A sorozatgyilkos Sztálin-szobor

Ha elhagyjuk a prágai várat, s felballagunk a kertjei mögött lévő domb tetejére, a Letná (Nyári) Parkból széles kilátás nyílik az Óváros tornyaira, a Moldva békés kék sávjára és a soklyukú, fölötte sűrűn átívelő hidakra.

ma4.jpg 

Azt gondolhatjuk: e pazar hely szinte vonz magához egy gondolatot, azt, hogy e helyre egy hatalmas emlékmű illene! Innen nézni lehet a várost, a város meg nézhetné a szobrot, szóval, mindenki nézné egymást. Élhetetlenek ezek a prágaiak, hogy nem használják ki ezt a domborzati csábítást! Mert ehelyett mi van itt? Tessék, ez a borzadály: valami metronómra hasonlító izé, fölötte kötélen cipők lengnek a szélben:

ma6.jpg 

Nos, ne billegtessük a fejünket. Tudd meg, olvasó, hogy itt állt valaha a világ legnagyobb Sztálin-szobra, amely megannyi ember életét tette pokollá és döntötte szenvedésbe. Lássuk a történetét! 

Először is mutassuk be a főszereplőt. Úgy hívták: Otakar Švec. Így nézett ki:

svec.jpg 

Švec 1892-ben született, egy prágai cukrász fia volt, és szobrásznak állt. Az I. világháborút sikerült megúsznia frontszolgálat nélkül. Azzal futott be, hogy 1924-ben alkotott egy futurista remekművet, a Motorkerékpárost, amely most a Cseh Nemzeti Galériában van. A következő évben a párizsi világkiállításra is kivitték, sikert aratott. Időnként utaztatják most is a nagyvilágban. Tényleg szép:

otakar-svec-motorcyclist.jpg 

Švec azonban középkorú lett, megkomolyodott, s rájött arra, hogy a futurizmusból nem lehet megélni, ráadásul az olasz fasizmus erősen rátelepedett erre a stílusra. Átállt inkább a jövedelmezőbb és konformistább köztéri szobrászatra. Bemutatkozó mutatványa egy Husz János-szobrot is. Erről minden forrás összhangban közli, hogy Prágában állt. Nem igaz: a szobrot 1924. augusztus 17-én avatták fel Domažlice városában (Plzeň mellett).

husz.jpg

 

A másik egy Masaryk volt:

 

masaryk_loudy.jpg 

Erre az összes elsődleges forrásom azt írta, hogy a szobor Prágában állt, mi több, az egyik szerint a Letná Park tetején, ott, ahol később Sztálin. De ez nem igaz. Ez a 3,2 méter magas bronzszobor egy 60 km-rel nyugatra lévő kisvárosban (Louny) ácsorgott az iskola előtt 1930. június 1-jétől. Ebben a szobrász azt a pillanatot ragadta meg, amikor az elnök (perzsa télikabátban) először tette be a lábát az új köztársaságba. S ha már lendületben volt, 1933-ban csinált egy másikat is, majdnem ugyanilyet, ezt Sušice városában tették talapzatra délen, a bajor határ mellett. Viszont 1934. szeptember 29-én egy 3,75 méteres bronzszobrát tényleg felállították Prágában, ez pedig Pohořelec-ben volt, s Josef Jiří Švecet, a szovjet polgárháborúban harcoló csehszlovák légió ezredesét ábrázolta.[1]

svecezredes1934.jpg 

Egyik sem élte túl a német megszállást, mert a nácik akkurátusan lerombolták őket. A Lounyban álló Masarykról annyit tudunk, hogy egy drezdai öntödében végezte. (Megjegyzés: másolatát 2018. október 18-án közadakozásból újra felállították. Magassága: 2,3 m, a + 1 méterre nem volt pénz.) A másik Masaryk szintén elpusztult. Švec ezredes emlékművét a szövetségesek a világháború után Bajorországban találták meg, visszaadták a cseheknek, 1949-ben még megvolt, aztán nyoma veszett, jelenleg korabeli fotók alapján próbálják meg rekonstruálni.[2] A Husz-szobor kőből volt, 1940-ben a németek lebontották és a helyi múzeum udvarába szállíttatták, ott élte meg 1945-öt, amikor is október 28-án újra felállították.[3]

Švec kisplasztikákkal kibekkelte a Protektorátust, aztán a felszabadulás után nekiállt, hogy új köztéri szobrokkal lássa el Csehországot. 1947-ben elkészítette még egyszer Masaryk szobrát Sušice részére, de most a drága fém helyett homokkőből. 1948-ban összehozott egy magányos nőalakból készült bronz emlékművet a nácizmus áldozatainak, ezt is Domažlicében állították fel annak tiszteletére, hogy a várost három éve szabadították fel az amerikaiak. Mondta neki a hatalom, hogy ezek után készítsen el egy hatalmas Roosevelt-szobrot. Švec nekiesett az anyagnak, s már majdnem készen lett vele, amikor jött 1948, a kommunista hatalomátvétel.

Ekkor közölték vele az elvtársak, hogy Masaryk egy rossz értelemben vett polgári elem, nem kell, hogy a szobrával kútmérgezzék a tájképet (milyen szép képzavar!), szóval, ő már nem aktuális, el lehetne vinni Sušicéből, mielőtt ők viszik el. Švec visszakapta a szobrot, s letette a műtermébe. (Évtizedeken át összevissza kallódott, 1969. május 9-én visszakerült a helyére.)[4] Emellett jelezték, hogy ne erőlködjön tovább Roosevelten, ő sem aktuális. Švec ezredes szobrát, mint láttuk, eltüntették. 1949-ben járunk, haladni kell a korral, s neked, Švec elvtárs, mint a többi rangos szobrásznak, rendelkezésre áll a nagy kihívás. Van itt egy meghívásos pályázat korunk legnagyobb alakjának megformálásáról…

Igen: Sztálin!  

De nem akármilyen Sztálin-szobor volt a prágai tanács pályázatának tárgya, amelyet megtárgyalt a párt, támogatott a dolgozó nép, s amelyre áhítozott a város, ó, nem! Ez a Világ Leghatalmasabb Sztálin-szobra lesz! Nagyobb, mint a budapesti, sőt, nagyobb még a szovjet szobroknál is! 30 méterig lehet felmenni, mi több, kell, s nem kérjük a kifogásokat, hogy miként illeszkedik bele a tájba, mert a helye adott: a Letná tetején fog állni időtlen időkig, mert az (mármint az idő) pont olyan megbonthatatlan, mint a CSKP és az SZKP PB barátsága. Na, ez már igazi kihívás, Švec elvtárs! Nem szeretnél rá pályázni?  

Švec nem lelkesedett a témáért. Volt erre több indítéka: nem szerette a Szovjetuniót; nem szerette a kommunizmust; Sztálint kifejezetten nem szerette. Ez még akkor is így volt, hogy 1948-ban merő karrierötletből belépett a pártba. (Hogy mennyire nem ragaszkodott hozzá, mi sem mutatja jobban, hogy 1950. április 12-én kilépett belőle egészségügyi okokra hivatkozva. S hagyták!) Különben nem tartotta magát elég tehetségesnek egy ekkora munkához; elborzasztotta a művel együtt járó lekötöttség; különben is, gondolta, a nyertes már biztos ki van választva, ki más lenne az, mint Karel Pokorný, a legmenőbb cseh szobrász, mellette ő csak bohócnak lenne jó a műsorban. Amiatt külön aggódott, hogy ha nyerne, hány új irigyével kellene harcolnia. Ráadásul Sztálin sem él örökké, s ha vége lesz egyszer ennek az egésznek, akkor majd ujjal mutogatnak rá az utcán, hogy ez az a Švec, aki a Sztálint faragta, hogy foglalkozott volna e helyett inkább a nénikéjével, fiacskám, ne bámuld a bácsit. Ha meg tovább él a rendszer, akkor a tömegek még jobban fogják utálni ezért. S mindezek tetejében – vagy mindezek összhatása miatt – a legnyomatékosabb dolog az volt, hogy egyetlen ép gondolat sem jutott eszébe a kompozícióról.  

Mondhatta volna persze azt is, hogy nem foglalkozik az egésszel. Csak ez nem volt ilyen egyszerű. Mert úgy történt a dolog, hogy 1949 novemberében a képzőművészeti szövetség meghívta a szobrászokat a pályázat kihirdetésére. Egy prágai belvárosi nagyteremben gyűltek össze a képzőművészek, ahol a szónokok tudatosították bennük, hogy mindenkitől elvárják a szuperkreatív hozzáállást. Szóval a pályázaton való részvétel nem kötelező, viszont nyomatékosan ajánlott.

Szobrászunk pedig nem akarta azt, hogy a neve mellé odakerüljön egy széljegyzet a hivatalos iratokon, miszerint „ő az a Švec, aki nem volt hajlandó azonosulni a Szoborral?” S most, hogy nyilvánosan blamálta magát Masarykkal és Roosevelttel, meg azzal, hogy az amerikaiak felszabadításának emlékére alkotott egy szobrot, kellett is hízelegnie egy kicsit, hogy a hatalom kegyes legyen vele.  

Ezzel nem volt egyedül, a többi 53 szobrász sem rajongott a dologért, de a részvételt senki sem tagadta meg. Viszont mindenki azon gondolkodott, hogy valami olyan borzadályt nyújtson be, amelyet úgysem fogadnak el. Švec is így döntött. Szorított a határidő, mert az 1949. december 10 volt.  

Most kezdődik a legenda. A továbbiak valóságtartalmáért nem kezeskedem, annyian írtak róla összevissza mindent. Azokat a részleteket, amelyeket nem tartok hihetőnek, majd jelzem.  

Švec úgy gondolta, hogy a tutira megy: ha óriási szobor kell nektek, kitalálok én nektek olyat, amit úgysem tudtok megfizetni. Ezért a következőt agyalta ki.

a_minta.jpeg 

Elől áll Sztálin, hosszú kabátban, fél kezében egy könyvvel, amelyben – nyilván – Sztálin gondolatai vannak, Sztálin Sztálint olvassa, az ember legyen naprakész. Fél kezét a zubbonya alá csúsztatja, mint Napóleon. Az alak így úgy nézett ki, mint egy munkás, aki a villamoson áll és kérik tőle a bérletét. Háta mögött egy kőtömb két oldalán a csehszlovák és szovjet nép sorakozik fel: a gyári munkás, az értelmiségi, a parasztasszony és a katona, szintén Sztálin-méretben, csak alacsonyabbra helyezve, közöttük kőtömb, távolról nézve olyan, mintha egy koporsót vinnének.  

Szóval egy szobor helyett teremtett a rajzlapon rögtön kilencet.  

Hogy ezt a gigantomán agyrémet minek hatására találta ki, arról két történet is szálldogál. Az egyik szerint barátja vázolta fel neki egy papírszalvétára (valószínűleg együtt piáltak), másik szerint Švec bedobott két üveg vodkát, s delíriumban hozta össze az ötletet. Akárhogy is volt, nem vette komolyan magát, összebarmolta a tervrajzot és a makettet a pályázatra, aztán hagyják őt békén, hol van a műteremben az a félig kész IV. Károly szobor?  

Ehhez képest nemsokára levelet hozott a postás, amelyben közölte vele az önkormányzat, hogy gratulálunk, Švec elvtárs, tiéd az első helyezés, te fogod megcsinálni a Világ Legnagyobb Sztálin-szobrát!  

Švec állt rémülten és megrettenve, s hirtelen nem tudta, hogy csináljon: a fejét verje a falba s inni kezdjen, vagy bankettet rendezzen, és ott igyon? De hát hogy lehet ez? Mi történhetett?  

Ott volt a baj, hogy mindenki úgy képzelte: Sztálin egyedül fog állni a domb tetején. Tehát a huncut kartársak terveztek is mindenféle Sztálint, aki integet, kimutat, rámutat, előremutat, mozog, áll – de magányos. Švec ezzel szemben csoportot képzett, s az igaz, hogy így kb. kilencszer annyiba került, mint a többieké, de ebben legalább van anyag, ott van benne a nép.  

Ráadásul egyetlen komolyabban vehető vetélytársa, akiről azt hitte, hogy a pályázat kiírásakor már fel is vette a jogdíjat, Karel Pokorný, a legmenőbb cseh szobrász még nála is ravaszabb volt. Ő egy olyan magányos Sztálint mutatott be, ahol a Generalisszimusz széttárt karokkal lép egy nagyot szeretett Prágája felé. (Sosem járt ott.) Úgy festett, mint egy anyja felé rohanó kisgyerek, épp csak léggömböt nem tettek a kezébe. De a bíráló bizottság nem ettől volt kiakadva, hanem a széttart karoktól. Mondták, hogy nézze, Pokorný elvtárs, ön félreértette a műfajt, mi nem egy Jézust rendeltünk magától…   

Képzelheti, hogy amennyiben Švec győzött, milyen lehetett a többiek műve. Mindegy. Az biztos, hogy a pályázat bemutató kiállításán már a vendégkönyvben sok ócsárló hang jelent meg a művével kapcsolatban.  

S ezzel megkezdődött a szobrász kálváriája.  

Meg kellett csinálnia gipszből 1 méteres magasságban a művázlatot. Aztán 3 méteresben is, de ehhez már segéderők kellettek, amit az állam fizetett. Ott dolgozott mellette egy baráti építész házaspár, Jiří Štursa és felesége, Vlasta Štursova, akik a talapzattal és a környezet kialakításával foglalkoztak.

ahazasparral.jpg 

1950 júliusában megalakult egy emlékmű építésével foglalkozó kormányzati bizottság.  Antonín Zápotocký miniszterelnök mellett tagjai voltak például Václav Kopecký információs (propaganda) miniszter vagy Zdeněk Nejedlý kulturális miniszter is. Első dolguk az volt, hogy bronz legyen az anyag, vagy gránit? Természetesen az utóbbit választották. Ezzel persze ugyancsak megnehezítettek Švec dolgát, mert ő bronzra számított…  

1951-ben kiállítást rendeztek az eddigi vázlataiból és makettjeiből. Kapott rájuk dicséretet, de becsmérlő megjegyzéseket is a vendégkönyvben. Ilyeneket: miért lopódznak az emberek egy mellett? Hol van itt az optimizmus és az öröm?

svec_a_mintaval.jpg 

Mindegy: kezdődött az gipsz- és agyagmodellek korszaka. A bizottság vagy Švecet rángatta be magához, vagy ami rosszabb volt: ők mentek ki hozzá. Ilyenkor hoztak magukkal vendégeket is, leginkább szobrászokat, akik persze kárörvendve gondoskodtak a kulturált lincshangulat kialakításáról. Mindenki leállíthatatlanul osztotta az észt. Ez a figura ne arra nézzen, hanem oda. Nem áll jól a szeme. A keze sem. Sztálin miért nincs előrébb? (Mert akkor elszakad a tömegektől.) Sztálin miért nem nagyobb? (Mert akkor eltörpülnek a tömegek. A tömeg nem törpül.) Miért nem állnak külön a szobrok, miért olvadnak össze? Biztos, hogy a két katonának hátul kell lennie, amikor olyan, mintha ők terelnék a civileket? Dinamikusabbá kell tenni a kompozíciót. Nem, statikusabbá, ha már Sztálin statikus. De Sztálin miért nem dinamikusabb? Mert akkor ellentét van a dinamika és a statika között. És lehet ellentét Sztálin, meg a tömegek között? Nem, abból a csizmából nem lesz félcipő és kész.  

Emellett természetesen ment a polémia arról, hogy a mű mennyiben szocialista realista, s nem formalista-e, visszatükröződik-e benne a tömegek eszmei lényege, vagy ez egy május 1-i felvétel az ünneplőkről, gránitba fotózva.  

Aki különösen az őrületbe tudta őt kergetni, az Nejedlý miniszter (és professzor) volt. A prof nem értette meg, hogy a Sztálin mögött álló alakok jelképek, ő valóságos személyeket akart ott látni.

- Hiányozik a konkrét küldetésük – magyarázta Švecnek.  – De mondjuk egy szovjet tudós karaktere képviselhetné Micsurin professzort, a csehszlovák oldalon pedig Julius Fucik az értelmiséget. Ez már valami olyan lenne, ahol megjelenik a jelenünk!

Švec nem dobhatta ki, de az ötletet igen. Nem baj: néhány nappal később Nejedly izgatottan ment hozzá, hogy elújságolja: a kormányközi bizottságnak tetszett az ötlete, jöhet Micsurin és Fucik! Ezek után persze Švecnek azon kellett dolgoznia, hogy ne jöjjön egyikük se, Nejedlý pedig hagyja őt békén.[5]  

Alakult tehát a ló, amit egy bizottság tervezett. (Tudjuk, hogy milyen állat lesz ebből: egy teve.) Emellett folyamatosan biztosítottál Švecet arról, hogy ez a lesz a világ legdrágább emlékműve, úgyhogy fogadja meg a tanácsokat, ez most nem egyéni ügyességi terepgyakorlat, itt a nép pénzéről van szó. Ezt a kartársai is mondták neki, hogy te, Švec, nem félsz attól, hogy amennyiben félremegy ez az egész, az elszabadult nagyzolásod miatt mennyi pénztől fosztottad meg a cseh és szlovák kisgyermekeket? Márpedig fosztotta, mert már 1953-ban is át akarták adni a végterméket, meg 1954-ben is, a költségek viszont csak nőttek és nőttek, minden keretet többször is túlléptek és még hol volt a vésés…

Végül, de nem utolsósorban ráállították Švecre az állambiztonságot, amely bárhová ment, követte őt: folyamatos naplót vezettek róla 1949 óta, s ezt persze Švec tudta. Nem volt tőle boldog. Ami egyedül boldoggá tett az egészben, hogy 2.500.000 koronát ígértek neki a munkáért, s azt fizették is részletekben neki, továbbá természetesen belengettek előtte egy nagyon nagy állami díjat is.  

Végül (forrásaim szerint 1953-ban) elérkezett a nagy nap, amikor elfogadták az utolsó, 3 méteres modellt, és Švec belekezdhetett a kopácsolásba.

svec_munka_kozben.jpg

Liberecből hozatták neki nagy tömbökben a gránitot, olyan súlyuk volt, hogy ki kellett tiltani a közlekedést a Prágába vezető hidakról, amelyen átvitték a munkagépek; volt olyan, amelyet alá kellett dúcolni, nehogy leszakadjon a súly alatt. Emiatt Švec emellett talált magának egy új aggályt: mivel a Letná dombja laza, löszös, egy ekkora szobor szabályosan szétlapította volna a földet, s félő volt, hogy egy szép nap belecsúszik a Moldvába. Ezért alá kellett alapozni, ami azt jelentette, hogy 1952 februárjától elhordták a hegy felét:

epites3.jpg 

Csak összevetésként jelzem, hogy jelenleg így néz ki a helyszín a hídról fényképezve, vagyis onnan, ahonnan a fenti kép készült:

ma5.jpg

Betonoszlopok tömegeit építették be az így kivájt lyukba, s arra került a födém és tető, ami tartotta a szobrot. 600 munkás dolgozott éveken át! Hogy hány munkahelyi baleset volt itt, nem tudni, a legenda szerint 7 munkás halt meg az építkezésen, az utolsó az a szerencsétlen volt, aki az avatás előtt részegen mászott fel az állványzatra, s lezuhant onnan. Hogy ebből mennyi az igaz, nem tudni, senki sem tudja. De azt elfogadhatjuk, hogy voltak áldozatok.

epites5.jpg 

Švec azonban agyonaggódta magát az alapozás miatt, rémálmaiban azt látta, hogy egy nap a szobor megindul az alatti lévő híd felé, és csúszik és csúszik, a tömegek meg röhögnek… Viszont, aki nem fog röhögni, az a büntetőbíróság lesz, mert hogy ezek után Jiří Štursa és a neje, a tervezők oda fognak kerülni, az holtbiztos, de velük együtt ő is, mert le nem mossa róluk azt senki, hogy kollektív szabotázst követtek el. 

 epites2.jpg

Közben (1953-ban) meghalt Sztálin, de ez senkit sem érdekelt, mert annyi munka ment el a szoborral, hogy egyszerűen nem merték leállítani a folyamatot, sőt, éppen most volt itt az ideje, hogy a halott vezér megkapja a méltó kegyeleti emlékművét. Viszont most, hogy a tényleges munka megkezdődött, kezdett igazából mindenkinek elege lenni belőle. Olyan volt ez, mint egy hosszúra nyúlt udvarlás: mindenki megcsömörlött a másiktól. A kormányközi bizottságnak főleg az egyre depressziósabb Švecből. Már négy év telt el, és a szobor még mindig csak „készülget”! De kérem, már 1954-ben járunk, hát nekünk nem ezt ígérték…! Ösztönözték, sürgették, hajtották Švecet, hogy pörgesse fel az iramot. De az igen nehezen ment, a gránitforgácsok helyett inkább nőtt a vodkásüvegek száma, Švec időnként – fittyet hányva az éberen jegyzetelő állambiztonságra – részeg dáridókat csapott a műteremben, s hogy kilazítsa magát, vénülő fejjel szeretőt kerített magának. Egyre kevésbé figyelt a művére, de annyira azért igen, hogy mindinkább megutálja azt: egyre inkább, napról napra úgy látta, hogy ez csak egy nagyra puffasztott, de középszerű vacak, ő pedig nem igazi nagy szobrász, hanem egy kókler, aki méterekkel, tonnákkal és milliókkal akar győzni a tiszta esztétika fölött. S hogy igaza legyen, erről jó néhány, műtermébe látogató kritikus biztosította őt melegen, miközben szakszerű gondolatokkal látták el őt, amelynek az volt a lényege, hogy valami van, de az nem az igazi…  

A végén már annyira elege lett önmagából (másoknak meg belőle), hogy Kopecký, a miniszter nem is volt hajlandó fogadni őt, Švec búskomorságba merült, s ez hiszteroid hajlamokat szabadított fel benne. Figyelmeztetésként a díjának utolsó részletet nem is voltak hajlandóak kifizetni neki, s ezt ő a kegyvesztés jelének vette, amitől megrémült. S bár egyre elégedetlenebb volt a szobrával, mégis abban reménykedett, hogy kinevezik egyetemi professzornak, s nagy állami díjat kap, de egyikre sem tettek célzást a felsőbb körök, amit egy idő után úgy interpretált magának, hogy ő le van ejtve. Közben nyakán voltak a határidők, ezen a képen pl. azt ígérik a munkásokat, hogy 1954. október 28-ra készen fog állni a Nagy Mű:

epites4.jpg

A felesége, a nála 16 évvel fiatalabb Vlasta Flekova adta fel hamarabb. (1938-ban házasodtak össze, gyermekük nem volt.) Vlasta meg tudta érteni férje öngerjesztéssel spékelt nyomorúságot helyzetét, de megértette valahol egyre elmélyülőbb alkoholizmusát, s azt, hogy egy idő után az antidepresszánsok tartották benne a lelket, meg a pszichológusa,  azt is, hogy szabadidejét kávéházakban és sörözőkben verte el – de a nőzését már nem. Azt végképp képtelen volt felfogni, hogy épp vele szemben követte ezt el, vele, aki kezdetektől fogva segítette őt a munkájában! Úgyhogy 1954 április 20-án, amikor Švec hazatért, Vlasta ott feküdt holtan a konyhai heverőn. Magára nyitotta a gázt, de a biztonság kedvéért méreggel kevert alkoholt is bevetett a biztos hatás érdekében. Megvolt tehát a szobor első, hivatalosan azonosított áldozata.  

Švec összeomlott. De nem volt mit tenni, a Lentá domb már kezdett fogadókészen állni a műre. A gyászidő után aztán fentről határozottan közölték vele, hogy ha törik, ha szakad, 1955. május 1-jén ezt le kell leplezni és kész.

Svec kínkeservesen dolgozott a szobron, ami azt jelentette, hogy irányította a beosztott szobrászok és munkások tevékenységét. S láss csodát – eljött 1955 tavasza, s elkezdték felhúzni az emlékművet. Ez azonban nem tette boldoggá Švecet. Egyre inkább egy csődtömegnek látta magát, s rettegett attól a pillanattól, amikor majd az emberek szembesülni fognak a végeredménnyel. Mit fognak mondani?

epites7.jpg 

És most jön a legendarész.

1955. március 3-át írunk. Švec kivitette magát taxival a szoborhoz. Így nézhetett ki:

epites6.jpg

Mivel a sofőr nem tudta, hogy ki ő, Švec mellékesen megkérdezte tőle, hogy mi a véleménye arról a valamiről ott a domb tetején? A sofőr erre ezt mondta neki:  

- Uram, falhoz kellene állítani azt, aki ezt kitalálta! Nézze meg, uram, mit csinál a szovjet oldalon az a nő! Odateszi a kezét a katonához, de hogy…! A sliccét babrálja. Hát most fel– , vagy lehúzni akarja?    

Hogy mi történt ezek után, nem tudni. Švec kiszállt a taxiból, megnézte alaposan a nevezett helyet, ezt:

a_no_keze.jpeg 

Aztán hazament, s bezárta maga mögött az ajtót. Többé senki sem találkozott Otakar Šveccel.  

Közelgett május 1-je, az átadás ideje. Ez volt az akkori legnagyobb szobor Európában: a talapzat 15 méter magas volt, Sztálin maga szintén 15 méteres magas, hossza 22 méter, szélessége 12.  Összsúly mintegy 17.000 tonna (csak Sztálin bal lába 40 tonnát tett ki). De hol van Švec?  

Hiába keresték, senki nem találkozott vele már hetek óta, a bejárónő sem tudott bejutni a lakásba. Végül 1955. április 20-án (már források szerint 21-én) a rendőrség törte fel az ajtót.  

Ott volt Švec.  

A konyhai ágyon feküdt, mármint az, ami megmaradt belőle. A lakásban hullabűz és gázszag terjengett. A rendőrség megállapította, hogy öngyilkossága szakszerű volt. Švec bezárta az ajtót, hogy a gáz ne szivárogjon ki, s áramtalanította a lakást, hogy az ne robbanjon be, s lehúzta a redőnyöket. Teteme mellett egy március 3-i keltezésű búcsúlevelet találtak, amelyben közölte, hogy megy a felesége után, hamvasszák el, s hagyatékát fordítsák a világháborúban megvakult katonák gondozására. A rendőrség utánajárt a dolgoknak barátoknál, ismerősöknél, s arra a következtetésre jutott, hogy Švec halálát három dolog okozta: a felesége utáni vágy, a magány, és az, hogy olyan kritikák érték a művét, amit nem tudott feldolgozni. Ezek közül talán a legsúlyosabb vád a világ ellen a magány volt: másfél hónapon át a hivatalos szerveken kívül senkit sem érdekelt, hogy mi van vele, senkinek sem hiányzott.  

A hatalom egyszerűen oldotta meg a problémát: május 1-jén a tömegek előtt közölték, hogy a mű a csehszlovák nép nagy teremtménye és kész. Švec nevét nemhogy ekkor, nemhogy a hírekben, de soha többé nem említették meg. Illetve egyszer igen: mert pár nap múlva Karlovy Varyban leleplezték a IV. Károlyról készített kőemlékművét, amelyet a Sztálin-szobor mellett készített el. Nem volt nagy mű sem méretét, sem eredetiségét illetően, de azt legalább szívből csinálta…  

cseh_oldal_szinesben.jpg

Švec így már nem érte meg, mert nem akarta megélni, hogy mit mondanak az emberek a szoborról. Pedig nem mondtak azok rosszakat róla, csak csipkelődtek rajta. Mondták, hogy a szobor eszmei tartalma a szocializmus lényege: sorban állás húsért. Ha pedig a troli vagy busz közeledett az alatta lévő megállóhoz, a sofőr néha azzal buzdította tömörülésre a népet: igyekezzünk kérem, ellépni az ajtótól, hát nem látják, hányan állnak a következő megállóban?  

De amúgy nem volt vele különösebb bajuk. Mondjuk: nem szerették, az tény.

seta.jpg
 

Eltelt pár év, és egy öregebb ember haldoklott a kórházban. Ő is a Sztálin-szobor áldozata volt. Tudni kell, hogy az alakokat minta után csinálta meg Švec, a Barrandov Filmstúdió munkatársai (és statisztái) közül válogatott. Sztálint a gyár egyik világosítója adta elő. Vagy nem tudta eltitkolni a mellékállását, vagy a munkatársai ismertek rá vonásaira a szobor megszemlélésekor, nem tudni, de ahogy lebukott, Sztálinnak szólították őt, s jókat gúnyolódtak rajta. Ezt az öreg szaki a szívére vette, az alkoholt meg, amit a kiközösítettség miatti bánatában emeltebb mértékben fogyasztott, a gyomrára és a májára. Hogy melyik vitte el, nem tudni.

hatulrol.jpg 

Ment előre az idő. Švecet elfelejtették, illetve elfeledtették, nevét nemhogy tollra, szájra sem lehetett venni. Ez az ember nem volt és kész.  

Bár ez nem teljesen igaz… Ugyanis pár év múlva megjelent egy könyv róla. Elsa Triolet írta, Louis Aragon felesége, 1957-ben jelent meg Franciaországban, s minő meglepetés: nálunk is kiadták egy év múlva (Az emlékmű, Európa, Bp. 1958.). Elolvastam ehhez a poszthon, nem okozott sok örömöt, elég vacakul van megírva, látszik, hogy a szerzője nem ismerte a kelet-európai életérzést. De a történet felismerhető. Itt a főszereplő (Lewka) egy Švecnél húsz évvel fiatalabb szobrász, akire rálőcsölik a Sztálin-szobrot, s a végén rájön arra, hogy nem műremeket, hanem egy közhelyes vackot alkotott. Nála ez szerepelt a hullája mellett talált papíron: „A Sztálin-díj összegét a Fiatal Vakok Intézetére hagyom, azoknak, akik sohasem fogják látni, hogy becstelenítette meg Lewka a városát és Sztálin elvtársat.” (186 o.) Ez egy jó mondat – mert kb. ennyiben foglalható össze Švec utolsó gondolata is. (Ő egyébként háborúban meghalt bátyja miatt hagyta a pénz a katonákra.)  

keszmu_szinesben.jpg

Hét év telt el.  

1962-ben járunk. Hruscsov már évek folytatta antisztálinista kampányát a Szovjetunióban, ennek részeként Sztálint 1961. november 1-jén kitette a Mauzóleumból Lenin mellől. Ugyanakkor egyre határozottabban zavarta őt, hogy Prágában még mindig leleplezett, kellemetlen elődjének gigantikus szobra néz le a városra, úgyhogy felhívta csehszlovák elvbarátainak a figyelmét arra, hogy ezt az ellentmondást fel kellene oldani az új politika és a régi bálvány között. Magyarán: jól esne, ha lerombolnák. 

Akkor már a prágai elvtársak sem ragaszkodtak Sztálinhoz, nekik is kezdett zsenánt lenni a dolog. Nem az volt a kérdés, hogy el kell vitetni onnan, az annál inkább, hogy miként?  

Arról nem lehetett szó, hogy szépen csendben szétbontják. Sok ideig tartott volna, s bár a hazai sajtót el lehetett hallgattatni, de a külföldit nem, aztán majd jönnek a gúnyos élménybeszámolók… Nem: a szobornak a lehető legrövidebb idő alatt kellett eltűnnie. Tehát fel kell robbantani. 

Azon mindenesetre elgondolkodtak, hogy bár Sztálint nem lehet megmenteni, de a mellékalakokat igen. Felajánlották a prágai repülőtérnek, hogy oda helyeznék el őket. A reptér azonban azt a faramuci választ adta, hogy köszönik, de ez nekik nem kell, túl nagyok a gránittömbök, zavarnák a radarokat. Valószínűleg inkább arról volt szó, hogy nem akarták ezekkel a lejárt szocreál dicshimnusz-alakokkal leterhelni a nyugati turisták és üzleti delegációk tekintetét, nekik a szabad, friss, nyílt és dinamikus szocialista társadalmat kellett megjeleníteniük, ez a lejárt szavatosságú vizuális élmény meg mindenre jó volt, csak erre nem… Ekkor arra gondoltak az illetékesek, hogy elviszik a Magas-Tátrába helyi látványosságnak, de ez megint olyan költségekkel járt volna, hogy inkább a pusztításnál maradtak.  

Ám a robbantás megtervezése sem volt egyszerű. Egy ekkora monstrum szétrepítése megrázza a várost, a kődarabok beterítik a környéket, még csak az kellene, hogy valakit agyoncsapjon. Úgy kell csinálni, hogy egyik nap ott legyen a szobor, a másik nap meg nem, s egy mozdulattal megoldani a pusztítást. Vagyis egy nagy robbantás legyen, nem több kicsi, részletekben adagolva.  

Itt újabb probléma került elő. Azért az mégis csak kínos, ha Sztálin ezer szilánkra szakadva végezné. Jó, olyan volt ő, amilyen, de akkor is… Nem kell, hogy a darabjait elkezdje gyűjtögetni a nép, aztán az egyik kertben a szeme kerüljön elő, a másikban a mutatóujja, mint Magyarországon. Nem: Sztálin alakját felismerhetetlenné kell tenni, mielőtt eltűnik. De azt is gyorsan!

szinesben1.jpg
Felfogadták hát az egyik építőipari vállalatot, hogy oldja meg a problémát. Azok rászabadítottak két munkást (apát és fiát), hogy verjék szét Sztálin arcát. Kopácsoltak is rajta, mint a harkályok, de a darabokat nem merték a földre dobni (Sztálin arcát ledobni - botrány), ezért kis kosárkákban gyűjtötték össze azokat, s óvatosan eresztették le a földre.  

Aztán felfogadták az ország legnagyobb pirotechnikusát és robbantási szakemberét, Jiří Příhodát, s mondták neki: egy soros kötés áram alá helyezésével söpörje le a domb tetejéről ezt a látványosságot. De azért ne akárhogyan:  

- Méltó módon robbantsa fel, Příhoda elvtárs, úgy, hogy ne sértse meg ezzel a Szovjetunió méltóságát…  

Ilyen ötletek mellett szegény Příhoda úr szabályosan belebolondult a feladatba. Arra gondolt, hogyha rosszul végzi a munkáját, betört ablakok és fejek maradnak utána, aztán jöhet a fegyelmi, utána a kártérítési perek, közben a munkanélküliség. A szobrot szétfúrta az ügy érdekében, 1.650 töltetet helyezett el benne 800 kg súllyal, két hétig alig aludt a nagy művelet előtt. Ráadásul megszállta őt a hadsereg, amely próbarobbantásokat akart. Csinált is nekik kettőt.  

Közben a szobor elpusztította utolsó áldozatát, aki a bizottsággal azt ellenőrizte le, hogy kibírja-e a robbantást a dúcrendszer a föld alatt. Az illető úr megbotlott egy deszkában, elesett, s úgy összetörte magát, hogy helyben belehalt. Příhoda legalábbis ezt így mondta el. (Ez a domb mélyében lévő terem egy ideig prostituáltak szolgálatára állt, majd krumplit tároltak benne.)  

Aztán elkövetkezett a nagy nap, november 6. Addigra a szobor már felismerhetetlenné vált: Sztálin fejét leszedték, a gránitot telenyomták robbanóanyagokkal, vagyis szétfúrták az egészet, s lógtak ki belőle a kábelek:

felrobbantas_elott.jpg

 Ezt nem jelentették be előre, de a megfelelően értesültek tudták, hogy mikor várható a tűzijáték, a megadott időben tele volt néppel a Moldva szemközti parkja. A rendőrök utasítást kaptak, hogy amennyiben fényképezőgépet látnak, azonnal kobozzák el, de ez reménytelen ügy volt, ezért is készülhettek róla felvételek. Aztán Příhoda úrnak adták át a terepet. Ő addigra már átment egy hisztériás rohamon, ordibált. Hogy lenyugtassa magát, bedobott hat kupica pálinkat. Aztán ebben az állapotban beindította a detonátort.

robbantas1.jpg 

A szoborból hangorkán tódult ki, porfelleg vágtatott az ég felé a domb tetejéről, s kövek ezreit okádta ki magából: igazi tűzhányó lett a Letná. A város megremegett. Aztán a por szétterült a mezőn és a házak fölött, s a Sztálin-szobor helyén már csak a szürke gránithamu maradt.

robbantas5.jpg 

Jó szeműek látták, hogy Sztálin feje egy mozsárágyú röppályáját követve egyenesen a Moldvába zuhant. Arról senki sem számolt be, hogy onnan kiemelték volna – talán még most is ott van? De hát ez nem lehet igaz, a fej már eltűnt a nyakáról a robbantás előtt. Aztán volt, aki arról számolt be, hogy egy szikladarab bezúzta a szomszédos meteorológiai állomás ablakát, s amikor jobban megnézték, abban Sztálin csizmájának darabját ismerték fel: még utolsója belerúgott a városba, amely megtagadta őt. Ez is nyugodtan mehet a mesék közé, de az nem, hogy egy évig kellett kövenként összegyűjteni a Letnát beterítő maradványokat. Ebben a prágaiak is segítettek, vitték haza a köveket szuvenírnek a régmúltból, s volt, aki egy-egy nehezebb darabot szerzett meg magának. Egyikük, mondják, olyan szép darabot emelt el onnan, hogy sírkövet állíthatott belőle.


robbantas2.jpg 

Příhoda összecsuklott, s zokogni kezdett. Mondhatnánk, hogy kő esett le a szívéről, de ez nem igaz, rajta maradt az, mert előbb beszállították az elmegyógyintézetbe, aztán infarktust kapott, majd, amikor e kettőből kigyógyult, szövődményeikként egy életen át tartó álmatlanságot. Alig tudott aludni, folyton azt álmodta, hogy valamit csinálnia kell, s azt kiabálja: „Nem engedem!”. Közben a fogait csikorgatta. Ezt Mariusz Szczygiel lengyel újságírónak mondta el még 2006-ban. (Ő Gottland c. könyvének két fejezetében felgöngyölítette a szobor történetét.)

robbantas_utan.jpg 

Otakar Švecről még mindig nem lehetett beszélni, de azért neve lassanként visszaköltözött a köztudatba, nemsokára monográfiát is írtak róla. Mint láttuk, felállították és újrafaragták néhány régi szobrát, de mint ahogy egy magyarnak semmi más nem jut az eszébe Mikus Sándorról, mint a Sztálin-szobor, rá is ugyanez a sors várt. A világ legpechesebb szobrászának lenni nem nagy dicsőség, de a hírnévhez néha nemcsak a sok siker, hanem a sok balsiker is elegendő.  

A szobor helyéről még annyit, hogy rögtön felmerült az ötlet: települjön ide valami más emlékmű, de végül az összes ötletet elvetették. A rendszerváltás után nem került ide semmi, pedig – de hagyjuk a bevezető sorok megismétlését. A 100 négyzetméteres alapzati termet előbb egy klubhelyiség, majd egy illegális rádióállomás foglalta el.

ma3.jpg

Átmenetileg, egy koncert erejéig ugyan ide került Michael Jackson óriásszobra, 2017-ben pedig pedig Sztálin feje, mert ekkor forgatták le a Monstrum c. filmet, amely Švecről szólt, de az egészet nem építették fel, az alsó részét számítógépes trükkel varázsolták bele a műbe.

ma1.jpg

Jelenleg tehát egy metronóm áll a szobor helyén, ezt 1991. május 15-én tették le ide helikopterrel. Tervezője Vratislav Karel Novák (1942–2014) volt, s valami kiállítás promóciója volt, ezért máig  egy ingatlanügynökség magántulajdonában van. Aztán valahogy itt ragadt.

ma2.jpg

Habár a turisták látogatják rendesen, a városi önkormányzat megtagadta tőle azt, hogy kulturális értéket képviseljen, ennek ellenére még sincs kedve senkinek sem lebontania. Néha működik is, mert árammal megy, de a város nem ad erre pénzt, akkor ing ide-oda a mutatója, ha találnak szponzort a villanyszámlára. Néha kormányzati kampányokhoz használták fel, pl. 2003-ban, amikor népszavazást tartottak az Európai Unióhoz való csatlakozásról, s ezzel mutatták, hogy lehet választani a múlt és a jövő között, vagy 2009-ben a cseh uniós elnökség perceit számolta. Szép méretei vannak: 25 méter magas és 7 tonna. Szerintem ronda és életveszélyes.

Mondjuk, ez utóbbi tulajdonságával megtalálta a legjobb helyet Prágában.

[1] http://www.vhu.cz/josef-jiri-svec/

[2] http://www.sporilov.info/view.php?cisloclanku=2013010002

[3] http://www.publicart.gavu.cz/pomnik-svobody-v-domazlicich/

[4] https://plzen.rozhlas.cz/roztavena-zaprena-i-znovu-vzkrisena-i-takovy-pribeh-vypravi-socha-prezidenta-t-g-7670649 és https://howlingpixel.com/i-cs/Otakar_%C5%A0vec_(socha%C5%99)

[5] https://www.novinky.cz/historie/498713-horky-pribeh-tvurce-pomniku-stalina-skoncil-sebevrazdou.html