Na, ha már megnéztük a Beethoven Múzeumot Badenben, akkor ideje körbejárni a várost. Kb. négy órát javaslok rá, pedig nem nagy hely ez. Fotósok dobjanak rá még kettőt, mert sok mindent fognak látni… Az alábbi cikk nem a teljesség igényével született, csupán néhány ötlet felvetése arra, hogy mit érdemes megnézni, bár ennek betartásával erősen haladunk afelé, hogy azt mondhassuk: láttuk a várost. A belvárost legalábbis.  

Kezdjük sétánkat a Schwechat folyó partján. A belváros közepébe a Ferenc József-híd visz át, ami elég méltatlan része a városnak. Mert lássuk róla kétoldalt a kilátást:  

Szép, bár nem egyedi. Nos, egy ilyen mélyen csobogó folyócskához valami klasszikus stílusú hír dukálna, nagy félkörívvel a tetején – ez viszont egy közönséges vashíd, olyan, mintha egy vasúti híd csonkja. Nem sokat ér.  

Kiérünk egy terecskére (Josefplatz), ahol átmegy a forgalom a belváros alatt, s ott egy igen kellemes, kis kupolával bíró épületet láthatunk, amely jelenleg zsúfolt (és érzékelhetően drága) étterem sok, sok vendéggel:

Valamikor Josefsbadnak (József-fürdőnek) nevezték. Ma már nem az, 1804-ben épült, 1972-ig töltötte be ezen hivatását, azóta étkezde.  

Mellette található meg az ógörög stílusú Arnulf-Rainer-Múzeum, amelynek épülete 1821-ben épült Karl Ritter von Moreau tervei alapján. Eredetileg női fürdő volt, már az XI. században megemlítették. Most a nevét adó piktor (1929 - ) absztrakt festményei láthatóak itt. Merthogy ő a hely szülötte. Utánanéztem a neten: ijesztő alkotásai vannak, a mester az emberi torzság kimutatásában éli meg a világot.  

Innen a főtérre megyünk, amely félúton van a kaszinópark felé. A házak itt még kicsik, földszintesek, egy, legfeljebb kétemeletesek, a nagyobb épületek, vagyis a szállodák már a Kurpark bejárata előtt húzódó út mellett vannak. A stílusra szokás mondani, hogy egységesen biedermeier, amit úgy kell elképzelni, mint a kisszerű barokkot empire és klasszicista fegyelemmel. Szóval: sok architekturális meglepetésre ne számítsunk, eltekintve attól, hogy egy-egy ház helyébe betettek modern, csupasz darabokat is, de ezek szerencsére elvesznek a látványban.

A főtér, vagy inkább főterecske közepén egy Szentháromság-szobor (Dreifaltigkeitssäule) áll, pontosabb nevén a helyiérdekű Pestisoszlop (Pestsäule): ezzel köszönték meg a polgárok Istennek, hogy 1713-ban megszabadította őket attól a dögvésztől, amelyet ő hagyott rájuk törni. (Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy miért nem látunk soha olyan pestisoszlopot, amely arról az egyszerűbb háláról szólna, hogy az adott városba ez a tömegnyavalya egyáltalán nem lehelte be a halált? Mindig csak olyat látunk, ahol a lakosság fele felfordult…) Alkotója Giovanni Stanetti és a festőművész Altomonte volt, 1714-1718 között rakták fel.

Kúttal 1833. június 13-án rakták körbe, ez a Ferdinánd-kút (Ferdinandsbrunnen), amelyet I. Ferenc császár félkegyelmű fiának ajánlottak annak örömére, hogy megúszott egy merényletet. Ez különben úgy történt, hogy 1832. augusztus 9-én Badenban (akkor a Bergstrasse-n (ma Marchetstraße) sétált magányosan egy kísérőjével. Ekkor váratlanul egy kis egytöltetű zsebpisztollyal rátámadt egy férfi. Belélőtt, de nem tudta megölni, csak megsebesítette a vállán. Amikor látta, hogy tette nem járt sikerrel, magával akart végezni, a második pisztolykával a saját szájába lőtt – ez sem jött össze, aztán a harmadikkal, amit szintén a zsebéből varázsolt elő, már célozni sem tudott, csak lőtt a levegőbe. Három ember azonnal letiporta őt, a badeni városházára vitték. Ott kiderült, hogy az illető egy nyugalmazott kapitány, a napóleoni háborúk veteránja, bizonyos Franz Reind, aki szerencsejátékai miatt éppen úszott az adósságban. 900 aranyat kért a császárfitól kegydíjként, de az csak 100-at adott neki. A kapitány ettől megsértődött, úgy érezte, hogy neki többel tartozik a birodalom. Villámgyorsan elítélték, életfogytiglani várfogságot kapott, amelyet 15 év után hagyhatott ott – a temetőben. A város illendőnek tartotta megünnepelni a sikeres megmenekülést, de nagy szomorúságára Ferdinánd nem folytatta ősei hagyományát, s uralkodása kezdetétől (vagy két év múlva) már nem töltötte itt a nyarakat. Pedig milyen szép kutat építettek neki…  

A várost népszerűsítő emlékművek egyik kegyelt darabja a fölötte magasodó szobor, folyton előkerül a turisztikai lapokon, pedig semmi különösebb egyedisége nincs, habos-babos, pamacsfelhős, puttós szépelgés az egész, tetején a három isteni lényeg lebegő szobrával, közben aranyozott részekkel, amelyek villognak a napfénytől. Vakítóan fehér és sárga, szóval folyton mossák, tisztítják, talán ennek köszönheti a hírnevét. Ui. koszos Szentháromság-szoborból láttunk már eleget.  

Nekem azonban nem ez tűnt fel benne. Háromszög alakú a talpazata (ezzel is a Szentháromságra utalva), s mindegyik oldalán egy-egy alak található meg a maga téglalap alakú üregében. Mármost ezt sem lenne meglepetés. Csakhogy a szobrokat, védendő a galamboktól, dróttal hálózták körbe, így ezek az alakok úgy festenek, mint akik rácsok mögé kerültek. Ez megváltoztatja viselkedésük eredeti sugallatát. Nézzük meg őket darabonként, bocsánat: személyenként, mert vegyük úgy, mintha élnének. Különben nem tudtam rájönni, hogy kiket ábrázolnak, de szerintem elvont alakok, nem konkrét történelmi személyek, a „történelembe” beleérve a katolikus legendákat is.   

Az első egy láthatólag szenvedő úriembert ábrázol, amint éppen meg akar halni, vagyis dehogy akar, kegyelemért veti tekintetét a magasba. A háló mögött azonban úgy néz ki, mint aki a zártosztályon ragadt önmaga démonjaival:  

A másik szobor egy fiatal nőt ábrázol, amint éppen elnyugodva, mondhatni lezseren feledkezik bele egy olvasmányba. Gondolom, éppen Loyolai Szent Ignác kommentárját olvassa Aquinói Szent Tamás Szent Ágostonról írt kommentárjáról, közben macska helyett kedvenc házi koponyáját simogatja lágy ujjakkal az ágyában:  

Ha persze mindez háló mögött van, akkor megint az elmeosztály egyik ápoltjáról van szó, csak ő a csendes őrültek közül. Nyugtatózni sem kell, mint az előbbit, arra való a fóliánsa.  

Végül a harmadik szobor egy tisztességes, révült szentszerűséget ábrázol, aki nyilván arra akart utalni, hogy a kereszt misztériumának átélése mennyire hasznos a helyes élethez; drótháló mögött viszont az mutatja, hogy ő teljesen jól elvan a játékszerével, vacsora idején kiszedik a kezéből, hogy ne zavarja őt a főzelékevésben, de aztán megint visszakaphatja, s ettől nyugiban van.  

Mellettük az 1815-ben, Joseph Kornhäusel által épített, méltóságteljesen unalmas klasszicista Rathaus (Városháza) épülete áll.

Azzal szemben meg egy ház, amely valamikor császári „rezidencia” volt, ha ezt lehet így mondani, mivel II. József szívesen töltötte itt a nyarakat, 1792-ben magának építette. Teljesen jellegtelen…  

Mielőtt rávetnénk magunkat a kaszinó parkjára, tegyünk a sétálóutcán egy kört a város főtemplomához, a Szent István plébánitemplomhoz. Közben útba ejtjük az 1909-ben épült Városi Színházat (Stadttheater), amelybe láthatólag nem igyekezett eredetiséget belevinni két alkotója, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer irodája, mert pont olyan pöffeszkedően unalmas az üres timpanonjával, mint a városháza:  

A templom középkori gót anyag, kiegészítő barokk sisakkal, ez utóbbi az egyedül érdekes benne – illetve ez sem, de ha már valamit fényképezni kell róla, hát legyen az.  

A belseje mellőzhető, a falai mellett viszont több kis érdekes apróság található meg. Pl. a bejáratnál egy fa, amelynek szilárd elhatározása, hogy élni akar, mert egyetlen vékony törzsből áll az egész, s (képzavarral élve) körömszakadtáig ragaszkodik a templom falához, mi több: zöldell is! Aki látja levélbe borulni, majd küldjön róla képet, kíváncsi lennék az élet iránti törekvés eredményére:  

Előtte a világháborús emlékmű áll. Mármint az I. világháborús, Josef Müllner (1879-1968) helyi születésű szobrász alkotása 1934-ből. (Ő a városban van eltemetve.) Rajta felirat: „Atyám, megpihenek!” (Father, ich ruhe dich!”) Felállítása miatt az egyháznak problémái támadtak vele, mivel egy meztelen férfit ábrázolt. Aztán a jelek szerint leszoktak a problémáról.

Alatta domborművön egyik oldalon a katona, másikon a nő és gyermek.  A szobrot a hátoldalán évszámbevéséssel II. világháborússá is tettek.

A templomfal mellett találtam egy Nepomuki Szent János szobrot. Ezeket gyűjtöm, de esküszöm, e körben még ilyen sufnimunkát életemben nem láttam, vékony nyak, beesett, eltorzult arc, kezében úgy tartja a keresztet, mint aki éppen rendet akar tenni a 4/B. osztályban, s más eszköze már nincs a fegyelmezéshez: 

Nem akarom tudni, ki csinálta. Mellette egy faliszentély Szűz Máriához, előtte térdelőhely; kedves ötlet, így van, ne a földön kelljen térdepelnie a cselédlányoknak és úrinőknek. Csak komfortosan!  

És már itt is vagyunk a badeni Kaszinó parkja, vagyis a Kurpark (Gyógykert) előtt. Még elmegyünk egy fürdőhelyiség mellett, amelynek csak a felső homlokzatot közlöm, mert az tetszett benne egyedül, bár ez sem a fantázia csúcsa:  

A Kaszinó épülete elég nehezen fényképezhető, mivel elállják az objektív útját a fák, így csak oldalról ment a dolog, ott meg a szökőkút vízsugarai verték szét a kép egységét:

Azt tudni kell, hogy eredeti neve Kurhaus (Gyógyház) volt, mivel szanatóriumnak és fürdőnek épült 1886-ban, de aztán valami nem jött be, ezért 1934 óta játékterem.

Mögötte található meg a Sommerarena, ami egy fura építmény: 1906-ban épült, s tulajdonképpen egy hatalmas szabadtéri színház annyiban, hogy a teteje mozgatható, kinyitható.  

A park több szoborral dicsekedhet, a legérdekesebb, ami mindenkit vonz, az Undinebrunnen. Ezt Josef Valentin Kassin (1856-1931) mutatványa, 1903. július 1-jén avatták fel. Elég szertelen alkotásnak tűnik, mert van benne a légbe lépő kisasszony lábánál mindenféle fura teremtmény: egy férfi, akit éppen békék húznak le, kapaszkodnak belé, s az irtózattól eltakarja az arcát:  Egy meghökken fiatal férfié, aki rémülten látja, hogy a nő elhagyja őt:  Hát ez nyilván egy mese…

Az is! A névadó Undine egy vízitündér, aki szerelmes lesz a fiúba, s emberi lénnyé akar válni, csak hát jönnek a problémák.

Nem mesélem el, mert ez a poszt nem erre való, meg minek elvenni az örömöt Friedrich de la Motte Fouqué könyvének az elolvasásától. Sajnos, éppen nem ömlött belőle a víz, a kör alakú medencéje is üres volt, így inkább maradok a részletek bemutatásánál. Víz nélkül az egész nem olyan látványos.  

Van még mögötte egy II. József szobor, ami csak azért kissé mulattató, mivel dézsákba állított pálmafák szegélyezik, ez pedig nem éppen Bécs klímájához passzol, szóval idegen mindkettőtől a dolog. A császár a gyakori itt tartózkodásáért kapta a büsztöt, bár megjegyzendő, hogy halála után, 1792-ben nyitották meg a köznép számára ezt a parkot, ebben ő még nem volt benne.  

Persze a pálmák alatt egy szép fiatal nő teljesen rendben van:  

Velük szemben, a kaszinón felőli oldalon egy komor lovasszobor terheli le a park könnyed hangulatát. (A park különben merő por, fűre ne nagyon számítsunk, csak a dombra felfelé menet.) Ez a Meztelen lovas szobra:  

Ez is Josef Müllner volt, 1908-ból. Nyilván felmerül a kérdés, hogy mit keres ez itt, mi köze van a környezethez, amire azt mondjuk: semmi, nem is ide tervezte a mester, 1964-ben állították fel itt.  

És ha most elindulunk a dombnak felfelé, akkor meglátjuk a város legtöbbet idézett szobrát: Lanner és Johann Strauss, mármint az idősebb. Íme:  

Hans Mauer művét 1911-ben állították fel. Nem nagy szobor, kb. kétharmad emberalaknyi, de igen jól eltalált. Joseph Lanner (1801-1843) és Johann Strauss (1804-1849), a korabeli tánczenekirályok lényegében egykorúak voltak, itt mégis úgy jelenik meg a dolog, mintha Lanner valami sokkal idősebb lenne a másiknál, mert atyaian teszi Strauss vállára a kezét, mindegy jelezve: jól csinálod, bízok benned, fog ez menni - öcsém. Mozdulatában mégsincs leereszkedés, mint ahogy Strauss sem néz fel rá, inkább el, valahová, jelezve fejtartásával, hogy bár szívesen fogadja a bátorítást, de ő már egy dallam harmóniájában jár, ami még nem szólalt meg. De azért mégis így van ez: Lannernek saját zenekara volt, és Strauss fiatalként csak reménykedni tudott abban, hogy egyszer majd neki is lesz ilyenje. Sikerült bejutni Lannerhez, aki brácsásként szerződtette őt. Nagy riválisok lettek az idők folyamán, de barátok is. Úgyhogy a mozdulat leginkább arra a pillanatra utalhat, amikor Lanner rájött arra, hogy a zenekarának van egy tagja, aki olyan tehetséges, mint ő…  

Ha feljebb megyünk, jobbra találunk egy kis Mozart-szentélyt (megint oszlopok és timpanon…):  

Benne a zeneszerző mellszobrával, amelyiket lehet, hogy alkotója erősen realistának akart szánni, valójában úgy néz ki, mint egy kivégzett, sértett partizán arcképe:  

Továbbmenve, fel a hegyre megtekinthetjük a már megismert Beethoven-templomot. Ha még feljebb megyünk, kitárul elénk a város látképe, viszont ebben csalódnunk kell, mert Baden fentről nem nyújt érdekességet: síkságon ülő háztetők, fölöttük a már megismert templomtorony. Más nem. Ha pedig még tovább haladunk felfelé, egy snassz, közönséges erdőbe jutunk, ahol az égvilágon semmi érdekesség nincs néhány kilátóponton kívül, amelyekről ugyanazt láthatjuk, mint alant: a város innen már teljesen érdekelten. A kilátók elhanyagoltak, összefirkáltak, volt, amelyikben tüzet is gyújtottak. Két Kálvária-kegyhelyet találtam a fák között, de művészileg értéktelenek. Így hát azt mondom, hogy semmi értelme a Beethoven-szentély után továbbmenni, nem vár ott ránk semmi, csak földút, ösvény, gaz, fák, cserjék, elhanyagoltság. Menjünk inkább vissza a városba. Illetve el se menjünk onnan. Mondjuk, ha az ember a földet nézi, talál még itt érdekességet, én pl. egy követ, ami azt jelzi, hogy itt állt Bismarck tölgye:  

Vagy ő ültette, vagy neki. Mindegy: tölgy nincs, kő van, Bismarck pedig örök!  

Ballagjunk el a Római Fürdőhöz. Közben még találunk egy szerény fürdőcskét, de hát ezekkel tele van a város, ez éppen a Lipótfürdő (Leopoldsbad). (Készült: Joseph Kornhäusel tervei alapján 1812-ben. Megilletődöttséggel nézzük, ez volt az egyik legrégebbi fürdő a városban, már 1662 óta élvezi a nép.)   

Mögötte a Rómaifürdő (Römertherme).  A klasszicistán egyhangú épület egy pillantással felmérhető, a belseje a lényeg a modern üvegcsarnokban, az a tágas, az a szép. De mivel most nem fürdünk, hanem sétálunk, az előtte lévő két szobrot vegyük szemügyre: ezek a fotósok kedvencei – már csak azért is, mert egy fotósról szólnak. Íme:  

Az illető arca nem látszik. Ki lehet ő? Létező embernek csak nem állítanak olyan szobrot, ahol éppen az arca nem ismerhető fel!  

A megoldás a következő. A fotós szobrát 2004-ben állították fel a Brusattiplatzon, alkotói: Jürgen Ramacher és Christian Einfalt. Művészi sugallata nincs a szimpla realizmuson kívül, csak az, hogy ilyen a turista, aki Badenbe vetődik, és mindent lefényképez.

Igen, a vele szemben lévő szobor pedig nem véletlenül hasonlít hegyes orrával és fejére lapuló hajával Octavianusra, merthogy a háttér egy római fürdő lenne, ugyebár.  

Ha elhagyjuk a Thermát, még elballagunk egy biedermeier fürdőház mellett, aztán jön a város nagy nevezetessége: a Rosarium, vagyis a Rózsakert. Ez egy hatalmas park, összenőve a város másik nagy parkjával, a Doblhoffparkkal. Ez azonban nem több, mint egy tavacska, kis szigettel, amely körül lehet csónakázni, s van néhány szabadtéri étterme. Kellemes oda az út egy patak mentén, de összességében nem túl nagy látványosság.  

Folytatása a városból kifelé menet a Rózsakert, benne kb. 30.000 tő rózsával, amelynek van itt vagy 800 fajta képviselője.

Júniusban nyílnak. Most, hogy ott jártam, még csak töprengtek a kibontakozáson, a töveik látszottak a tüskéikkel, így a park elég kopár – mint az év túlnyomó többségében. Ha van kedvem, majd júniusban kinézek hozzájuk. Megjegyzés: jobban bűvölt el a fénykép közepén lévő hatalmas fa, amelyet 1816-ban ültettek. (Fogjuk fel: kétszáz éve itt áll.)  

A rózsák mellett mindenki imádja magát fényképeztetni, pózolnak mellettük a népek, szagolgatják őket és látványosan ölelkeznek velük. Pedig nem régi tünemény ez: a Doblhoffpark a mellette álló kis kastélykához tartozott, az egész az 1960-as években a város tulajdonába került, s egy Viktor Mödlhammer nevű kertépítésszel akkor hozták létre ezt a rózsatelepet, amelyet sikerült Európa-hírű érdekességgé felfejleszteni.  Sajnos, számomra maga a park fantáziátlan volt, mi több, unalmas. Ezt talán a méretei adják, ugyanis nem nagy, kb. öt perc alatt át lehet rajta sétálni, ennek tényleg csak a löki fel a hatásfokát, ha a rózsák nyílni kezdenek.  

Itt van az egyik Beethoven-szobor, az egyik rejtekében pedig találtam egy kicsi, mellőzött világháborús emlékművet, amit 1923-ban állítottak fel:  

Természetesen vannak még dolgok, amelyek kimaradtak a posztból (pl. a Grillparzer-hát táblája stb.), de az a helyzet, hogy ez a poszt már így is tűrhetetlenül méretesre nőtt. Nem ejtek ezért szót a vízvezetékről, amely római mintára építve átszeli a várost (ha kocsival jövünk, valószínűleg úgyis átmegyünk alatta), s még arról a húsz apróságról, amelyet észrevettem út közben. Búcsúzzunk a Kurparkkal szemben álló méregdrága szálloda egyik mutatványával. Kígyó jön, koronával:  

Alatta mókus, madár. Megjegyzem, a szálló oldalában van egy kis templom…

Nem, most már tényleg hagyjuk abba. Itt nem árt meg a sok a jóból.