Napjainkban, mert ez a divatos, mindenki arról értekezik, hogy meg kell érteni a másikat, ami azt jelenti, hogy döntési helyzetben az egyén törekedjen kompromisszumra. Berchtesgaden meglátogatása azonban tudatosította bennem, hogy vannak helyzetek, amikor operatív módon és hatalmi úton kell dönteni, kompromisszum nincs. Mert amikor hazafelé indultunk, jeleztem, mint már odafelé vezető úton is, hogy meg akarom nézni ezt a helyet; Anett ellenben amellett állt ki, hogy ő mihamarabb Budapesten akar lenni, nem vágyik egy négy órás kitérőre, s főleg nem ebbe a hitlerájba.

Az ellentét feloldhatatlannak bizonyult. Annyiban akartam neki kedvezni, hogy kihasználtam a német autópályák előnyét, hogy nincs sebességkorlátozás, tehát felpörgettem a dugattyúkat 190 km/órára. Jelezni akartam: nyerünk időt, tehát jó megoldás az, ha belátogatunk. Anettet ez nem nyugtatta meg. Mi ilyenkor a megoldás? Megállni egy parkolóban és végeláthatatlan vitába merülni? Nem: közöltem, hogy akaratom pont annyit nyom a latba, mint az övé, a kocsit viszont én vezetem, úgyhogy amikor megláttam a Berchtesgaden táblát, kicsaptam jobbra az indexet. Anett szótlanul ült mellettem. Meleg nyári nap volt, sok bárányfelhővel, de a légkondit a hangulat miatt, hogy ne fázzunk meg, le kellett állítanom…

A településről nincs mit írnom: hegyek között fut le egy folyócska a közepén, mellette szállodák és panziók, amelyeknek teraszain napszemüveges turisták lazsálnak, asztalukon sörrel és kávéval. Berchtesgaden senkit sem érdekel, ide mindenki a város határában lévő helyre igyekszik, a Führer-vidékre, aminek két része van: az alsó, ahol állandó szállása volt (Berghof), egy nagy alperesi  ház, és a felső, a hegytetőn lévő Sasfészek (Adlerhorst), amit utált, életében jó, ha tízszer benézett oda.

A feljutáshoz ugyancsak morogtatni kell a motort, mert a szerpentinek kb. 20 fokosak, a lejutáskor sem jobb a helyzet: a behúzott kéziféknél is csúszni kezdett lefelé a kocsi, annyira meredek volt a hegyoldal. Ott fenn két parkoló vár minket, lehet dobálni a masinákba bőségesen az €-kat. 

Előbb nézzük meg a Berghofot (Hegyilakot), azaz Hitler-Alsót.

Erről önmagában nincs sok mondanivalóm: a domboldalon álló régi lakot Hitler 1928-ban bérelte ki; 1933-ban megvásárolta; 1935/36-ban megnagyobbította, átépítette, csinált neki teraszt, napernyőkkel, benn könyvtár, tárgyaló, házimozi és fogadóterem állt rendelkezésre, összeépítve a személyzet lakrészeivel; 1945 április 25-én eltalálta két brit légibomba, a romokat május 4-én a visszavonuló SS-csapatok gyújtották fel; aztán az amerikaiak tovább romboltak rajta (már ha volt mit); a kiégett maradványokat 1952-ben pusztította el új tulajdonosa, a bajor kormány, mert nem akart belőle zarándokhelyet csinálni. (Ma már biztos szívják a fogukat emiatt: micsoda belépti díjakat lehetne itt szedni!)

Ha meg akarjuk nézni, akkor a parkolóban a völggyel szemben állva bal oldalon található meg egy kis út végén, de a hely szelleméből semmi sem maradt ránk, csak a támfal, egyébként az egészet benőtte az erdő. Aki akarja, kielégítő, bár kissé röhejes információkat nyerhet róla nagy színésznőnk, Oroszlán Szonja helyszíni beszámolójából az alábbi linken: https://www.youtube.com/watch?v=i0nQKEHL9Ys. Két és fél perc alatt szép nagy csacskaságokat mond el, főleg, amikor kijelenti azt, hogy Himmler adományozta ezt Hitlernek. Nem, ez utóbbi a saját pénzén építette fel. Volt miből: a Mein Kampf sok bevételt hozott neki, hatalomra jutása után még ajánlott olvasmánnyá is tetette; emellett a bélyegekre tetette a portréját, s ez után is jogdíjat húzott. Szóval Hitler Németország egyik leggazdagabb ember lett, pedig semmi mást nem csinált, csak önmagát adta. (Sajnos.)

Mellesleg a környék tele volt kisebb-nagyobb házakkal, amit hű elvbarátai építettek ide maguknak, s mielőtt sziszegni kezdenénk, nem kizárólag a szervilizmus jegyében tették ezt, hanem azért, mert Hitler szeretett itt terveket kifőzni, mi több, diplomáciai fogadásokat adott, s ezekhez a többiek is kellettek, tehát munkaállomásként húzták fel a saját épületeiket, amelyekért tetemes pénzt kellett fizetniük magánzsebből. Ezek sincsenek már meg, repültek a Berghof után.

Maradjunk a parkolóban. A volt bunker bejáratánál most szürke tetejű épület áll, amiben egy tárlat található meg. (Szóval, még egyszer: nem ez volt a Berghof.)

Az ajtó mögött, a fal síkjára félfordulattal elhelyezett tárlólapokon lévő kiállítás a nácizmus felemelkedését és bukását mutatja be sok fényképpel, térképpel, plakáttal, iratmásolattal. Az emberek - köztük igen sok középkorú és öreg - ide-oda bóklásztak közöttük, s elmélyülten tanulmányozták a kitett anyagot. Én egy pillantást sem vetettem ezekre, az összes fényképet ismertem, épp csak azt nem mondtam meg, hogy ki csinálta őket, emellett minden hadművelet a fejemben volt, tehát a térképeken ívelő vörös és kék nyilak sem keltették fel az érdeklődésemet. Viszont a látottakon, hogy ti. a többiek milyen alaposan tanulmányozzák ezeket, felhúztam magamat, de nyeltem egyet és elindultunk a mélybe.

Merthogy van itt egy légórendszer, amelyben az óvandó személyek levonulhattak.

Mindenkinek ki volt jelölve a maga kis gubbasztóhelye, pl. ez Bormanné volt:

Nincs itt sok látnivaló, egy hosszú lépcső visz le a belsejébe, ott egy kb. négyzet alakú betonozott falú, tetején boltíves folyosó fogad, fémsétány vezet végig rajta, s a látogatókra sötét, kietlen, berendezés nélküli cellák tátják hideg és fekete szájukat. Valami ilyesmire kell felkészülni:

(Anett nem tartozik szervesen a hely funkciójához, csak amikor ezt csináltam, két éve, még nem gondoltam arra, hogy meg fogom ezt írni, tehát nem törekedtem az igényes fényképezésre. Azóta a dokumentálási vágy – esztétikai jellemfejlődésről van szó! – minőségileg magasabbra tört, mint majd a következőt pár száz posztomban látni fogják.)  

A talajvíz szépen kikezdte a homályos belteret, van, ahol kis cseppkövek kezdenek kialakulni a mocskos, baktériumtenyészettől élénk fal előtt:

Van kútja is. Ide nem a renegátokat dobálták be, mint a középkorban, ez szimplán vízmerítő volt. Vagy lehetett. Másra nem tudok gondolni:

Az egyik termecskében azt láttam, hogy székek vannak kitéve, és filmet néztek a látogatók. Bekukkantottam: épp a bergen-belseni táborban dózerolták a felszabadítók a hullákat a gödörbe. A közönség – kb. tucatnyi ember – tátott szájjal nézte a történést. Az ajtóval szemben egy negyven év körüli nő ült, mellette egy kb. tíz éves kislánnyal. Ez utóbbi mereven bámulta a mozgóképet, az anyja viszont szipogott, mi több, sírt, papírkeszkenővel törölgette a szemét.

Na, ez már sok volt. Mondtam Anettnek, hogy kezd rám törni a roham, menjünk ki innen. Úgyhogy kivonultunk, ahol szokásom szerint toporzékolni kezdtem.

– Láttad ezt? – kiabáltam. – Hát mi folyik odabenn? Elképzelhetetlen! Ilyen nincs! Hát miféle népek ezek?

– Tényleg, mifélék? – kérdezte és bedobott egy rágót. – Nézték a tárlatot és a filmet.

– Hát ez az! Tanulmányozzák a hitlerizmust! Nézd, én nem várom el senkitől sem harmincötödik életéve alatt, hogy értsen a történelemhez, főleg ehhez a kusza XX. századihoz, van addig más dolga-baja is, amúgy is későn érnek ma a fiatalok, de nem, itt negyventől hetvenéves emberek ismerkednek a nácizmussal! Ráhajolnak a térképekre, és ujjukkal követik a hadmozdulatokat! Megbámulnak egy plakátot, ami benne van az összes képeskönyvben! Bámulnak, amikor meglátják, mi történt egy KZ-ben! Mit tudtak ezek eddig a világról, ha csak most, életük kimeneti szakaszában kezdenek el foglalkozni ezzel a témával! Ha lesz itt még fasizmus, hát ezek miatt lesz: mert aki hatvan éves koráig hülye volt ahhoz, hogy megtanulja, mi a nácizmus, az azt jelenti, hogy addig nem tudta felismerni az igazi nácit, ellenben olyat is annak  tartott, aki nem az, csak szereti az autópályákat és a Volkswagent!

Anett felszólított arra, hogy hagyjam abba ezt, mert kezdenek felfigyelni rám, és ne rongáljam a tereptárgyakat, viszont menjünk fel abba a búval…tt Sasfészekbe, essünk túl rajta, ha már ráerőszakoltam.

(Megjegyzés a fentiekhez: utólag be kellett látnom, hogy helytelenül, arrogánsan kezeltem a dolgokat. Európai adatokból indulok ki a revideáláshoz. Eszerint a lakosság 25 %-a masszívan funkcionális analfabéta; van még kb. 10 % diszlexiás is; a németek 10 %-a képes évente elolvasni 10 könyvnél többet, a többség megragad a 3-5 között. A többség nem képes öt percnél hosszasabban leragadni egy szövegnél, az már meghaladja a felfogóképességét. Ehhez képest igenis, nagyon előremutató példa, hogy voltak, akik a tárlaton olvasták (!) a szövegeket, képesek voltak több mint öt (!) percen át betűkkel foglalkozni és –reménykedjünk! – meg is értették, hogy mi van odaírva. Ez igen! Ezt dicsérni kell! Hogy csak ötven-hetven éves kora között jutott el idáig, hát istenem. Na és a nő a pincében? Ő legalább hajlandó volt szembesülni a valósággal, nem úgy, mint a többség. És hogy sírt rajta? Hát kérem: a valóság mindig sírnivaló…)

Jöjjön a Sasfészek, Bormann ajándéka a Führer ötvenedik születésnapjára. (Vagyis 1939-re. Összköltség az úttal együtt kb. 30.000.000 márka volt.) Ide buszok viszik fel a népet, szép, piros járgányok, elektromos motorral, fél óránként indulnak, állni bennük nem lehet, nem is ajánlott. És ára van ennek, nem kevés. De vigyázzunk: késő ősztől kora tavaszig nincs járat. (Az alábbi képet egy télen csináltam, amikor megint arra jártam.)

[Itt meg kell állnunk. Több olvasómmal vitába keveredtem arról, hogy mi a hely pontos neve, mindketten tagadták, hogy ezt Adlerhorstnak hívnák, mert az egy távoli hegycsúcs. Az egyik szerint ennek neve Adlers Nest. Egy másik azt mondta: még csak ez sem, ez angolul Eagle's Nest, németül az nem azonos az Adlerhorst-tal. A megfejtés a következő. A csúcs mai neve – állítólag – egy francia diplomatától ered, s ez terjedt el angol nyelvterületen (Eagle’s Nest), majd innen ment tovább minden nyelvbe. Németül szimplán Adlernest lenne. Az más kérdés, hogy amennyiben az Adlernestet adjuk meg a keresőben, akkor egy-két kép, ha kijön erre a helyre; ha az Adlers Nestet, akkor többségében ez jön ki; ha az Adlerhorst-ot, akkor nem jön ki róla semmi, viszont ha mellé betesszük a Berchtesgaden szót, akkor csak a házat, tehát a Kehlsteinhaust látjuk e név alatt. Szóval a hivatalos neve a csúcsnak Kehlstein, a házzal együtt Kehlsteinhaus, a német köznyelvben viszont ott él mellette az Adlerhorst és az Adlers Nest is. Szóval: válogasson mindenki a kedvére.]

Ötpercnyi utazás múltán megértettem, hogy Hitler miért irtózott ettől a helytől: mert fel kellett rá mennie. A busz szinte vágtatva nyomta le a meredek szerpentineken a gravitációt; jobb oldalt alattunk egyre kisebbedett a táj, de a függőlegesen leszakadó, egyre nagyobb mélységek fölé meredő sziklafalak tetején a kanyarulatoknál sem volt több védőelem a kisodródás ellen, mint az a derékig érő kőkorlát, amit egy pizzafutár motorja is szétdöntött volna. A busz jobb oldalán, ahol e mélységbe hullott le aggódó tekintetünk, csendben ültek az emberek, arcuk olyan volt, hogy halotti maszkot lehetett volna levenni róluk. Nem így a baloldalon ülők, akik nem látták mindezt: ők csiviteltek, fényképezték egymást, vihogtak, mulattak. Egyszer feltűnt velünk szemben egy busz, amint száguldott lefelé, de nyugalom, van ilyenkor egy-egy kiöblösödő rész az út mentén, ahol a másik busz megáll.

Ez a 700 méteres szintkülönbséget legyűrő, 4 méter széles, 6,5 km hosszú horrorút (Albert Speer tökélye) kb. negyed óráig tartott. Menet közben, látva Anettet, akinek szintén megkövültek a vonásai, megbántam azt, hogy egy ilyen szadista túrára kényszerítettem őt. (Mert van nekem szívem, ha nem is nagy.) Mindegy: a végén beállt a busz a nagy parkolóba, s lehetett kapkodni a friss levegő után.

Innen úgy lehet eljutni a Sasfészekbe, hogy átmegyünk egy boltíves (124 méter hosszú), kővel burkolt folyosón, amely hideg, nedves, kellemetlen, kopár, épp csak siklók nem tekeregnek benne. A végén ott van a hely nevezetessége: az Aranylift, ami további 124 méterre visz fel minket a pontosan kimért 41 másodperc alatt, a tükrös, csillogó-ragyogó fülkében egyszerre kb. 40 ember fér el. Hogy mennyire van aranyból, nem tudom, mert a múzeum honlapja szerint ez szimpla sárgaréz. Hihetőbb is, mint az arany, arra azért a Német Birodalomnak sem volt pénze, hogy Bormann szeszélye miatt kiürítsék a Deutsche Bankot. Nyilván nem tudtam lefényképezni, mert tele volt néppel, úgyhogy marad BKP fényképe a wikipediáról:

Hitler különben ettől is félt, mert rettegett az áramszünettől, attól, hogy órákra benne ragad, s végül a Nagynémet Birodalom vezérét és kancellárját egy húgyfolt mellett találják meg a technikusok.

És már fenn is vagyunk! Íme, távolról a ház (a Kehlsteinhaus), amelynek oldalában kiszállunk a felvonóból:

Habár ezt Hitler pihenőhelyének szánta Bormann, mint jeleztem, a célszemély nem volt oda érte, tételesen: utálta a helyet. A ház semmit sem tudott nyújtani, csak kilátást, viszont olyan magasan van, hogy hajlamosak belepni a felhők, mint ahogy ottlétünkkor ez meg is történt:

Háta mögött egy rövid út vezet a sziklák honába. Ezt már nem építették ki, nincs sem beton, sem aszfalt, sem márványlap, lehet billegni és egyensúlyozni a kellemetlen lyukakkal felszabdalt köveken, kockáztatva a combnyaktörést.

Oldalt kisebb, fehér kőtömbök meredeznek, a legvégén pedig van egy áttörés két hatalmas szikla között, amelynek végén egy újabb kilátóhely fogad, ahol lehet elborulva merengeni a világ meghódításáról és a zsidók, meg a bolsevikok, meg a demokraták, a szocdemek, a liberálisok, meg a szlávok és magyarok, meg a keresztények, a buddhisták, a tűzimádók, a kőfaragók és a balett-táncosok stb. kiirtásáról:

De még innen is van feljebb, mert újabb nyaktörő kőlapokon magasabbra lehet jutni, hogy ott se kapjunk mást, mint a lenti kilátást:

Szóval érthető, hogy Hitlernek ez a hely az égvilágon semmi többletet nem adott a Berghofhoz képest, magaslati levegőt ott is kaphatott, felhőket a táj fölött ott is nézhetett, csak volt még gyep, erdő, és nem kellett kitörnie a nyakát séta közben. A rémálom-jövőről nem itt merengett, ő lenn tette ezt a privát házában. Megbízható őrség, állandó személyzet, velük a mínuszos IQ-val rendelkező Eva Braun, időnként egy-egy hajlongó, udvarias látogató a diplomáciai testülettől, a hű bajtársak, a szolgálatkész tábornoki kar, a lelkesen bámuló kiránduló közönség, vegetáriánus konyha, Blondika, amint lihegve lehugyozza a fákat, meg egyebek. Nem, mindezeket nem tudta adni a fenti ház!

A Sasfészek épülete különben most étterem és kávéház, semmi érdekes nincs benne. A házat bombázás nem érte, a Bajor Szabadállam1952-ben kapta vissza a megszálló erőktől, bérbeadta egy alpesi kirándulóklubnak (DAV Berchtesgaden - Sektion des Deutschen Alpenvereins in Berchtesgaden), s május 17-től lett belőle fogadó. A „hely szelleme” nem tombol itt, csak a márványkandallót (Mussolini ajándékát) lehet bámulni. Megjegyzendő: a náci múltra semmi sem utal, sehol egy árván integető horogkereszt. Nincs már meg a szőnyeg sem, amelyet Hirohito császár küldött ide. [Különben a belsőépítésze - a bútorzat tervezője - egy Paul László nevű személy (1900-1993) volt, aki zsidónak minősült a fajvédelmi törvények alapján. Ez azonban nem azt jelentette, hogy Bormann neki adott volna ajánlatot a tervezésre - mert „hogy ki a zsidó, azt én mondom meg”, copyright by Göring - , hanem az általa tervezett bútorokat gyártották le ide. Speer a jelek szerint nem nézett utána a dolgoknak… Mire a ház elkészült, Paul már az óceán túloldalán volt.]

A visszaút valamelyik busszal ötletszerűen, üljünk most is a jobb oldalon, akkor nem hányjuk el magunkat, nem szédülünk meg, nem lesz halálfélelmünk. Akik a bal oldalon ülnek, azoknak igen. (Megint oda kerültem.)

Ha van időnk és az égen tisztának ígérkezik az alkony, napszálltáig maradjunk a Berghof helyén lévő teraszon vagy menjünk oda vissza. Talán láthatjuk azt, amit Hitler és környezete 1939. augusztus 23-án.

E napon tárgyalt ugyanis Ribbendrop Moszkvában. Ekkor már minden készen állt Lengyelország megrohanására. Hitler itt tartózkodott, állandóan a telefont leste, hogy jön-e az aláírás. Türelmetlenségében a teraszon sétálgatott a kíséretével, s amikor beköszöntött az alkony, valami hihetetlen, sokszínű fény árasztotta el a tájat: előbb türkizkék volt az égbolt a békés völgy fölött, majd lila keveredett belé, s a végén égővörösbe olvasd át e sokrétű fény, elárasztotta, mint a vér, a hegyvidéket. A társaság meghökkenve, megbabonázva bámulta az ég eme varázslatát, mert eddig itt ilyet senki sem látott. Valaki mondta Hitlernek, hogy ez szörnyű háborút jelent, rengeteg áldozattal. Hitler hallgatott, aztán azt mondta: jobb, ha ez minél előbb bekövetkezik, kevesebben fognak meghalni, mintha elhalasztaná a dolgot.

Mondjuk, ha egy ilyet akarunk látni, nagyon egyedül leszünk. Amint leérkezik az utolsó busz, egy pillanat alatt kiürül a placc, a parkolóautomaták sem kérnek több pénzt. Én elvoltam magammal, pöcögettem a cigarettámat a korlátnak dőlve, s néztem a tájat, aztán arra gondoltam, hogy el kell mennem még Gliwicébe és a Westerplattére, Varsóba és krakkói gettóba, Oradourba és Lidicébe és… Szóval, valahol itt kezdődtek a dolgok, amelyekről most itt írok.

Hazafelé menet Anett valamit matatott a telefonján. Kérdeztem, mi ez az elmélyült munka. Mondta szűkszavúan, hogy ne foglalkozzak vele. Aztán otthon láttam, hogy a facebook-lapján megjelent a Sasfészekről nyíló kilátás egy nagy felhővel, amely félig lemetszette az egyik hegy éles tetejét.

Nem mondott egy szót se róla, én azonban büszke voltam magamra, hogy egy jól megválasztott önkénnyel milyen örömöt tudtam okozni.