(A címadásért előre elnézést kérek. Beugrott, és nem tudok tőle szabadulni. Az emberi gyengeség, na.) 

Ha a cseh–osztrák határ melletti városkába, Mikulovba (régi, általunk jobban ismert nevén Nikolsburgba) vetődünk el, s le akarjuk tenni a kocsit a belvárosban, a vár alatti központi parkoló (az A. Muchy és a Komenkého utca között) két szempontból is tiszteletet kell, hogy ébresszen bennünk. Egyrészt azért, mert örülhetünk annak, ha főműsoridőben (a kastély nyitva tartása alatt) kapunk ott szabad helyet. (Este persze már töküres.) Másrészt azért, mert ez egy zsidó legenda területe, s most ezt mesélem el. 

De előbb jöjjenek a történelmi adatok a helyi zsidóságról – akit csak a mese érdekel, nyugodtan ugorja át a következő két bekezdést.

A városban 1420-ban jöttek be zsidók, amikor Alsó-Ausztriából kiüldözték őket; sok utat nem kellett megtenniük, de ez már a Cseh Királyság része volt. Az éppen uralkodó Lichtenstein–herceg fogadta be őket. A város kedvező volt a kereskedelemnek, mert a cseh és magyar áruk itt cseréltek gazdát a zsidók közvetítésével: a morva bor és a cseh posztó innen délre, a magyar élőállat (marha) északra ment. 1454-ben újabb betelepülési hullám emelte a létszámukat, mert akkor éppen Brünn (Brno) és Znaim (Znojmo) környékéről üldözték el a zsidókat.

A közösség első rabbija Judah Löw ben Bezaleel (1512-1609) volt, aki 1553-1573 között vezette az itt élőket, s itt jesivát (oktatási központot) alapított. Ne keressük a sírját: Prágába ment, ahol aztán – a monda szerint – ő volt az, aki megalkotta az agyagból készített szörnyet, a Gólemet… 1575-ben már különleges szerepet kaptak a zsidók, mert ekkor lett a vár ura a Dietrichstein-család, amelyik jóindulattal viseltetett irántuk. 1648-ban itt állították össze a zsidó önkormányzat törvénykönyvét (amely 1919-ig volt hatályban), a szerkesztőbizottság élén Menachem Mendel Krochmal állt. 1670-ben újabb hullám érkezett Bécsből (innen is kiutasították őket), s amikor a keresztény seregek bevették Buda várát (1686), a törökökkel kollaboráló zsidók közül 270-et szintén ide telepítettek le. Talán ennek volt köszönhető, hogy David Oppenheimer rabbi itt hozta létre Csehországban az első szegény gyermekek taníttatását vállaló alapítványt. (Ennek 7.000 kötetes nyomtatott és 1000 kötetes kéziratos könyvtára volt; még a nácikat is túlélte, most az oxfordi egyetem könyvtár dísze.) Mária Terézia alatt már a lakosság fele (3.000 fő) volt a hitközség tagja; a többi német volt. (Soha nem jegyzett fel senki sem ellentétet a két nép között.) Innen származott Josef von Sonnenfels (1732/33 – 1817), aki ugyan zsidó származású volt, de katolikus, és jogtudományi egyetemi tanár lett Bécsben, e minőségében segédkezett II. József számára kiadni a Türelmi Rendeletet.

A XIX. sz. közepétől azonban a zsidók viharos gyorsasággal kezdték elhagyták a települést, mert 1848-ban megkapták a szabad költözködési jogot. (Addig a nekik kijelölt gettóban élhettek, legfeljebb az egyikből a másikba települhettek át.) A zsidók Bécsbe, Prágába, Brnóba (Brünnbe) vándoroltak, a város lassan elvesztette héber lakosságát. 1904-ben már nem voltak többen, mint 749-en egy 8.192 létszámú városban.Egy fényképet találtam a gettóról, így festett néhány öreg őslakóval:

1938-ban már csak 472 zsidó élt itt. A németek őket sem kímélték, de kb. 110–en túlélték túl a Holokausztot. (Még időben elmenekültek.) Azóta sincs nyoma aktív zsidó életnek a városban. Az utolsó itt eltemetettek közé 21 magyar zsidó tartozik: 1945. április 15-én egy német munkafelügyelő lőtte le a helyi téglagyárban dolgozókat. Aztán a németeket 1945-ban a csehek a kollektív bűnösség elve alapján kizsuppolták Ausztriába. 

A vár alatti északnyugati utcák jelentik a volt gettót. Egyetlen fontosabb látnivalója van a területnek, mégpedig a zsinagóga, amely jóféle régi orthodox szokás szerint sem toronnyal, sem kupolával nem akar dicsekedni.

Belseje a lengyel mintát követi. 

A szószék (bima) négy oszlopon áll, ez tartja a kilencre osztott boltozatot; különlegessége az, hogy mögötte a tóratartó díszítése ugyan leplet, vásznat mutat, de az élénken színezett, faragott fa. Az épület egyébként kívülről és belülről is dísztelen, csak a mennyezet van rokokó, kanyargó, szürke stukkókkal elárasztva.  

Na, de térjünk rá a történetre magára. 

Tudni kell, hogy Isten megszentelt napja, a Sabbath (vulgo: szombat) szabályai szerint egy jámbor zsidónak nem lehet semmiféle munkajellegű dolgot csinálnia, csak szemlélődnie, de úgy, hogy még a háztartással sem szöszmötölhet. Ebbe beletartozik az is, hogy nem kelhet útra. Igen ám, de hol kezdődik az „út”? Nos, erre való annak kijelölése, hogy lakóhelyükön mely ponttól számít az, ahol már valaki kilép a neki rendelt pihenőzónából. Ezt figyelmeztető jelzésekkel oldják  meg. Ennek egyik fajtája egy lánc (szegényebbeknél egy kötél), amelyet kifeszítenek egy utca fölött: ezen belül lehetett grasszálni, ennek átlépése esetén azonban a delikvens már „útnak indult”, tehát megsérti a Szent Szombat előírásait, amiért majd nyilván megkapja a maga méltó dorgálását a pokolban. (Neve: „eruv”. Ma is alkalmazzák Izraelben, elég a nevére rákeresni.) Bolond egy szabály, mert ennek alapján az a zsidó, aki családjával az egész hetet átgürcöli, még arra sem „vetemedhet”, hogy kimenjen a szomszédos domboldalra pikniket tartani; ezt neki hét közben kell megoldania, de akkor meg folyik a termelés. Jelen időben írom a dolgokat, mert az orthodoxoknál ez még mindig dívó szabály. Ezzel a rigorózus ötlettel a gettóbeli zsidók még nehezebbé tették az életüket ahhoz képest is, amit adott nekik a sors. 

Az itteni (12 zsinagógával működő!) hitközség szellemi őre volt a XIX. század elején e falak között élő nagy tekintélyű pap, Morvaország főrabbija, Mordeháj Bnet (Benet, Benett, ahogy tetszik.) [Csurgó, 1753 – Karlsbad (Karlovy Vary) melletti Lichtenstadt, 1829]. Nikolsburg ekkor még egyfajta zsidó „püspöki” székhely maradt 1851-ig. A nagy rabbi így nézett ki. 

A helyi zsidók is úgy gondolták, hogy lelki üdvösség megőrzése végett kitesznek egy eruvot a város határába: eddig és ne tovább! Csakhogy ehhez az egyik ház keresztény tulajdonosának az engedélye kellett volna. Hentes volt, neve: Topolanski. Hivatalosan megkeresték őt, hogy adja engedélyét a falfúrásra. Ő viszont azt felelte: személy szerint őt nem zavarná a lánc, de vannak, akiket igen, nem mindenki szereti itt, kérem, a zsidókat, s ő nem akar magának kellemetlenséget, szóval, hagyjuk a témát, s ezzel finoman elhajtotta a küldöttséget. 

A zsidók a város vezetőjéhez fordultak, hogy segítsen rajtuk. A hivatalok mélyén azonban felcsapták az Osztrák Polgári Törvénykönyvet, s abban az állt: más vagyontárgyát csak akkor lehet a tulajdonos akarata ellenére használni, ha közérdek kényszere áll fenn. Ez meg nem az. Senki nem kényszeríthető arra, hogy a házának falát (akár csak pár tiplis csavarral) egy vallási kör rituális figyelmeztetéseinek elhelyezésére engedje át. Sajnáljuk, ez van. 

A zsidók akkor Bnethez fordultak, aki éppen a szokásos fóliánsaiba mélyedt. Végighallgatta a panaszukat, aztán azt mondta: ha nem megy hivatalosan, majd megy talán máshogy. Bízzák rá az ügyet, majd ő cselekszik. 

Elballagott hát a ház gazdájához. Fellépése látványos volt: hatalmas medvekalapban vonult, kaftánnal, kezében bottal, előtte egy-egy sarokra rohangált a szolgája, hogy az utcáról eltűnjön az összes nőszemély. A Mester nem kívánta szent ügyekben beszennyezni velük a tekintetét. 

Topolanski úr épp a háza bejáratnál üldögélt, pipázva szemlélgette a nyugodt tájat. Mikor meglátta, hogy a rabbi felé veszi az irányt, felállt és néhány lépést tett felé – Bnetnek nemcsak a zsidók, de a csehek és németek között is óriási tekintélye volt, megtiszteltetés volt bárki számára, akivel szóba állt. 

Bnet ekkor lendületes szónoklatot vágott ki előtte. Ezt mondta neki: mivel a hatóságok neki adtak igazat, senki nem tehet panaszt ellene, ha nem teljesíti  a zsidók kívánságát, s erre nem is kényszeríthető. De figyeljen jól egy olyan ember szavaira, aki már majdnem 80 éve e földi hullámverésben él. Az, amit az emberek igazságnak hívnak e földön, csak vásári komédia, de mindegyikünk fölött ott trónol a legfőbb bíró, az ítélő isten, aki nem törődik azzal, hogy gyermekei miként és miért marják egymást a Földön; az ő szívének, bármely vallású is legyen az, egyformán kedves mindenki, aki helyesen cselekszik. Ne féljen hát attól, hogy eleget tegyen e kérésnek, s hogy megelőlegezze az Ő bizalmát, beleegyezése esetén áldásában részesülhet: a családja jómódban fog élni, a házat pedig sosem éri láng…   

Ez hatott. A gazda, ellágyulva a rabbi hatásos fellépésétől, némi hatásszünet után engedélyezte a lánc kampójának elhelyezését a háza falán. Meg is kapta az épület a környéktől az „Eruwhaus” („láncház”) nevet. 

S láss csodát…! A ház környékén többször tűzvész pusztított, először 1830-ban, Bnet halála után; aztán jött 1866 és a többi. Ám a Topolanski–ház mindig megúszta a lángokat. Nem csoda, hogy elterjedt az emberek között: talán Benet rabbi nemcsak a levegőbe beszélt, amikor áldást osztott a hentes lakhelyére? 

De azt azért tegyük hozzá, hogy ez  történet először 1929-ben jelent meg. [Lelőhelye: Hugo Gold szerk.: Die Juden und Judengemeinden Mährens in Vergangenheit und Gegenwart (Brno, 1929)] Költői szülemény? Ahogy vesszük. Mert eleinte (amíg nem volt tűzvész) mit írjanak le? Hogy a rabbi tett egy ígéretet Isten üres kontójára? Aztán jött a tűzvész. Véletlenül megúszta az épület, van ilyen. Na, de a következő… Meg a harmadik… Az már más! Ekkor került elő az emberekben a gondolat, hogy talán mégis Bnet rabbi keze van a dologban. A ház egyébként így nézett ki 1927-ben a Hickl's illustrierter Jüdischer Volkskalendar 1926/27. sz. számának fényképe alapján: 

Az más kérdés, hogy már nincs meg, mert a kommunista érában lebontották. Na, ja: Bennett rabbi csak a tűzvész ellen kérte Isten segedelmét, a városrendezés megfékezésére már nem tehetett ígéretet. Volt persze, aki a bontást látva azzal magyarázta a dolgot: a házat már nem védte meg az Úr, mert nem volt rajta a lánc. (Nem volt gettó.)

Egyébként meglátogathatjuk Mordeháj Bnet–et is. A várkastély háta mögötti domboldalon található meg a zsidó temető, benne impozáns, fehér ravatalozóval (abban kis történeti kiállítás). 

A temető a szokásos: lejtőn ülő kis kőtáblák héber felirattal,  majd az XIX. sz. végétől nagy márványtömbök és oszlopok némettel.

De van egy, amely tele van kövekkel lenyomott papírcetlikkel. Ez Bnet sírja. S hogy mit várnak ettől az ide zarándokolók? Nos, a zsidóknál nincsenek olyanok, hogy szentek – de olyan rabbik vannak, akikről feltételezik, hogy örök lelkük megértő, aktív kapcsolatban áll az Úrral, s esetleg (de nagyon esetleg, és csak ha kedvük tartja) segítenek a hozzájuk folyamodóknak. A sírjára helyezett cédulák a kérelmeket s kívánságokat foglalják magukban. 

Nem zsidók ne próbálkozzanak. Nekik ott van Szent Antal.