Őgyelegjünk még egy kicsit Tarnówban. Nem, a város nem nyújt sok meglepő látványosságot, de mégis kellemes élményeim fűződnek hozzá. Főleg a vörös lámpa miatt, de erről majd mindjárt…Kezdjük a sétánkat Bem apó szobránál. 

Ha innen felballagunk a dombra, amelyre a városközpont épült, a főtéren találjuk magunkat. Oldalt a Dél-Lengyelországra jellemző színes, mondhatni: tarka lábasház áll (ebben múzeumok és hivatalok): 

Az üres tér közepén pedig szintén galíciai jellegzetesség fogad minket: az egykori városháza, alul fehér, felül barna, kis toronnyal. Mert ezeket errefelé a rynek (piac) közepére szokták tenni, ilyen van pl. Sandomierzben, vagy Rzeszówban is. (Krakkóban nem: ott a Posztócsarnok terpeszkedik a tér közepén, de hát az is egyfajta hatalmai központ volt – a pénz hatalmáé.) Épült pedig ez a (tulajdonképpen kicsi) épület a XVI. század második felében (1567-1587) reneszánsz stílusban. Megjelenésével nagy meglepetést nem okoz: 

Az emeleti részen ülésezett a városi tanács, itt volt a kincstár, a bíróság, volt díszterme is (ill. van.), a pince azonban részint raktár volt, részint börtön. Jelenleg kiállítóterem (Galeria Stuki Dawnej – „Ó utcai Galéria”), a városi tanács 1932-ben modernebb helyet talált magának. Van benne jelenleg képtár, fegyvergyűjtemény, helytörténeti kiállítás. 

A főtér tiszteletreméltó, de kopár, oldalán elszórva éttermek, kávéházak. Megjegyzem: péntek este jártunk itt 2018 februárjában, s nem volt hideg. Ember lényegében sehol, ellenben az éttermek tömve voltak, s csak páran cigarettáztak a házakra hamuzó szürkületben. 

Viszont, ha a tér valamire emlékeztet minket, az nem csoda: gondoljunk a 80 huszár c. filmre (Sára Sándor, 1978), nos, annak bevezető jelenetei itt játszódnak. Nem az egész van felvéve, csak a tér fele – a területfoglalási engedély már akkor sem volt olcsó, pláne egy ilyen frekventált helyen.

A főtér mögött van a a Szűz Mária Születésének temploma, a székesegyház. 1400-ban épült, majd többször átalakították.

Van mellette (igaz, hol nincs Lengyelhonban 100.000 lakos körül?) egy II. János Pál pápa szobor, itt éppen lelkesen terjeszti ki karjait a világ felé:  

Van továbbá a templom (pardon: székesegyház) mellett egy oszlopon álló Szűz Mária-emlékmű is, de ennek minősége nem haladja meg az átlagot. 

A templom belsejét sajnos nem sikerült lefényképeznem, mert éppen mise volt. A lengyeleknél a templomok mindig tömve vannak, úgyhogy kerüljük el az erre rendelt szent órákat. Alig tudta beszuszakolni magamat a tömegbe. De van benne két látványosság, s mivel nem mehetünk el ezek szemléltetése nélkül, íme, ezek azok. Az első Barbara Tarnowska (1490-1521) szép reneszánsz síremléke 1536-ból (forrás: wikipedia):

A másik a Jan Tarnowski (1488-1561) hetmané, amelyet csatajelenetek díszítenek, ide van eltemetve fia, Jan Krzysztof Tarnowski (1537-1567) is. Emlékük homokkőből és alabástromfól faragtatott ki (forrás itt):

A templom mögött szűk, ficaknyi mellékutca húzódik, a nagyzatos nevű Plac Katedralny, ami azért fura, mert ez nem „plac”, azaz tér, hanem egy sikátornál alig szélesebb járóhely, bár egy-egy autó azért be tud húzódni a falak mellé. Nos, a sarokban, a hajlatnál, a templom bejárata előtt van egy falból kiálló régi  lámpa. Ez tetszett nekünk, csinált is hát hű útitársam erről egy fényképet: 

A helyszín hangulatos adottságot adott ehhez. A székesegyház bejárata mögül kizengett az ének és az orgona; a szemben lévő egyik épület földszintjén kórus dalolt. Mindez szép: de kit érdekel egy mellékutca lanternája? Senkit, csak minket, mert messze vagyunk hazánktól, vágyunk békés élményre, s már el is képzeljük, ahogy Krúdy valamely novellahőse előbaktat a templom mögötti sötétből. 

Ám mégsem…! Magányunkat hirtelen egy középkorú férfialak oszlatja szét egy hatalmas, hosszan kinyúló objektívű fotoapparáttal. Észreveszi a lámpát, s már élesíti is a lencsét. Nem törődik velünk, ő most a maga személyes élményével van elfoglalva: körbevillogja tehát a lanternát. Mi meg mit tehetünk? Várjuk, hogy elmenjen. S végül távozik. Elégedett hang szólal meg bennem: lám, Zoltán, nincs olyan dolog a világon, ami ne érdekelne valakit. Bólintok önmagamnak, aztán hátrafordulok, hogy lássam, a két fotós hogyan dolgozik egy elcsendesedett dél-lengyelországi városka elhagyott mellékutcájában. 

Pálmafák! Majmok Sri Lankában! A Times Square! Afrikai nyomortelepek szocióban nyomva! Hagyjuk, gyerekek: kinek ez, kinek az. A tömeg az előbbieket szereti, mert nekik mindig fotoshoppolt látványosság kell. Nekünk elég egy lámpa is Tarnówban…

De baktassunk tovább. Jön a Krakowska, a város főutcája: a dombról fut le, mellette egyszerű, klasszicista házak, végén hatalmas templom, a Szent Család temploma. Neogót (XX. sz. eleje), kéttornyú, érdektelen. Viszont körülötte nagy a sürgés-forgás, gyerekek jönnek ki és be a plébániáról. Valaha a francia és spanyol királyok viselték a "legkatolikusabb" jelzőt, ma egy nép érdemelné ezt ki - a lengyelek. És ezt most dicséretnek szántam...

Figyelmemet azonban inkább kötötte le a mellette lévő bevásárlóközpont előtt lévő lángossütő: 

Magyar nemzeti színek, honi hangulat. A falatozóknak láthatólag bejött a Duna-völgyi gasztronómia. Már találkoztam ilyennel Csehországban is, szóval a gulasch, és a kürtöskalács után ez lesz az új hódításunk… Hajrá! (Nem ettem belőle, nem voltam éhes. Már bánom.) 

Itt található meg a Krakowska alján a Panorama nevű múzeum a pályaudvar egyik vasúti melléképületében. Ennek története ez. 

Megesett pedig az, hogy Jan Styka lengyel festő 1896-ban megbízást kapott a magyar kormánytól, hogy hozzon létre egy Feszty-körkép-szerű alkotást Bemről és Petőfiről. A festő (kollektívájával, amelyben lengyel és magyar éppen úgy volt, mint német) ennek eleget is tett, 1897 áprilisában estek neki a munkának, öt hónap alatt befejezték, a kész művet (15 x 120 m!) ki is állították egy városligeti pavilonban 1898 márciusában. (Címe: Nagyszebeni csata, avagy Bem Erdélyben.) A közönség tódult rá! De aztán fizetési gondok merültek fel, a magyar kormány a jelek szerint szűkkeblű volt, ezért 1900-ban Styka összetekerte a vásznat, s dühében visszavitte Lengyelországba, vagyis hát az osztrák koronatartománynak számító Galíciába. 1907-ben még egyben volt, mert kiállították Varsóban, aztán Styka, mert megélhetési gondjai merültek fel, a festményt darabokra ollózta, s azokat külön-külön értékesítette, de mindegyik szeletet ellátva szignójával. A kép egészének kb. kétharmada elveszett, hiába esett neki 1977-ben a tarnówi múzeum, hogy összerakja az egészet. Néhány darabját tehát itt őrzik, de az egész – sajnos – rekonstruálhatatlan. 38 darab maradt belőle, ebből 20 van Tarnówban, az itt őrzött maradványok (2018 júliusától kezdve) a Panoramaban, egy volt vasúti állomáson kialakított teremben láthatóak. (A Krakowska alján van a pályaudvaron.) 

De vigaszunkra szolgáljon, hogy a Petőfit ábrázoló fragmentum megmaradt! 

Ha visszafelé megyünk a Krakowskán, jobb oldalt egy kis épületre lehetünk figyelmesek: ez a cigány kultúra múzeuma. Egyedülálló a világon. 

Már csak egy utcán kell végiglépdelnünk, ez pedig a Walowa. Széles, félkör alakú sétálóutca, a város régi ütőere. A templom alatt, kis helyen található meg szinte az összes látnivalója, így a költők padja (Lawka Poétow): 

Amely pedig ábrázolja az alábbi három költőt: Agnieszka Osiecka, Zbigniew Herbert és Jan Brzechwa. Felavattatott 2004-ben. Van mellettük kerékpár is, én nem akartam, de tényleg, csak hát így alakult (nem volt kedvem odébb tenni, nem volt hova).

Mellettük, szinte velük szemben I. Vlagyiszláv (1262-1333) lengyel király szobra található meg egy kis beszögellésben. Mi I. Ulászló néven ismerjük, ő volt az, aki a tartományurak országlásában vergődő Lengyelhont egyesítette, s felvette ismét a királyi címet. De nem azért van ide állítva, hanem mert ő volt az, aki szabad királyi várossá tette Tarnówot 1330. március 7-én, erre utal kezében összecsavart okirat. Felavatták 2009. július 2-án, alkotója a krakkói képzőművészeti egyetem professzora, Czesław Dźwigaj. 

A lépcsők alján pedig a katyni mártírok lépcsőjének tövében áll az Ismeretlen Katona Sírja (Grób Nieznanego Żołnierza), egy első világháborús, majd az utána következő függetlenségi harc emlékműve (alkotó: Bronisław Kulka, felállították 1931. július 28-án): 

Ha pedig visszatérünk a Bem-szoborhoz, ha onnan is lemegyünk a dombról, két emlékművet láthatunk egy hosszú téren, középütt közúttal végigszabva. Az egyik a sztálinizmus áldozatainak emlékműve a Plac Ofiar Staliniusmu téren:

2000. szeptember 17-én avatták fel, Stefan Daus, Wojciech Kosiński műve. A szikla, mert ketté van repedve, 1939. szeptember 17-ét jelképezi, amikor immár a Szovjetunió is nekitámadt Lengyelországnak, s kettészakadt az állam földje. A 6 méter magas főalak Lengyelországot jelképezi, bal kezéből három sas repül fel, a negyedik – a jobb kezében tartva – viszont épp a földre hull. A szimbolika nekem kissé homályos, ugyanis nem tudom, a három sas hova repült fel (szabadon), s a negyedik – amely nyilván a szovjet szférába esett – miért hullott le? Mert a többinek aztán olyan jó sora volt… Na mindegy. Az emlékmű sarokkövét II. János Pál pápa szentelte fel 1999. június 16-án. 

A másik pedig egy parasztpárti lengyel politikusé, Wincent Witosé. Vele elég sok helyen lehet találkozni Lengyelországban, mert mindenkinek útjában volt: előbb Pilsudsky börtönözte be, aztán a nácik. A kommunistákat már nem élte meg, 1945-ben meghalt 10 km-re a város melletti Wierzchosławicében, ahol született. A szobrát 1988. október 8-án avatták fel, alkotó Józef Potępa volt (megint csak a krakkói egyetemről). Mivel Witos a két világháború közötti korszak nagy politikusa volt, de nem szocialista, a lengyel szocializmus bukásának előláthatóságáig kellett várni, amíg ezzel a szoborral rehabilitálták őt. 

Ezzel belvárosi sétánkat befejeztük, s most már csak a zsidónegyed van hátra. Na, az egy kicsi, de érdekes menet lesz.

Tarnównak, ennek a dél–lengyelországi városnak Galícia közepén két párhuzamos történelme van: az egyik lengyel, a másik zsidó. Fele-fele arányban, mert 1939-ben ilyen megoszlásban élt egymás mellett a két nemzet. Most a lengyel történelmi részt vesszük elő, s abból is összpontosítsunk egy személyre, Bem apóra. (Különben megőrülök ettől az „apózástól”, Bem 1850–ben halt meg 56 évesen. Az „apó” máshol kezdődik…) 

Mert ha Tarnów, akkor Bem. Ez a szülővárosa, s ez lett a nyughelye. A városban született 1794. március 14–én, itt töltötte gyermekkorát. A többit (Osztrolenka, Erdély) ismerjük. Itt temették el 1929-ben, hazahozva hamvait a szíriai Aleppóból, ahol mint a török  hadsereg Murád pasája halt meg. Most a város határában lévő Strzelecki Park szélén nyugszik. A park maga hatalmas domb, tele fával, sötét, árnyas, s dísztelen – ez itt az egyetlen látnivaló.  

Vessük tekintetünket a túlsó végén lévő hatalmas kőszarkofágra, ami egy mesterséges tó közepén mered az ég felé. A magyar utazó másért nem, csak ezért szokott megállni a városban. (Ha egyáltalán.) 

A szarkofág hat korinthoszi fővel ellátott oszlopon nyugszik víztükör közepén (gyalog nem lehet odamenni hozzá), rajta négy nyelven Józef Bem neve (lengyelül, törökül, arabul és magyarul, ez utóbbi természetesen a „Bem apó”). 

Mármost azt olvassuk a népszerű történelmi ismeretterjesztőkben, hogy ez a „lebegő” síremlék azért jött létre, mivel Bem Törökországban felvette az iszlám vallást, s hazahozatalakor a katolikus egyház megtagadta azt, hogy „megszentelt lengyel földbe” helyezzék el a hamvait, így oszlopokra emelték a kőkoporsóját, hogy otthon legyen, s az egyház se morgolódjon. 

Aki nem szereti a katolikusokat, annak ez nyilván tetszetős történet; de ássunk a mélyébe, s rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű a helyzet. 

Bem a magyar szabadságharc leverése után Törökországba menekült azzal a reménnyel, hogy a Török Birodalom talán nekitámad e zavaros helyzetben az oroszoknak, ő pedig ez ellen az ördöggel is hajlandó volt szövetkezni. Hogy pozícióját megerősítse, elfogadta az isztambuli kormánytól Aleppó kormányzói tisztét, tehát pasa lett. E cél érdekében (továbbá, hogy elkerülje a kiadatást az osztrák kormány felé) felvette az iszlámot, ezzel örök meghasonlást okozva a magyar és lengyel köztudatban, amely bár végtelenül tiszteli őt nemes tettei miatt, de ezt mínuszba helyezi el az emlékezeténél. A megoldás az, hogy igyekeznek megfeledkezni erről – de a tüske, hogy megalkuvásból elvetette magától a kereszténységet, a mai napig megmaradt, s főleg azért, mert a muzulmánok viszont folyton mutogatnak rá, mint megtértre. 

Bem 1850. december 10–én halt meg maláriában, miután sikerrel, s főleg ágyúkkal megvédte a keresztény negyedeket az őrjöngő muzulmán hordák ellen; másnap a törökök teljes tiszteletadással az aleppói katonai temetőben helyezték el a maradványait. 

Telt–múlt az idő, s 1926-ban felmerült a lengyel kormányban, hogy jöjjön haza, nyugodjon lengyel földben. A török kormánnyal nem volt már problémájuk, mivel Aleppó a francia mandátumterületet jelentő Szíriában volt, s a megszálló hatóságok megértőek voltak az igénnyel szemben. Addigra egyébként már mindenki elfelejtette a környéken, hogy ki volt Murád pasa, a sírhelyét is alig lehetett felfedezni, de sikerült. 

Három város versengett a hamvaiért: Varsó, Krakkó és Tarnów. Varsó egyértelmű; Krakkó már kevésbé, ők azzal pályáztak, hogy a Wawelben akarták látni a sírját, ami szakrális hely a lengyel történelemben; Tarnów meg a szülőház jogán nyújtotta be az igényét. Az utóbbi győzött, 1927-ben neki is álltak a temetés előkészítésének. S itt felmerült a kérdés: hová helyezzék el a hamvakat? 

Itt lépett képbe a katolikus egyház. Felmerült a gondolat, hogy a helyi katolikus temetők valamelyikébe kerüljön a holttest, vagy egy templomba. Az egyház azonban jelezte, hogy bár minden tisztelete a nemzet hőséé, azonban ő iszlám hitben halt meg, elhelyezése tehát lehetetlen olyanok között, akik az egyház (mi több: úgy általában a kereszténység) hívei maradtak. Tehát nem arról volt szó, hogy Bem nem pihenhet lengyel földben (értsd ez alatt a konkrét talajt –3 méteres mélységig az államhatárokon belül), hanem csak a katolikus egyház által fenntartott területekre nem juthatott be. Emellett problémát okozott volna az is, hogy a törökök ragaszkodtak Bem muzulmánságának komolyan vételéhez, és senki sem akart ingerült jegyzékváltást Varsó és Ankara között ennek közhatalmi semmibe vétele miatt.

Maradt tehát a modus vivendi: a közterület. Egy városi parkba gond nélkül el lehetett temetni, mert a lengyel föld egésze nem volt „megszentelt”, s főleg nem „katolikus”. De ott meg idétlenül nézett volna ki egy sírkerti mauzóleum; ezért adott az önkormányzat megbízást 1927–ben Adolf Ludwik Szyszko-Bohusz (1883–1948) építész–professzornak, hogy alakítson ki valami látványos, de nem kriptaszerű emlékhelyet a tábornoknak, ő pedig ezt találta ki. Szerintem teljesen rendben van az ötlet, mert tömör, egyszerű, tömbszerű, amely elszakítja Bemet a föld sarától, s elindítja emlékét az örök emlékezet felé – erre valóban csak felnézni lehet. Az oszlopok körül korabeli ágyúlövedékeket idéző kőgolyóbisok állnak, amelyek láncokkal vannak összekötve, ezek beolvasztott ágyúkból készültek. A szarkofágon a születés, halál és temetés dátumait olvashatjuk. 

A mű lényegében már 1928 nyarán készen állt; a következő évben szállították át ide Bem maradványait, 1929. június 20-án hantolták ki, majd vonattal érkezett Budapestre, ahol felravatalozták a Nemzeti Múzeum előtt, s ugyanez történt vele a Wawelben; június 30–án lett került mostani helyére. A katolikus egyház mindegyik országban természetesen szerényen távol maradt az eseménytől. 

Pedig elvileg lehetett volna az okuk arra, hogy megtegyék. Találtam egy érdekes cikket egy régi hírlapban (A Hon, reggeli kiadás 1880. október 24. p. 7.). Ez történt: 

„Bem mint keresztény halt meg, de mint mozlemet temették el. Paulikovics Lajos kassai reáliskolai tanár a ’Felvid. Közlöny’-ben hiteles kútforrás után azt bizonyítja, hogy Bem avagy Amurat pasa nem mint mozlem, hanem mint keresztény halt meg. Paulikovics 1864-ben még Akna-Suhatagon lakott mint kincstári orvos, midőn egy nap az ottani plébánoshoz két idegen egyházi személy érkezett, kiket is neki a lelkész, mint szíriai örmény–szertartású érseki helytartót és titkárját mutatott be. E két jövevény a kormány és a pápa engedélyével a szíriai keresztények számára nyújtott könyöradományokat amaz örmények számára, kik a drúzok és maroniták közti 1860-ban dühöngött háborúskodások alatt oly sokat szenvedtek. Az érseki helyettes véletlenül megpillantván Paulikovics szobájában Bem arczképét, elmondá, hogy személyesen ismerte, sőt azt is, hogy 1850–ben aleppoi esperes plébános lévén, ő látta el az utolsó szentségekkel, minthogy latin szertartású pap nem lakozott közelben. Hangsúlyozá, hogy e szertartásnak a legnagyobb titokban kelle történnie a törökök vallási rajongása miatt, kik türelmesek ugyan más vallásbeliek irányában, de azt, ki az izlamot elhagyja és más vallásra tér, engesztelhetetlen gyűlölettel üldözik és még sírjában is megbecstelenítik, sőt magát a papot is, ki hitszegéséhez kezét nyújtja, halálra keresik. Ezért vezettetett ő is éjnek idején egy hű lengyel szolga által a haldoklóhoz, de nem mint lelkész, hanem mint orvos, hol határozott kívánatra ellátta Bem Józsefet az utolsó szentségekkel, ki is rövid idő múlva örökre elszenderülvén, következő nap török ceremóniával az aleppoi török sírkertben takaríttatott el. Kár, hogy mind Paulikovics, mind az akna-suhagati plébános elfeledé az idegen egyházfő sajátságos hangzású nevét, mit különben az osztrák–magyar konzulátus útján ki lehetne puhatolni, s midőn ő kétségkívül bizonyítana az említett esemény igaz volta mellett.”  

Egy másik történet szerint a tábornok a helyi ferences szerzetesektől vette fel az utolsó kenetet halálos ágyán. (Palóczi Edgár: Bem diadalútja. Magyarország, 1934. május 13. p. 3.) Viszont találtam egy olyan leírást is, amely szerint semmi ilyenről nem volt, ezt Fiala Nepomuk János ezredes, a segédtisztje közölte le ( – : Bem apó. Pesti Napló 1908. december 8. pp. 5–6.). Igaz, ha a dolog teljes titokban történt, akkor neki látnia sem kellett mindent… 

Én ugyan ebben nem fogok igazságot tenni, maradjunk abban, hogy számomra teljesen hihetetlen, hogy valaki 55 éves korában egyik pillanatról a másikra megvilágosodjon és vallást váltson úgy, hogy addig még a sajátjához sem nagyon ragaszkodott. Elhiszem, hogy Bem betartotta az iszlám előírásait, mert féltette az állását; de azt már nem, hogy hitt is volna ezekben. 

Maradjunk Tarnówban, mert Bemmel kapcsolatban van még látnivaló. Egyrészt a belvárosban, a Forteczna utca kis kiöblösödésében, a régi várfal mellett ott a szobra, amelyet 1985. május 11–én lepleztek le: 

Bogdan Ligęza-Drwal és Stefan Niedorezo alkotásánál ne lepődjünk meg azon, hogy ez hasonlít a budapesti Bem–szoborhoz. Egyrészt magyar tábornoki egyenruha (és az általunk már megszokott kalap) van rajta, nem lengyel; még a kitüntetése is magyar; végül eleve a tarnowi Lengyel-Magyar Baráti Társaság kezdeményezésére állították fel, de persze a város költségén.   

A Plac Bema 8. (Bem tér 8.) szám alatt van szülőházának helye, az épületen kis emléktábla. Ez nem az igazi ház, azt már réges-régen lebontották. Az emléktáblát az új házon 1910-ben helyezték el ezzel a szöveggel: „Ezen a helyen állt a ház, amelyben 1794. március 14–ám Bem József tábornok született.” 

Ha főtértől végigmegyünk a város két sátálóutcája közül a legnagyobbon (a Krakowskán), közepén jobbra látunk egy kis jobbra nyíló terecskét, s előtte egy székelykaput. Nocsak! 

Ez Sepsiszentgyörgy ajándéka Tarnównak, 2001. május 26-án, az osztrolenkai csata évfordulóján állították fel. Rajta a hagyományos szöveg: „Béke a belépőknek, áldás a kimenőknek”, s rajta két versszaknyi Petőfi-vers („Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk! stb.”) 

Petőfit se hiányoljuk! A székelykapu mögött, a terecskén néz felénk a mellszobra. Ez korábban került ide, még 1986-ban (Pálfy Gusztáv műve), mint Tarnów testvérvárosának, Kiskőrösnek az adománya. Mondjuk, ezt a betonfalat lehetne mellőzni mögüle… 

A kettő között pedig székely kopjasor húzódik, rajtuk Bem nagy csatáinak a nevével. Természetesen ez is Székelyföldről került is. Van köztük két kopjafa, amely személyeknek állt emléket. Az egyik Forgon Mihályé (1885-1914), aki történésznek készült, de az I. Világháború első csatáiban itt végezte, egy tömegsírban. (Felirata a kopjafának: "Nagy célokat tűztem ki magam elé, melyeket csak kis részben valósíthattam meg.") A másik Lippóczy Norberté (1902-1996), aki 1933-ban költözött ide (lengyel nőt vett feleségül), s némi GULAG után haláláig a lengyel-magyar barátság és kulturális kapcsolatok legfőbb patrónusa volt, továbbá gyűjtötte a helyi népművészet emlékeit, amelyeket végül a helyi egyházművészeti múzeumnak adományozott. (Olvastam róla sokat, pl. Hajdók János a Tátrától a tengerig c. könyvében is emléket állít neki.)

Ha a fenti helyszíneket összekötjük egymással, kijön a Bem–túra, ezt a helyi idegenforgalmi hivatal is ajánlgatja; de sokat kell lépdelnünk, mert ezek nincsenek egymás mellett, különösen a nyughelye van kinn a határban. Közben persze áttekinthetjük az egész várost, de a keresztény és zsidó negyedről, ez utóbbin belül is az Ózsinagóga mindent túlélő szószékének történetéről legközelebb közlök beszámolót. (Gyors voltam, az Óváros már itt is van...)

Ha Nápolyban járunk, s van elég időnk, áldozzunk némi időt a Régészeti Múzeumra. Nagy haszna van. Ugyanis annak a szobrászati és képi világnak (festményeknek és mozaikoknak), amelyeket a római korról a köztudat ismer, kb. 10 %-a e falak közt található meg. Lendületes fölénybe kerülünk másokhoz képest, amikor könnyedén megjegyezzük egy–egy reprodukció láttán: ó igen, ez itt van. (A sznobok önállótlanok és buták; de ezt sem olyan könnyű összehozni.)

Ha a múzeumban csapadékos vagy azzal rémisztgető időjárás elől húzzuk meg magunkat, készüljünk fel egy jó kis sorban állásra. Amikor én mentem ide (2018 októberében), esőre állt az ég. Eredmény: 200 méteres tömeg a metrómegállóig. Nekem szerencsém volt, megérkeztem, még mielőtt ennyire feldagadt volna, így csak 50 métert kellett kibekkelnem 20 perc alatt.

A bejáratnál, ha csoportosan jelenünk meg, ne mérgelődjünk azon, ha elénk toppan valami kultúrlény, aki elszántan akar minket (angolul) végigvezetni a termeken. Nem ingyen teszik; el kell hessenteni őket és kész. A hátam mögött álló nyugdíjas négyes csoportosulás azonban udvarias volt a magamutogató ciceronéval szemben, aki egy ötven év körülő nő alakjában szállt rájuk. Végül dühödt vitává fajult a dolog, aminek zárásaként elé toppant egy Leslie Nielsen–szerű úr, s ráförmedt a tolakodóra: a felesége az antwerpeni egyetem klasszika-filológusa (itt rábökött egy bágyadtan mosolygó, két fejjel alacsonyabb, csenevész nőre), jobban ismeri ő azt, ami bent van, mint bárki itt – úgyhogy több tiszteletet, értjük egymást? A rámenős idegenvezető sértetten vállat rándítva elfordult tőlük – de némi téblábolás (helyzetének újrapozícionálása) után gyorsan kiszemelt magának egy újabb társaságot… 

A bejárat mögött le lehet (kell) pakolni nagyobb méretű dolgainkat, a kabátok és válltáskák maradhatnak. Fényképezni szabadon lehet, fotójegy nincs. A bejáráshoz kb. 3–4 óra kell, attól függően, hogy van-e klasszikus műveltségünk. Ha van, akkor kevesebb, ha nincs, mert menet közben tanuljuk meg a dolgokat, lehet az 5 óra is. A földszinten kávéautomata van és a hátsó udvarra vezető kijáratnál dohányozni is lehet. (Rám fért.)

Először is magáról a múzeumról, amely az utca fölött húzódik el, s egy hatalmas barokk palota. Nem e célra épült; eredetileg lovassági laktanya volt (Giovanni Vincenzo Casale, 1585), aztán némi átalakítás (Giulio Cesare Fontana, 1610–1615) után a nápolyi egyetem ragadta magához (1616–1777). Ez után döntött úgy IV. Ferdinánd (1751–1825), a második Bourbon–házi király, hogy a különböző uralkodói palotákban (és padlásokon, meg alagsorokban) található műalkotásait egy helyre összpontosítja. Volt mit; ugyanis apja (a tévesen III. Károlynak nevezett első Bourbon Nápoly és Szicília trónjain) bevezető pármai uralkodása után magával hozta az anyai ágról származó Farnese-család ókori gyűjteményét, amely nagyobb része nem Nápolyból és környékéről, hanem Itália összes területéről, de leginkább Rómából származott. A pármai kollekciót III. Károly Herculaneum és a Nápoly általa elrendelt ásatásai folytán gyarapította. Ferdinánd jóvoltából 1801-ben nyílt meg itt a királyi könyvtár (ez 1925-ben átment a Királyi Palotába, látogatható), majd több részletben a régészeti múzeum, amely 1816-ban lett teljesen feltöltve anyaggal. Ne legyen reményünk a régi útikönyvekben: még most is állandóan változtatnak valamit a tárlaton, hol kivesznek belőle dolgokat, hogy belehelyeznek, egyszóval „mozgalmas” a gyűjtemény.  Az épület utolsó, mai változatát 1821–1825 között Pietro Bianchi építész hozta össze. Bejárat után hatalmas terem jön, majd két emelet, két oldalt két belső udvar, s egy hátsó, kétszárnyú lépcsőház. Ennek első emeleti fordulóján Bianchi helyeztette el az alapító IV. Ferdinánd 3,6 méteres szobrát még annak életében (Antonio Canova alkotása).  

A szobor rendkívül hangulatos, ui. az uralkodót Minerva jelmezében ábrázolja, tehát mellvért van rajta és görög rohamsisak, viszont tógaszerű köpönyegbe van beburkolva, ezzel azt akarta mutatni, hogy a király a görög–római művészet támogatója. Ez igaz; egyébként primitív és sötétlelkű zsarnok volt, ellensége minden ún. felvilágosodásnak, amelyet vértanúk hulláinak tömegei bizonyítanak; kétszer is elkergették a trónjáról; emellett ronda is volt, szegénykém. De olyan zsarnok nincs, akinek ne lennének jó ötletei… (Canova nagyon rátalált a patrónusára, mivel a Piazza del Plebisciton is dicséri egy IV. Ferdinánd–lovasszobor a kettős – ti. a pénz és a tehetség – együttműködését.)  

A földszinten a nagyobb szobrok találhatóak meg, köztük legtöbb császári jelenség. Végigmentem előttük, s próbáltam kitalálni a feliratok nélkül, ki kicsoda volt; mindenkinél sikerült, ennél viszont megakadtam:

Végigsoroltam magamban az összes császárt időrendi sorrendben, s aztán fejemre csaptam: hát persze, Alexander Severus! A világ legjelentéktelenebb uralkodó(cská)ja, hatalma 222–235 között tartott. Ironikus módon ő itt a leghatalmasabb... Elődje, Caracalla sokkal karizmatikusabb (vagyis őrültebb) egyéniség volt, bár őt is a saját katonái ölték meg (speciel vizelés közben).  

Ezekhez képest a jólelkű Vespasianus látványa maga a felüdülés…

Ha a szobrokat nézzük, láthatjuk, hogy ezek egyenalkotások voltak: kifaragtak egy központi művet, majd ezek másolatait terjesztették, így aztán egyik sem teljesen hasonlít a másikra. Ld. pl. Caracallát, akinek másik szobrában csak annyi az azonosság az előbbivel, hogy mindkettőben a fékezhetetlen indulat jelenik meg. (S ezzel eszerint még hivalkodott is. Igaz, ettől legalább féltek az alattvalók. Hol van a középkor uralkodóinak nyájas, szinte szerény ábrázolása?)  

Az emeleteken (kettő is van belőle) egy sor olyan alkotást találunk, amelyek minden jobb tan– és ismeretterjesztő könyvben szerepelnek. Ki ne hagyjuk őket! Csak néhányat említek meg közülük, felkeltendő az érdeklődést.

Először is a főlátványosság, a Farnese–bika.

Ábrázolja pedig az a pillanatot, amikor két zaklatott ifjú (egy ikerpár: Amfion és Zéthosz) úgy dönt, hogy bosszút áll anyjuk (Antiopé) sanyargatóján, vagyis Dirké királynőn, s oda akarják kötözni egy tomboló bikához, hogy az kiszaladjon vele a nagyvilágba, perszer szétzúzva a vonszolt áldozatot. Mondják a művészettörténészek, hogy mesterkélt a szobor, nem épp a legjobb alkotás; nekem tetszik, mert mozgalmas. Egyébiránt Caracalla egyik római fürdőjében találták meg 1547–ben több darabban. Mindenféle betoldásokkal állították helyre, s habár ma már nagy divatja van annak, hogy ezeket leválasztják az ókori eredeteiekről, ennél nem lehet: különben összeomlana.  

A másik csúcsmutatvány természetesen a Pompeiiből előkerült és falról leszedett Nagy Sándor–mozaik, ezt nem kell bemutatnom, csak a tömeget, ami előtte áll: s ez még egy istenes állapot volt.  

Nekem kifejezetten rokonszenves volt a térdeplő barbár szobra is, mert ebből legalább már tudom, hogy honnan mintázták meg Asterixet:  

És hát persze itt vannak a szokásos képek is, szintén mindenki ösmeri őket. (Nem? Na, azért.)  Pl. Szapphó arcképe, szintén Pompeiiből.

Természetesen nem az, mert a szájához tartott íróvessző nem azt jelentette az ókori jelképrendszerben, hogy költő volt, hanem azt, hogy okos és megfontolja a gondolatait, miközben ír. S mert tud írni, hát úrinő.  Szintén nem lepődünk meg e kép láttán:  

Kedves, jelentéktelen kispolgári házaspár. Vagy túlélték a tűzhányót, vagy nem. 

No és hát persze az utcazenészek:

Még folytathatnám –  a teljes felsorolás szétfeszíteni e blog kereteit, ehhez professzionális útikalauz kell. (Ld. pl. a Farnese–Herkulest.) (Megjegyzés: a földszint alatt egy kurta egyiptomi kiállítás vár ránk, a második emeleten evőeszközök és használati tárgyak, persze, mind Pompeii romjai közül.) 

De szeretném tudatosítani még egyszer: aki elmélyült már az ókori Róma világában, az bólint örömmel, ha ezeket meglátja. Sajnos, ide kell egy csipetnyi (csipetnyi?) klasszikus műveltség, mert e nélkül ugyan lehet nézni a dolgokat, csak nem fogjuk fel, hogy mi micsoda. (Ld. a császárszobrok problematikáját.) Viszont akár van, akár nincs, az egész azért vonzó, mert mutatja azt az esztétikai egységet, amelyben a Római Birodalom évszázadokon át élt. E helyütt még nem jelennek meg a késő–római korból eredő, a korábbi művekhez képest kidolgozatlan, merev szobrok (a zavarosból átmenet a barbárság, a román stílus felé), nem, ez még a csúcspont. Viszont az is látszik, hogy hiába múltak el az évszázadok, újítás, fejlődés nem jelent meg: ami jó volt Vespasianus korában, az jó volt Alexander Severusnak is. Nem csoda, hogy ez a megújulásra való képtelenség elhozta a maga szomorú gyümölcsét.  

S valami mást is észre lehet venni: a természetességet. Ezek az alkotások nem akarnak a mai értelemben véve „művészieskedni”, itt nem arról van szó, hogy alkotója „ki akarta fejezni önmagát”. A minőség e nélkül is ment. Mert egy műalkotásnak nem az az értelme, hogy megszerettesse az alkotót, hanem az, hogy az alkotó megszerettesse a művet. És ezt a rómaiak pontosan tudták. Tehát Alexander Severus a maga pőreségében, lógó farokkal fogadja a hódolatot. De a szobra ott van a főtéren, s ennyi elég ahhoz, hogy mindenki rájöjjön, ki az úr. 

Van azonban két hely, amelyet mindenki előzetes tudás nélkül is önfeledten élvezhet. Nem a kávéautomatára és a mosdóra gondolok. Az egyik a második emeleten lévő hatalmas terem, amelynek neve Sala della Meridiana, s így néz ki:

Teljesen funkciótalan, csak sétálni lehet benne, nem római, nem görög, nem görögök római másolata, hanem barokk. A XVII. században alakították ki, amikor itt még az egyetem székelt, ez volt a nagyterme. Most csak úgy van. Illetve lenne egy funkciója, mivel átvonul a kövezetén egyik saroktól a másikig egy sárgaréz sáv a 12 csillagjegy (állatőv) jelképeivel. Az volt az alapötlet, hogy a falakba helyezett napórák segítségével a beeső napsugarak e sávon kövessék nyomon az év előrehaladását. 1790–1793 között kezdték a kiépítését, de aztán pénztelenség miatt megállt a projekt, s IV. Ferdinánd inkább a könyvtárat helyezte el a teremben. Aztán az is elment, s maradt az üres nagyterem.   

A másik egy kisebb szoba. Nem mondom meg, hol van, tessék megtalálni. Morc portás áll ajtajában, s ha sok a látogató, bezárja azt. Ez a nemi élet kiállítóterme, olyan festmények és szobrok vannak itt, amelyek a szexualitást ábrázolják. Régi útikalauzom (még az 1960-as évekből) azt írta, hogy ide nők akkoriban nem léphettek be. Ma már persze ez nem így van, nagyon helyes, vessünk véget a prüdériának: 

A Szabadság téren 2014. július 20-án avatták fel a német megszállás áldozatainak emlékművét. Azóta is folyamatos ez ellen a tiltakozás a szobor előtt. Ahogy kivettem a mérgelődők gondolatköréből, a mű történelmet hamisít, mivel en bloc a német megszállók nyakába varrja a zsidók deportálását, s ezért felmenti ez alól a honi hatóságokat, pedig nemcsak azok segédkeztek abban 150 %-os lendülettel, hanem a lakosság is. Hogy kinek van ebben az igaza, nem az én dolgom; úgyis még pár száz évig el fog tartani a vita. 

A tiltakozás most úgy fest, hogy meghirdettek egy Eleven Emlékmű nevű mozgalmat, ami azt jelenti, hogy a szobor környezetét teleaggatták és ragasztgatták mindenféle táblával, genotermbe rakott poszterrel, s vannak még kövek, kavicsok, kartonlapok, gyertyák, mécsesek, zászlók, néha sátrak, székek, szóval sok minden. Vagyis az egész úgy lesújtó, ahogy van. 

Jogosan merül fel a kérdés, hogy a hatalom miért nem lép fel ez ellen? Miért hagyja, hogy éveken át legatyásítsák mindenféle szedett–vedett hóbelebanccal az emlékmű környékét, pláne úgy, hogy ezt olyan emberek generálják, aki nyíltan utálják az emlékművet felállító kormányzatot? Hiszen olyan egyszerű lenne ellenük fellépni! Kiballag a rendőrség, a jelenlévőktől magához sóhajtja a közterület-foglalási engedélyt, aztán ha nincs, akkor elviszi az egész társaságot egy kis szabálysértésesdire (részvételi helyszín: a szomszédos őrs); ha meg van, talál hibát, mert a foglalás a közterület átvariálására nem szól. Aztán résztvevők hiányában éjjel csendben el kell takarítani mindent. Másnap persze kezdődne elölről az egész, lenne itt botrány minden mennyiségben. 

De miért is kerül elő ez a kérdés egy apolitikus turisztikai blogon? Azért, mert úgy érzem, hogy müncheni tapasztalatom alapján megtaláltam a választ. 

Kezdjük a gondolatmenetet nagy honfitársukkal, Gábor Zsazsával. Állandóan örvénylettek körülötte a botrányok, s egyszer megkérdezték tőle, nem lesz-e sok ebből, nem unja már, hogy viselkedése folytán folyton negatív reklámot kap? Zsazsánk ekkor szendén ekképpen felele:

- Nincs olyan, hogy rossz reklám.

Well. Ezzel ugyan nem talált ki új gondolatot, de a tömörítés is nagy erény. Egyébként van olyan, hogy rossz reklám, mert ha túl sokan és egyöntetűen mondják egy dologra, hogy ezt nem kéne, akkor abban lehet valami. De amíg csak a kétharmada mondja… 

Nos, menjünk át Münchenbe. Áll ott a belvárosban, egy hosszú, unalmas téren (a Promenadenplatzon) néhány szobor, köztük is középütt egy ércbe öntött úriemberrel, akinek az a neve, hogy Orlando di Lasso (1532-1594). Az illető reneszánsz zeneszerző volt, ma már csak a koncertre járók ismerik a nevét, ha egyáltalán, s nem hiszem, hogy a müncheniek közül egy is fel tudna idézni tőle valamilyen dallamot, persze a zeneművészeti főiskolások kivételével. (Esetleg.) A Maximilian Ritter von Widnmann által alkotott szobrát 1862-ben állították fel, de a most látható nem az eredeti, mivel az a II. Világháborúban elpusztult, másolatát 1958–ban tették ki. 2009-ig békés unalomban állt a terecskén, amit egy korabeli fénykép is illusztrál (forrása innen van): 

Aztán 2009. június 25-én meghalt Michael Jackson. Müncheni rajongóiban felidéződött, hogy Jackson a téren lévő egyik hotelben (Bayerischer Hof) szokott megszállni, s mivel Orlando zeneszerző volt (mondhatni, szaktárs), hát e körül gyújtották meg gyászuk fényképek közt imbolygó kis fényeit.    

Csakhogy ez nem egy napig tartott, hanem a mai napig. A szobor körül hol előretör, hol visszahúzódik a vegyes halmazállapotú anyagokból felhalmozott  emlékkoszorú, azonban alapzata és piadesztálja még mindig tömve van velük, rámásztak az emlékezés összes pop-art műtárgyának olcsó ízléstelenségei. 

A hatóságok pedig tűrik, holott nekik sem kerülne semmibe, hogy két emberrel egy éjszaka alatt lesikáltassák a talapzatot. De nem teszik. Egyrészt nem akarnak kikezdeni a fanokkal, akik átkukkal árasztanák el a városházát a facebook-lapjaikon; másrészt mutogathatnak önmagukra, hogy tessék, ez egy színes a város, itt van önként kitörő, mozgalmas népi vélemény a dolgok állásáról, s bár döbbenetesen pocsék az eredménye úgy látványilag, de legalább törekvő és spontán. Itt nem üldözik a pop–artot, a gondolatok nyers, egyszerű igényének laza utcai megjelenését; megértőek, mert ők européerek. 

De azért van egy másik gondolat e mögött. Mert aki Münchenben jár, az nyilván megnézi ezt. Hiszen látta a neten… S hát hány amerikai turista jön ide? Sokan! S hány Michael Jackson–rajongó? Sokan. Tetszeni fog nekik? Naná. Vagy ha nem, hát nyelnek egyet. De itt vannak. Ha csak évente 10.000 ember elvetődik pusztán azért e térre, hogy hódoljon a látványnak (vagy szörnyülködjön rajta), akkor van + 10.000 turista. Az fejenként legalább 10.000 fénykép az Instagramon vagy a Pinteresten… És ki tudja, hogy valaki nem-e épp ezek miatt fog München mellett dönteni Nürnberg  helyett? 

Hát ezért nem tünteti el a Szabadság téri emlékmű előtti mutatványt sem az önkormányzat, sem az állam. Mert az egy dolog, hogy ők européerek, meg az is, hogy virágozzon száz virág (másra úgysem képes), de még fontosabb, hogy immár – München után – Budapestnek is van egy saját ösztönös utcai emlékhelye. S erre röppennek a turisták.

Ide speciel azok, akiket megigézett a Holokauszt. Az igaz, hogy nem értenek sokat az egészből, de azt látják, hogy itt kifejezi magát valami vélemény: szabadság van a Szabadság téren! Úgyhogy lehet fotózni! Csak aztán osszák is meg! Utána pedig tessék pár ezrest elkölteni a szomszédos mangalica-fesztiválon. (Ma éppen az volt.) Ha már ezért idejött...

Mert nincs olyan, hogy rossz reklám, ugye, Zsazsa?  

Megközelítését autóval javaslom. Figyelem: a parkolóhelyen fizetni kell! S ebben nincs benne a belépődíj magába a Walhallába.

Izé, nem mondtam? Most nem a mitikus germán hősök mennyei csarnokáról van szó! Elnézést. Oda nekünk piszok nehéz lenne bejutni. Mert a germánság esetleg csak-csak menne (sokunknak van német őse), de a hősiesség kevésbé – ott a „hétköznapok hőseire” senki sem kíváncsi. A Walhallába ennél valamivel több kell… 

Nem, a mi Walhallánk, vagyis a „hősök csarnoka” egyelőre Németországban van, Regensburg fölött, s nem más, mint egy hegyoldalon álló, nagytotálban tájidegen görög-római templom timpanonnal, oszlopokkal. Eredetileg azt akartam ideírni, hogy az épület „dölyfösködik” a síkvidék fölött, de aztán rájöttem, hogy ez igazságtalan lenne: teljesen barátságosan néz le a 10 km-re lévő városra, ahonnan amúgy is alig lehet kivenni a látványát. (Fotó: wikipedia - gondolhatni, hogy nem én fényképeztem le így.)

Az utasban, ha nem tudja a történetét, felhabzik a kérdés: hát ez meg hogy került ide? Nos, így.

1806-ban a Német-Római Birodalom már foszlott, szakadozott, szétesett: megette az idő, de főleg Napóleon, végül utolsó császára, Ferenc (a mi I. Ferenc királyunk) feloszlatta azt. Ez fájt Bajorország trónörökösének, a még csak 21 éves Lajosnak (1786-1868), s az sem vigasztalta, hogy apja végre felvehette a királyi címet. (Mert amit Bécsben nem adtak meg neki, azt Napóleon igen. De persze ez sem volt ingyen.) 

Lajos bánata abból eredt, hogy neki a Birodalom még mindig egyfajta keret volt a német egységhez. (Gondoltak erre mások is: határozottan felmerült az ötlet a bécsi kongresszuson, hogy helyreállítják.) Már ekkor arra gondolt, hogy a mindenféle kisállamok között szétforgácsolt nemzet összetartozását egy olyan emlékhellyel kellene tudatosítani, ahonnan a német németebbül jön ki, mint ahogy bement. Még sehol nem voltak az építési tervek, de már faragtatta a szobrokat: az első Kopernikuszé volt 1807-ből. Mikor 1825-ben trónra lépett, már 60 mellszobor várta, hogy kihelyezzék őket.  

Ez be is következett. 1830. október 18-án tették le a Walhalla alapkövét. A dátum nem volt véletlen: e napon zajlott le 1813-ban Lipcse mellett a Népek Csatája. Szintén ezen a napon, 1842. október 18-án nyitották meg. 

A regensburgi helyszín kiválasztásában az játszott szerepet, hogy e város falai közt tartották a középkor során a birodalmi gyűléseket. Az ógörögös külalakot ugyan egységesen kifogásolta mindenki, azonban az uralkodó tudatosan egy akropoliszi Parthenont akart látni a dombok tetején. Azt mondta: ahogy a görögök a maguk szellemi központjának tekintették az athéni szentélyt, úgy nézzenek rá erre a németek. Legyünk megértőek: a látvány tényleg érdekes e táj fölött. A legjobb jelző rá, hogy „meglepő”. (Tervezője Leo von Klenze.) 

A Walhalla előtt igen szép a panoráma a folyóra és a város felé. Lépcső vezet le a folyó irányába, de fölösleges rajtuk lemenni, bár annyit ad hozzá a látványhoz, hogy alulról szemlélve e kegyhelyet megérthetünk valami a gigantománia szépségeiből. Biztos Patton tábornoknak is tetszett, amikor alatta vonult el a hadseregével. 

Az építmény belülről egy hatalmas, dúr stílusú, mértéktartóan díszített, komor, fénytelen, nehézkes márványterem, amelynek az oldalfalain egymás alatt több sorban álló mellszobrok néznek a levegőbe.

Akiknek nem ismerték hiteles arcképét, azok márvány emléktáblát kaptak, az utolsót 2003-ban a náci rezsim ellenállási mozgalmának ismeretlen harcosainak szentelték. (Mit mondjak? Nem voltak sokan.) Egész alakos szoborból csak egy van, I. Lajosé, de ezt nem ő állíttatta magának, 1890-ben került ide, amikor már rég a sírjában feküdt. 

Ahhoz, hogy valaki ide kerüljön, három dolog kell: 20 éve halott legyen (ez eredetileg 40 év volt); támogassa őt a Bajor Tudományos Akadémia, majd támogassa a Bajor Szabadállam minisztertanácsa (korábban a király). A mellszobrok költségeit a nyertes pályázók fizetik. Jelenleg (a múzeum honlapja szerint) 128 büszt és 64 emléktábla van kitéve, a bajor turisztikai hivatal honlapja szerint 130 és 65. Egyébként az összes forrás ezeket a számokat variálja. Úgy látszik, még senki sem számolta meg őket. (Ennyit a német alaposságról.) 

Ha végignézzük a fehér mellszobrokat, menet közben egy dolog ugyancsak szemet szúr: a finom, de határozott kulturális imperializmus csábításába való belefeledkezés, mert itt olyanok is németként vannak feltüntetve, akiknél ez több mint kérdéses. Homlokráncoltató (a lengyeleknek pedig bicskanyitogató) Kopernikusz szerepeltetése (csak mert német egyetemeken tanított?). Aztán itt van a zavarosban Rotterdami Erasmus (?), II. Katalin cárnő (15 évesen megtanult oroszul, áttért pravoszláv hitre, s a továbbiak folyamán semmi köze nem volt a németekhez). Meglepetésünkre németként van feltüntetve Rubens is (mert Westfáliában született). 

Ennek az az oka, hogy I. Lajos válogatási szempontja nem a „vér” volt, hanem a „nyelv”: neki az volt a fontos, hogy az illető használta-e a német nyelvet, s így kötődött-e a német kultúrához. Az elv kétséges, mert vannak e téren problematikus személyiségek, ui. még olyanokat is besoroltak a nagy germánok közé, akik nem biztos, hogy örültek volna ennek: Einsteint éppen úgy, mint a Treblinkában meghalt, breslaui zsidó családból származó Edith Stein apácát (akiről Mészáros Márta filmet forgatott). 

A múzeum honlapja egyébként úgy igyekszik magyarázni ezt az enyhe zavart, hogy I. Lajos akkor, amikor az államhatárok mellőzésével a német nyelvhez való tartozást tekintette a válogatás alapjának, egyfajta páneurópai gondolatkört talált ki, hiszen van itt flamand éppúgy, mint orosz… De ez a gondolatmenet erőltetetten nyájas, és így hamis; I. Lajos a német kultúra hordozóit akarta felmagasztalni, ötletének semmi köze nem volt más nemzetekhez. 

A bajor akadémia különben észbontó lassúsággal dolgozik. Jelenleg is vagy száz ajánlás van előtte (mint mindig), ehhez képest az utolsó kihelyezettek így néztek ki: Carl Friedrich Gauß matematikus (2007), Edith Stein (2009), Heinrich Heine (2010). Az a Heine, aki már 154 éve minden jobb ország középiskolai tankönyvében szerepel… Bár tény, hogy ő nem ambicionálta volna a dolgot, mert a Walhallát „márványkoponyák lakhelyének” csúfolta.  Érdekes különben, hogy a nácik, a nacionalizmus megszállottjai egyedül Anton Bruckner emlékét méltatták szoborral. (Hitler halálakor az ő zenéjét közvetítették.) Megjegyzés: Stein mellett kitették a nácizmus másik áldozatának szobrát is, ez pedig Sophie Schollé: 

A XIX. század második felétől számított szereplők esetén amúgy is nagyon legyengült a felhozatal, pedig tízszer annyi is beleférne, mint amennyi belőlük itt van. Nincs itt Schönberg, Kafka, Bebel, Thomas–Heinrich–Klaus Mann, Böll, Stauffenberg, Max Reinhardt, Brecht, Heidegger, Orff és még folytathatnám a végtelenségig. Bár pikáns lenne, de szerintem volna helye itt Marxnak és Engelsnek is… A bajor CSU ellenben Franz Josef Strausst nyomja, de ő egyelőre kénytelen megelégedni München repterével. Viszont még jó, hogy nincs idetéve Liszt Ferenc és Semmelweis Ignác. (Gyorsan fagypontra menne le a bajor–magyar barátság.) 

A legutolsó helyezett Käthe Kollwitz lett, ill. lesz: 2017. december 19-én a bajor kormány elfogadta, hogy az ő szobra is idekerüljön. De pénzt már nem adott rá, úgyhogy most gyűjtés folyik a 30.000 € összeszedéséért, amibe a mű kerül. 

További, újszerű viták tárgya, hogy kerülhetnek-e ide sportolók, popsztárok és színművészek, mert filozófusok, feltalálók, művészek, katonák és politikusok vannak, de közülük még egy sem. A vita egyelőre eldöntetlen, bár nem látom be, Marlene Dietrich vagy Ernst Lubitsch kit zavarna itt. Én mindenesetre nominálnám e helyre egyik kedvencemet, remélem, a blogomat olvassa a Bajor Tudományos Akadémia: 

Végül is Klaus Kinski minden feltételnek megfelel: világhírű, öregbítette a németség jó hírét, sokat tett hozzá a filmművészethez és több mint 20 éve halott. Szerintem izgalmas ellenpontja lenne a sok komor arcnak ez a nyílt elmebajt sugárzó ocsmány fej. Csak jól meg kell csinálni.

Ha Varsó főterén, a Tudomány és Kultúra Palotája melletti téren (Park Świętokrzyski) sétálunk, látunk egy szoborcsoportot. Egy öreg, szakállas férfi áll középütt, előtte gyermekek, kik fölé óvón terjeszti ki karjait. A gyermekek láthatóan valamitől félve állnak előtte: olyanok, mint akik tudják, milyen sors vár rájuk, s az öregember mégis megnyugtatóan áll mögöttük. Fogadjátok el, nem hagylak magatokra titeket – ezt sugallja a látvány. Remek kompozíció ez – aki látja, megérzi, hogy itt valami szörnyű dolog fog történni, s az alakok mégis szembenéznek a végzetükkel, s közben maradt nekik valaki, aki enyhet nyújt nekik a rettenetes pillanatban.  

Ez a mozzanat nem Varsóra utal, hanem Treblinkára, a halálgyárak egyikére: mert így állhatott ott az elgázosításra ítélt zsidó gyermekek fölött apostoluk és pótapjuk, akiről e szobor szól. 

Magyarországon alig ismert a közönség számára Janusz Korczak (1878–1942) neve – a lengyeleknél és a zsidóknál viszont egyaránt nemzeti hős. Mert Korczak (született Varsóban, eredeti nevén Henryk Goldszmit) ugyan asszimilált zsidó családból származott, de inkább lengyel volt, mint héber. Tegyük hozzá: egyszerűen nem érdekelte ez a kérdés.

Nevének megváltoztatása úgy történt, hogy 1898-ban jelentkezett a Varsói Kurír c. lap színműpályázatra, s álnévként magának a Janasz Korczak nevet adta meg Którędy? (Merre) c. darabjához. Janasz Korczak egy lengyel történelmi hős; de a szerző neve egy nyomdahiba miatt Janusz Korczak lett. Aztán ez rajta is maradt. Színdarabjáról mit sem tudunk, de azt igen, hogy ez évben a Varsói Cári Egyetem orvostudományi szakán kezdte meg tanulmányait. Ez nem épp jól kezdődött: 1899 decemberében letartóztatták a Varsói Jótékonysági Társaság olvasótermeiben végzett túl nemzeti tevékenységéért. 

De nem tartott sokáig fogsága a varsói Citadellában, mert még ebben az évben Svájcba utazott, hogy megismerkedjen Johann Heinrich Pestalozzi (1746–1827) munkásságával; itt a gyermeknevelés egyik úttörőjének szegényházakkal kapcsolatos tanaival ismerkedett meg gyakorlati körülmények között. Végül 1905-ben szerzett orvostudományi diplomát Varsóban. Katonaorvosként vett részt az orosz-japán háborúban, ahol hadnagyként kezdte, majd őrnagy, fagyis cári főtiszt lett. 1911-ben (miután 1907-ben Berlinben is praktizált gyermekklinikákon) úgy döntött, hogy feladja családalapítási terveit: ő minden gyermek orvosa és lelki segítőtársa akart lenni. 

Ebben kapóra jött neki, hogy 1912-ben a varsói Zsidó Árvasegélyező Társaság a városban új gyermekotthont nyitott (a Krochmalna utca 92. alatt), s igazgatójának őt választották meg. Nem sokáig láthatta el ezt a feladatát, mivel 1914-1928 között a lengyel fronton lett főorvos. 

De a gyermekektől nem tudott elszakadni. 1918-ban írta meg korszakalkotó művét, a Hogyan szeressük a gyermeket címmel (ez nálunk 1982-ben jelent meg), majd 1919-ben jött a Megbocsátás c. könyve, s 1929-ben A gyermekek joga a tiszteletre (magyarul: 1995.). Korczak ezekben fektette le a maga „pedagógiai hőskölteményét”. Alapvető problémaként azt jelölte meg, hogy a gyermeket senki sem veszi komolyan, s emiatt valamiféle egységes mérce alapján akarják őket felnevelni; neki viszont meggyűződése volt, hogy a gyermekeket félig felnőttszámba kell venni annyiban, hogy tisztelni kell egyéniségüket, s türelemmel ehhez igazítani az oktatási programokat. Elve tehát a személyiség feltétlen tisztelete volt, s az ehhez illesztett pedagógia – vagyis nem fordítva, mint ahogy a poroszos tanítás tartotta. Mai névvel illetve tehát gyermekjogi aktivista volt. 

Lengyelország önállósodása után nagy tekintélyre tett szert nemcsak otthon, hanem külföldön is. 1925-ben befogadták őt a szabadkőművesek; 1926-ban megalapította a Kis Szemle (Maly Przeglad) c. folyóiratot (ez 1930-ig élt), ami a Nasz Przeglad (1926–1939) zsidó cionista napilap periodikájaként jelent meg. Emellett egy ideig a lengyel rádióban önálló műsora volt Beszélgetések címmel. Írt emellett egy regényt is (Első Matykó király címmel 1969-ben magyarul is megjelent). 1919-1936 között Maryna Falskával közösen a lengyel gyermekek számára létesített, Nasz Dom (Mi Otthonunk) vezetője lett. 1939-ben adta ki Pedagogika żartobliwa (Tréfás pedagógia), Moje wakacje (Vakációim),  Gadaninki radiowe Starego Doktora (Az öreg doktor rádió-tereferéi) című könyveket. A Lengyel Irodalmi Akadémia 1937-ben Aranykoszorús íróvá avatta. A 1930-as évek közepén látogatást tett a félszabad Palesztinában. 

Egyébként rengeteg baja volt a lengyelséggel, mivel azok csak a zsidót látták benne, s az antiszemita légkörben mind nehezebben tudott létezni, pl. ezért kellett feladnia rádióműsorát, ill. a Kis Szemle c. folyóiratot, amelyet (nem mellékesen) gyermekek (is) szerkesztettek. De Lengyelországhoz és a lengyelséghez sosem maradt hűtlen. Praxisa is volt: a gazdagabbakat drága pénzen kezelte, a szegényekhez ingyen ment (mint nálunk hg. Batthyányi-Strattman László). Az ország csak úgy ismerte őt, mint Pan Doktor (Doktor úr), vagy Öreg Doktor. Nem mellesleg bírósági szakértői is volt gyermekelhelyezési és bűnvádi ügyekben. 

1940-ben a zsidó árvaház lakói (és hát persze Korczak is) a varsói gettóba kerültek a Chłodna utca 33 sz. alá. Korczak látványosan szervezte meg a bevonulásukat: elől piros-fehér zászlót vittek, hátul Dávid-csillagosat. Itt azzal töltötte az idején – az árvaház felügyelete mellett – , hogy megírta az önéletrajzát. (Magyarul: Gettónapló, kiadva: 2017.)

1942. július 22-én nagy deportálás indult el a varsói gettóból: naponta kb. 10.000 ember indult innen a halálba. A gyermekeket is pusztításra választották ki, a vonat Treblinka felé lett irányozva. Janusz Korczakot sokan akarták megmenteni: leginkább a varsói ellenállás. Nos, ekkor hozott egy döntést, s ezzel írta be magát a világ valódi nemességének aranykönyvébe. 

Így történt az eset.

1942. augusztus 5-én vagy 6-án (vita van róla) a németek kiadták az utasítást, hogy a Śliska utcába átköltözött (ma: Sienna utcai) zsidó árvaház 192 (vagy 196 – megint vita van) árváját gyűjtsék össze (akik 2-13 év közöttiek voltak), és indítsák el meg nem határozott célú útirányba induló vasúti járat felé. (Az egy turisztikai tévedés, hogy a szobor az árvaház helyén áll. Nem, az máshol van, északra, több utcányira.) Ma már tudjuk a célt: ez Treblinka volt. Akkor még nem tudta senki a konkrét nevet, de azt igen, hogy onnan nincs visszaút… A lengyelek szinte könyörögtek Korczaknak, hogy hagyja magára a már eleve elrendelt sorsú gyermekeket, ő azonban ezt többszörösen elutasította. Velük telt ez az élete, ők voltak a hitvallásai, s most nem hagyja őket magukra, hogy gyáván, hamis papírok birtokában meglógjon? Soha!  

Így a kijelölt napon a gyermekeket szépen kiöltöztette (már amit ez jelentett ezen a mesterséges nyomortelepben), s fegyelmezett tömbben felsorakozatta őket az árvaház előtt. A németek közben a szokásos módon tomboltak az utcákon: lövöldöztek és ordibáltak. Aztán Korczak kezén fogta a két legkisebb gyermeket, s elindította az árvákat az Umschlagplatz, vagyis a gyülekezőhely felé. Csizmában, bőrővvel ellátva vonult előttük, mint egy parancsnok, de már hajlott háttal, szomorú szemmel. A gyerekek nem sírtak, némán mentek utána. A fejük fölött zöld zászlók lobogtak, a remény (és az önnyugtatás) jelképei.  

Közben a gettó Zsidótanácsa megállás nélkül telefonált, hogy legalább őt kimentsék a halálra ítéltek közül. Nem jártak sikerrel. A legenda szerint azonban az Umschlagplatzon egy SS-tiszt felismerte Korczakot. Ezt kérdezte tőle: „Ön írta a ’Kis Jack csődjét?’” „Igen.” „Jó könyv. Olvastam, amikor kicsi voltam. Szálljon ki.” „És a gyerekek?” „A gyerekek utaznak. De ön itt maradhat.” „Ön téved. A gyerekek mindenekelőtt.”[1] És Korczak azzal behúzta maga mögött a vagon ajtaját. Mások szerint ezt mondta utoljára: „Nem tudnám elárulni a gyermekeket.”[2] 

Akármi is történt, a gyermekeket felterelte a vagonba, s ő maga is utánuk lépett. Aztán jött Treblinka, a pusztulás. Időpont ismeretlen, a történészi köztudatban augusztus 7. maradt meg.   

Az Okopowa Utcai Zsidó Temetőben is áll egy szobra (Mieczysław Smorczewski, 2002), amely épp azt a pillanatot ábrázolja, amikor Korczak a gyermekeket elindítja a halálba indulók vagonja felé.

A lengyelek nem siették el a róla szóló megemlékezést, mert a Kultúrpalota melletti központi szobor felavatására csak 2006. június 1. napján került sor. (Alkotók: Zbigniew Wilma építész és Jan Bohdan Chmielewski szobrász, de volt egy harmadik társuk is: Zbigniew Mikielewicz szobrászművész, aki a 7 méter magas fát hozta létre mögöttük. Ez a hétágú gyertyatartót jelképezi.)  

De van egy harmadik szobor is Varsóban! (Alkotó, felállítás éve ismeretlen.) Ez pedig a hajdani Pawiak Börtönben található meg. Így néz ki az egyik cellában:

Ez a pokoltanya 1940-től a gettó területen helyezkedett el, akkor még az engedetlen zsidók börtöne volt. (De azért került ide más is. A város közepén volt, ill. van most is, már ami maradt belőle: az alagsor.) Korczak ennek mélyére azért jutott (1940-ban vagy 1941-ben), mert a gettóban provokatívan nem viselt Dávid-csillagos karszalagot. Egy nap a németek egy korábbinál kisebb árvaházat akartak kijelölni a gyermekeknek. (Az árvaháznak 1941 októberében el kellett költöznie, ekkor ment át a Sienna utcába.) Korczak ekkor megjelent a gettó német felügyeleti szervénél, hogy tiltakozzon ez ellen, viszont itt sem volt hajlandó felvenni a megkülönböztető jelzést. Ezért instant vizsgálati fogságba került. Egy hónapig ült itt, de hogy miként került el innen, kérdéses: az egyik verzió szerint a korrupció segített ebben (volt tanítványa oldotta meg ezt 30.000 megszállási zloty ellenében), mások szerint a börtön „jó németje”, egy orvos adott ki neki igazolást, hogy egészségi állapotára tekintettel szabadon távozhat, de azzal a fenyegető jótanáccsal, hogy most segíthetett neki először és utoljára. Korczak biztosította őt arról, hogy látni fogják még egymást, mert ő semmiféle Dávid-csillagot nem varr és nem húz fel magára. 

Andzrej Wajda 1990-ben életrajzi filmet készített róla (Janusz Korczak - a fenti vonulós kép is onnan van), amelyből annak idején iszonyú antiszemita botrány tört ki. (Ki emlékszik már erre?) A kritikusok szerint a film szenvtelen volt és túl negatívan ábrázolta a zsidóságot. Wajda vállat vont erre. Sajnos, a filmtörténelem is, mert e művét játsszák le a legritkábban. Egyébként vannak ráérős történészek, aki még mindig azon kapnak hajba, hogy Janusz Korczak inkább zsidó volt, vagy inkább lengyel?  

Nem mindegy? A kibombázott nácik gyermekeit is magához ölelte volna.

[1] Szabó Pál – Vértes László: Élet és halál – a gyermekekért. Magyar Pszichológiai Szemle 1989/3. pp. 269-275. p. 275.

[2] Barabás Tibor: A Sienne utcai vértanú. Szabad Nép 1955. október 25. p. 4.

(A címadásért előre elnézést kérek. Beugrott, és nem tudok tőle szabadulni. Az emberi gyengeség, na.) 

Ha a cseh–osztrák határ melletti városkába, Mikulovba (régi, általunk jobban ismert nevén Nikolsburgba) vetődünk el, s le akarjuk tenni a kocsit a belvárosban, a vár alatti központi parkoló (az A. Muchy és a Komenkého utca között) két szempontból is tiszteletet kell, hogy ébresszen bennünk. Egyrészt azért, mert örülhetünk annak, ha főműsoridőben (a kastély nyitva tartása alatt) kapunk ott szabad helyet. (Este persze már töküres.) Másrészt azért, mert ez egy zsidó legenda területe, s most ezt mesélem el. 

De előbb jöjjenek a történelmi adatok a helyi zsidóságról – akit csak a mese érdekel, nyugodtan ugorja át a következő két bekezdést.

A városban 1420-ban jöttek be zsidók, amikor Alsó-Ausztriából kiüldözték őket; sok utat nem kellett megtenniük, de ez már a Cseh Királyság része volt. Az éppen uralkodó Lichtenstein–herceg fogadta be őket. A város kedvező volt a kereskedelemnek, mert a cseh és magyar áruk itt cseréltek gazdát a zsidók közvetítésével: a morva bor és a cseh posztó innen délre, a magyar élőállat (marha) északra ment. 1454-ben újabb betelepülési hullám emelte a létszámukat, mert akkor éppen Brünn (Brno) és Znaim (Znojmo) környékéről üldözték el a zsidókat.

A közösség első rabbija Judah Löw ben Bezaleel (1512-1609) volt, aki 1553-1573 között vezette az itt élőket, s itt jesivát (oktatási központot) alapított. Ne keressük a sírját: Prágába ment, ahol aztán – a monda szerint – ő volt az, aki megalkotta az agyagból készített szörnyet, a Gólemet… 1575-ben már különleges szerepet kaptak a zsidók, mert ekkor lett a vár ura a Dietrichstein-család, amelyik jóindulattal viseltetett irántuk. 1648-ban itt állították össze a zsidó önkormányzat törvénykönyvét (amely 1919-ig volt hatályban), a szerkesztőbizottság élén Menachem Mendel Krochmal állt. 1670-ben újabb hullám érkezett Bécsből (innen is kiutasították őket), s amikor a keresztény seregek bevették Buda várát (1686), a törökökkel kollaboráló zsidók közül 270-et szintén ide telepítettek le. Talán ennek volt köszönhető, hogy David Oppenheimer rabbi itt hozta létre Csehországban az első szegény gyermekek taníttatását vállaló alapítványt. (Ennek 7.000 kötetes nyomtatott és 1000 kötetes kéziratos könyvtára volt; még a nácikat is túlélte, most az oxfordi egyetem könyvtár dísze.) Mária Terézia alatt már a lakosság fele (3.000 fő) volt a hitközség tagja; a többi német volt. (Soha nem jegyzett fel senki sem ellentétet a két nép között.) Innen származott Josef von Sonnenfels (1732/33 – 1817), aki ugyan zsidó származású volt, de katolikus, és jogtudományi egyetemi tanár lett Bécsben, e minőségében segédkezett II. József számára kiadni a Türelmi Rendeletet.

A XIX. sz. közepétől azonban a zsidók viharos gyorsasággal kezdték elhagyták a települést, mert 1848-ban megkapták a szabad költözködési jogot. (Addig a nekik kijelölt gettóban élhettek, legfeljebb az egyikből a másikba települhettek át.) A zsidók Bécsbe, Prágába, Brnóba (Brünnbe) vándoroltak, a város lassan elvesztette héber lakosságát. 1904-ben már nem voltak többen, mint 749-en egy 8.192 létszámú városban.Egy fényképet találtam a gettóról, így festett néhány öreg őslakóval:

1938-ban már csak 472 zsidó élt itt. A németek őket sem kímélték, de kb. 110–en túlélték túl a Holokausztot. (Még időben elmenekültek.) Azóta sincs nyoma aktív zsidó életnek a városban. Az utolsó itt eltemetettek közé 21 magyar zsidó tartozik: 1945. április 15-én egy német munkafelügyelő lőtte le a helyi téglagyárban dolgozókat. Aztán a németeket 1945-ban a csehek a kollektív bűnösség elve alapján kizsuppolták Ausztriába. 

A vár alatti északnyugati utcák jelentik a volt gettót. Egyetlen fontosabb látnivalója van a területnek, mégpedig a zsinagóga, amely jóféle régi orthodox szokás szerint sem toronnyal, sem kupolával nem akar dicsekedni.

Belseje a lengyel mintát követi. 

A szószék (bima) négy oszlopon áll, ez tartja a kilencre osztott boltozatot; különlegessége az, hogy mögötte a tóratartó díszítése ugyan leplet, vásznat mutat, de az élénken színezett, faragott fa. Az épület egyébként kívülről és belülről is dísztelen, csak a mennyezet van rokokó, kanyargó, szürke stukkókkal elárasztva.  

Na, de térjünk rá a történetre magára. 

Tudni kell, hogy Isten megszentelt napja, a Sabbath (vulgo: szombat) szabályai szerint egy jámbor zsidónak nem lehet semmiféle munkajellegű dolgot csinálnia, csak szemlélődnie, de úgy, hogy még a háztartással sem szöszmötölhet. Ebbe beletartozik az is, hogy nem kelhet útra. Igen ám, de hol kezdődik az „út”? Nos, erre való annak kijelölése, hogy lakóhelyükön mely ponttól számít az, ahol már valaki kilép a neki rendelt pihenőzónából. Ezt figyelmeztető jelzésekkel oldják  meg. Ennek egyik fajtája egy lánc (szegényebbeknél egy kötél), amelyet kifeszítenek egy utca fölött: ezen belül lehetett grasszálni, ennek átlépése esetén azonban a delikvens már „útnak indult”, tehát megsérti a Szent Szombat előírásait, amiért majd nyilván megkapja a maga méltó dorgálását a pokolban. (Neve: „eruv”. Ma is alkalmazzák Izraelben, elég a nevére rákeresni.) Bolond egy szabály, mert ennek alapján az a zsidó, aki családjával az egész hetet átgürcöli, még arra sem „vetemedhet”, hogy kimenjen a szomszédos domboldalra pikniket tartani; ezt neki hét közben kell megoldania, de akkor meg folyik a termelés. Jelen időben írom a dolgokat, mert az orthodoxoknál ez még mindig dívó szabály. Ezzel a rigorózus ötlettel a gettóbeli zsidók még nehezebbé tették az életüket ahhoz képest is, amit adott nekik a sors. 

Az itteni (12 zsinagógával működő!) hitközség szellemi őre volt a XIX. század elején e falak között élő nagy tekintélyű pap, Morvaország főrabbija, Mordeháj Bnet (Benet, Benett, ahogy tetszik.) [Csurgó, 1753 – Karlsbad (Karlovy Vary) melletti Lichtenstadt, 1829]. Nikolsburg ekkor még egyfajta zsidó „püspöki” székhely maradt 1851-ig. A nagy rabbi így nézett ki. 

A helyi zsidók is úgy gondolták, hogy lelki üdvösség megőrzése végett kitesznek egy eruvot a város határába: eddig és ne tovább! Csakhogy ehhez az egyik ház keresztény tulajdonosának az engedélye kellett volna. Hentes volt, neve: Topolanski. Hivatalosan megkeresték őt, hogy adja engedélyét a falfúrásra. Ő viszont azt felelte: személy szerint őt nem zavarná a lánc, de vannak, akiket igen, nem mindenki szereti itt, kérem, a zsidókat, s ő nem akar magának kellemetlenséget, szóval, hagyjuk a témát, s ezzel finoman elhajtotta a küldöttséget. 

A zsidók a város vezetőjéhez fordultak, hogy segítsen rajtuk. A hivatalok mélyén azonban felcsapták az Osztrák Polgári Törvénykönyvet, s abban az állt: más vagyontárgyát csak akkor lehet a tulajdonos akarata ellenére használni, ha közérdek kényszere áll fenn. Ez meg nem az. Senki nem kényszeríthető arra, hogy a házának falát (akár csak pár tiplis csavarral) egy vallási kör rituális figyelmeztetéseinek elhelyezésére engedje át. Sajnáljuk, ez van. 

A zsidók akkor Bnethez fordultak, aki éppen a szokásos fóliánsaiba mélyedt. Végighallgatta a panaszukat, aztán azt mondta: ha nem megy hivatalosan, majd megy talán máshogy. Bízzák rá az ügyet, majd ő cselekszik. 

Elballagott hát a ház gazdájához. Fellépése látványos volt: hatalmas medvekalapban vonult, kaftánnal, kezében bottal, előtte egy-egy sarokra rohangált a szolgája, hogy az utcáról eltűnjön az összes nőszemély. A Mester nem kívánta szent ügyekben beszennyezni velük a tekintetét. 

Topolanski úr épp a háza bejáratnál üldögélt, pipázva szemlélgette a nyugodt tájat. Mikor meglátta, hogy a rabbi felé veszi az irányt, felállt és néhány lépést tett felé – Bnetnek nemcsak a zsidók, de a csehek és németek között is óriási tekintélye volt, megtiszteltetés volt bárki számára, akivel szóba állt. 

Bnet ekkor lendületes szónoklatot vágott ki előtte. Ezt mondta neki: mivel a hatóságok neki adtak igazat, senki nem tehet panaszt ellene, ha nem teljesíti  a zsidók kívánságát, s erre nem is kényszeríthető. De figyeljen jól egy olyan ember szavaira, aki már majdnem 80 éve e földi hullámverésben él. Az, amit az emberek igazságnak hívnak e földön, csak vásári komédia, de mindegyikünk fölött ott trónol a legfőbb bíró, az ítélő isten, aki nem törődik azzal, hogy gyermekei miként és miért marják egymást a Földön; az ő szívének, bármely vallású is legyen az, egyformán kedves mindenki, aki helyesen cselekszik. Ne féljen hát attól, hogy eleget tegyen e kérésnek, s hogy megelőlegezze az Ő bizalmát, beleegyezése esetén áldásában részesülhet: a családja jómódban fog élni, a házat pedig sosem éri láng…   

Ez hatott. A gazda, ellágyulva a rabbi hatásos fellépésétől, némi hatásszünet után engedélyezte a lánc kampójának elhelyezését a háza falán. Meg is kapta az épület a környéktől az „Eruwhaus” („láncház”) nevet. 

S láss csodát…! A ház környékén többször tűzvész pusztított, először 1830-ban, Bnet halála után; aztán jött 1866 és a többi. Ám a Topolanski–ház mindig megúszta a lángokat. Nem csoda, hogy elterjedt az emberek között: talán Benet rabbi nemcsak a levegőbe beszélt, amikor áldást osztott a hentes lakhelyére? 

De azt azért tegyük hozzá, hogy ez  történet először 1929-ben jelent meg. [Lelőhelye: Hugo Gold szerk.: Die Juden und Judengemeinden Mährens in Vergangenheit und Gegenwart (Brno, 1929)] Költői szülemény? Ahogy vesszük. Mert eleinte (amíg nem volt tűzvész) mit írjanak le? Hogy a rabbi tett egy ígéretet Isten üres kontójára? Aztán jött a tűzvész. Véletlenül megúszta az épület, van ilyen. Na, de a következő… Meg a harmadik… Az már más! Ekkor került elő az emberekben a gondolat, hogy talán mégis Bnet rabbi keze van a dologban. A ház egyébként így nézett ki 1927-ben a Hickl's illustrierter Jüdischer Volkskalendar 1926/27. sz. számának fényképe alapján: 

Az más kérdés, hogy már nincs meg, mert a kommunista érában lebontották. Na, ja: Bennett rabbi csak a tűzvész ellen kérte Isten segedelmét, a városrendezés megfékezésére már nem tehetett ígéretet. Volt persze, aki a bontást látva azzal magyarázta a dolgot: a házat már nem védte meg az Úr, mert nem volt rajta a lánc. (Nem volt gettó.)

Egyébként meglátogathatjuk Mordeháj Bnet–et is. A várkastély háta mögötti domboldalon található meg a zsidó temető, benne impozáns, fehér ravatalozóval (abban kis történeti kiállítás). 

A temető a szokásos: lejtőn ülő kis kőtáblák héber felirattal,  majd az XIX. sz. végétől nagy márványtömbök és oszlopok némettel.

De van egy, amely tele van kövekkel lenyomott papírcetlikkel. Ez Bnet sírja. S hogy mit várnak ettől az ide zarándokolók? Nos, a zsidóknál nincsenek olyanok, hogy szentek – de olyan rabbik vannak, akikről feltételezik, hogy örök lelkük megértő, aktív kapcsolatban áll az Úrral, s esetleg (de nagyon esetleg, és csak ha kedvük tartja) segítenek a hozzájuk folyamodóknak. A sírjára helyezett cédulák a kérelmeket s kívánságokat foglalják magukban. 

Nem zsidók ne próbálkozzanak. Nekik ott van Szent Antal.  

Ha belépünk a nápolyi Santa Chiara Bazilikába, a bal oldali első kápolnában egy egyszerű, dísztelen sírkövet látunk kiállni a falból. Ez az:

Csak a halott neve van rajta: Isten szolgája, Salvo d’Acquisto, a csendőrség őrmestere, a katonai arany vitézségi érdemrend kitüntetettje. Halálozásának dátuma (1943. szeptember 23.) arra enged következtetni, hogy ennek köze lehet a világháborúhoz. De hát annyi olasz őrmester halt meg abban! Miért éppen ő kapta meg ezt a kitüntető helyet e nagy templomban, amelynek kriptáiban a Nápoly-Szicíliai Királyság uralkodói nyugszanak?

Ím, ezért.

Salvo, vagyis hát Salvo Rosario Antonio d’Acquisto Nápolyban született 1920. október 15-én. Szegény munkáscsalád első gyermeke volt, még hét testvér jött utána (ezek közül négyen gyermekkorukban meghaltak). Iskoláit követően 1939. augusztus 15-én Rómába ment a karhatalmi iskolába, ahol carabiniere lett. (Ez az olasz csendőr, tkp. karabélyos a fordítása; nem azonos a magyarral, mivel városokban is szolgálatot teljesített, s el kell határolni az önkormányzati rendőrségtől; egyben határvadász és harcoló alakulatot is jelentett.) 1940. november 23-án már, mint önkéntes került Líbiába, ahol 1941-ben megsérült a lábán, s maláriát kapott; 1942-ben beiratkozott Firenzében altiszti tanfolyamra, szeptember 15-én kapta meg az oklevelét.  Pár hónap múlva – 1942. december 19–én – őrmesterként egy Rómától 30 km-re északra fekvő porfészekben, Torrimpietra községben kezdte meg a szolgálatát. (Ma Fiumicio része.)     Itt népszerűségre tett szerint a jóindulatú viselkedése miatt. D’Acquisto gyermekkora óta mélyen hívő katolikus volt, s feljegyezték róla, hogy mindig is adakozó volt másokkal szemben, felnőttként pedig békés és elmélyült lelki életet élt. Nővel még csak össze sem hozta őt a legenda.

1943. szeptember 22-én egy SS-szakasz a csendőrörs illetékességi területébe tartozó Torre di Palidoro helység határában elhagyott lőszereket talált. Valamit nagyon rosszul csinálhattak, mert vizsgálódásuk közben egy kézigránát felrobbant, s magával vitt két német katonát, ketten megsebesültek. A német parancsnok agyába beleette magát az a gondolat, hogy ez csak szabotázs lehet. Előszedte tehát az éppen fölöttesei nélkül maradt d’Acquistot, hogy kerítse elő a bűnösöket.

Ő vállat vont: kit kerítsen elő? Ez baleset volt! De a német parancsnok nem tágított, egyre dühösebben követelte, hogy folytasson le nyomozást, és ha törik, ha szakad, kerítse kézre a szabotőröket. D’Acquisto hiába győzködte őt az igazáról, a német végül előrántotta Kesselring tábornok pár nappal korábban keletkezett parancsát, amelyet minden német katona haláláért túszok szedését és kivégzését tette kötelezővé. Elmúlt az éjszaka, persze eredmény nélkül. A német parancsnok az eredménytelenséget látva másnap ötletszerűen összeszedett 22 férfit a faluból, és közölte, hogy tettes híján mindegyiküket kivégzi. D’Acquistót is lefogták, a túszokkal együtt Palidoro főterén őrizték őt. Kihallgatták a férfiakat, s ők – mit tehettek volna mást? – tagadtak.

Ekkor már a német parancsnok teljesen megőrült, nekiesett d’Acquistónak, ütötte, megszaggatta az egyenruháját, ügyefogyottnak és kollaboránsnak nevezte. Ő azonban csak azt hajtogatta: itt mindenki ártatlan.

A németek végül elindították a menetet a falu mellé, ahol ásókat kaptak, s parancsot, hogy vájjanak ki egy hatalmas gödröt. Mindenki tudta, hogy miről van szó… D’Acquisto szótlanul állt mellettük, de ő nem volt a túszok között, neki a  hírmondó szerepét szánták. Amikor a férfiak kiásták a sírhelyüket a palidorói lakótorony mellett, d’Acquisto hirtelen a német tiszthez lépett, s egy tolmács által mondott neki valamit. Az bólintott, majd egy legyintéssel szabadon engedte a férfiakat, akik elszaladtak a helyszínről.

Senki sem tudta, mi történt. De mást nem mondhatott a tisztnek: ez a 22 ember ártatlan, ő felajánlja helyettük az életét, s „bevallotta”, hogy a robbanás neki volt köszönhető. A német pontosan tudta, hogy a túszoknak semmi köze sincs ehhez, s jobban esett a lelkének, ha csak egy ártatlan végez ki 22 helyett. Így hát gyorsan mindenkit szabadon engedett, de hogy Kesselring parancsának is legyen a foganatja, kivégezte d’Acquistot. A távozók közül valaki csak annyit hallott, hogy ő felkiáltott: Éljen Itália!, aztán megszólalt egy géppisztoly, s d’Acquisto a tiszt lábai elé esett.Testét a falusiak a palidoroi temetében helyezték el.

1945. február 15-én kitüntették őt a vitézségi aranyéremmel. 1947. június 8-án kiásták a holttestét, és elszállították Nápolyba, a katonai hősök mauzóleumába. Innentől kezdve kultusza fokozatos fejlődést mutatott. 1971-ben már ő volt a Nemzeti Csendőregyesület plakátarca: mint látható, az itt ábrázolt alak lényegében semmiben (sem arcában, sem cselekedetében) nem hasonlít az eredeti d’Acquistóhoz, olyan, mintha egy halálra szánt, dermesztő tekintetű bandita állna előttünk egy csata közepén: 

Tűrhetőbb volt az az ábrázolása, amelyet 1975-ből láthatunk, amikor is bélyeget bocsátottak ki róla. Az itteni alaknak szintén alig van hozzá köze, egy kb. 10 évvel idősebb férfit ábrázol: 

A képet Silvano Campeggi (1923-2018) készítette, ez mai napig az őrmester legnépszerűbb ábrázolása. Meg a kép eme feldolgozása: Ez már nem az ő műve (szerző ismeretlen), amúgy is túl drámai, túl hatásos, túl sok benne a feszültség: olyan, mintha egy képes újság illusztrációja lenne. Szerintem az is volt. Sok minden van benne, csak realizmus és méltóság nem. 

Aztán van még ez is – tulajdonképpen hasonlít rá, csak megint sokkal idősebb. Holott láthattuk, hogy még szinte gyerek volt… 

Ez meg igazából egy kezdő rajzoló mutatványa, de nagyon népszerű a neten. Még talán ez áll hozzá a legközelebb, viszont ebben nagyon elkötelezett és határozott arcot adtak neki: 

Készült róla film 1974-ben és egy televíziós minisorozat 2003-ban. Az elsőről csupa rosszat olvastam (unalmas és ásatag képek), a másodikról semmit sem tudok. 1983-ban a csendőrség, egészen pontosan Gaetano Bonicelli tábori püspök kezdeményezte a boldoggá avatását. Az Egyház nem siette el a dolgot: 1983. november 4-től 1991. november 25-ig hallgatta ki a tanúkat és vizsgálgatta a dokumentumokat, majd az anyagot továbbította a szentek és boldogok avatására létrejött bizottságnak. Az azóta is „dönt” róla… 2001. február 26-án azonban II. János Pál pápa kijelentette: a szentség magasságai elérhetőek az állami szolgálat hű és nagylelkű teljesítésével is. 

De a jó nápolyiak úgy gondolták, hogy nem várnak ők a Vatikánra: már 1986-ban átszállították a holttestét a Santa Chiara Bazilikába. Mert a nápolyiak szeretik a szenteket, akár csodát tesznek, akár nem. S ők tudják: d’Acquistónak köztük a helye.

Hol van eltemetve Szent Metód? Ez biztos tömegeket érintő kérdés…  Természetesen tisztában vagyok ennek ellentétes igazságtartalmával; de nem lehet mindig könnyű műfajban utazni, tehát posztom most annak a pár elborult szlavisztika-hallgatónak szól, akik nem tudnak nyugodtan aludni e kérdés miatt.

Kezdjük azzal (s ők ezt pontosan tudják, jobban, mint én), hogy Metód 873-tól kezdve több-kevesebb megszakítással a Nagymorva Birodalom központjában tartózkodott, a szlovák határhoz közel lévő Magyargradis (Uherské Hradiště) melletti Velehrád fejedelmi központjában, s 885. április 6-án itt halt meg egy tevékeny és szelíd, mégis nemes megpróbáltatásokkal teli élet után. Itt tanított és fordított, itt védte az újonnan megkeresztelt szlávok érdekeit a németek Duna-melléki püspökségei ellen. Mert a déli szomszédságban kibírhatatlannak érezték, hogy mellettük a latin helyett szláv a liturgia nyelve; ezt egyházszakadásként értékelték. Azt sem bírták elviselni, hogy a szlávok Metód által öntudatban megerősödtek, mert ez a német-frank imperialista politikával szemben állt. (A németek szlávok iránti gyűlölete – amely ezerkétszáz esztendőt ölelt fel – csak akkor roppant össze, amikor a Vörös Hadsereg kitűzte a Reichstagra a lobogóját. Innentől kezdve már csak a vesztesek morgó utálata maradt nekik.)  

Metód halála előtt (884. december 12-én) a keleti és nyugati frank birodalom átmenetileg egyesült III. (Vastag) Károly személyében; ilyen irdatlan erőnek Szvatopluk, a Nagymorva Birodalom fejedelme nem tudott ellenállni. A német püspököknek Metód halál után azonnal sikerült elérni nála, hogy a szláv nyelvű liturgiák betiltassanak. Mi több: azt is, hogy Metód követőit immár üldözzék és gyilkolják. A durvulás részletei érdektelenek; elég annyi, hogy az agyonsanyargatott szerzetesek továbbálltak innen, mesterük holttestét magukkal vitték, de hogy hová, nem tudni. Valahol Kelet-Csehországban lehet; majd egyszer biztos megtalálják, mint mi Árpád koporsóját.

Szóval csak azt tudjuk, hogy hol volt utoljára eltemetve Metód.

Ehhez én is kerülő úton jutottam el – és teljesen akaratlanul.

Történt pedig 2018 kora őszén, hogy Magyargradisban szálltam meg barátommal, aki leginkább zsidó témákban utazik: temetőkről és zsinagógákról készít albumot. Van nekije egy könyve, címe az, hogy Zsidó emlékhelyek Közép- és Kelet-Európában, írta: Ruth Ellen Gruber (Geographia Kiadó, Bp. 2007.)  Ebben minden benne van, az összes temető is. Magyargradisnál csak a belvárosi zsinagóga lett emlékként felüntetve (ami most könyvtár). Zoltán, az okos azonban elővette a Pamoráma Útikönyvek klasszikus kötetét, s ebben ezt látta: „Megmaradt a hradištěi zsidótemető is, legrégibb síremlékeit a XV. században állították.” (Szombathy Viktor: Csehszlovákia. Panoráma, Bp. 1981. p. 480.).

Háhá, mondám erre én, na, tessék, a te könyved sem tud mindent. Barátom hümmögött, hogy fura, fura. Úgyhogy hazautazásunk napján a magam részéről elégedetten kihajtottam vele a helyszínre.

A város határában volt, dél felé. Előttünk egy meredek és kopár domb emelkedett, vele szemben töltőállomás és mindenféle üzemi épületek; a környéket fojtogatta a masszív trágyaszag. Ledobtuk a kocsit egy műhely előtt, s odagyalogoltunk a domb aljára, ahol a temetőnek lennie kellett. Volna. Merthogy ez fogadott minket:  

Vagyis a nácik a temetőt eldózerolták. Hát ezért nem volt benne a Gruber-könyvben! Hogy lehet ez?    

A válasz egyszerű: Szombathy Viktor nem járt a helyszínen. Elolvasott valami régi, két világháború között keletkezett cseh útikönyvet, onnan vette az adatot. Hogy közben történt itt egy s más, arra nem figyelt fel. 

Jó, de ha már itt vagyunk, nézzük meg a domb tetejét. Ki tudja…  De semmi nem várt ránk, csak fák, bokrok, cserjék, meg ilyenek, aztán a sima dombtető. Felkapaszkodtunk rá. Ahogy haladtunk fölfelé, azt láttuk, hogy egy puha, kövérkés fiatalember ül egy sóderes mezőn álló, bokáig érő falmaradványok tetején, amelyek szétkúsztak a dombfokon. Láttunkra kiült a képére az utálat és a csüggedés: az ember csak néhány cigarettát szeretne elszívni, meg a mobilját pöckölni itt, az Isten és főként a város háta mögött, s nem hagyják őt békében. Leplezetlen nehezteléssel hagyta el ott a helyet, mert mi persze gonoszul közeledtünk felé. 

Fent nem volt semmi, csak a nevezett falmaradványok. Aztán a domb legtetején a következő táblákat láttuk: 

Vagyis itt volt Metód érseki székhelye, benne a templom (a bazilika), amelyben (bal oldali falban) eredetileg eltemették Szent Metódot! Mellette kolostor, műhelyek, házak. Hogy a templom mikor semmisült így meg, arról nem ejtett szót a tábla. Annyit tudtam róla kideríteni, hogy a XIII. században hagyták el. Azt viszont tudjuk, hogy mikor fedezték fel, hogy itt egyáltalán volt valami: 1849-ben, aztán mélyebb ásatások által 1957–1963 között. 

Szóval innen vitték el hívei a holttestet, egyesek szerint a pár km-rel délebb lévő Mikulčice község szintén alapokig lerombolt templomába. De egyes régészek szerint maga Szvatopluk is ide temetkezett. Egyébként rengeteg sírt fedeztek fel a környéken Metód idejéből.  Remélem, ezzel sikerült némileg kielégítenem a mániákusok kíváncsiságát. Különben fentről szép a panoráma a város felé: 

Tanulság? Abszolúte semmit, hacsak nem az, hogy a szellemi örömökhöz nem kell felhőkarcolókat, nagy, habos hullámokkal játszó tengerpartot, néptáncfesztivált és lanovkákat keresni, megteszi egy snassz domboldal is. Feltéve persze, ha ott van az a Valami…

1620. november 8–án a Habsburg-erők rommá verték a cseh rendeket Prágához közel, a fehérhegyi csatában. A bosszú eredménye az lett, hogy kifosztották és elkergették az országból szinte az egész cseh nemességet, helyükre németeket ültettek. Ezeknek meghagyták, hogy tartsák jól karban a csehek várait, megakadályozandó minden lázongás kifejlődését. Vagyis a folyamat pont fordított volt, mint nálunk, ahol a magyar nemesség kezén maradt az ország, s le kellett rombolni az erősségeket, nehogy Rákóczi szelleme ismét feltámadjon.  

A német urak, akik maguk is érdekeltek voltak a császári uralom önvédelmében, megerősítették, majd – látván, hogy nincs mitől tartaniuk – barokkosították a váraikat, aztán jöttek alattuk a kastélyok. S mivel a következő évszázadokban a függetlenségétől megfosztott, pusztán osztrák örökös tartománnyá süllyesztett Csehországot nem sújtotta sem polgárháború, sem felkelés, sem hódító hadjárat, így a várak tökéletes állapotban maradtak meg a II. Világháború végéig. A csehek pedig felismerték, hogy ezeknek milyen turisztikai húzóereje van, ezért szépen életben tartották őket, nem úgy, mint nálunk, ahol még az is lerohadt, amivel lehetett volna mit kezdeni.  Így hát Csehországban nem az a meglepetés, ha kap az ember egy szép várat, hanem az, ha romot lát helyette. Ilyen itt egyszerűen nincs, s ha mégis, akkor azok leginkább a huszita háborúk alatt mentek tönkre.  

De aki keres, talál!  

Egy ilyen Boskovicében van, Brno fölött. Ez egy kisváros, amelynek látnivalóiról itt írtam. A vár maradványai a város mögött egy dombtetőn merengenek.  

Autóval nem lehet megközelíteni, kb. 20 perc meredek úton való gyaloglással – de legalább erdőben, árnyak között – lehet eljutni hozzá. Lenn egy kis városi park fogad minket, hatalmas nyári mozival – állapotából nem tudtam kitalálni, hogy működik-e vagy sem, mert még el sincs kerítve, s bár állaga leromlott, de használható. 

Aztán kanyarog felfelé az út, jönnek-mennek rajta a turisták, s felérünk a hegytetőre. Ott vár ránk a rom. Igazán festői a látványa a maradék és meredek falaival:  

Odabent pedig kis, poros–füves udvar fogad minket, amely körbefonja a belső várat, az igazi látványosságot. A bejáratnál kávéautomata, recepció, képeslapok, fagylalt és internetes bankkártyaolvasó fogad minket.  Kiállítás nincs itt, a hely egyetlen látnivalója a taposókerékkel ellátott kút az egyik sötét kis melléképületben.  

S miféle had dúlhatta fel így ez a szerény erősséget? Nos, ez a helyet folyton lerombolták, felépítették, aztán megint átépítettek, évszázadok alatt hat család kezében fordult meg – sok mindent kibírt, de a csendes békeidőket már nem. Az XVIII. sz. elején a környék urainak, a Dietrichsteineknek a birtokában volt, de ők aztán leköltöztek a városba, ahol felépítették a kastélyukat. A magára hagyott vár pedig lassan romlani kezdett, aztán vittek még innen anyagot a lenti kastélyhoz. Hát ennyi: a század végére csendben összedőlt. Most a turisták kedvenc helye, pedig semmiféle történet nem kötődik hozzá, csak a fukarság és hanyagság.  

Viszont a központi épület: a fellegvár még mindig magas, erős, vastag falakkal fogad minket. A kietlen helyiségmaradványok óriási ablakai alatt csak az erdő terül el. A rom kifejezetten esztétikusan roskadt össze, mert vannak kiugró falai, ablakai a semmibe, több is egymás fölött, s mindegyik a másiktól megfelelő távolságban böki bele fejét az égbe.  

De innen vonzó kilátásra ne számítsunk, egyetlen része van e romoknak, amelyről panoráma nyílik, ez pedig Brno felé néz, a lágy morva dombvidékre, Boskovicét azonban nem lehet megszemlélni innen, az a másik oldalon van. A vár magántulajdonban áll, az 1945 előtti gazdái, a Mensdorff-Pouilly família tagjai sétálgathatnak benne éjjelente, holdfény mellett, ha romantikára vágynak.