Most, hogy Bayer Zsolt leszögezte, miszerint az, aki nem érti meg eszmetársai hívó szavát, egy „szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis proli”, nézzünk meg egy történetet arról, hogy mire képes ez a népség. 

A gdański és gdyniai hajógyárakban robotoló proli, valljuk be, nem volt egy elvont észlényközösség tagja. Úgy általában elmondható, hogy a kétkezi munkásnak nem irányultsága az olyanok közé tartozni, akik fejből szórják a képleteket és az évszámokat. Elvannak nélküle is. Van viszont két dolog az életükben, amihez ragaszkodnak: a tisztességes anyagiak között leélhető élet és az igazságérzet, hogy ne babráljanak ki velük. S ez az, ami egyszerre nem szokott összejönni nekik. Szóval: bayerzsolti értelemben véve bizony nyomorultak a szerencsétlenjei. A nemzeti sorskérdések rágógyökere, sajnos, ilyen motivációk miatt viszonylag távol áll tőlük.  

De arra már a rohadt kis lengyel proli is rájött úgy 1970 táján, hogy itt valami nem stimmel a rendszerrel. Ha ő az uralkodó osztály tagja, miért kell sorban állnia konzervekért? Ha a szocializmus fejlődik, miért nem végzi azt egy diszkréten egyenes vonalban kúszva felfelé, miért hullámvölgyekben dülöngél valami kiszámíthatatlan jövő mélyébe? S ha itt szabadság van, ő miért nem tüntethet? És miért nem dobhatja dühödten sarokba a szerszámát, ha (elvileg) a saját vagyonának őrzői alkalmazzák őt? Ha pedig világnézetét (alkotmányos jog!) tisztelni kell, miért bántják meg őt szóval, tettel, tekintettel, mert templomban jár? Ha…  

Szóval a rohadt kis lengyel prolinak sok minden eszébe jutott. De dolgozott, mert a gyereket etetni kellett, a számlákat meg fizetni. S közben mondott magában mindenféle dolgokat erre az egészre. Csúf, csúf szavak lehettek ezek.   

És ekkor eljött 1970. december 12. A varsói rádióban este bejelentették, s ez másnap az újságokban is megjelent, hogy hirtelen átlagban ötödével fognak drágulni az alapvető élelmiszerek. Meg még ez–az… Így, Karácsony előtt. A káderek (kiegészülve a párttagkönyves kolumnistákkal) igényelték, mi több, elvárták a rohadt kis proli megértését e szükségszerűség befogadása iránt. Közölték, hogy bár ők sem örülnek ennek az állapotnak, de a szocializmus építésének pillanatnyi reformnehézségei miatt a hatalom kénytelen a közjó érdekében e fogyasztáskorlátozó eszközzel élni; ez azonban pusztán a fejlődés efemer nehézsége, amelyet közös sóhajjal kell elviselni. Türelem!  

A rohadt kis proli azonban másnap reggel megtagadta a munka felvételét a gdański Lenin Hajógyárban. Mi több: tárgyalásokat követeltek a gyár vezetőségével a béremelésről. Az eszmecsere összejött, a béremelés nem. Hát erre a rohadt kis prolik megszállták a várost, s tüntettek, meg csúnya szavakat kiabáltak. Az előre készenlétbe helyezett rendőrség és katonaság pedig rájuk vetette magát. Mozgott a sűrített marxizmus. (A gumibot.)  

Másnap azonban a prolik szintet léptek, s megalakították a központi sztrájkbizottságot. (Tagja volt – akkor még az utolsóként az egyenlők között – egy Lech Wałęsa nevű villanyszerelő.) Aznap újabb összecsapások fejezték be a napot. Aznap 16.00 órakor egy golyótól meghalt valaki az utcán – egy mesterlövész lőhetett az elkövető. Késő este végül a rohadt kis proliknak sikerült elfoglalniuk a tekintetes vajdasági pártbizottságot, s ha már ott voltak, méltatlankodásuk jeléül fel is gyújtották azt.  Nem folytatjuk az események leírását: forrongott Gdańsk mellett Gdynia, hozzájuk csapódott Szczecin, egyszóval minden tengermelléki hely, hol hajóipar működött. Bizottságok, röplapok, felhívások, nyilatkozatok, tüntetések és zavargások követték egymást. Rövidebb ideig megélénkült Białystok, Nysa, Oświęcim, Varsó és Wrocław.  

Közben erőre kapott, sőt: lőtt a karhatalom. Ím, ez lett az eredmény a lázongás december 24–én történt elfojtásáig: 41 halott a munkások, diákok és járókelők közül. (Egyébként a számot nem tudni pontosan: a lengyel wikipedia szerint volt 1 halott Elblągban, 6 Gdańskban, 16 Szczecinben és 18 Gdyniában; ehhez képest 1980-ban 42 volt a kanonizált szám, de olvastam én már több helyen 44–et is.) Megsérült kb. 1164 fő, 3000 tüntetőt tartóztattak le. Megöltek néhány rendőrt és katonát is. Elpusztult egy tucat katonai jármű. Leégett 17 épület (így a Lengyel Egyesült Munkáspárt tartományi bizottságának épülete Gdańsk mellett Szczecinben), a lázadók 220 üzletet dúltak fel, s több tucat autót égettek el. (Ne misztifikáljuk a dolgot, a csőcselék bekapcsolódott az eseményekbe. Az mindig bekapcsolódik.) 

A legvéresebb nap Gdyniában volt december 16-án: hajnalban, munkakezdéskor a munkásokat azt látták, hogy a gyár körbe van véve rendőrökkel, katonákkal. fejük fölött helikopterek kőröztek. A fegyvereseknek ugyanis „elfelejtettek” szólni, hogy nincs rájuk szükség, a munkások az ide érkezett miniszterelnök–helyettes megnyugtató szónoklata után fel fogják venni a munkát. Az egyenruhások csak a feléjük áramló tömeget látták. És féltek. És megszólaltak a fegyverek, ebből lett ott 18 halott. 

De hiába nyelte el a Tengermellék földje ezt a 41 (vagy 44) sírt, az oda eltemetettek a tovább élők tudatában tovább követelték az igazságukat. 

Már 1971-ben felmerült az, hogy az áldozatoknak emlékművet emeljenek. Ennek propagátora Henryk Lenarciak szakszervezeti vezető volt. De persze erről – mert a diktatúra ölt – szó sem lehetett. Viszont 1979 decemberében Wałęsa (immár, mint a Lenin Hajógyár munkásvezetője) beszédet mondott az udvaron, s bejelentette, hogy addig nem nyugszik, míg az áldozatok emlékművet nem kapnak. Kérte a czestochowai Fekete Madonnát, hogy támogassa ügyüket, s a kegyfestmény képét innentől kezdve kabátja hajtókájára varrva viselte, ha pedig gyűlésen volt, a részvevők mindig hozzá imádkoztak. Azonnal gyűjtést indított, s jött is a sok–sok pénz a szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis proliktól.  

A következő évben a hatalom végül nyögvenyelősen elfogadta a többször átdolgozott terve. Bár volt egy kiegészítő ötlete, az ti., hogy a szobor össznemzeti megbékélést sugározzon, vagyis az elesett karhatalmistáknak is emléket állítson. Na, a prolik erre azt mondták, hogy köszönjük, nem. Arra állítsanak emléket maguknak a kaszárnyáik előtt. Ha merik.   

Az alapozást 1980. szeptember 17-én kezdték meg. December 16-án avatták fel az alkotást a Szolidaritás Szakszervezet, az egyház és a pártszervek jelenlétében.  

De mire volt e nagylelkűség? Eddig nem, most már lehetett?  

Nos, az történt, ami egy évtizeddel korábban. 1980 júliusában bejelentettek egy újabb áremelést. Erre megint végigsöpört az országon egy sztrájkhullám. Gdansk is csatarendbe állt, megbénult az élet a hajógyárban; Wałęsa a helyzet magaslatára emelkedett, s 1980. augusztus 31-én szerződést kötött a miniszterelnök–helyettessel a helyi munkabeszüntetés végéről. Ezzel azt érte el, hogy szeptember 17-én megalakult itt a Szolidaritás Független Önigazgató Szakszervezet, s e napon kezdték meg a szobor felállításának munkálatait is. Október 24-én a Varsói Vajdasági Bíróság kénytelen volt bejegyezni a Szolidaritást, melyhez azonnal milliók csatlakoztak. Márpedig egy ilyen erővel nem lehetett kukoricázni, ezt fenn is belátták. Hát ezért került ilyen gyorsan sor az emlékmű engedélyezésére! 

ervezték: Jacek Krenz, Wojciech Mokwiński, Robert Mokwiński, Bogdan Pietruszka, Elżbieta Szczodrowska-Peplińska, Robert Pepliński és Wiesław Szyślak. (Ennyi ember nyilván nem kellett hozzá egyszerre, de a stáb menet közben többször változott.) A három nyúlánk betontömb magassága 42 méter (megölt áldozatok akkor nyilvántartott száma), összsúlya 139 tonna. Eredetileg négy ága lett volna, azért lett belőle három, mert arra a helyre állították, ahol az itteni felkelés első három áldozata elesett, de lehet úgy is értelmezni, mint a három nagy hajóipari város (Gdańsk, Szcseczin, Gdynia) jelképét. Ezt jelzi az is, hogy keresztben végződő tetejükre egy-egy horgony van akasztva, ezek utalnak a sztrájkoló üzemek profiljára. Egy másik értelmezés szerint azonban inkább az itteni eseményekre emlékeztet, a három nagy sztrájkra (1956, 1970, 1980, bár fel van vésve rá utólag az 1981-es dátum is). Hivatalos neve egyébként az, hogy „Az 1970-ben elesett hajógyári munkások emlékműve” ("Pomnik Poległych Stoczniowców 1970").  

Az eget támasztó betontornyok külső síkjába szándékoltan primitív kisplasztikák vannak építve, amelyek a munkások hétköznapi életét jelképezik. (Ez volt az, amit nem élhettek meg bőségben, nyugodtan és igazságérzetük szerint.)  S hogy be legyen biztosítva a népszerűsége, a Szolidaritás is megjelent az egyik kisplasztikán a közismert betűkkel: 

Ez volt az első emlékmű a keleti blokkban, amelyet a kommunisták a saját áldozataiknak felállítottak! Mert bár addig is történtek ott rehabilitálások, de csak egy-két pártbeli, „tévedésből” kivégzett elvtársnak járt – az általuk tönkretett tömegeknek azonban nem. 

Ez az emlékmű elérte a célját: a munkások innentől kezdve ennek árnyékában mentek munkába, s a gyár vezetősége – főleg a pártbizottság – pedig ezt volt kénytelen nézni az ablakából. A hatalom innentől kezdve nem tehette meg, hogy a régi módon járjon el: betiltotta ugyan nemsokára a Szolidaritást, átvette a hadsereg a hatalmat, de azt, ami itt történt 1970–ben, nem merte megengedni magának. (Popieluszkót ne számítsuk ide: az egyéni kilengés volt.) 

Pedig lett volna hozzá kedve, mert a hatalom intellektuálisan lenézte ezeket a prolikat. Olvasatlanok voltak, érettségivel sem rendelkeztek, gyengék voltak az összefüggések keresésében. Vezetőjük, Wałęsa külön a bögyükben volt, hiszen ő maga vallotta be, hogy csak néha lapoz bele egy-egy könyvbe, s ha nem elég sodró a cselekmény, hamar abbahagyja az olvasást. Emiatt a lengyel értelmiség egyik népszerű hetilapja, a krakkói Prezkrój 1981 októberében tizenkét közéleti személyiséghez (így a Szolidaritás néhány vezetőjéhez) fordult ezzel a kérdéssel: „Milyen könyvet javasolna olvasásra Lech Wałęsának?” Kapott is néhány okos, és pár gúnyos választ. Íme, az ajánlatok: A keresztapa (Mario Puzo), Kommunista Kiáltvány (Marx – Engels), Az ígéret földje (Reymont), Don Quijote (Cervantes), A baloldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége (Lenin), A helytartó (Warren), Az SZK(b)P története, Henry Kissinger emlékiratai stb.  

Hát ezeket sem ő, sem a melósok nem olvasták. Az állampárti értelmiség biztos jót kuncogott a listán. Ócska, nyomorult prolik, akik hatalmat akarnak – s ez a vezetőjük?  

Teltek, múltak az évtizedek. A prolik emlékműve még mindig áll. A gúnyosak és fölényesek meg hol vannak…? Emléküket elfedi a három óriási kereszt árnya.

Hol voltak, hol nem voltak – tán sohasem voltak.