Ha Varsó főterén, a Tudomány és Kultúra Palotája melletti téren (Park Świętokrzyski) sétálunk, látunk egy szoborcsoportot. Egy öreg, szakállas férfi áll középütt, előtte gyermekek, kik fölé óvón terjeszti ki karjait. A gyermekek láthatóan valamitől félve állnak előtte: olyanok, mint akik tudják, milyen sors vár rájuk, s az öregember mégis megnyugtatóan áll mögöttük. Fogadjátok el, nem hagylak magatokra titeket – ezt sugallja a látvány. Remek kompozíció ez – aki látja, megérzi, hogy itt valami szörnyű dolog fog történni, s az alakok mégis szembenéznek a végzetükkel, s közben maradt nekik valaki, aki enyhet nyújt nekik a rettenetes pillanatban.  

Ez a mozzanat nem Varsóra utal, hanem Treblinkára, a halálgyárak egyikére: mert így állhatott ott az elgázosításra ítélt zsidó gyermekek fölött apostoluk és pótapjuk, akiről e szobor szól. 

Magyarországon alig ismert a közönség számára Janusz Korczak (1878–1942) neve – a lengyeleknél és a zsidóknál viszont egyaránt nemzeti hős. Mert Korczak (született Varsóban, eredeti nevén Henryk Goldszmit) ugyan asszimilált zsidó családból származott, de inkább lengyel volt, mint héber. Tegyük hozzá: egyszerűen nem érdekelte ez a kérdés.

Nevének megváltoztatása úgy történt, hogy 1898-ban jelentkezett a Varsói Kurír c. lap színműpályázatra, s álnévként magának a Janasz Korczak nevet adta meg Którędy? (Merre) c. darabjához. Janasz Korczak egy lengyel történelmi hős; de a szerző neve egy nyomdahiba miatt Janusz Korczak lett. Aztán ez rajta is maradt. Színdarabjáról mit sem tudunk, de azt igen, hogy ez évben a Varsói Cári Egyetem orvostudományi szakán kezdte meg tanulmányait. Ez nem épp jól kezdődött: 1899 decemberében letartóztatták a Varsói Jótékonysági Társaság olvasótermeiben végzett túl nemzeti tevékenységéért. 

De nem tartott sokáig fogsága a varsói Citadellában, mert még ebben az évben Svájcba utazott, hogy megismerkedjen Johann Heinrich Pestalozzi (1746–1827) munkásságával; itt a gyermeknevelés egyik úttörőjének szegényházakkal kapcsolatos tanaival ismerkedett meg gyakorlati körülmények között. Végül 1905-ben szerzett orvostudományi diplomát Varsóban. Katonaorvosként vett részt az orosz-japán háborúban, ahol hadnagyként kezdte, majd őrnagy, fagyis cári főtiszt lett. 1911-ben (miután 1907-ben Berlinben is praktizált gyermekklinikákon) úgy döntött, hogy feladja családalapítási terveit: ő minden gyermek orvosa és lelki segítőtársa akart lenni. 

Ebben kapóra jött neki, hogy 1912-ben a varsói Zsidó Árvasegélyező Társaság a városban új gyermekotthont nyitott (a Krochmalna utca 92. alatt), s igazgatójának őt választották meg. Nem sokáig láthatta el ezt a feladatát, mivel 1914-1928 között a lengyel fronton lett főorvos. 

De a gyermekektől nem tudott elszakadni. 1918-ban írta meg korszakalkotó művét, a Hogyan szeressük a gyermeket címmel (ez nálunk 1982-ben jelent meg), majd 1919-ben jött a Megbocsátás c. könyve, s 1929-ben A gyermekek joga a tiszteletre (magyarul: 1995.). Korczak ezekben fektette le a maga „pedagógiai hőskölteményét”. Alapvető problémaként azt jelölte meg, hogy a gyermeket senki sem veszi komolyan, s emiatt valamiféle egységes mérce alapján akarják őket felnevelni; neki viszont meggyűződése volt, hogy a gyermekeket félig felnőttszámba kell venni annyiban, hogy tisztelni kell egyéniségüket, s türelemmel ehhez igazítani az oktatási programokat. Elve tehát a személyiség feltétlen tisztelete volt, s az ehhez illesztett pedagógia – vagyis nem fordítva, mint ahogy a poroszos tanítás tartotta. Mai névvel illetve tehát gyermekjogi aktivista volt. 

Lengyelország önállósodása után nagy tekintélyre tett szert nemcsak otthon, hanem külföldön is. 1925-ben befogadták őt a szabadkőművesek; 1926-ban megalapította a Kis Szemle (Maly Przeglad) c. folyóiratot (ez 1930-ig élt), ami a Nasz Przeglad (1926–1939) zsidó cionista napilap periodikájaként jelent meg. Emellett egy ideig a lengyel rádióban önálló műsora volt Beszélgetések címmel. Írt emellett egy regényt is (Első Matykó király címmel 1969-ben magyarul is megjelent). 1919-1936 között Maryna Falskával közösen a lengyel gyermekek számára létesített, Nasz Dom (Mi Otthonunk) vezetője lett. 1939-ben adta ki Pedagogika żartobliwa (Tréfás pedagógia), Moje wakacje (Vakációim),  Gadaninki radiowe Starego Doktora (Az öreg doktor rádió-tereferéi) című könyveket. A Lengyel Irodalmi Akadémia 1937-ben Aranykoszorús íróvá avatta. A 1930-as évek közepén látogatást tett a félszabad Palesztinában. 

Egyébként rengeteg baja volt a lengyelséggel, mivel azok csak a zsidót látták benne, s az antiszemita légkörben mind nehezebben tudott létezni, pl. ezért kellett feladnia rádióműsorát, ill. a Kis Szemle c. folyóiratot, amelyet (nem mellékesen) gyermekek (is) szerkesztettek. De Lengyelországhoz és a lengyelséghez sosem maradt hűtlen. Praxisa is volt: a gazdagabbakat drága pénzen kezelte, a szegényekhez ingyen ment (mint nálunk hg. Batthyányi-Strattman László). Az ország csak úgy ismerte őt, mint Pan Doktor (Doktor úr), vagy Öreg Doktor. Nem mellesleg bírósági szakértői is volt gyermekelhelyezési és bűnvádi ügyekben. 

1940-ben a zsidó árvaház lakói (és hát persze Korczak is) a varsói gettóba kerültek a Chłodna utca 33 sz. alá. Korczak látványosan szervezte meg a bevonulásukat: elől piros-fehér zászlót vittek, hátul Dávid-csillagosat. Itt azzal töltötte az idején – az árvaház felügyelete mellett – , hogy megírta az önéletrajzát. (Magyarul: Gettónapló, kiadva: 2017.)

1942. július 22-én nagy deportálás indult el a varsói gettóból: naponta kb. 10.000 ember indult innen a halálba. A gyermekeket is pusztításra választották ki, a vonat Treblinka felé lett irányozva. Janusz Korczakot sokan akarták megmenteni: leginkább a varsói ellenállás. Nos, ekkor hozott egy döntést, s ezzel írta be magát a világ valódi nemességének aranykönyvébe. 

Így történt az eset.

1942. augusztus 5-én vagy 6-án (vita van róla) a németek kiadták az utasítást, hogy a Śliska utcába átköltözött (ma: Sienna utcai) zsidó árvaház 192 (vagy 196 – megint vita van) árváját gyűjtsék össze (akik 2-13 év közöttiek voltak), és indítsák el meg nem határozott célú útirányba induló vasúti járat felé. (Az egy turisztikai tévedés, hogy a szobor az árvaház helyén áll. Nem, az máshol van, északra, több utcányira.) Ma már tudjuk a célt: ez Treblinka volt. Akkor még nem tudta senki a konkrét nevet, de azt igen, hogy onnan nincs visszaút… A lengyelek szinte könyörögtek Korczaknak, hogy hagyja magára a már eleve elrendelt sorsú gyermekeket, ő azonban ezt többszörösen elutasította. Velük telt ez az élete, ők voltak a hitvallásai, s most nem hagyja őket magukra, hogy gyáván, hamis papírok birtokában meglógjon? Soha!  

Így a kijelölt napon a gyermekeket szépen kiöltöztette (már amit ez jelentett ezen a mesterséges nyomortelepben), s fegyelmezett tömbben felsorakozatta őket az árvaház előtt. A németek közben a szokásos módon tomboltak az utcákon: lövöldöztek és ordibáltak. Aztán Korczak kezén fogta a két legkisebb gyermeket, s elindította az árvákat az Umschlagplatz, vagyis a gyülekezőhely felé. Csizmában, bőrővvel ellátva vonult előttük, mint egy parancsnok, de már hajlott háttal, szomorú szemmel. A gyerekek nem sírtak, némán mentek utána. A fejük fölött zöld zászlók lobogtak, a remény (és az önnyugtatás) jelképei.  

Közben a gettó Zsidótanácsa megállás nélkül telefonált, hogy legalább őt kimentsék a halálra ítéltek közül. Nem jártak sikerrel. A legenda szerint azonban az Umschlagplatzon egy SS-tiszt felismerte Korczakot. Ezt kérdezte tőle: „Ön írta a ’Kis Jack csődjét?’” „Igen.” „Jó könyv. Olvastam, amikor kicsi voltam. Szálljon ki.” „És a gyerekek?” „A gyerekek utaznak. De ön itt maradhat.” „Ön téved. A gyerekek mindenekelőtt.”[1] És Korczak azzal behúzta maga mögött a vagon ajtaját. Mások szerint ezt mondta utoljára: „Nem tudnám elárulni a gyermekeket.”[2] 

Akármi is történt, a gyermekeket felterelte a vagonba, s ő maga is utánuk lépett. Aztán jött Treblinka, a pusztulás. Időpont ismeretlen, a történészi köztudatban augusztus 7. maradt meg.   

Az Okopowa Utcai Zsidó Temetőben is áll egy szobra (Mieczysław Smorczewski, 2002), amely épp azt a pillanatot ábrázolja, amikor Korczak a gyermekeket elindítja a halálba indulók vagonja felé.

A lengyelek nem siették el a róla szóló megemlékezést, mert a Kultúrpalota melletti központi szobor felavatására csak 2006. június 1. napján került sor. (Alkotók: Zbigniew Wilma építész és Jan Bohdan Chmielewski szobrász, de volt egy harmadik társuk is: Zbigniew Mikielewicz szobrászművész, aki a 7 méter magas fát hozta létre mögöttük. Ez a hétágú gyertyatartót jelképezi.)  

De van egy harmadik szobor is Varsóban! (Alkotó, felállítás éve ismeretlen.) Ez pedig a hajdani Pawiak Börtönben található meg. Így néz ki az egyik cellában:

Ez a pokoltanya 1940-től a gettó területen helyezkedett el, akkor még az engedetlen zsidók börtöne volt. (De azért került ide más is. A város közepén volt, ill. van most is, már ami maradt belőle: az alagsor.) Korczak ennek mélyére azért jutott (1940-ban vagy 1941-ben), mert a gettóban provokatívan nem viselt Dávid-csillagos karszalagot. Egy nap a németek egy korábbinál kisebb árvaházat akartak kijelölni a gyermekeknek. (Az árvaháznak 1941 októberében el kellett költöznie, ekkor ment át a Sienna utcába.) Korczak ekkor megjelent a gettó német felügyeleti szervénél, hogy tiltakozzon ez ellen, viszont itt sem volt hajlandó felvenni a megkülönböztető jelzést. Ezért instant vizsgálati fogságba került. Egy hónapig ült itt, de hogy miként került el innen, kérdéses: az egyik verzió szerint a korrupció segített ebben (volt tanítványa oldotta meg ezt 30.000 megszállási zloty ellenében), mások szerint a börtön „jó németje”, egy orvos adott ki neki igazolást, hogy egészségi állapotára tekintettel szabadon távozhat, de azzal a fenyegető jótanáccsal, hogy most segíthetett neki először és utoljára. Korczak biztosította őt arról, hogy látni fogják még egymást, mert ő semmiféle Dávid-csillagot nem varr és nem húz fel magára. 

Andzrej Wajda 1990-ben életrajzi filmet készített róla (Janusz Korczak - a fenti vonulós kép is onnan van), amelyből annak idején iszonyú antiszemita botrány tört ki. (Ki emlékszik már erre?) A kritikusok szerint a film szenvtelen volt és túl negatívan ábrázolta a zsidóságot. Wajda vállat vont erre. Sajnos, a filmtörténelem is, mert e művét játsszák le a legritkábban. Egyébként vannak ráérős történészek, aki még mindig azon kapnak hajba, hogy Janusz Korczak inkább zsidó volt, vagy inkább lengyel?  

Nem mindegy? A kibombázott nácik gyermekeit is magához ölelte volna.

[1] Szabó Pál – Vértes László: Élet és halál – a gyermekekért. Magyar Pszichológiai Szemle 1989/3. pp. 269-275. p. 275.

[2] Barabás Tibor: A Sienne utcai vértanú. Szabad Nép 1955. október 25. p. 4.