Folytassuk nikolsburgi (mikulovi) élménybeszámolónkat a várkastély és a zsidónegyed bemutatása után az óváros bemutatásával. Rövid túra lesz ez, mert a fenti két látványosságon kívül itt csak néhány kisebb dologgal tudok kedveskedni az idetévedő olvasónak. A város ugyanis apró. Van egy főtere:

Benne két szoborral. Az egyik egy Szentháromság-oszlop (1724-1725, I. Lengalecher építtette, róla többet nem tudtam kideríteni), amely (sajnos) különösebb figyelmet nem érdemel:

A másik egy kút, rajta egy semmiféle allegóriát nem jelentő nőalakkal, amint épp a Dietrichsteinek címerpajzsát tartja 1700-ból. (Ez a kút első említése.) Tudomásul van véve. 

Viszont találtam egy harmadik szobrot is – igaz, ez ideiglenes jellegű volt. 2019. június 7-11. között tartották meg a 59. Zlíni Filmfesztivált, amely a gyermek- és fiatalsági filmekre szakosodott. C. kategóriás, de megadják a módját annak, hogy az alkotók emelkedetten érezzék magukat, mert van kiterítve eléjük vörös szőnyeg a városháza felé, s ennek sarkára kitették a fesztivál szobrát: 

Egy filmfesztivál persze sosem rossz üzlet, a stáb tagjai megjelennek, s legalább fogyasztanak pár kört a sarki sörözőben. Máris pereg az áfa.

Ezekkel szemben van a Lovagos Ház, ami a helybeli szokásos tűzvész után 1561-ben készült sgraffito technikával. (Ószövetségi jelenetek. A ház utolsó emelete az XIX. században épült, azon persze ilyen nincs.) 

A tér jobb oldali, lejtős sarkán van a belváros igazi érdekessége, egy kéttornyú, zömök templom a barokk időkből.

Azt hihetnénk, hogy ez a város főtemploma, hiszen a méretek, a méltóság, a megjelenés, a szobrok… De nem!  Készült: 1623-1656 között, s eredetileg Szent Annának szentelt templomocska volt, amelyben (külön pápai engedéllyel) elhelyeztek egy loretói (más fordulattal: lorettoi) kápolnát is (Giovanni Giacomo Tencalla műve volt), ahol elhelyezték annak egyik kegytárgyi másolatát, a „fekete Madonnát”. A grófok pedig az XVII. század vége óta elkezdtek ez alá temetkezni. Az spirituális munka természetesen a korábbi posztunkban már megismert Ferenc érsek műve volt, aki a saját családjának székhelyéből akart zarándokhelyet csinálni – nem kis mértékben arra gondolva, hogy az isteni odafigyelést kereső népek bőven fognak fogyasztani a helyi borból, ami a Dietrichsteinek tömegterméke volt. (Minden szentnek maga felé hajlik a keze, ugyebár.) A tornyokat Johann Bernhard Fischer von Erlach bécsi építész tervei alapján (a római monumentális barokk stílust követve) 1700-ban építették fel.

Ment is a kegyes üzlet, azonban 1784. szeptember 14-én a városban már megint kitört a szokásos tűzvész (nem értem, itt folyton láng gyalulta le a várost, pl. 1719-ben is leégett), s ez úgy megrongálta a templomot, hogy az romokban hevert 1845-ig. Elpusztult benne az egész loretói kápolna is. A Dietrichsteinek ekkor lemondtak a romépület közösségi célú hasznosításáról, s Heinrich Koch tervei alapján 1845-1852 között újjáépítették ugyan a templomot, de Loreto maradványait elbontották, így jött létre egy kis udvar a bejárat mögött; innentől kezdve kizárólag magáncélú temetkezési helyként kezelték olyannyira, hogy a régi templom forgalomképes kincsein nyilvános árverésen adtak túl.  

Ha belépünk az udvarába, akkor tudatosítsuk magunkban, hogy itt volt a loretói kápolna. Helyén egy szobor vár minket: a nemes arcélű, méltóságteljes római tartással minket fogadó úr természetesen egy Dietrichstein, tételesen Ferenc József (1767-1854) herceg (Emanuel Max szobra 1859-ből): 

A nevezett hercegről nem mondhatni el, hogy különösebb drámai tettekkel írta volna be magát a történelembe, mert még az arisztokrácia történelmére oly kényes Pallas Nagylexikon is csak lakonikusan annyit rögzít róla, hogy osztrák tábornok volt, majd Ferenc főherceg, később modenai uralkodó főudvarmestere, majd udvari biztos Galíciában a bécsi kongresszusig (1814). A herceg nem volt keményvonalas, inkább (a kor fogalmai szerint) liberális, aki ezt többek között azzal juttatta kifejezésre, hogy nem nemesi hölgyektől számos gyermeket hagyott maga mögött… Szóval egy középszerű hivatalnok volt, de jólelkű, s az emlékezések szerint ironikus viselkedésű ember. Nos: szobrot ezért nem adunk, de a család mégis úgy érezte, hogy kinek, ha nem neki? S hogy a mű valamit mégis mutasson Ferenc József herceg nagyságából, két dombormű is bemutatkozik róla a talapzaton. Nézzük az első képet: 

Az első gondolatom az volt, hogy ez 1800 nyarára utalhat, amikor a herceg vezérőrnagyként Jean Victor Moreau francia tábornokkal tárgyalt Vaterstettenben a fegyverszünetről egy olyan csatározás után, amely megint az osztrákok vereségét hozta el. (A diplomácia „sikeres” volt: az osztrákok kaptak egy lélegzetvételnyi időt – hogy aztán újabb csapásokat szenvedjenek el, s végül elkínozva aláírják 1801. február 9-én a lunévillei békét.) Aztán kiderült, hogy nem: egyik forrásom szerint ez 1793-ra utal, mikor is a herceg az osztrák hadak tisztjeként a Valenciennes-erőd ostromában vett részt. Ez történt vele: 1793. július 25-én maga vezette a rohamot az erőd ellen, majd York hercegének parancsára beásta magát és megtartotta elfoglalt állásait, amelynek következtében három nap múlva (július 28-án) a védők feladták a várat. Ezért a herceg megkapta a legfőbb osztrák katonai kitüntetés, a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. (Erre volt a legbüszkébb: az összes szobrán szerepel.) A helyzet tehát, amit a dombormű ábrázol, arra utal, amikor kitalálja a támadás taktikáját az erőd felé – vagy amikor arról egyeztet, hogyan védje meg a hódítását.  

A másikon egy ismeretlen férfival van együtt, s épp fogadja annak gondolatait.

Az illető úrról azt gondolhatnánk, hogy ő Habsburg–Estei Ferenc József Károly Ambrus Szaniszló főherceg (1779-1846), akinek a herceg volt 1809-től a főudvarnagya (Obersthofmeister). Dicséretére legyen mondva: még épp idejében szállt ki 1815-ben a feladatából, mert ura, miután IV. Ferenc néven a modenai trónra ültették, rövid úton az olasz közgyűlölet tárgya lett Itáliában: a lehető legreakciósabb alak volt, kivégzések sora kísérte az uralkodását. Ezzel már szerencsére nem kellett összekoszolnia a kezét a hercegnek.  De feltevésünk tévedés: mert ez a dombormű arra utal, hogy a herceg 1798-ban Szentpétervárott volt rövid diplomáciai szolgálatba küldték, szóval most éppen I. Pál cárral tárgyal.  Megjegyzem, hogy a hercegnek fenn, a várban is van egy mellszobra. A család csináltatta neki, nem a cseh állam.  

A diplomáciai működését egy tábla is megörökíti, amely a szentpétervári kiküldetés mellett a velenceit is jelzi: 

A herceg szobra mögött van a régi templom, ma kopár, unalmas, díszítetlen ravatalozó: 

Nem is lehetett belőle jobb képet kihozni, mint ezt. Üres, unalmas. Viszont két oldalán, az épület két szárnya rejti magában az uralkodó főurak és főúrnők kriptáit. A bal oldaliban van egy kis kupola: 

Aztán jönnek az emelvényekre állított díszes, nehéz, ónból, cinkből, bronzból, miegyéb fémből készült dagályos koporsók, összesen 45 darab, s melléjük 3 urna: 

Látogatójuk nem sok van: amikor ott voltam, rajtunk kívül (én és Anett) csak két öreg, alig vánszorgó cseh turista nézett szét. Mivel a koporsókban sok kárt nem lehet tenni, az idegenvezetőnk célirányosan magunkra hagyott minket, hadd merüljünk el az enyészet cirádás relikviái között: 

Grátiszként fel lehet vele menni a kriptaépület tetejére, hogy onnan szemléljük meg a főteret. A kilátás kellemes, bár innen látszik, mennyire kicsi a városka. Találunk a jobb oldali toronyban egy kis kiállítást istentiszteleti tárgyakkal. Önmagában érdektelen lenne, de itt van a loretói kápolnából kimentett „fekete Madonna”, mint kegytárgyszobor: 

Ha innen kilépünk, akkor vár ránk a „belváros”: azaz pár utca. Ezzel szemben van az „igazi” templom, vagyis a Szent Vencel-plébánia. A külsejét már láttuk, szép nagy barokk tornya van. Az XIII. században épült, a husziták tönkretették. A belseje háromhajós, letisztult, kellemes, de nem olyan, ami nagyon felkeltené a figyelmet: boltozta, berendezése barokk. Jelenlegi küllemét és belsejét kb. 1640-ben kapta meg. 

Ha kilépünk  innen, választhatunk aközött, hogy felfelé vagy lefelé menjünk. Én azt mondom: felfelé. Ott van ui. egy torony, ami mindenhonnan látszik a városból:

Ez semmi más, mint egy közönséges vártorony, amely a zsidó temető mellett található meg, úgy száz lépcsőn kell felmenni hozzá egy mellékutca nyúlványában. Úgy hívják: Kecskevár (Kozí hrádek), készült az XV. században, mint kétszintes ágyúállás és megfigyelőpont. (A kecske azért kerülhetett elő, mert fel kell kaptatni rá, mögötte pedig most is bozótos, cserjés, elhanyagolt, vagyis természetes terület van.) Aztán rövid úton elvesztette a jelentőségét, s így maradt. Belépti díj! Feltéve, ha nyitva van. Nekem nem volt, de a tövéből is lehet jó panorámaképet készíteni a várról: 

Ha innen lejöttünk, s visszatérünk a főtérre, majd elindulunk lefelé, rögtön (bal oldalon) láthatunk egy fejünk fölé lógó Freud-szobrot (David Černý alkotása): 

Ami nem rossz ötlet, csak éppen Prágában van a párja, vagyis ez egy kópia. Aszondom: nem kellene ezt túlzásba vinni, mert a végén túl sok cseh városban fog lógni fél kézzel az ösztön-én és a felettes én között a mester (akinek ráadásul semmi köze sem volt ehhez a városhoz), s ennek az lesz az eredménye, hogy a látogató azt gondolja: a cseheknek mentálisan valami bajuk van önmagukkal... 

Találunk itt még pár rézcsillagra vésett nevet a Jazz Art Galerie előtt. Hogy ezek kik (foglalkozás szerint), azokat nem nehéz kitalálni a cég nevéből, s ezt megerősítendő, fölöttük a falon leljük fel az egyik híres, cseh születésű dzsessz-zenész fölényes, elzárkózó, mondhatni: pökhendi arcképét. Az illető neve (és művészete) semmit sem mond nekünk, de a fénykép alapján kikutatható, ki ő.   

Még lejjebb menve egy kis érdekesség: tetőt tartó nőalak. Hát nem ötletes?

És mögötte, fölötte már ott is a Szent Domb, ahová megyünk... De mielőtt felkapaszkodnánk rá, ne hagyjuk hagyjuk ki a Pod Platanem utca alsó torkolatában lévő szovjet katona emlékművét. (Befulladtam azzal, hogy az alkotóját megkeressem a neten. A csehek nem tartják számon. De egyébként kit érdekel?) 

Rajta a világ legprimitívebb domborműveivel. Az egyiken jön a felszabadulás: 

A másikon a letiport múlt, a fasizmus, amint éppen borzalmakat követ el: 

Szörnyen igénytelen; de a csehek ezeket nem bontják el, mert erős náluk még a kommunista párt, meg aztán: végső soron csak-csak a szovjetek mentették meg őket a német barbarizmustól. Hogy mi történt utána, meg 1968-ban, hagyjuk… 

Van még egy tábla mindenütt a városban, amely arra utasít minket, hogy nézzük meg, ez pedig az Amfiteátrum. Ne tegyük: a város északi végében van és nem más, mint egy szabadtéri mozi és színpad, mellőzhető. 

Ami viszont csak az erőseknek való, az a Szent Sebestyén-kápolna, vagyis a Szent Domb. Ennek képeit már láttuk korábban. A város fölé magasodik; alkotója már megint Ferenc érsek volt. 1622-ben a város túlélt egy pestisjárványt, ennek „örömére” kezdte el kiépíteni, mint a domb 1/1 hányadú tulajdonosa a mostani látványosságokat: 1630-ra be is fejezték. Eredetileg csak hét kápolnácska (kegyhely) épült, azonban 1750-1766 között még hetet tettek hozzá. II. József császár le akarta rombolni az egészet, de a hercegek ezt azzal akadályozták meg, hogy felhívták a figyelmét egy lankasztó tényre: ez az ő polgári magántulajdonuk, s oda még a császári akarat sem teheti be a lábát.  Aztán a Dietrichsteinek az XIX. század közepén felújították a helyet, 1865-ben pedig a Fekete Madonnát is itt helyezték el, s várták újra a zarándokokat. 1938-1945 között a zarándoklatokat a nácik betiltották; 1946-ban a kisajátított hegyet a kommunista hatóságok ugyan átadták a katolikus egyháznak, de rögtön természetvédelmi területté is nyilvánították, hogy ott további fejlesztések ne legyenek. A Madonna viszont mostani helyére került, vagyis a Dietrichstein-kriptába, de hogy mikor, nem tudtam kideríteni.  

Most két templomocska van rajta: a Szent Sebestyén, előtte, mögötte, mellette pár szentélykével és egy toronnyal. (Ez most hátulról van fényképezve.)

Megmásztam a dombot. Kemény nap után voltam, vezetés, városjárás, meg minden – ezt viszont nem hagyhattam ki. Partnerem mondta, hogy a halál fog oda felmenni, úgyhogy inkább beült egy sörre a belvárosban. Aztán még egyre és még egyre és még egyre – merthogy meg kellett szenvednem ezzel az úttal. 

Úgy önmagában nem túl magas a hegy (a Mátra egyharmada…), de az út igencsak igénybe veszi az ember lelkierejét. De lehet, hogy csak az enyémet. Előbb erdő jön a háztetők fölött, mellette ott vannak a kis stációk és kegyhelyek (kopott, régi, elhanyagolt szobrok fülkékben); aztán kitárul a látvány, és irány a roncsolt, kopott, fényesre taposott sziklákon felfelé minden pillanatban arra számítva, hogy az ember félrelép és kitöri a bokáját. S még meredek is!

De tömeg, az volt. Azt nem mondom, hogy ezen a 2018 októberi délutánon hullámzott volna rajta a nép, de azt igen, minden percben új alakokkal találkoztam, s újak bukkantak a hátam mögött. Volt itt mindenféle látogató: öreg, fiatal, túrázó és fényképező, magányos és társas, cseh és idegen, gyalogló és tájfutó, a legjobb az volt, amikor lefelé menet egy kisebb csoport menetelt velem szemben felfelé: a fiúk a nagy papírdobozos pizzákat vitték, a lányok a műanyag palackos borokat. Nyilván siettek, hogy ki nem hűljön a tészta, s fel ne melegedjen az itóka. A domb tetején pedig két dél-koreai turista nézte a várat. (Tudom, mert megkérdezte tőlük egy cseh úr, hogy honnan jöttek ide, s tiltakoztak az ellen, hogy japánok lennének. Azért az egy szép dolog, idejönni a nikolsburgi domb tetejére a világ végéről. Megemeltem volna előttük a kalapomat, ha épp lett volna ilyen a fejemen.) 

Nem volt ez egyedi mozzanat: amikor másodszor is itt voltam (2019 júniusában), a szállásom erkélye épp a hegyre nézett. Hiába sötétedett be, éjfélig ki-kivillantak a lombok között a telefonok és zseblámpák fényei, kanyarogtak le mentek fel. Az utolsó napon sötét volt a hegy – de aztán éjfélkor (igen, éjfélkor) egyszerre felragyogott az ormán egy lámpa, a fénycsóva pedig végigjárta a templom és a torony falait. 

Hát íme, innen ilyen a kilátás! 

Hanem persze a nép nem megy tovább innen, ennyi nekik elég. Leülnek, kibontják a sört, a bort, isznak, nézelődnek, aztán leballagnak. Én azonban továbbmentem. Izgatott, hogy mi lehet a kápolna mögött? 

Ott már senki nem járt. Csendes, lombpergető ősz ült a tájon, jött egy kis mélyedés (mondhatnám: horhos), s mögötte, a tetején merengett magányosan a Szent Sír kápolnája. 

Megálltam előtte, s hátravetettem a kezemet. Mondhatni, vigyázzállásban voltam. Hátha történik valami. Akár bennem, akár Vele. Egyedül vagyunk. (A kép pocsék. Alkonyban ennyi jött össze belőle. De legalább sejtelmes.)

Álltam, s nem történt semmi. Hát, igen: az istenek nem olyanok, hogy meghatódjanak egy kis zarándoklattól.