztálinhoz, nekik is kezdett zsenánt lenni a dolog. Nem az volt a kérdés, hogy el kell vitetni onnan, az annál inkább, hogy miként?  

Arról nem lehetett szó, hogy szépen csendben szétbontják. Sok ideig tartott volna, s bár a hazai sajtót el lehetett hallgattatni, de a külföldit nem, aztán majd jönnek a gúnyos élménybeszámolók… Nem: a szobornak a lehető legrövidebb idő alatt kellett eltűnnie. Tehát fel kell robbantani. 

Azon mindenesetre elgondolkodtak, hogy bár Sztálint nem lehet megmenteni, de a mellékalakokat igen. Felajánlották a prágai repülőtérnek, hogy oda helyeznék el őket. A reptér azonban azt a faramuci választ adta, hogy köszönik, de ez nekik nem kell, túl nagyok a gránittömbök, zavarnák a radarokat. Valószínűleg inkább arról volt szó, hogy nem akarták ezekkel a lejárt szocreál dicshimnusz-alakokkal leterhelni a nyugati turisták és üzleti delegációk tekintetét, nekik a szabad, friss, nyílt és dinamikus szocialista társadalmat kellett megjeleníteniük, ez a lejárt szavatosságú vizuális élmény meg mindenre jó volt, csak erre nem… Ekkor arra gondoltak az illetékesek, hogy elviszik a Magas-Tátrába helyi látványosságnak, de ez megint olyan költségekkel járt volna, hogy inkább a pusztításnál maradtak.  

Ám a robbantás megtervezése sem volt egyszerű. Egy ekkora monstrum szétrepítése megrázza a várost, a kődarabok beterítik a környéket, még csak az kellene, hogy valakit agyoncsapjon. Úgy kell csinálni, hogy egyik nap ott legyen a szobor, a másik nap meg nem, s egy mozdulattal megoldani a pusztítást. Vagyis egy nagy robbantás legyen, nem több kicsi, részletekben adagolva.  

Itt újabb probléma került elő. Azért az mégis csak kínos, ha Sztálin ezer szilánkra szakadva végezné. Jó, olyan volt ő, amilyen, de akkor is… Nem kell, hogy a darabjait elkezdje gyűjtögetni a nép, aztán az egyik kertben a szeme kerüljön elő, a másikban a mutatóujja, mint Magyarországon. Nem: Sztálin alakját felismerhetetlenné kell tenni, mielőtt eltűnik. De azt is gyorsan!

Felfogadták hát az egyik építőipari vállalatot, hogy oldja meg a problémát. Azok rászabadítottak két munkást (apát és fiát), hogy verjék szét Sztálin arcát. Kopácsoltak is rajta, mint a harkályok, de a darabokat nem merték a földre dobni (Sztálin arcát ledobni - botrány), ezért kis kosárkákban gyűjtötték össze azokat, s óvatosan eresztették le a földre.  

Aztán felfogadták az ország legnagyobb pirotechnikusát és robbantási szakemberét, Jiří Příhodát, s mondták neki: egy soros kötés áram alá helyezésével söpörje le a domb tetejéről ezt a látványosságot. De azért ne akárhogyan:  

- Méltó módon robbantsa fel, Příhoda elvtárs, úgy, hogy ne sértse meg ezzel a Szovjetunió méltóságát…  

Ilyen ötletek mellett szegény Příhoda úr szabályosan belebolondult a feladatba. Arra gondolt, hogyha rosszul végzi a munkáját, betört ablakok és fejek maradnak utána, aztán jöhet a fegyelmi, utána a kártérítési perek, közben a munkanélküliség. A szobrot szétfúrta az ügy érdekében, 1.650 töltetet helyezett el benne 800 kg súllyal, két hétig alig aludt a nagy művelet előtt. Ráadásul megszállta őt a hadsereg, amely próbarobbantásokat akart. Csinált is nekik kettőt.  

Közben a szobor elpusztította utolsó áldozatát, aki a bizottsággal azt ellenőrizte le, hogy kibírja-e a robbantást a dúcrendszer a föld alatt. Az illető úr megbotlott egy deszkában, elesett, s úgy összetörte magát, hogy helyben belehalt. Příhoda legalábbis ezt így mondta el. (Ez a domb mélyében lévő terem egy ideig prostituáltak szolgálatára állt, majd krumplit tároltak benne.)  

Aztán elkövetkezett a nagy nap, november 6. Addigra a szobor már felismerhetetlenné vált: Sztálin fejét leszedték, a gránitot telenyomták robbanóanyagokkal, vagyis szétfúrták az egészet, s lógtak ki belőle a kábelek:

 Ezt nem jelentették be előre, de a megfelelően értesültek tudták, hogy mikor várható a tűzijáték, a megadott időben tele volt néppel a Moldva szemközti parkja. A rendőrök utasítást kaptak, hogy amennyiben fényképezőgépet látnak, azonnal kobozzák el, de ez reménytelen ügy volt, ezért is készülhettek róla felvételek. Aztán Příhoda úrnak adták át a terepet. Ő addigra már átment egy hisztériás rohamon, ordibált. Hogy lenyugtassa magát, bedobott hat kupica pálinkat. Aztán ebben az állapotban beindította a detonátort.

A szoborból hangorkán tódult ki, porfelleg vágtatott az ég felé a domb tetejéről, s kövek ezreit okádta ki magából: igazi tűzhányó lett a Letná. A város megremegett. Aztán a por szétterült a mezőn és a házak fölött, s a Sztálin-szobor helyén már csak a szürke gránithamu maradt.

Jó szeműek látták, hogy Sztálin feje egy mozsárágyú röppályáját követve egyenesen a Moldvába zuhant. Arról senki sem számolt be, hogy onnan kiemelték volna – talán még most is ott van? De hát ez nem lehet igaz, a fej már eltűnt a nyakáról a robbantás előtt. Aztán volt, aki arról számolt be, hogy egy szikladarab bezúzta a szomszédos meteorológiai állomás ablakát, s amikor jobban megnézték, abban Sztálin csizmájának darabját ismerték fel: még utolsója belerúgott a városba, amely megtagadta őt. Ez is nyugodtan mehet a mesék közé, de az nem, hogy egy évig kellett kövenként összegyűjteni a Letnát beterítő maradványokat. Ebben a prágaiak is segítettek, vitték haza a köveket szuvenírnek a régmúltból, s volt, aki egy-egy nehezebb darabot szerzett meg magának. Egyikük, mondják, olyan szép darabot emelt el onnan, hogy sírkövet állíthatott belőle.

Příhoda összecsuklott, s zokogni kezdett. Mondhatnánk, hogy kő esett le a szívéről, de ez nem igaz, rajta maradt az, mert előbb beszállították az elmegyógyintézetbe, aztán infarktust kapott, majd, amikor e kettőből kigyógyult, szövődményeikként egy életen át tartó álmatlanságot. Alig tudott aludni, folyton azt álmodta, hogy valamit csinálnia kell, s azt kiabálja: „Nem engedem!”. Közben a fogait csikorgatta. Ezt Mariusz Szczygiel lengyel újságírónak mondta el még 2006-ban. (Ő Gottland c. könyvének két fejezetében felgöngyölítette a szobor történetét.)

Otakar Švecről még mindig nem lehetett beszélni, de azért neve lassanként visszaköltözött a köztudatba, nemsokára monográfiát is írtak róla. Mint láttuk, felállították és újrafaragták néhány régi szobrát, de mint ahogy egy magyarnak semmi más nem jut az eszébe Mikus Sándorról, mint a Sztálin-szobor, rá is ugyanez a sors várt. A világ legpechesebb szobrászának lenni nem nagy dicsőség, de a hírnévhez néha nemcsak a sok siker, hanem a sok balsiker is elegendő.  

A szobor helyéről még annyit, hogy rögtön felmerült az ötlet: települjön ide valami más emlékmű, de végül az összes ötletet elvetették. A rendszerváltás után nem került ide semmi, pedig – de hagyjuk a bevezető sorok megismétlését. A 100 négyzetméteres alapzati termet előbb egy klubhelyiség, majd egy illegális rádióállomás foglalta el.

Átmenetileg, egy koncert erejéig ugyan ide került Michael Jackson óriásszobra, 2017-ben pedig pedig Sztálin feje, mert ekkor forgatták le a Monstrum c. filmet, amely Švecről szólt, de az egészet nem építették fel, az alsó részét számítógépes trükkel varázsolták bele a műbe.

Jelenleg tehát egy metronóm áll a szobor helyén, ezt 1991. május 15-én tették le ide helikopterrel. Tervezője Vratislav Karel Novák (1942–2014) volt, s valami kiállítás promóciója volt, ezért máig  egy ingatlanügynökség magántulajdonában van. Aztán valahogy itt ragadt.

Habár a turisták látogatják rendesen, a városi önkormányzat megtagadta tőle azt, hogy kulturális értéket képviseljen, ennek ellenére még sincs kedve senkinek sem lebontania. Néha működik is, mert árammal megy, de a város nem ad erre pénzt, akkor ing ide-oda a mutatója, ha találnak szponzort a villanyszámlára. Néha kormányzati kampányokhoz használták fel, pl. 2003-ban, amikor népszavazást tartottak az Európai Unióhoz való csatlakozásról, s ezzel mutatták, hogy lehet választani a múlt és a jövő között, vagy 2009-ben a cseh uniós elnökség perceit számolta. Szép méretei vannak: 25 méter magas és 7 tonna. Szerintem ronda és életveszélyes.

Mondjuk, ez utóbbi tulajdonságával megtalálta a legjobb helyet Prágában.

[1] http://www.vhu.cz/josef-jiri-svec/

[2] http://www.sporilov.info/view.php?cisloclanku=2013010002

[3] http://www.publicart.gavu.cz/pomnik-svobody-v-domazlicich/

[4] https://plzen.rozhlas.cz/roztavena-zaprena-i-znovu-vzkrisena-i-takovy-pribeh-vypravi-socha-prezidenta-t-g-7670649 és https://howlingpixel.com/i-cs/Otakar_%C5%A0vec_(socha%C5%99)

[5] https://www.novinky.cz/historie/498713-horky-pribeh-tvurce-pomniku-stalina-skoncil-sebevrazdou.html

Szokás Melk apátságát az osztrák Escoriálként is emlegetni, mert egyrészt dombtetőn áll és hosszú, egyenes, barokk díszítésű falai vannak, amelyek miatt a rendíthetetlenség nyugalmával uralkodik a környezete fölött; meg azért is, mert altemplomában a Habsburgok előtt itt őrgrófként uralkodó Babenbergek sírjai vannak. (Ami két ottlétemkor – 2013, 2019 – nem volt megtekinthető.) De a melki apátság leginkább hatalmas tömegével hódít. Ha az észak-osztrák autópályán haladunk, ott megyünk el fölötte, s meglep az összetett épülettömb sárga látványa.

A városba nem mentem le, a Duna túlpartján ugyan jártam, de csak azért, mert eltévedtem. Az apátság onnan észlelhető látképéhez forduljunk Vincenz Hawliczek  (1864-1914) könnyed festményéhez:   

Vagy elővehetjük az 1951-es megszállási 50 schillinges bankjegyet is, annak hátoldalán is ez fenségeskedik.

Megközelítése egyszerű, öt perc a sztrádáról, egy kiépített, hatalmas és ingyenes parkolóhelyen állhatunk meg a kertje mögötti dombtetőn. Kezdjük hát innen a sétát: úgy három-négy órára számítsunk, szűkebb időben teljesen fölösleges berohangálni az egészet, nem tudunk elmerülni a részletekben. Az apátság történetét menet közben mondom el.  

Szóval, kikászálódunk a kocsiból, s a kőből készült mellvéd mögött feltárul előttünk a látvány, melynek megismerését meg akarjuk hódítani. Bár ez nem teljesen igaz, mert amint meglátjuk, tudjuk, hogy mi vagyunk legyőzve általa.  Az a szép, nagy vörös fa ugyan elállja a kupola felé a kilátást, de olyan jellegzetes mozzanata az előkertnek, hogy mindenképpen megérdemli a főhely figyelmét.

Mélyre ereszkedő márványlépcsőn baktatnunk le, mögött kapucska, a bejárat mögött pedig egy dézsákban álló, négyszögűre nyírott lombozatú fákkal teli terecske vár ránk, amely a vendégek kényeztetését szolgálja: étterem és kis körbüfé működik ott, természetesen a hely forgalmasságához illő árakkal. Innen még nem tudunk felmenni a parkba, ahhoz az első udvarban jegyet kell váltanunk.

Már itt feltűnhet az, hogy a hatalmas épület mellett két széles, alacsony torony gubbaszt, amelyeknek láthatólag védelmi küldetése volt. Így van. Mert az apátság eredetileg erőd (is) volt. Jó tudni, hogy 976-ig magyar végvárként működött, ekkor szorították ki eleinket a németek e vidékről. Géza fejedelem ugyan még 986-ban visszafoglalta, de a német diplomáciának hála azonnal fel is adta, mert ezzel akarta bizonyítani, hogy vége a kalandozó imperializmusnak, kezdtünk betagolódni a vidék hatalmi viszonyai közé. Ekkor még I. Babenberg Lipót volt a gazdája, aki itt rendezte be az udvarát. A Benedek-rendi apátság csak 1089-ben jött létre, II. Babenberg Lipót őrgróf alapította. A hely jó középkori módon erődített domb maradt, csak a török veszedelem elmúlásával alakították át a mai állapotába. Ez azt jelentette, hogy lerombolták a korábbi marcona falakat, s könnyű, új épületeket húztak fel, de ahol meg akarták tartani a régi elemeket, ott beágyazták őket az új homlokzatba, mint pl. ezt a szép, fehér tornyot, s mögötte a játékosabb nagyszögletűt a park mellett:

1702-ben kezdődött a nagy átalakító munka, 1736-ben fejeződött be. (Bár tulajdonképpen nem, mert a templom még nem volt készen, viszont 1738-ban részben megsemmisült a kolostorépület egy tűzvész miatt. A záró- és egyben újjáépítési munkálatok 1746-ben zárultak le, ekkor szentelték fel a templomot.) A mai látványon igen sok művész dolgozott. A kolostorépület Jakob Prandtauer (1660-1726) életműve volt, halála után unokatestvére, Joseph Munggenast (1680-1741) folytatta a munkát. Prandtauer szobra Sankt Pöltenben található meg. A templomfestő (és részben Prandtauer építészeti folytatója) Antonio Beduzzi (1675-1735), a templom nagybani piktora Johann Michael Rottmayr (1656-1730) volt. A könyvtár mennyezetét Paul Troger (1698-1762) díszítette ki az ecsetével. A szószék és a főoltár Giuseppe Galli-Bibiena (1696-1757), a templomi szobrok és faragványok Lorenzo Mattielli (1678/88 – 1748) és Peter Widerin (1684-1760) munkái. A sort  még sok mellékalakkal folytathatnánk, de a legtöbb parókás mester nemcsak nekünk ismeretlen, hanem az osztrák tömegeknek is. A művészettörténetbe persze lábjegyzeti szinten bevonultak, de oda sem megújítási vágyukkal. Tisztes felső-középszerű szobrászok és építészek voltak, együttes munkálkodásuk eredménye viszont nagyon látványos, bár a méreteken kívül nem formabontó.  

Az apátság következő, immár belső udvarba vezető bejáratának tetején két szobor keltheti fel az érdeklődésünket. Ezek Ausztria védőszentjeit ábrázolják: a bal oldali a leváltott, a jobb oldali az új. Na, hogy is van ez?

Kezdjük az állásából leváltott szenttel, aki Colman (magyarosítva Kálmán) néven ismer a történelem. Ha ugyan ismert, mert identitása, rangja és a tragédiája eléggé homályba merül.

Egy vándort látunk, kezében bottal, amint az ég felé tekint, várva onnan valami csodajelet.  Szüksége is lett volna rá... Ez történt vele.

A X. század végén született; egy ideig úgy tartották, hogy a skót királyi család hercege volt, s mint ilyent, összefüggésbe vonták Szent István feleségével, Gizellával, mi több, még Árpád-vért is tulajdonítottak neki. A mai állás szerint azonban ír volt, s nincs bizonyíték arra, hogy királyi ház sarja lett volna, a magyar vérvonal pedig már fel sem merül. Abban azonban mindenki megegyezik, hogy e jámbor férfiú magányos szentföldi zarándoklaton vett részt 1012-ben. Hogy Jeruzsálembe ment, vagy onnan tért vissza, nem tudni, de tény, hogy a közeli Stockerauban elkapták a népek, mivel gyanút keltett idegenes viselete és érthetetlen nyelve, s azt hitték róla, hogy a morvák kémje. Előbb megkínozták, hogy valljon, de mivel erre nem volt képes, biztos, ami biztos alapon 1012. október 18-án felakasztották egy fára két tolvajjal együtt. Magyarul: meglincselték.

A korabeli szokás szerint az akasztottakat lógni hagyták a végtelenségig, vagyis amíg le nem rohadtak a kötélről, ezzel közvetítették azt a jámbor intelmet az odavetődőknek, hogy mi vár rájuk, ha vétenek a hely jogszokásai ellen. Csakhogy Kálmán teste nem kezdett el rohadni, mi több: sem a madarak, sem az állatok nem bántották. Ez egy idő után feltűnő lett. Egyes források szerint 6 napig volt változatlan állapotban, mások szerint 18 hónapon át. Elég, ha az elsőt elfogadjuk. Ebből I. Babenberg Lipót azt a következtetést vonta le, hogy itt egy keresztény mártírról van szó, levágatta, felravatalozta, eltemette, majd a holttestet 1015-ben Melkben vitette át, s tiszteletét hamar elterjesztette a vidéken.

Kálmán teste azonban nemsokára elkerült innen, mivel Szent István királyunk kizsarolta őt Lipóttól, s Székesfehérvárott temettette el. De a szent nem érezte jól magát magyar földön, amit azzal jelzett, hogy bőség és áhítat helyett szárazság, járvány, amiatt pedig átkozódás tört föl a környéken, így István inkább visszaszekereztette a kellemetlenkedő ereklyét Melkbe. Azóta is itt van, díszes márványkoporsója a templomban nézhető meg, szintén szoborral. Utolsó csodatétele 1713-ban, a nagy pestisjárvány idején volt, amikor körbevették őt gyertyákkal, imákkal, tömjénnel, s lám: a járvány elkerülte Melket. Kálmánnal még találkozunk az apátság területén. (Megjegyzés: a szent emléknapja október 13. Valami ok miatt ő lett a beteg lovak és ökrök védőszentje is, e napon ünnepséget tartanak számára az apátságban, lenn pedig nevében szentelik meg az állatokat, hogy sokasodjanak és hozzanak sok hasznot.)  

Tisztelete töretlen volt Ausztriában, ami még az után is megmaradt, hogy I. Lipót császár uralkodói elődjének, Szent III. Babenberg Lipótnak (1073-1136) a hódolatát kezdte el favorizálni. A nevezett előd őrgrófként folyamatos egyházépítő munkálatai miatt kapta meg a pápától a szentté avatást 1485-ben, többek között az akkor Bécset elfoglalva tartó Mátyás királyunk hatására, aki ezzel akarta magát belopni a helyiek szívébe. I. Lipót nyilván azért helyezte őt erre a magas posztra, hogy asszociatív gondolatok ösztönzésével a saját nevét kiemelje, meg aztán ha már választani kell egy koszos zarándok és egy őrgróf között, hát inkább az utóbbi:  

Lipót szobra a szokásos stílusban fogadja a látogatókat: kezében a melki épület makettje. Melk különben nem az ő mutatványa volt, nem ő alapította, hanem apja, II. Lipót őrgróf. III. Lipót más apátságok és kolostorok vonatkozásában jeleskedett. (Pl. Heiligenkreuz.)  

Ezek után belépünk az első udvarba, amely nagy meglepetésekkel nem kényezteti a szemünket, csak azzal, hogy milyen szép nagy a bejárata, bár a mellette álló két fehér, csúcsíves oszlop ritkaság még a korabeli főúri palotákban is, akárcsak a mellett álló két pálmafa. Nem tudom miért, az osztrákok imádják a pálmákat, Baden bei Wien parkjai is tele vannak velük... 

Áll előtte egy fából készült naiv szobor, természetesen zarándok és természetesen Szent Kálmán. Illetve nem tudom, legyünk óvatosak, nem volt odaírva, de hát itt ki más lehetne…?  

Az apátság következő, belső főudvara olyan, mint az első, csak nagyobb, poros, kavicsos, középütt egy szökőkúttal, s hosszú, sárga-fehér falakkal.  

Azért van jele a modernitásnak is négy falfestmény alakjában a négy falon (Peter Bischof és Helmut Krumpel művei 1988-ból).

Ezek a következőket ábrázolják: Mérsékletesség (Mäßigung), Bölcsesség (Weisheit), Bátorság (Tapferkeit) és Igazságosság (Gerechtigkeit). Ez a Bölcsesség:     

Az udvar végén árkád vár ránk, amely a múzeum és belső terek kijáratához vezet.

Hátulról megtekinthetjük a két templomtorony egyikét, amint lezárja a kilátást az ég felé:  

Ha alatta vagyunk és nem akarunk fizetni a templomtér megtekintéséért, akkor lépjünk be oda, ez itt ingyen van, az más kérdés, hogy innen csak futó áttekintést tudunk nyerni belőle. Egy kis mellékkápolna azért érdekes lehet, benne a megfeszített Krisztussal:  

Menjünk hát vissza, és keressük meg a bejáratot, amit most Császárlépcsőnek hívnak (Kaiserstiege). Lesz majd Császárfolyosó (Kaisergang) is. Ezek arról kapták a nevüket, hogy a kolostor kialakított egy szárnyat a Habsburgok fogadására és elszállásolására, mivel VI. Károly német-római császár (nálunk III. Károly király) nagyon szerette Melket, sokat látogatott ide. A lépcsőfordulónál áll Lorenzo Mattielli 1717-ben felállított szobra. Magyarul úgy emlegetik ezt, mint Fortitudó és Konstitutia emlékművét, de ezek nem létező alakok, hanem allegóriák. III. Károlyunk mottójából erednek: Constantia et fortitudine, mondogatta ő, vagyis állandóság és bátorság.  

Megjegyzendő: járt itt egy francia császár is, igen, Napóleon 1805-ben és 1809-ben. (Nem nehéz kitalálni: Austerlitz és Wagram miatt. Aggódva érkezhetett, elégedetten távozhatott.)  

Az első emeleten van a Császárfolyosó (egy db. folyosó, semmi érdekes, a falakon festmények a Babenberg- és Habsburg-dinasztiák jelesb tagjairól), végén a császári lakosztályok, jelenleg félhomályos, mesterségesen megvilágított, modern kiállítótermek, amelyekben az apátság kincsei láthatóak.Ezek között is a legfontosabb az 1363-ból származó melki kereszt, amelynek itt csak a másolata látható. (Érthető: az eredeti 0,6 m magas, ezüst alapon arany borítással, gyöngyökkel, drágakövekkel. Az ördög még egy apátságban sem alszik.)

Ezek szűkös mennyiségéből az a következtetés vonható le, hogy a szerzetesek nem voltak érdekeltek a kincshalmozásban: néhány patinás fóliáns, pár misekehely, okirat, pásztorbot vár ránk. Már láttam ilyet ezret, tehát nem lelkesített át a látványuk. A végén azonban volt egy kétszárnyú oltárkép, avagy a Jörg Breu-Altar 1502-ből, amelyet – mint ahogy neve is mutatja – egy Jörg Breu (1475/80? – 1537) nevű festő készített. Úgy ránézésre jó gótikus, de már reneszánsz jegyekkel (egyéniségábrázolás!). Egyetlen részlet keltette fel az érdeklődésemet, ez pedig a Krisztus megkorbácsolása c. kép, azon belül is a bal oldalt lenn látható úr viselkedése, aki teljesen elmerül abban, hogy hülyét csináljon a Megváltóból.  

Az illetőről a facebook és az instagram jutott az eszembe, pontosabban azok a felhasználók, akik egész nap az épp aktuális hatalmat gyalázzák, s bemutogatnak neki. Mint láthatjuk, Krisztus sem rá figyel, nem ő a baja, hanem az igazi ütlegek.

A következő a Márványterem (Marmorsaal), amely természetesen az itt megszálló főméltóság fogadásainak szertartásához volt szükséges,egyébként étkezőhelyként szolgált, bár a két funkció gyakran összemosódott. Mint neve is mutatja, márvány az egész, ömlik be rajta a napfény.

Vidám, élénk színű, laza alakcsoportosulásokkal teli mennyezetét Paul Troger festette ki: Pallasz Athéné, mint a bölcsesség istennője jön oroszlánok húzta szekerén, mellette Héraklész látható, az erő jelképe. Ez utóbbi szintén VI. Károlyra utalt, aki a jelek szerint nagyon meg volt elégedve önmagával, hogy ilyen ábrázolást várt el személyéről, Troger pedig értette, hogyan kell hízelegni. [A keretét adó építményfestményeket Gaetano Fanti (1687-1759) készítette.] 

Ha innen kilépünk, akkor jön a panoráma. Merthogy a márványteremmel azonos méretű és küllemű könyvtárat egy félkörívű terasz köti össze, ez a turisták kedvence, itt lehet elszívni egy cigarettát, miközben nézhetjük a Dunát:  

Megjegyzés: ez a Duna ugyan, de nem a fő- , hanem a mellékága. A főág a sziget mögött folyik, s csak Melk mögött folyik bele az ágacskája.  

Azért a városra is vessünk egy pillantást. Az apátság fenségességéhez képest az bizony nem nyújt valami különlegességet, temploma is műgót, utcái – hétvége volt – kihaltak és egészben valami ernyedtség lakozott.  

A házacskák fölött a szomszéd domb tetején egy hatalmas épület tehénkedik el, ez a Birago-Kaserne, vagyis egy laktanya. Nevét onnan kapta, hogy egy Karl von Birago nevű mérnök tervezte még a K.u.K.-időkben. Jelenleg is katonai terep, műemlékvédelem alatt áll, nem látogatható.   

Ha azonban az apátság felé fordulunk, akkor megnézhetjük a terasz mögötti udvart. A templom két hatalmas, cirkalmas tornya mered ránk:

Alatta szinte eltörpül egy szobor, ami egy zarándokot ábrázol:

Megint Szent Kálmán. Menne szegény a templomába…

Most azonban térjünk be a márványterem oldalfalával szemben lévő Könyvtárba (Stiftsbibliothek Melk). Erről csodákat mesélnek, hogy mennyi kötete van, és milyen gyönyörű és hatalmas. Nos, ezt én nem tudom elmondani. Egy átlagos apátsági termet látunk sötétbarna fából készült szekrényekkel, bennük poros, ócska, hatalmas, évszázadok óta senki által nem olvasott könyvekkel (16.000 db., a nem láthatókkal együtt az összállomány kb. 100.000), plusz két földgömbbel. Egyedül a mennyezet lenne megint érdekes, mert Troger ezt is kipingálta (1731/32-ben). Középütt a tudomány női allegóriája látható, körülötte négy angyal (a bölcsesség, az igazságosság, a lelkierő és a mértékletesség jelképei), a fal mellett pedig a négy nagy (korabeli) tudomány képviselői jelennek meg: teológia, filozófia, orvostudomány és jog. Innen nem volt fényképem 2013-ból, most pedig az őrség akadályozta meg, hogy akcióba lépjek. (Merthogy már tilos fényképezni. 2013-ban még vidáman bárkinek lehetősége volt rá.) Viszont a neten van elegendő belőle, úgyhogy maradjunk Rolloroboter 2016-os fényképénél az osztrák Wikipediáról:

Innen jutunk le a templomba. Egy kis körlépcső következik, alján tükörrel, amely miatt a mélysége megtöbbszöröződik, holott nem is az épület alját látjuk, hanem a mennyezetet és benne önmagunkat, ha a korláton át hajlunk. Imádják a fotósok, ezer van belőle a neten, úgyhogy innen sem maradhat ki a nagy mutatvány.

Lefelé menet egy kis ablakon beömlött a sötétbe a fény, ezt nem azért teszem be, mintha ez jelképezné az apátság rafinált bevilágítását, egyszerűen csak megtetszett a hangulata.  

És már a templomban is vagyunk. Vörösesbarna márvány harsány arannyal és csillogó szürkével kiegészítve: a színkompozíció mértéktartó eleganciát sugall, hogy csak e három színnel dolgozik.  

A kupola természetesen elüt, ugyanolyan vidám barokk, mint a két terem mennyezete.

Ugyanakkor mégsem mondhatjuk azt, hogy a belső tér látványa a pillanatnyi meglepetéshez képest különösebben lenyűgözne, hiszen ugyanazokat az alakzatokat és alakokat látjuk, mint bármelyik vidéki templomban, csak nagyobb méretekben, s komorabb fenségességben.  

Ha kilépünk innen, a fenti terasz által félkörbe kanyarított terecske vár ránk, benne a már említett Szent Kálmán szoborral.  És egy kis kilátóhellyel a fent már jelzett panoráma felé. Hogy ide miért áll és rohan mindenki önmagát fényképeztetni, nem tudom, a falak behatárolják a külvilágot, fentről minden szebb és tágabb. De hát az ember már csak ilyen…  

Ezzel lényegében be is fejeztük a kolostor, illetve a kolostor látogatható tereinek megtekintését. Irány a kert!  

Oda nem lehet csak úgy bejutni, ahhoz a jegyzünk kell, tehát nem eldobni. Előbb meg kell másznunk vele egy körbástyát, hogy áttekintsük, hová is megyünk. Hát ide:

Nagy park, végén egy kis, kecses épülettel. Valahogy nem így képzelné el az ember egy apátság hangulatát, de ennek a házacskának (Gartenpavillon) megvolt a maga összetett rendeltetése. 1748-ban építették fel, Franz Munggenast volt a tervezője (az ő apja volt Joseph Munggenast, ld. fenn), s ez volt az utolsó mozzanat a nagy műben, bár később még a pavilon belsejében folytak munkálatok. Került ide kis könyvtár, több vendégszoba, kávézóhely stb. 

Mennyezeti és falfestményei 1763/1764-ben keletkeztek, Johann Baptist Wenzel Bergl (1719-1789) ecsetelte ide őket, már rokokó lazasággal. Az ábrázoltaknak semmiféle érdemi kapcsolata nincs a vallási áhítathoz vagy az élet fölötti tépelődéshez. Bergl az egzotikus természetet szeretett volna ábrázolni, így az évszakok mellett bevetésre kerültek a különböző földrészek is. Nincs rá kiírva, de a teve miatt szerintem ez Ázsia:  

Amerikára azért lehet csak rájönni, mert a háttérben ott vannak a konkvisztádorok vörös kereszttel lehorgonyzó hajói. 

A másik teremben a mennyezeten megismétlődik a földrészek ábrázolása. Ott pl. ilyen Afrika:

Európát, úgy látom a német-római császár jelképezi, a koronájából ítélve, amely mellett pihen.

Körülötte serénykedik a nép: az egyik szobrot farag, mások tervrajz fölé hajolnak, ágyú torka mered az ég felé, fölötte a festő dolgozik, egyszóval mindenütt jólét, alkotás és elegancia, a felvilágosult abszolutizmus apoteózisa. Hiába tekergettem a fejemet és nagyítottam ki utólag otthon a képet, a trónoló alak lehet férfi is, nő is, afféle nemtelen alak, aki akarja, beleláthatja Mária Teréziát is, csak ő nem volt német-római császár.

Az épületecske mellett lévő park sok meglepetéssel nem szolgál – inkább apróságokkal. Mikor évekkel ezelőtt ott jártam, kifejezetten felmérgesített, hogy hányfajta kis szobrocska lelt benne helyet, az egészet nagyon a turisták kiszolgálására működtetett giccsnek éreztem. Most viszont azt kell mondanom, hogy a park kifejezetten diszkrét e tekintetben. Változik az ember: a jelek szerint túl sok olyan helyen jártam az utóbbi időkben, amikor csak kapkodtam méterről-méterre a fejem, hogy megint miféle mutatvány ötlik a szemembe. Így aztán most elég szellősnek éreztem a domboldal felkapaszkodó fák közötti pázsitos parkszeleteket. A következők várnak ránk.

Egy fából készült pavilonka:

Egy sétány a mélybe ereszkedő fal mentén, a végén medencécske, szigetecskével, ahol virágokat termesztenek.

Egy pavilon mellette, ez most kőből.  

Alatta egy merengőhely azzal a két majommal, amelyet már idáig sem tudtam hová tenni, mit keres egy ilyen indiai bútorkereskedésbe való ízléstelenség ezen a helyen? (Megjegyzés: hat éve még nem itt álltak, hanem egy téglafal mellett, azóta a jelek szerint feljebb léptek a ranglétrán, hogy ezt a központi pozíciót sikerült megszerezniük.)

Néhány sziklatömb, amelyet 2000-ben állítottak fel, Hans Hoffer műve, a Beszélő kövek – látomás a teremtésről címmel. Számomra semmit sem mondott, így hát az olvasóra hagyom az értelmezését.  

Egy szalonnasütő is van a közepén. Ez annyiban szellemes, hogy a közepén vörösen elrozsdált fémből ördögök nyújtózkodnak és ágálnak. (Miguel Horn alkotása 2003-ból.) Szellemes: mert hát az ördögök tűzrevalók, szeretik ők azt a pokolban, ezért is ez a címe: Feuerteufel (Tűzördög).   

Innen ki lehet ballagni egy kertecske fölé, ahol délszaki növényeket tartanak, s láthatjuk, hogy honnan kezdtük el a sétánkat:

De arra ne kanyarodjunk le. Nem sietünk sehová. Ha visszatérünk az kerti pavilon elé, az út mentén hollókat látunk. De fémből, ruhákba öltöztetve! Nagy kedvencei a sétálóknak. A szárnyasok a ma is aktívan alkotó Ingrid Kralovec művei, 2012-ben kerültek itt felállításra. Nyugodtan mondhatom ezekre, hogy giccsek, mert azok, viszont a jobb fajtából, mert legalább mulattatóak és nem érzelgősek.A művésznő leginkább szerzetesi öltözetben szerepelteti őket, pl. ez a trió számomra azt jelenti, amikor az apát előtt két könyvelő jelentést tesz a nap végén arról, hogy a turistáktól mennyi bevétel folyt be:

 De nem minden az apátság lakóiról szól, mert van itt közönséges hollócsalád is egy faágon:  

És a hippi- (vagy hipszter?) holló színes nyári mellényben, amelyről tudjuk Rejtő óta, hogy olyan, mint az élet: rövid és céltalan. Szerintem drogozik is. 

Ami viszont a pavilonhoz vezető parkban elképesztett, az a néhány papírból, vagy fából készült állatfigura, amelyeket kiplántáltak a gyep közepébe.

Ennél ijesztőbb állatábrázolásokat, vagy miket még életemben nem láttam, különösen a nyúl volt visszataszító, mert arca félig emberi, félig macska, puffadt, a tekintete gonosz, vagy inkább sunyi, bár az majdnem ugyanaz: 

De aztán rájöttem, hogy ezeket én már láttam valahol, s hát igen: a pavilonban! Bergl freskóinak a részletei ezek. Na jó, hát így már más a dolog fekvése, bár továbbra sem hiszem, hogy pont ezeket az ijesztőre sikeredett antropomorf állatokat kellett volna kipakolni a kertbe, megvolt azoknak a maguk helye a festmények mélyébe bújtatva, így, magányosan más hatást keltenek.

Ezzel négy órás sétánk végére érkeztünk, már csak kifelé vezet az út.

Mindenkinek mást ad ez a hely, nekem azt, hogy megismerkedhettem Szent Kálmánnal. Innentől kezdve nagyon oda fogok rá figyelni, akárhová is térek be Ausztriában. Lehet, hogy Nepomuki Szent János után lesz egy másik kedvenc szentem is?