Megközelítését autóval javaslom. Figyelem: a parkolóhelyen fizetni kell! S ebben nincs benne a belépődíj magába a Walhallába.

Izé, nem mondtam? Most nem a mitikus germán hősök mennyei csarnokáról van szó! Elnézést. Oda nekünk piszok nehéz lenne bejutni. Mert a germánság esetleg csak-csak menne (sokunknak van német őse), de a hősiesség kevésbé – ott a „hétköznapok hőseire” senki sem kíváncsi. A Walhallába ennél valamivel több kell… 

Nem, a mi Walhallánk, vagyis a „hősök csarnoka” egyelőre Németországban van, Regensburg fölött, s nem más, mint egy hegyoldalon álló, nagytotálban tájidegen görög-római templom timpanonnal, oszlopokkal. Eredetileg azt akartam ideírni, hogy az épület „dölyfösködik” a síkvidék fölött, de aztán rájöttem, hogy ez igazságtalan lenne: teljesen barátságosan néz le a 10 km-re lévő városra, ahonnan amúgy is alig lehet kivenni a látványát. (Fotó: wikipedia - gondolhatni, hogy nem én fényképeztem le így.)

Az utasban, ha nem tudja a történetét, felhabzik a kérdés: hát ez meg hogy került ide? Nos, így.

1806-ban a Német-Római Birodalom már foszlott, szakadozott, szétesett: megette az idő, de főleg Napóleon, végül utolsó császára, Ferenc (a mi I. Ferenc királyunk) feloszlatta azt. Ez fájt Bajorország trónörökösének, a még csak 21 éves Lajosnak (1786-1868), s az sem vigasztalta, hogy apja végre felvehette a királyi címet. (Mert amit Bécsben nem adtak meg neki, azt Napóleon igen. De persze ez sem volt ingyen.) 

Lajos bánata abból eredt, hogy neki a Birodalom még mindig egyfajta keret volt a német egységhez. (Gondoltak erre mások is: határozottan felmerült az ötlet a bécsi kongresszuson, hogy helyreállítják.) Már ekkor arra gondolt, hogy a mindenféle kisállamok között szétforgácsolt nemzet összetartozását egy olyan emlékhellyel kellene tudatosítani, ahonnan a német németebbül jön ki, mint ahogy bement. Még sehol nem voltak az építési tervek, de már faragtatta a szobrokat: az első Kopernikuszé volt 1807-ből. Mikor 1825-ben trónra lépett, már 60 mellszobor várta, hogy kihelyezzék őket.  

Ez be is következett. 1830. október 18-án tették le a Walhalla alapkövét. A dátum nem volt véletlen: e napon zajlott le 1813-ban Lipcse mellett a Népek Csatája. Szintén ezen a napon, 1842. október 18-án nyitották meg. 

A regensburgi helyszín kiválasztásában az játszott szerepet, hogy e város falai közt tartották a középkor során a birodalmi gyűléseket. Az ógörögös külalakot ugyan egységesen kifogásolta mindenki, azonban az uralkodó tudatosan egy akropoliszi Parthenont akart látni a dombok tetején. Azt mondta: ahogy a görögök a maguk szellemi központjának tekintették az athéni szentélyt, úgy nézzenek rá erre a németek. Legyünk megértőek: a látvány tényleg érdekes e táj fölött. A legjobb jelző rá, hogy „meglepő”. (Tervezője Leo von Klenze.) 

A Walhalla előtt igen szép a panoráma a folyóra és a város felé. Lépcső vezet le a folyó irányába, de fölösleges rajtuk lemenni, bár annyit ad hozzá a látványhoz, hogy alulról szemlélve e kegyhelyet megérthetünk valami a gigantománia szépségeiből. Biztos Patton tábornoknak is tetszett, amikor alatta vonult el a hadseregével. 

Az építmény belülről egy hatalmas, dúr stílusú, mértéktartóan díszített, komor, fénytelen, nehézkes márványterem, amelynek az oldalfalain egymás alatt több sorban álló mellszobrok néznek a levegőbe.

Akiknek nem ismerték hiteles arcképét, azok márvány emléktáblát kaptak, az utolsót 2003-ban a náci rezsim ellenállási mozgalmának ismeretlen harcosainak szentelték. (Mit mondjak? Nem voltak sokan.) Egész alakos szoborból csak egy van, I. Lajosé, de ezt nem ő állíttatta magának, 1890-ben került ide, amikor már rég a sírjában feküdt. 

Ahhoz, hogy valaki ide kerüljön, három dolog kell: 20 éve halott legyen (ez eredetileg 40 év volt); támogassa őt a Bajor Tudományos Akadémia, majd támogassa a Bajor Szabadállam minisztertanácsa (korábban a király). A mellszobrok költségeit a nyertes pályázók fizetik. Jelenleg (a múzeum honlapja szerint) 128 büszt és 64 emléktábla van kitéve, a bajor turisztikai hivatal honlapja szerint 130 és 65. Egyébként az összes forrás ezeket a számokat variálja. Úgy látszik, még senki sem számolta meg őket. (Ennyit a német alaposságról.) 

Ha végignézzük a fehér mellszobrokat, menet közben egy dolog ugyancsak szemet szúr: a finom, de határozott kulturális imperializmus csábításába való belefeledkezés, mert itt olyanok is németként vannak feltüntetve, akiknél ez több mint kérdéses. Homlokráncoltató (a lengyeleknek pedig bicskanyitogató) Kopernikusz szerepeltetése (csak mert német egyetemeken tanított?). Aztán itt van a zavarosban Rotterdami Erasmus (?), II. Katalin cárnő (15 évesen megtanult oroszul, áttért pravoszláv hitre, s a továbbiak folyamán semmi köze nem volt a németekhez). Meglepetésünkre németként van feltüntetve Rubens is (mert Westfáliában született). 

Ennek az az oka, hogy I. Lajos válogatási szempontja nem a „vér” volt, hanem a „nyelv”: neki az volt a fontos, hogy az illető használta-e a német nyelvet, s így kötődött-e a német kultúrához. Az elv kétséges, mert vannak e téren problematikus személyiségek, ui. még olyanokat is besoroltak a nagy germánok közé, akik nem biztos, hogy örültek volna ennek: Einsteint éppen úgy, mint a Treblinkában meghalt, breslaui zsidó családból származó Edith Stein apácát (akiről Mészáros Márta filmet forgatott). 

A múzeum honlapja egyébként úgy igyekszik magyarázni ezt az enyhe zavart, hogy I. Lajos akkor, amikor az államhatárok mellőzésével a német nyelvhez való tartozást tekintette a válogatás alapjának, egyfajta páneurópai gondolatkört talált ki, hiszen van itt flamand éppúgy, mint orosz… De ez a gondolatmenet erőltetetten nyájas, és így hamis; I. Lajos a német kultúra hordozóit akarta felmagasztalni, ötletének semmi köze nem volt más nemzetekhez. 

A bajor akadémia különben észbontó lassúsággal dolgozik. Jelenleg is vagy száz ajánlás van előtte (mint mindig), ehhez képest az utolsó kihelyezettek így néztek ki: Carl Friedrich Gauß matematikus (2007), Edith Stein (2009), Heinrich Heine (2010). Az a Heine, aki már 154 éve minden jobb ország középiskolai tankönyvében szerepel… Bár tény, hogy ő nem ambicionálta volna a dolgot, mert a Walhallát „márványkoponyák lakhelyének” csúfolta.  Érdekes különben, hogy a nácik, a nacionalizmus megszállottjai egyedül Anton Bruckner emlékét méltatták szoborral. (Hitler halálakor az ő zenéjét közvetítették.) Megjegyzés: Stein mellett kitették a nácizmus másik áldozatának szobrát is, ez pedig Sophie Schollé: 

A XIX. század második felétől számított szereplők esetén amúgy is nagyon legyengült a felhozatal, pedig tízszer annyi is beleférne, mint amennyi belőlük itt van. Nincs itt Schönberg, Kafka, Bebel, Thomas–Heinrich–Klaus Mann, Böll, Stauffenberg, Max Reinhardt, Brecht, Heidegger, Orff és még folytathatnám a végtelenségig. Bár pikáns lenne, de szerintem volna helye itt Marxnak és Engelsnek is… A bajor CSU ellenben Franz Josef Strausst nyomja, de ő egyelőre kénytelen megelégedni München repterével. Viszont még jó, hogy nincs idetéve Liszt Ferenc és Semmelweis Ignác. (Gyorsan fagypontra menne le a bajor–magyar barátság.) 

A legutolsó helyezett Käthe Kollwitz lett, ill. lesz: 2017. december 19-én a bajor kormány elfogadta, hogy az ő szobra is idekerüljön. De pénzt már nem adott rá, úgyhogy most gyűjtés folyik a 30.000 € összeszedéséért, amibe a mű kerül. 

További, újszerű viták tárgya, hogy kerülhetnek-e ide sportolók, popsztárok és színművészek, mert filozófusok, feltalálók, művészek, katonák és politikusok vannak, de közülük még egy sem. A vita egyelőre eldöntetlen, bár nem látom be, Marlene Dietrich vagy Ernst Lubitsch kit zavarna itt. Én mindenesetre nominálnám e helyre egyik kedvencemet, remélem, a blogomat olvassa a Bajor Tudományos Akadémia: 

Végül is Klaus Kinski minden feltételnek megfelel: világhírű, öregbítette a németség jó hírét, sokat tett hozzá a filmművészethez és több mint 20 éve halott. Szerintem izgalmas ellenpontja lenne a sok komor arcnak ez a nyílt elmebajt sugárzó ocsmány fej. Csak jól meg kell csinálni.