Splitbe senki nem azért megy, mert meg akarja ismerni Splitet. Split, mint város senkit sem érdekel. Azért dől ide a nép, hogy megtekintse Diocletianus palotáját.

És ez így is van: a többi smafu. Nem mondom, ha autópályán közelíti meg az ember az őt körbevevő hegyek tetején, igen pazar látványban részesül, mert határtalan és sötétkék a tenger, van a városnak egy mozgalmas kikötője, a közepén pedig toronyépületek ugranak az ég felé. Aztán benn rájövünk arra, hogy a városnak tulajdonképpen nincs egy tisztességes főutcája, egy rendes sétálóutcája, a toronyházak pedig olyanok, mint Békásmegyeren.

Ettől függetlenül persze lehet itt is találni apró érdekességeket, mint nekem a városi bíróság előtt álló Justitia-szobrot, amely végre mert kilépni a műgyantából öntött istennő ábrázolásaiból, mert itt szigorú, rendíthetetlen testtartással mutatja, hogy őt nem érdekli a mese és a hazudozás.

De ilyenből nem sok van. Úgyhogy marad Diocletianus palotája… Mivel pedig a mese és a hazudozás nem az én műfajom, most nyersen  mutatom be a helyszínt. Ezzel ugyan nem fogom elvenni annak a pár százezer honfitársamnak a kedvét az idejöveteltől, akik évente útnak indulnak Dalmáciába, de nem is akarom: az akarom, hogy majd ne essenek pofára, ha befejezik itt a napot.

Nem fogom elmondani a palota történetét, azt, hogy 295-ben kezdte el építeni a császár, s 305-ben fejezte be, aztán hét éven át itt élte nyugdíjas éveit, majd jött a népvándorlás, és a betelepülő szlávok – kevés érzékkel rendelkezve az antik kultúra iránt – egyszerűen egy erődöt láttak benne, ahová kényelmes volt beköltözni, s teleépítették házakkal. Tehát aki most odamegy, az mindent fog itt találni, csak palotát nem, kap ellenben egy kb. 160 x 200 méteres óvárost, amely nyomokban római építészetet tartalmaz. Kezdjük megismerését az előtte húzódó tengerparttal.  

Ez a palota fennállása idején még nem volt meg, a falak előtt azonnal a csobogó hullámzás következett, csak az elmúlt 1700 év tett arról, hogy ez a terület feltöltődjön. Most a szokásos adriai dolgokat látjuk rajta, tehát van egy grasszálóplacc kávéházakkal:

Meg néhány kis hajó, amint (mi mást tehetne?) lebeg a vízen.

De persze láthatunk nagyot is, ha tekintetünk a kikötő irányába fordítjuk.

Mindez csak annak lehet meglepetés, aki először jár egy adriai városban: nekik mondom, hogy a látvány tizenkettő egy tucat. Inkább járjuk körbe a palotát.  

Kívülről sok meglepetés nem ér minket, megnézhetünk egy jól-rosszul karbantartott, világosszürke falat, külön érdemesnek tartom felhívni a figyelmet arra, hogy az egyik ablak alá kitettek egy légkondit, nem tudom, mit szólt ehhez a műemlékvédelem, de a jelek szerint nem csináltak belőle problémát.

A palotának négy bejárata van. Ha a tengerpart mellől indulunk a keleti fal mellett, akkor elmegyünk az Ezüstkapu mellett.

Eredetileg nem ez volt a neve, hanem Keleti Kapu (Porta Orientalis), ezt a velencei gazdák nevezték el így. Mellette utcai árusok minden mennyiségben. Belülről – éppen építkezés folyt mellette – így néz ki.

Az északi oldalon jön a legtöbbet fényképezett Aranykapu (Porta septemtrionalis, azaz Északi Kapu). Arany nincs. Kissé meglepő, hogy milyen kicsi a bejárata, de jó tudni, hogy ezt menekülési útvonalként használták.

Előtte ott van a város legbrutálisabb (és egyetlen figyelemreméltó) szobra, Nini Gergelyé. Gergely püspök (horvátul Ninski Grgur) az innen északnyugatra fekvő horvát fejedelmi és királyi központ, Nin püspöke volt, lényegében a horvát katolikus egyház feje 900-929 között, aki a pápával szembeállva 926-ban bevezette a horvát (ószláv, glagolita) nyelvű liturgiát.

Ezt azonnal megtiltották neki, de már nem volt visszaút, mivel a papok sem nagyon tudtak latinul, így hosszú ideig fennmaradt a szláv nyelvű istentisztelet. (Szóval Gergely püspöknek ugyanazon kellett végigmennie, mint Szent Metódnak a Nagymorva Birodalomban.)

Ivan Meštrović alkotása 1929-ből, megjegyzendő, találtam egy régi képet, a szobor eredetileg nem itt állt, hanem ahogy látom a helyszínből, a palota belsejében. Vagy inkább mondjuk így: a falak mögött.

Most ez a turizmus közimádatának tárgya, többen fényképezik le, mint a palota összes részét együttvéve. Nem csoda, erős alkotás és nemcsak a méreteinél fogva. Habár tömör tömb az egész, de a kézmozdulatok által tele van az alak lendülettel, a püspök szinte megvadulva a szláv nyelvű liturgikus könyv felé mutat, mint az egyetlen követendő eszmehordozóra. Látni mozdulataiban a dühöt és megszállottságot, s azt, hogy mégis milyen rendíthetetlenül áll a helyén. Persze, ha nem Nini Gergely szobra lenne, akár egy auto da fe inkvizítorát is ábrázolhatná, amint rá akarja beszélni az áldozatot, hogy térjen meg, mielőtt megfojtják…

A nagy lábujját meg kell simogatni, mert akkor teljesül egy kívánságunk, én nem tettem meg, mert nem jutott eszembe semmi, és különben is hülyeségnek tartom az ilyeneket.

Ha folytatjuk utunkat vissza a fal túloldalán a tengerhez, akkor jön a Vaskapu (Porta Occidentalis, vagyis Nyugati Kapu). Semmi érdekes, ugyanaz, mint a keleti. Vagyis még annyi sem, itt a fal már beleenyészik a házakba.

Itt egyébként még lehet két látnivalónak, az egyik a Népek tere (Narodni trg), de ez nem más, mint egy kiöblösödő utca, körben jellegtelen középkori épületekkel, annyira nem érdekelt, hogy le sem fényképeztem; a másik a Gyümölcs tér (Voćni trg).

Középütt Marko Marulić középkori irodalmár és humanista szobra áll, amelynek szintén Meštrović volt az alkotója (1925). A mester a jelek szerint szerette a megszállottakat, mert Marulić meg szinte félőrülten bámul a könyvébe, amelybe a verseit rója…

És már kinn is vagyunk megint a tengernél, ahonnan elindultunk. A séta kb. 20 percig tartott. Most térjünk be a palotába a Tengeri Kapun, ami csak annyiban kapu, hogy bevezet egy hosszú, boltíves helyiségbe, amely tele van árusokkal, s innen lehet behatolni a palota alatt húzódó pincerendszer egy részébe.

Ott semmi meglepetésre ne számítsunk, hiába fizettünk érte: kapunk néhány hol közepesen, hol túl élénken megvilágított termet, de sehol egy szobor, egy műemlék, egy tábla – semmi. Kb. erre készüljünk fel:

Meg erre:

Na, jó, egy Diocletianus-szobor azért áll a hideg fal mentén. Gőgje fordítottan arányos ahhoz képest, hogy milyen méltatlan helyre került:

Ez megint volt kb. 15 perc. Az ember ugyebár reménykedik abban, hogy ezek után lát is valamit a palotából. És most jön a macskaköröm értelme, amit a címbe raktam, mert ez minden, csak nem palota. Ez egész egy kb. 10 perc alatt bejárható pár utcácskát jelent a következő látványosságokkal. Átmegyünk tehát egy kis kapun a belsejébe:

És kijutunk egy térre. Ez Peristilium névre hallgatott, ez volt a császár fogadócsarnoka. Itt mozog leginkább a nép, ez a nagy látnivaló. Olyan képet nem lehet róla csinálni, amelyen ne lenne legalább 50 botrányosan öltözött ember, akinek ez mégis sikerült, az hajnalban kezdte a fotózást, amire én nyilván alkalmatlan vagyok:

Találunk itt fekete kőből készült, szétaprított arcú szfinxet, ez volt a császár egyik házikedvence, mögötte pedig ott a székesegyház. Fel lehet kapaszkodni a tetejébe, én nem mentem fel, voltam már sok ilyenen, nem láttam értelmét annak, hogy háztetőket bámuljak, meg a tengert. A templom belseje félhomályos, átmenet a római kor és a román stílus között, némi aranyozással. Éppenséggel meg lehet tekinteni… Impozáns méretekre azonban ne számítsunk.

Közelében a Jupiter-templom látható, jellegtelen kis épület. Benne kopárság, illetve egy Keresztelő Szent János szobor.

A „palota” többi része néhány szűk utca, azokban leharcolt házak egyvelege.

Ezeket a turisták mindig romantikusnak tartják, meg „hangulatosnak”, akármit is jelentsen az, én azonban laktam ilyenben, s pontosan tudom, hogy ez sem nem romantikus, sem nem hangulatos, egyszerűen csak szegények a lakók és nincs pénzük a felújításra. Persze, hogy az önkormányzatnak miért nincs…? (Nyilván azért, mert ha rendbe hoznák az egészet, akkor nem lehetne hazajőve azon édelegni, hogy Splitnek milyen „hangulatos” utcái vannak.)

Aztán még megnézhetjük a várfal mellett balra lévő Köztársaság teret, amely a velencei Szent Márk tér kisebb, „vidéki” másolataként épült fel, szóval hosszú, oszlopcsarnokos épületek…

És ennyi…!

Nem, több nincs Splitben. Persze, van még parkja (a tenger mellett), valami kilátója, aztán meg egy vízvezetéke is az ókorból, de ezeket alig nézik meg. Én is kihagytam őket. Azt sem csináltam meg, hogy holmi ókori faragványokat fényképezgessek össze, mert van belőlük a falakon itt-ott, mert ezzel azt sugallnám, hogy ezek fontosak és érdekesek, de az a helyzet, hogy ezt bármelyik lapidáriumban megkapja az ember.

Két óra elég volt, hogy beleunjak a városba és annak semmi-jellegű látnivalóiba, amelyet kisebb méretekben akármelyik dalmát város fél áron – és kevesebb csalódással – meg tud adni. De azt nem mondom, hogy nem fogok ebbe a városba visszatérni. Vissza fogok. Tankolni biztos.