1620. november 8–án a Habsburg-erők rommá verték a cseh rendeket Prágához közel, a fehérhegyi csatában. A bosszú eredménye az lett, hogy kifosztották és elkergették az országból szinte az egész cseh nemességet, helyükre németeket ültettek. Ezeknek meghagyták, hogy tartsák jól karban a csehek várait, megakadályozandó minden lázongás kifejlődését. Vagyis a folyamat pont fordított volt, mint nálunk, ahol a magyar nemesség kezén maradt az ország, s le kellett rombolni az erősségeket, nehogy Rákóczi szelleme ismét feltámadjon.  

A német urak, akik maguk is érdekeltek voltak a császári uralom önvédelmében, megerősítették, majd – látván, hogy nincs mitől tartaniuk – barokkosították a váraikat, aztán jöttek alattuk a kastélyok. S mivel a következő évszázadokban a függetlenségétől megfosztott, pusztán osztrák örökös tartománnyá süllyesztett Csehországot nem sújtotta sem polgárháború, sem felkelés, sem hódító hadjárat, így a várak tökéletes állapotban maradtak meg a II. Világháború végéig. A csehek pedig felismerték, hogy ezeknek milyen turisztikai húzóereje van, ezért szépen életben tartották őket, nem úgy, mint nálunk, ahol még az is lerohadt, amivel lehetett volna mit kezdeni.  Így hát Csehországban nem az a meglepetés, ha kap az ember egy szép várat, hanem az, ha romot lát helyette. Ilyen itt egyszerűen nincs, s ha mégis, akkor azok leginkább a huszita háborúk alatt mentek tönkre.  

De aki keres, talál!  

Egy ilyen Boskovicében van, Brno fölött. Ez egy kisváros, amelynek látnivalóiról itt írtam. A vár maradványai a város mögött egy dombtetőn merengenek.  

Autóval nem lehet megközelíteni, kb. 20 perc meredek úton való gyaloglással – de legalább erdőben, árnyak között – lehet eljutni hozzá. Lenn egy kis városi park fogad minket, hatalmas nyári mozival – állapotából nem tudtam kitalálni, hogy működik-e vagy sem, mert még el sincs kerítve, s bár állaga leromlott, de használható. 

Aztán kanyarog felfelé az út, jönnek-mennek rajta a turisták, s felérünk a hegytetőre. Ott vár ránk a rom. Igazán festői a látványa a maradék és meredek falaival:  

Odabent pedig kis, poros–füves udvar fogad minket, amely körbefonja a belső várat, az igazi látványosságot. A bejáratnál kávéautomata, recepció, képeslapok, fagylalt és internetes bankkártyaolvasó fogad minket.  Kiállítás nincs itt, a hely egyetlen látnivalója a taposókerékkel ellátott kút az egyik sötét kis melléképületben.  

S miféle had dúlhatta fel így ez a szerény erősséget? Nos, ez a helyet folyton lerombolták, felépítették, aztán megint átépítettek, évszázadok alatt hat család kezében fordult meg – sok mindent kibírt, de a csendes békeidőket már nem. Az XVIII. sz. elején a környék urainak, a Dietrichsteineknek a birtokában volt, de ők aztán leköltöztek a városba, ahol felépítették a kastélyukat. A magára hagyott vár pedig lassan romlani kezdett, aztán vittek még innen anyagot a lenti kastélyhoz. Hát ennyi: a század végére csendben összedőlt. Most a turisták kedvenc helye, pedig semmiféle történet nem kötődik hozzá, csak a fukarság és hanyagság.  

Viszont a központi épület: a fellegvár még mindig magas, erős, vastag falakkal fogad minket. A kietlen helyiségmaradványok óriási ablakai alatt csak az erdő terül el. A rom kifejezetten esztétikusan roskadt össze, mert vannak kiugró falai, ablakai a semmibe, több is egymás fölött, s mindegyik a másiktól megfelelő távolságban böki bele fejét az égbe.  

De innen vonzó kilátásra ne számítsunk, egyetlen része van e romoknak, amelyről panoráma nyílik, ez pedig Brno felé néz, a lágy morva dombvidékre, Boskovicét azonban nem lehet megszemlélni innen, az a másik oldalon van. A vár magántulajdonban áll, az 1945 előtti gazdái, a Mensdorff-Pouilly família tagjai sétálgathatnak benne éjjelente, holdfény mellett, ha romantikára vágynak.