A tömegek, ha a dél-morvaországi Vranov nad Dyjí városkájába mennek, mindig a várkastélyt nézik meg. Meg is érdemli, ez Csehország egyik leglátványosabb épülete. Képzeljünk el egy erdőfedte hegyek között lévő mély, meredek völgyet, amelyen átrobog egy kis folyó, a Thaya. A település érdektelen, egy főút az egész, néhány hegyoldalakra felkapaszkodó mellékutcával, közepén egy kicsi (de tényleg kicsi!) térrel. Azonban a völgy mélyén, fölötte kiugrik egy hatalmas szikla, amelynek tetején ott üldögél a pazar, többosztatú barokk kastély tornyokkal:

Nem, sajnos nem ide megyünk, ez egy másik poszt tárgya lesz. Most a város mögött teszünk egy sétát. Ha felkapaszkodunk a Bitovská utcán, egyszerre eltűnnek a házak, viszont elénk kerül egy jóember, kezében nyugtatömbbel. Ő a parkolóőr. 80 koronáért korlátlan ideig lehet lenyugtatni a kocsit két nagy placc fáinak árnyékában, s lehet megnézni a mesterséges tavat és a völgyzáró gátat, amely a Thaya folyó vízét duzzasztja fel a szomszédos völgyben. Tíz perc séta az egész, s már ott is vagyunk:

A gátat 1929-1934 között építették; 60 m magas, 292 m hosszú. Nagynak tűnik (az is), de tudni kell: ezekkel a méretekkel még mindig csak Csehország tizedik legnagyobb völgyzáró gátja.

Ha a gát tetejére lépünk, láthatjuk, hogy alatta villanyhuzalokkal teli épületek vannak. Mögöttük pedig a szép cseh erdőség... Igen, mert ez egyszerre egy erőmű is. Nem nagy, csak olyan helyiérdekű. 

A monstrum egy (partvonal mellett mért) kb. 20 km hosszúságú, kacskaringós völgybe szorítja vissza a Thaya vízét. Nagy túrahely ez a környék, sétákra, kerekezésre éppúgy alkalmas, mint várnézésre (Hrad Bítov, jó állapotban és Hrad Cornštejn, romokban). Rendszeres hajójárat, a lankásabb részeken strandok. A víz olyan tiszta, mint a tükör, több méterre lelátni benne.

Egyszer bejárom, de most csak a gát és környezete érdekelt.

A híd mögött egy kis tér vár minket, ahol mindenféle éttermek, sütödék, sörözők állnak az út oldalán, átellenben a vízparti résszel. Ez azért van, mert szemben, a víztömeg túloldalán található meg a széles, füves strand, vannak ott panziók is. Onnan lehet ideballagni étkezni, amellett itt van a sétahajók kikötője.

De már a híd közepéről látszik a fő látványosság, a kábelhíd.

Ez azért került ide, mert a felduzzasztott folyó eme szegletébe folyik bele a Štítarský-patak vize, ezáltal egy öblöt hozva létre (a „Svájci-öblöt”), amely elrekeszti a strandot a gáttól. Kellett tehát ide egy híd, s ezt 1993-ban avatták fel. A csehek úgy hívják, hogy „a vranovi Golden Gate”, mert nekik ez nagy látványosság. (Csehországban alig van ilyen. Nekünk Budapesten három is áll a Duna fölött, tehát a mi tekintetünk nem akad fenn ezen annyira, mint az övéké.) 

Gépjárművek közlekedésére nem alkalmas, s nem a teherviselő képessége miatt, hanem azért, mert egysávú; szóval át lehet vele menni ilyenekkel is, de gyalogútnak készült. Én nem tudtam bejárni, mert éppen felújították, szorgosan ordibáló munkások hegesztgettek a bejáratnál raklapnyi térkövek között. 

Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a szomszédos strand és a gát közé kellett-e egy ilyen építményt felhúzni? Nem túlzás ez ide?

A kérdést nem mi vetjük fel, megtörtént az már az építkezéskor. Természetesen a híd ellenzőiként azonnal előkerültek az építészeti haladás örök kerékkötői: a szociális munkások és a környezetvédők. Az első társaság azt kifogásolta, hogy minek ez a nagyzolás ide, csináljanak egy magas, széles betonpallót és kész, mert a pénzt megannyi jobb célra lehetne fordítani (gyermekétkeztetés, segélyek, ösztöndíjak, nyugdíjasklub, kátyúk betömése stb.); a másik meg azzal az unalomig ismert érvvel támadott, hogy nem illeszkedik a tájba, kiüt belőle a két fehér pilon és a kábelrengeteg, ilyen itt sosem volt, ennek semmi köze a lágy dombokhoz és erdőkhöz, építsenek ide egy magas, széles betonpallót és kész, ez elég ahhoz, hogy valaki elmenjen sült halat venni! 

Ha mindig csak erre a két társaságra hallgatnánk, az emberi nem megállna a fejlődésben: ugyanezt játsszák el most a Városliget-projektnél és az új MOL-székháznál. Szerencsére itt a város vezetői határozottan ragadták magukhoz a látványos és drága ötletet, s nem engedtek belőle. Az eredmény fölösleges, túlméretezett és pazarló, mint a legtöbb dolog, ami érdekes. 

Úgyhogy éljenek a méretek!