Folytassuk nikolsburgi (mikulovi) élménybeszámolónkat a várkastély és a zsidónegyed bemutatása után az óváros bemutatásával. Rövid túra lesz ez, mert a fenti két látványosságon kívül itt csak néhány kisebb dologgal tudok kedveskedni az idetévedő olvasónak. A város ugyanis apró. Van egy főtere:

Benne két szoborral. Az egyik egy Szentháromság-oszlop (1724-1725, I. Lengalecher építtette, róla többet nem tudtam kideríteni), amely (sajnos) különösebb figyelmet nem érdemel:

A másik egy kút, rajta egy semmiféle allegóriát nem jelentő nőalakkal, amint épp a Dietrichsteinek címerpajzsát tartja 1700-ból. (Ez a kút első említése.) Tudomásul van véve. 

Viszont találtam egy harmadik szobrot is – igaz, ez ideiglenes jellegű volt. 2019. június 7-11. között tartották meg a 59. Zlíni Filmfesztivált, amely a gyermek- és fiatalsági filmekre szakosodott. C. kategóriás, de megadják a módját annak, hogy az alkotók emelkedetten érezzék magukat, mert van kiterítve eléjük vörös szőnyeg a városháza felé, s ennek sarkára kitették a fesztivál szobrát: 

Egy filmfesztivál persze sosem rossz üzlet, a stáb tagjai megjelennek, s legalább fogyasztanak pár kört a sarki sörözőben. Máris pereg az áfa.

Ezekkel szemben van a Lovagos Ház, ami a helybeli szokásos tűzvész után 1561-ben készült sgraffito technikával. (Ószövetségi jelenetek. A ház utolsó emelete az XIX. században épült, azon persze ilyen nincs.) 

A tér jobb oldali, lejtős sarkán van a belváros igazi érdekessége, egy kéttornyú, zömök templom a barokk időkből.

Azt hihetnénk, hogy ez a város főtemploma, hiszen a méretek, a méltóság, a megjelenés, a szobrok… De nem!  Készült: 1623-1656 között, s eredetileg Szent Annának szentelt templomocska volt, amelyben (külön pápai engedéllyel) elhelyeztek egy loretói (más fordulattal: lorettoi) kápolnát is (Giovanni Giacomo Tencalla műve volt), ahol elhelyezték annak egyik kegytárgyi másolatát, a „fekete Madonnát”. A grófok pedig az XVII. század vége óta elkezdtek ez alá temetkezni. Az spirituális munka természetesen a korábbi posztunkban már megismert Ferenc érsek műve volt, aki a saját családjának székhelyéből akart zarándokhelyet csinálni – nem kis mértékben arra gondolva, hogy az isteni odafigyelést kereső népek bőven fognak fogyasztani a helyi borból, ami a Dietrichsteinek tömegterméke volt. (Minden szentnek maga felé hajlik a keze, ugyebár.) A tornyokat Johann Bernhard Fischer von Erlach bécsi építész tervei alapján (a római monumentális barokk stílust követve) 1700-ban építették fel.

Ment is a kegyes üzlet, azonban 1784. szeptember 14-én a városban már megint kitört a szokásos tűzvész (nem értem, itt folyton láng gyalulta le a várost, pl. 1719-ben is leégett), s ez úgy megrongálta a templomot, hogy az romokban hevert 1845-ig. Elpusztult benne az egész loretói kápolna is. A Dietrichsteinek ekkor lemondtak a romépület közösségi célú hasznosításáról, s Heinrich Koch tervei alapján 1845-1852 között újjáépítették ugyan a templomot, de Loreto maradványait elbontották, így jött létre egy kis udvar a bejárat mögött; innentől kezdve kizárólag magáncélú temetkezési helyként kezelték olyannyira, hogy a régi templom forgalomképes kincsein nyilvános árverésen adtak túl.  

Ha belépünk az udvarába, akkor tudatosítsuk magunkban, hogy itt volt a loretói kápolna. Helyén egy szobor vár minket: a nemes arcélű, méltóságteljes római tartással minket fogadó úr természetesen egy Dietrichstein, tételesen Ferenc József (1767-1854) herceg (Emanuel Max szobra 1859-ből): 

A nevezett hercegről nem mondhatni el, hogy különösebb drámai tettekkel írta volna be magát a történelembe, mert még az arisztokrácia történelmére oly kényes Pallas Nagylexikon is csak lakonikusan annyit rögzít róla, hogy osztrák tábornok volt, majd Ferenc főherceg, később modenai uralkodó főudvarmestere, majd udvari biztos Galíciában a bécsi kongresszusig (1814). A herceg nem volt keményvonalas, inkább (a kor fogalmai szerint) liberális, aki ezt többek között azzal juttatta kifejezésre, hogy nem nemesi hölgyektől számos gyermeket hagyott maga mögött… Szóval egy középszerű hivatalnok volt, de jólelkű, s az emlékezések szerint ironikus viselkedésű ember. Nos: szobrot ezért nem adunk, de a család mégis úgy érezte, hogy kinek, ha nem neki? S hogy a mű valamit mégis mutasson Ferenc József herceg nagyságából, két dombormű is bemutatkozik róla a talapzaton. Nézzük az első képet: 

Az első gondolatom az volt, hogy ez 1800 nyarára utalhat, amikor a herceg vezérőrnagyként Jean Victor Moreau francia tábornokkal tárgyalt Vaterstettenben a fegyverszünetről egy olyan csatározás után, amely megint az osztrákok vereségét hozta el. (A diplomácia „sikeres” volt: az osztrákok kaptak egy lélegzetvételnyi időt – hogy aztán újabb csapásokat szenvedjenek el, s végül elkínozva aláírják 1801. február 9-én a lunévillei békét.) Aztán kiderült, hogy nem: egyik forrásom szerint ez 1793-ra utal, mikor is a herceg az osztrák hadak tisztjeként a Valenciennes-erőd ostromában vett részt. Ez történt vele: 1793. július 25-én maga vezette a rohamot az erőd ellen, majd York hercegének parancsára beásta magát és megtartotta elfoglalt állásait, amelynek következtében három nap múlva (július 28-án) a védők feladták a várat. Ezért a herceg megkapta a legfőbb osztrák katonai kitüntetés, a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. (Erre volt a legbüszkébb: az összes szobrán szerepel.) A helyzet tehát, amit a dombormű ábrázol, arra utal, amikor kitalálja a támadás taktikáját az erőd felé – vagy amikor arról egyeztet, hogyan védje meg a hódítását.  

A másikon egy ismeretlen férfival van együtt, s épp fogadja annak gondolatait.

Az illető úrról azt gondolhatnánk, hogy ő Habsburg–Estei Ferenc József Károly Ambrus Szaniszló főherceg (1779-1846), akinek a herceg volt 1809-től a főudvarnagya (Obersthofmeister). Dicséretére legyen mondva: még épp idejében szállt ki 1815-ben a feladatából, mert ura, miután IV. Ferenc néven a modenai trónra ültették, rövid úton az olasz közgyűlölet tárgya lett Itáliában: a lehető legreakciósabb alak volt, kivégzések sora kísérte az uralkodását. Ezzel már szerencsére nem kellett összekoszolnia a kezét a hercegnek.  De feltevésünk tévedés: mert ez a dombormű arra utal, hogy a herceg 1798-ban Szentpétervárott volt rövid diplomáciai szolgálatba küldték, szóval most éppen I. Pál cárral tárgyal.  Megjegyzem, hogy a hercegnek fenn, a várban is van egy mellszobra. A család csináltatta neki, nem a cseh állam.  

A diplomáciai működését egy tábla is megörökíti, amely a szentpétervári kiküldetés mellett a velenceit is jelzi: 

A herceg szobra mögött van a régi templom, ma kopár, unalmas, díszítetlen ravatalozó: 

Nem is lehetett belőle jobb képet kihozni, mint ezt. Üres, unalmas. Viszont két oldalán, az épület két szárnya rejti magában az uralkodó főurak és főúrnők kriptáit. A bal oldaliban van egy kis kupola: 

Aztán jönnek az emelvényekre állított díszes, nehéz, ónból, cinkből, bronzból, miegyéb fémből készült dagályos koporsók, összesen 45 darab, s melléjük 3 urna: 

Látogatójuk nem sok van: amikor ott voltam, rajtunk kívül (én és Anett) csak két öreg, alig vánszorgó cseh turista nézett szét. Mivel a koporsókban sok kárt nem lehet tenni, az idegenvezetőnk célirányosan magunkra hagyott minket, hadd merüljünk el az enyészet cirádás relikviái között: 

Grátiszként fel lehet vele menni a kriptaépület tetejére, hogy onnan szemléljük meg a főteret. A kilátás kellemes, bár innen látszik, mennyire kicsi a városka. Találunk a jobb oldali toronyban egy kis kiállítást istentiszteleti tárgyakkal. Önmagában érdektelen lenne, de itt van a loretói kápolnából kimentett „fekete Madonna”, mint kegytárgyszobor: 

Ha innen kilépünk, akkor vár ránk a „belváros”: azaz pár utca. Ezzel szemben van az „igazi” templom, vagyis a Szent Vencel-plébánia. A külsejét már láttuk, szép nagy barokk tornya van. Az XIII. században épült, a husziták tönkretették. A belseje háromhajós, letisztult, kellemes, de nem olyan, ami nagyon felkeltené a figyelmet: boltozta, berendezése barokk. Jelenlegi küllemét és belsejét kb. 1640-ben kapta meg. 

Ha kilépünk  innen, választhatunk aközött, hogy felfelé vagy lefelé menjünk. Én azt mondom: felfelé. Ott van ui. egy torony, ami mindenhonnan látszik a városból:

Ez semmi más, mint egy közönséges vártorony, amely a zsidó temető mellett található meg, úgy száz lépcsőn kell felmenni hozzá egy mellékutca nyúlványában. Úgy hívják: Kecskevár (Kozí hrádek), készült az XV. században, mint kétszintes ágyúállás és megfigyelőpont. (A kecske azért kerülhetett elő, mert fel kell kaptatni rá, mögötte pedig most is bozótos, cserjés, elhanyagolt, vagyis természetes terület van.) Aztán rövid úton elvesztette a jelentőségét, s így maradt. Belépti díj! Feltéve, ha nyitva van. Nekem nem volt, de a tövéből is lehet jó panorámaképet készíteni a várról: 

Ha innen lejöttünk, s visszatérünk a főtérre, majd elindulunk lefelé, rögtön (bal oldalon) láthatunk egy fejünk fölé lógó Freud-szobrot (David Černý alkotása): 

Ami nem rossz ötlet, csak éppen Prágában van a párja, vagyis ez egy kópia. Aszondom: nem kellene ezt túlzásba vinni, mert a végén túl sok cseh városban fog lógni fél kézzel az ösztön-én és a felettes én között a mester (akinek ráadásul semmi köze sem volt ehhez a városhoz), s ennek az lesz az eredménye, hogy a látogató azt gondolja: a cseheknek mentálisan valami bajuk van önmagukkal... 

Találunk itt még pár rézcsillagra vésett nevet a Jazz Art Galerie előtt. Hogy ezek kik (foglalkozás szerint), azokat nem nehéz kitalálni a cég nevéből, s ezt megerősítendő, fölöttük a falon leljük fel az egyik híres, cseh születésű dzsessz-zenész fölényes, elzárkózó, mondhatni: pökhendi arcképét. Az illető neve (és művészete) semmit sem mond nekünk, de a fénykép alapján kikutatható, ki ő.   

Még lejjebb menve egy kis érdekesség: tetőt tartó nőalak. Hát nem ötletes?

És mögötte, fölötte már ott is a Szent Domb, ahová megyünk... De mielőtt felkapaszkodnánk rá, ne hagyjuk hagyjuk ki a Pod Platanem utca alsó torkolatában lévő szovjet katona emlékművét. (Befulladtam azzal, hogy az alkotóját megkeressem a neten. A csehek nem tartják számon. De egyébként kit érdekel?) 

Rajta a világ legprimitívebb domborműveivel. Az egyiken jön a felszabadulás: 

A másikon a letiport múlt, a fasizmus, amint éppen borzalmakat követ el: 

Szörnyen igénytelen; de a csehek ezeket nem bontják el, mert erős náluk még a kommunista párt, meg aztán: végső soron csak-csak a szovjetek mentették meg őket a német barbarizmustól. Hogy mi történt utána, meg 1968-ban, hagyjuk… 

Van még egy tábla mindenütt a városban, amely arra utasít minket, hogy nézzük meg, ez pedig az Amfiteátrum. Ne tegyük: a város északi végében van és nem más, mint egy szabadtéri mozi és színpad, mellőzhető. 

Ami viszont csak az erőseknek való, az a Szent Sebestyén-kápolna, vagyis a Szent Domb. Ennek képeit már láttuk korábban. A város fölé magasodik; alkotója már megint Ferenc érsek volt. 1622-ben a város túlélt egy pestisjárványt, ennek „örömére” kezdte el kiépíteni, mint a domb 1/1 hányadú tulajdonosa a mostani látványosságokat: 1630-ra be is fejezték. Eredetileg csak hét kápolnácska (kegyhely) épült, azonban 1750-1766 között még hetet tettek hozzá. II. József császár le akarta rombolni az egészet, de a hercegek ezt azzal akadályozták meg, hogy felhívták a figyelmét egy lankasztó tényre: ez az ő polgári magántulajdonuk, s oda még a császári akarat sem teheti be a lábát.  Aztán a Dietrichsteinek az XIX. század közepén felújították a helyet, 1865-ben pedig a Fekete Madonnát is itt helyezték el, s várták újra a zarándokokat. 1938-1945 között a zarándoklatokat a nácik betiltották; 1946-ban a kisajátított hegyet a kommunista hatóságok ugyan átadták a katolikus egyháznak, de rögtön természetvédelmi területté is nyilvánították, hogy ott további fejlesztések ne legyenek. A Madonna viszont mostani helyére került, vagyis a Dietrichstein-kriptába, de hogy mikor, nem tudtam kideríteni.  

Most két templomocska van rajta: a Szent Sebestyén, előtte, mögötte, mellette pár szentélykével és egy toronnyal. (Ez most hátulról van fényképezve.)

Megmásztam a dombot. Kemény nap után voltam, vezetés, városjárás, meg minden – ezt viszont nem hagyhattam ki. Partnerem mondta, hogy a halál fog oda felmenni, úgyhogy inkább beült egy sörre a belvárosban. Aztán még egyre és még egyre és még egyre – merthogy meg kellett szenvednem ezzel az úttal. 

Úgy önmagában nem túl magas a hegy (a Mátra egyharmada…), de az út igencsak igénybe veszi az ember lelkierejét. De lehet, hogy csak az enyémet. Előbb erdő jön a háztetők fölött, mellette ott vannak a kis stációk és kegyhelyek (kopott, régi, elhanyagolt szobrok fülkékben); aztán kitárul a látvány, és irány a roncsolt, kopott, fényesre taposott sziklákon felfelé minden pillanatban arra számítva, hogy az ember félrelép és kitöri a bokáját. S még meredek is!

De tömeg, az volt. Azt nem mondom, hogy ezen a 2018 októberi délutánon hullámzott volna rajta a nép, de azt igen, minden percben új alakokkal találkoztam, s újak bukkantak a hátam mögött. Volt itt mindenféle látogató: öreg, fiatal, túrázó és fényképező, magányos és társas, cseh és idegen, gyalogló és tájfutó, a legjobb az volt, amikor lefelé menet egy kisebb csoport menetelt velem szemben felfelé: a fiúk a nagy papírdobozos pizzákat vitték, a lányok a műanyag palackos borokat. Nyilván siettek, hogy ki nem hűljön a tészta, s fel ne melegedjen az itóka. A domb tetején pedig két dél-koreai turista nézte a várat. (Tudom, mert megkérdezte tőlük egy cseh úr, hogy honnan jöttek ide, s tiltakoztak az ellen, hogy japánok lennének. Azért az egy szép dolog, idejönni a nikolsburgi domb tetejére a világ végéről. Megemeltem volna előttük a kalapomat, ha épp lett volna ilyen a fejemen.) 

Nem volt ez egyedi mozzanat: amikor másodszor is itt voltam (2019 júniusában), a szállásom erkélye épp a hegyre nézett. Hiába sötétedett be, éjfélig ki-kivillantak a lombok között a telefonok és zseblámpák fényei, kanyarogtak le mentek fel. Az utolsó napon sötét volt a hegy – de aztán éjfélkor (igen, éjfélkor) egyszerre felragyogott az ormán egy lámpa, a fénycsóva pedig végigjárta a templom és a torony falait. 

Hát íme, innen ilyen a kilátás! 

Hanem persze a nép nem megy tovább innen, ennyi nekik elég. Leülnek, kibontják a sört, a bort, isznak, nézelődnek, aztán leballagnak. Én azonban továbbmentem. Izgatott, hogy mi lehet a kápolna mögött? 

Ott már senki nem járt. Csendes, lombpergető ősz ült a tájon, jött egy kis mélyedés (mondhatnám: horhos), s mögötte, a tetején merengett magányosan a Szent Sír kápolnája. 

Megálltam előtte, s hátravetettem a kezemet. Mondhatni, vigyázzállásban voltam. Hátha történik valami. Akár bennem, akár Vele. Egyedül vagyunk. (A kép pocsék. Alkonyban ennyi jött össze belőle. De legalább sejtelmes.)

Álltam, s nem történt semmi. Hát, igen: az istenek nem olyanok, hogy meghatódjanak egy kis zarándoklattól.

Ha azt mondjuk egy történelem szakos tanárnak, hogy Mikulov, vállat ránt. Ha azt, hogy Nikolsburg, bólint. Miklósvár nem valami fontos hely, csak néhány aprósággal írta be e nevét a történelembe – de ezzel már a világ településeinek 99,99 %-a fölé helyezkedett. Leginkább a nikolsburgi békére szokás gondolni rá. (1621. december 31: a cseh rendek összetöretése után a Habsburg Birodalommal szemben hadászatilag egyedül maradt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem kiegyezett II. Ferdinánddal.) De történt itt más is – majd elmesélem. Bár egyet már elmondtam, ez a nikolsburgi rabbi sztorija volt, oda lehet lapozni. 

Nikolsburg (most már hívjuk klasszikus nevén) kb. 7.000 fős apró város, az egész bemászkálható egy délután alatt. A várpalota benne a fő látványosság. Egy hatalmas sziklán uralkodik a városka fölött. Óriási épület, különösen, ha hátulról szemléljük meg: 

Mégsem hat nyomasztónak, mivel bár elég tömbszerű, de hajlékony, barokk munka, amelynek egyetlen oldala sem olyan, mint a másik. Emellett elég ravasz mutatvány két ok miatt is. Az egyik az, hogy felső szintjének a síkja az alsóbbakhoz képest el van tolva; a másik, hogy az épület egy nagy kősziklán ül, de nem a tetején, hanem inkább benne és rajta, látszik oldalt, hogy a sziklákat körbeépítették, mi több, még a belső, második udvarban is kitüremkedik a téglából a kő:  

A várat 1575 óta a Dietrichstein grófok (a nikolsburgi ágon 1769-től hercegek) birtokolták 1945-ig. (Magyarul a nevük kb. Detrekői.) A kastély jelenlegi állapotában Ferenc érsek-bíboros (1570-1636) építette ki, Giovanni Giacomo Tencalla olasz építész tervei alapján. Ekkor ez még inkább volt reneszánsz, mint barokk. Munkáját Ferdinánd herceg folytatta, azonban a kastély 1719-ben leégett a várossal együtt. Azért sok minden megmaradt belőle, s az új építkezést Christian Alexander Oedtl építész vezényelte le, kb. 10 év múlva jött létre a mai állapot.

A kastély belseje a főtér felől közelíthető meg két módszerrel is: vagy közvetlenül felmegyünk hozzá és belépünk a főkapun, majd teszünk egy nagy kerülőt az épület körül, vagy hátulról tesszük meg ugyanezt. Mindegy, melyiket választjuk: mindkét utat be kell járni. Javaslom az elsőt. Jöjjön tehát a nagykapu:  

Rajta lovakkal. Megjegyzés: valamikor volt itt lótenyésztés (az XVIII. században), de a grófok leálltak ezzel, inkább a bortermelésre összpontosítottak. Tehát: ló toronnyal. (Ez különben a városi templomtorony.) 

Amint belépünk a kertbe, egy buszmegállóhoz hasonló dolgot látunk: négy lábon egy fémtetőt, ami ráadásul lyukas is. De nem akárhogy: mert amint ráesik a napfény, a földön évszámokká válnak a pászmák, csak az egyik jobbra néz, a másik meg fejjel lefelé fordítva balra:   

Nem nehéz kitalálni, hogy Csehország német megaláztatásának az évszámait láthatjuk: 1938 – a müncheni döntés, 1945 – a felszabadulás. Igen? Nos, nagyobbat nem is tévedhetnénk. 

Az alkotója Werner Mally, és 2018-ban került ide a mű egy helyi kiállítás után: átmeneti kölcsön, nem ez a végleges helye, valószínűleg vándorol majd tovább. Ez ui. már 2012-ben készen volt, a müncheni művész a városában és Kölnben közterületen kiállította azt, most meg itt van; az volt a mondanivalója, hogy a nácizmus legsötétebb korszakára hívja fel a figyelmet, egyszóval a műnek semmi köze Csehország történetéhez. 

No, ezzel még nem is lenne baj, természetesen fontos küzdeni nap, mint nap a nácizmus ellen, még akkor is, ha az éppen nem lelhető fel sehol. A bajt én ott érzem, hogy minek kellett ezt éppen ide kitenni? Az ember azért lép be egy barokk kertbe, hogy elfeledkezzen a gondjairól, többek között a történelmi feszültségekről. Erre mi vár rá? Már a bejáratnál a lelkiismerettel ingerlik. Én kirándulás közben elég jól elvagyok lelkifurdalás nélkül is, vonatkozzon az akár az élőkre, akár a holtakra. 

Maga a kert egyébként egy nagy, hosszú, sík tér, virágokkal, oldalt fákkal. Innen látszik a legjobban a kastély. 

Már a kertben találkozunk a már említett Ferenc bíboros emléktáblájával, amelyet még közvetlenül a halála után emeltek: 

Benn, a termekben pedig van egy gipszszobor róla (Nikos Armuditis, 2006): 

És ugyanez bronzba öntve a második, belső udvarban: 

Kissé rejtélyes nekem, hogy miért van ennyire felmagasztalva az illető, amikor a csehekre csak csupa rosszat hozott. Kezdjük azzal, hogy nem is volt cseh: németként Madridban született, majd 1599-ben, 29 éves korában a pápa bíborossá és olmützi érsekké tette. Ferenc volt a legkönyörtelenebb a rekatolizáció, majd a fehérhegyi csata után a csehek elleni elnyomás területén, Morvaország helytartója lett, német-római herceg, majd megkapta a Protector Germaniae (Németország Védelmezője) címet: szóval, ami nekünk Kollonich Lipót volt, az volt a cseheknek Ferenc érsek. Hogy a városának segített, az tény; de egyébként könyörtelen hittérítő és németesítő volt, nem értem, minek példaképként mutogatni. 

Megkerülve a várat bejutunk a két belső udvarba. A hátsó bejárat mellett fogad minket egy fura szobor: ló, amint egy törpe meg akarja ragadni: 

Ezen nem kell kiakadni, a barokk korszak egyik kedvenc kerti figurája volt a törpék mutogatása a kertekben díszítő elemként. Hogy ennek a szobornak most pontosan mi értelme volt, az nem tudni, valószínűleg semmit nem akart kifejezni, csak pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, ahogy mondani szokás.

(Különben ez egy kút. Víz éppen nem volt benne.) 

A belső udvar első mozzanata a torony. Mármint a kisebbek, mert kettő van belőle. Erre viszont fel is lehet menni.

Mert van egy másik is, ahová viszont nem.

A második, még belsőbb udvar a már látott mellszobor és sziklák mellett még rendelkezik egy szobrokkal díszített bejárattal:

Továbbá egy zöld, kovácsoltvas kapuval:

A második udvar maga is kétosztatú, mert van a közepén egy árkád, annak belsejében pedig egy méretes szőlőprés található meg.

Már jeleztem, hogy a Dietrichsteinek nagybani bortermelésben utaztak. Ezért is van az, hogy itt a fő látványosságok egyike egy óriáshordó az első udvarból nyíló pincében. 

Hát van mérete, az tény: 6,21 méter hosszú, 5,24 méter magas, 29 vasabroncs tartja össze (darabja 390 kg.), összsúly 26 tonna, készült 1643-ban. Alkotója a brnói Kryštof Špecht, vagyis (mert magát így hívta) a brünni Christoph Specht. A hordó olyan hatalmas volt, hogy a pincében kellett megépíteni, tehát ez napvilágot sosem látott. Ez jelenleg Európa nyolcadik legnagyobb hordója.

Maximilian von Dietrichstein gróf (1596-1655) rendelte meg, mert a legenda szerint egy olyat akart, amelyben egy évnyi bort lehetett tárolni napi egy palack elfogyasztása mellett. Nyilván túlméretezte a dolgot, mivel számítások szerint kb. 137.500 palacknyi matéria fér el benne, azaz 101.400 liter, ez pedig nem egy, de 376 évre elegendő egy embernek. Valójában a hordót azért építették, hogy a grófi földeket bérlő népek ebbe önthették bele az éves adójukat. Ugyanakkor volt idő, amikor a hordót villámgyorsan kimerítették a népek: a harmincéves háborúban a svéd megszállás alatt (1645 tavaszán) három nap alatt lett száraz a belseje… (A könyvtár meg kiürült, mert a svédek azt kirabolták.)  Hanem aztán a dicsősége gyorsan elenyészett, mert 1690-ben olyan pocsék lett a termés, hogy nem tudták (akarták) beszedni az adót: azóta üresen áll, jelenleg sem használják tárolásra, tehát több évszázada merő látványosság az egész. A pincében még némi eligazítást nyerhetünk a szőlőművelésről, különösen a hatalmas prések érdekesek. Megjegyzendő: ezekből egy a bejárat előtt van. 

A második mutatvány a fölötte lévő könyvtár. Jellemző, hogy ide csak én és partnerem váltottunk belépőjegyet, hiába, hanyatlik a Gutenberg-galaxis. Nyilván nem az volt a célunk, hogy megnézzünk egy könyvtárat (láttunk már ilyet eleget), hanem kifejezetten a Nikosburgi ABC könyvtárát akartuk látni. 

Ez egy 1483-ban (!) kinyomtatott könyv, amelynek hátsó táblájába kötött lapon az ismeretlen szerző a székely rovásírás betűit jegyezte fel; azóta is ebből dolgozik az összes modern ősmagyar. A könyv azért került kapcsolatba a várossal, mert a hercegek könyvtárában lappangott évszázadokon át; 1933-ban Luzernben árverésbe bocsátották, s a Magyar Nemzeti Múzeum sikerrel licitált rá; azóta az Országos Széchenyi Könyvtárban van. 

Így néz ki a lappangás helyszíne: hosszú, széles terem, falai tele fóliánsokkal.

Azért van itt a középkorhoz és a felvilágosodás századához képest „új” anyag is: mint pl. a Figaro néhány évfolyama. (Cseh nyelvű anyagot nem szabad itt sem keresnünk. A Dietrichsteinek a némettel, a franciával és a latinnal törődtek.) 

Kifelé menet érdekes beszélgetésbe kerültünk a könyvtár kalauzával, egy ötven év körüli hölggyel. Felvetettem neki, hogy a város ugyebár régebben német volt. Igen, bólintott. És mi történt velük?

- Went out – felelte angolul. („Kimentek”.)

Ez magyarán azt jelentette, hogy a csehek 1945-ben minden németet, még az antifasisztákat, mi több, a hazatért zsidókat is vagy vagonba dobáltak, vagy átkergették a határon.  Próbáltam finomítani egy kérdéssel a válaszát:

- Deported? („Deportálták őket?”)

 A hölgy bájosan nézett rám, félrebillentette a fejét, és nyájasan megismételte:

- Went out.

Végül is igaz… 

A harmadik túra a vár első emelete, a képtár. Sajnos, itt sok látnivaló nincs: szépen rendbetett falazatú, de különben ritkás tárlókkal berendezett szobák várnak minket, meg egy-két bútor, néhány barokk, középszerű festmény. Oka ennek az, hogy 1945. április 22-én megint leégett a vár. A visszavonuló nácik gyújtották fel, a falakon kívül semmi nem maradt meg belőle. Ez azért volt rettenetes, mivel a németek itt harácsoltak össze mindenféle műkincseket, s nem akarták, hogy ezek a szovjetek kezére jussanak: inkább lángot dobtak rájuk.) 

Én is csak azért akartam bejutni ide, mert kíváncsi voltam, megjelölik-e azt az ablakot, ahonnan Bismarck 1866-ban ki akarta vetni magát. 

A königgrätzi porosz győzelem után (1866. július 3.) I. Vilmos a hadaival idáig hatolt előre, de nem ment tovább, nem tudta, mit tegyen. Vágya az volt, hogy díszszemlével vonuljon be Bécsbe; csakhogy Bismarcknak nem ez volt a véleménye. Ő annyit akart elérni, hogy a dunai monarchiát kikapcsolják a német császári trónért folytatott küzdelemből, de azt nem, hogy I. Ferenc József birodalma végzetes tekintélyrombolást szenvedjen el, s végül konföderáció legyen, vagy (ne adja Isten!) darabokra essen szét. Neki egy német vezetésű erős szövetséges kellett, amelyik uralja a német birodalmi politika életteréhez tartozó nem-német területeket is. Kétségbeesésében, hogy királya nem képes megérteni ezt, azzal fenyegetőzött, hogy kiveti magát a palota ablakán. Ez hatott; Vilmos a fegyverszünetet itt kötötték meg július 26-án, s mindenki uralkodhatott tovább. 

Nos, azt nem tudni, hogy melyik ablakkeret volt a Vaskancellár tekintetében, nem jelölik meg a hisztéria helyszínét. Hát nézzük, miből lehet így gazdálkodni. 

Itt van a Dietrichsteinek „házitrónja”, ahol megpihenhetett a nagyúr bál közben, vagy fogadhatta a kérelmezőket: 

Aztán áll itt egy teljesen szétrobbant állapotban lévő spinét. (Az egyik turista kivárta azt, amíg eltávolodik a csoport, és megpróbált rajta dallamokat lejátszani. Na, vajon sikerült neki?) 

Láthatunk egy gyatra festményt, amelyen 1515. július 22-éről szólt; Zsigmond gróf e napon ülte menyegzőjét Bécsben Barbara von Rottal-lal. A meghívott vendégek rangja jelezte az esküvő méltóságát, s többek között ott szerepelt a magyar király is, vagyis II. Lajos. Az ismeretlen piktor elképzelése szerint így nézett ki: 

Szóval turbánban. Hát ennyit arról, hogy a határainktól kb. 200 km-re lévők hogyan képzelték el a magyarok uralkodóját. Minket igazából sosem értettek meg Európában… 

A következő apróság egy városházi szék (feltehetően a polgármesteré) 1625-ből. Na, és mi ezen a látványosság? 

Az, ami az alján van. Illetve ami nincs.

Mert az egy dolog, hogy a felirat szerint a szék megújíttatott 1930-ban, azonban csak a polgármester és az alpolgármester neve olvasható rajta, utána viszont van még két név (számmal jelölve), de ezek ki vannak festve. Vajon milyen rossz fát tettek a tűzre, hogy le kellett mázolni fehérrel a nevüket?

Két megoldás lehet: 1) nagyon nácik voltak, 2) nagyon nem voltak nácik. Viszont annyira mégsem kenték be őket, hogy ne lehessen valamit kihüvelyezni belőlük. Vagy lehet, hogy ezzel akartak üzenni a hatalomnak, mondván: kitakartuk őket, legyen meg a teljesített elvárás öröme, de annyira azért nem, hogy egy kis oldószerrel ne lehessen előcsalogatni az eredeti neveket? Hm. Fura a dolog. Nem szeretem a félmegoldásokat. 

Az utolsó szobában itt van az utolsó uralkodó herceg, II. Sándor (1899-1964), teljes nevén Alexander Albert Olivier Anton von Dietrichstein zu Nikolsburg, még teljesebb nevén Dietrichstein-Mensdorff-Pouilly portréja fiatalkorából.

A lehetetlen név onnan ered, hogy az utolsó herceg tulajdonképpen nem volt Dietrichstein – már ha a fiági leszármazást tekintjük. Pouilly egy lotharingiai francia település, ennek ura menekült el 1790-ben a forradalom elől Ausztriába, ahol 1818-ban a katonai szolgálataiért a Mensdorff grófja címet kapta, majd ezt összekapcsolta a régi névvel. Fia, Sándor ügyesen házasodott, elvette az utolsó Dietrichstein herceg lányát, s annak egyetlen örökösét; amikor József herceg meghalt, a császár engedélyezte Sándornak, hogy felvegye a Dietrichsteinek hercegi címét. Két évig élvezhette, mert 1871-ben meghalt. 

Ha ránézünk erre az utolsó hercegre, sok minden eszünkbe jut, csak az akarat, az erő, és akaraterő nem. Egy élveteg, bágyadt, unott aranyifjú bámul ránk. Szégyen, hogy ezzel a tenisztornás zsúrfiúval végezték be itteni uralmukat a Dietrichsteinek, de legalább nem érinthette őt túl gyászosan, hogy 1945-ban el kellett búcsúznia ősei uradalmától. (A képest egy angol festette: Quinsy Adams Londonból.)

Ha a képtár meglátogatását választjuk, abban az örömben lehet részünk, hogy kimehetünk a nagy teraszra is:

Innen láthatjuk, hogy a várnak van még egy kis, elkerített kertje is. A sok fehérség azt jelenti, hogy ott asztalok és székek voltak - valami ünnepségre készülődtek.

Meg hát persze ott van lenn a város is - de erről a következő posztomban beszélek.

A tömegek, ha a dél-morvaországi Vranov nad Dyjí városkájába mennek, mindig a várkastélyt nézik meg. Meg is érdemli, ez Csehország egyik leglátványosabb épülete. Képzeljünk el egy erdőfedte hegyek között lévő mély, meredek völgyet, amelyen átrobog egy kis folyó, a Thaya. A település érdektelen, egy főút az egész, néhány hegyoldalakra felkapaszkodó mellékutcával, közepén egy kicsi (de tényleg kicsi!) térrel. Azonban a völgy mélyén, fölötte kiugrik egy hatalmas szikla, amelynek tetején ott üldögél a pazar, többosztatú barokk kastély tornyokkal:

Nem, sajnos nem ide megyünk, ez egy másik poszt tárgya lesz. Most a város mögött teszünk egy sétát. Ha felkapaszkodunk a Bitovská utcán, egyszerre eltűnnek a házak, viszont elénk kerül egy jóember, kezében nyugtatömbbel. Ő a parkolóőr. 80 koronáért korlátlan ideig lehet lenyugtatni a kocsit két nagy placc fáinak árnyékában, s lehet megnézni a mesterséges tavat és a völgyzáró gátat, amely a Thaya folyó vízét duzzasztja fel a szomszédos völgyben. Tíz perc séta az egész, s már ott is vagyunk:

A gátat 1929-1934 között építették; 60 m magas, 292 m hosszú. Nagynak tűnik (az is), de tudni kell: ezekkel a méretekkel még mindig csak Csehország tizedik legnagyobb völgyzáró gátja.

Ha a gát tetejére lépünk, láthatjuk, hogy alatta villanyhuzalokkal teli épületek vannak. Mögöttük pedig a szép cseh erdőség... Igen, mert ez egyszerre egy erőmű is. Nem nagy, csak olyan helyiérdekű. 

A monstrum egy (partvonal mellett mért) kb. 20 km hosszúságú, kacskaringós völgybe szorítja vissza a Thaya vízét. Nagy túrahely ez a környék, sétákra, kerekezésre éppúgy alkalmas, mint várnézésre (Hrad Bítov, jó állapotban és Hrad Cornštejn, romokban). Rendszeres hajójárat, a lankásabb részeken strandok. A víz olyan tiszta, mint a tükör, több méterre lelátni benne.

Egyszer bejárom, de most csak a gát és környezete érdekelt.

A híd mögött egy kis tér vár minket, ahol mindenféle éttermek, sütödék, sörözők állnak az út oldalán, átellenben a vízparti résszel. Ez azért van, mert szemben, a víztömeg túloldalán található meg a széles, füves strand, vannak ott panziók is. Onnan lehet ideballagni étkezni, amellett itt van a sétahajók kikötője.

De már a híd közepéről látszik a fő látványosság, a kábelhíd.

Ez azért került ide, mert a felduzzasztott folyó eme szegletébe folyik bele a Štítarský-patak vize, ezáltal egy öblöt hozva létre (a „Svájci-öblöt”), amely elrekeszti a strandot a gáttól. Kellett tehát ide egy híd, s ezt 1993-ban avatták fel. A csehek úgy hívják, hogy „a vranovi Golden Gate”, mert nekik ez nagy látványosság. (Csehországban alig van ilyen. Nekünk Budapesten három is áll a Duna fölött, tehát a mi tekintetünk nem akad fenn ezen annyira, mint az övéké.) 

Gépjárművek közlekedésére nem alkalmas, s nem a teherviselő képessége miatt, hanem azért, mert egysávú; szóval át lehet vele menni ilyenekkel is, de gyalogútnak készült. Én nem tudtam bejárni, mert éppen felújították, szorgosan ordibáló munkások hegesztgettek a bejáratnál raklapnyi térkövek között. 

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a szomszédos strand és a gát közé kellett-e egy ilyen építményt felhúzni? Nem túlzás ez ide?

A kérdést nem mi vetjük fel, megtörtént az már az építkezéskor. Természetesen a híd ellenzőiként azonnal előkerültek az építészeti haladás örök kerékkötői: a szociális munkások és a környezetvédők. Az első társaság azt kifogásolta, hogy minek ez a nagyzolás ide, csináljanak egy magas, széles betonpallót és kész, mert a pénzt megannyi jobb célra lehetne fordítani (gyermekétkeztetés, segélyek, ösztöndíjak, nyugdíjasklub, kátyúk betömése stb.); a másik meg azzal az unalomig ismert érvvel támadott, hogy nem illeszkedik a tájba, kiüt belőle a két fehér pilon és a kábelrengeteg, ilyen itt sosem volt, ennek semmi köze a lágy dombokhoz és erdőkhöz, építsenek ide egy magas, széles betonpallót és kész, ez elég ahhoz, hogy valaki elmenjen sült halat venni! 

Ha mindig csak erre a két társaságra hallgatnánk, az emberi nem megállna a fejlődésben: ugyanezt játsszák el most a Városliget-projektnél és az új MOL-székháznál. Szerencsére itt a város vezetői határozottan ragadták magukhoz a látványos és drága ötletet, s nem engedtek belőle. Az eredmény fölösleges, túlméretezett és pazarló, mint a legtöbb dolog, ami érdekes. 

Úgyhogy éljenek a méretek!

Korábbi posztomban bemutattam Znojmo legfőbb látványosságát: a várhegy déli oldalát, róla a völgyre nyíló széles kilátással. Csak ismétlésként, hogy miről beszélek:

A Szent Miklós-templom oldalfala mellől nézve pedig így fest az erődítmény túloldala:  

Meg kell jegyeznem, hogy ezek a képek verőfényes nyári időben készültek. Azonban a várhegy a legszebb látványt alkonyatkor nyújtja a vörösessé váló fehér templomfal miatt. 

Nos, korábbi utam alkalmából kb. csak ennyit sikerült megtekintenem a városból, én azonban alapos ember vagyok, s kilenc hónap múlva visszatértem ide, hogy maradék részét is áttekintsem. Voltak reményeim, mert pl. van egy domb a vártól nyugatra, alatta a víztároló, s tetején templomtornyok csábítják oda az embert. Vajon mi lehet ott? És mi a város tornya mögötti téren? Meg aztán mi az a kéttornyú templom ott lejjebb? Ezeket mind meg kell nézni!

Nos, a túrám kínosra sikeredett, mivel pár óra múlva arra a meglátásra jutottam Anettel, hogy ezt a vacak helyet hagyjuk itt, ebben a városban semmi nincs, rendben tartott ugyan, de érdektelen, a lakosság józansági állapota pedig nem volt megnyugtató. 

Kezdjük azzal, hogy a Rotunda melletti sörfőzdét átépítik. Korábban még volt ott egy kapu, amely rozsdásan dacolt az idővel, s a kilátáshoz egy szűk sétányon lehetett eljutni mellette. Ez még most is fennáll, de bontják a kerítését, ahogy látom, renoválják a sörgyárat, szerintem ezt a szűk sétányt és a bejárat előtti teret össze fogják nyitni. Nagyon helyes, a szakadt vakolatú épületek csak a szépelgők számára hangulatosak (tele van velük a net…), s elégedetten állapítottam meg, hogy a korábbi posztomban szereplő tájkép immár maga a történelem, én meg szeretem, ha annak részese lehetek. Szóval, most ez van:

Vele szemben áll egy nagy, klasszicista épület, amely gimnázium, s elégedetten hirdeti magáról egy tábla, hogy itt tanított 1849-1850-ben Mendel.

Nincs ezzel semmi baj, csak azt veszem észre, hogy a csehek ki akarják sajátítani Mendelt, ami halálra rendelt ötlet, mert Mendel német volt, szóval a kísérlet pont annyira lesz sikeres, mint az, hogy Dürerből „Ajtósi” Dürer legyen. 

A mellette lévő tér udvarán barokk szentszobrok fogadnak minket:

Ha pedig a főtér felé haladunk, akkor egy kedves terecske, benne szintén egy szobor, de már kúttal. Az ábrázolt alak különben Szent Vencel, Michal Mandík munkája, XVIII. századi. Eredetileg nem itt áll, csak áttették ide.

Kezdetnek tehát jól indult a dolog. Aztán jött mögötte a főtér. Nos, erről nincs fényképem, pedig mániákus fotós vagyok, mindent dokumentálok. Erről azonban annyira nem jutott semmi az eszembe, hogy bár már másodszor jártam itt, eszembe sem jutott miatta elővenni a gépet. A tér egy semmi: kockaköves négyzet, összevissza álló autók, kétszáz éves kis polgárházak. Illetve közülük egy felkeltette a figyelmemet. Ez állt rajta:

Eszerint Napóleon az austerlitzi csata előtt itt szállt meg. A tábla azonban nekem gyanús volt, mert ki volt az alkotója, s ami fontosabb: a megrendelője? Mert ezen se név, se cím. Aztán az ember távolabb áll tőle, és ezt látja:

Rafináltan megtört, többszörös hullámzású barokk kapu fogad minket mellette a Napóleon Étterem cégérével. (Utánaolvastam a neten, pár évig működött, de a közönség egyhangú véleménye szerint ennél már csak a fogolytábori menü és kiszolgálás lehetne rosszabb.) Gondolom, a cégtulajdonos tetette ki a táblát, hátha ezzel idecsalogatja a közönséget. De ha tényleg itt töltötte az éjszakáját a császár, akkor miért nincs erre kitéve egy rendes emléktábla a város részéről? 

De ballagjunk tovább. Pár utcával lejjebb található meg a Mihály arkangyal Kolostor temploma. Ezt még az XII. században építették, az volt a célja, hogy vele váltsák fel a környéken még dívó pogányságot. A huszita háború alatt romba dőlt, majd 1624-ben a jezsuiták kapták meg, ők formálták meg mai alakját. A legújabb átalakítás rajta a templomtorony, mert azt 1852-ben építették át, elkülönülve állt a főhajótól.

Kívülről egy nagy, méltóságteljesen érdektelen épület, belülről egy tessék-lássék díszített, egyterű, szürke hodály. Viszont az oltár előtti mennyezetből látszik, hogy gótikus alapokból, azaz tetőzetből álló épület volt itt. Illetve van.

Mögötte az XVIII. századi cseh szobrászat szokásos tömegcikke, egy Nepomuki Szent János szobor.

Idáig a vállamat vonogattam, gondolom, az olvasó is. Na, jöjjenek a mulatságok. 

A templom egyik fala mellett ugyanis a következőt vettem észre:

Igen, jól tetszik látni. Az I. világháború áldozatainak emlékműve. Egy fakereszt (kb. 1.000 Ft), amelyet átlyuggattak, s azokat bepacsmagolták vörösre. 

A falnak kellett dőlnöm a döbbent röhögéstől, s már rángattam is oda Anettet, hogy szívem, te nálam sokkal jobb ember vagy, humanistább, empatikusabb, mélyebb érzésű, rugalmasabb, de most őszintén: te kit rugdosnál ezért fenékbe? Aki ezt csinálta, aki ezt kitette ide, vagy azt, aki hagyja, hogy ez még mindig itt legyen? (Az egyik nyilván a plébános.) 

Anett vállat rántva azt mondta, hogy a látvány kétségkívül silány, de mivel engem elszórakoztatott, máris van értelme. Hát jó, de azért az I. világháború halottainak emlékműve mégsem azért van, hogy az ember az esztétikai szégyenkezés miatt mulasson…   

Akkor persze még nem találkoztam a szovjet katonával. 

Mielőtt hozzá is ellátogatnánk, ballagjunk le a Komensky térre (közben megnézhetünk egy kéttornyú barokk templomot, ez a dominikánus kolostor, sajnos, nem érdekes). A téren egy egészséges emlékmű fogad minket.

Ez tisztességes alkotás, látszik rajta a korlátozott alkotói elme igyekezete, hogy valamit idetegyen, de ez a helyet, hogy az oszlopon semmi olyan jelzés nincs, ami felgyújtaná a néző figyelmét, kivéve az, hogy a dicsőségkoszorút tartó nőalak alatt fegyvernemek domborművei helyezkednek el. 

Nos, elmagyarázom a helyzetet – érdekes kis történet lesz belőle. Az emlékművet eredetileg a régi városfal helyett létrehozott téren állították fel 1853-ban, mégpedig az osztrák császárságnak a szárd-piemonti király fölött aratott 1848/49-es győzelmének emlékére. Az oszlopot Karel Kopal (Karl von Kopal) ezredesről nevezték el, aki 1788-ban Znojmo mellett született, s a dél-morvaországi 10. sz. zászlóaljat vezényelte 1848-ban. Két csatában is részt vett, a vicenzaiban halálosan megsérült, halála után Ferdinánd császár és király kitüntette őt a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével. 

Az oszlop tetején Niké istennő szobra áll, anyaga elfogott szárd hadihajók ágyújából öntetett. (Anton Dominik Fernkorn alkotása, vele már megismerkedhettünk az asperni oroszlánnál.)

1923-ban azonban a városi tanács eltávolíttatta róla a bronz fegyvereket és emléktáblákat, mert ezek az osztrák imperializmust jelképezték és dicsőítették, de Niké maradt, pedig sokan szerették volna az ő lehullását mert, mert az oszlopot a cseh függetlenség emlékművévé akarták tenni, csúcsán a cseh oroszlánnal. Aztán jött Hitler, és a várost egy osztrák körzethez csatolták. Akkor meg azért lett belőle baj, mert a német polgároknak egy szláv ezredes emlékművét kellett nézni, s ez mégsem járja. Tehát a németek sem tették rá vissza a fegyvereket. Aztán végül 2012-ben a csehek döntötték el, hogy legalább a fegyvereket visszateszik rá (a bronztáblákat nem) – amint látom, ott vannak. (Mindez csak azért érdekes, mert a neten egy halom kép van róla és a régi állapotokat mutatják.) 

Vele szemben áll az egyik helyi gimnázium, a Gymnázium Dr. Karla Polesného. Ebből egyedül a főhomlokzat fölötti sas mellett heverő nők keltették fel az érdeklődésemet. (A sasok mindig felkeltik; a heverő nők is. Így együtt még inkább.) A címerállat különben a város címerében szereplő sas, ha felnagyítjuk a képet, ott van a mellén hordott pajzson a Z. betű.

Ej, ha ilyen helyen tanulhattam volna! 

Jó, lépjünk tovább. Jöjjön Igor. (Konrad Babraj, 1953.) Igor így néz ki:

Mint ahogy látható, Igor nagyon boldog, de mennyire! Szinte táncra perdül! Ami érthető az ő esetében, mindazonáltal az ember egy hősi emlékműtől elvár némi emelkedettséget. Ebben a bántóan naturalista alakban viszont ilyen nincs:

Jót mulattam ezen is. Anett azt mondta: Igor éppen el akarja adni a dobtárasát, s most mutogatja a cseheknek, ki mit ad érte, három hosszú szál kolbászt, vagy öt liter sört? Nos, nem hatotta meg őket a dolog, mert 1968-ban a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása közben a polgárság nekiesett a szobornak, hogy lerombolja, s a polgári erők a mai napig küzdenek ezért – egyelőre sikertelenül. Végső soron talán azért nem megy a dolog, mert a szobor nagyon vicces… 

A belváros eme pontján még láthatjuk egy hosszú, üres park mellett a vár egykori hátsó falainak a maradványait, amelyből két részletet elég közölni:

Ha visszakanyarodunk a belváros felé, a körúton egy sok egyforma, klasszicista épület között egy önálló egység vár ránk:

Ez sem nagyon szenved feltűnési viszketegségben, szépen elüldögél egy terecske közepén. Ez a városi színház (Alexander Graf bécsi építész munkája, 1900).   

Még pár utca, s már ott is vagyunk a városháza tornya mögötti Masaryk téren. Ennek minden adottsága meglenne, hogy valami kellemes hely legyen, a park, fákkal, virágokkal, de láthatólag senki nem akar vele mit kezdeni: irgalmatlanul kopár, kövezett, elhanyagolt parkoló ez, közepén egy fáradt barokk szoborral, ez Szűz Máriáé, a másik egy 1958-ban felavatott szobor, rajta ismeretlen személlyel. (Akárki lehet, király, herceg, közönséges hadfi… Mert nem találtam róla információt még a cseh műemléktárban sem.)   

Alján templom, az utcafronti részen fedett szoborcsoport.

Jézus színeváltozása? Valószínűleg. Hogy valami tekintélye legyen, én felszámolnám az előtte lévő utcát, ezt meg körbevenném bokrokkal, sövénnyel, hogy az embernek legyen kedve, mint egy szentélyhez, a közelébe kerülni. (És persze helyre is kellene hozni, mielőtt szétdől az egész.) 

A siralmas tér tetején (mert lejtőn van) egy ijesztő szocreál épület mered ránk, ami most a belvárosi pláza. Láttán eszembe jutott, hogy a cseh vegyipar nagy találmánya a Semtex nevű robbanóanyag, szerintem olcsón meg lehetne oldani ennek itteni, gyakorlati alkalmazását, hogy a helyére egy izgalmasabb vonalvezetésű valami kerüljön. Vagy ha nem kerül semmi, az is jobb ennél…. 

A rajta lévő kerámiasas persze megmentendő. Ez szerepelt a gimnázium tetején is.

Mögötte található meg sétálóutca. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a városháza tornya mellett van egy kb. 100 méteres szakasz, ahol nem lehet autóval közlekedni.

A városháza tornyába (épült: 1348) fel lehet menni, csak minek. Kihagytuk. Annál jobb panorámát úgysem lehet kapni, mint a Rotunda mellől. 

Ezzel a belvárosból lehet is távozni. Megjegyzés: a városban a felsoroltakon kívül alig vannak szobrok, emlékművek, kutak, láttam még egy mellszobrot, de egyebet nem; az utcák mind kopárak. Egyetlen olyan dolgot láttam, amit érdemesnek tartottam lefényképezni: Jack Nicholsont a Ragyogásból.

Persze elég lehangoló, hogy valakinek alkotókedvében csak ennek kopírozása jut az eszébe, művészi eredetiség semmi.   

Nézzük meg, hogy mi van a szomszéd domb tetején! Már jeleztem, hogy van ott egy hívogató kupola. 

Nos, ez a Hradiště, rajta a Szent Hippolit Kolostor. Ez egy közönséges családi házas környezetben helyezkedik el, a domb tetejétől tehát sokat ne várjunk, mint helyszíntől. De az épülettől sem. Láthatólag a szerzetesek azért költöztek ki ide, hogy hagyják őket békében, s jól elvoltak, ill. elvannak most is önmagukban, semmiféle turisztikai törekvést nem észleltem a részükről sem a világhálón, sem a városban, hogy ez meg kellene látogatni. Rajtunk kívül nem is volt ott senki.

Mivel azonban nyilvánvaló, hogy közönségemen már jelei mutatkoznak a türelmetlenségnek, hogy mi lehet itt, hát bemutatom. Szóval, van a templom, amely láthatólag nem a széles néprétegek fogadására terveztetett és dekoráltatott, hanem házi használatra:

Teljesen igazuk van, nem kell minden templomból népünnepélyt csinálni, bár ennek mennyezetén Maulbertsch-freskók vannak. Az előtérben néhány halott püspök szokásos, falba ágyazott sírköve látható. Az udvar ásító közönnyel bámul ránk: hát ti meg mit kerestek itt?

Az épületből kifelé menet láttam egy oszlopot a bejáratnál (ld. erről a legelső képet), amely olyan „korabeli”, értsd: barokk küllemű volt. (Mint maga az épület egésze, hiszen az is a XVIII. században épült.) De aztán észleltem, hogy ez a helyi áramszolgáltató állomása. Megjelenésével azonban teljesen stimmelt ide. Később láttam még több ilyet a környéken. Nagyon helyes, ügyes ötlet ez, hogy a modernnek régies külsőt adunk, s ezzel beleolvasztjuk a környezetébe. 

Úgy száz méter után eljutunk a domb végére, ahol egy gépkocsiforduló van, s mellette a páduai Szent Antalnak szentelt kápolna 1635-ből:

Innen hátulról nézhetjük meg a várdombot, mi több, az egész várost.

Sokkal többet ez nem ad, mint a vár maga, mi több, az többet nyújt a völgyre. A látvány innen csak annyiban érdekes, hogy látni a hercegi kastélyt, amely a sörgyár nyílik, s megint nem sikerült bejutnom oda, mert most meg zárnap volt. 

A dombról lefelé menet vannak még stációk, de ezeket kihagytam. Dögmeleg volt… 

Befejeztük dombunk látogatását, s Anett úgy gondolta, hogy végre mehetünk tartalmasabb szórakozást ígérő, érdekesebb látványosságok felé. Én azonban azt mondtam, hogy van itt még valami, amit a város átellenben, a vasúti híd mögött lévő síkságosabb vidékén meg kell néznem, legalább kívülről: ez pedig a hatalmas premontrei kolostor. Úgyhogy elmentünk oda. 

Hát, feleim az Úrban, ez bizony szomorú egy látványosság volt. 

Ez egy későbarokk épület volt. Itt mindig is kolostor volt, az új épületet 1784-ben adták át, a lehető legrosszabb időben: mert II. József rendeletének megfelelően azonnal világi tulajdonba került: volt benne dohánygyár, azonban elsősorban kaszárnya lett belőle (katonai akadémiával), s így szolgált 1993-ig, amikor a honvédelem otthagyta. Később volt benne villanyzongora-gyár, jelenleg egy znojmói cég hasznosítja palackozott borok tárolására, de az épület 75 %-a kibelezett és leromlott, nem tudnak vele mit kezdeni.

Tekintélyes, a főhomlokzat, igaz? Az bizony.

De mennyire leromlott!

Nos, ez még egy istenes állapot a többi részéhez képest – bár nem tudom, hogy ez a jelző itt megfelelő-e. Mert én körbejártam az épületet, s azt mondom: csak azok lelhetik ebben kedvüket, akik az enyészet fényképezésére szakosodtak. Merthogy ez az üres, kivert és/vagy bedeszkázott ablakokkal maga elé néző épület iszonyúan elhanyagolt.

Jobb sorsra érdemes kertjében tenyészik az embermagasságú gaz; szakadnak le róla a stukkók, horpadozik a teteje, ablakai mögött szétvert helyiségek bámulnak ránk, már ha be merünk tekinteni oda, s nem félünk attól, hogy menekült elmeotthoni ápoltak támadnak ránk karmaikkal a földszinti rácsok mögül.

A templom előtti tér is elhanyagolt:

Ezen Szent Vencel sem segített.(Gondolom, ő az.)

A bejárat mellett találtam egy kis emlékhelyet a kommunizmus áldozatainak.

Miután már láttam az I. világháborús „emlékművet”, ennek a színvonalán nem csodáltam. Znojmó már csak ilyen. 

A főbejárat előtt egy kis tér van, parkolásra, benne egy Hofbauer Szent Kelemen- szoborral:

A nevezett személy (1751-1820) egy helyiérdekű születésű szent volt, aki eleinte péknek készült, a szobor is azt ábrázolja, hogy kenyeret oszt. 

Mögötte vidámpark. Hát, hova máshova, ha nem ide. Nem?

A kolostorba (garnizonba?) különben be lehet jutni, vannak vezetett túrák, de a külső látványtól elment a kedvem. Meg aztán: a neten sehol nem találtam egy rendes, fényképekkel kitömött beszámolót arról, hogy mi vár rám a falak mögött, tehát eljutottam arra a következtetésre, hogy valószínűleg semmi, nem itt őrzik Donatello egyik Madonnáját. Én majd akkor térek ezért ide vissza, ha előbb az épület küllemével kezdenek valamit. Pedig ha megtelne élettel, kicsinosítanák a környezetét (parkosítás, fűnyírás, kutak, ez-az), s eltakarítanák előle a vidámparkot és a borkiméréseket, akkor elég pofás hely lenne. Jó, mondjuk az egy probléma, hogy semmiféle történelmi esemény nem kötődik ide, de akkor is… Ha valahol nincs önmagában vett érdekesség, akkor az érdekesség látszatát kell szolgáltatni! 

S ezt az intelmet Znojmónak nagyon be kellene tartania.

A Lednice-Valtice Kultúrtáj egyik markáns része a Valtice faluban lévő Liechtenstein-kastély. Nagy reményekkel érkeztem oda, de egy nagy legyintés lett belőle. Ez nem a kastélynak köszönhető, hanem csak a pillanatnyi állapotoknak. A turisztikai lapok egy ilyen képet ígérnek róla, ezt a valticei kastély honlapjáról emeltem le: 

Vonzó, nem? Bizony, az. Csakhogy 2019. június 11-én, amikor fellelkesülve e látványtól a kastély felé tartottam, az alábbi lelombozó látvány tárult elém: 

Szóval felújítják, mégpedig teljes körben. Ez kellemetlen. Mármint nekem, a kastélynak nem, az vacak állapotban van. A két szobor, az emblematikus terelők a bejárat felé például megszenvedték az elmúlt háromszáz évet, egy mosás és csiszolás nagyon rájuk fér: 

Mert ez bizony már kb. 300 éves. Majdnem egy évszázadig tartott a munka, mert 1643-ban indult, s tartott lassan 1730-ig. Négy fő építésze volt: Giovanni Giacomo Tencalla [1593-1653], a brnói Ondřej Erna [? – 1652], aztán az a Domenico Martinelli (1650-1718), akivel már több posztomban is megismerkedhettünk, a másik pedig Johann Bernhard Fischer Erlach (1656-1723). 

A bejárattal szemben jobb oldalt a mellékszárny díszkapujának szobrai a bejárat előtt állókhoz hasonló küllemmel fogadnak minket: 

Mögötte az egykori lovarda volt, nagy, hosszú udvarral és zárt térrel fogad minket. Részletei látogathatatlanok. A bal oldaliak is elég lestrapáltak: mállik mellettük az elhasznált vakolat. (Ez az udvari színház épülete [is] volt, ezt sem lehet látogatni.) 

Ha tovább megyünk, a kastélynak van egy belső, négyzetes udvara, az még kinéz úgy-ahogy: 

Nem árt felnagyítva megnézni a kertbe vezető kijáratot, mert az impozáns: 

Ha pedig kimegyünk a kertbe, s hátrálunk úgy száz métert, a hátsó traktus teljesen rendben lévőnek tűnik. 

A parkot nem néztem meg, engem inkább érdekelt az enteriőr. Mint kiderült, nem vesztettem vele semmit. Anett nem jött velem, s amikor egy óra múlva találkoztunk, azt mondta: úgy 300 métert sétált be a park belsejébe, de semmit nem talált elhanyagolt utakon, derékig érő gazon és a szúnyogokon kívül, még egy nyomorult szobrot sem, csak egy elhagyatott teniszpályát. Úgyhogy erről lemondtam. Megjegyzem: a kastély ablakai mögül én sem láttam egyebet a parkból, mint a gazt. Ill. van bal oldalt valami lófuttató (amfiteátrum név alatt), néhány kopott kőszoborral, azonban ezeket is alig lehetett látni a vidáman lengedező gyomtól. 

A vezetett túra az első emeleti szárnyat járja körbe. Mit mondjak róla? Afféle jó középszerű, sötétségében kissé nyomasztó vidéki barokk faragások és stukkók vonulnak mindenfelé a falakon, de eredetiség, s allegorikus lendület nélkül. 

Aztán valahogy az egész megragadt ebben a korszakban, mert az XIX. század közepén a Liechtensteinek felépítették a szomszédban lévő „modern” lednicei kastélyt, ezt pedig igazából családi múzeumként használták tovább. Ez az a ház, ahol megállt az idő... 

Két olyan részlete van, ami némileg megmozgatja a képzeletet: az egyik a nagyterem, amely tömve van mennyezetig elsötétült, sokszor már kivehetetlen témájú középszerű képekkel, ez minden nagyobb kastély szükségszerű része volt akkor is, ha már senki nem tudta, hogy a képek mit ábrázolnak és miért: 

A másik a kápolna. (Antonio Beduzzi, 1726-1729). A kastély honlapján ez így jelenik meg: 

Erről a látványról azonban mondjunk le. Csak az első emeletről lehet belepillantani a belsejébe, onnan pedig így mindez nem látszik. Az oltárra egyébként sem lehet semmi lelkesítőt mondani: 

Azonban az egyik oldalablak mellett található Mária-imádása szoborra inkább. 

Ezzel a kastélytúrának vége. Na jó, még egy kép hadd jöjjön az egyik csillárról:

Ha magára a városra is kíváncsiak vagyunk, akkor azt mondom: ne tegyük. Nincs itt semmiféle látnivaló. Azaz, egy igen: a kastély főbejáratával szemben lévő hatalmas méretű Mária mennybemenetele templom. (Épült 1631-1671 között, tervezője Tencalla és Erna volt.) 

Ez olyan hatalmas, hogy még kb. 10 km-re innen is kivehető a dombok tetejéről. (A tornya 60 méter magas!) 

Belsejébe nem lehetett bejutni, mert vasrács távolítja el tőle az utazót. Egyébként klasszicista, üres, szürke, csak a méretei tudnak hódítani, de belülről mégis kisebbnek tűnik, mint kintről a „Szent Péter-székesegyház hatás” miatt: az építészeti elemek túl középszerűek, így a szem ennek is leszűkíti a térméretét. 

Na, már most. Üssük be a keresőkbe két szót: „Valtice” és „Rubens”. Egymás hegyin-hátán tolongnak elénk a blogok és turisztikai cégek hirdetései, hogy ebben a templomban a főoltár fölötti festmény egy Rubens-kép, mégpedig a Mária mennybemenetele. Ami így néz ki: 

Csakhogy van itt egy probléma. Illetve több is: 

1) A bejáratnál vasrács fogad, onnan szabad szemmel kivehetetlen a kép, már csak azért is, mert elé lógattak egy hatalmas csillárt. Nos: ha ez a város egyik fő látványossága, akkor dőlne érte ide a nép, s elvárható lenne, hogy a templom fenntartói a képet hozzáférhetővé tegyék.

2) Nem találtam a neten egyetlen fényképet sem az itteni Rubens-festményről. A Liechtenstein-gyűjteménybeliről igen, ez az, amit ide applikáltam. De az nem ez.  

A megoldás a következő. Az egyik herceg valóban idehozatta a fenti, 1637-ben készült festményt, s ezt 1671-ben elhelyezte a főoltáron; csakhogy 1764-ben Bécsbe vitték át, s ott van most is (a Liechtenstein Múzeumban). Csináltattak helyette egy másolatot Vincenzio Fanti festővel. 

Annyiban viszont igaza van a fenti beszámolóknak, hogy a főoltár fölötte található egy kicsi, téglalap alakú Szentháromságot ábrázoló festmény, s az már igazi Rubens. De ezzel meg az a baj, hogy kicsi, jelentéktelen, nagyon magasan van, alig látható. Annyira nem vették komolyan a művészi értékét a hercegek, hogy ezt ki sem szedték a keretéből, tehát nekünk sem kell széttépni magunkat miatta, s bánkódnunk, mert a vasrácsok mögül nem hatolt el odáig a tekintetünk. 

Azt az érdekességet egyébként nem árt tudni a településről, hogy eredeti neve Feldsberg volt, és közigazgatásilag, amióta világ a világ, Alsó-Ausztriához tartozott, 1920-ban alig lézengett pár cseh a sok német között. Az I. világháború után azonban Prágának sikerült magához csatoltatni ezt a települést. Ez persze Masaryknak volt köszönhető, aki ránk hozta a trianoni békét. Nagy tolvaj volt az öreg!

Leszállt az este, s én egy szálloda recepciója előtt üldögéltem pohár borom fölött. Az udvarban megállt egy magyar rendszámú autó, s kiszállt belőle egy férfi és egy nő. A férfi olyan hatvan év körüli, megtermett, kopasz, pocakos rockerfazon volt, a nő meg egy seszínű, kesehajú, vékony teremtés, a beköszöntő öregedést mutató ráncokkal, hasonló életkorban. Beszélgetni kezdtek, s a férfi egyszer csak felhorkant:

- De édesem, most te tényleg el akarsz menni holnap abba a kastélyba?

A nő megalázkodó, bágyadt pillantást vetett rá. A férfi csüggedten folytatta:

 - Már annyi kastélyban és várban jártunk! Egyik ugyanolyan, mint a másik…Járjuk körbe, és kész. Minek oda bemenni?

 A nő még mindig roppant epekedő csüggedtséggel meredt a szemébe, ettől persze minden szív meglágyul.

- Hát jó – adta fel a fazon az ellenállást - , akkor reggel ott kezdünk… 

Mosolyogtam magamban, de elgondolkodtatott a dolog. Én már száz és száz kastélyt, várat, apátságot és belvárosi palotát bejártam, és tényleg, legyünk őszinték: nem sokban különböznek ezek egymástól. Minek ezekbe egy új belépőjegy? 

A válaszom ez: az apróságokért! 

Mert minden helyen van valami, amire a látogató – ha kellőképpen odafigyel – a következőket mondja: „Nocsak!”. Meg ennek a kiterjesztett szinonimáit: „Figyeld csak!” „Hát ez meg mi?” „Hogy került ez ide?” „Ez most komoly?” A részletek a fontosak. A legtöbb turista ezekkel nincs barátságban, a többség végiggyalogol mindenen, amit elé tárnak, keresi a „nagy látványt”, amit megannyi honlap ajánlgat nekik, aztán kifelé menet jön a vállrángatás. Nem: mozduljunk rá a tartalékban lappangó meglepetésekre! Akkor lesz igazán élvezetes a kirándulásunk. 

Nos, Lednice kastélya és kertje négy ilyen kis érdekességet hozott nekem, ezekről kapta címét e poszt. Persze, nem ezek a főlátványosságok, mit sem értünk belőlük a nagy turisztikai tömb, vagy a kastély megismerése nélkül. Kezdjük hát a mai napra rendelt szent evangéliumot a szokásos (e blogon amúgy is domináns szerepet játszó) történelmi háttérrel.   

Lednice, ez a dél-morvarországi Liechenstein-kastély a cseh turizmus egyik atomreaktora, a róla szóló képet valószínűleg sokat látták már a neten nyájas olvasóim közül:

Na, így még szebb, hátulról lefényképezve:

De ez is gyakori:

A kastély külleme, sajnos, nem különösebben hatott meg, merthogy ez maga a tömény történelemhamisítás, ennek semmi köze a gótikához. A kastély 1846-1858 között épült, akkor volt szezonja az ál-középkori épületeknek. Tervezője Georg Wingermüller és Jan Heinrich bécsi építészek voltak. Az ötletgazda és az építtető II. Alois herceg volt, aki kényelmetlennek érezte a korábban itt állt barokk kastélyt, ezért azt lebontatta, csak azt a részt hagyta meg, amely továbbra is lovardaként működött.

A szobrászok az új épületbe láthatólag beleadtak mindent, hogy minél romantikusabb színezetű legyen, így lovagszobrok vannak a hátfő bejárat felett:

Meg persze tornyok, tornyok, tornyocskák:

A kastély egyetlen szabadon látogatható része a templom. Kedves tucatmunka, bármely kisvárosban láthatunk ilyet:

A kastély belseje több turistaszakaszra osztott, s egyik sem látogatható szabadon. Igazi pénznyelő ez a hely, ha meg akarunk nézni benne mindent. Négyféle túrát ajánlanak: az egyik a reprezentációs termeké, a másik a lakóegységeké, a harmadik a pálmaházé, a negyedik a műbarlangé. A másodikat kihagytam, nem igazán volt kedvem ahhoz, hogy megnézzem a szobát, ahol Eduárd felnőtt, meg ahol a Nagyi meghalt, s azt sem, ahol ő hercegi fensége az íróasztalán mindenféle dolgokat csinált. A melegház sem hozott lázba, mert a könnyező, a vízi, a hegyi és gyompálma mindenütt ugyanazt csinálja: lógatja a leveleit és fotoszintetizál. Mellesleg ez az üvegfalú egység kiugrik az épületből, így fest:

De térjünk az épület belsejébe, s nézzük meg a reprezentációs termeket. Természetesen a szokásosan drámai idegenvezetéssel működik a dolog, s mint mindenütt, a turisták körében itt is öt perc múlva a felbomlás jelei mutatkoztak, senkit sem érdekelt az előadó és mondanivalója. Ezt a foglalkozást már rég meg kellett volna szüntetni, csak akadályozzák az embert a nyugodt nézelődésben. 

Szóval, van egy szép lépcsőház, sok fával:

A fa amúgy is a belsőépítészet sajátosság itt, mindent elborít, mint általában a neogót kastélyokban. Valószínűleg azt akarták ezzel szemléltetni, hogy a középkor embere milyen közel állt a természethez, mert akkor még nem volt tapéta és a falfestéssel is ritkásan bántak, a nyers téglákat viszont mégsem lehetett bemutatni az idelátogató nagyérdeműnek az XIX. sz. végén. A ravaszul kanyargó mintázatú, vakolt mennyezetet viszont annál inkább – természetesen hamis lovagszobrokkal.

Ezek után egy kis terembe jutunk, ahol néhány relikviát lehet megtekinteni a család ezredtulajdonosi mivoltáról. Tudni kell, hogy létezett egy olyan magyar ezred, amit így hívtak: Liechtenstein-huszárok. Aki akar, nézzen utána, hogy hol és kik voltak, de a K.u.K. idők alatt egyfajta fogalommá fejlődött ez az ezred, már csak sajátos egyenruhájuk miatt is. Én, mint történelmi érdeklődésű ember azonban a látottakon alaposan felhúztam magamat. Ki volt téve e zászló a falra:

Nem tűnik fel rajta valami? Na, ha nem, elmagyarázom. Szóval van a magyar kiscímer - de hol a Szentkorona? Sehun! Ellenben rá van aggatva a kétfejű sas kebelére, fölötte pedig a Habsburgok házikoronája lebeg. Ennyit arról, hogy a Liechtensteinek mennyire tartották tiszteletben a keleti királyság önállóságát. 

A továbbiak folyamán még meg lehet tekinteni egy hálószobát, mögötte a wc-vel és fürdőszobával. Nyilván nem egy megrendítő látvány, ennek ellenére a turisták agyonfényképezték. Én meg csak bámultam, hogy ezt? Minek? Menjenek haza, fotózzák le a sajátokat... De mindegy, ha már ekkor népszerűségnek örvend, hát tessék, nehogy valaki lemaradjon róla:

Idáig mindent láttunk, csak reprezentatív termeket nem. Azok most következnek. Fa, fa, és fa mindenütt:

Az igazi sztár azonban – szerintem ez a helyszín szerepel a legtöbb helyen a kastély enteriőrjéből – a kis könyvtárszoba csigalépcsője. Azt írják róla, hogy egyetlen tölgyfából van kifaragva. (Másutt azt olvastam, hogy rózsafa ez, nem tölgy. Felőlem…)

Körülnéztem a könyvtárban is, silabizálva a könyvek gerincét. Csupa német és francia nyelvű fóliáns porosodik benne. Cseh nyelvű egy sem. Arra már rá sem merek kérdezni, hogy egyébként a kastély gazdái mennyiben járultak hozzá az őket eltartó Cseh Királyság szellemi gazdagításához. De szerintem fölösleges is. Aztán ezek után csodálkoztak, hogy 1945 után en bloc kihajigálták őket az országból.

Jó, ne legyünk igazságtalanok, volt egy folyosórész, ahol nem volt fa. Agancs volt. Nyilván ezért nem volt faburkolat. Mert a faburkolat elnyeli az agancs látványát. (Megjegyzés: a csillárok mind egyedi munkák.)

Kis szusszanás, és irány a kastélykert? Nem. Mert itt van egy műbarlang, vagyis a Grotta. Nos, életem egyik legmulatságosabb élménye következett. 

Már jeleztem, hogy Lednice egy pénznyelő, ahol egy négytagú család simán elveri itt egy nap alatt a havi költőpénz felét. A Grotta, vagyis műbarlang viszont a pofátlanság olyan netobábbja, s ezt ujjat csettintve értékelni kell. Na, kezdődjön a rázós műsor. 

Szóval: a kastély belsejéből lehet ide lejutni. Idegenvezetőnk igazi androgün alkat volt: se férfi, se nő, bár inkább férfi, mert kopaszodott, tekintetét felnagyította a sokdioptriás szemüveg, továbbá súlyosan mélynövésű volt szegénykém, aki béna megjelenését lendületes kézmozgásokkal ellensúlyozta. Személyében ismét szembesültem azzal, hogy ennek a szakmának egyszer és mindenkorra ki kell pusztulnia. Betanul egy szöveget és óránként ledarálja ugyanazokkal a poénokkal. Szerencsére ezekből egy szót sem értettem, mert persze cseh csoportba kerültem bele, naná. 

De nyissuk meg az élmények varázsdobozát! Végigmegyünk egy közönséges pincefolyosón, oldalt napfény szivárog be, s hullámzik végig a mű-cseppköveken.

Ami nem más, mint közönséges, falra ömlesztett szürke beton, amelyet összekarcoltak egy konyhakéssel száradás közben, s ez a „műcseppkő”. Részegen én is megcsinálom. 

Az út végén egy zsidó írásjellel ellátott tábla fogad minket. Nocsak, itt eltemettek egy csodarabbit? 

Nem, a megoldás biztos valami más, de nem találtam róla információt. Valószínűleg egy vicc - mint ahogy az egész Grotta is az.

Viszont ezzel kb. vége is van a Grottának. De azt azért érezték a turisztikai szakemberek, hogy ebből így botrány lenne, tehát igyekeztek tovább incselkedni a látogatókkal. Ezért bemutatták a Fűtőcsöveket, aztán a Kazánházat, majd jött a fő attrakció, amikor kalauzunk felkapcsolta a villanyt a következő helyiségben:

A ráismerés örömével néztem rajta végig: ilyet már láttam! Ah, valóban, bólintottam elégedetten, a sokoldalú tájékozottság, az értelmiségi lét, ez az, ez emel engem a tömegek felé. De hol is volt ez pontosan? Na, gondolkodjunk csak… 

Megvan!  

A saját társasházam pincéjében! Ott vannak kidobott mosógépek, meg ilyen rozsdás, szétszerelt fémszutykok a lépcsőlejárat alatt!   

Idegenvezetőnek azonban lendületesen biztosította a társaságot, hogy nem ez a lényeg, s odamutatott a mennyezetre. A nép elragadtatott sikkantásokat hallatott. 

Ott lógott ugyanis két félöklömnyi denevér. Speciel aludni akartak, de a fénytől az egyikük életre kelt, levált a falról és nekiállt repdesni. Aztán valahonnan előkerült egy harmadik is, így már ketten szálldostak. Vihogás és lágy, női sikolyok kerültek elő. 

Őrület!!!! 

Villanyoltás, kimentünk. Még megtekintettük a Szeneslapátot, a Feliratot a Kazán Oldalán, a Fűtőlyukat, ahol hosszas előadás következett (talán embereket égettek benne?), majd átmentünk egy helyiségbe, ahol ez fogadott minket:

Igen, egy elektromos elosztópanel. Merthogy a kastélyt az XX. században modernizálták, jött beléje az áram. Ezen át. Általános csodálkozás. Fényképek megint. Eszembe jutott Forgó Morgó, a szocializmus energiatakarékossági propagandaalakja, ha ő csinált volna itt műsort, még megértem, de ezt az áhítatot kevésbé. Nem jó érzés fogyatékosok között lenni, sosem szerettem őket. 

Aztán barátunk rámutatott egy asztalra, ahol néhány szétszerelt, vaskos, fekete izé volt látható. Rövid belső tusakodás után arra a meglátásra jutottam, hogy ezek villanyórák, Forgó Morgók döglötten. A nép vihogott, aztán kiáramlott a helyiségből, csak én maradtam benne, próbáltam a Hét Műtárgyáról fényképet csinálni, de nem tudtam élesre állítani a gépet, mert az Alagsor Ura már a fogait csattogtatta az ajtó előtt, hogy miért rám kell várnia. Szóval, a gyászosan életlen portré ez:

Amikor kijöttünk az épületből, Anett fennhangon nevetni kezdett, én meg a térdemet csapkodva tevém ugyanezt: 

- Zseni volt, aki ezt kitalálta! – erre a meglátásra jutottunk. Anett kérdezte, hogy a társasházi pincénk nem lenne alkalmas egy ilyen kialakítására? A következő közgyűlésen már vessem fel a problémát. Hiszen semmi az egész! Kikeverek pár köbmétert betont, ötletszerűen odacsapkodom őket a falra, összekarmolom az egészet egy gereblyével, alá dobunk alá néhány lerohadt lavórt és mosógépet, s az ecserin biztos találunk villanyórát is… 

Jó, mondtam neki, de honnan veszünk denevért? Az védett állat. Anett mondta, hogy a helyi sajátosságokkal kell elvarázsolni a turistákat, Budapesten most éppen a patkány a menő, beszerzünk egyet, aztán a hátára festjük, hogy l’Ecsó, Hugó, Piri néni, meg hasonlók, imádni fogják őket. Főleg a gyerekek 12 év alatt, azoknak tök mindegy, hogy mit mutatunk. Jelszó: töltsön el egy délutánt a Ferenc körút pincéjében! Hát mi kell még…? (Cupp, cupp.)

Na, menjünk ki a kastélykertbe. Először is egy kis tavacska mellett eljutunk a mór stílusú – mihez is? Mindegy: most büfé. Viccnek épült, most sincs sok értelme azon kívül, hogy van:

Vele szemben a parkon át kanyargó mesterséges tórendszer egyik markáns pontját látjuk, vagyis a hajóállomást. De itt nincs nagy vízi élet, nem úgy, mint Laxenburgban. Sehol egy csónakkölcsönző, s a vízben természetesen megmártózni tilos. Megjegyzem, hogy abban életnek nyomát sem láttam, még egy árva kacsa sem fürdött benne. Na, szóval innen indulnak a hajójáratok, hogy eljussanak a János-várhoz. De mi most nem erre vettük utunkat, hanem a főlátványossághoz, a Minarethez. 

Ez az építészeti képződmény 1802-ben épült fel, szóval a régi kastély idején. Tervezője az a Josef Hardtmuth volt, akit már több posztomban is megismerhettünk: ő volt a valticei Diana-templom és Oszlopcsarnok mestere. A Minaret merő szórakoztatásból készült, hogy a tetejéről át lehessen tekinteni az uradalmat, emellett a hercegi család orientalisztikai gyűjteményének elhelyezésére szolgált. 

A hozzá vezető út sivár. A kert ápolatlan, néha nem ártana a füvön végigmenni egy nyírógéppel. Sétánk a vízpart mellett vezet, s időnként orrfacsaró rohadásszag hullámai borítják el a vándor orrát, mintha e helyeken egy halom döglött sellő mellett haladna el. 

Félúton található a római vízvezeték műromja, amely semmiféle vizet sem vezet. Kis meglepetés, semmi egyéb.

 S már bontakozik is ki a kék víztükör fölött, a fák mögé bújva a Minaret.

Elég elhanyagolt állapotú, ráférne egy festés. Viszont kétségkívül van tekintélye. Bár ahogy vesszük. Mert 1802-ben ez csak merő tréfa volt a hercegek részéről, 2019-ben viszont a fenyegető jövő.

Az ember aggodalmasan bámul rá: mikor lesz ebből igazi minaret? Mert ahogy haladnak a dolgok... De utánam a vízözön.

Állítólag van benne orientalisztikai gyűjtemény, de nem láttam senkit, aki erre jegyet váltott volna. (Ez csak idegenvezetővel látogatható, s nem akármikor.) Egyetlen terembe lehetett bekandikálni egy rácson át, ha a látogató elhúzta az előtte lévő függönyt. Semmi érdekes, egy kopár helyiség az egész kacskaringós falfestéssel.

Mindenkit a kilátás érdekelt a tetejéről (60 méter), ahová külön jegyet kell venni. Távolban ott a kastély, előtte meg az erdővel körített tórendszer.

Távolból (a másik irányba nézve) Mikulov (Nikolsburg) is látható, tételesen a Szent Sebestyén-hegy, amelyet én is végigizzadtam. Aki kifáradt a nagy gyaloglásban (és ki nem?), annak jó hírem az, hogy a Minaret tövében van egy árnyas sörsátor és lacikonyha. Mérsékelt árfekvés, békés turisták. Itt kell erőt gyűjteni, hogy visszatérjünk a mór házhoz, és onnan egy újabb több kilométeres gyaloglással elérjük a park másik, bár kisebb nevezetességét, a János-várat. 

Ezt azonban nem javaslom gyalogolással legyűrni. Van arra hajójárat a mór izétől. Inkább ezt válasszuk, bárha pénzbe is kerül. De ha nem, a következők várnak ránk. 

A mór épület mögött jön egy erdőszakasz – idáig istenes a dolog. Aztán hatalmas, kietlen mező következik. Két „érdekességet” észrevételezhettünk benne: az egyik az volt, hogy fehér gólyák tallóztak a szántásban. A másik maga a szántás volt, mert itt (a „kültelken”) folyik valami mezőgazdasági művelés. Megfigyelhettük tehát a traktor és a gólya békés egymás mellett élését. 

Bizony, e kietlen téren 1 km-t kell gyalogolni, árnyék sehol. Aztán jön egy jó hosszú erdőszakasz, némely területén bővel ellátva szúnyogokkal. Itt egy vízfolyás mellett vettem észre az alábbi emlékkövecskét az út bal oldalán.

Igyekeztem utánanézni a dolognak. Ez Evička Čapková sírköve, akit 1965-ben valami nyomorult megerőszakolt és megölt. Elkapták és fellógatták. Hogy egyébként a kislánynak miért éppen itt van a sírköve, nem tudom, le sem tudtam fordítani a rajta lévő szöveget. Aki csehes, segítsen! (Ne a blogomat népszerűsítse, hanem a turistáknak segítsen. Hálás köszi.) 

Az út végén vár a János-vár.

Ez 1798-ban épült (természetesen Hardtmuth...), ennek sem volt több funkciója a puszta hatáskeltésnél. Amikor odaértem, már zárva volt, de beleselkedve a kapurésen csak üres, kopár, kavicsos-poros udvart láttam. Valami bontanikai-halászati-vadászati kiállítás van a belsejében – szerintem kihagyható.

Ami viszont nem hagyható ki, az az újabb üveg sör a sarki kioszkban. A népek ide kifejezetten ejtőzni jönnek ki: heverésznek jobbra-balra. Sok a drótszamár.

Mivel hajójárat már nem volt visszafelé, megint kutyagolhattunk. Ezt azért nyomatékosítom, mert ha az egész parkot be akarjuk járni, készüljünk fel 20 km túrára. Ki kell jelentenem, hogy a János-vár nem érdekelt, de ha már itt vagyok, akkor mindent a közönségért. (Kéretik értékelni az önfeláldozást!) 

Ismét itt vagyunk tehát a kastély előtt – kifulladva, sajgó lábakkal, száraz tüdővel. Sajnos, esteledik, készülődnek a büfék a záráshoz. Na, még egy utolsó erőfeszítést kérünk – nézzük meg az angolkert után a barokkot. 

Ez az épület főbejáratával szemben van, és stílusában élénken elkülönül a kert többi részétől. Az laza, hányaveti, talán túlságosan is az (vö.: elhanyagolt), ez viszont mértani feszességével tüntet.

Ugyanakkor nem színpompás: elég kevés benne a rafináltam megalkotott sziromkollekció. A kertépítészeti törekvést leginkább az jelzi, hogy a hatalmas sövények vannak a sétányok mentén függőleges tömbökké nyírva.

De nem arról van szó, hogy óriási növények tobzódnának e kertben, amelyeken időnként végigmegy a gépi nyíró: közönséges kúszónövényekről van szó, amelyeket beterítenek egy-egy fémhálót. Ez iránt különben a turisták nagyon érdeklődnek, s a gondnokság gondoskodik arról, hogy kíváncsiságukat kielégíthessék, mert réseket hagynak az ágak-bogak között, s azokba bújva be lehet pillantani a zöldfelület mögé. Nos, nincs ott más, mint üres sötétség. 

Van szökőkútja e kertrésznek, ami viszont nem működik (nem szöki a vizet):

Meg néhány érthetetlen mondanivalójú női szobra, némi kopottsággal:

Van a kastély bejáratával szemben egy kis ház, valami kertészlak lehet(ett), ebben találtam meg a virághordó macskát.

Érdekes, hogy a faragott macskaábrázolások folyton buta állatként ábrázolják a cicákat. Nem buta az. Ez viszont buta. Mondjuk, ettől még jópofa. Végül is miben különbözik a melki apátság varjaitól? 

Ennyi. Este van, este van, ki-ki nyugalomba. Az árusok elhúztak, a büfék ajtót zártak, a hajókban alszik a sötétség, a parkoló kiürült. Még egy utolsó kör a barokk istállók felé… 

Aztán irány haza. 

Talán ezek után a közönség azt mondja: na, most aztán tudjam meg ebből az élménybeszámolóból, hogy érdemes-e ide jönni. 

Mit mondjak? 

Érzelmeim vegyesek. A kastély hatásos – viszont nem olyan hatalmas, hogy a méreteinél fogva meglepődjünk rajta. Emellett az egészből áthatóan párállik a Liechtenstein-hercegek múltba révedő, szépelgő romantikája, ami egy hajdani, hamisan jobbnak tartott kor felmagasztalását sugallja. A barokk kert unalmas, kietlen, színpompa nélküli; az angolkert gazos, ráadásul a hatalmas sétákat nem szakítja meg sok-sok kis apró ötlet, amellyel a park építői kedveskedni kívántak volna a séták ínyenceinek: van összesen a vízvezeték, a minaret, meg a művár. A tavak élettelenek és kietlenek. 

Szóval én azt mondom: a hely minimalista természetjáróknak ajánlott, akiknek elegendő örömöt ad az, ha láthatják a fákat és a vizet; akik viszont a kulturális kulinaritásra vágynak, csalódni fognak. Én csak úgy-ahogy elbóklásztam benne, mert ebből kellett gazdálkodnom - de sokkal többet vártam tőle. Viszont az is kétségtelen, hogy a felszívott látvány nem fog eltűnni belőlem emléktelen-nyomtalanul. A villanyórát például még öregkoromban, faggyas aggyal is vihogva fogom elmesélni… (Az más dolog, hogy amennyiben demens leszek, nem hiszik el.)

A korábbi posztomban (Diadalív az erdő mélyén) már megismert I. János Liechtenstein-hercegnek voltak még ötletei ahhoz, hogy dobja fel építészeti elemekkel az uralma alatt álló lankás morva tájat. Ha délnyugat felé elhagyjuk Valticét, úgy kb. 10 perc autóútra (a várostól 3 km-re) egy újabb meglepő jelenséget fedezünk fel egy domb tetején: egy fehér oszlopcsarnokot

Cseh neve ez: Kolonáda Na Rajstně, fordítsuk magyarra: a Reisteini oszlopsor, szintén Joseph Hardtmuth műve. (Most éppen a schönbrunni Gloriettét másolta át ide. A művészettörténészek szerint a középső ív Palladio híres Olimpica–ívére emlékeztet, ami Vicenzában áll. Szóval ez is koppintás. De hát senki nem mondta, hogy Hardtmuth valami nagyon eredeti személyiség lett volna az építészetben.)

Az ember tétován áll előtte, hogy jó, hát az erdőben álló diadalívet még valahogy meg lehet érteni, illett reprezentálni a vadászatok előtt és után, de ennek láthatólag semmiféle funkcionális haszna nincs.

Nem is volt. Nem azért került ide. A története a következő.

A herceg apjának, I. Ferenc József hercegnek (1726-1781) nyolc gyermeke volt, ebből öt fiú, közülük kettő már kisgyermekként meghalt. Ő maga így nézett ki:

Három fivér nőtt föl hát egymás mellett. Legidősebb fia, I. Aloys (Alajos) (1781-1805) lett apja halála után az uralkodó herceg, azonban gyenge egészsége volt, meg is halt elég fiatalon.

Semmivel nem írta be a nevét a történelembe, annyit tudunk róla, hogy megnősült, de nem születtek gyermekei, a környéken erdőgazdálkodással, bányászattal és kohászattal foglalkozott, épített továbbá egy szép palotát Bécsben a Herrengassén, fenntartott magának egy színházi társulatot – aztán ennyi. Utána jött az öröklési sorrendben I. János.

A harmadszülött fiú Philipp Joseph Aloys Martinianus volt (1762-1802), ő viszont tényleg nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben negyvenévesen, meg sem nősült, gyerekei sem voltak, portrét sem találtam róla a neten.

I. János herceg azonban nagyon szerette őket, ezért gyermeki és fivéri szeretetének kifejezéseképpen vágott bele ebbe az építkezésbe. Emléket akart állítani elhunyt szeretteinek, ennyi volt az egész célja. Ezért is szerepel a kolonnád tetején ez a szöveg németül: „Fiú az atyának, testvér a testvéreknek”.

A másik (város felé eső homlokzaton, az ún. férfiszakaszon) pedig ez: „A feledhetetlen férfinak egyetlen életben lévő fia.”

Az építkezés 1810-ben indult, vagyis abban az évben, amikor I. János elhagyta az osztrák hadsereget és a császári diplomáciát, hogy a magánéletbe húzódjon vissza. Ennek az emlékműnek az építése azonban nem ment gördülékenyen, mert 1811-ben, félúton megállt. Ennek az volt az oka, hogy Joseph Hardtmuth keményen megkérte az árát a működésének, s mivel a ceruzagyára éppen fellendülőben volt, ellenállt a herceg által ajánlott mérsékelt árfekvésnek, magyarán: mivel nem teljesítették a jövedelmi követelését, faképnél hagyta fenséges munkaadóját. A herceg kénytelen volt pótmegoldás után nézni, ezért meghívott egy Josef Kornhäusel nevű építészt, további „kibérelt” a hadseregtől 100 katonát, de azokkal sem ment a munka, ami 1812-ben végül teljesen leállt. De pótolhatatlan ember nincs: jött Josef Poppelack, aki Kornhäusellel együttműködve végül megoldott a feladatot, s 1817-ben készen állt az oszlopsor. A szobrokat és domborműveket (mint a diadalívnél is) Josef Kliebert csinálta, de ezekkel csak 1823-ban lett kész. A munka nem lehett tökéletes, mert az XX. század elején egy része leomlott, 1907-ben részben újjá kellett építeni. 

A mű a kommunizmus alatt 1961-ig a határőrség felügyeletét élvezte, nem volt látogatható. Ugyanis a nevezett hegy (valójában jókora domb) stratégiai jelentőségű volt: el lehet innen látni Mikulovig, a határvárosig, be mélyen Ausztriába, de még a szlovákiai Kis-Kárpátok is látszanak innen. (Azért ezeket a látványokat ne nagyon keressük, mert erdő veszi körbe; egy magasles persze más. De az itt nincs. Viszont lehetett látni e helyeket az emlékmű tetejéről, ahol katonák állomásoztak.) Le is romlott szépen, állagát a vasfüggöny felszámolása után állították helyre.

Az oszlopsor most tehát ott mereng a domb tetején, semmire sem használható, csak a turisták és a természetjárók hűtőznek az árnyékában, ki vannak téve a piknikes kosarak, szétdobálva a biciklik, gyermekek játszanak a fűben, a látogatók pedig üldögélnek előtte és isznak, dohányoznak, beszélgetnek. Teljesen békés az egész. A vandálok viszont nem látogatnak ide, a jelenség jó állapotban, firkák és rongálási tendenciák nélkül fogadja a látogatókat.

Én lefényképeztem elölről és hátulról is. Az oszlopcsarnok két oldala a férfi és a női princípiumot testesíti meg: amelyek a város felé néz (vagyis a főhomlokzat), ott vannak a férfiak; a hátsó része, amely egy erdőre pillant, a női.

Egész alakos szobrok a nőkről nincsenek, ők reliefeken jelennek meg, végzik a munkájukat, vagyis a család összetartását és a gyermekek nevelését. Mondjuk: szépítkezik egy kígyóval.

Vagyis egészséges életmódot él, mert a kígyó ugyebár az orvoslás jelképe, ahhoz pedig, hogy valaki öntudattal tekintsen bele a tükörbe, nem árt az ép test.

Kis történelmi képzavar van az egyikben, amelyik az oktatást akarta bemutatni, mert az ókorban még nem találták fel a kötött könyvet. Mi több: semmiféle könyvet nem találtak fel. Tekercset igen. De ne menjünk bele a részletekbe…

A nők is tudnak harciasak lenni, ha kell, erre ural a nevezett úrhölgy mellett a bunkó, amely az ellenség agyoncsapására szolgál. Légy résen!

Nyilván nem ő püfölte ezzel a szomszédságot, hanem a férfiak, de ez is egyfajta problémaelhárítási eszköz, amelynek használatát tudni illik; s mutatja, hogy a nők nem pusztán a nyájas tudományokat adhatják át utódaiknak, hanem a lélekerőt és a keménységet is, ha érdekeik elszánt védelméről van szó.

Ez is egy békés tevékenység lehet. Mondjuk, nem tudom, hogy a hölgy éppen mit csinál, de az biztos, hogy ez nem a durvulás apoteózisa.

Aztán rákerestem a neten, hogy mások mit láttak meg ezekben az alakokban, s azzal a meghökkentő dologgal találkoztam, hogy tele van a képernyő olyan fotókkal, amelyek az oszlopsor hátsó, női szakaszáról készültek, de a férfiak homlokzatáról alig van kép, ami van, az is olyan, hogyha kinagyítjuk, a pocsék fényképezőgépek miatt szétesik darabos képpontokra. Mire ez a nemi diszkrimináció? Úgyhogy most egy ritkaság következik a kedves olvasóknak: a férfiszakasz.

Van először is négy urunk, akik mind olyanok, mintha épp szónokolni készülnének. Természetesen ókori (római) jelmezekben fogadnak minket:

Találtam olyan jelzést, hogy ezek konkrét személyekről készültek, mármint a Liechtenstein-hercegekről, de én kötve hiszem, mert nincs alattuk felirat, az arcuk pedig eléggé egyforma. Ezek inkább olyan általános férfiasságot mutató alakok, amelyek arra igyekeznek utalni, hogy a legfőbb erénye e nemnek a nyugodt magabiztosság. Ezek azt akarták jelképezni, hogy egyrészt a Liechtensteinek egy fals családi mese alapján a római korba vezették vissza a származásukat, másrészt az „ősi erények” (akármik is legyenek azok) folyamatos továbbélését akarta bemutatni velük János herceg.

Fent itt is domborművek fogadnak minket, hogy mivel kell egy férfinak foglalkoznia. Nem, nem a vadászat-hadászat témaköre fogad minket, merthogy a három herceg, akinek ez a mű készült, egyikben sem jeleskedett, közük nem volt ezekhez. (I. Ferenc József még részt vett egy-egy kisebb csatában, de inkább megfigyelőként.) Marad tehát a békés teremtés. Én most azt mutatom be ezek közül, ami a szívemhez nyilván a legközelebb áll: a műveltséget és az ebből eredő alkotási vágyat, tehát a tudomány és művészet allegóriáját.

A nagy oszlopsor azonban, ha történészi szemmel nézünk rá, még mindig zavarba ejtő, hiszen I. János három olyan embernek állította ezt a dagályos emlékművet, akiknek árnyai nyomtalanul úsztak el a világ folyamában. De ha úgy tekintjük a dolgot, hogy ez egyszerűen csak a túláradó gyermeki-fivéri hála emlékműve, akkor már helyén van a dolog. Szóval, ez emlékmű az egyszerű szeretetnek épült. I. Jánosnak sok pénze volt, tehát terjedelmes dolgot készíttetett erről. 

Lehet erre fejet csóválni, hogy micsoda pénzkidobás volt ez! Az. És? A nagy szeretet tud csak igazán pazarolni…

Van Dél-Morvaországban egy angolparkos vidék, ami négy óra kocsiútra van Budapesttől, neve az, hogy Lednice-Valtice Kultúrtáj. E terület – ahogy neve mutatja – Lednice és Valtice falvak között és körül terül el, s egészen a kb. 15 km-re lévő Mikulovig hatol. Van itt minden, amiben a sétáló ember kedvét lelheti: dombok, kastélyok, tavak és patakok, hidak, romok, kastélyok.

A környék egykori gazdái, a Liechtenstein hercegek uradalma volt ez egykor, s ők megtettek mindent azért, hogy a táj minél több érdekes, ember építette helyszíntől legyen tarka. Nem elégedtek meg azzal, hogy volt kastélyuk a két faluban (mindegyikről nemsokára jön a beszámoló), s azoknak zárt parkjai, hanem még a többi szabad területet bepöttyözték mindenféle, tulajdonképpen értelem és tartalom nélküli építményekkel, amelyeknek más funkciója nem volt, csak a szimpla gyönyörködtetés. Különösen I. János herceg (1760-1836) volt az, aki fejleszteni kezdte e szemlélettel a vidéket, amelyet egy hatalmas lovagló- és sétatérré alakított át, s ezzel nagy divatot teremtett a tájépítészet iránt.

Megjegyzendő, hogy ő I. Ferenc tábornoka és diplomatája volt, azonban 1810-ben lemondott mindkettőről (elege lett az állandó vereségek miatti békekötések utáni kritikákból), s a magánéletbe húzódott vissza, már ha a tékozló tündöklést annak tekintjük…  

Jelen pillanatban – 1996 óta – az egész táj az UNESCO világörökségi listájának tagja, kezdő Csehország-ismerkedőknek melegen ajánlott. Aki ettől nem kap kedvet a cseh vidékhez, az semmitől sem. (Mondom én, aki már bejárta a fél országot, mire ide jutottam.)  

Nos, az egyik ilyen pazarlóan fölösleges épület Valtice fölött a Poštornáig futó műút mentén található meg. Egy kis parkolóban kell megállunk az út szélén (készüljünk fel 600.000 szúnyogra), majd kb. 10 perc sétával – elbaktatva egy halastó mellett – meghökkenve nézhetjük az erdő közepét. Merthogy van ott egy diadalív.  

Szép, nagy. Na, akkora nincs, mint a párizsi, annak csak kb. a fele, de tekintettel arra, hogy egy szelíd (bár gazos) tisztáson áll, s nem egy világváros közepén, még nagyzolóbbnak tűnik a mélázó környezet miatt.  Az épületet I. János herceg megrendelésére udvari építésze, Josef Hardtmuth (1758-1816) tervezte. Nála egy kicsit meg kell állnunk.

Hogy ez a név senkinek nem mond semmit, az rendben van – de a ceruza már igen. Mert bár nem Hardmuth találta fel, de alkotó módon fejlesztette azt: nála az íróbél agyag, korom, grafit és ragacs keveréke volt, ezt nyomta bele cédrusfába. Gyára fellendült, ebből lett 1848-ban a České Budějovice városában mai napig működő Koh-I-Noor ceruza- és radírgyár. Az osztrákok bélyeget adtak ki róla 2015-ben, merthogy az illető úr osztrák vala.   

Az ő tervei alapján Josef Kornhäusel építette fel 1810-1812 között e tájelemet (s természetesen alakított közben a terveken). Mintája (valószínűleg) a beneventói Traianus-diadalív volt.

De mire jó ez…?

Nos, semmi másra nem szolgált, mint a vadászatok találkozási pontjára (előtte és utána). Ezért neve – „rendez-vous”, vagyis randevú – nem a légyottra utalt. Okos ötlet, a herceg idedobhatott volna egy szimpla, fából ácsolt vadászházat is, de ő eredeti személyiség volt, neki diadalív kellett. A mű természetesen Dianának, a vadászat istennőjének volt szentelve.  Erre utal a felirat is rajta: DIANA VENATRICI EIUSQUE CULTORIBUS IOAN, PRINCEPS A. LIECHTENSTEIN MDCCCXII.

(Megjegyzendő, hogy János herceg jó történelmi érzékről tett tanúbizonyságot, hiszen ebben az évben hanyatlott le ellenségének, Napóleonnak a csillaga. Szóval, bár János herceg volt a vesztes – részt vette az austerlitzi csatában is – , de hosszabb távon ő győzött. Napóleon, a legenda egy szigeten morzsolgatta napjait, ő meg vadászatokon nyargalászott fel-alá. Az más kérdés, hogy János hercegből nem lett legenda.)  

De volt ennek a diadalívnek egy másik háttere is. A Liechtensteinek ugyanis kitalálták maguknak még a barokk korban, hogy a család olyan ősrégi, hogy már a római korban is számon tartották őket. Ez akkoriban nagy divat volt, minden királyi és arisztokrata család igyekezett visszahatolni a görög-római ködbe, hogy a maga történelmi nagyságát kiemelje. Ezeket különben ők sem vették komolyan, de a kék vér bizonygatásának jó volt.

Nos, a Liechtensteinek családi legendája szerint a família alapítója a IV. században élt Gaius Actius római patricius volt, tehát fejet le, meghajlás. (A mellékelt kép nem őt ábrázolja. Igazábol senki sem tud róla semmit.) 

János herceg fontosnak tartotta ezt az emlékművet azért is, mivel a napóleoni háborúkban vett részt, hogy megmentse a Habsburg Birodalmat a két-három évente esedékes összeomlástól, így a diadalív a saját vállveregetését is szolgálta.  

Az építmény tetején a vadászat előtti és utána tisztálkodásra és lazításra szolgáló helyiségek vannak ablakokkal, ide lehetett bemenekülni az eső elől. Most nem tudom, hogy lakják-e, mert ezekben nem jártam (bezárt a bazár, mire odaértem), de az egyik oldalán lévő ajtó mögül hangok szűrődtek ki, gyermekzsivaj, felnőttek nevetése; az ablakok meg nyitva voltak. Utánanéztem: így van, a diadalív egyik lába eleve gondnoki laknak volt kialakítva. (Megjegyzés: az épület mögött, az erdőben szintén van egy-két lakóház, de alig vehetőek észre, csak a szétszórva lapuló autók tanúskodnak arról, hogy itt laknak egyéb népek is.) A főúri társaság a másik oldalon mehetett be és fel annak tetejébe, ahol volt (van) egy társalgó, és egy 7 x 16 méteres főcsarnok, gazdag stukkókkal díszítve.

A pilléreken lévő pilaszterek között görög-római mitológiai és vadászati ​​motívumokat látunk.  

S ezek nem puszta tucatmunkák, mert hát nézzük meg, milyen komoly szobrászai teljesítmény van abban, hogy a szarvas agancsa kihatoljon a keretből.  

A mű tetején az évszakok allegorikus alakjai állnak. A szobrok és domborművek alkotója Josef Klieber volt.  

Mit tegyünk hozzá a látottakhoz? Az ötlet egyszerű, akik csinálták, azoknak a nagy művészi önmegvalósításba sem kellett belerokkanniuk, a kivitelezés sem emészthetett fel rettenetes összegeket, s a látvány mégis elismerésre készteti az embert. Csak megjegyzem: Budapesten meg évek óta döglődik a városvezetés azon, hogy hol és milyen emlékművet állítsanak az I. világháború áldozatainak. Nem kéne ezen szenvedni tovább: irány egy park, aztán bele egy ilyet. I. János és Herr Hardtmuth ezt a problémát már rég megoldotta volna. (Ha tudni akarjuk, hogy mi volt I. János herceg másik nagy ötlete e tájon, akkor kattintás ide.)

II. Ottokár (1232-1278) morva őrgrófként kezdte a pályafutását, majd cseh király lett, s innentől kezdve arra fordította az idejét, hogy megszerezze a német-római császári trónt. Ennek érdekében – minden jogot tiporva – meghódította a Babenbergek kihalása után gazdátlanul maradt mai Ausztria keleti részeit, Szlovéniát, s egy kis részt Felső-Itáliából. Birodalma Sziléziától a Velencei Köztársaságig terjedt: ez azonban nem volt elég a császári trónhoz, mi több, ez volt annak legfőbb akadálya. A német urak egy császári interregnum után 1273-ban helyette egy jelentéktelen svájci középnemest választottak maguk fölé (de csak német királyként), ez pedig az öregedő Habsburg Rudolf (1218-1291) volt.

Neki két előnye volt Ottokárhoz képest: nem volt szláv és nem volt tetemes vagyona, így hatalma sem. Ez utóbbi pótlásáról gyorsan gondoskodott, mivel a birodalmi sereggel visszahódította az Ottokár által elorzott osztrák tartományokat. Ottokár fogait csikorgatva adta ezeket vissza, s kénytelen volt még a cseh királyságát is hűbérként elfogadni Rudolf kezétől. De a császári cím iránti vágyáról nem tett le. Az összecsapás nem várhatott a végtelenségig. II. Ottokár nagy propagandahadjáratot folytatott, s nemcsak a cseh rendek támogatását bírta, de a németek felét is, segédcsapatként társult mindezekhez pár lengyel bandérium; Rudolfnak viszont sikerült megnyernie szövetségesként IV. (Kun) László magyar királyt, aki joggal aggódott a nekünk mindenféle kárt okozó Ottokár miatt, mert ő Győr, Moson és Sopron vármegyékre folyton rá akarta tenni a kezét. A döntő csata a két sereg között Bécs fölött, a Morva folyótól nyugatra, Dürkrut és Jedenspeigen község között zajlott le 1278. augusztus 26-án. II. Ottokár veresége totális volt, ő maga halálát lelte a csatatéren. Ezt Than Mór így fogalmazta meg az egyik leghíresebb festményén:

A képen Rudolf és László fog kezet. Ezzel véget értek a cseh birodalmi álmok, viszont felemelkedett a birodalom keleti végeit, mint megürült hűbérbirtokokat elfoglaló Habsburgok csillaga. (Megjegyzés: ezt a csatát a nemzetközi történészi szakirodalom dürnkruti csatának hívja, nálunk viszont mint "második morvamezei csata" honosodott meg. Az első morvamezei ütközet 1260. július 12-én volt, amikor - minő meglepetés! - II. Ottokár csapott össze IV. Béla magyar királlyal Stájerország birtokásáért. De az nem itt volt, hanem a mai Groißenbrunn mellett. Súlyos magyar vereség.)

A csata helyén semmit sem emeltek, ami emlékeztetett volna az eseményekre, a Habsburgok nem forszírozták ezt az emlékezetpolitikai ügyet. Talán nem vágytak arra, hogy az alávetett, osztrák örökös tartománnyá lefokozott Cseh Királyságban élőket fölöslegesen froclizzák vele – vagy azt nem akarták, hogy a magyarok kivagyiságának kedvezzenek; az Osztrák Köztársaság viszont nem emelt emlékműveket a birodalmából kitiltott uralkodóháznak. Végül 1978-ban állítottak fel Dürnkrut északi határában a főút mellett egy kis parkban (de inkább parkolóban) egy faragott kősziklát. (Az osztrák, mi több: környékbeli Karl Hermann [1918-1986] műve.) Csehországból hazafelé menet, gondoltam, megállok mellette, semmi különös, pár fotót lenyomok róla, aztán irány haza.

Ehhez képest, amikor az északra fekvő Jedenspeigen határához érkeztem, a következő várt az út szélén:

Ki kellett pattannom a kocsiból megszemlélendő ezt az átható esztétikai borzalmat. Kellett egy perc, mire lenyugodtam a látványtól, s megint igyekeztem előhozni magamban azt a gondolatot, hogy a szándék a fontos, nem az eredmény, az emberek jónak születtek és keresik a szépet. De akkor is…

Nyugalmam addig tartott, amíg a falu végén meg nem pillantottam ennek párdarabját. Az előbbi katona – a pajzsán lévő sasból kivehetően – a német rendeket (Rudolfot) jelképezte, ez viszont a csehet, mert oroszlán van a pajzson. S hát milyen lehet egy cseh harcos? Olyan, mint a megöregedett Rumcájsz: nagy szakáll, marcona arc, ő a szláv erdők zord szülötte, aki itt egy túlméretezett kerti törpe alakjában marconáskodik.

Nem, nem néztem utána és nem is fogok annak, hogy ki készítette el ezeket a penetráns szörnyűségeket, meggyőződésem szerint már úgyis mindegy, az illető egy téli éjjel a háza udvarán már rég visszaadta a lelkét teremtőjének, reggel a mentőknek kellett meggémberedett ujjai közül kifeszegetni az odafagyott vodkásüveget. Mert ezzel a szobrászati tehetséggel már a XIII. században kivágta volna a helyi népművészeti szakközépiskola. És még ki is van világítva szürkület után! Ez sajnálatos. Innentől kezdve már csak abban lehet reménykedni, hogy egy álmos kamionsofőr, vagy egy szelfiző román vendégmunkás a kocsijával elgyalulja innen az egészet…

De lelkem magához tért, amikor megláttam a Jedenspeigen és Dürnkrut között elhelyezett emlékművet az út jobb oldalán. Jó, ez már minőség. Ez sem valami nagy dobás, de mégis…

Jellemző, hogy mindenki elölről fényképezi le, hátulról már nem, én megtettem, tessék, egy igazi világritkaság a neten. (Görbe a kő!)  

Mint látható, a mű megrendelői igyekeztek mindkét községnek kedvezni, erről tanúskodik a felirat is:

Ha egyébként rögeszmésen egzaktak akarunk lenni, akkor jelezni kell, hogy az emlékkő nem Dürnkrut, hanem Jedenspeigen közigazgatási területén található meg.

A felirat azonban bántó a számunkra. Ugyanis egy szó sem esik arról, hogy itt harcolt IV. László magyar király hada is, mi több, ő maga személyesen jelen volt. Hogy egyébként a magyar had mekkora hányadát tette ki a birodalmi seregnek, arról megoszlanak a vélemények: egyesek szerint mi adtuk a többséget, mások szerint kb. az egyharmadát. Egyezzünk ki a felében. Azért jellemző az osztrákokra, hogy mennyire lenéznek minket, magyarokat: mi mintha itt sem lettünk volna. Ez az ő magándicsőségük, a többieknek aus. (A lovag a Rudolf-sast viseli a pajzsán, s ez van a zászlaján is.)

A helyzeten, hogy mi, magyarok semmiféle emlékeztetőt nem kaptunk ezen a kövön, változtatni kellett. Tudni kell, hogy IV. László félig kun származású volt, ez a nomád nép aztán nyomtalanul beleolvadt a magyarságba, de még mindig vannak, akik úgy gondolják, hogy ők márpedig kunok. 2009-ben volt az I. Kun Világtalálkozó, s ott tartott Négyesi Lajos hadtörténész egy előadást a kun harcmodorról, megemlítve a morvamezei emlékkövet. Mester Sándor kiskunhalasi tanár, népművelő képzeletét felgyújtotta a dolog. 2018-ban felkarolta az ügyet, hogy legyen itt egy emléktábla a magyar és kun harcosokról, s csatlakozott hozzá Szegletes László egykori honvéd törzszászlós, a kiskunhalasi Kuruc Vitézek Nyugállományú Egyesület elnöke. Ők 2018 április közepén elültettek itt egy fát, amit a kunsági földről hoztak. Megvan most is, iperedik szépen, pedig szeles itt a táj:

2018. augusztus 26-án pedig megtörtént az emléktábla felavatása, a két falu polgármestere is jelen volt. Így néz ki:

A táblán lévő kisplasztikát – a hátrafelé nyilazó kun harcost – Kozma Anita szobrász készítette, a szöveget Pap Csaba kiskunhalasi kőfaragó készítette.

Amikor ott jártam (2019. június 11-én) egy koszorút vettem észre elé téve. Nos, Szegletes László meghalt. 2019. február 18-án hunyt el, az emléktábla avatása után fél évvel. Szegény.

Nyilván ezek után nem fogok élcelődni azon, hogy Dürnkrut kimeneti szakaszán megint fogadott egy baltával faragott borzadály, ugyanaz, mint Jedenspeigen határában. Eszerint ezek szakmányban készültek? Kedvem lett volna kimenni Dürnkrut mindegyik kivezető útjának a végéig, hogy hátha van még felhozatal ezekből a rémségekből, de beláttam, hogy butaságokra nem szabad pazarolni az időt.

Ha tovább haladunk a főúton Hegyeshalom felé, kb. 20 km múlva elérjük Marchegg városkáját. S mit találunk a főtér közepén?

Egy vadonatúj II. Ottokár-szobrot! De nem, ennek semmi köze sincs 1278-hoz. 1268-hoz inkább: ebben az évben említette meg először egy okirat a falu nevét, s mivel akkor II. Ottokár rablóuralma alatt állt a terület, hát őt tekintik alapítójának. 2018. június 22-én, a település feltételezett létrehozásának 750-edik évfordulójára avatták fel a főtéren Petr Císařovský cseh szobrász munkáját. Ahogy a fényképeken láttam, ő maga nem vett részt az ünnepélyen, arcképe alapján afféle világra legyintő Konok Péter-fazonnak tűnik, úgyhogy nem csodálkozom a távollétén. A szobor különben egyszerű, a pengéjén fogott kard pedig azt akarja jelképezni, hogy az uralkodó most nem harcolni, hanem (Isten nevében) teremteni akar. Amint látható, Morvamező igazi sztárja II. Ottokár.

Hogy az arca nem egyediesített, érthető: a középkor mélyén az uralkodók nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a vonásaikat megörökítsék. Ők Istennek feleltek, nem az utókornak. A jelenkornak meg aztán főleg nem.

Történt pedig ez: 1809. május 21-22-én a Bécstől északra lévő Aspern és Essling falvak között szembeszállt egymással Napóleon és I. Ferenc hadserege. A két napos kegyetlen csatában az osztrákok győztek – ez volt Napóleon első síkvidéki veresége. A hős pedig Károly főherceg (1771-1847) volt, a Habsburgok katonai reménysége, aki idáig ugyan többször győzött Napóleon tábornokai ellen, de a Nagy Ellenséggel kapcsolatban 1809-ben vereségről-vereségre bukdácsolt, viszont hadvezéri tehetsége a taktikus visszavonulásban egyértelműen megmutatkozott. Ő maradt tábornagyi rangban (és mint Generalissimus) a svarcgelb seregek élén, s méltatására legyen mondva: nem akárhogy nyerte meg az ütközetet. Az egyik veszedelmes pillanatban (május 22-én), amikor már-már megroppantak az osztrák hadsorok, lóra ült és zászlóval a kezében vezényelt rohamot! Nem csoda, hogy a bécsi Hofburg előtt lévő Heldenplatzon (Hősök terén) így jelenik meg szoborba öntve 1859-től:

Ez már csak azért is nagy teljesítmény volt a részéről, mert igazából habozó és bizonytalan ember volt, nem éppen a lelkierő gyöngye, s jobb szerette az ügyes visszavonulást, mint a hősi rohamot. Napóleon hada azonban felmorzsolódott a csatában, az állomány fele odaveszett; a császár ezért visszavonta seregeit a Duna mögé. Ráadásul személyes tragédia volt számára, hogy május 31-én sérüléseibe belehalt egyik legtehetségesebb tábornoka, Jean Lannes marsall.

De nem az a típus volt, aki feladta volna. „Még nem haltam meg” – közölte már a csata előtt, utalva a balsikerű spanyol hadjáratára, amelytől mindenki a bukását várta; amikor pedig Európában szétrepült a csüggesztő asperni vereség híre, ő cinikusan röplapokkal szórta tele a világot, amelyekben győztesként ünnepeltette magát. Megszállva tartotta Bécset, összerendezte és feltöltötte a hadseregét, s másfél hónap múlva a pár kilométerre lévő Wagram falu határában olyan parádésan zúzta szét az osztrák főerőket, hogy Károly főherceg Znojmóba menekült s onnan könyörgött békéért. Napóleon nem akarta feszíteni a húrt, és gyorsan elfogadta azt. Károly innentől kezdve megcsömörlött az egyenruhás világtól, visszavonult, békésen gazdálkodott uradalmain, üres óráiban pedig hadászati szakkönyveket írt, amelyeknek köszönhetően még az I. Lajos féle regensburgi Walhallába is bekerült a szobra:

Mint jeleztem, a csata Aspern és Essling között zajlott le, ezért aztán a történészek hol asperni, hol esslingi csatának nevezik, a legóvatosabbak aspern-esslinginek. Végül Aspern nyert, mert ennek belsejében folyt a legdurvább harc, s itt helyezték el a csata emlékművét is. Stílszerűen: a falu közepén, a Hősök terén (ami itt is Heldenplatz).

Megjegyzés: ma már Aspern Bécs egyik külvárosa, tételesen a XXII. kerület része, önmagában egy tömör érdektelenség, ha a címbeli oroszlán nem lenne, ember nem nézne ide. Az emlékmű a központban álló Szent Márton templom előtti téren, a bejárat mellett helyezkedik el egy kis park közepén. Megjegyzés: ez a templom már a csata idején is állt, itt folyt a legkegyetlenebb kézitusa.

Az oroszlán hatalmas, kétszeres méretarányú. Anton Dominik Fernkorn (1813-1878) műve, amelyet 1858. május 22-én avattak fel. A környezet akkor még bukolikus volt, földút, kis templom, parasztok… Meg persze a kirándulók.

A szobrász alaposan tanulmányozta a schönbrunni állatkert oroszlánját, három évig tartott a munka, szerintem egy, azaz kettő bizonyos szempontból túl realistán is sikerült, lásd erről az alábbi részletet:

Hogy erre mi szükség volt, nem tudom, mindannyian tudjuk, hogy a sörényes oroszlán hímnemű, akárcsak (akkoriban még) a katona. 

A mű nem a győzelmet hirdette, hanem az itt elesett osztrák katonáknak állított emléket. Tehát a cél nem az volt, hogy a csatában megfáradt és aludni készülő oroszlánt ábrázoljon, amely elcsigázott a sebektől és a fájdalomtól, hanem egy haldokló állatot, amit mutat az is, hogy kiáll a testéből a bal lapockája fölött egy dárda féméle.

S hogy kit győzött le? Nos, ha a szobor háta mögé lépünk, akkor láthatjuk, min fekszik: 

Igen, a napóleoni sason. Azt győzte le.

Az oroszlán mellett még több másodlagos emlékjelet találunk a templom előtti parkocskában. Bécs felé két temetői oszlop emlékeztet a csatára, egyik pl. a franciák tömegsírjának volt a jelzőoszlopa. 

De van olyan, amelyet már annyira szétmarcangolt az idő, hogy szabad szemmel alig lehet rajta látni a betűket.

Viszont itt van a Béke Hársfája, amelyet a csata 200-adik évfordulójára ültettek, emlékkővel:

Velük szemben, a templom fala mellett sírkövek vannak, azonban ezek polgári személyeké, később keletkeztek, már azok unokái sem élnek, akik ezeket a szeretteiknek állították, csak valahogy beleragadtak a földbe.

Mellettük ott van a csata múzeuma, e nemében a világ legkisebb kiállításai közé tartozhat. Mondom, „-hat”, mert nem mentem be, alig van nyitva, amúgy sem lehet benne más, mint kardok, puskák, zászlók, egyenruhák, néhány litográfia.  

Ha visszatérünk az oroszlánhoz, a háta mögött a templom falába helyezve egy emléktábla utal arra, hogy a franciák sem feledkeztek el a helyszínről. Egyrészt a katonáknak állítottak emléket ezzel (megkülönböztetve a legénységet és a tisztiállományt), másrészt Lannes marsallnak. (Aki, megjegyzem, nem itt halt meg, hanem kilométerekkel odébb, a Duna túlpartján.) Hogy mikor került ide ez a tábla, s ki állította, nem tudom, de nagyon újnak nézett ki.

Na jó, végül is körbejártuk a helyszínt… De nem hiányzik a kollekcióból valami? Gondolkodjunk csak.

Hát persze!

Hol van Károly főherceg?

Akárhogy osztjuk-szorozzuk, ez az ő csatája volt. Mi az, hogy nincs az ő érdeméről semmi? Jó, kb. 10 km-rel odébb a bécsi főtéren ott van a túlméretezett, akarattól dagadó szobra, de úgy éreztem, ide is kellene valami róla. Nem sok, csak olyan jelzésszerű, hogy hát mégis csak, csókolom, ezt ő hozta össze… Nézzünk csak körbe, hátha!

Kezdjük a templommal. Van előtte a 1820-ból származó Jézus- és egy 1743-ból eredő ronda Nepomuki Szent János-szobor, egyik sem érdekes. Ha belépünk a templomba, ott sem találunk semmit Károly főhercegről. Bár egyébként nem érdektelen széttekinteni a belső térben, mert igen eredeti a kiképzése. Látszik rajta, hogy a valamikor egy kis, jelentéktelen falusi templom volt, amibe épp elfért a helybeli parasztság. Aztán, amikor Bécs felfalta Aspernt, kellett a híveknek további hely, s ezt úgy oldották meg, hogy kidöntötték a bal oldali falat, majd ide illesztettek egy póthelyiséget, egy légtérré téve a régit és újat. Érdekes megoldás, és ráadásul jól mutat a barokk és a modern vonalvezetésű tér.

Ezután elindulhatunk egy kis sétára a széles főutcán, a Groß–Enzersdorfer Straße-n, hogy megtekintsük a kb. 200 méterre lévő Tüzérségi Emlékművet. Ezt annak emlékére emelték, hogy május 22-én, a csata második napján az osztrák ágyúk végezték el a napóleoni hadseregritkítás javát. Hátha ott van valami, bár elég kétséges, merthogy Károly a lovasságnál szolgált…

Odafelé haladva a hely megszégyenítéseként a Napóleonhoz címzett hentesbolt és falatozó cégére bámult ránk, jogosan sértve minden öntudatos osztrákot. (Ja, nem.)

Mellette egy kínai vegyeskóceráj rontja a levegőt, viszont falain az ablakok között tűzzománcból készült mozaiksor mutatja be Aspern rövid történetét. Hogy pl. itt volt a limes, majd a népvándorlással jöttek a magyarok:

Jött a békés középkor:

Aztán a törökök kétszer is (1529, 1683), tönkrevágva a környéket:

Ekkor már közeledünk a dátumunkhoz, s valóban: itt van Károly főherceg, mégpedig akcióban! De gyenge öröm ez, mert felismerhetetlen, arca nincs:

A továbbiakat csak azért mutatom be, mert egységben legyen a sorozat. 

Végén a kék földdel, ami feltehetőleg a világbékét akarja jelképezni. Vagy Haydntől a Teremtés c. oratóriumot, ennek bemutatójáról kapta a nevét a budapesti Kékgolyó utca is, hát akkor legyen Aspernben is egy kékgolyó.

Sajnos, hiába kutattam ennek alkotója után, nem tudtam meg, ki és mikor ragasztotta fel (és miért pont erre a nemtelen kiskereskedelmi felületre) ezt a bájosan amatőr munkát. Az utolsó előtti képen ugyan van monogram - HW - , de ez kevés volt a kiinduló kutatáshoz. 

Száz méter múlva már ott is vagyunk a tüzéremlékműnél.

Ezt a csata századik évfordulójára avatták fel (1909. május 30-án), bár elég érdektelenül húzódik meg a fák árnyékában. Tervezője valami Richard Hildebrand volt, s merengett a tetején egy kétfejű sas is, ezt 10 év múlva leszedték, aztán átalakították inkább I. világháborús emlékművé (is).

Lehangoló. Be is ültem a kocsiba, tettem egy kört a templom körül, hogy hátha van még valami Károlyról, visszakanyarodtam a Heldenplatz felé, s ekkor vettem észre bal oldalon valamit.

Az út túloldalán volt, teljesen beleveszve a mögötte álló házfal szürkéjébe. A kocsit felugrattam a szemközti járdára, s rohantam fényképezni. És igen!!!

Arca ugyan sincs neki, akárcsak a majolikásnak, de ne legyünk telhetetlenek. Ez legalább tényleg emlékműszerű, mert kőből van.

A feliratából megtudjuk, hogy a „Szebb Jövő” Nonprofit Lakásépítő Szövetkezet állíttatta 1988-1990 között. A dombormű alkotójának a nevét nem találtam meg sehol, az a két építész, aki fel van rajta tüntetve, ismeretlen egyéneket rejt, egy forrásom szerint viszont valami Wilhelm Kocian (1942-2010) csinálta, akiről szintén semmit sem tud a net, s ez gyanús. Gondolom, a mögötte lévő házhoz kapcsolódva építhették.

Én erre azt mondom: most hagyjuk a minőséget, ez a két kísérlet szép példája a lelkes amatőr helytörténeti kezdeményezéseknek. Művészileg nem sokat érnek ugyan, de a szándék dicséretes. És inkább legyenek, mint ne legyenek. Szóval: megvan Károly főherceg!