München, Budapest: gyász és düh és ingyenreklám

A Szabadság téren 2014. július 20-án avatták fel a német megszállás áldozatainak emlékművét. Azóta is folyamatos ez ellen a tiltakozás a szobor előtt. Ahogy kivettem a mérgelődők gondolatköréből, a mű történelmet hamisít, mivel en bloc a német megszállók nyakába varrja a zsidók deportálását, s ezért felmenti ez alól a honi hatóságokat, pedig nemcsak azok segédkeztek abban 150 %-os lendülettel, hanem a lakosság is. Hogy kinek van ebben az igaza, nem az én dolgom; úgyis még pár száz évig el fog tartani a vita. 

A tiltakozás most úgy fest, hogy meghirdettek egy Eleven Emlékmű nevű mozgalmat, ami azt jelenti, hogy a szobor környezetét teleaggatták és ragasztgatták mindenféle táblával, genotermbe rakott poszterrel, s vannak még kövek, kavicsok, kartonlapok, gyertyák, mécsesek, zászlók, néha sátrak, székek, szóval sok minden. Vagyis az egész úgy lesújtó, ahogy van. 

20190209_154606.jpg

Jogosan merül fel a kérdés, hogy a hatalom miért nem lép fel ez ellen? Miért hagyja, hogy éveken át legatyásítsák mindenféle szedett–vedett hóbelebanccal az emlékmű környékét, pláne úgy, hogy ezt olyan emberek generálják, aki nyíltan utálják az emlékművet felállító kormányzatot? Hiszen olyan egyszerű lenne ellenük fellépni! Kiballag a rendőrség, a jelenlévőktől magához sóhajtja a közterület-foglalási engedélyt, aztán ha nincs, akkor elviszi az egész társaságot egy kis szabálysértésesdire (részvételi helyszín: a szomszédos őrs); ha meg van, talál hibát, mert a foglalás a közterület átvariálására nem szól. Aztán résztvevők hiányában éjjel csendben el kell takarítani mindent. Másnap persze kezdődne elölről az egész, lenne itt botrány minden mennyiségben. 

De miért is kerül elő ez a kérdés egy apolitikus turisztikai blogon? Azért, mert úgy érzem, hogy müncheni tapasztalatom alapján megtaláltam a választ. 

Kezdjük a gondolatmenetet nagy honfitársukkal, Gábor Zsazsával. Állandóan örvénylettek körülötte a botrányok, s egyszer megkérdezték tőle, nem lesz-e sok ebből, nem unja már, hogy viselkedése folytán folyton negatív reklámot kap? Zsazsánk ekkor szendén ekképpen felele:

- Nincs olyan, hogy rossz reklám.

Well. Ezzel ugyan nem talált ki új gondolatot, de a tömörítés is nagy erény. Egyébként van olyan, hogy rossz reklám, mert ha túl sokan és egyöntetűen mondják egy dologra, hogy ezt nem kéne, akkor abban lehet valami. De amíg csak a kétharmada mondja… 

Nos, menjünk át Münchenbe. Áll ott a belvárosban, egy hosszú, unalmas téren (a Promenadenplatzon) néhány szobor, köztük is középütt egy ércbe öntött úriemberrel, akinek az a neve, hogy Orlando di Lasso (1532-1594). Az illető reneszánsz zeneszerző volt, ma már csak a koncertre járók ismerik a nevét, ha egyáltalán, s nem hiszem, hogy a müncheniek közül egy is fel tudna idézni tőle valamilyen dallamot, persze a zeneművészeti főiskolások kivételével. (Esetleg.) A Maximilian Ritter von Widnmann által alkotott szobrát 1862-ben állították fel, de a most látható nem az eredeti, mivel az a II. Világháborúban elpusztult, másolatát 1958–ban tették ki. 2009-ig békés unalomban állt a terecskén, amit egy korabeli fénykép is illusztrál (forrása innen van): 

munchen_roland_di_lattre_orlando_di_lasso_02.jpg

Aztán 2009. június 25-én meghalt Michael Jackson. Müncheni rajongóiban felidéződött, hogy Jackson a téren lévő egyik hotelben (Bayerischer Hof) szokott megszállni, s mivel Orlando zeneszerző volt (mondhatni, szaktárs), hát e körül gyújtották meg gyászuk fényképek közt imbolygó kis fényeit.    

Csakhogy ez nem egy napig tartott, hanem a mai napig. A szobor körül hol előretör, hol visszahúzódik a vegyes halmazállapotú anyagokból felhalmozott  emlékkoszorú, azonban alapzata és piadesztálja még mindig tömve van velük, rámásztak az emlékezés összes pop-art műtárgyának olcsó ízléstelenségei. 

A hatóságok pedig tűrik, holott nekik sem kerülne semmibe, hogy két emberrel egy éjszaka alatt lesikáltassák a talapzatot. De nem teszik. Egyrészt nem akarnak kikezdeni a fanokkal, akik átkukkal árasztanák el a városházát a facebook-lapjaikon; másrészt mutogathatnak önmagukra, hogy tessék, ez egy színes a város, itt van önként kitörő, mozgalmas népi vélemény a dolgok állásáról, s bár döbbenetesen pocsék az eredménye úgy látványilag, de legalább törekvő és spontán. Itt nem üldözik a pop–artot, a gondolatok nyers, egyszerű igényének laza utcai megjelenését; megértőek, mert ők européerek. 

100_4904.jpg

De azért van egy másik gondolat e mögött. Mert aki Münchenben jár, az nyilván megnézi ezt. Hiszen látta a neten… S hát hány amerikai turista jön ide? Sokan! S hány Michael Jackson–rajongó? Sokan. Tetszeni fog nekik? Naná. Vagy ha nem, hát nyelnek egyet. De itt vannak. Ha csak évente 10.000 ember elvetődik pusztán azért e térre, hogy hódoljon a látványnak (vagy szörnyülködjön rajta), akkor van + 10.000 turista. Az fejenként legalább 10.000 fénykép az Instagramon vagy a Pinteresten… És ki tudja, hogy valaki nem-e épp ezek miatt fog München mellett dönteni Nürnberg  helyett? 

Hát ezért nem tünteti el a Szabadság téri emlékmű előtti mutatványt sem az önkormányzat, sem az állam. Mert az egy dolog, hogy ők européerek, meg az is, hogy virágozzon száz virág (másra úgysem képes), de még fontosabb, hogy immár – München után – Budapestnek is van egy saját ösztönös utcai emlékhelye. S erre röppennek a turisták.

20190209_154007-compressor.jpg

Ide speciel azok, akiket megigézett a Holokauszt. Az igaz, hogy nem értenek sokat az egészből, de azt látják, hogy itt kifejezi magát valami vélemény: szabadság van a Szabadság téren! Úgyhogy lehet fotózni! Csak aztán osszák is meg! Utána pedig tessék pár ezrest elkölteni a szomszédos mangalica-fesztiválon. (Ma éppen az volt.) Ha már ezért idejött...

Mert nincs olyan, hogy rossz reklám, ugye, Zsazsa?  

20161219gabor-zsazsa-rendorsegi-fotoja.jpg

 

Címkék: München