Térjünk vissza Brünnbe (Brnóba). Most a város fölött magasodó domb látványosságát tekintjük meg, a Spielberget, vagyis az osztrák erődöd, amit a csehek Špilberknek hívnak. Én azonban maradok a Spielberg elnevezés mellett,  mert így ismerte meg a világ. (Nyilván feltűnik a németül tudóknak, hogy „spiel” e nyelven „játék”-ot jelent. De ez nem a gyerek kisszobájára utal, hanem a lovagi játékokra, a bajviadalra. Megjegyzés még: ez egy helyi fegyvergyár neve is.) 

Épült ez az erősség a XIII. sz. közepén II. Ottokár cseh király parancsára, már akkor kijelölt őrgrófi székhely volt. 1620-ban a mindenkori cseh király birtokába került. 1643-45 között a svédek ellen jelentős szerepet játszott a város védelmében, 1645-ban még egy három hónapos ostromot is kibírt a harmincéves háború levezető szakaszában. Következő hadügyi szerepe 1742-ben következett be, amikor II. (Nagy) Frigyes porosz király csapatait állította meg. Innentől kezdve katonai jellege megszűnt (nem dúltak harcok a környéken), átvedlett részint laktanyává, részint kiemelt fegyházzá és börtönné. Kiemelt azért volt, mert a Habsburgok (Kufstein mellett) különösen előnybe részesítették a politikai foglyok elzárása érdekében – innen van a hírneve, e nélkül csak közönséges vár lenne egy magaslat tetején.

Hogy kik voltak a lakói? Előbb protestánsok, akiket az ellenreformáció szállított ide; aztán az XVIII. században a köztörvényesek, majd követték őket a magyar és francia jakobinusok, az olasz carbonarik, az 1846-os lengyel felkelés hősei, végül 1848/49-es szabadságharcunk katonái. 1809-ben Napóleon a vár egy részét felrobbantotta. (Ez szerencsére nem látszik meg rajta, helyreállították.) 1855-ben azonban a várnak ez a büntetőfunkciója megszűnt, maradt, mint helyőrség. Az I. Világháború alatt hadifogolytábor volt, aztán a csehszlovák hadsereg vette kezelésbe. A németek újították fel a börtönfunkcióját 1939-1941 között, de ők inkább erődként akarták használni, s lépéseket tettek annak érdekében, hogy átépítsék az egészet egyfajta romantikus historicizmus jegyében: erre azonban egy-két kazamata-átalakításon kívül nem került sor. Hadászati jellegét 1959-ben vesztette el, amikor a hadsereg átadta azt Brno városának. Most múzeumok vannak benne.

A belvárosból rövid, parkokon át vezető kaptatóval érünk el hozzá. Menet közben láthatunk két emlékművet. Az egyik Nepomuki Szent Jánosnak, a Habsburgok összbirodalmi szentjének szobra:

Ő idegenül áll ebben a környezetben, a magyar paraszti néven Jánoskának nevezett szent szobrait ugyanis a folyók, patakok, mi több: bármiféle vízfolyás mellett volt szokás felállítani, tekintve, hogy a Moldvába hajították. Egy hegyecske nem az ő terepe… Viszont mégis illik ide, mert mielőtt bedobták volna a folyóba, egy politikai affér miatt vizsgálati fogságba került, s a legenda szerint a végletekig hallgatott a gyónási titokról, amit ki akartak tőle csikarni, tehát végső soron illik a személye a várhoz, amely a kazamaták és börtöncellák miatt lett nevezetes, s amelyekben olyan személyek (is) kerültek, akiket világnézetük miatt kellett elhallgattatni. 

Pár lépésre tőle az út jobb oldalán egy másik emlékművet láthatunk: ez a Spielbergben 1822-1846 között raboskodó olasz felszabadító mozgalom (a carbonarik) tagjai kapták meg, állították 1925. október 25-én. (Dino Soma alkotása.)

1945-ben leszedték róla a fasiszta jelképeket (vesszőnyaláb, alján horogkereszt), ezektől megtisztították. 1998-ban azonban szörnyű állapotba került, vandálok összefestették spay-vel az egészet, így a csehek szégyenszemére az Olasz Köztársaságnak kellett azt felújítania. 1998. június 5-én adták át ismét, azóta, ahogy látom, rendben van. (2018 őszén jártam ott.) 

A leghíresebb carbonaro Silvio Pellico (1789-1854) volt, aki 1822-1830 között morzsolgatta itt a napjait; ő is emlékiratokat írt az élményeiről. (A mellszobráról készült szobor benn, az olasz foglyok emlékszobájában áll.)

Ha ezt elhagyjuk, már ott is vagyunk a bejárat előtt. Meglehetősen egyszerű erőd ez, kortalan és időtlen, mert értékelhető stílusa nincs: olasz bástyák tetején ül egy négyszögletű, két udvart magában foglaló, minimalista, mondhatni: közönséges stílusú két, ill. bizonyos traktusain háromemeletes épület, a hátsó bejárat előtt egy kis vízeséssel.

Mint írtam, főleg büntetés-végrehajtási intézet volt, s az ilyet nem kellett felékszerezni építészeti ötletekkel: sehol egy szobor, egy dombormű, egy kút, egy érdekes kapubejáró, talán csak a vár belsejébe vezető híd mellett lelni fel egy-két ötletesebb gótikus megoldást.

Ettől függetlenül még csodálkozhatunk azon, hogy a főbejárat felé az egyik kis körbástyáról egy osztrák zászló lengedezik a pózna tetején. Gondolhatnánk is, hogy ennyire azért nem kellene kiszolgálni a sógorok turizmusát. De nyugalom, eddig még nem fajultak el a dolgok: Brno színe ugyanaz, mint Ausztriáé, vagyis piros-fehér-piros.

Az agyonfényképezett kilátás, amely minden élménybeszámoló elmaradhatatlan eredménye, innen (meg a torony tetejéről) kapható le a városról.

Az érdekesség, ami miatt jön ide a nép, nem is az, a földfelszín fölött van, hanem az, ami alatta: a kazamaták.

Ezek 1742-ben készültek el (mármint a belső kialakításuk, hiszen a vár addig is létezett). Belőlük két emeletnyi is van: egyik a várárok síkjában, a másik ez alatt. Az alsó rész nyirkos és hideg, s bár a felső is ilyen, de elviselhetőbb. Azonban tudatosítsuk magunkban: a politikai foglyok az XIX. században nem itt raboskodtak, ők az elegánsabb, föld fölötti északi szárnyon kaptak lakosztályokat, tehát néha még napfényt is láthattak az ablakon át, s a kiszolgálásuk is elviselhető volt – leginkább akkor, ha kaptak otthonról pénzt.

Kezdjük a kazamaták megtekintését. (Az alsó és felső szint építészetileg lényegesen nem különbözik egymástól). A legenda szerint II. József császár, a nagy reformer látogatást tett itt, s elborzadt a látottakon, főleg a kínzóberendezéseken, ezért azonnali reformokat vezetett be a humanistább bánásmód érdekében. Ez kétséges: mert a helyben kiadott prospektus szerint a tortúrákat (vagy a kínzással elegyített vallatásokat) császárra választása előtt megszűntették, azokat csak az 1770-es évekig használták; a látványos kínzóeszközöket 1880-ban rakták ki ide tárlati anyagként, amikor megnyitották a látogatók számára a kazamatákat, ezáltal elültetve azt a legendát, hogy itt II. József fellépéséig folyamatosak voltak a sikolyok és a hörgések. Ezt a korszakot mutatja be ez a kis panoptikum.

Nos, az tény, hogy II. József 1783-ban azt rendelte el, miszerint az erőd legyen a Habsburg-birodalom legveszélyesebb bűnözőinek a szálláshelye, afféle, mint nálunk a szegedi Csillag-börtön. 1784-ben elkezdődött a kazamaták börtönné alakítása, s már halála után, I. Ferenc uralkodása alatt 1795-re készültek el velük.

Ezek részét képezték 1785-1790 között készült fakamrák (29 darab az északi szárny alsó emeletén), amelyekben a legveszedelmesebb gonosztevőket zárták el, életfogytiglan a falhoz láncolva. E cellákat azonban II. Lipót alatt 1790-ben azonnal megszüntették.

Mellettük a nácik bunkere található meg egy telefonközpont-elosztófallal. (Érdektelen. Ennyit hagytak hátra.)

Megmaradtak viszont itt a reformok előtt és utána is az ijesztő, komor, sötét, hideg, lélektelen tömegszállások: ezek mindegyike egy-egy hosszú szoba volt, amelyekben kb. 20-50 rabot helyeztek el, a legnagyobban (déli szárny, felső emelet) 50 főt, a második legnagyobban (északi szárny, felső emelet) 33 főt lehetett „elraktározni”, de ez utóbbit 1833-ban megszüntették, mivel keresztfalakat építettek be hogy kisebbek legyenek a helyiségek.

Ezekben a foglyok egy légtérben senyvedték a büntetésüket: fény nem érkezett hozzájuk, a fűtést vagy a falba épített cserépkályha adta, vagy az őrségé; egyetlen hosszú deszkaágy volt a nyugvóhelyük, amelynek a fej felőli vége magasabb volt, amint alja, s lenn egy támla biztosította, hogy alvás közben ne csússzanak le a kőpadlóra. Maradjunk annyiban, hogy ennél még a nácik is „rendesebbek” voltak, mert náluk a KZ-kben legalább minden fogolynak jutott az egy önálló fekhely. 

Aztán persze még mindkét szint tele van kis zárkákkal, amelyekben 8-10 fogoly tartózkodhatott. Mellettük és közöttük boltíves falak:

Továbbá foglárszobák.

Az alig beszűrődő napfény a  mély torkú, rácsos, magasba vezető ablakokon keresztül próbált bevergődni a foglyokhoz – de a nyirkosságban őrségben is, nem csodálnám, ha itt mindenki egy évtizedes szolgálat után csúzt és köszvényt kapott volna. 

Nyugodtan kimondhatjuk tehát, hogy ez egy borzalmas hely volt, aki ide került, az nemcsak a napfénytől búcsúzhatott el, hanem vagy tömegnyomorban tengődött, vagy magánzárkában, ami még ennél is rosszabb volt. 

A föld feletti részen, a földszinten találhatóak meg a komolyabb személyek fogságának területe, vagyis a politikai foglyok szobái. Itt raboskodott Kazinczy, akire maradandó élményt tett vár, mert erről írta meg „Fogságom naplója” c. művét. 1927-ben felavatott emléktáblája szerint 1795-1799 között ült itt; valójában 1795. október 7-én nyelte el őt a kazamata, de aztán emeleti szobát kapott, később (egyes források szerint már 1798-ban) Kufsteinbe került.

Itt négy kiállítószoba is van (a francia, olasz, magyar és lengyel raboknak). (Mellesleg a várnak jelen pillanatban – 2018 – 679 helyisége van, szóval a befogadóképesség bőséges volt.) 

Itt már nyilván „kellemesebb” volt az ellátás – 2-4 fogoly volt egy cellában, fejenként önálló ággyal, volt asztaluk is, és némi napfény. Ha kaptak otthonról pénzt, emeltebb szintű ellátást is vásárolhattak maguknak. 

Ha világtörténelmi szinten nézzük a dolgokat, a leghíres fogoly, aki itt senyvedett, Jean-Baptiste Drouet (1763-1824) volt. Nem hallottunk róla? Nem baj, lábjegyzetes szereplő volt csak a Nagy Francia Forradalomban. Lássuk röviden a történetét. 

Az általánosan elfogadott történet szerint ő volt az, aki lefülelte a hűtlen országából menekülő XVI. Lajost. Ez igaz is, meg nem is. Az történt, hogy a király és családja Sainte-Menehouldba érkezett, Varennes előtt egy városkába, s már álltak is volna tovább, mert az egész vidéken őket keresték. A helyszínen, a fogadóban, ahol a királyi család útra készen állt a további menekülésre, senkit nem ismert fel közülük, mert fáradt volt a napi ügyintézéstől, éjjel ebben a fogadóban akart megszállni; hálóköntösben ácsorgott a bejárat előtt, s csak annyi tűnt fel neki, hogy van itt egy felmálházott, új gyártású útibatár, meg mögötte egy hintó. Annyi megjegyzése volt a látottakra, hogy ne hajszolják meg a lovakat, mi több, még az útleveleket sem kérte el a bennük gubbasztó társaságtól. Aztán, mikor az utazók távozása után beért a hír a városba, hogy a királyi család errefelé menekülhet, Drouet hirtelen megvilágosodott, s magára vállalta egy volt dragonyossal együtt, hogy elvágtat Clermont felé, értesítendő az ottaniakat. Este kilenc óra felé útra is kelt, átvágtatott az egész vidéken, Varennes határában rá is akart a két kocsira. Közömbösen ellovagolt mellettük, s a városban azonnal felverte a nemzetőrséget, s éjfélkor azok feltartóztatták a királyi családot, aki ostoba viselkedésük miatt pár perc alatt lebuktak. 

Az már csak kitaláció volt, hogy Drouet már Sainte-Menehouldban is felismerte volna őket, ezt ő terjesztette magáról. De maradjunk a Spielbergnél. 

Drouetnek 30.000 livre jutalmat szavazott meg a Nemzetgyűlés, amit visszautasított. 1792-ben a Konvent képviselője lett, s a király halálára szavazott. 1793 őszén belépett a hadseregbe, sebesülten osztrák fogságba esett, s agyon is verték volna a katonák a „kétszeres királygyilkost”, ha egy tiszt nem akadályozza meg őket ebben. Végül a Spielbergbe került. Nem akarták bántani, mert úgy gondolták, hogy cserealapnak még jó lesz a franciákkal. Itt azt eszelte ki, hogy megszökik. De hogyan? 

Az osztrákok nem szereltek rácsot a cellájába. Minek? Az ablaka alatt ott volt a várárok, aki oda leereszkedik, az sehová sem tud jutni, mivel fel kellene jutnia túloldalra, ott meg fel-alá járt az őrség.

Drouet azonban azt eszelte ki, hogy épít magának az ágydeszkákból és a lepedőiből egy siklóernyőt, ezzel átreppen a várárok fölött a közeli erdőbe, onnan meg már gyerekjáték (?) eljutni hazáig – mondjuk, a Török Birodalmon keresztül. (Hogy ezt minként gondolta egy peták és nyelvtudás nélkül, nem tudni.) Úgyhogy 1794. július 6-ának éjjelén az első mozzanatot meg is cselekedte: modern Ikoszként kivetette magát az ablakon. Eredmény: bezuhant a várárokba, s hajnalig csendben ott hevert, nem akarta az óbégatásával zavarni a többieket, pedig lett volna rá oka, mert mindkét lába eltört. Összeállították valahogy az orvosok, aztán 1795 decemberében kicserélték XVI. Lajos legidősebb lányára, Marie-Thérèse Charlotte-ra. 

(Akit érdekel a történt folytatása: Drouet hazatért, ott nemzeti hősként fogadták. Aztán belekeveredett a Babeuf-összeesküvésbe, és 1796 tavaszán megint börtön várta őt, de már francia. A hatalomnak azonban kínos lett volna őt elítélni, ezért megengedték, hogy megint megszökjön. Svájcba, majd a Kanári-szigetekre menekült, ahol az ostromló angol flotta ellen harcolt, 1797-ben hazatért, 1800-ban Napóleon kinevezte őt Sainte-Menehould alprefektusává. 1815-ben elfogadóparancsot adtak ki ellene, de kijátszotta a hatóságok éberségét, álnevet vett, s kertészként és felolvasóként éldegélt egy öreg royalista házában. Rejtőzésével megint csak hírnevet nyert, mert a hatalom bosszantói álneveken folyton bejelentést tettek arról, hogy hol látták őt, ezek után a környék összes rendőre és csendőre őt kereste a leglehetetlenebb búvóhelyeken, amivel jó szórakozást okoztak a forradalmároknak és a bonapartistáknak.)

Volt még a várnak egy másik érdekes foglya is, ez pedig dr. Rudolf Spazier (1887-1963) volt, Brno polgármestere a nácik bevonulása előtt. 1939. március 15-én bement a hivatalába, ahol a szobájában a helyi nácik vezetője, Oscar Judex (1894-1953) fogadta őt. Leültette Spazier polgármesteri asztalával szemben (a főhelyen ő ült), és ezt mondta neki: 

- És ha ma még nem hallgatott volna rádiót, engedje meg, hogy bejelentsem önnek, Csehszlovákia nem létezik többé, mivel ezentúl a Harmadik Birodalom részét képezi Cseh-Morva Protektorátus néven. Köszönettel vettem gratulációját. Heil Hitler!

Azzal kivezettette őt az utcára. Spazier azonban nem így gondolta a dolgot, ezért egy héten át minden nap megjelent az épületben. Judex nagyfokú önuralmára utalt, hogy nem vitette be őt egy szobába és rugdostatta meg egy kicsit, mint ahogy az ebben a korban a német államrendben szokásos volt. Viszont inkább beutalta őt a rendőrségi cellába. Onnan is kiengedte, aztán 1939. szeptember 1-jén az első nagy letartóztatási hullámban Spazier a kazamaták foglya lett, aztán megjárta Dachaut, Buchenwaldot. De túlélte.   

A vár látogatását ezzel be is fejezhetjük; még megmászhatjuk a tornyát, amely üres, kopár, de semmivel többet nem kapunk a városról, mint bármely várfokon. Jó, hát a kilátás nyilván megfelelő a városra. 

A két belső udvar építészetileg érdektelen, a belsőben nyaranta színházakat tartanak, tehát az egész tele van rakta mindenféle színpadi fémoszlopokkal. 

Belül sok tárlat van még (Brno története, fényképek, ruhák, helyi festők művei stb.), de mindezek átlagos történelmi érdeklődés ismeretanyaga mellett szabadon mellőzhetőek. Bár sikerült valami egészen penetráns képet találni, amit méltónak tartok arra, hogy a közönség szemrevételezze. Alkotója Antonín Procházka (1882-1945), sokatmondó neve: Macska (készült 1927-ben). 

Szerintem a szerző tudat alatt megelőlegezte korszellemünk tagadását, mert most, amikor minden elárasztanak a macskás videók a neten, e mű hűen mutatja be a festő viszolygását ettől a giccses állatfajtól, egyben fricskát mutat be azoknak, akik az egyes példányok vicces megnyilvánulásainak terjesztésében élik ki a kreativitásukat.

A legfontosabb kiállítási tárgy számunkra az egyik őr volt. Ugyanis egy sötét folyosón elmentünk az egyikük mellett, egy behatárolatlan korú, kb. 40-50 férfi volt, aki széken ült a sarokban, a feje a térdei felé hajlott, és úgy nézett ki, mint aki nem lélegzik. Én elmentem előtte, ha alszik, alszik, legalább nem a túlfeszített munka miatti szívrohamba fog meghalni, nem úgy,  mint én. Partnerem beért engem és mondta: láttad? Láttam, feleltem.

Szerintem ez meghalt – mondta aggodalmasan. Menjünk vissza és nézzük meg.

Az őr még mindig ebben az állapotban ült a széken. Lélegzetet nem észleltünk a részéről. Megközelítettem őt, hogy meglökjem, mert ha leesik a székről, akkor baj van. Ekkor azonban izommozgásokat észleltünk rajta. A fejét nagyon lassan felemelte, ránk bámult: tekintetében a totális üresség érződött, mintha észre sem vett volna minket. Így nézett ránk fakón és mozdulatlanul. Aztán a feje megint lehanyatlott. 

Installáció, bio pop-art stílusban – foglaltam össze a jelenséget, s ekkor rájöttünk arra, hogy felfedeztük egy új képzőművészeti vonal bemutatkozását. (Bár nem teljesen igaz, mert Alberto Sordi már egyszer ellőtte ezzel kapcsolatban a poént az Intellektuális vakáció c. filmjében.)  

A vár alatt nagy park van, de nincs benne sok érdekesség, kivéve egy emléktáblát, amelyet a város volt polgármesterének Christian D’Elvertnek állítottak 1883-ban. A nevezett személy 1861-1864, ill. 1870-1876 között volt a város vezetője.  

Illetve van itt még, a déli lejtőn egy érdekes szobor, ezt Jan Skácel morva költő és író emlékére állították fel 2016. október 25-én. (Alkotója: Jiří Sobotka.) Érdekessége, hogy sok ezer rozsdamentes acélcsőből készült, s így kellőképpen elmosódott.

Lejjebb pedig van egy kis pravoszláv templom, 1931-ben került ide. Méreteiből látszik, hogy már akkor sem sokan látogathatták.

Ha persze ezek után az olvasó azt mondja, hogy köszönöm, ide sem jövök, nem azért megyek el kirándulni, hogy borzalmakat lássak, akkor a válaszom az: ne jöjjön egyáltalán Brnóba. Mert itt a főlátványosság a belvárosban egy kripta, tele aszalt holttestekkel, a másik meg egy frissen átadott csontkamra pár ezek koponyával. Ezeket a látványosságokat nem lehet megúszni, ha betérünk ide. Úgyhogy csak bátran.