Ha belépünk a nápolyi Santa Chiara Bazilikába, a bal oldali első kápolnában egy egyszerű, dísztelen sírkövet látunk kiállni a falból. Ez az:

Csak a halott neve van rajta: Isten szolgája, Salvo d’Acquisto, a csendőrség őrmestere, a katonai arany vitézségi érdemrend kitüntetettje. Halálozásának dátuma (1943. szeptember 23.) arra enged következtetni, hogy ennek köze lehet a világháborúhoz. De hát annyi olasz őrmester halt meg abban! Miért éppen ő kapta meg ezt a kitüntető helyet e nagy templomban, amelynek kriptáiban a Nápoly-Szicíliai Királyság uralkodói nyugszanak?

Ím, ezért.

Salvo, vagyis hát Salvo Rosario Antonio d’Acquisto Nápolyban született 1920. október 15-én. Szegény munkáscsalád első gyermeke volt, még hét testvér jött utána (ezek közül négyen gyermekkorukban meghaltak). Iskoláit követően 1939. augusztus 15-én Rómába ment a karhatalmi iskolába, ahol carabiniere lett. (Ez az olasz csendőr, tkp. karabélyos a fordítása; nem azonos a magyarral, mivel városokban is szolgálatot teljesített, s el kell határolni az önkormányzati rendőrségtől; egyben határvadász és harcoló alakulatot is jelentett.) 1940. november 23-án már, mint önkéntes került Líbiába, ahol 1941-ben megsérült a lábán, s maláriát kapott; 1942-ben beiratkozott Firenzében altiszti tanfolyamra, szeptember 15-én kapta meg az oklevelét.  Pár hónap múlva – 1942. december 19–én – őrmesterként egy Rómától 30 km-re északra fekvő porfészekben, Torrimpietra községben kezdte meg a szolgálatát. (Ma Fiumicio része.)     Itt népszerűségre tett szerint a jóindulatú viselkedése miatt. D’Acquisto gyermekkora óta mélyen hívő katolikus volt, s feljegyezték róla, hogy mindig is adakozó volt másokkal szemben, felnőttként pedig békés és elmélyült lelki életet élt. Nővel még csak össze sem hozta őt a legenda.

1943. szeptember 22-én egy SS-szakasz a csendőrörs illetékességi területébe tartozó Torre di Palidoro helység határában elhagyott lőszereket talált. Valamit nagyon rosszul csinálhattak, mert vizsgálódásuk közben egy kézigránát felrobbant, s magával vitt két német katonát, ketten megsebesültek. A német parancsnok agyába beleette magát az a gondolat, hogy ez csak szabotázs lehet. Előszedte tehát az éppen fölöttesei nélkül maradt d’Acquistot, hogy kerítse elő a bűnösöket.

Ő vállat vont: kit kerítsen elő? Ez baleset volt! De a német parancsnok nem tágított, egyre dühösebben követelte, hogy folytasson le nyomozást, és ha törik, ha szakad, kerítse kézre a szabotőröket. D’Acquisto hiába győzködte őt az igazáról, a német végül előrántotta Kesselring tábornok pár nappal korábban keletkezett parancsát, amelyet minden német katona haláláért túszok szedését és kivégzését tette kötelezővé. Elmúlt az éjszaka, persze eredmény nélkül. A német parancsnok az eredménytelenséget látva másnap ötletszerűen összeszedett 22 férfit a faluból, és közölte, hogy tettes híján mindegyiküket kivégzi. D’Acquistót is lefogták, a túszokkal együtt Palidoro főterén őrizték őt. Kihallgatták a férfiakat, s ők – mit tehettek volna mást? – tagadtak.

Ekkor már a német parancsnok teljesen megőrült, nekiesett d’Acquistónak, ütötte, megszaggatta az egyenruháját, ügyefogyottnak és kollaboránsnak nevezte. Ő azonban csak azt hajtogatta: itt mindenki ártatlan.

A németek végül elindították a menetet a falu mellé, ahol ásókat kaptak, s parancsot, hogy vájjanak ki egy hatalmas gödröt. Mindenki tudta, hogy miről van szó… D’Acquisto szótlanul állt mellettük, de ő nem volt a túszok között, neki a  hírmondó szerepét szánták. Amikor a férfiak kiásták a sírhelyüket a palidorói lakótorony mellett, d’Acquisto hirtelen a német tiszthez lépett, s egy tolmács által mondott neki valamit. Az bólintott, majd egy legyintéssel szabadon engedte a férfiakat, akik elszaladtak a helyszínről.

Senki sem tudta, mi történt. De mást nem mondhatott a tisztnek: ez a 22 ember ártatlan, ő felajánlja helyettük az életét, s „bevallotta”, hogy a robbanás neki volt köszönhető. A német pontosan tudta, hogy a túszoknak semmi köze sincs ehhez, s jobban esett a lelkének, ha csak egy ártatlan végez ki 22 helyett. Így hát gyorsan mindenkit szabadon engedett, de hogy Kesselring parancsának is legyen a foganatja, kivégezte d’Acquistot. A távozók közül valaki csak annyit hallott, hogy ő felkiáltott: Éljen Itália!, aztán megszólalt egy géppisztoly, s d’Acquisto a tiszt lábai elé esett.Testét a falusiak a palidoroi temetében helyezték el.

1945. február 15-én kitüntették őt a vitézségi aranyéremmel. 1947. június 8-án kiásták a holttestét, és elszállították Nápolyba, a katonai hősök mauzóleumába. Innentől kezdve kultusza fokozatos fejlődést mutatott. 1971-ben már ő volt a Nemzeti Csendőregyesület plakátarca: mint látható, az itt ábrázolt alak lényegében semmiben (sem arcában, sem cselekedetében) nem hasonlít az eredeti d’Acquistóhoz, olyan, mintha egy halálra szánt, dermesztő tekintetű bandita állna előttünk egy csata közepén: 

Tűrhetőbb volt az az ábrázolása, amelyet 1975-ből láthatunk, amikor is bélyeget bocsátottak ki róla. Az itteni alaknak szintén alig van hozzá köze, egy kb. 10 évvel idősebb férfit ábrázol: 

A képet Silvano Campeggi (1923-2018) készítette, ez mai napig az őrmester legnépszerűbb ábrázolása. Meg a kép eme feldolgozása: Ez már nem az ő műve (szerző ismeretlen), amúgy is túl drámai, túl hatásos, túl sok benne a feszültség: olyan, mintha egy képes újság illusztrációja lenne. Szerintem az is volt. Sok minden van benne, csak realizmus és méltóság nem. 

Aztán van még ez is – tulajdonképpen hasonlít rá, csak megint sokkal idősebb. Holott láthattuk, hogy még szinte gyerek volt… 

Ez meg igazából egy kezdő rajzoló mutatványa, de nagyon népszerű a neten. Még talán ez áll hozzá a legközelebb, viszont ebben nagyon elkötelezett és határozott arcot adtak neki: 

Készült róla film 1974-ben és egy televíziós minisorozat 2003-ban. Az elsőről csupa rosszat olvastam (unalmas és ásatag képek), a másodikról semmit sem tudok. 1983-ban a csendőrség, egészen pontosan Gaetano Bonicelli tábori püspök kezdeményezte a boldoggá avatását. Az Egyház nem siette el a dolgot: 1983. november 4-től 1991. november 25-ig hallgatta ki a tanúkat és vizsgálgatta a dokumentumokat, majd az anyagot továbbította a szentek és boldogok avatására létrejött bizottságnak. Az azóta is „dönt” róla… 2001. február 26-án azonban II. János Pál pápa kijelentette: a szentség magasságai elérhetőek az állami szolgálat hű és nagylelkű teljesítésével is. 

De a jó nápolyiak úgy gondolták, hogy nem várnak ők a Vatikánra: már 1986-ban átszállították a holttestét a Santa Chiara Bazilikába. Mert a nápolyiak szeretik a szenteket, akár csodát tesznek, akár nem. S ők tudják: d’Acquistónak köztük a helye.