Ha azt mondjuk egy történelem szakos tanárnak, hogy Mikulov, vállat ránt. Ha azt, hogy Nikolsburg, bólint. Miklósvár nem valami fontos hely, csak néhány aprósággal írta be e nevét a történelembe – de ezzel már a világ településeinek 99,99 %-a fölé helyezkedett. Leginkább a nikolsburgi békére szokás gondolni rá. (1621. december 31: a cseh rendek összetöretése után a Habsburg Birodalommal szemben hadászatilag egyedül maradt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem kiegyezett II. Ferdinánddal.) De történt itt más is – majd elmesélem. Bár egyet már elmondtam, ez a nikolsburgi rabbi sztorija volt, oda lehet lapozni. 

Nikolsburg (most már hívjuk klasszikus nevén) kb. 7.000 fős apró város, az egész bemászkálható egy délután alatt. A várpalota benne a fő látványosság. Egy hatalmas sziklán uralkodik a városka fölött. Óriási épület, különösen, ha hátulról szemléljük meg: 

Mégsem hat nyomasztónak, mivel bár elég tömbszerű, de hajlékony, barokk munka, amelynek egyetlen oldala sem olyan, mint a másik. Emellett elég ravasz mutatvány két ok miatt is. Az egyik az, hogy felső szintjének a síkja az alsóbbakhoz képest el van tolva; a másik, hogy az épület egy nagy kősziklán ül, de nem a tetején, hanem inkább benne és rajta, látszik oldalt, hogy a sziklákat körbeépítették, mi több, még a belső, második udvarban is kitüremkedik a téglából a kő:  

A várat 1575 óta a Dietrichstein grófok (a nikolsburgi ágon 1769-től hercegek) birtokolták 1945-ig. (Magyarul a nevük kb. Detrekői.) A kastély jelenlegi állapotában Ferenc érsek-bíboros (1570-1636) építette ki, Giovanni Giacomo Tencalla olasz építész tervei alapján. Ekkor ez még inkább volt reneszánsz, mint barokk. Munkáját Ferdinánd herceg folytatta, azonban a kastély 1719-ben leégett a várossal együtt. Azért sok minden megmaradt belőle, s az új építkezést Christian Alexander Oedtl építész vezényelte le, kb. 10 év múlva jött létre a mai állapot.

A kastély belseje a főtér felől közelíthető meg két módszerrel is: vagy közvetlenül felmegyünk hozzá és belépünk a főkapun, majd teszünk egy nagy kerülőt az épület körül, vagy hátulról tesszük meg ugyanezt. Mindegy, melyiket választjuk: mindkét utat be kell járni. Javaslom az elsőt. Jöjjön tehát a nagykapu:  

Rajta lovakkal. Megjegyzés: valamikor volt itt lótenyésztés (az XVIII. században), de a grófok leálltak ezzel, inkább a bortermelésre összpontosítottak. Tehát: ló toronnyal. (Ez különben a városi templomtorony.) 

Amint belépünk a kertbe, egy buszmegállóhoz hasonló dolgot látunk: négy lábon egy fémtetőt, ami ráadásul lyukas is. De nem akárhogy: mert amint ráesik a napfény, a földön évszámokká válnak a pászmák, csak az egyik jobbra néz, a másik meg fejjel lefelé fordítva balra:   

Nem nehéz kitalálni, hogy Csehország német megaláztatásának az évszámait láthatjuk: 1938 – a müncheni döntés, 1945 – a felszabadulás. Igen? Nos, nagyobbat nem is tévedhetnénk. 

Az alkotója Werner Mally, és 2018-ban került ide a mű egy helyi kiállítás után: átmeneti kölcsön, nem ez a végleges helye, valószínűleg vándorol majd tovább. Ez ui. már 2012-ben készen volt, a müncheni művész a városában és Kölnben közterületen kiállította azt, most meg itt van; az volt a mondanivalója, hogy a nácizmus legsötétebb korszakára hívja fel a figyelmet, egyszóval a műnek semmi köze Csehország történetéhez. 

No, ezzel még nem is lenne baj, természetesen fontos küzdeni nap, mint nap a nácizmus ellen, még akkor is, ha az éppen nem lelhető fel sehol. A bajt én ott érzem, hogy minek kellett ezt éppen ide kitenni? Az ember azért lép be egy barokk kertbe, hogy elfeledkezzen a gondjairól, többek között a történelmi feszültségekről. Erre mi vár rá? Már a bejáratnál a lelkiismerettel ingerlik. Én kirándulás közben elég jól elvagyok lelkifurdalás nélkül is, vonatkozzon az akár az élőkre, akár a holtakra. 

Maga a kert egyébként egy nagy, hosszú, sík tér, virágokkal, oldalt fákkal. Innen látszik a legjobban a kastély. 

Már a kertben találkozunk a már említett Ferenc bíboros emléktáblájával, amelyet még közvetlenül a halála után emeltek: 

Benn, a termekben pedig van egy gipszszobor róla (Nikos Armuditis, 2006): 

És ugyanez bronzba öntve a második, belső udvarban: 

Kissé rejtélyes nekem, hogy miért van ennyire felmagasztalva az illető, amikor a csehekre csak csupa rosszat hozott. Kezdjük azzal, hogy nem is volt cseh: németként Madridban született, majd 1599-ben, 29 éves korában a pápa bíborossá és olmützi érsekké tette. Ferenc volt a legkönyörtelenebb a rekatolizáció, majd a fehérhegyi csata után a csehek elleni elnyomás területén, Morvaország helytartója lett, német-római herceg, majd megkapta a Protector Germaniae (Németország Védelmezője) címet: szóval, ami nekünk Kollonich Lipót volt, az volt a cseheknek Ferenc érsek. Hogy a városának segített, az tény; de egyébként könyörtelen hittérítő és németesítő volt, nem értem, minek példaképként mutogatni. 

Megkerülve a várat bejutunk a két belső udvarba. A hátsó bejárat mellett fogad minket egy fura szobor: ló, amint egy törpe meg akarja ragadni: 

Ezen nem kell kiakadni, a barokk korszak egyik kedvenc kerti figurája volt a törpék mutogatása a kertekben díszítő elemként. Hogy ennek a szobornak most pontosan mi értelme volt, az nem tudni, valószínűleg semmit nem akart kifejezni, csak pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, ahogy mondani szokás.

(Különben ez egy kút. Víz éppen nem volt benne.) 

A belső udvar első mozzanata a torony. Mármint a kisebbek, mert kettő van belőle. Erre viszont fel is lehet menni.

Mert van egy másik is, ahová viszont nem.

A második, még belsőbb udvar a már látott mellszobor és sziklák mellett még rendelkezik egy szobrokkal díszített bejárattal:

Továbbá egy zöld, kovácsoltvas kapuval:

A második udvar maga is kétosztatú, mert van a közepén egy árkád, annak belsejében pedig egy méretes szőlőprés található meg.

Már jeleztem, hogy a Dietrichsteinek nagybani bortermelésben utaztak. Ezért is van az, hogy itt a fő látványosságok egyike egy óriáshordó az első udvarból nyíló pincében. 

Hát van mérete, az tény: 6,21 méter hosszú, 5,24 méter magas, 29 vasabroncs tartja össze (darabja 390 kg.), összsúly 26 tonna, készült 1643-ban. Alkotója a brnói Kryštof Špecht, vagyis (mert magát így hívta) a brünni Christoph Specht. A hordó olyan hatalmas volt, hogy a pincében kellett megépíteni, tehát ez napvilágot sosem látott. Ez jelenleg Európa nyolcadik legnagyobb hordója.

Maximilian von Dietrichstein gróf (1596-1655) rendelte meg, mert a legenda szerint egy olyat akart, amelyben egy évnyi bort lehetett tárolni napi egy palack elfogyasztása mellett. Nyilván túlméretezte a dolgot, mivel számítások szerint kb. 137.500 palacknyi matéria fér el benne, azaz 101.400 liter, ez pedig nem egy, de 376 évre elegendő egy embernek. Valójában a hordót azért építették, hogy a grófi földeket bérlő népek ebbe önthették bele az éves adójukat. Ugyanakkor volt idő, amikor a hordót villámgyorsan kimerítették a népek: a harmincéves háborúban a svéd megszállás alatt (1645 tavaszán) három nap alatt lett száraz a belseje… (A könyvtár meg kiürült, mert a svédek azt kirabolták.)  Hanem aztán a dicsősége gyorsan elenyészett, mert 1690-ben olyan pocsék lett a termés, hogy nem tudták (akarták) beszedni az adót: azóta üresen áll, jelenleg sem használják tárolásra, tehát több évszázada merő látványosság az egész. A pincében még némi eligazítást nyerhetünk a szőlőművelésről, különösen a hatalmas prések érdekesek. Megjegyzendő: ezekből egy a bejárat előtt van. 

A második mutatvány a fölötte lévő könyvtár. Jellemző, hogy ide csak én és partnerem váltottunk belépőjegyet, hiába, hanyatlik a Gutenberg-galaxis. Nyilván nem az volt a célunk, hogy megnézzünk egy könyvtárat (láttunk már ilyet eleget), hanem kifejezetten a Nikosburgi ABC könyvtárát akartuk látni. 

Ez egy 1483-ban (!) kinyomtatott könyv, amelynek hátsó táblájába kötött lapon az ismeretlen szerző a székely rovásírás betűit jegyezte fel; azóta is ebből dolgozik az összes modern ősmagyar. A könyv azért került kapcsolatba a várossal, mert a hercegek könyvtárában lappangott évszázadokon át; 1933-ban Luzernben árverésbe bocsátották, s a Magyar Nemzeti Múzeum sikerrel licitált rá; azóta az Országos Széchenyi Könyvtárban van. 

Így néz ki a lappangás helyszíne: hosszú, széles terem, falai tele fóliánsokkal.

Azért van itt a középkorhoz és a felvilágosodás századához képest „új” anyag is: mint pl. a Figaro néhány évfolyama. (Cseh nyelvű anyagot nem szabad itt sem keresnünk. A Dietrichsteinek a némettel, a franciával és a latinnal törődtek.) 

Kifelé menet érdekes beszélgetésbe kerültünk a könyvtár kalauzával, egy ötven év körüli hölggyel. Felvetettem neki, hogy a város ugyebár régebben német volt. Igen, bólintott. És mi történt velük?

- Went out – felelte angolul. („Kimentek”.)

Ez magyarán azt jelentette, hogy a csehek 1945-ben minden németet, még az antifasisztákat, mi több, a hazatért zsidókat is vagy vagonba dobáltak, vagy átkergették a határon.  Próbáltam finomítani egy kérdéssel a válaszát:

- Deported? („Deportálták őket?”)

 A hölgy bájosan nézett rám, félrebillentette a fejét, és nyájasan megismételte:

- Went out.

Végül is igaz… 

A harmadik túra a vár első emelete, a képtár. Sajnos, itt sok látnivaló nincs: szépen rendbetett falazatú, de különben ritkás tárlókkal berendezett szobák várnak minket, meg egy-két bútor, néhány barokk, középszerű festmény. Oka ennek az, hogy 1945. április 22-én megint leégett a vár. A visszavonuló nácik gyújtották fel, a falakon kívül semmi nem maradt meg belőle. Ez azért volt rettenetes, mivel a németek itt harácsoltak össze mindenféle műkincseket, s nem akarták, hogy ezek a szovjetek kezére jussanak: inkább lángot dobtak rájuk.) 

Én is csak azért akartam bejutni ide, mert kíváncsi voltam, megjelölik-e azt az ablakot, ahonnan Bismarck 1866-ban ki akarta vetni magát. 

A königgrätzi porosz győzelem után (1866. július 3.) I. Vilmos a hadaival idáig hatolt előre, de nem ment tovább, nem tudta, mit tegyen. Vágya az volt, hogy díszszemlével vonuljon be Bécsbe; csakhogy Bismarcknak nem ez volt a véleménye. Ő annyit akart elérni, hogy a dunai monarchiát kikapcsolják a német császári trónért folytatott küzdelemből, de azt nem, hogy I. Ferenc József birodalma végzetes tekintélyrombolást szenvedjen el, s végül konföderáció legyen, vagy (ne adja Isten!) darabokra essen szét. Neki egy német vezetésű erős szövetséges kellett, amelyik uralja a német birodalmi politika életteréhez tartozó nem-német területeket is. Kétségbeesésében, hogy királya nem képes megérteni ezt, azzal fenyegetőzött, hogy kiveti magát a palota ablakán. Ez hatott; Vilmos a fegyverszünetet itt kötötték meg július 26-án, s mindenki uralkodhatott tovább. 

Nos, azt nem tudni, hogy melyik ablakkeret volt a Vaskancellár tekintetében, nem jelölik meg a hisztéria helyszínét. Hát nézzük, miből lehet így gazdálkodni. 

Itt van a Dietrichsteinek „házitrónja”, ahol megpihenhetett a nagyúr bál közben, vagy fogadhatta a kérelmezőket: 

Aztán áll itt egy teljesen szétrobbant állapotban lévő spinét. (Az egyik turista kivárta azt, amíg eltávolodik a csoport, és megpróbált rajta dallamokat lejátszani. Na, vajon sikerült neki?) 

Láthatunk egy gyatra festményt, amelyen 1515. július 22-éről szólt; Zsigmond gróf e napon ülte menyegzőjét Bécsben Barbara von Rottal-lal. A meghívott vendégek rangja jelezte az esküvő méltóságát, s többek között ott szerepelt a magyar király is, vagyis II. Lajos. Az ismeretlen piktor elképzelése szerint így nézett ki: 

Szóval turbánban. Hát ennyit arról, hogy a határainktól kb. 200 km-re lévők hogyan képzelték el a magyarok uralkodóját. Minket igazából sosem értettek meg Európában… 

A következő apróság egy városházi szék (feltehetően a polgármesteré) 1625-ből. Na, és mi ezen a látványosság? 

Az, ami az alján van. Illetve ami nincs.

Mert az egy dolog, hogy a felirat szerint a szék megújíttatott 1930-ban, azonban csak a polgármester és az alpolgármester neve olvasható rajta, utána viszont van még két név (számmal jelölve), de ezek ki vannak festve. Vajon milyen rossz fát tettek a tűzre, hogy le kellett mázolni fehérrel a nevüket?

Két megoldás lehet: 1) nagyon nácik voltak, 2) nagyon nem voltak nácik. Viszont annyira mégsem kenték be őket, hogy ne lehessen valamit kihüvelyezni belőlük. Vagy lehet, hogy ezzel akartak üzenni a hatalomnak, mondván: kitakartuk őket, legyen meg a teljesített elvárás öröme, de annyira azért nem, hogy egy kis oldószerrel ne lehessen előcsalogatni az eredeti neveket? Hm. Fura a dolog. Nem szeretem a félmegoldásokat. 

Az utolsó szobában itt van az utolsó uralkodó herceg, II. Sándor (1899-1964), teljes nevén Alexander Albert Olivier Anton von Dietrichstein zu Nikolsburg, még teljesebb nevén Dietrichstein-Mensdorff-Pouilly portréja fiatalkorából.

A lehetetlen név onnan ered, hogy az utolsó herceg tulajdonképpen nem volt Dietrichstein – már ha a fiági leszármazást tekintjük. Pouilly egy lotharingiai francia település, ennek ura menekült el 1790-ben a forradalom elől Ausztriába, ahol 1818-ban a katonai szolgálataiért a Mensdorff grófja címet kapta, majd ezt összekapcsolta a régi névvel. Fia, Sándor ügyesen házasodott, elvette az utolsó Dietrichstein herceg lányát, s annak egyetlen örökösét; amikor József herceg meghalt, a császár engedélyezte Sándornak, hogy felvegye a Dietrichsteinek hercegi címét. Két évig élvezhette, mert 1871-ben meghalt. 

Ha ránézünk erre az utolsó hercegre, sok minden eszünkbe jut, csak az akarat, az erő, és akaraterő nem. Egy élveteg, bágyadt, unott aranyifjú bámul ránk. Szégyen, hogy ezzel a tenisztornás zsúrfiúval végezték be itteni uralmukat a Dietrichsteinek, de legalább nem érinthette őt túl gyászosan, hogy 1945-ban el kellett búcsúznia ősei uradalmától. (A képest egy angol festette: Quinsy Adams Londonból.)

Ha a képtár meglátogatását választjuk, abban az örömben lehet részünk, hogy kimehetünk a nagy teraszra is:

Innen láthatjuk, hogy a várnak van még egy kis, elkerített kertje is. A sok fehérség azt jelenti, hogy ott asztalok és székek voltak - valami ünnepségre készülődtek.

Meg hát persze ott van lenn a város is - de erről a következő posztomban beszélek.