Ha Münchenben járunk, a Bavaria-szobrot és környékét ne hagyjuk ki. Pedig – ó, jaj! – vannak ilyenek! Pl. az egyik ismerősöm életének tragédiája az, hogy nem mer autót vezetni: jogosítványa van, de rájött arra, hogy fél a kormány mögött, ezért kizárólag társasútakkal járja be a világot. Hát annyit is lát, amennyit… Kérdeztem, volt-e Münchenben. Hogyne, felelte. És láttad a Bavaria-szobrot? Igen, elmentünk előtte, rámutattak, hogy ez az. Na, kösz. 

Akkor szemléljük meg mai napi posztunk tárgyát. Így néz ki: 

Bocsánat, eltakarja a fa. Ez a beállítás csak úgy megtetszett, ahogy egy női fej emelkedik ki a lombok mögött, mintha lesből támadna. A jobb áttekinthetőség érdekében legyen inkább ilyen a látvány:   

Bavariát I. Lajos bajor király (1786-1868) akaratára építették fel 1844-1850 között. Lajos nagy építkező volt, s megszállottja az ógörög kultúrának, ő alkotta meg a Regensburg fölötti Walhallát is, amelyben a német nemzeti nagyságok büsztjei fogadják a látogatókat. Akart egy ilyen Münchenbe is, de helyiérdekűt: a célja az volt, hogy a bajorok nemzeti dicsőségét hirdesse egy szabadtéri tárlat, s az ógörög oszlopcsarnok elé egy hatalmas szobrot képzelt el. 

Ez utóbbi tekintetében nem elégedhetett meg csekély méretekkel. Országa kicsi volt ugyan, de az ő becsvágya nagy. Azt mondta: úgy kiépíti Münchent, hogy a vándoroknak csak e város megtekintése után legyen kedve bejárni a „maradék” Németországot. Ennek egyik elemeként az ókori császár- és istenszobrok mintájára a legnagyobb újkori szobrot akarta itt látni: büszkén mondta, hogy Néró után ő lesz az első, aki egy ilyenbe belekezd. (Itt nyilván az imperátort ábrázoló Colossusra gondolt, amiről a nevét kapta a Colosseum.) Célja az volt, hogy Bajorország, latinul Bavaria védasszonyát ábrázolja egy szobor. Ahogy nálunk nőalak lett Hungaria, úgy lett a bajoroknál is már több évszázada egy tiszteletet parancsoló, kemény asszony alakja volt az állam jelképe. Eredetileg festményeken jelent meg, de a köztudatba ezt a mű hozta be végleg a személyét. 

Eredetileg Leo von Klenze (1784–1864) volt a tervező, ő volt a bajor udvari építész. Gondolata papírlapon 1834-ben még így nézett ki: 

Vagyis a bajorok jelképes asszonya egy koszorút tart a kezében, de lehajtva azt a föld felé, s lett volna mellette még egy (fölösleges) büszt is női fejjel. Ráadásul ez egy amazon volt, szóval semmi légies ruha, meg ilyenek. Lábánál oroszlán, a bajor királyi család címeréből. 

Aztán volt olyan terve is, ahol Bavaria már kifejezetten harcias: egyik kezében lándzsát tartott az ég felé, a másikban pajzsot. (Oroszlán nincs.) Ezt Klenze az Akropolisz elpusztult, leírásokból fennmaradt istennőjének szobrából kiindulva gondolta újjá. Ez azonban nem felelt meg a királynak, mert ő „Patrona Bavariae” allegorikus alakját akarta látni, nem pedig egy olyat, amely az európai béke (a „Szent Szövetség” elnyomása) alatt a harcot hirdeti, persze, hogy aztán a forradalmárok ebből merítsenek ihletet. Legyen a szobor csak békés, jelképezve a jól felépített állam mértéktartó uralmát, de sugallja azt is, hogy a védnök harcra is képes, ha kell a külső és belső ellenség ellen. 

Úgyhogy ezek helyébe jött 1837-ben, ill. végső, kiérlelt állapotában 1839-ben Ludwig Michael von Schwanthaler (1802-1848) szobrász egyszerűbb, de diadalmasabb mutatványa: a koszorú az ég felé repült, a mellékbüszt eltűnt, mint fölösleges duplikátum. Az oroszlán megmaradt, de megnőtt, a nőalak pedig kapott egy szőrös mellvédőt, jelezve, hogy harcra is készen áll, haját pedig koszorú fogta körbe. Ez lett a végső megoldás, ezért szerepel mindenütt Schwanthaler neve a szobor mögött. (Akiből „von” lett, mert menet közben lovaggá avatta őt a király.) 1840-ben elkészítették a teljes alakos gipszmodellt, majd utána egy kisebbet. De még éveket kellett várni, mire a műveletbe, a szobor kiöntésébe be lehetett kezdeni. 

Ez nem egyszerre ment végbe, mivel az egybeöntés szörnyű mennyiségű bronzot emésztett volna fel. Annyi meg nem volt raktáron… Ezért négy részre osztották a műveletet (fej, mellkas, csípő és láb). 1844. szeptember 11. – 1849. december 1. között részletekben hozták össze előbb Johann Baptist Stiglmaier, majd 1844-ben bekövetkezett halála után unokaöccse, Ferdinand von Miller által irányított királyi öntőműhelyben. (Ez Münchenben volt a Nymphenburger Straßén.) Először a fejét készítették el, amelynek igen érdekes az eredete. (A kép az 1850-es állapotot mutatja, tehát még összeszerelés előtt állunk.) 

Tudni kell, hogy I. Lajos fiát, I. Ottót az európai nagyhatalmak hosszas keresgélése után 1832-ben görög királlyá választották. Az éretlen, 17 éves gyerek le is ment új országába, ahol sikerült rövid időn belül megutáltatni magát a görögökkel, mert a nyakára rátelepített egy rémisztő német adminisztrációt. Volt 1827. október 20-án egy tengeri csata Navarino település mellett, ahol a szabadságharcosok sok török bronzágyút zsákmányoltak. A fölösleges matériát Ottó Európában értékesítette, s I. Lajos megvett belőle annyit, hogy abból ki lehessen önteni a szobor fejét. Íme, egy romantikus ábrázolás az 1844-es műveletről (Wilhelm Kaulbach: "Guß der Bavaria" [A Bavaria öntése] c. műve 1854-ből): 

A szobrot 1850. október 9-én avatták fel. Hatalmas népünnepély volt, de nem kifejezetten a szobornak szólt, hanem az Octoberfestnek. I. Lajos, aki akkor már nem volt bajor király, a helyszínen elégedetten mondta: „64 éves vagyok, sok szép dolgot megéltem és tapasztaltam, de a legszebb és legboldogabb ez a mai nap!” (Megjegyzés: ekkor már nem volt király, 1848-ban lemondott a fia javára, nem bírta elviselni, hogy a forradalom dobja le őt onnan.) 

A végeredményt tekintve volt is mire büszkének lennie: a Bavaria 18,52 méter magas, súlya 87,36 tonna. A belseje üreges, s mint a new yorki Szabadság-szoborban, itt is kis körlépcsőn lehet felbotorkálni a fejébe, ahonnan a szeme mögül meg lehet bámulni München történelmének emblematikus helyszínét, a 42 hektáros (különben teljesen kopár) Terézmezőt (Theresienwiese). 

A szobor háta mögött a szigorú dór stílusú dicsőségcsarnok áll (Ruhmeshalle), előreugró két végén egy-egy timpanonnal. Ez 1843-1853 között épült fel. A benne lévő nyíltszíni mell– , vagy inkább fejszobortárlatba I. Lajos kezdeti gondolata alapján kizárólag olyanok kerülhettek volna be, akik bajor származásúak voltak. (Függetlenül attól, hogy életútjuk alapján mennyire tartották magukat annak.) Még trónörökösként 1809-ben utasítást adott arra, hogy írják neki össze a megörökítésre méltó híres bajorok listáját. 1824-ben kiválasztotta ezt a városvégi domboldalt az emlékmű számára, majd 1828-ban készíttetett egy újabb listát. 1833-ban erre kiírta egy pályázatot, s azt a legolcsóbb projekt gazdája, Leo von Klenze nyerte meg 1834-ben, az ő tervei alapján épülhetett fel a szobrot hátulról körbeölelő kőcsarnok. 

Aztán változott a politikai felállás, és amikor a látványosság megnyílt, 74 olyan arc várta a látogatókat, amelyeknek csak egy része volt bajor: frankok, svábok, pfalziak is megjelentek itt, egyszóval az egész későbbi, pár évig élő Délnémet Szövetség. (Vagyis Bajorország mellett a Württenbergi Királyság, a Badeni Nagyhercegség és a Hessen-Darmstadt Nagyhercegség.) Ezek az államok katolikusok voltak, s nem támogatták a porosz fennhatóság alatti egységes Németországot, inkább éldegéltek volna a Habsburg-birodalom szélárnyékában, így I. Lajos arra törekedett, hogy ezek lakosságát valamiféle szellemi kötelékkel egyesítse, ezért bővítette ki a honfiúi- és leányi választékot egészen a Rajnáig. 

1868-ban adtak a büsztökhöz még tízet; 1888-ban, születésének századik évfordulóján a király maga is idekerült:

1944-ben légitámadást kapott, megrongálódott, de a müncheni olimpia tiszteletére helyrehozták, s 1972. október 26-án újra megnyitották. Azóta 17 új szobor került ide. A helyszínre bonyolult procedúra alapján kerülhet valaki. Szakbizottságok járnak el, amelyben ott van a Bajor Tudományos Akadémia éppen úgy, mint a Bajor Képzőművészeti Akadémia, a Bajor Történelem Háza, a pénzügyminisztérium, a bajor kastélyigazgatóság, és az LMU, vagyis a Lajos-Miksa Egyetem. A végső szót mindig a minisztertanács mondja ki. 

Megjegyzés: voltak olyan alakok, akik eredetileg itt voltak, aztán kiemelték és átvitték őket a Regensburg melletti „nagy” Walhallába. Az ilyeneket nem pótolták: oda a legnagyobbak kerülnek, ide a helyiérdekűek, de egyszerre nem lehet valaki a legnagyobb és legkisebb. (Kivéve I. Lajost, de ő mindkét helyen építtető volt, tehát joga volt két helyre kerülni.) 

A fala következetesen pirosra van festve. Csak.   

Nyilván képtelenség felsorolni, hogy kik vannak itt, vagyis nincs akadálya, de minek – mindenki menjen oda, és találja meg a kedvenceit. Én most hármat mutatok be. 

Az egyik Bertolt Brecht, aki 2009. április 22-én lelt itt helyet magának. Azzal érdemelt ki e méltóságot, hogy Augsburgban született, tehát Münchentől kb. 100 km-re, bajor földön. Hogy aztán ezek után több köze volt a nemzetközi és össz- , majd keletnémet szocializmushoz, mint a bajorokhoz, az más kérdés: 

Itt van Carl Orff is (a Carmina Burana alkotója, ha így ismerősebb), aki Münchenben született és itt halt meg. Ő szintén 2009. április 22-én került ide: 

És jelen van Claus Schenk von Stauffenberg, a Hitler elleni merénylet kivitelezője (2000. április 3-ától). Ő Jettingenben született, ami Baden-Württenbergben van, az a svábok hazája, de, mint délnémet, belépőkártyát kapott ide.

A szoborral szemben található meg egy hatalmas, üres mezőség.

Lajos trónörökösként 1810. október 12-én házasodott meg, s vette feleségül a szász-hildburghauseni házból származó Terézia Sarolta hercegnőt. Pocsék egy házasság lett belőle, de most nem ez a lényeg, hanem azt, hogy ennek örömére szerveztek egy hatalmas népünnepélyt azon az üres réten, amelyet most a hercegnő tiszteletére Terézmezőnek hívnak, erre az egész bajor alattvalóság meghívott volt, folyt is a sör minden mennyiségben: ebből lett az Oktoberfest. 1918-ban innen indult ki a forradalom, amely elsöpörte a Wittelsbach-házat, aztán Hitler szónokolt az ide plántált cirkuszi sátrakban. Jelenleg, amíg ide nem gyűlnek a sörbarátok százezrei, szolgál ez mindenféle célokat, amikor ott jártam (2015 áprilisában) éppen kirakodó- és régiségvásárként funcionált, másból sem állt, mint az eladnivaló vacakságok sátraiból és kioszkjaiból, az emberek mindenféle dolgokat cipeltek ki és be, foltos könyvektől kezdve gyertyatartókon át a szakadt fotelekig minden volt itt, amit el lehet képzelni. Szóval ez itt „az ecseri”. Háttérben persze vidámpark működött. 

De tekintetünket fordítsuk egy komolyabb dolog felé, oda, ami a rét túloldalán van. Ez a Szent Pál templom, amely 1892-1906 között épült neogót stílusban Georg von Hauberrisse építész tervei alapján.

1944-ben alaposan szétbombázták, de túlélte a csapásokat. Roppant érdekes – de csak kívülről, mert belül gyenge élvezetet nyújt, szokás szerint eléggé kopár, ezeket a fajta új templomokat már nem zsúfolták tele képekkel és szobrokkal:  

De az üvegablaka eredeti, mert nem alakokat ábrázol, megelégszik a fény színes áteresztésével:  

Kívülről viszont csupa jót lehet mondani róla: az építész alkotóan továbbfejlesztette a gótikát, modernizálta, vitt bele némi mozgalmasságot a főtorony görbe felületével, agyondíszített, nyúlánk, de mégis hajlékony. Az pedig kifejezetten tetszetős, hogy hátulra is bedobott két tornyot, amelyeknek semmi értelme és funkciója nincs, de a jó építészetnek éppen ez adja meg az ízét: a fölösleges díszítés.  

A templom előtt egy szobor vár ránk, ami természetesen Szent Pált ábrázolja, a besorolása azonban „kút” („St. Pauls Brunnen”) (Claus Nageler, 1989).

Épp egy hatalmas kard (nem kereszt!) nyugszik a kezében, amellyel vizet fakaszt. (A hagyomány szerint, amikor lefejezték, a feje háromszor koppant oda a földhöz, s ott források fakadtak fel. Ez a szobor azt fejezi ki, hogy a keresztény éltető erő jelképe fakadt a kard által elszenvedett vértanúságából.)  

A templom faláról mindenféle rémalakok néznek ránk jó középkori szokás alapján, de azért van itt a környéken más is. Például egy citerázó szamár a Bavariaring 11. sz. lakóház falán:  

Ezt 1903-ban tették ki ide (Emanuel von Seidl műve). Semmi köze a városhoz, ősi, vicces jelképe a dilettantizmusnak. Nem kell erőlködni, közli velünk egy másik kis szobrocska az egyik itteni házfalon.  

Szóval: csak lazán, gyerekek. Münchenben vagyunk!