Az észak-morvaországi Holešov városa kicsi és ámélkodtató műemlékekkel nem dicsekedhet. Központjában áll a kastély. (Fotó: Jiří Bureš.) 

Első említése 1245-ből származik, ekkor vár volt; a huszita háborúban lerombolták, csak néhány részlet maradt meg belőle a földszint nyugati szárnyán (felismerhetetlenül). 1574-ben egy későgótikus kastéllyá alakult, ezt meg a svédek rombolták le a Harmincéves Háborúban (1643). Az új kastély ez után épült fel, 1651-től új gazdája (egy Johann von Rottal nevű gróf) Filiberto Luchese bécsi illetőségű olasz építészt bízta meg a rekonstrukcióval. Habár 1674-ben már készen állt az első emelet, a második befejezetlen maradt. Mai alakját 1750 körül nyerte el, bár még a klasszicizmus és a szecesszió is hatott rá. Volt benne növénykert, udvari színház is. Államosítására 1948-ban került sor. 

De mindez nem nyújt sok látványosságot. Nem jártam benne (azért minden cseh kastélykába nem váltok jegyet), de a fényképek alapján belső terei üresek; az egészet leginkább rendezvényekre lehet bérbe adni. Nem csoda, hogy alig nézik meg a turisták, naponta csak három séta indul a belsejébe; barokk, ókori témájú falifestményei kellemesen vidékiek. A kertje kicsi, érdektelen. 

A helyi érdekesség valami egészen más a város határában: az Ózsinagóga. 

Tudni kell, hogy Holesov két városból állt: az egyikben zsidók laktak, a másikban keresztények. A zsidó város önigazgatással bírt. Az XIX. sz. közepén itt 1.700 ember élt, s amikor e tájban egyesítették a két várost, „nagy Holesov” lakosságának egyharmadát alkották. Ennek a városrésznek 103 háza volt, ebből ma 45 van épségben. Habár sok helyen olvasni, hogy itt egyetértésben élt a két lakosság, ez nem teljesen igaz: mert volt itt pogrom 1774-ben, 1899-ben és 1918-ban is. A Holokauszt a hátramaradt pár száz zsidót elsöpörte; utána még megpróbálkoztak önálló élettel, de az 1960-as években annyira lecsökkent a számuk, hogy végül a brünni egyházközségnek rendelték őket alá. 

A zsinagóga a nevét (Šach) nagy rabbijának, Sabbataj Cohennek (1621-1662/63) köszönheti. Krakkóban adták ki élete főművét, egy vallási kommentárt, a Siftei Kohen c. könyvet, amit mindenki csak Shakh-nak hívott. A régi zsinagóga 1560-ban leégett, ez az XVI. sz. második felében építették fel, majd a XVII. sz. elején megtoldották egy női szárnnyal. Belső dekorációja 1725–1737-ben készült el ún. lengyel stílusban. 

A II. világháborút úgy úszta meg, hogy az épület kívülről teljesen érdektelenül nézett ki, a németek fel sem figyeltek rá. (Nem úgy, mint az 1891-93 között épült Új Zsinagógára, amelyet 1941-ben elpusztítottak.)

Šach ma múzeum, de elég igénytelen, sok látványosságot nem nyújt. Földszintje maga az imatér. Figyelemre méltó a kovácsoltvasból készült bima és a tóratartó fölötti két sas. 

Első emelete volt a nők terme az istentiszteletekhez. Kis tárlat.

Mindezek fölött van a rabbi munkahelyisége és a tanulószoba. Ez utóbbi nagyon szép, régi bútorokkal van berendezve, de kegyes hamisítás az egész: ezek nem igazi darabok. A fiatal gondnok, aki egyben idegenvezető volt, elmondta, hogy a barátai szedték össze ezeket az ódon darabokat mindenféle kirakodóvásáron, s restaurálták őket. Ott van Cohen rabbi könyvének eredeti kiadása is.  

Az egy háztömbbel odébb (kb. 100 méterre) lévő zsidótemető az XV. sz.-ban létesült. Ritka unalmas különben, még fája sem nagyon van. Az itt található kb. 1500 közül a legrégibb sírkő 1646-ból (más források szerint 1647-ből) azonosítható. A temető nem szabályos, ami azt jelzi, hogy újabb és újabb területeket csatoltak hozzá. Itt is, mint minden régi zsidótemetőben, a rabbik területe külön van. Itt van eltemetve egy nagyméretű, félhenger alakú sírban Sabbataj Cohen, a zsinagóga névadója.

A bejáratnál van az 1903-ban készült ravatalozó. Hátulról épp tatarozták.

Hát ennyi... Ehhez képest persze nem voltunk egyedül, egy középkorú pár éppen egy tűzpiros holland kabrióba huppant be az érkezésünkkor, benne meg négy szájtáti cseh nyugdíjas hallgatta végig a gondnok terjengős magyarázatát arról, hogy mi micsoda. Gondoltam közben a rabbira, hogy nyilván ő bölcs türelemmel kezelte volna a helyzetet. Minden meg fog oldódni. Majd elmennek.

Nem mentek el.

Most, hogy Bayer Zsolt leszögezte, miszerint az, aki nem érti meg eszmetársai hívó szavát, egy „szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis proli”, nézzünk meg egy történetet arról, hogy mire képes ez a népség. 

A gdański és gdyniai hajógyárakban robotoló proli, valljuk be, nem volt egy elvont észlényközösség tagja. Úgy általában elmondható, hogy a kétkezi munkásnak nem irányultsága az olyanok közé tartozni, akik fejből szórják a képleteket és az évszámokat. Elvannak nélküle is. Van viszont két dolog az életükben, amihez ragaszkodnak: a tisztességes anyagiak között leélhető élet és az igazságérzet, hogy ne babráljanak ki velük. S ez az, ami egyszerre nem szokott összejönni nekik. Szóval: bayerzsolti értelemben véve bizony nyomorultak a szerencsétlenjei. A nemzeti sorskérdések rágógyökere, sajnos, ilyen motivációk miatt viszonylag távol áll tőlük.  

De arra már a rohadt kis lengyel proli is rájött úgy 1970 táján, hogy itt valami nem stimmel a rendszerrel. Ha ő az uralkodó osztály tagja, miért kell sorban állnia konzervekért? Ha a szocializmus fejlődik, miért nem végzi azt egy diszkréten egyenes vonalban kúszva felfelé, miért hullámvölgyekben dülöngél valami kiszámíthatatlan jövő mélyébe? S ha itt szabadság van, ő miért nem tüntethet? És miért nem dobhatja dühödten sarokba a szerszámát, ha (elvileg) a saját vagyonának őrzői alkalmazzák őt? Ha pedig világnézetét (alkotmányos jog!) tisztelni kell, miért bántják meg őt szóval, tettel, tekintettel, mert templomban jár? Ha…  

Szóval a rohadt kis lengyel prolinak sok minden eszébe jutott. De dolgozott, mert a gyereket etetni kellett, a számlákat meg fizetni. S közben mondott magában mindenféle dolgokat erre az egészre. Csúf, csúf szavak lehettek ezek.   

És ekkor eljött 1970. december 12. A varsói rádióban este bejelentették, s ez másnap az újságokban is megjelent, hogy hirtelen átlagban ötödével fognak drágulni az alapvető élelmiszerek. Meg még ez–az… Így, Karácsony előtt. A káderek (kiegészülve a párttagkönyves kolumnistákkal) igényelték, mi több, elvárták a rohadt kis proli megértését e szükségszerűség befogadása iránt. Közölték, hogy bár ők sem örülnek ennek az állapotnak, de a szocializmus építésének pillanatnyi reformnehézségei miatt a hatalom kénytelen a közjó érdekében e fogyasztáskorlátozó eszközzel élni; ez azonban pusztán a fejlődés efemer nehézsége, amelyet közös sóhajjal kell elviselni. Türelem!  

A rohadt kis proli azonban másnap reggel megtagadta a munka felvételét a gdański Lenin Hajógyárban. Mi több: tárgyalásokat követeltek a gyár vezetőségével a béremelésről. Az eszmecsere összejött, a béremelés nem. Hát erre a rohadt kis prolik megszállták a várost, s tüntettek, meg csúnya szavakat kiabáltak. Az előre készenlétbe helyezett rendőrség és katonaság pedig rájuk vetette magát. Mozgott a sűrített marxizmus. (A gumibot.)  

Másnap azonban a prolik szintet léptek, s megalakították a központi sztrájkbizottságot. (Tagja volt – akkor még az utolsóként az egyenlők között – egy Lech Wałęsa nevű villanyszerelő.) Aznap újabb összecsapások fejezték be a napot. Aznap 16.00 órakor egy golyótól meghalt valaki az utcán – egy mesterlövész lőhetett az elkövető. Késő este végül a rohadt kis proliknak sikerült elfoglalniuk a tekintetes vajdasági pártbizottságot, s ha már ott voltak, méltatlankodásuk jeléül fel is gyújtották azt.  Nem folytatjuk az események leírását: forrongott Gdańsk mellett Gdynia, hozzájuk csapódott Szczecin, egyszóval minden tengermelléki hely, hol hajóipar működött. Bizottságok, röplapok, felhívások, nyilatkozatok, tüntetések és zavargások követték egymást. Rövidebb ideig megélénkült Białystok, Nysa, Oświęcim, Varsó és Wrocław.  

Közben erőre kapott, sőt: lőtt a karhatalom. Ím, ez lett az eredmény a lázongás december 24–én történt elfojtásáig: 41 halott a munkások, diákok és járókelők közül. (Egyébként a számot nem tudni pontosan: a lengyel wikipedia szerint volt 1 halott Elblągban, 6 Gdańskban, 16 Szczecinben és 18 Gdyniában; ehhez képest 1980-ban 42 volt a kanonizált szám, de olvastam én már több helyen 44–et is.) Megsérült kb. 1164 fő, 3000 tüntetőt tartóztattak le. Megöltek néhány rendőrt és katonát is. Elpusztult egy tucat katonai jármű. Leégett 17 épület (így a Lengyel Egyesült Munkáspárt tartományi bizottságának épülete Gdańsk mellett Szczecinben), a lázadók 220 üzletet dúltak fel, s több tucat autót égettek el. (Ne misztifikáljuk a dolgot, a csőcselék bekapcsolódott az eseményekbe. Az mindig bekapcsolódik.) 

A legvéresebb nap Gdyniában volt december 16-án: hajnalban, munkakezdéskor a munkásokat azt látták, hogy a gyár körbe van véve rendőrökkel, katonákkal. fejük fölött helikopterek kőröztek. A fegyvereseknek ugyanis „elfelejtettek” szólni, hogy nincs rájuk szükség, a munkások az ide érkezett miniszterelnök–helyettes megnyugtató szónoklata után fel fogják venni a munkát. Az egyenruhások csak a feléjük áramló tömeget látták. És féltek. És megszólaltak a fegyverek, ebből lett ott 18 halott. 

De hiába nyelte el a Tengermellék földje ezt a 41 (vagy 44) sírt, az oda eltemetettek a tovább élők tudatában tovább követelték az igazságukat. 

Már 1971-ben felmerült az, hogy az áldozatoknak emlékművet emeljenek. Ennek propagátora Henryk Lenarciak szakszervezeti vezető volt. De persze erről – mert a diktatúra ölt – szó sem lehetett. Viszont 1979 decemberében Wałęsa (immár, mint a Lenin Hajógyár munkásvezetője) beszédet mondott az udvaron, s bejelentette, hogy addig nem nyugszik, míg az áldozatok emlékművet nem kapnak. Kérte a czestochowai Fekete Madonnát, hogy támogassa ügyüket, s a kegyfestmény képét innentől kezdve kabátja hajtókájára varrva viselte, ha pedig gyűlésen volt, a részvevők mindig hozzá imádkoztak. Azonnal gyűjtést indított, s jött is a sok–sok pénz a szerencsétlen, nyomorult, rohadt kis proliktól.  

A következő évben a hatalom végül nyögvenyelősen elfogadta a többször átdolgozott terve. Bár volt egy kiegészítő ötlete, az ti., hogy a szobor össznemzeti megbékélést sugározzon, vagyis az elesett karhatalmistáknak is emléket állítson. Na, a prolik erre azt mondták, hogy köszönjük, nem. Arra állítsanak emléket maguknak a kaszárnyáik előtt. Ha merik.   

Az alapozást 1980. szeptember 17-én kezdték meg. December 16-án avatták fel az alkotást a Szolidaritás Szakszervezet, az egyház és a pártszervek jelenlétében.  

De mire volt e nagylelkűség? Eddig nem, most már lehetett?  

Nos, az történt, ami egy évtizeddel korábban. 1980 júliusában bejelentettek egy újabb áremelést. Erre megint végigsöpört az országon egy sztrájkhullám. Gdansk is csatarendbe állt, megbénult az élet a hajógyárban; Wałęsa a helyzet magaslatára emelkedett, s 1980. augusztus 31-én szerződést kötött a miniszterelnök–helyettessel a helyi munkabeszüntetés végéről. Ezzel azt érte el, hogy szeptember 17-én megalakult itt a Szolidaritás Független Önigazgató Szakszervezet, s e napon kezdték meg a szobor felállításának munkálatait is. Október 24-én a Varsói Vajdasági Bíróság kénytelen volt bejegyezni a Szolidaritást, melyhez azonnal milliók csatlakoztak. Márpedig egy ilyen erővel nem lehetett kukoricázni, ezt fenn is belátták. Hát ezért került ilyen gyorsan sor az emlékmű engedélyezésére! 

ervezték: Jacek Krenz, Wojciech Mokwiński, Robert Mokwiński, Bogdan Pietruszka, Elżbieta Szczodrowska-Peplińska, Robert Pepliński és Wiesław Szyślak. (Ennyi ember nyilván nem kellett hozzá egyszerre, de a stáb menet közben többször változott.) A három nyúlánk betontömb magassága 42 méter (megölt áldozatok akkor nyilvántartott száma), összsúlya 139 tonna. Eredetileg négy ága lett volna, azért lett belőle három, mert arra a helyre állították, ahol az itteni felkelés első három áldozata elesett, de lehet úgy is értelmezni, mint a három nagy hajóipari város (Gdańsk, Szcseczin, Gdynia) jelképét. Ezt jelzi az is, hogy keresztben végződő tetejükre egy-egy horgony van akasztva, ezek utalnak a sztrájkoló üzemek profiljára. Egy másik értelmezés szerint azonban inkább az itteni eseményekre emlékeztet, a három nagy sztrájkra (1956, 1970, 1980, bár fel van vésve rá utólag az 1981-es dátum is). Hivatalos neve egyébként az, hogy „Az 1970-ben elesett hajógyári munkások emlékműve” ("Pomnik Poległych Stoczniowców 1970").  

Az eget támasztó betontornyok külső síkjába szándékoltan primitív kisplasztikák vannak építve, amelyek a munkások hétköznapi életét jelképezik. (Ez volt az, amit nem élhettek meg bőségben, nyugodtan és igazságérzetük szerint.)  S hogy be legyen biztosítva a népszerűsége, a Szolidaritás is megjelent az egyik kisplasztikán a közismert betűkkel: 

Ez volt az első emlékmű a keleti blokkban, amelyet a kommunisták a saját áldozataiknak felállítottak! Mert bár addig is történtek ott rehabilitálások, de csak egy-két pártbeli, „tévedésből” kivégzett elvtársnak járt – az általuk tönkretett tömegeknek azonban nem. 

Ez az emlékmű elérte a célját: a munkások innentől kezdve ennek árnyékában mentek munkába, s a gyár vezetősége – főleg a pártbizottság – pedig ezt volt kénytelen nézni az ablakából. A hatalom innentől kezdve nem tehette meg, hogy a régi módon járjon el: betiltotta ugyan nemsokára a Szolidaritást, átvette a hadsereg a hatalmat, de azt, ami itt történt 1970–ben, nem merte megengedni magának. (Popieluszkót ne számítsuk ide: az egyéni kilengés volt.) 

Pedig lett volna hozzá kedve, mert a hatalom intellektuálisan lenézte ezeket a prolikat. Olvasatlanok voltak, érettségivel sem rendelkeztek, gyengék voltak az összefüggések keresésében. Vezetőjük, Wałęsa külön a bögyükben volt, hiszen ő maga vallotta be, hogy csak néha lapoz bele egy-egy könyvbe, s ha nem elég sodró a cselekmény, hamar abbahagyja az olvasást. Emiatt a lengyel értelmiség egyik népszerű hetilapja, a krakkói Prezkrój 1981 októberében tizenkét közéleti személyiséghez (így a Szolidaritás néhány vezetőjéhez) fordult ezzel a kérdéssel: „Milyen könyvet javasolna olvasásra Lech Wałęsának?” Kapott is néhány okos, és pár gúnyos választ. Íme, az ajánlatok: A keresztapa (Mario Puzo), Kommunista Kiáltvány (Marx – Engels), Az ígéret földje (Reymont), Don Quijote (Cervantes), A baloldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége (Lenin), A helytartó (Warren), Az SZK(b)P története, Henry Kissinger emlékiratai stb.  

Hát ezeket sem ő, sem a melósok nem olvasták. Az állampárti értelmiség biztos jót kuncogott a listán. Ócska, nyomorult prolik, akik hatalmat akarnak – s ez a vezetőjük?  

Teltek, múltak az évtizedek. A prolik emlékműve még mindig áll. A gúnyosak és fölényesek meg hol vannak…? Emléküket elfedi a három óriási kereszt árnya.

Hol voltak, hol nem voltak – tán sohasem voltak.

Általában minden magával ragad, ami emberfeletti, hatalmas, méreteiben félelmetes, mondhatni, eltipró; nem áll tőlem távol az ipari építészet esztétikája sem, ha lefegyverez a tömegével. Ld. a százhalombattai olajfinomítót, vagy az ÖMV ugyanilyen tárgyú egységét Bécs határában. Ahányszor elhajtok mellettük, le sem tudom róluk venni a szememet. Amit pedig különösen szeretek, az a közlekedés: mindig örömöt okoz, ha behajtok egy benzinkútra, mert úgy vagyok ezzel, mint az Apokalipszis most c. filmben Kilgore ezredes: „Imádom a reggel leszórt napalm illatát!” Én meg a benzinnel és a gázolajjal vagyok így.

Nos, a Brenner-hágó ilyen hely. Néztem, néztem a térképen, és azt mondtam: márpedig ide el kell jutnom. Hiszen az ókortól a mai napig ez a kellemes völgy az, ami összeköti Északot Déllel, a németeket az olaszokkal, a császárokat a pápával. Innsbruckból indultam a bevételére.

Mármost egy fontos utazási információt erről. Fenn, a hegyek élén fut kanyarogva a sztráda (vagyis a kedvencem), autóáradattal, benzingőzzel, vánszorgó kamion–vonallal; na, ezen ne induljunk el felfedezni ezt a tájat. Több oka van ennek.

Az egyik pénzügyi: a Brenner–pálya az osztrák oldalon nem tartozik azok közé, amelyeket a közönséges autópálya-matricával felkereshetünk, nem, ez egy külön fizetős útszakasz, kapukkal. Ha nem akarunk ezek előtt tolongani (mert több is van belőlük), akkor előre meg lehet rá váltani jegyet, helyesebben szólva: egyedi áthaladási jogot, amiért kapunk egy külön sávot, ahol rendszámunk alapján azonosítja a gép a kocsinkat, és felnyílik előttünk a kapu; ha valami gixer adódik, rögtön egy menekülő útvonalon vissza tudunk térni a rendes, jegyváltós bejáratokhoz. Az engedélyt elektronikusan lehet megrendelni, de vigyázzunk vele, mivel nem lesz azonnal hatályos – az EU fogyasztóvédelmi szabályai miatt csak a vásárlástól számított 18 nap elteltével lehet vele közlekedni. (Addig vissza lehet váltani.)

A másik a turisztikai szempont: a Brenner-autópálya a hegyek ormán halad végig, a völgy fölött kanyarogva, célzatosan elkerülve minden lakott helyet. A szélső sáv tele van teherjárművekkel, tehát a tájból miattuk semmit sem látni, a belső sávon viszont nyomni kell a gázt, hogy haladjunk. Végső soron kapunk a pénzünkért kb. 50 km szürke sávot és állandó, kényszerű száguldást.

Lentről viszont lehet élvezni (mármint vizuálisan) az erre kiépített architektúrát, amely viseli e súlyokat, magyarán az oszlopokat, pilléreket. (Gondoljunk bele: itt egy közönséges vasbeton oszlop átlagosan 3 x 6 x 20 méter: tehát öt oszlopban minimum 2.250 köbméter anyag van, és akkor az alapozásról még nem beszéltünk: egy völgyhíd tehát kb. 4.000 köbméter vasbetont nyel el.)

Nekivágtunk a hágónak (ami igazából egy igen széles alpesi völgy), s időnként megálltam, hogy a fejem fölött futó autópálya pillérjeit bámulva hallgassam a fent zúgó közlekedés moraját. A leglátványosabb elem természetesen az Európa-híd (Patsch és Schönberg között), amelynek hossza 820 m, legnagyobb fesztávolsága 198 m, magassága 190 m.

A mérnöki csúcsteljesítményt 1963. november 17-én adták át; 2004-ig a magasságát tekintve nem is volt párja a földrészen, ekkor azonban átadták Franciaországban a millaui völgyhidat, az lekörözte őt a méreteivel. De azért álljunk előtte tisztelettel! Ezt a turisták is megteszik, van az út szélén egy kis parkoló, mindig állnak ott a népek és bámulják a látványt.

De ez még csak a Brenner eleje (Innsburck felől nézve): aztán az út a völgyben ide-oda kanyarog, hol szerpentinekbe vált át, hol egyenesen halad, de néhányszor felbukkan a fejünk fölött egy-egy autópálya-szakasz. 

Falvak, városkák következnek 10-12 km-enként, ezek többsége egy-egy utcából és néhány párhuzamos mellékutcából áll, érdemi látnivaló nélkül. Közben viszont lehet elmélkedni azon, hogy az itt élő osztrákok mégis hogy képzelték el az életet? Mert a völgy két oldalán apró házcsoportok és magányos tanyák ülik meg a hegyeket olyan meredek szerpentinutakkal, hogy ugyancsak el lehet rajta csodálkozni: hogy jutnak fel oda a lakosok? Hogy kerül oda az ivóvíz? Van-e ott gázszolgáltatás? És a mentő? És a rendőr? Bár a táj nyugalma láttán ez az, ami a legkevésbé elképzelhető.

Mármint a helyi lakosok számára, mert különben a kanyargó út tele volt rendőrkocsikkal, amelyekből az osztrák fakabátok elszántan méregettek minden autót. Nem, nem a gyorshajtókra vadásztak (azoknak nem ez a terepe), hanem migránsokat szállító kocsikra, mert az olaszokat nagyon nem hagyták békében: több helyen leállították őket. (2018-ban járunk.) Amióta elterjedt az, hogy mi, magyarok vagyunk Európa migránsfalói, velünk nem törődtek sem itt, sem az osztrák-német határon. Ha átkeltünk Németországba, s a torlódásban – mert van határellenőrzés! – meglátták a magyar rendszámtáblát, az őrök közömbösen tudomásul vettek minket: jó gyerekek vagytok, menjetek! Az olaszokra viszont menetrendszerűen rászálltak…

A végén elérkeztünk a határtelepülésre, azaz Brennerbe, ill. olaszul Brenneroba. Teljesen jelentéktelen helység, két útból áll: az egyik az olasz oldal felé hajtó egyirányú út, a másik a visszaút, szintén egyirányú, e mellett található meg a vasútállomás is.

Az országhatárt két ház falára kihelyezett tábla jelezte. Megállóhelyek, pizzériák. Lehajtottunk az olasz oldalra, ott tettünk egy kört egy hatalmas, üres parkolóban. Az út innen lefelé visz a mind szélesebb völgybe. A forgalom visszafelé sem túl sűrű, csak a helyiek, a smucigok és a fotózás megszállottjai közlekednek errefelé, a többiek a sztrádán hatolnak előre.

Szerintem mi járunk jobban.

Jelen poszt alapvetően szól, hogy mi történt Krakkó három legfontosabb szobrával a német megszállása alatt (1939. szeptember 6 – 1945. január 18). A nácidúlás (és építkezés…) további elemeivel egy másik posztban fogok foglalkozni. Viszont azért a kommunistákról se feledkezzünk meg… 

Kezdjük az alapokkal. Krakkó közel feküdt az 1939-es német határhoz, s még közelebb ahhoz, amit a németek kikerekítettek a győzelmük után. Hans Frank, a Lengyel Főkormányzóság főnöke e városba telepítette hivatalát 1939. október 12-én, ő maga egyenesen a Wawelbe költözött be. Azonnal betiltotta annak nevét: innentől kezdve csak, mint „krakkói vár” (Burg Krakau) szerepelt a német tudósításokban és útleírásokban. A várban nem okozott kárt, de innentől kezdve (a karbantartók kivételével) lengyel nem tehette be oda a lábát. Olyan volt ez, mintha nekünk azt mondanák, hogy nem mehetünk fel a Halászbástyára. A németek úgy gondolták, hogy Krakkó minden látszat ellenére egy „Urdeustche Stadt” („ősnémet város”), csak menet közben ellepték a lengyelek és a zsidók. Ezen a sajnálatos állapoton változtatni kellett. Frank gyorsan alapított egy áltörténelmi pszeudo–kutatóhelyet (Institut für Deutsche Ostarbeit – Német Keleti Tevékenység Intézete), amelynek az volt a célja, hogy a város árja eredetét bizonyítsa; ennek tevékenysége főleg abban merült ki, hogy romboljon, bezárjon, betiltson és lehetetlenné tegyen minden lengyel kulturális tevékenységet.  

Frank élvezte a kilátást a Wawelből, de egy dolog nagyon csípte a szemét: Kościuszko, a szabadsághős lovasszobra a főbejáratnál. (Ő olyan a lengyeleknek, mint nekünk Rákóczi Ferenc.) Ennek azonnal mennie kellett.

Leonard Marconi lvovi szobrász–professzor és Antoni Popiel műve 1900-ban készült el, eredetileg egy piactérre szánták, aztán a helyszín miatti nézeteltérések miatt egy podgórzei (krakkói külvárosi) raktárban, majd egy tűzoltóállomás udvarán állt. Méltó helyére az I. Világháború végéig kellett várnia, 1921–ben állították fel itt, a vár falai alatt, a főbejárat mellett balra.   De a germán helytartó ablaka alá nem kellett lengyel szabadsághős, tehát a szobrot 1940. február 17–én lerombolták. A műveletről fénykép nem maradt meg, meg kell elégednünk a tény közlésével. Darabjai közül néhány megmaradt. Drezda ajándékaként 1960-ban került az eredeti régi helyére a mostani replika. 

Második áldozatuk a grünwaldi csata emlékműve lett, amelyet 1910. július 15–én, a csata 500–adik évfordulójára állítottak fel a mai Matejko téren (Plac Matejki; Antoni Wiwulsi alkotása). (A szép fényképek TMFBS művei, engedéllyel.)

Ez rettentően szúrta a németek szemét. Nem csoda: 1410-ben a lengyel-litván seregek e csatában zúzták szét a Német Lovagrendet. Győzelmük olyan hatalmas volt, hogy a Rend innentől kezdve már csak romjaiban tengődött tovább. A mű figuratív mondanivalója egyértelmű: a hatalmas kőemelvény tetején a győzelmes lengyel király (II. Ulászló) feszít nyugodtan, a győzelem méltóságát élvezve az ércparipán, alatta, a talapzaton pedig a legyőzött Német Lovagrend allegorikus alakja hever páncélban. Ma állapotát és méreteit is jól mutatják a képek. 

1939 novemberében a szobrot körbekerítettek, s 1940 áprilisáig lebontották. A fő– és mellékalakokkal robbanóanyag végzett, fémmaradványaikat Németország hadiipara nyelte el.

De az eredeti talapzatból megmaradtak a gránitlapok. 1972-ben kezdték el régi fényképek alapján a rekonstrukciót, a replika avatása 1976. október 16-án történt. Még egy kiegészítést is tettek hozzá: elé helyezték az Ismeretlen Katona sírját (Grób Nieznanego Żołnierza), ami Wiktor Zin professzor (1925–2007) munkája.  

A harmadik célpont a Nagy Piactér volt (ahol a Posztócsarnok található), azon belül is a Miczkiewicz–szobor (Teodor Rygier alkotása 1898–ból). A város lakói nem voltak oda a szoborért, a felállítása idején rengeteg kritika érte, de addigra megszokták. Talán az volt vele a baj, hogy az író igen pökhendien áll a talapzatán, arca olyan, mint akinek semmi köze sincs az őt bámulókhoz: 

1940. augusztus 17–én borult a kövezetre, majd a következő három nap alatt az egészet elbontották. Hogy erre mi szükség volt? Hitler látogatásának beharangozása, amelyet előbb szeptember 1–re, aztán október 14–re terveztek. (Egyik sem jött be.) A tett láttán a krakkóiak dühöngtek és sírtak, mert ráadásul ezt az egész város szeme láttára csinálták. Közben mindenkit kiemeltek a tömegből, akinek fényképezőgépe volt. Egyiküknek mégis sikerült épp a legjobb pillanatot lekapnia, s ebből üzletet csinált: két nap múlva a felvétel elárasztották a várost, rikkancsok árulták pult (vagyis zakó) alatt:  

De van erről egy másik is.

Joggal mondhatta az egyik néző, Zygmunt Nowakowski: „bukásában nagyobb volt ez a szobor, mint amikor állt”. (Z. Nowakowski: Mój Kraków i inne wspomnienia, Varsó, 1994). Mert akkor már nem az esztétika volt a lényeg, hanem az, hogy a lengyelek, ha majd akarják, lebontják a szobraikat; de ezt idegenek ne tegyék. Ez belügy. 

A krakkóiak azt hitték, beolvasztották; azonban 1946-ban Hamburgban megtalálták az egészet, csak összevágva, összetörve, darabokban. Felállítására 1955. november 26–án került sor, addig tartott összerakni. A mellékalakok közül háromnak a töredékét a Krakkói Történeti Múzeumban, tételesen a Schindler–gyárban őrzik. Az egyik egy öregember feje; a másik egy kar részlete, a harmadik egy kéz, benne véső.  

Volt egy negyedik hatalmas szobra is Krakkónak: Konyev marsallé. Itt most számoljunk le egy népszerű legendával. Egyetlen Krakkóról szóló útikönyv sem felejti el megemlíteni azt, hogy a város milyen jól megúszta a II. Világháborút: a németek ostrom nélkül foglalták el, harc nélkül adták fel, s távozásukkor nem sikerült felrobbantaniuk a műemlékeket, pedig az összeset aláaknázták. Ennek az volt a gátja, hogy a Vörös Hadsereg olyan gyorsan érkezett meg, ami miatt a rémtett kivitelezésre már nem volt idejük. Erre a legendára épült pl. A tavasz tizenhét pillanata c. filmsorozat is (és az alapjául szolgáló Julian Szemjonov–könyv), amelyben maga a nagy Stirlitz volt az, aki az utolsó pillanatban elszabotálta a város lerombolását. De az a helyzet, hogy ebből (bármilyen szépen is hangzik) egy szó sem igaz. Nem: a németek nem akarták felrobbantani a belvárost, de hogy miért, azt döntsék el a hadtörténészek. A legújabb álláspont szerint szimplán arról volt szó, hogy reménytelennek látták a védekezést, ezért kimenekültek a bezáruló szovjet ostromgyűrűből. Rombolási hajlandóságból azonban nyilván nem volt hiány, mint ahogy hadianyagból sem; ezt bizonyítja, hogy beásták magukat a kb. 200 km-re lévő Breslauban (ma Wroclaw), s az mindhalálig védték. Nem is maradt abból a városból semmi.

 A lengyel kommunisták azonban ápolták a legendát, s ezért került sor arra, hogy 1987–ben felállítsák Konyev marsall gigantikus szobrát a városban, egész pontosan Bronowice kerületben. (Mai helye, ahol a talapzat található: Młynówka Królewska Park.)  Még egyszer: 1987. január 18–án. Amikor már lényegében mindennek vége volt, amiben hittek. De egy próbát megért. Nem állt sokáig a szobor: 1991 januárjában szépen szétszerelték és átadták a Szovjetuniónak; 1992–ben pedig Konyevet törölték a díszpolgárok jegyzékéből.  

Volt még egy szobor Krakkóban, ami már nincs a helyén: Leniné. Ezt 1973. április 28–án avatták fel Nowa Hutában, a helyi Sztálinvárosban, ami Krakkó külvárosa volt. (Erről még írok.) A szobor eléggé robosztusnak ábrázolta Lenint, ezért a helyiek egyszerűen csak King Kongnak hívták… 1989. december 10–én bontották le, hogy aztán Svédországba kerüljön, ahol valami szórakoztatóipari skanzenben helyezték el.

Buchlov vára alatt helyezkedik el Buchlovice (németül: Buchlowitz) kastélya. Már láttuk a korábbi bejegyzésemben (Mogorva morva bagolyvár holt lelkekkel, múmiával), hogy a várat 1644-től kezdve a Petřvald (Peterswald) család birtokolta. A kastélyról elterjedt történet szerint Jan Dětřich Petřvald (vagyis Johann Dietrich von Peterswald) (1658–1734) gróf roppant előkelő feleséget hozott magával ide: a Colonna-családból származó Agnes Elenonora úrhölgyet a messzi Velencéből. Csakhogy a déli napsütéshez szokott hölgy számára csak komorságot és kedvetlenséget hozott a nyers hangulatú buchlovi vár. (Fázott benne.) Ezért a férje, hogy javítson a kedélyét, úgy döntött, olaszos kastélyt építtet neki a vár alatt.

Ez azonban így nem, vagy félig igaz. A hölgy neve gr. Agnes Eleonora Colonna von Fels (1672–1716) volt, mivel a Colonna-család egyik mellékágából származott, de nem a mi értelmünkben vett Itáliából, hanem Dél-Tirolból, vagyis akkor még osztrák területről, ahol családja egy ugyanolyan várban (Felsben) élt, mint Buchlov. Szóval sok meglepetés nem érhette őt az ideköltözéssel. Az más kérdés, hogy attól még utálhatta azt, hogy egy szikla tetején lévő mohás erődítményben pergesse le az életét. Egyszerűen arról volt szó, hogy a vár az XVIII. században már kényelmetlennek és – nem mellékesen – fölöslegesnek bizonyult (háború nem fenyegetett), a Peterswald-család tehát leköltözött a barátságosabb faluba. 

Ezt Johann Dietrich úgy oldotta meg, hogy építészt választott, aki olasz volt: Domenico Martinelli (1650-1718). Az épület miatta hasonlít a nápolyi Villa Colonnához. Halála után Baltazar Fontana (1661–1733) végezte a stukkózást és festést. Hogy egyébként mikor indult az építkezés, nem tudni pontosan, de az alsó kastély egy része már 1701-ben állt, de csak 1707-ben sikerült teljesen befejezni; a grófnőnek tehát sajnos, csak 9 éve volt ezt élvezni. 

A vele szemben lévő ún. felső kastély (a Flora) valójában személyzeti szállás és gazdasági épület volt, kb. 1707-1738 között épült (még mindig Martinelli hátrahagyott tervei szerint):

Ennek alapján az itteni alkalmazottak elmondhatták magukról, hogy ő lenézik az uraikat – merthogy az szállásuk felülről bámulta meg gazdáik lakhelyét. (A kastély 1945 után államosításra került, itt már senki nem lakik, tehát nincs kinek kit lenézni.) 

Figyelmes ajándék volt a kis kastély a feleségének – ez persze a hosszú cseh teleket nem űzte el, de a nyarakat itáliaivá varázsolta. Itt egy, kétemeletes díszterem található meg, benne az évszakok változásának festményeivel. Még házikápolnát is kialakítottak itt, hogy ne kelljen az asszonynak a falu népével közösködnie a helyi templomban. 

A kastélyt az XIX. században persze kissé átépítették (folyóvíz stb., olasz park helyett angolparkot vetettek be.) A park legvégén van a Szent Erzsébet temető, amelyben a korábbi gazdák sírjai vannak. 

Buchlovice kastélya egy alkalommal diplomáciai tetthely is volt. 1908-ban már nem voltak itt a Peterwaldok, a kastélyt (kihalásuk után) 1800-ban a Berchtold grófok szerezték meg. A „jólelkű gróf”, vagyis Leopold Franz Xaver von Berchtold (1759-1809), ahogy átvette apja örököseként az uradalmat, itt kórházat rendezett be (ő inkább a várban lakott). Örökösei viszont felszámolták a nagylelkűséget, amelyet a környékkel gyakorolt. 1908-ban tulajdonosa Berchtold Lipót (1863–1942) volt, akinek birtokai voltak az akkori Magyarországon is, ezért emlegetjük őt ilyen néven. (Ő volt a közös birodalom egyik leggazdagabb embere.) Itt fogadta 1908. szeptember 15-én Alois Lexa von Aehrental osztrák és Izvolszkij orosz külügyminisztert, mint a Monarchia szentpétervári nagyköveteke. Az volt az informális tárgyalás célja, hogy a Bosznia-Hercegovina osztrák-magyar annexiójával kapcsolatban felmerült háborús helyzetet kiküszöböljék. Ez sikerült: az oroszok végül elvi lehetőséget adtak arra, hogy a Monarchia átvegye a tartomány fölötti szuverenitás jogát, így Szentpétervár és Belgrád is súlyos diplomáciai vereséget szenvedett. 

A park, amely az alsó és a felső kastély összeköti egymással, kellemes, de érdektelen, mert nincsenek látványosságai. Összesen két, igen nagyméretű szobor ragadhatja meg a figyelmünket, ezek pedig Szt. Pétert és Pált ábrázolják (1748). Kissé fura, hogy itt vannak, az életöröm szigetében, figyelmeztetve az élet magasabb rendű értelmére: kilógnak a hangulatból.

Egyébként van a parkban egy kis patak, szökőkút, mellette obeliszkkel, két kőből faragott, koronát tartó, meghatározhatatlan allegóriát árasztó derűs hangulatszobor. 

Emellett van még egy barokk épület a park végén, jelenleg csokoládémúzeum. (Hogy miként került ide a múzeum, nem tudom. Zárva volt, egyébként egy kávéház szolgálja ki ott a kirándulókat.) 

A grófi tartózkodásra szolgáló (alsó) kastélyban azon ne keressünk barokk és rokokó életörömöt: a Berchtold-grófoknak ugyanis sikerült az egészet telezsúfolniuk a XIX. sz. lakberendezésével, az egész olyan, mintha egy budapesti nagypolgári család kissé túlpuffasztott szobáiban járkálnánk.

Eredeti barokkból csak egy-két szoba van. Nem, ezt nyugodtan kihagyhatjuk, a kastélyszárny egyetlen fontos terme, a kupolaterem (amely kb. két emelet magasságú) ugyan szép az évszakok már jelzett allegorikus festményeivel, de egyébként legfeljebb kamarazenére volt jó, bálteremnek már kicsi.

Mondjuk ki: pusztán ez a látvány nem éri meg a belépti díjat. Jó, van még benne egy Benczúr Gyula-festmény is az egyik Berchtold–grófnéról, de ez még mindig kevés a jegy árához képest. Én azt mondom, inkább sétáljunk egy nagyot a parkban.

Most Buchlovról, erről a morvaországi várról mesélek. (Németül Buchlow, vagy Buchlau.) Távolról roppant romantikusan néz ki: ha Magyargradis felől közelítjük meg, már messziről fehérlik egy hegy ormán a tornya. Bizony, ez egy régi darab a morva dombok között. Nemesi sasfészek volt mindig is; a II. Világháború óta állami tulajdon. [Zárójel, (x)-szel azt jelenti: ez nem az én fényképem, hanem a T.M.F.B.S. nevű alkotóé, engedéllyel közölve.]

Helyén eredetileg a Nagymorva Birodalom földvára állott, a XIII. sz.-ban építettek ki királyi elővédnek: ez oltalmazta Olmützöt és Brnót, emellett vadászkastély funkcióját is betöltötte. Első írásos említése 1277-ből származik. 1468-ban magyar csapatok ostromolták, a vár súlyos sérüléseket szenvedett. Mátyás uralmának megszűnésével királyi erődítmény maradt, amelyet azonban bérbe adtak a helyi arisztokratáknak, s mindenki gondoskodott arról, hogy az jó állapotban maradjon fenn, mi több, építészetileg folyamatosan gyarapodott, még ha adottságai folytán (hegytető!) csak kis léptékben. Urainak a középkorban pallosjoga volt, az elítéltek utolsó állomása volt az ún. Angyal-torony, ahol még megvan a börtönben a kőpad és a kőasztal, ahol az utolsó vacsorájukat elfogyasztották. Végül 1511-ben a cseh király túladott rajta. Az utolsó nagy munkálat a barokk tetejű torony kiépítése volt 1662-ben, majd még egy palotaszárnyat csaptak hozzá. A vár urai az XVII. sz. közepétől a német eredetű Peterswald-családból származtak. (Csehül: Petřvald.) 1800-ban a későbbi dualista külügyminiszter révén hírnévre jutott (szintén német) Berchtold grófi család szerezte meg a Peterswaldok kihalása után az alsó, buchlovicei kastéllyal (mint együttes uradalommal) együtt. (Aki ez utóbbiról akar tudni valamit, annak ajánlatom ez: Szép kastélyt egy olasz hölgynek.)

Ez úgy történt, hogy Prosper Anton von Berchtold (1720-1807) egy Peterswald-lányt vett feleségül 1744-ben. Fia, Berchtold I. Lipót (azaz: Graf Leopold Franz Xaver von Berchtold, aki nem keverendő össze a Monarchia egy évszázaddal későbbi külügyminiszterével, merthogy hősünk 1759. július 9. – 1809. július 26. között élt) lett a Peterswaldok kihalása után az uradalom első új családból származó tulajdonosa öröklés útján.

Azonban arisztokrata létére nem gazdálkodással foglalkozott, hanem sokoldalú értelmiségi tanulmányokba vágott bele, jogot és filozófiát hallgatott Olmützben és Bécsben, majd az illavai tartományi hivatalban, ill. Triesztben dolgozott egy kereskedelmi irodában. Orvosi diplomát szerzett, majd ennek birtokában széles körű emberbaráti tevékenységbe kezdett a környéken 1807-1809 között: iskolákat alapított, támogatta a szegényeket, kórházat hozott létre a vár alatti faluban, Buchlovicében, majd az ottani kastélyra is kiterjesztette istápolyát, ő pedig családjával együtt felhurcolkodott a várba. 1808-ban a kórházának már 887 betege volt, s bárki fordulhatott ide. 

A nemeslelkű gróf önnön filantrópiájának lett az áldozata: 1809. május 21-22-én zajlott le a Napóleon elleni asperni csata, s a sebesült katonákat a közelben lévő velehrádi gyógyhelyre hozták (innen kb. 6 km-re), ahol a gróf, aki kezelte őket, tífuszt kapott, és az megölte őt július 26-án. (Több internetes forrás a halálát május 21-re teszi, de ez képtelenség: akkor a csata zajlott le, s egy nap alatt a sebesültek nem is értek volna ide – kb. 200 km-re a helyszíntől – , továbbá egy nap alatt nem szokás tífuszba belepusztulni, kivéve, ha valaki eleve haldoklik.) Örökösei nem érdeklődtek az irgalmassági tevékenység fenntartása iránt, felszámolták a kórházát, már csak azért is, mert az nem ingyen volt: a jó gróf tetemes adósságokba verte bele magát miatta, s ez már a család tönkremenetelével fenyegetett.  

De azt majdnem más tette tönkre: I. Zsigmond gróf (Zikmund I.) (1799–1869), aki Ludmily Wratislavové z Mittrowitz-cal (1808–1869) házasodott össze 1828-ban. (Ennek még később lesz jelentősége e cikkben.)

Ő maga annyira rokonszervezett a magyarsággal, hogy megtanulta a nyelvünket, kiadott egy magyar népdalszöveg-gyűjteményt, majd fegyveresen részt vett a szabadságharcban, a hatalom ezért 1849-ben akasztófára ítélte. Végül Bécsben befolyásos felesége járta ki I. Ferenc Józsefnél, hogy a férje megússza életfogytiglani háziőrizettel, amelyet ebben a várban, ill. a lenti kastélyban kellett letöltenie azzal az utasítással, hogy semmiféle társadalmi életben nem vehet részt: összesen a vártól számítva 10 km-es körben mozoghatott. Itt leginkább természetrajzi és régészeti gyűjteményével foglalkozott. Már 1848-ban megnyitotta a látogatók számára a várat, majd 1856-ban (amikor már volt egy kis múzeuma) megnyitotta megint. Ebben nyilván az is benne volt, hogy ne unatkozzon egyedül… Emellett berendezett magának egy emlékszobát, amely hősi fegyverzetével és a magyar szabadságharc képeivel van tele, csak hogy bosszantsa Ő királyi felségét. (x)

A házaspár, mint látható, egy évben halt meg: előbb (augusztus 2–án) Ludmilla, majd pár hónappal rá (november 26–án) Zsigmond, s mindketten lenn, a kastélyban.  Szép halál, kegyes halál volt ez; mert, ha van túlvilág, s egy helyre kerültek, gyorsan találkozhattak egymással. (Egyébként Ludmilla így nézett ki:)

Volt egy mostohaapja, Friedrich Carl Eugen Vsemir von Berchtold (1781-1876). Csehül még kanyargósabb a neve: Bedřich Karel Eugen Všemír hrabě Berchtold z Uherčic. Jó kiejteni…

Ha arcképére nézünk, szigorú, fakó tekintetétől és pengeszájától az enyhe rémület fog el minket. Nem is csoda: orvos volt és botanikus, e két tudomány aszketikus megszállottja. A prágai Nemzeti Múzeum egyik létrehozójaként írta bele a nevét a cseh történelembe fennkölt lelkű bátyjával együtt, majd a cseh orvostudományi lap alapítója lett, egyszóval inkább lett cseh nemzeti hős, mint német hazafi, bár mindvégig németül beszélt. Bejárta a fél világot, de ebben a kastélyban érezte legjobban magát, itt is halt meg, a lenti, közönséges falusi temetőben van elhantolva. 

A külső falak kopottak, csak úgy-ahogy vannak karbantartva; a várudvar egyeletlen, kavicsos és elhanyagolt; mindenki nyugodtan cigarettázik a padok mellett a „rágyújtani tilos” tábla alatt.

A büfé személyzete (két ólomlomha férfi és egy bárisnya) közönyös és nemtörődöm tekintettel vánszorog keresztül az udvaron. Két alsó udvari mellékhelyiségben egy-egy kiállítás volt, az egyik fémszobrokból állt. Íme, egy mutatvány ezekből:  

Kezdi megalapozni a hangulatot... Ami fenn, a várban fogad minket, az izgalmasan csüggesztő. A szokatlan szókapcsolás azért van, mert látni fogjuk Buchlovice kastélyánál, hogy már a Peterwaldoknak elegük lett ebből a komor erődítményből, s az XVIII. sz. elején leköltöztek új, szellős, parkos, vidám kastélyukba. A várral a továbbiak folyamán csak annyiban törődtek, hogy ne dőljön össze. Ennek következtében itt szabályosan megállt az idő: ami úgy 1700-ban ott maradt, az nem nagyon mozdult el a helyéről az elmúlt 319 évben, s némi új (értsd: kb. 150 éves9 bútorzaton kívül új gazdái sem tettek hozzá sokat. De épp ez benne az izgalmas. 

Kezdjük felfedező utunkat a vár előtti teraszon. Itt egy nagy fa áll, mögötte a temető, oda nem lehetett lemenni. Ennek a növénynek megvan a maga története. 

A bejárat előtti kis terasz mögött egy hatalmas fa áll. Ez sem véletlenül került ide – mármint a helyi mondák szerint. 1581-ben egy Jindřich Prakšický ze Zástřizl nevű várúr lett a hely gazdája. Kiállhatatlan, összeférhetetlen, durva ember volt, aki folyamatosan hadban állt az egész világgal, de leginkább birtokvitában a szomszédos velehradi kolostorral. Szolgált alatta egy Jan Vlček nevű fegyveres vitéz, aki elkövetett egy hibát: futni hagyott egy orvvadászt az erdőben. Ezért azonnal halálra ítélték, de ő istenítéletet igényelt. Azt mondta: van itt egy fatönk, fordítsák meg, úgy tegyék a földbe; ha tavasszal kirügyezik, s lenn gyökeret ereszt, akkor ő ártatlan. Jindřich, a várúr vagy nagyon ostoba volt, vagy bölcs; az első, ha elhitte ezt, a második, ha úgy belátta, hogy a hirtelen harag ritkán jó. Eljött a tavasz, s a tönk ágakat kezdett hajtani. Jan megmenekült, mi több, még bánatpénzt is kapott a kiállt kellemetlenségek miatt. A fa pedig azóta is itt áll. Bár én kételkedem benne, mert már 437 évesnek kellene lennie, addig viszont a fák nem bírják a gyűrődést – lehet, hogy az eredeti valamelyik hajtása az. 

Viszont a várúr elég rosszul járt. Jindřich felesége, akinek neve Kateřina Rájecká volt, szerelmetes lett egy másik férfiba, s hirtelen meg akart szabadulni férjétől, mert válnia tőle nem lehetett. 1582. július 25–én a közeli Smradev völgyében Jindřichet egy éjszakai útját támadás érte, lekaszabolták. A tettes és felbujtó neve máig titok, mert lehetettek a jámbor, de a viselkedése miatt már kellőképpen felpaprikázott szerzetesek éppen úgy, mint Jan Vlček, aki bánatpénz ide vagy oda, nem tudta elfelejteni ezt a telet a vártömlöcben.(x)

Az azért jellemező, hogy rögtön az asszonyra kenték a bűnt. Ha a neje ölette meg őt, ezzel ugyan helyreállt az élete – de a 1593-ban történt halála után megjött a büntetése, mert azóta itt kell kísértenie. A lenti kiállításon van róla egy kis kovácsolt szobor, feljegyeztem az alkotók nevét: Erik Bechný és Ondra Gajdošík. (Egyébként köszönik, fiatalok, jól vannak.)

És a Fekete Hölgy nincs egyedül, mert egy még régebbi várúr még az antiidőkben pénzt vett fel a Templomos Lovagrendtől, s mivel nem akarta visszafizetni, inkább a vendégségbe meghívott hitelezőit megölette egy teremben. Azóta is ott járnak-kelnek.  

Jó kezdet! Na, haladjunk befelé. 

A belső udvarba vezető bejáraton kívül egy fogadóterem helyezkedik el, ez most esküvők tartására szolgál. Körben, a falakon harmadosztályú, XVIII. századi vidéki vándorpiktorok kopott, elsötétült, bágyatag arcképei reprezentálják a vár urait és úrnőit, továbbá azok mellékági rokonait: parókás, merev, élettelen alakok uralják az enyhe, de kivehető dohszagot lehelő falakat, s már annyira nem érdekelnek senkit az ott ábrázolt alakok, hogy nincsenek felismerhető nevek az agyonfaragott, lepergő aranyozású képkeretek alatt. 

A belső udvar szűk, szürke és hideg. A sarkában kút, jó mély. Ácsorgásunk alatt a mohák különböző fajtáit számolgathatjuk meg az erezeten. 

A kastélyt belülről láthatólag még most is csak annyiban tartják karban, hogy fenntartsák a rendezettség látszatát; mert egyébként rendíthetetlenül repedezik a vakolat, villamosságnak nyomát sem láttam, bizonyos helyiségekben még most is zseblámpával világít előttünk az idegenvezető. Mindenből árad a fölöslegesség, az elhagyatottság; a bútorok ócskák, szakadtak, kopottak, már rég elfeledték, mi az a kényelem és csillogás; nyekergő padlók és agyonkopott kövek fogadják lábainkat. És természetesen minden hűvös félhomályba merül. Sehol egy áttekinthető tér (egyetlen helyiségen kívül, ami talán a várkápolna lehetett): átbaktatunk egy itt felejtett század agyonhasznált bútorai között, „feloldásként” vasajtók, zugos fordulók, homályos melléklépcsők fogadnak.

Csak bálterem, meg fogadócsarnok nincs: ide nem járt úri társaság. Egy kis könyvtár van még itt (kopott, évszázadok óta senki által fel nem lapozott fóliánsokkal). Aki ilyen körülmények közé telepítette az életét, az átadhatta magát az önző magánynak, unalomnak és mulandóságnak. Nem csoda, hogy a magányos, rögeszmés, önkínzó és halálmániás Friedrich doktoron kívül senki nem ragaszkodott ehhez a családi kacattárhoz. 

Az első két Berchtold – akikről fenn írtam – a vár második szintjét foglalták el. Bár ne tették volna! Mert itt viszont az ő igénytelen kispolgáriságuk nyel el mindent: a bútorzat olyan, mintha valami ócskáspiacon szedték volna össze a darabjait. Friedrich ráadásul a világkörüli útjai kapcsán mindenféle hasznavehetetlen érdekességet szedett fel: így hát bejutunk munkaállomására, egy borús terembe, amely olyan, mintha egy elhanyagolt, városvégi iskola biológiai szertára lenne: gombostűre tűzött döglött rovarok és bogarak porosodnak a falakon, egy orrát vesztett jegesmedve hever a sarokban, középütt egy lócsontváz (vagy mi), a mennyezet alatt egy hosszú, ijesztő, gusztustalan fekete valami nyújtózik, amiről azt állította az útikalauz, hogy egy anakonda bőre; de van itt kitömött cerkófmajom, formaldehidben pácolt, százötven éves testmaradvány, továbbá kb. egy tucat koponya, amelyek közül az egyiket a jó Friedrich doktor az íróasztalának közepére helyezett, hogy mindig hangulatban legyen. Az egészből párállik a ború, a temetőszag, a mulandóság. 

A kriptahangulat kedvéért van benne egy egyiptomi szoba is, amelyben egy múmiát tartanak. Ez 1828-ban került ide Alexandriából. Már az sem normális dolog, ha valakinek van egy házimúmiája, de az még kevésbé, hogy került ide. Egy Josef Wratislaw z Mitrovic (avagy Joseph Wratislaw von Mitrowicz, 1775–1849) nevű gróf küldte Mitrovicéből ide házasodott húgának, I. Zsigmond feleségének, a fent már megemlített Ludmillának – esküvői ajándékként. (Esküvő: október 23-án.) Ő még nem lehetett képben, hogy a múmia egy nőé volt, aki 30-50 év körül halt meg, ez már a modern tudomány állítása. 

Képzelem, mennyire örült neki a menyasszony. Szerintem a gróf valahogy nem igazán volt boldog a menyegző miatt, s így akarta kifejezni a „jókívánságait” az arának. Mert ha ezt nem így, gúnyból, hanem komolyan gondolta, akkor ugyancsak búcsúzóban lehetett a józan eszétől. 

Néhány évvel ezelőtt néhány parapszichológus itt járt, s azt mondta, hogy a múmia nem érzi jól magát, túl hűvösek a lelkének a falak, melegebb éghajlatra vágyik, s míg nem kerül oda, negatív energiákat sugároz, jobb elkerülni. (x)

Fölötte lehet felmenni a nagy toronyba, ezért a felfelé igyekvők alatt nyikorgott és nyöszörgött a mennyezet fölötti lépcső fája, mintha a múmia sírna. Amíg ezt hallgattuk, az idegenvezető leejtette a kulcscsomóját a kőpadlóra, fájdalmasan belecsendült az egész terem, s mindenki felkiáltott rémületében. Hogy spontán dolog volt-e ez a mozdulat, nem tudom; én azt is el tudom képzelni, hogy ez az idegenvezetés egyik attrakciója, kipróbálva hosszú turistanemzedékek által. 

Nos, itt jön megint képbe Kateřina Rájecká, avagy mostani sztárnevén Hildegard, avagy a gyilkos Fekete Hölgy. A nevezett szelleme ebben a szobában szokott feltűnni éjfélkor, s hajlamos arra, hogy az ablakon át kireppenjen a dombok fölé. Megjelenése katasztrófákat, kellemetlenségeket vetít előre. Mármint úgy általánosságban, mert aki látná, annak ez már önmagában elég kellemetlen lenne. A Berchtoldok azonban nem tartoztak ezek közé, mivel elszántan érdeklődtek a mágia és az okkultizmus iránt, tehát még örültek is volna a látványnak. 

A kilátás a felső toronyból így néz ki a környék felé: 

Itt van még a szomszédos dombon lévő Szt. Barbara-kápolna. Ez utóbbinak nem sok értelme volt, tájdíszítő elem, semmi több, mivel a várnak volt saját kápolnája. Egyébként egy órás séta az út oda-vissza igen kellemes környezetben; előbb egy földút két domb között, majd jön a sötét erdő, amelynek a végén egy tisztáson vár az épület. De sok mindent ne várjunk tőle, mert zárva van; előtte egy kőből faragott Szűz Mária-szobor díszeleg, mögötte pedig egy remetelak–szerű házikó áll; úgy láttam, valaki tengődik is benne. 

A vár egészen alkalmas arra, hogy az ember elképzelje a következőket. Éjjel van. Az alulfizetett személyzet már levetette foltozott ruháját és mélabús álomba lebeg át az ócska ágyakon. A várúr családja depresszíven hever évszázados nyoszolyák nyekergő fogságában. Közben a penész ma is megejti a maga negyed milliméteres területfoglalását a mellékhelyiségek falain. (A gazda sóher Hypót venni.) Egy, csak egy ablak világlik a sötétben, a várúr szobájáé, aki odabenn körmöl valami tudományos értekezést a bécsi orvostudományi közlönynek meghitt koponyái társaságában. Ha néha ki akarja nyújtóztatni csontjait, fog egy petróleumlámpát, s átmegy a múmiájához elszívni egy szivart, közben arra számít, hogy megjelenik Kateřina Rájecká, s válthat vele pár szót. Vagy a múmiával. Ki tudja, hátha az is unja már magát, s át akarja tárgyalni a politikai helyzetet.

A falakat körbeölelő erdő ágain baglyok hintáznak. Az udvaron kígyó siklik át, vagy begörbedt hasú patkány szaglászik ványadt élelme után. Aztán szétcsapja szárnyait a bagoly, s ami ott siklott, az nem siklik tovább. Vagy nem szaglászik. Távolból, a dombok aljáról jól kivehető a kerek hold fényénél, hogy a tornyok körül élénk denevérrajok keringenek…  

Hát nem romantikus?

A Bécs fölötti Wagram, egészen pontosan Deutsch–Wagram nevű falu mellett ütközött meg az osztrák hadsereg (mint az Ötödik Koalíció egyetlen kontinentális tagja) Napóleonnal. Könnyedén vethetném ide, hogy „természetesen” francia győzelemmel ért véget a dolog, de az ekkor már nem volt teljesen igaz. Mert az osztrák sereget az a Károly főherceg irányította, aki a nem messze lévő Aspern és Essling falu között május 21–22-én meghátrálásra kényszerítette az ellenséget: szóval, jó volt vele vigyázni. De Napóleon összeszedte magát, s ezzel a győzelemmel vágott vissza. A csata pokoli volt, az osztrák hadsereg (137.700 fő) kb. 40.000, a franciák (190.500 fő) kb. 37.000 embert vesztettek. Ezzel Napóleon térdre kényszerítette Bécset (mint várost), és Bécset (mint hatalmi központot), továbbá Károly főhercegnek egy életre elvette a kedvét a katonáskodástól, ki is iratkozott ebből a szakmából. Erről szól az egyik leghíresebb, Napóleonról szóló kép (Horace Vernet alkotása 1836-ból.)

A főút mellett, szinte a város határán, a sarkon található meg egy 1740-ben emelt polgárház, amelyben a csata múzeuma van. (Heimat– und Napoleonmuseum.)

Ez volt Károly főherceg hadiszállása az ütközet alatt, s ezért a címe is ez: Erzherzog Carl Strasse 1., vagyis Károly főherceg u. 1. Jelenleg is a városka szélén van, s bejutni szinte lehetetlen: ugyanis csak április–november között lehet megtekinteni a tárlatot kizárólag vasárnap 10.00 – 16.00 óra között. Ennyi erővel meg sem kellett volna nyitni. (Tehát, mint kitalálható, nem tekintettem meg.) 

A csata emlékműve a mögött van, az utca folytatásában, kb. 200 méterre egy kicsi, nevesincs parkocska közepén található meg. 1909. július 1-én avatták fel (a századik évfordulóra), alkotója Franz Seifert volt. A mű figuratív, igen könnyen értelmezhető (az egyik katona meghall, a másik állhatatosan mégis tartja a zászlót). Mivel nem vagyok igazán jó fotós, most átadom a szót, azaz a képet a T.M.F.B.S. kódnevű alkotónak, aki igen jó fotókat készített róla, s engedélyt adott nekem ezek reprodukálásra. 

A város központjában lévő Sahulkaparkban található meg még egy kicsi gót kápolna (1859), amely az elesetteknek állít emléket. Több látnivaló a városban – a csatával kapcsolatban – nincs. (Meg, tehetem hozzá, egyébként sem.)

Ha Prága felé megyünk az autópályán, egy borzalmas útszakaszra futunk rá. Ahányszor erre mentem, arra gondoltam: csak ezt bírja ki az autó! Merthogy az egész elaggott betonlapokból áll, ezek már nem illeszkednek egymáshoz, csattog, ütődik és remeg a járgány végigszáguldván rajta, de minél gyorsabban, annál rosszabb, vagy inkább (szó szerint) megrázóbb az élmény. Dolgoznak rajta mindig, ha rajta járok, de nem tudom, még hány évtized múlva köszönt ránk a végeredmény: a sima út. 

Nos, ahogy közeledünk Brno felé, táblák jelzik, hogy műemlék van a láthatáron, le lehet kanyarodni: Austerlitz azt, avagy mai (és akkori) nevén Slavkov u Brna. Ennek határában folyt le 1805. december 2-án a „három császár csatája”, ahol I. Napóleon csapott össze I. Ferenc osztrák császárral, továbbá I. Sándor orosz cárral. Eredmény: megsemmisítő francia győzelem, pedig a császár most több nagy kihívót kapott – Kutuzovot és Bagratyiont. Kutuzov 1805 október 2-5 között Brnóban szállt meg, mint ahogy erre egy emléktábla is figyelmeztet a zöldségpiaci tér (Zelný trh) egyik épületének falán: 

A sztrádáról úgy negyedóra kocsizással fel is jutunk egy domb tetejére, ahol egy nagy, lendületesen magasba nyúló emlékmű vár minket. Az ötletgazda, hogy ide kerüljön valami emlékeztető, egy brnói tanár volt, bizonyos Alois Slovák. 1910-12 között épült egy prágai építész, Josef Fanta tervei alapján, de csak 1923-ban avatták fel. (Mert kitört a háború a franciákkal…) 

Sarkain négy pajzsos női alak áll (Čeněk Vosmík művei), ezek jelképezik a következő nemzeteket: franciák, osztrákok, oroszok és – meglepő módon – a morvák. Ez utóbbiak úgy kerültek ide, hogy ők voltak a három hadsereg vonulásának az elszenvedői. Van a közepén, a 26 m. magas, az egymásba fonódó nyúlványok mélyén egy kis, dísztelen kápolna csontkamrával. (Csontokat nem látunk, csak sárga falakat; a csata után összeszedett maradványok a padló alá kerültek.) 

Az emlékmű egyébként nem Napóleonnak állít emléket (végül is a legyőzött osztrákok építették fel), de nem is a megvert szövetséges katonák hősiességének, hanem a békének, úgy általánosságban. Ez a hivatalos neve: „Památník Mohyla míru”, vagyis „A béke emlékműve”.  

Ha úgy gondoljuk, hogy a hely valamiféle kitüntetett szerepet kapott a csatában, akkor azt kell mondanom: a sűrűjében volt, itt sorakozott fel az orosz gyalogság egy része, egy meglepő nevű tábornokkal az élén. Úgy hívták, hogy Алекса́ндр Фёдорович Ланжеро́н, eredeti nevén Louis Alexandre Andrault de Langeron. Vagyis francia volt. A forradalom alatt elmenekült hazájából, aztán orosz szolgálatba állt. Biztos figyelemreméltó katonai tehetség volt, de ez Napóleonhoz és marsalljaihoz nem volt elég. Aztán erre jött Soult marsall… (Merthogy ő itt kergette délre az ellenséget a csata végén.) 

De a hegy tetejéről észak felé tekintve (ahol a csata nagyja folyt) sok látványosságra ne számítsunk, mert csak egy halom szántóföldet fogunk látni. Tételesen ezeket: 

Slavkov u Brna (Austerlitz) és e hely között két falu is van még a mai napig. A küzdelem csak azért vette fel az Austerlitz nevet, mert ez volt az egyetlen komolyan vehető település itt, bár lehetett volna ennyi erővel brünni csata is.

Körben még vannak kisebb emlékművek, vagy inkább jelölőhelyek arra nézve, hogy kinek hol volt a hadállása (pl. Žuráň falu dombtetején van emlékkő arról, hogy innen irányította a csatát Napóleon). Slavkov u Brna központjában megnézhetjük a csata múzeumát is. De hát mi van ott benn? Térképek, egyenruhák, fegyverek. Kiválthatjuk ezt a François Pascal Simon Gérard (1770–1837) 1810-ben, vagyis Napóleon fénykorában alkotott festményével. Ebben minden, amit a csatáról kell tudnunk, benne van.

Münchenben az I. Lajos bajor király (1786-1868) rendelkezése alapján épített Alte Pinakothek (Régi Képtár) eredetileg nem volt „alte”, merthogy ez volt az egyetlen ilyen a városban: mai nevét csak akkor kapta meg, amikor megnyílt a szomszédságában „neue”, vagyis az Új Képtár, amely az XIX. századi német festők műveit foglalta, ill. foglalja magában. A Régi Képtár bajor királyi ház (a Wittelsbachok) festményeit tartalmazza, nemcsak azt, amit Münchenben, de amit más kastélyaikban (pl. Düsseldorfban) tartottak, viszont ezek mellé már az építkezés közben felvásároltak további festményeket, immár célzatosan a kollekció kibővítésére: most kb. 700 darabnál tartunk. Ez már nem gyarapszik tovább, lerögzült, végleges állapotot jelent. 

Az épület neoreneszánsz stílusban készült 1826-36 között (Leo von Klenze tervei alapján). A múzeum a II. Világháborúban súlyos károkat szenvedett, de a festmények nem, azokat biztonságba helyezték; 1957-ben hozták helyre az építmény sérüléseit. Ez többek között úgy oldották meg, hogy nem az egész homlokzatot állították helyre, hanem a korábbihoz képest szimplábban kerül sor a hiányok pótlására, téglából, jelezve a háború hatását. Így nézett ki a korábbi változat: 

Vagyis maga a neoreneszánsz unalom. Az ember észre sem venné, ha nem tudná, hogy ez Az. Pláne ma, amikor már csak ennyi maradt belőle (a másik szárnyát restaurálták).

Ha a belsejébe lépünk, a hatalmas előtér mögött két szűk és meredek oldallépcső terel minket felfelé üres falak, belülről pedig kivilágított, négyszög alakú oszlopsor mellett. 

Ez nem a reneszánsz, inkább a német birodalmi stílus. Bármelyik lépcső tetején is vagyunk, forduljunk vissza és lepődjünk meg annak a térnek szűk mélységen, amelyen feljutottunk ide – impozáns a látvány. Ki sem nézné az ember az épületről, ha kívülről vet rá egy pillantást. 

A bal oldali szárnyon érdemes indítani a látogatást, ott kezdődik a bemutató néhány középkori (gót és korareneszánsz) festménnyel, majd Dürerrel és Altdorferrel folytatódik. Ez utóbbi rendkívül érdekelt engem – igazából azért jöttem ide, hogy élőben is megtekintsem a Nagy Sándor csatája c. festményét. 

Direkt nem néztem meg itthon, hogy mekkora a mérete, mert szeretem a meglepetéseket. Nos, meglepő, hogy milyen kicsi. Nagy megelégedésemre a művészetek barátai oly mértékben lepték el az előtte lévő kicsiny teret, hogy nagy üggyel-bajjal tudtam olyan képet csinálni róla, ahol csak néhányan álltak előtte: 

Van még ebben a teremben egy (több) Dürer. A Magyar Posta 1979-ben kiadott egy Dürer-sorozatot, ez nekem (mert bélyeget gyűjtöttem), megvolt. Most tudatosodott bennem az, hogy a 2, 3 és 4 forintos bélyeg tulajdonképpen egy kinyitható oltárkép három darabja: 

Szintén nagy kedvencemmel találkozhattam egy teremmel odébb, amikor odaálltam Tiziano portréja elé, ami V. Károly császárt (és I. Károly spanyol királyt) ábrázolja. 

Ezt a képet mindig összevetettem magamban azokkal a hivatalos festményekkel, amelyek egy adott kor hatalmasságát ábrázolta, s arra gondoltam: igen, ilyen egyszerűen, így is lehet. Az más kérdés, hogy mivel nincsenek rajta a hatalmi jelvények, így inkább hasonlít egy gyanakodó váltóüzérre, mint egy uralkodóra, de legyünk őszinték? A maga módján ő is az volt. 

Rubenstől a Leukipposz lányainak elrablása már csak arra késztetett, hogy éppen megálljak előtte. Történt ugyanis az, hogy mi járattuk az IPM-t, vagyis az Interpress Magazint. Az egyiknek a címlapján ez a kép szerepelt, de hogy, hogy nem, valahogy kettő is volt ebből a számból. Szerintem apám és anyám egyaránt megvette az újságosnál. Úgyhogy vagy az egyik példány tűnt fel a lakásban, vagy a másik, így, ha nem is akartam volna, beleégett a festmény a szemembe. Mondtam magamnak, hogy ezek a nők nem igazán ruhamodellek – és pont ezért sokkal jobban tetszettek. 

Időrendben haladunk hát előre az épület másik vége felé, ahol az XVIII. század vár ránk  – ezzel az évszázaddal zárul a tárlat. Jön Leonardo, Raffaello, Rubens, Rembrandt, van Dyck, El Greco, Tiepolo. Ez utóbbinak itt van a hatalmas festménye: Szt. Kelemen pápa imádja a Szentháromságot.  

Gyermekkoromban láttam ennek reprodukcióját, s alaposan elgondolkodtatott. Szóval van Jézus, aki olyan lazán veti be a fölény sármját, oly kecsesen tartja kezében megfeszítésének láthatólag pehelykönnyű eszközét, mintha dicsekedne vele: ugye, milyen szép keresztem van? Az Atyaisten viszont, mint valami foszlott ruhájú koldus hajol a pápa fölé, s magyarázkodna neki: nézd, kérlek, én sem így akartam ezt a dolgot, de te legalább hiszel még Bennem. 

Majd jönnek a franciák. Innen csak egy képet emelek ki, Fragonard egyik léleküdítő festményét, amely megtanítja a serdülő nemzedéknek, hogy mire jó (ugatáson kívül) a kutya:  

Akik utánuk következnek, azok már az Új Képtárban találhatóak meg. (A régivel szemben.) 

A Régi Képtár ugyanakkor nem elsősorban a német, hanem olasz és németalföldi képekkel örvendeztet meg minket. A termek bejárása attól függ, hogy mennyire ismerjük ezeket. Mert ha igen, akkor is kell hozzá legalább két óra, hogy az ember megtekintse a kedvenceit. A termek közül váltakozva az egyik zöldre, a másik vörösre van festve, s az utcafront előtt is vannak még kisebb, egymásba nyíló termek, itt az „aprómunkák” kaptak helyet.

Az alkotások kényelmes távolságban vannak egymástól, zsúfoltságra nem kell számítanunk, bár van pár terem, ahol a mennyezetnél is festmények vannak – de ezek óriási méretűek. (Megjegyzendő: különösen a barokk részleg az, ahol irdatlan méretekkel hivatkozó művekkel találkozunk. Kell is hozzájuk a belmagasság!) 

Ami tetszett, hogy itt nem az akadémia tagságára jelöltek jelentek meg, értsd 60 év +/– 10, hanem a fiatalság is. Gyerekkoromban több cikket olvastam arról, hogy hanyatlik a klasszikus zene, nem járnak a fiatalok képtárakba, meg ilyenek. Aztán tessék: itt tele volt velük a sok terem. És nem osztálykiránduláson vettek részt, hanem csak azért, mert ehhez volt kedvük. 

Jut erről eszembe egy történet. Egyik ismerősöm egyszer kotorászott a dvd-jeim között, s amikor ajánlgattam neki egy-egy filmet, megnézte a borítójukat, aztán visszatette őket. Kérdeztem, mi a baj velük? Az, felelte, hogy őt az újdonságok érdeklik, öt évnél idősebb filmet nem néz meg. Akkor adok neked egy jótanácsot – mondtam. Ne menj el még véletlenül se a Sixtusi Kápolnába: amit ott látsz, az már 500 éves… 

Ez az a hely, ahol rossz szegénynek és csúnyának lenni – összegezte benyomásait párom, amikor elhagytuk a várost. Mi azonban kellemesen éreztük magunkat, tehát megállapítottuk, hogy nem vagyunk sem szegények, sem csúnyák. Ő ez utóbbi biztos nem – nálam ezen lehet vitatkozni. (Illetve sajnos nem lehet.) A szegénység meg elég relatív fogalom… 

Már csak azért is elégedettek lehettünk, mert egyáltalán találtunk parkolóhelyet, az ui. a belvárosban ritka kincs. Eleve csak lakossági várakozási engedéllyel lehet megállni, tehát parkolóórákat ne keressünk, csak a mélygarázsban. Azonban vasárnap jöttünk ide, s délután minden ingyen volt, így alig húsz perc körözés után sikerült találnunk 1, azaz 1 db. parkolóhelyet egy mellékutcában. Szóval, ha ide látogatunk, inkább álljunk meg a szélén. Kicsi az egész, fél óra sétával be lehet jutni a központba, s azt is villák között és parkok mélyén fogjuk megtenni. Úgyhogy kár a tülekedésért. 

Kezdjük először ezzel a fura névvel: mi az, hogy Baden–Baden? Mert a „baden” („feredő”) még érthető, már a római korban is kihasználták az itteni forrásokat, s szép fürdőtelepet építettek ide. (Amiből semmi sem maradt néhány kődarabon kívül, azokat is csak 1847-ben fedezték fel. Egyébként Alexander Severus és Caracalla császárok munkája volt.) 

De mire a kettőződés? A válasz az, hogy a települést eredetileg Badnak hívták, majd Baden lett belőle (mert több fürdő telepedett ide), s mivel ilyenből volt még pár német földön, mindegyiknek meg kellett magát különböztetni valami toldalékkal. Ennek ez annyiban könnyen ment, hogy a badeni őrgrófság róla lett elnevezve, ezért lett belőle Baden–Baden, vagyis nevét így kellett érteni: „a badeni őrgrófság Baden nevű helye”. Hivatalosan csak 1931-ben kapta meg ezt, amikor a badeni őrgrófság sehol sem volt, s mára összeolvasztották Württenberggel. 

Baden–Badent azonban nem is elsősorban fürdővárosként ismerjük, hanem mint a kaszinózás egyik összeurópai székhelyét. Ez nem kis mértékben volt köszönhető Dosztojevszkijnek, aki személyes jelenlétével (és egyre apadó pénzével) mélyítette el a városka ez irányú hírnevét. Írónk egy egész életen át a szerencsejátékok rabjaként élt, sajátos életstílusról szól A játékos c. műve (amelyet Makk Károly filmesített meg). Ez egy fiktív fürdő- és kaszinóvárosban játszódik, amelynek neve Roulettenburg. Lehetett Wiesbaden és Bad Homburg éppen úgy, mint Baden–Baden, de ez utóbbi kisajátította őt magának, mert kiderítették, hogy a nevezett kisregényt itt írta, ezért az írónak szobrot emeltek és emléktáblával jelölték meg a házat is, aki lakott. Mivel azonban A játékosnak egy külön története van, erről majd legközelebb… Most csak a várost tekintjük át nagy vonalakban. 

Belső részét két egységre kell osztani: arra, ami az Oos folyó alatt van, és arra, ami fölötte. Bár az, hogy „folyó”, túlzás, inkább egy szélesebbre nőtt patakról van szó, mert ennyi az egész:

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne kelne el itt az átkeléshez némi mennyei segítség, ezért találunk a Fesztiválpalota felé menet az egyik hidacska mellett egy Nepomuki Szt. János szobrot:

A nevezett cseh szent a hidakon, réveken átkelők védelmezője (is); meglepő, hogy ilyen messzire elmerészkedett, ő ui. „csak” Habsburg–összbirodalmi szent volt, s ott is főleg német– és cseh nyelvterületen. Baden (és Baden) tehát sosem tartozott az érdekkörébe… 

Az Oos alatt a fürdő– , kaszinó– és grasszálónegyed húzódik hosszasan, több részletben. Vagyis dehogy „negyed”: ezt a település fele. Erről híres Baden–Baden, nem az óvárosáról, ami az Oos másik oldalán húzódik fel néhány domb oldalán. Pedig egykor fordított volt a helyzet. A város ugyanis csak akkor tört föl, amikor a Nagy Francia Forradalom alatt a nemesség itt, a határ közelében húzódott össze; ez tökéletes hely volt arra, hogy a visszatérésükről ábrándozzanak. Amikor aztán beköszöntöttek a békeidők, a város jó hírneve még inkább elterjedt, mert az 1830-as években Franciaországban betiltották a kaszinózást, így az élelmes németek rögtön nyitottak nekik egyet a határ mellett. Persze, ettől még túlzás volt a várost „Európa nyári fővárosának” nevezni, mert abból akadt egypár, pl. Karlsbad (Karlovy Vary), vagy Marienbad (ma: Mariánské Lázně), bár az is igaz, hogy ezekben nem volt híres a kaszinó. 

Középütt, a patak mellett előtt egy nagy, szabad park terpeszkedik. Dísztelen, mondhatni, unalmas. Amikor ott jártunk, éppen valami távol–keleti zenekar játszotta a keringőket a tájhoz nem illő, ronda és igénytelen zenepavilonban:

Szemben, jobbra található meg a klasszicista városi színház (1862), mert nemcsak víz– és pénz van a világon.

Ettől balra pedig a Kurhaus, vagyis a gyógyfürdő (1824), ami egyben a kaszinó és a konferenciaközpont is. Igen, és a kaszinó: az ebben egy melléképület.

 Aztán van még itt az Ivócsarnok (1842) is a fenti park vége felé. Jellemzője, hogy inni nem lehet benne, csak ha fizet a látogató, vagyis nincs szabad kútja. Az árkádja szép, rajta freskók, amelyek értelmének a megfejtésével sem magamat, sem az olvasót nem untatom.

Ha innen tovább megyünk – már erősen ki a városból – , elhagyunk egy luxushotelt (előtte orosz rendszámú chopperek…), megérkezünk a főutca mellett balra lévő, hosszan elnyúló Fesztiválpalotához. Ami nem ennek épült. Ez volt a vasútállomás… 1904–ben építették, a korábbit, ami 1845 óta itt állt, lerombolták. 1977–ben aztán ezt is bezárták, azóta egy 2.500 ülőhelyes szórakoztatóipari központot csináltak belőle a szó jobb értelmében. Repertoár: hangverseny és opera. De nem ez a fontos benne, hanem maga a mérete: képzeljük el, hogy ebbe a kisvárosba mi tömeg özönölhetett, ha egy ilyen hatalmas fogadóhelyet kellett építeni neki – s miféle tömeg lehetett az, amelyik elvárta a neoreneszánsz hangulatot? (Természetesen ahhoz, hogy fesztiválpalota legyen belőle, mögötte hozzáépítettek ezt–azt. Ez most Németország legnagyobb operaháza.)

Kb. ennyi a belváros parkosított része. Itt lehet még sétálni, mászkálni ide-oda, de különösebb (semmiféle) érdekesség nem fog várni ránk. Tehát nem találunk zenélő szökőkutakat, többalakos szobrokat, sövénylabirintust, kőnimfákat és rejtekutakat. Nem is ezek céljára épült, ez tágas közpark volt és most is az. Ha szökőkútra vágyunk, egy ilyen az Oos patak mögött futó főút mellett (a színháztól távolodva) van, mögötte egy kéttornyú templommal:

Szoborból pedig csak Wilhelm Furtwängler karmester található meg. Aki ismeri Szabó István életművét, az emlékezhet a Szembesítés (Taking Sides, 2001) c. filmjére, ahol a nevezett személyt az idegösszeroppanás felé kínozták, mert meg akarták tudni, miért szolgálta ki a pálcájával Hitlert. A szobra azért került ide, mert a város mellett hunyt el 1954-ben egy kórházban.

A németeket a jelek szerinte nem foglalkoztatta a Szabó István–féle morális probléma, mert 2009. november 30-án leplezték le a szobrát. (A mester neve kideríthetetlen.) Lett is belőle pici botrány, hogy emlékműve hogy kerülhet nyilvánosság elé? Nos, úgy, hogy Furtwängler zseniális karmester volt. Roppant expresszíven interpretált: gyorsan, erőszakosan, kissé darabosan és durván vezényelt.  Szóval nem lehet rá nem figyelni…

Az Oos patak mentén a folyásiránnyal visszafelé még újabb és újabb parkocskák következnek, de a turizmus ezeket ritkábban látogatja, kopárak is, unalmasak is. 

Ami a másik oldalt, vagyis az óvárost illeti: ott nincs sok látnivaló. A domb tetején található meg a város temploma, benne az őrgrófok sírjaival, hozzá csak lépcsőmászás árán jutunk fel. Itt találunk egy Bismarck–szobrot, melynek dióroppantó ábrázata és vasemberes öltözéke sehogy sem igazodik a városka könnyed életérzést élénkítő hangulatához:

Viszont tudni kell, hogy az ilyen típusú Bismarck–ábrázolások pont olyanok Németországban, mint nálunk a Kossuth–szobrok: egyformák. Mindig középkori jelmezt adtak rá (mert feltámasztotta a német egységet), s komoly tekintettel néz el az ember feje fölött. (Végül is mit várjunk egy kancellártól?) Oskar Alexander Kiefer szobrát 1915–ben avatták fel, tehát (gondolhatnánk) harctéri buzdítót jelentett. De nem ezért csinálták, hanem mert a kancellár 100-adik születésnapja volt. S immár a nemzetközi pénzvilágot meg nem zavarhatták meg vele, mert akkor azok éppen sehol sem voltak… Mellesleg Bismarck már 1895-ben a város díszpolgára lett, mert ő is tartózkodott itt olyan sokat, mint Dosztojevszkij. (Bár ő a nyertesek közé tartozott.) 

A dombtetőn egyéb látnivaló nincs, ha mögötte leereszkedünk két háztömb között a belvárosba, megtekinthetjük az új fürdőkomplexumot, amely fehér köveivel a római korban igyekszik visszakanyarítani a látogató hangulatát:

Erre utal a neve is (Caracalla Thermája), de ezt nem a római császár építtette, hanem a város 1985–ben. Az első 25 évben (2010-ig) 14.000.000 (!) látogató jött ide wellneszelni. Mellette a Paracelsus–sétány húzódik. Mögötte ismét park, amely kivisz a hegyek közé, ahol még tavacska (kacsaúsztatócska) is van. Ennek végén áll Dosztojevszkij szobra (forrás: innen):

Előbb azonban megtekintjük Jézus utolsó éjszakáját a Gecsemáné–kertben. Az alkotó nevét itt is hiába keresnénk. Az a helyzet ugyanis, hogy az a néhány szobor eredetileg a városfalon kívüli temetőben alkotott egy kompozíciót, s a XV. sz. legvégén készültek el (látható is rajtuk a gótika). Ide akkor került, amikor Caracalla-fürdőt megépítették. Fájdalmas és álmos hangulatának ugyan semmi köze sincs a környék békéjéhez, de ebben a városban sehol sem találná meg igazán a helyét: ez a település nem a szellemi elrévedésekről híres.

A városba visszagyalogolva még elmegyünk egy–két fürdő mellett, de ezek régiek, komorak, s mint ilyenek, inkább hasonlítanak a római thermákhoz, mint a templomdomb mögött a modern üvegpalota. A belvároskában vannak még persze kis, tiszta, virágos mellékutcák, meg egy főtér is, fellelhetjük Brahms házát, meg a Fabergé Múzeumot, továbbá lenn, a folyásiránnyal ellentétes parkok mellett van még pár helyiérdekű kis múzeum, de senki nem ezekért jön ide.

Inkább azért, hogy a parkban sétáljon és fagyizzon az elegánsak és jólszituáltak között. Amint láttam, itt az átlaghoz képest valóban elegánsan öltözködnek a népek. Aki tehát a szokásos trágya turistaszerelésben jelenik meg (macinadrág, övtáska, hátizsák, vastag szíjas szandál stb.), az nem igazán fogja átérezni a hely vonzását, s ha emellett lesír róla, hogy nincs 7.000 forintnyi €-ja megenni egy pizzát valamelyik szálló melletti étteremben, akkor a lesajnáló szempillantások miatt máris viszketősen kellemetlen emlékekkel távozhat innen. Épp ezért azt mondom: ha késztetésünk van arra, hogy legalább átmenetileg és néha jól öltözöttek legyünk, de nincs hely, ahol e késztetés tettre váltaná önmagát, menjünk el sétálni Baden–Badenbe!