Tarnównak, ennek a dél–lengyelországi városnak Galícia közepén két párhuzamos történelme van: az egyik lengyel, a másik zsidó. Fele-fele arányban, mert 1939-ben ilyen megoszlásban élt egymás mellett a két nemzet. Most a lengyel történelmi részt vesszük elő, s abból is összpontosítsunk egy személyre, Bem apóra. (Különben megőrülök ettől az „apózástól”, Bem 1850–ben halt meg 56 évesen. Az „apó” máshol kezdődik…) 

Mert ha Tarnów, akkor Bem. Ez a szülővárosa, s ez lett a nyughelye. A városban született 1794. március 14–én, itt töltötte gyermekkorát. A többit (Osztrolenka, Erdély) ismerjük. Itt temették el 1929-ben, hazahozva hamvait a szíriai Aleppóból, ahol mint a török  hadsereg Murád pasája halt meg. Most a város határában lévő Strzelecki Park szélén nyugszik. A park maga hatalmas domb, tele fával, sötét, árnyas, s dísztelen – ez itt az egyetlen látnivaló.  

Vessük tekintetünket a túlsó végén lévő hatalmas kőszarkofágra, ami egy mesterséges tó közepén mered az ég felé. A magyar utazó másért nem, csak ezért szokott megállni a városban. (Ha egyáltalán.) 

A szarkofág hat korinthoszi fővel ellátott oszlopon nyugszik víztükör közepén (gyalog nem lehet odamenni hozzá), rajta négy nyelven Józef Bem neve (lengyelül, törökül, arabul és magyarul, ez utóbbi természetesen a „Bem apó”). 

Mármost azt olvassuk a népszerű történelmi ismeretterjesztőkben, hogy ez a „lebegő” síremlék azért jött létre, mivel Bem Törökországban felvette az iszlám vallást, s hazahozatalakor a katolikus egyház megtagadta azt, hogy „megszentelt lengyel földbe” helyezzék el a hamvait, így oszlopokra emelték a kőkoporsóját, hogy otthon legyen, s az egyház se morgolódjon. 

Aki nem szereti a katolikusokat, annak ez nyilván tetszetős történet; de ássunk a mélyébe, s rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű a helyzet. 

Bem a magyar szabadságharc leverése után Törökországba menekült azzal a reménnyel, hogy a Török Birodalom talán nekitámad e zavaros helyzetben az oroszoknak, ő pedig ez ellen az ördöggel is hajlandó volt szövetkezni. Hogy pozícióját megerősítse, elfogadta az isztambuli kormánytól Aleppó kormányzói tisztét, tehát pasa lett. E cél érdekében (továbbá, hogy elkerülje a kiadatást az osztrák kormány felé) felvette az iszlámot, ezzel örök meghasonlást okozva a magyar és lengyel köztudatban, amely bár végtelenül tiszteli őt nemes tettei miatt, de ezt mínuszba helyezi el az emlékezeténél. A megoldás az, hogy igyekeznek megfeledkezni erről – de a tüske, hogy megalkuvásból elvetette magától a kereszténységet, a mai napig megmaradt, s főleg azért, mert a muzulmánok viszont folyton mutogatnak rá, mint megtértre. 

Bem 1850. december 10–én halt meg maláriában, miután sikerrel, s főleg ágyúkkal megvédte a keresztény negyedeket az őrjöngő muzulmán hordák ellen; másnap a törökök teljes tiszteletadással az aleppói katonai temetőben helyezték el a maradványait. 

Telt–múlt az idő, s 1926-ban felmerült a lengyel kormányban, hogy jöjjön haza, nyugodjon lengyel földben. A török kormánnyal nem volt már problémájuk, mivel Aleppó a francia mandátumterületet jelentő Szíriában volt, s a megszálló hatóságok megértőek voltak az igénnyel szemben. Addigra egyébként már mindenki elfelejtette a környéken, hogy ki volt Murád pasa, a sírhelyét is alig lehetett felfedezni, de sikerült. 

Három város versengett a hamvaiért: Varsó, Krakkó és Tarnów. Varsó egyértelmű; Krakkó már kevésbé, ők azzal pályáztak, hogy a Wawelben akarták látni a sírját, ami szakrális hely a lengyel történelemben; Tarnów meg a szülőház jogán nyújtotta be az igényét. Az utóbbi győzött, 1927-ben neki is álltak a temetés előkészítésének. S itt felmerült a kérdés: hová helyezzék el a hamvakat? 

Itt lépett képbe a katolikus egyház. Felmerült a gondolat, hogy a helyi katolikus temetők valamelyikébe kerüljön a holttest, vagy egy templomba. Az egyház azonban jelezte, hogy bár minden tisztelete a nemzet hőséé, azonban ő iszlám hitben halt meg, elhelyezése tehát lehetetlen olyanok között, akik az egyház (mi több: úgy általában a kereszténység) hívei maradtak. Tehát nem arról volt szó, hogy Bem nem pihenhet lengyel földben (értsd ez alatt a konkrét talajt –3 méteres mélységig az államhatárokon belül), hanem csak a katolikus egyház által fenntartott területekre nem juthatott be. Emellett problémát okozott volna az is, hogy a törökök ragaszkodtak Bem muzulmánságának komolyan vételéhez, és senki sem akart ingerült jegyzékváltást Varsó és Ankara között ennek közhatalmi semmibe vétele miatt.

Maradt tehát a modus vivendi: a közterület. Egy városi parkba gond nélkül el lehetett temetni, mert a lengyel föld egésze nem volt „megszentelt”, s főleg nem „katolikus”. De ott meg idétlenül nézett volna ki egy sírkerti mauzóleum; ezért adott az önkormányzat megbízást 1927–ben Adolf Ludwik Szyszko-Bohusz (1883–1948) építész–professzornak, hogy alakítson ki valami látványos, de nem kriptaszerű emlékhelyet a tábornoknak, ő pedig ezt találta ki. Szerintem teljesen rendben van az ötlet, mert tömör, egyszerű, tömbszerű, amely elszakítja Bemet a föld sarától, s elindítja emlékét az örök emlékezet felé – erre valóban csak felnézni lehet. Az oszlopok körül korabeli ágyúlövedékeket idéző kőgolyóbisok állnak, amelyek láncokkal vannak összekötve, ezek beolvasztott ágyúkból készültek. A szarkofágon a születés, halál és temetés dátumait olvashatjuk. 

A mű lényegében már 1928 nyarán készen állt; a következő évben szállították át ide Bem maradványait, 1929. június 20-án hantolták ki, majd vonattal érkezett Budapestre, ahol felravatalozták a Nemzeti Múzeum előtt, s ugyanez történt vele a Wawelben; június 30–án lett került mostani helyére. A katolikus egyház mindegyik országban természetesen szerényen távol maradt az eseménytől. 

Pedig elvileg lehetett volna az okuk arra, hogy megtegyék. Találtam egy érdekes cikket egy régi hírlapban (A Hon, reggeli kiadás 1880. október 24. p. 7.). Ez történt: 

„Bem mint keresztény halt meg, de mint mozlemet temették el. Paulikovics Lajos kassai reáliskolai tanár a ’Felvid. Közlöny’-ben hiteles kútforrás után azt bizonyítja, hogy Bem avagy Amurat pasa nem mint mozlem, hanem mint keresztény halt meg. Paulikovics 1864-ben még Akna-Suhatagon lakott mint kincstári orvos, midőn egy nap az ottani plébánoshoz két idegen egyházi személy érkezett, kiket is neki a lelkész, mint szíriai örmény–szertartású érseki helytartót és titkárját mutatott be. E két jövevény a kormány és a pápa engedélyével a szíriai keresztények számára nyújtott könyöradományokat amaz örmények számára, kik a drúzok és maroniták közti 1860-ban dühöngött háborúskodások alatt oly sokat szenvedtek. Az érseki helyettes véletlenül megpillantván Paulikovics szobájában Bem arczképét, elmondá, hogy személyesen ismerte, sőt azt is, hogy 1850–ben aleppoi esperes plébános lévén, ő látta el az utolsó szentségekkel, minthogy latin szertartású pap nem lakozott közelben. Hangsúlyozá, hogy e szertartásnak a legnagyobb titokban kelle történnie a törökök vallási rajongása miatt, kik türelmesek ugyan más vallásbeliek irányában, de azt, ki az izlamot elhagyja és más vallásra tér, engesztelhetetlen gyűlölettel üldözik és még sírjában is megbecstelenítik, sőt magát a papot is, ki hitszegéséhez kezét nyújtja, halálra keresik. Ezért vezettetett ő is éjnek idején egy hű lengyel szolga által a haldoklóhoz, de nem mint lelkész, hanem mint orvos, hol határozott kívánatra ellátta Bem Józsefet az utolsó szentségekkel, ki is rövid idő múlva örökre elszenderülvén, következő nap török ceremóniával az aleppoi török sírkertben takaríttatott el. Kár, hogy mind Paulikovics, mind az akna-suhagati plébános elfeledé az idegen egyházfő sajátságos hangzású nevét, mit különben az osztrák–magyar konzulátus útján ki lehetne puhatolni, s midőn ő kétségkívül bizonyítana az említett esemény igaz volta mellett.”  

Egy másik történet szerint a tábornok a helyi ferences szerzetesektől vette fel az utolsó kenetet halálos ágyán. (Palóczi Edgár: Bem diadalútja. Magyarország, 1934. május 13. p. 3.) Viszont találtam egy olyan leírást is, amely szerint semmi ilyenről nem volt, ezt Fiala Nepomuk János ezredes, a segédtisztje közölte le ( – : Bem apó. Pesti Napló 1908. december 8. pp. 5–6.). Igaz, ha a dolog teljes titokban történt, akkor neki látnia sem kellett mindent… 

Én ugyan ebben nem fogok igazságot tenni, maradjunk abban, hogy számomra teljesen hihetetlen, hogy valaki 55 éves korában egyik pillanatról a másikra megvilágosodjon és vallást váltson úgy, hogy addig még a sajátjához sem nagyon ragaszkodott. Elhiszem, hogy Bem betartotta az iszlám előírásait, mert féltette az állását; de azt már nem, hogy hitt is volna ezekben. 

Maradjunk Tarnówban, mert Bemmel kapcsolatban van még látnivaló. Egyrészt a belvárosban, a Forteczna utca kis kiöblösödésében, a régi várfal mellett ott a szobra, amelyet 1985. május 11–én lepleztek le: 

Bogdan Ligęza-Drwal és Stefan Niedorezo alkotásánál ne lepődjünk meg azon, hogy ez hasonlít a budapesti Bem–szoborhoz. Egyrészt magyar tábornoki egyenruha (és az általunk már megszokott kalap) van rajta, nem lengyel; még a kitüntetése is magyar; végül eleve a tarnowi Lengyel-Magyar Baráti Társaság kezdeményezésére állították fel, de persze a város költségén.   

A Plac Bema 8. (Bem tér 8.) szám alatt van szülőházának helye, az épületen kis emléktábla. Ez nem az igazi ház, azt már réges-régen lebontották. Az emléktáblát az új házon 1910-ben helyezték el ezzel a szöveggel: „Ezen a helyen állt a ház, amelyben 1794. március 14–ám Bem József tábornok született.” 

Ha főtértől végigmegyünk a város két sátálóutcája közül a legnagyobbon (a Krakowskán), közepén jobbra látunk egy kis jobbra nyíló terecskét, s előtte egy székelykaput. Nocsak! 

Ez Sepsiszentgyörgy ajándéka Tarnównak, 2001. május 26-án, az osztrolenkai csata évfordulóján állították fel. Rajta a hagyományos szöveg: „Béke a belépőknek, áldás a kimenőknek”, s rajta két versszaknyi Petőfi-vers („Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk! stb.”) 

Petőfit se hiányoljuk! A székelykapu mögött, a terecskén néz felénk a mellszobra. Ez korábban került ide, még 1986-ban (Pálfy Gusztáv műve), mint Tarnów testvérvárosának, Kiskőrösnek az adománya. Mondjuk, ezt a betonfalat lehetne mellőzni mögüle… 

A kettő között pedig székely kopjasor húzódik, rajtuk Bem nagy csatáinak a nevével. Természetesen ez is Székelyföldről került is. Van köztük két kopjafa, amely személyeknek állt emléket. Az egyik Forgon Mihályé (1885-1914), aki történésznek készült, de az I. Világháború első csatáiban itt végezte, egy tömegsírban. (Felirata a kopjafának: "Nagy célokat tűztem ki magam elé, melyeket csak kis részben valósíthattam meg.") A másik Lippóczy Norberté (1902-1996), aki 1933-ban költözött ide (lengyel nőt vett feleségül), s némi GULAG után haláláig a lengyel-magyar barátság és kulturális kapcsolatok legfőbb patrónusa volt, továbbá gyűjtötte a helyi népművészet emlékeit, amelyeket végül a helyi egyházművészeti múzeumnak adományozott. (Olvastam róla sokat, pl. Hajdók János a Tátrától a tengerig c. könyvében is emléket állít neki.)

Ha a fenti helyszíneket összekötjük egymással, kijön a Bem–túra, ezt a helyi idegenforgalmi hivatal is ajánlgatja; de sokat kell lépdelnünk, mert ezek nincsenek egymás mellett, különösen a nyughelye van kinn a határban. Közben persze áttekinthetjük az egész várost, de a keresztény és zsidó negyedről, ez utóbbin belül is az Ózsinagóga mindent túlélő szószékének történetéről legközelebb közlök beszámolót. (Gyors voltam, az Óváros már itt is van...)