Przemyśl (e.: psemisl, az „r” nem  kell) egyike a legszebb városoknak, ahol jártam, Délkelet-Lengyelországban van, az ukrán határ mellett. A helyiséget majd később mutatom be, most maradjunk az erődjeinél. 

Nem fogom leírni ezek történetét, végtelen szakirodalma van, s mindegyik ott ül a neten, én azokhoz semmit nem akarok és nem is tudok hozzátenni. Elegendő annyit azért elmondani, hogy az osztrák-magyar hadsereg eme fenevada körbekerítette a várost - amely lényegében a hadseregből élt meg - , de nem úgy kell elképzelni, mint bástyák és falak sorozatát: valójában erődök háromszoros lánca volt, amelyek között voltak nagyobbak bunkerekkel, kiszolgáló épületekkel, óriási lövegekkel, s kisebbek, amelyek csak afféle megerősített ágyúállások voltak kőből; köztük metszették át a dombokat a futóárkok. 

A krimi háború (1853-1855) között kezdték el körbesáncolni a várost az Orosz Birodalom ellen, a nagy munkálatok 1871-ben indultak meg, de sosem fejezték be: csak a legbelső gyűrű lett teljesen kész. Ahogy kitört az I. világháború, az oroszok azonnal rávetették magukat, s 1915-ben bevették. Bár hónap múlva a mieink visszafoglalták, az egész romba dőlt, nem lehetett felhasználni a semmiféle értelmes hadicélra, meg aztán a front is keletre ment. A lengyel állam sem törődött vele (Przemyśl akkor még nem volt határváros), így aztán az ember helyett a természet végezte a munkáját. A lengyel műemlékvédelem csak az utolsó utáni pillanatban (1968-ban) döntött úgy, hogy a romok védelmet élveznek – ami azt jelenti, hogy minden maradt a régiben: a természet rágcsálta a kőtömböket tovább. 

Ha meg akarjuk nézni az erődöket, akkor készüljünk fel egy nagy útra, mert két napon át kell a város környékén mozognunk, a külső rendszer ui. 45 km (!) hosszú, és akkor még benn is van két kör... És nem is sokat fogunk látni belőle: a romokat részben felemésztette a városrendezés, ami megmaradt közülük, az felismerhetetlen, egy-egy bástyaszerűség, néha csak egy kő- és téglakupac. Egy részüket meg sem lehet nézni, mert magántelkeken állnak, de van, amit élelmes gazdája belépti díjért mutogat. Van azonban egy szép nagy maradvány, amit igencsak szeretnek a turisták, ez pedig a Salis Soglio-erőd a városközponttól kb. 5 km-re északra. Mi is ide megyünk. 

A Salis Soglio 1882-1886 között épült meg, nevét az védelmi rendszer tervezőjéről, aki br. Daniel von Salis-Soglio (1826-1919) hadmérnök volt, nyerte el, s aki emellett 1871-1874 között az erődítményrendszer korai munkálatainak helyszíni irányítójaként működött, majd a közeli Lembergbe helyezték, de természetesen figyelt erre az építkezésre is. Nyilvánvaló, hogy ezek után ő adta ennek nevét 1892-ben, amikor nyugdíjazása alkalmából elkeresztelték róla. (A nyugdíjazás egyébként kissé finomító kifejezés arra, hogy az akkora már tábornoki rangú mérnököt kirúgták a hadseregtől, mert túl élénken tiltakozott az ellen, hogy megszüntették az önálló műszaki csapatokat. Ez a névadás volt neki a búcsúajándék.) Az erődítmény 1914-es kifejlett alakjában így nézett ki: 

És most jöjjön a turistainformáció, bár a „idegenforgalom” kissé elrugaszkodott kifejezés arra a jelenségre, hogy mindig idevetődik néhány mániákus, akit pont ez érdekel a világon. Ezt mutatja az út minősége is: a főútról lekanyarodva áthaladunk egy pár épületből álló faluszerűségen (mert ezt a házbokrot még annak is túlzás nevezni), majd az aszfalt szépen elenyészik, lesz belőle egy kátyús dűlőút, amelyet egy erdő mélye nyel el. Nem ajánlom a továbbmenetelt, mert az arra járók ugyancsak csúnya tekintettel nézik azt, aki annyira lusta, hogy képtelen megtenni gyalog azt a 200 métert, ami a bejárathoz vezet, viszont leszorítja őket a bokrok közé. Én természetesen nem csináltam ilyet, a kocsit kinn hagytam egy domboldalon. De voltak, akik másként gondolták: II. világháborús német páncélsapkák alatt vidám, motoros vadbarmok jelentek meg, s beporzottak a fák közé. Nincs is szebb, mint amikor lengyel újfasiszták nácis rohamsisakokban pózolnak… Szerencsére eltűntek valahová. 

És már itt is állunk az erőd bejárata előtt. Mellette egy rozsdás, halálán lévő tábla áll, amelyből azt tudtam kisilabizálni, hogy „zakaz”, vagyis valami tilos, gondolom, a belépés. Tehát akkor lépjünk be. 

Az erőd most tulajdonképpen nem más, mint néhány kis udvar magas kőfalakkal, azok tetején pedig szabadon garázdálkodik a természet, magyarán: mindent benőtt az erdő és a gaz. De nyugodtan hágjunk fel a falak tetejére, van ott korlát:

Mögöttük hatalmas erdő terül el, a lefotózott fák mögött már az ukrán határ van. Így hát az udvaron kívül ennyi látszik most az erődből: 

Ezt persze fényképezhettem volna a budai hegyekben is, de esküszöm, hogy itt készült. Nem mentem bele, nem azért, mert féltem, hogy leterít egy határőr golyója – nem olyan időket élünk – , sokkal inkább azért, mert nem vágytam beleesni valami aknába, pincébe, kürtőbe, kútba vagy bármibe, ami esetleg a föld alatt lapul. Akkor aztán óbégathattam volna ott órákon át, mire kiszednek. Meghalni azonban nem sikerült volna magányosan, mert a Salis-Soglióban mindig mászkál valaki. 

Az udvarokból mindenféle gyanús, dohot lehelő lépcsők futnak le a vaksötétbe. Láttam nem egy képet a neten, amely az alanti helyiségeket ábrázolják (nagy, kopár, lerobbant termek, boltívekkel), de itt nincs villany, tehát vakuval csinálták, csakhogy ezekre a helyekre le kell jutni valahogy. Jutottam volna én is, zseblámpám viszont nem volt. Tépelődtem az egyik ilyen hideg lyuk előtt, amikor azt láttam, hogy egy ötven év körül vékony férfi jelenik meg benne. Amikor napfényre lépett, kurtán köszöntünk egymásnak, s megkérdeztem tőle angolul, hogy mi van ott lenn. Vállrándító válasza ez volt: darkness (sötétség).

Tehát tanácsom az, hogy aki a mélybe akar jutni, az hozzon magával világítóeszközöket. Mondjuk, amúgy semmi gyűjtögetnivaló nincs lenn, ami volt, azt már évtizedekkel korábban elvitték a látogatók. De azért villanófény nélkül is láthatunk ilyen szép, semmibe vesző boltíves járatokat: 

És most érkezik a lényeg, tele van vele a net, ez mindenki kedvence, a kihagyhatatlan, az egyedi, ami nélkül nem poszt a poszt, ha ezt a látogató elfeledi, kinevetik őt, mert odament és semmit sem látott, veszni hagyta a fő mutatványt, szóval, jöjjön a K.u.K. legénységi illemhely!  

Ez a bejáratnál van, bár végül is itt minden ott van, olyan kicsi az egész terület. Úgy éreztem, hogy e szerény, puszta funkcionalitással tüntető lyukakat mindenki csak megszemléli, s ez nekem kissé közömbös hozzáállást jelentett. (Ill. nem éreztem semmit, mármint az orrommal.) Én azonban nemcsak megnéztem, felmértem, dokumentáltam, hanem az élő jelen részévé is tettem a helyiség eredeti rendeltetését. Erre persze ott lett volna az egész erdő, de már egyedül voltam, a nyurga úr is eltűnt, szóval, béke, csend, genius loci...