Ha Nápolyban járunk, s van elég időnk, áldozzunk némi időt a Régészeti Múzeumra. Nagy haszna van. Ugyanis annak a szobrászati és képi világnak (festményeknek és mozaikoknak), amelyeket a római korról a köztudat ismer, kb. 10 %-a e falak közt található meg. Lendületes fölénybe kerülünk másokhoz képest, amikor könnyedén megjegyezzük egy–egy reprodukció láttán: ó igen, ez itt van. (A sznobok önállótlanok és buták; de ezt sem olyan könnyű összehozni.)

Ha a múzeumban csapadékos vagy azzal rémisztgető időjárás elől húzzuk meg magunkat, készüljünk fel egy jó kis sorban állásra. Amikor én mentem ide (2018 októberében), esőre állt az ég. Eredmény: 200 méteres tömeg a metrómegállóig. Nekem szerencsém volt, megérkeztem, még mielőtt ennyire feldagadt volna, így csak 50 métert kellett kibekkelnem 20 perc alatt.

A bejáratnál, ha csoportosan jelenünk meg, ne mérgelődjünk azon, ha elénk toppan valami kultúrlény, aki elszántan akar minket (angolul) végigvezetni a termeken. Nem ingyen teszik; el kell hessenteni őket és kész. A hátam mögött álló nyugdíjas négyes csoportosulás azonban udvarias volt a magamutogató ciceronéval szemben, aki egy ötven év körülő nő alakjában szállt rájuk. Végül dühödt vitává fajult a dolog, aminek zárásaként elé toppant egy Leslie Nielsen–szerű úr, s ráförmedt a tolakodóra: a felesége az antwerpeni egyetem klasszika-filológusa (itt rábökött egy bágyadtan mosolygó, két fejjel alacsonyabb, csenevész nőre), jobban ismeri ő azt, ami bent van, mint bárki itt – úgyhogy több tiszteletet, értjük egymást? A rámenős idegenvezető sértetten vállat rándítva elfordult tőlük – de némi téblábolás (helyzetének újrapozícionálása) után gyorsan kiszemelt magának egy újabb társaságot… 

A bejárat mögött le lehet (kell) pakolni nagyobb méretű dolgainkat, a kabátok és válltáskák maradhatnak. Fényképezni szabadon lehet, fotójegy nincs. A bejáráshoz kb. 3–4 óra kell, attól függően, hogy van-e klasszikus műveltségünk. Ha van, akkor kevesebb, ha nincs, mert menet közben tanuljuk meg a dolgokat, lehet az 5 óra is. A földszinten kávéautomata van és a hátsó udvarra vezető kijáratnál dohányozni is lehet. (Rám fért.)

Először is magáról a múzeumról, amely az utca fölött húzódik el, s egy hatalmas barokk palota. Nem e célra épült; eredetileg lovassági laktanya volt (Giovanni Vincenzo Casale, 1585), aztán némi átalakítás (Giulio Cesare Fontana, 1610–1615) után a nápolyi egyetem ragadta magához (1616–1777). Ez után döntött úgy IV. Ferdinánd (1751–1825), a második Bourbon–házi király, hogy a különböző uralkodói palotákban (és padlásokon, meg alagsorokban) található műalkotásait egy helyre összpontosítja. Volt mit; ugyanis apja (a tévesen III. Károlynak nevezett első Bourbon Nápoly és Szicília trónjain) bevezető pármai uralkodása után magával hozta az anyai ágról származó Farnese-család ókori gyűjteményét, amely nagyobb része nem Nápolyból és környékéről, hanem Itália összes területéről, de leginkább Rómából származott. A pármai kollekciót III. Károly Herculaneum és a Nápoly általa elrendelt ásatásai folytán gyarapította. Ferdinánd jóvoltából 1801-ben nyílt meg itt a királyi könyvtár (ez 1925-ben átment a Királyi Palotába, látogatható), majd több részletben a régészeti múzeum, amely 1816-ban lett teljesen feltöltve anyaggal. Ne legyen reményünk a régi útikönyvekben: még most is állandóan változtatnak valamit a tárlaton, hol kivesznek belőle dolgokat, hogy belehelyeznek, egyszóval „mozgalmas” a gyűjtemény.  Az épület utolsó, mai változatát 1821–1825 között Pietro Bianchi építész hozta össze. Bejárat után hatalmas terem jön, majd két emelet, két oldalt két belső udvar, s egy hátsó, kétszárnyú lépcsőház. Ennek első emeleti fordulóján Bianchi helyeztette el az alapító IV. Ferdinánd 3,6 méteres szobrát még annak életében (Antonio Canova alkotása).  

A szobor rendkívül hangulatos, ui. az uralkodót Minerva jelmezében ábrázolja, tehát mellvért van rajta és görög rohamsisak, viszont tógaszerű köpönyegbe van beburkolva, ezzel azt akarta mutatni, hogy a király a görög–római művészet támogatója. Ez igaz; egyébként primitív és sötétlelkű zsarnok volt, ellensége minden ún. felvilágosodásnak, amelyet vértanúk hulláinak tömegei bizonyítanak; kétszer is elkergették a trónjáról; emellett ronda is volt, szegénykém. De olyan zsarnok nincs, akinek ne lennének jó ötletei… (Canova nagyon rátalált a patrónusára, mivel a Piazza del Plebisciton is dicséri egy IV. Ferdinánd–lovasszobor a kettős – ti. a pénz és a tehetség – együttműködését.)  

A földszinten a nagyobb szobrok találhatóak meg, köztük legtöbb császári jelenség. Végigmentem előttük, s próbáltam kitalálni a feliratok nélkül, ki kicsoda volt; mindenkinél sikerült, ennél viszont megakadtam:

Végigsoroltam magamban az összes császárt időrendi sorrendben, s aztán fejemre csaptam: hát persze, Alexander Severus! A világ legjelentéktelenebb uralkodó(cská)ja, hatalma 222–235 között tartott. Ironikus módon ő itt a leghatalmasabb... Elődje, Caracalla sokkal karizmatikusabb (vagyis őrültebb) egyéniség volt, bár őt is a saját katonái ölték meg (speciel vizelés közben).  

Ezekhez képest a jólelkű Vespasianus látványa maga a felüdülés…

Ha a szobrokat nézzük, láthatjuk, hogy ezek egyenalkotások voltak: kifaragtak egy központi művet, majd ezek másolatait terjesztették, így aztán egyik sem teljesen hasonlít a másikra. Ld. pl. Caracallát, akinek másik szobrában csak annyi az azonosság az előbbivel, hogy mindkettőben a fékezhetetlen indulat jelenik meg. (S ezzel eszerint még hivalkodott is. Igaz, ettől legalább féltek az alattvalók. Hol van a középkor uralkodóinak nyájas, szinte szerény ábrázolása?)  

Az emeleteken (kettő is van belőle) egy sor olyan alkotást találunk, amelyek minden jobb tan– és ismeretterjesztő könyvben szerepelnek. Ki ne hagyjuk őket! Csak néhányat említek meg közülük, felkeltendő az érdeklődést.

Először is a főlátványosság, a Farnese–bika.

Ábrázolja pedig az a pillanatot, amikor két zaklatott ifjú (egy ikerpár: Amfion és Zéthosz) úgy dönt, hogy bosszút áll anyjuk (Antiopé) sanyargatóján, vagyis Dirké királynőn, s oda akarják kötözni egy tomboló bikához, hogy az kiszaladjon vele a nagyvilágba, perszer szétzúzva a vonszolt áldozatot. Mondják a művészettörténészek, hogy mesterkélt a szobor, nem épp a legjobb alkotás; nekem tetszik, mert mozgalmas. Egyébiránt Caracalla egyik római fürdőjében találták meg 1547–ben több darabban. Mindenféle betoldásokkal állították helyre, s habár ma már nagy divatja van annak, hogy ezeket leválasztják az ókori eredeteiekről, ennél nem lehet: különben összeomlana.  

A másik csúcsmutatvány természetesen a Pompeiiből előkerült és falról leszedett Nagy Sándor–mozaik, ezt nem kell bemutatnom, csak a tömeget, ami előtte áll: s ez még egy istenes állapot volt.  

Nekem kifejezetten rokonszenves volt a térdeplő barbár szobra is, mert ebből legalább már tudom, hogy honnan mintázták meg Asterixet:  

És hát persze itt vannak a szokásos képek is, szintén mindenki ösmeri őket. (Nem? Na, azért.)  Pl. Szapphó arcképe, szintén Pompeiiből.

Természetesen nem az, mert a szájához tartott íróvessző nem azt jelentette az ókori jelképrendszerben, hogy költő volt, hanem azt, hogy okos és megfontolja a gondolatait, miközben ír. S mert tud írni, hát úrinő.  Szintén nem lepődünk meg e kép láttán:  

Kedves, jelentéktelen kispolgári házaspár. Vagy túlélték a tűzhányót, vagy nem. 

No és hát persze az utcazenészek:

Még folytathatnám –  a teljes felsorolás szétfeszíteni e blog kereteit, ehhez professzionális útikalauz kell. (Ld. pl. a Farnese–Herkulest.) (Megjegyzés: a földszint alatt egy kurta egyiptomi kiállítás vár ránk, a második emeleten evőeszközök és használati tárgyak, persze, mind Pompeii romjai közül.) 

De szeretném tudatosítani még egyszer: aki elmélyült már az ókori Róma világában, az bólint örömmel, ha ezeket meglátja. Sajnos, ide kell egy csipetnyi (csipetnyi?) klasszikus műveltség, mert e nélkül ugyan lehet nézni a dolgokat, csak nem fogjuk fel, hogy mi micsoda. (Ld. a császárszobrok problematikáját.) Viszont akár van, akár nincs, az egész azért vonzó, mert mutatja azt az esztétikai egységet, amelyben a Római Birodalom évszázadokon át élt. E helyütt még nem jelennek meg a késő–római korból eredő, a korábbi művekhez képest kidolgozatlan, merev szobrok (a zavarosból átmenet a barbárság, a román stílus felé), nem, ez még a csúcspont. Viszont az is látszik, hogy hiába múltak el az évszázadok, újítás, fejlődés nem jelent meg: ami jó volt Vespasianus korában, az jó volt Alexander Severusnak is. Nem csoda, hogy ez a megújulásra való képtelenség elhozta a maga szomorú gyümölcsét.  

S valami mást is észre lehet venni: a természetességet. Ezek az alkotások nem akarnak a mai értelemben véve „művészieskedni”, itt nem arról van szó, hogy alkotója „ki akarta fejezni önmagát”. A minőség e nélkül is ment. Mert egy műalkotásnak nem az az értelme, hogy megszerettesse az alkotót, hanem az, hogy az alkotó megszerettesse a művet. És ezt a rómaiak pontosan tudták. Tehát Alexander Severus a maga pőreségében, lógó farokkal fogadja a hódolatot. De a szobra ott van a főtéren, s ennyi elég ahhoz, hogy mindenki rájöjjön, ki az úr. 

Van azonban két hely, amelyet mindenki előzetes tudás nélkül is önfeledten élvezhet. Nem a kávéautomatára és a mosdóra gondolok. Az egyik a második emeleten lévő hatalmas terem, amelynek neve Sala della Meridiana, s így néz ki:

Teljesen funkciótalan, csak sétálni lehet benne, nem római, nem görög, nem görögök római másolata, hanem barokk. A XVII. században alakították ki, amikor itt még az egyetem székelt, ez volt a nagyterme. Most csak úgy van. Illetve lenne egy funkciója, mivel átvonul a kövezetén egyik saroktól a másikig egy sárgaréz sáv a 12 csillagjegy (állatőv) jelképeivel. Az volt az alapötlet, hogy a falakba helyezett napórák segítségével a beeső napsugarak e sávon kövessék nyomon az év előrehaladását. 1790–1793 között kezdték a kiépítését, de aztán pénztelenség miatt megállt a projekt, s IV. Ferdinánd inkább a könyvtárat helyezte el a teremben. Aztán az is elment, s maradt az üres nagyterem.   

A másik egy kisebb szoba. Nem mondom meg, hol van, tessék megtalálni. Morc portás áll ajtajában, s ha sok a látogató, bezárja azt. Ez a nemi élet kiállítóterme, olyan festmények és szobrok vannak itt, amelyek a szexualitást ábrázolják. Régi útikalauzom (még az 1960-as évekből) azt írta, hogy ide nők akkoriban nem léphettek be. Ma már persze ez nem így van, nagyon helyes, vessünk véget a prüdériának: