Korábbi posztomban bemutattam Znojmo legfőbb látványosságát: a várhegy déli oldalát, róla a völgyre nyíló széles kilátással. Csak ismétlésként, hogy miről beszélek:

A Szent Miklós-templom oldalfala mellől nézve pedig így fest az erődítmény túloldala:  

Meg kell jegyeznem, hogy ezek a képek verőfényes nyári időben készültek. Azonban a várhegy a legszebb látványt alkonyatkor nyújtja a vörösessé váló fehér templomfal miatt. 

Nos, korábbi utam alkalmából kb. csak ennyit sikerült megtekintenem a városból, én azonban alapos ember vagyok, s kilenc hónap múlva visszatértem ide, hogy maradék részét is áttekintsem. Voltak reményeim, mert pl. van egy domb a vártól nyugatra, alatta a víztároló, s tetején templomtornyok csábítják oda az embert. Vajon mi lehet ott? És mi a város tornya mögötti téren? Meg aztán mi az a kéttornyú templom ott lejjebb? Ezeket mind meg kell nézni!

Nos, a túrám kínosra sikeredett, mivel pár óra múlva arra a meglátásra jutottam Anettel, hogy ezt a vacak helyet hagyjuk itt, ebben a városban semmi nincs, rendben tartott ugyan, de érdektelen, a lakosság józansági állapota pedig nem volt megnyugtató. 

Kezdjük azzal, hogy a Rotunda melletti sörfőzdét átépítik. Korábban még volt ott egy kapu, amely rozsdásan dacolt az idővel, s a kilátáshoz egy szűk sétányon lehetett eljutni mellette. Ez még most is fennáll, de bontják a kerítését, ahogy látom, renoválják a sörgyárat, szerintem ezt a szűk sétányt és a bejárat előtti teret össze fogják nyitni. Nagyon helyes, a szakadt vakolatú épületek csak a szépelgők számára hangulatosak (tele van velük a net…), s elégedetten állapítottam meg, hogy a korábbi posztomban szereplő tájkép immár maga a történelem, én meg szeretem, ha annak részese lehetek. Szóval, most ez van:

Vele szemben áll egy nagy, klasszicista épület, amely gimnázium, s elégedetten hirdeti magáról egy tábla, hogy itt tanított 1849-1850-ben Mendel.

Nincs ezzel semmi baj, csak azt veszem észre, hogy a csehek ki akarják sajátítani Mendelt, ami halálra rendelt ötlet, mert Mendel német volt, szóval a kísérlet pont annyira lesz sikeres, mint az, hogy Dürerből „Ajtósi” Dürer legyen. 

A mellette lévő tér udvarán barokk szentszobrok fogadnak minket:

Ha pedig a főtér felé haladunk, akkor egy kedves terecske, benne szintén egy szobor, de már kúttal. Az ábrázolt alak különben Szent Vencel, Michal Mandík munkája, XVIII. századi. Eredetileg nem itt áll, csak áttették ide.

Kezdetnek tehát jól indult a dolog. Aztán jött mögötte a főtér. Nos, erről nincs fényképem, pedig mániákus fotós vagyok, mindent dokumentálok. Erről azonban annyira nem jutott semmi az eszembe, hogy bár már másodszor jártam itt, eszembe sem jutott miatta elővenni a gépet. A tér egy semmi: kockaköves négyzet, összevissza álló autók, kétszáz éves kis polgárházak. Illetve közülük egy felkeltette a figyelmemet. Ez állt rajta:

Eszerint Napóleon az austerlitzi csata előtt itt szállt meg. A tábla azonban nekem gyanús volt, mert ki volt az alkotója, s ami fontosabb: a megrendelője? Mert ezen se név, se cím. Aztán az ember távolabb áll tőle, és ezt látja:

Rafináltan megtört, többszörös hullámzású barokk kapu fogad minket mellette a Napóleon Étterem cégérével. (Utánaolvastam a neten, pár évig működött, de a közönség egyhangú véleménye szerint ennél már csak a fogolytábori menü és kiszolgálás lehetne rosszabb.) Gondolom, a cégtulajdonos tetette ki a táblát, hátha ezzel idecsalogatja a közönséget. De ha tényleg itt töltötte az éjszakáját a császár, akkor miért nincs erre kitéve egy rendes emléktábla a város részéről? 

De ballagjunk tovább. Pár utcával lejjebb található meg a Mihály arkangyal Kolostor temploma. Ezt még az XII. században építették, az volt a célja, hogy vele váltsák fel a környéken még dívó pogányságot. A huszita háború alatt romba dőlt, majd 1624-ben a jezsuiták kapták meg, ők formálták meg mai alakját. A legújabb átalakítás rajta a templomtorony, mert azt 1852-ben építették át, elkülönülve állt a főhajótól.

Kívülről egy nagy, méltóságteljesen érdektelen épület, belülről egy tessék-lássék díszített, egyterű, szürke hodály. Viszont az oltár előtti mennyezetből látszik, hogy gótikus alapokból, azaz tetőzetből álló épület volt itt. Illetve van.

Mögötte az XVIII. századi cseh szobrászat szokásos tömegcikke, egy Nepomuki Szent János szobor.

Idáig a vállamat vonogattam, gondolom, az olvasó is. Na, jöjjenek a mulatságok. 

A templom egyik fala mellett ugyanis a következőt vettem észre:

Igen, jól tetszik látni. Az I. világháború áldozatainak emlékműve. Egy fakereszt (kb. 1.000 Ft), amelyet átlyuggattak, s azokat bepacsmagolták vörösre. 

A falnak kellett dőlnöm a döbbent röhögéstől, s már rángattam is oda Anettet, hogy szívem, te nálam sokkal jobb ember vagy, humanistább, empatikusabb, mélyebb érzésű, rugalmasabb, de most őszintén: te kit rugdosnál ezért fenékbe? Aki ezt csinálta, aki ezt kitette ide, vagy azt, aki hagyja, hogy ez még mindig itt legyen? (Az egyik nyilván a plébános.) 

Anett vállat rántva azt mondta, hogy a látvány kétségkívül silány, de mivel engem elszórakoztatott, máris van értelme. Hát jó, de azért az I. világháború halottainak emlékműve mégsem azért van, hogy az ember az esztétikai szégyenkezés miatt mulasson…   

Akkor persze még nem találkoztam a szovjet katonával. 

Mielőtt hozzá is ellátogatnánk, ballagjunk le a Komensky térre (közben megnézhetünk egy kéttornyú barokk templomot, ez a dominikánus kolostor, sajnos, nem érdekes). A téren egy egészséges emlékmű fogad minket.

Ez tisztességes alkotás, látszik rajta a korlátozott alkotói elme igyekezete, hogy valamit idetegyen, de ez a helyet, hogy az oszlopon semmi olyan jelzés nincs, ami felgyújtaná a néző figyelmét, kivéve az, hogy a dicsőségkoszorút tartó nőalak alatt fegyvernemek domborművei helyezkednek el. 

Nos, elmagyarázom a helyzetet – érdekes kis történet lesz belőle. Az emlékművet eredetileg a régi városfal helyett létrehozott téren állították fel 1853-ban, mégpedig az osztrák császárságnak a szárd-piemonti király fölött aratott 1848/49-es győzelmének emlékére. Az oszlopot Karel Kopal (Karl von Kopal) ezredesről nevezték el, aki 1788-ban Znojmo mellett született, s a dél-morvaországi 10. sz. zászlóaljat vezényelte 1848-ban. Két csatában is részt vett, a vicenzaiban halálosan megsérült, halála után Ferdinánd császár és király kitüntette őt a Mária Terézia-rend lovagkeresztjével. 

Az oszlop tetején Niké istennő szobra áll, anyaga elfogott szárd hadihajók ágyújából öntetett. (Anton Dominik Fernkorn alkotása, vele már megismerkedhettünk az asperni oroszlánnál.)

1923-ban azonban a városi tanács eltávolíttatta róla a bronz fegyvereket és emléktáblákat, mert ezek az osztrák imperializmust jelképezték és dicsőítették, de Niké maradt, pedig sokan szerették volna az ő lehullását mert, mert az oszlopot a cseh függetlenség emlékművévé akarták tenni, csúcsán a cseh oroszlánnal. Aztán jött Hitler, és a várost egy osztrák körzethez csatolták. Akkor meg azért lett belőle baj, mert a német polgároknak egy szláv ezredes emlékművét kellett nézni, s ez mégsem járja. Tehát a németek sem tették rá vissza a fegyvereket. Aztán végül 2012-ben a csehek döntötték el, hogy legalább a fegyvereket visszateszik rá (a bronztáblákat nem) – amint látom, ott vannak. (Mindez csak azért érdekes, mert a neten egy halom kép van róla és a régi állapotokat mutatják.) 

Vele szemben áll az egyik helyi gimnázium, a Gymnázium Dr. Karla Polesného. Ebből egyedül a főhomlokzat fölötti sas mellett heverő nők keltették fel az érdeklődésemet. (A sasok mindig felkeltik; a heverő nők is. Így együtt még inkább.) A címerállat különben a város címerében szereplő sas, ha felnagyítjuk a képet, ott van a mellén hordott pajzson a Z. betű.

Ej, ha ilyen helyen tanulhattam volna! 

Jó, lépjünk tovább. Jöjjön Igor. (Konrad Babraj, 1953.) Igor így néz ki:

Mint ahogy látható, Igor nagyon boldog, de mennyire! Szinte táncra perdül! Ami érthető az ő esetében, mindazonáltal az ember egy hősi emlékműtől elvár némi emelkedettséget. Ebben a bántóan naturalista alakban viszont ilyen nincs:

Jót mulattam ezen is. Anett azt mondta: Igor éppen el akarja adni a dobtárasát, s most mutogatja a cseheknek, ki mit ad érte, három hosszú szál kolbászt, vagy öt liter sört? Nos, nem hatotta meg őket a dolog, mert 1968-ban a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása közben a polgárság nekiesett a szobornak, hogy lerombolja, s a polgári erők a mai napig küzdenek ezért – egyelőre sikertelenül. Végső soron talán azért nem megy a dolog, mert a szobor nagyon vicces… 

A belváros eme pontján még láthatjuk egy hosszú, üres park mellett a vár egykori hátsó falainak a maradványait, amelyből két részletet elég közölni:

Ha visszakanyarodunk a belváros felé, a körúton egy sok egyforma, klasszicista épület között egy önálló egység vár ránk:

Ez sem nagyon szenved feltűnési viszketegségben, szépen elüldögél egy terecske közepén. Ez a városi színház (Alexander Graf bécsi építész munkája, 1900).   

Még pár utca, s már ott is vagyunk a városháza tornya mögötti Masaryk téren. Ennek minden adottsága meglenne, hogy valami kellemes hely legyen, a park, fákkal, virágokkal, de láthatólag senki nem akar vele mit kezdeni: irgalmatlanul kopár, kövezett, elhanyagolt parkoló ez, közepén egy fáradt barokk szoborral, ez Szűz Máriáé, a másik egy 1958-ban felavatott szobor, rajta ismeretlen személlyel. (Akárki lehet, király, herceg, közönséges hadfi… Mert nem találtam róla információt még a cseh műemléktárban sem.)   

Alján templom, az utcafronti részen fedett szoborcsoport.

Jézus színeváltozása? Valószínűleg. Hogy valami tekintélye legyen, én felszámolnám az előtte lévő utcát, ezt meg körbevenném bokrokkal, sövénnyel, hogy az embernek legyen kedve, mint egy szentélyhez, a közelébe kerülni. (És persze helyre is kellene hozni, mielőtt szétdől az egész.) 

A siralmas tér tetején (mert lejtőn van) egy ijesztő szocreál épület mered ránk, ami most a belvárosi pláza. Láttán eszembe jutott, hogy a cseh vegyipar nagy találmánya a Semtex nevű robbanóanyag, szerintem olcsón meg lehetne oldani ennek itteni, gyakorlati alkalmazását, hogy a helyére egy izgalmasabb vonalvezetésű valami kerüljön. Vagy ha nem kerül semmi, az is jobb ennél…. 

A rajta lévő kerámiasas persze megmentendő. Ez szerepelt a gimnázium tetején is.

Mögötte található meg sétálóutca. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a városháza tornya mellett van egy kb. 100 méteres szakasz, ahol nem lehet autóval közlekedni.

A városháza tornyába (épült: 1348) fel lehet menni, csak minek. Kihagytuk. Annál jobb panorámát úgysem lehet kapni, mint a Rotunda mellől. 

Ezzel a belvárosból lehet is távozni. Megjegyzés: a városban a felsoroltakon kívül alig vannak szobrok, emlékművek, kutak, láttam még egy mellszobrot, de egyebet nem; az utcák mind kopárak. Egyetlen olyan dolgot láttam, amit érdemesnek tartottam lefényképezni: Jack Nicholsont a Ragyogásból.

Persze elég lehangoló, hogy valakinek alkotókedvében csak ennek kopírozása jut az eszébe, művészi eredetiség semmi.   

Nézzük meg, hogy mi van a szomszéd domb tetején! Már jeleztem, hogy van ott egy hívogató kupola. 

Nos, ez a Hradiště, rajta a Szent Hippolit Kolostor. Ez egy közönséges családi házas környezetben helyezkedik el, a domb tetejétől tehát sokat ne várjunk, mint helyszíntől. De az épülettől sem. Láthatólag a szerzetesek azért költöztek ki ide, hogy hagyják őket békében, s jól elvoltak, ill. elvannak most is önmagukban, semmiféle turisztikai törekvést nem észleltem a részükről sem a világhálón, sem a városban, hogy ez meg kellene látogatni. Rajtunk kívül nem is volt ott senki.

Mivel azonban nyilvánvaló, hogy közönségemen már jelei mutatkoznak a türelmetlenségnek, hogy mi lehet itt, hát bemutatom. Szóval, van a templom, amely láthatólag nem a széles néprétegek fogadására terveztetett és dekoráltatott, hanem házi használatra:

Teljesen igazuk van, nem kell minden templomból népünnepélyt csinálni, bár ennek mennyezetén Maulbertsch-freskók vannak. Az előtérben néhány halott püspök szokásos, falba ágyazott sírköve látható. Az udvar ásító közönnyel bámul ránk: hát ti meg mit kerestek itt?

Az épületből kifelé menet láttam egy oszlopot a bejáratnál (ld. erről a legelső képet), amely olyan „korabeli”, értsd: barokk küllemű volt. (Mint maga az épület egésze, hiszen az is a XVIII. században épült.) De aztán észleltem, hogy ez a helyi áramszolgáltató állomása. Megjelenésével azonban teljesen stimmelt ide. Később láttam még több ilyet a környéken. Nagyon helyes, ügyes ötlet ez, hogy a modernnek régies külsőt adunk, s ezzel beleolvasztjuk a környezetébe. 

Úgy száz méter után eljutunk a domb végére, ahol egy gépkocsiforduló van, s mellette a páduai Szent Antalnak szentelt kápolna 1635-ből:

Innen hátulról nézhetjük meg a várdombot, mi több, az egész várost.

Sokkal többet ez nem ad, mint a vár maga, mi több, az többet nyújt a völgyre. A látvány innen csak annyiban érdekes, hogy látni a hercegi kastélyt, amely a sörgyár nyílik, s megint nem sikerült bejutnom oda, mert most meg zárnap volt. 

A dombról lefelé menet vannak még stációk, de ezeket kihagytam. Dögmeleg volt… 

Befejeztük dombunk látogatását, s Anett úgy gondolta, hogy végre mehetünk tartalmasabb szórakozást ígérő, érdekesebb látványosságok felé. Én azonban azt mondtam, hogy van itt még valami, amit a város átellenben, a vasúti híd mögött lévő síkságosabb vidékén meg kell néznem, legalább kívülről: ez pedig a hatalmas premontrei kolostor. Úgyhogy elmentünk oda. 

Hát, feleim az Úrban, ez bizony szomorú egy látványosság volt. 

Ez egy későbarokk épület volt. Itt mindig is kolostor volt, az új épületet 1784-ben adták át, a lehető legrosszabb időben: mert II. József rendeletének megfelelően azonnal világi tulajdonba került: volt benne dohánygyár, azonban elsősorban kaszárnya lett belőle (katonai akadémiával), s így szolgált 1993-ig, amikor a honvédelem otthagyta. Később volt benne villanyzongora-gyár, jelenleg egy znojmói cég hasznosítja palackozott borok tárolására, de az épület 75 %-a kibelezett és leromlott, nem tudnak vele mit kezdeni.

Tekintélyes, a főhomlokzat, igaz? Az bizony.

De mennyire leromlott!

Nos, ez még egy istenes állapot a többi részéhez képest – bár nem tudom, hogy ez a jelző itt megfelelő-e. Mert én körbejártam az épületet, s azt mondom: csak azok lelhetik ebben kedvüket, akik az enyészet fényképezésére szakosodtak. Merthogy ez az üres, kivert és/vagy bedeszkázott ablakokkal maga elé néző épület iszonyúan elhanyagolt.

Jobb sorsra érdemes kertjében tenyészik az embermagasságú gaz; szakadnak le róla a stukkók, horpadozik a teteje, ablakai mögött szétvert helyiségek bámulnak ránk, már ha be merünk tekinteni oda, s nem félünk attól, hogy menekült elmeotthoni ápoltak támadnak ránk karmaikkal a földszinti rácsok mögül.

A templom előtti tér is elhanyagolt:

Ezen Szent Vencel sem segített.(Gondolom, ő az.)

A bejárat mellett találtam egy kis emlékhelyet a kommunizmus áldozatainak.

Miután már láttam az I. világháborús „emlékművet”, ennek a színvonalán nem csodáltam. Znojmó már csak ilyen. 

A főbejárat előtt egy kis tér van, parkolásra, benne egy Hofbauer Szent Kelemen- szoborral:

A nevezett személy (1751-1820) egy helyiérdekű születésű szent volt, aki eleinte péknek készült, a szobor is azt ábrázolja, hogy kenyeret oszt. 

Mögötte vidámpark. Hát, hova máshova, ha nem ide. Nem?

A kolostorba (garnizonba?) különben be lehet jutni, vannak vezetett túrák, de a külső látványtól elment a kedvem. Meg aztán: a neten sehol nem találtam egy rendes, fényképekkel kitömött beszámolót arról, hogy mi vár rám a falak mögött, tehát eljutottam arra a következtetésre, hogy valószínűleg semmi, nem itt őrzik Donatello egyik Madonnáját. Én majd akkor térek ezért ide vissza, ha előbb az épület küllemével kezdenek valamit. Pedig ha megtelne élettel, kicsinosítanák a környezetét (parkosítás, fűnyírás, kutak, ez-az), s eltakarítanák előle a vidámparkot és a borkiméréseket, akkor elég pofás hely lenne. Jó, mondjuk az egy probléma, hogy semmiféle történelmi esemény nem kötődik ide, de akkor is… Ha valahol nincs önmagában vett érdekesség, akkor az érdekesség látszatát kell szolgáltatni! 

S ezt az intelmet Znojmónak nagyon be kellene tartania.