Őgyelegjünk még egy kicsit Tarnówban. Nem, a város nem nyújt sok meglepő látványosságot, de mégis kellemes élményeim fűződnek hozzá. Főleg a vörös lámpa miatt, de erről majd mindjárt…Kezdjük a sétánkat Bem apó szobránál. 

Ha innen felballagunk a dombra, amelyre a városközpont épült, a főtéren találjuk magunkat. Oldalt a Dél-Lengyelországra jellemző színes, mondhatni: tarka lábasház áll (ebben múzeumok és hivatalok): 

Az üres tér közepén pedig szintén galíciai jellegzetesség fogad minket: az egykori városháza, alul fehér, felül barna, kis toronnyal. Mert ezeket errefelé a rynek (piac) közepére szokták tenni, ilyen van pl. Sandomierzben, vagy Rzeszówban is. (Krakkóban nem: ott a Posztócsarnok terpeszkedik a tér közepén, de hát az is egyfajta hatalmai központ volt – a pénz hatalmáé.) Épült pedig ez a (tulajdonképpen kicsi) épület a XVI. század második felében (1567-1587) reneszánsz stílusban. Megjelenésével nagy meglepetést nem okoz: 

Az emeleti részen ülésezett a városi tanács, itt volt a kincstár, a bíróság, volt díszterme is (ill. van.), a pince azonban részint raktár volt, részint börtön. Jelenleg kiállítóterem (Galeria Stuki Dawnej – „Ó utcai Galéria”), a városi tanács 1932-ben modernebb helyet talált magának. Van benne jelenleg képtár, fegyvergyűjtemény, helytörténeti kiállítás. 

A főtér tiszteletreméltó, de kopár, oldalán elszórva éttermek, kávéházak. Megjegyzem: péntek este jártunk itt 2018 februárjában, s nem volt hideg. Ember lényegében sehol, ellenben az éttermek tömve voltak, s csak páran cigarettáztak a házakra hamuzó szürkületben. 

Viszont, ha a tér valamire emlékeztet minket, az nem csoda: gondoljunk a 80 huszár c. filmre (Sára Sándor, 1978), nos, annak bevezető jelenetei itt játszódnak. Nem az egész van felvéve, csak a tér fele – a területfoglalási engedély már akkor sem volt olcsó, pláne egy ilyen frekventált helyen.

A főtér mögött van a a Szűz Mária Születésének temploma, a székesegyház. 1400-ban épült, majd többször átalakították.

Van mellette (igaz, hol nincs Lengyelhonban 100.000 lakos körül?) egy II. János Pál pápa szobor, itt éppen lelkesen terjeszti ki karjait a világ felé:  

Van továbbá a templom (pardon: székesegyház) mellett egy oszlopon álló Szűz Mária-emlékmű is, de ennek minősége nem haladja meg az átlagot. 

A templom belsejét sajnos nem sikerült lefényképeznem, mert éppen mise volt. A lengyeleknél a templomok mindig tömve vannak, úgyhogy kerüljük el az erre rendelt szent órákat. Alig tudta beszuszakolni magamat a tömegbe. De van benne két látványosság, s mivel nem mehetünk el ezek szemléltetése nélkül, íme, ezek azok. Az első Barbara Tarnowska (1490-1521) szép reneszánsz síremléke 1536-ból (forrás: wikipedia):

A másik a Jan Tarnowski (1488-1561) hetmané, amelyet csatajelenetek díszítenek, ide van eltemetve fia, Jan Krzysztof Tarnowski (1537-1567) is. Emlékük homokkőből és alabástromfól faragtatott ki (forrás itt):

A templom mögött szűk, ficaknyi mellékutca húzódik, a nagyzatos nevű Plac Katedralny, ami azért fura, mert ez nem „plac”, azaz tér, hanem egy sikátornál alig szélesebb járóhely, bár egy-egy autó azért be tud húzódni a falak mellé. Nos, a sarokban, a hajlatnál, a templom bejárata előtt van egy falból kiálló régi  lámpa. Ez tetszett nekünk, csinált is hát hű útitársam erről egy fényképet: 

A helyszín hangulatos adottságot adott ehhez. A székesegyház bejárata mögül kizengett az ének és az orgona; a szemben lévő egyik épület földszintjén kórus dalolt. Mindez szép: de kit érdekel egy mellékutca lanternája? Senkit, csak minket, mert messze vagyunk hazánktól, vágyunk békés élményre, s már el is képzeljük, ahogy Krúdy valamely novellahőse előbaktat a templom mögötti sötétből. 

Ám mégsem…! Magányunkat hirtelen egy középkorú férfialak oszlatja szét egy hatalmas, hosszan kinyúló objektívű fotoapparáttal. Észreveszi a lámpát, s már élesíti is a lencsét. Nem törődik velünk, ő most a maga személyes élményével van elfoglalva: körbevillogja tehát a lanternát. Mi meg mit tehetünk? Várjuk, hogy elmenjen. S végül távozik. Elégedett hang szólal meg bennem: lám, Zoltán, nincs olyan dolog a világon, ami ne érdekelne valakit. Bólintok önmagamnak, aztán hátrafordulok, hogy lássam, a két fotós hogyan dolgozik egy elcsendesedett dél-lengyelországi városka elhagyott mellékutcájában. 

Pálmafák! Majmok Sri Lankában! A Times Square! Afrikai nyomortelepek szocióban nyomva! Hagyjuk, gyerekek: kinek ez, kinek az. A tömeg az előbbieket szereti, mert nekik mindig fotoshoppolt látványosság kell. Nekünk elég egy lámpa is Tarnówban…

De baktassunk tovább. Jön a Krakowska, a város főutcája: a dombról fut le, mellette egyszerű, klasszicista házak, végén hatalmas templom, a Szent Család temploma. Neogót (XX. sz. eleje), kéttornyú, érdektelen. Viszont körülötte nagy a sürgés-forgás, gyerekek jönnek ki és be a plébániáról. Valaha a francia és spanyol királyok viselték a "legkatolikusabb" jelzőt, ma egy nép érdemelné ezt ki - a lengyelek. És ezt most dicséretnek szántam...

Figyelmemet azonban inkább kötötte le a mellette lévő bevásárlóközpont előtt lévő lángossütő: 

Magyar nemzeti színek, honi hangulat. A falatozóknak láthatólag bejött a Duna-völgyi gasztronómia. Már találkoztam ilyennel Csehországban is, szóval a gulasch, és a kürtöskalács után ez lesz az új hódításunk… Hajrá! (Nem ettem belőle, nem voltam éhes. Már bánom.) 

Itt található meg a Krakowska alján a Panorama nevű múzeum a pályaudvar egyik vasúti melléképületében. Ennek története ez. 

Megesett pedig az, hogy Jan Styka lengyel festő 1896-ban megbízást kapott a magyar kormánytól, hogy hozzon létre egy Feszty-körkép-szerű alkotást Bemről és Petőfiről. A festő (kollektívájával, amelyben lengyel és magyar éppen úgy volt, mint német) ennek eleget is tett, 1897 áprilisában estek neki a munkának, öt hónap alatt befejezték, a kész művet (15 x 120 m!) ki is állították egy városligeti pavilonban 1898 márciusában. (Címe: Nagyszebeni csata, avagy Bem Erdélyben.) A közönség tódult rá! De aztán fizetési gondok merültek fel, a magyar kormány a jelek szerint szűkkeblű volt, ezért 1900-ban Styka összetekerte a vásznat, s dühében visszavitte Lengyelországba, vagyis hát az osztrák koronatartománynak számító Galíciába. 1907-ben még egyben volt, mert kiállították Varsóban, aztán Styka, mert megélhetési gondjai merültek fel, a festményt darabokra ollózta, s azokat külön-külön értékesítette, de mindegyik szeletet ellátva szignójával. A kép egészének kb. kétharmada elveszett, hiába esett neki 1977-ben a tarnówi múzeum, hogy összerakja az egészet. Néhány darabját tehát itt őrzik, de az egész – sajnos – rekonstruálhatatlan. 38 darab maradt belőle, ebből 20 van Tarnówban, az itt őrzött maradványok (2018 júliusától kezdve) a Panoramaban, egy volt vasúti állomáson kialakított teremben láthatóak. (A Krakowska alján van a pályaudvaron.) 

De vigaszunkra szolgáljon, hogy a Petőfit ábrázoló fragmentum megmaradt! 

Ha visszafelé megyünk a Krakowskán, jobb oldalt egy kis épületre lehetünk figyelmesek: ez a cigány kultúra múzeuma. Egyedülálló a világon. 

Már csak egy utcán kell végiglépdelnünk, ez pedig a Walowa. Széles, félkör alakú sétálóutca, a város régi ütőere. A templom alatt, kis helyen található meg szinte az összes látnivalója, így a költők padja (Lawka Poétow): 

Amely pedig ábrázolja az alábbi három költőt: Agnieszka Osiecka, Zbigniew Herbert és Jan Brzechwa. Felavattatott 2004-ben. Van mellettük kerékpár is, én nem akartam, de tényleg, csak hát így alakult (nem volt kedvem odébb tenni, nem volt hova).

Mellettük, szinte velük szemben I. Vlagyiszláv (1262-1333) lengyel király szobra található meg egy kis beszögellésben. Mi I. Ulászló néven ismerjük, ő volt az, aki a tartományurak országlásában vergődő Lengyelhont egyesítette, s felvette ismét a királyi címet. De nem azért van ide állítva, hanem mert ő volt az, aki szabad királyi várossá tette Tarnówot 1330. március 7-én, erre utal kezében összecsavart okirat. Felavatták 2009. július 2-án, alkotója a krakkói képzőművészeti egyetem professzora, Czesław Dźwigaj. 

A lépcsők alján pedig a katyni mártírok lépcsőjének tövében áll az Ismeretlen Katona Sírja (Grób Nieznanego Żołnierza), egy első világháborús, majd az utána következő függetlenségi harc emlékműve (alkotó: Bronisław Kulka, felállították 1931. július 28-án): 

Ha pedig visszatérünk a Bem-szoborhoz, ha onnan is lemegyünk a dombról, két emlékművet láthatunk egy hosszú téren, középütt közúttal végigszabva. Az egyik a sztálinizmus áldozatainak emlékműve a Plac Ofiar Staliniusmu téren:

2000. szeptember 17-én avatták fel, Stefan Daus, Wojciech Kosiński műve. A szikla, mert ketté van repedve, 1939. szeptember 17-ét jelképezi, amikor immár a Szovjetunió is nekitámadt Lengyelországnak, s kettészakadt az állam földje. A 6 méter magas főalak Lengyelországot jelképezi, bal kezéből három sas repül fel, a negyedik – a jobb kezében tartva – viszont épp a földre hull. A szimbolika nekem kissé homályos, ugyanis nem tudom, a három sas hova repült fel (szabadon), s a negyedik – amely nyilván a szovjet szférába esett – miért hullott le? Mert a többinek aztán olyan jó sora volt… Na mindegy. Az emlékmű sarokkövét II. János Pál pápa szentelte fel 1999. június 16-án. 

A másik pedig egy parasztpárti lengyel politikusé, Wincent Witosé. Vele elég sok helyen lehet találkozni Lengyelországban, mert mindenkinek útjában volt: előbb Pilsudsky börtönözte be, aztán a nácik. A kommunistákat már nem élte meg, 1945-ben meghalt 10 km-re a város melletti Wierzchosławicében, ahol született. A szobrát 1988. október 8-án avatták fel, alkotó Józef Potępa volt (megint csak a krakkói egyetemről). Mivel Witos a két világháború közötti korszak nagy politikusa volt, de nem szocialista, a lengyel szocializmus bukásának előláthatóságáig kellett várni, amíg ezzel a szoborral rehabilitálták őt. 

Ezzel belvárosi sétánkat befejeztük, s most már csak a zsidónegyed van hátra. Na, az egy kicsi, de érdekes menet lesz.