Leszállt az este, s én egy szálloda recepciója előtt üldögéltem pohár borom fölött. Az udvarban megállt egy magyar rendszámú autó, s kiszállt belőle egy férfi és egy nő. A férfi olyan hatvan év körüli, megtermett, kopasz, pocakos rockerfazon volt, a nő meg egy seszínű, kesehajú, vékony teremtés, a beköszöntő öregedést mutató ráncokkal, hasonló életkorban. Beszélgetni kezdtek, s a férfi egyszer csak felhorkant:

- De édesem, most te tényleg el akarsz menni holnap abba a kastélyba?

A nő megalázkodó, bágyadt pillantást vetett rá. A férfi csüggedten folytatta:

 - Már annyi kastélyban és várban jártunk! Egyik ugyanolyan, mint a másik…Járjuk körbe, és kész. Minek oda bemenni?

 A nő még mindig roppant epekedő csüggedtséggel meredt a szemébe, ettől persze minden szív meglágyul.

- Hát jó – adta fel a fazon az ellenállást - , akkor reggel ott kezdünk… 

Mosolyogtam magamban, de elgondolkodtatott a dolog. Én már száz és száz kastélyt, várat, apátságot és belvárosi palotát bejártam, és tényleg, legyünk őszinték: nem sokban különböznek ezek egymástól. Minek ezekbe egy új belépőjegy? 

A válaszom ez: az apróságokért! 

Mert minden helyen van valami, amire a látogató – ha kellőképpen odafigyel – a következőket mondja: „Nocsak!”. Meg ennek a kiterjesztett szinonimáit: „Figyeld csak!” „Hát ez meg mi?” „Hogy került ez ide?” „Ez most komoly?” A részletek a fontosak. A legtöbb turista ezekkel nincs barátságban, a többség végiggyalogol mindenen, amit elé tárnak, keresi a „nagy látványt”, amit megannyi honlap ajánlgat nekik, aztán kifelé menet jön a vállrángatás. Nem: mozduljunk rá a tartalékban lappangó meglepetésekre! Akkor lesz igazán élvezetes a kirándulásunk. 

Nos, Lednice kastélya és kertje négy ilyen kis érdekességet hozott nekem, ezekről kapta címét e poszt. Persze, nem ezek a főlátványosságok, mit sem értünk belőlük a nagy turisztikai tömb, vagy a kastély megismerése nélkül. Kezdjük hát a mai napra rendelt szent evangéliumot a szokásos (e blogon amúgy is domináns szerepet játszó) történelmi háttérrel.   

Lednice, ez a dél-morvarországi Liechenstein-kastély a cseh turizmus egyik atomreaktora, a róla szóló képet valószínűleg sokat látták már a neten nyájas olvasóim közül:

Na, így még szebb, hátulról lefényképezve:

De ez is gyakori:

A kastély külleme, sajnos, nem különösebben hatott meg, merthogy ez maga a tömény történelemhamisítás, ennek semmi köze a gótikához. A kastély 1846-1858 között épült, akkor volt szezonja az ál-középkori épületeknek. Tervezője Georg Wingermüller és Jan Heinrich bécsi építészek voltak. Az ötletgazda és az építtető II. Alois herceg volt, aki kényelmetlennek érezte a korábban itt állt barokk kastélyt, ezért azt lebontatta, csak azt a részt hagyta meg, amely továbbra is lovardaként működött.

A szobrászok az új épületbe láthatólag beleadtak mindent, hogy minél romantikusabb színezetű legyen, így lovagszobrok vannak a hátfő bejárat felett:

Meg persze tornyok, tornyok, tornyocskák:

A kastély egyetlen szabadon látogatható része a templom. Kedves tucatmunka, bármely kisvárosban láthatunk ilyet:

A kastély belseje több turistaszakaszra osztott, s egyik sem látogatható szabadon. Igazi pénznyelő ez a hely, ha meg akarunk nézni benne mindent. Négyféle túrát ajánlanak: az egyik a reprezentációs termeké, a másik a lakóegységeké, a harmadik a pálmaházé, a negyedik a műbarlangé. A másodikat kihagytam, nem igazán volt kedvem ahhoz, hogy megnézzem a szobát, ahol Eduárd felnőtt, meg ahol a Nagyi meghalt, s azt sem, ahol ő hercegi fensége az íróasztalán mindenféle dolgokat csinált. A melegház sem hozott lázba, mert a könnyező, a vízi, a hegyi és gyompálma mindenütt ugyanazt csinálja: lógatja a leveleit és fotoszintetizál. Mellesleg ez az üvegfalú egység kiugrik az épületből, így fest:

De térjünk az épület belsejébe, s nézzük meg a reprezentációs termeket. Természetesen a szokásosan drámai idegenvezetéssel működik a dolog, s mint mindenütt, a turisták körében itt is öt perc múlva a felbomlás jelei mutatkoztak, senkit sem érdekelt az előadó és mondanivalója. Ezt a foglalkozást már rég meg kellett volna szüntetni, csak akadályozzák az embert a nyugodt nézelődésben. 

Szóval, van egy szép lépcsőház, sok fával:

A fa amúgy is a belsőépítészet sajátosság itt, mindent elborít, mint általában a neogót kastélyokban. Valószínűleg azt akarták ezzel szemléltetni, hogy a középkor embere milyen közel állt a természethez, mert akkor még nem volt tapéta és a falfestéssel is ritkásan bántak, a nyers téglákat viszont mégsem lehetett bemutatni az idelátogató nagyérdeműnek az XIX. sz. végén. A ravaszul kanyargó mintázatú, vakolt mennyezetet viszont annál inkább – természetesen hamis lovagszobrokkal.

Ezek után egy kis terembe jutunk, ahol néhány relikviát lehet megtekinteni a család ezredtulajdonosi mivoltáról. Tudni kell, hogy létezett egy olyan magyar ezred, amit így hívtak: Liechtenstein-huszárok. Aki akar, nézzen utána, hogy hol és kik voltak, de a K.u.K. idők alatt egyfajta fogalommá fejlődött ez az ezred, már csak sajátos egyenruhájuk miatt is. Én, mint történelmi érdeklődésű ember azonban a látottakon alaposan felhúztam magamat. Ki volt téve e zászló a falra:

Nem tűnik fel rajta valami? Na, ha nem, elmagyarázom. Szóval van a magyar kiscímer - de hol a Szentkorona? Sehun! Ellenben rá van aggatva a kétfejű sas kebelére, fölötte pedig a Habsburgok házikoronája lebeg. Ennyit arról, hogy a Liechtensteinek mennyire tartották tiszteletben a keleti királyság önállóságát. 

A továbbiak folyamán még meg lehet tekinteni egy hálószobát, mögötte a wc-vel és fürdőszobával. Nyilván nem egy megrendítő látvány, ennek ellenére a turisták agyonfényképezték. Én meg csak bámultam, hogy ezt? Minek? Menjenek haza, fotózzák le a sajátokat... De mindegy, ha már ekkor népszerűségnek örvend, hát tessék, nehogy valaki lemaradjon róla:

Idáig mindent láttunk, csak reprezentatív termeket nem. Azok most következnek. Fa, fa, és fa mindenütt:

Az igazi sztár azonban – szerintem ez a helyszín szerepel a legtöbb helyen a kastély enteriőrjéből – a kis könyvtárszoba csigalépcsője. Azt írják róla, hogy egyetlen tölgyfából van kifaragva. (Másutt azt olvastam, hogy rózsafa ez, nem tölgy. Felőlem…)

Körülnéztem a könyvtárban is, silabizálva a könyvek gerincét. Csupa német és francia nyelvű fóliáns porosodik benne. Cseh nyelvű egy sem. Arra már rá sem merek kérdezni, hogy egyébként a kastély gazdái mennyiben járultak hozzá az őket eltartó Cseh Királyság szellemi gazdagításához. De szerintem fölösleges is. Aztán ezek után csodálkoztak, hogy 1945 után en bloc kihajigálták őket az országból.

Jó, ne legyünk igazságtalanok, volt egy folyosórész, ahol nem volt fa. Agancs volt. Nyilván ezért nem volt faburkolat. Mert a faburkolat elnyeli az agancs látványát. (Megjegyzés: a csillárok mind egyedi munkák.)

Kis szusszanás, és irány a kastélykert? Nem. Mert itt van egy műbarlang, vagyis a Grotta. Nos, életem egyik legmulatságosabb élménye következett. 

Már jeleztem, hogy Lednice egy pénznyelő, ahol egy négytagú család simán elveri itt egy nap alatt a havi költőpénz felét. A Grotta, vagyis műbarlang viszont a pofátlanság olyan netobábbja, s ezt ujjat csettintve értékelni kell. Na, kezdődjön a rázós műsor. 

Szóval: a kastély belsejéből lehet ide lejutni. Idegenvezetőnk igazi androgün alkat volt: se férfi, se nő, bár inkább férfi, mert kopaszodott, tekintetét felnagyította a sokdioptriás szemüveg, továbbá súlyosan mélynövésű volt szegénykém, aki béna megjelenését lendületes kézmozgásokkal ellensúlyozta. Személyében ismét szembesültem azzal, hogy ennek a szakmának egyszer és mindenkorra ki kell pusztulnia. Betanul egy szöveget és óránként ledarálja ugyanazokkal a poénokkal. Szerencsére ezekből egy szót sem értettem, mert persze cseh csoportba kerültem bele, naná. 

De nyissuk meg az élmények varázsdobozát! Végigmegyünk egy közönséges pincefolyosón, oldalt napfény szivárog be, s hullámzik végig a mű-cseppköveken.

Ami nem más, mint közönséges, falra ömlesztett szürke beton, amelyet összekarcoltak egy konyhakéssel száradás közben, s ez a „műcseppkő”. Részegen én is megcsinálom. 

Az út végén egy zsidó írásjellel ellátott tábla fogad minket. Nocsak, itt eltemettek egy csodarabbit? 

Nem, a megoldás biztos valami más, de nem találtam róla információt. Valószínűleg egy vicc - mint ahogy az egész Grotta is az.

Viszont ezzel kb. vége is van a Grottának. De azt azért érezték a turisztikai szakemberek, hogy ebből így botrány lenne, tehát igyekeztek tovább incselkedni a látogatókkal. Ezért bemutatták a Fűtőcsöveket, aztán a Kazánházat, majd jött a fő attrakció, amikor kalauzunk felkapcsolta a villanyt a következő helyiségben:

A ráismerés örömével néztem rajta végig: ilyet már láttam! Ah, valóban, bólintottam elégedetten, a sokoldalú tájékozottság, az értelmiségi lét, ez az, ez emel engem a tömegek felé. De hol is volt ez pontosan? Na, gondolkodjunk csak… 

Megvan!  

A saját társasházam pincéjében! Ott vannak kidobott mosógépek, meg ilyen rozsdás, szétszerelt fémszutykok a lépcsőlejárat alatt!   

Idegenvezetőnek azonban lendületesen biztosította a társaságot, hogy nem ez a lényeg, s odamutatott a mennyezetre. A nép elragadtatott sikkantásokat hallatott. 

Ott lógott ugyanis két félöklömnyi denevér. Speciel aludni akartak, de a fénytől az egyikük életre kelt, levált a falról és nekiállt repdesni. Aztán valahonnan előkerült egy harmadik is, így már ketten szálldostak. Vihogás és lágy, női sikolyok kerültek elő. 

Őrület!!!! 

Villanyoltás, kimentünk. Még megtekintettük a Szeneslapátot, a Feliratot a Kazán Oldalán, a Fűtőlyukat, ahol hosszas előadás következett (talán embereket égettek benne?), majd átmentünk egy helyiségbe, ahol ez fogadott minket:

Igen, egy elektromos elosztópanel. Merthogy a kastélyt az XX. században modernizálták, jött beléje az áram. Ezen át. Általános csodálkozás. Fényképek megint. Eszembe jutott Forgó Morgó, a szocializmus energiatakarékossági propagandaalakja, ha ő csinált volna itt műsort, még megértem, de ezt az áhítatot kevésbé. Nem jó érzés fogyatékosok között lenni, sosem szerettem őket. 

Aztán barátunk rámutatott egy asztalra, ahol néhány szétszerelt, vaskos, fekete izé volt látható. Rövid belső tusakodás után arra a meglátásra jutottam, hogy ezek villanyórák, Forgó Morgók döglötten. A nép vihogott, aztán kiáramlott a helyiségből, csak én maradtam benne, próbáltam a Hét Műtárgyáról fényképet csinálni, de nem tudtam élesre állítani a gépet, mert az Alagsor Ura már a fogait csattogtatta az ajtó előtt, hogy miért rám kell várnia. Szóval, a gyászosan életlen portré ez:

Amikor kijöttünk az épületből, Anett fennhangon nevetni kezdett, én meg a térdemet csapkodva tevém ugyanezt: 

- Zseni volt, aki ezt kitalálta! – erre a meglátásra jutottunk. Anett kérdezte, hogy a társasházi pincénk nem lenne alkalmas egy ilyen kialakítására? A következő közgyűlésen már vessem fel a problémát. Hiszen semmi az egész! Kikeverek pár köbmétert betont, ötletszerűen odacsapkodom őket a falra, összekarmolom az egészet egy gereblyével, alá dobunk alá néhány lerohadt lavórt és mosógépet, s az ecserin biztos találunk villanyórát is… 

Jó, mondtam neki, de honnan veszünk denevért? Az védett állat. Anett mondta, hogy a helyi sajátosságokkal kell elvarázsolni a turistákat, Budapesten most éppen a patkány a menő, beszerzünk egyet, aztán a hátára festjük, hogy l’Ecsó, Hugó, Piri néni, meg hasonlók, imádni fogják őket. Főleg a gyerekek 12 év alatt, azoknak tök mindegy, hogy mit mutatunk. Jelszó: töltsön el egy délutánt a Ferenc körút pincéjében! Hát mi kell még…? (Cupp, cupp.)

Na, menjünk ki a kastélykertbe. Először is egy kis tavacska mellett eljutunk a mór stílusú – mihez is? Mindegy: most büfé. Viccnek épült, most sincs sok értelme azon kívül, hogy van:

Vele szemben a parkon át kanyargó mesterséges tórendszer egyik markáns pontját látjuk, vagyis a hajóállomást. De itt nincs nagy vízi élet, nem úgy, mint Laxenburgban. Sehol egy csónakkölcsönző, s a vízben természetesen megmártózni tilos. Megjegyzem, hogy abban életnek nyomát sem láttam, még egy árva kacsa sem fürdött benne. Na, szóval innen indulnak a hajójáratok, hogy eljussanak a János-várhoz. De mi most nem erre vettük utunkat, hanem a főlátványossághoz, a Minarethez. 

Ez az építészeti képződmény 1802-ben épült fel, szóval a régi kastély idején. Tervezője az a Josef Hardtmuth volt, akit már több posztomban is megismerhettünk: ő volt a valticei Diana-templom és Oszlopcsarnok mestere. A Minaret merő szórakoztatásból készült, hogy a tetejéről át lehessen tekinteni az uradalmat, emellett a hercegi család orientalisztikai gyűjteményének elhelyezésére szolgált. 

A hozzá vezető út sivár. A kert ápolatlan, néha nem ártana a füvön végigmenni egy nyírógéppel. Sétánk a vízpart mellett vezet, s időnként orrfacsaró rohadásszag hullámai borítják el a vándor orrát, mintha e helyeken egy halom döglött sellő mellett haladna el. 

Félúton található a római vízvezeték műromja, amely semmiféle vizet sem vezet. Kis meglepetés, semmi egyéb.

 S már bontakozik is ki a kék víztükör fölött, a fák mögé bújva a Minaret.

Elég elhanyagolt állapotú, ráférne egy festés. Viszont kétségkívül van tekintélye. Bár ahogy vesszük. Mert 1802-ben ez csak merő tréfa volt a hercegek részéről, 2019-ben viszont a fenyegető jövő.

Az ember aggodalmasan bámul rá: mikor lesz ebből igazi minaret? Mert ahogy haladnak a dolgok... De utánam a vízözön.

Állítólag van benne orientalisztikai gyűjtemény, de nem láttam senkit, aki erre jegyet váltott volna. (Ez csak idegenvezetővel látogatható, s nem akármikor.) Egyetlen terembe lehetett bekandikálni egy rácson át, ha a látogató elhúzta az előtte lévő függönyt. Semmi érdekes, egy kopár helyiség az egész kacskaringós falfestéssel.

Mindenkit a kilátás érdekelt a tetejéről (60 méter), ahová külön jegyet kell venni. Távolban ott a kastély, előtte meg az erdővel körített tórendszer.

Távolból (a másik irányba nézve) Mikulov (Nikolsburg) is látható, tételesen a Szent Sebestyén-hegy, amelyet én is végigizzadtam. Aki kifáradt a nagy gyaloglásban (és ki nem?), annak jó hírem az, hogy a Minaret tövében van egy árnyas sörsátor és lacikonyha. Mérsékelt árfekvés, békés turisták. Itt kell erőt gyűjteni, hogy visszatérjünk a mór házhoz, és onnan egy újabb több kilométeres gyaloglással elérjük a park másik, bár kisebb nevezetességét, a János-várat. 

Ezt azonban nem javaslom gyalogolással legyűrni. Van arra hajójárat a mór izétől. Inkább ezt válasszuk, bárha pénzbe is kerül. De ha nem, a következők várnak ránk. 

A mór épület mögött jön egy erdőszakasz – idáig istenes a dolog. Aztán hatalmas, kietlen mező következik. Két „érdekességet” észrevételezhettünk benne: az egyik az volt, hogy fehér gólyák tallóztak a szántásban. A másik maga a szántás volt, mert itt (a „kültelken”) folyik valami mezőgazdasági művelés. Megfigyelhettük tehát a traktor és a gólya békés egymás mellett élését. 

Bizony, e kietlen téren 1 km-t kell gyalogolni, árnyék sehol. Aztán jön egy jó hosszú erdőszakasz, némely területén bővel ellátva szúnyogokkal. Itt egy vízfolyás mellett vettem észre az alábbi emlékkövecskét az út bal oldalán.

Igyekeztem utánanézni a dolognak. Ez Evička Čapková sírköve, akit 1965-ben valami nyomorult megerőszakolt és megölt. Elkapták és fellógatták. Hogy egyébként a kislánynak miért éppen itt van a sírköve, nem tudom, le sem tudtam fordítani a rajta lévő szöveget. Aki csehes, segítsen! (Ne a blogomat népszerűsítse, hanem a turistáknak segítsen. Hálás köszi.) 

Az út végén vár a János-vár.

Ez 1798-ban épült (természetesen Hardtmuth...), ennek sem volt több funkciója a puszta hatáskeltésnél. Amikor odaértem, már zárva volt, de beleselkedve a kapurésen csak üres, kopár, kavicsos-poros udvart láttam. Valami bontanikai-halászati-vadászati kiállítás van a belsejében – szerintem kihagyható.

Ami viszont nem hagyható ki, az az újabb üveg sör a sarki kioszkban. A népek ide kifejezetten ejtőzni jönnek ki: heverésznek jobbra-balra. Sok a drótszamár.

Mivel hajójárat már nem volt visszafelé, megint kutyagolhattunk. Ezt azért nyomatékosítom, mert ha az egész parkot be akarjuk járni, készüljünk fel 20 km túrára. Ki kell jelentenem, hogy a János-vár nem érdekelt, de ha már itt vagyok, akkor mindent a közönségért. (Kéretik értékelni az önfeláldozást!) 

Ismét itt vagyunk tehát a kastély előtt – kifulladva, sajgó lábakkal, száraz tüdővel. Sajnos, esteledik, készülődnek a büfék a záráshoz. Na, még egy utolsó erőfeszítést kérünk – nézzük meg az angolkert után a barokkot. 

Ez az épület főbejáratával szemben van, és stílusában élénken elkülönül a kert többi részétől. Az laza, hányaveti, talán túlságosan is az (vö.: elhanyagolt), ez viszont mértani feszességével tüntet.

Ugyanakkor nem színpompás: elég kevés benne a rafináltam megalkotott sziromkollekció. A kertépítészeti törekvést leginkább az jelzi, hogy a hatalmas sövények vannak a sétányok mentén függőleges tömbökké nyírva.

De nem arról van szó, hogy óriási növények tobzódnának e kertben, amelyeken időnként végigmegy a gépi nyíró: közönséges kúszónövényekről van szó, amelyeket beterítenek egy-egy fémhálót. Ez iránt különben a turisták nagyon érdeklődnek, s a gondnokság gondoskodik arról, hogy kíváncsiságukat kielégíthessék, mert réseket hagynak az ágak-bogak között, s azokba bújva be lehet pillantani a zöldfelület mögé. Nos, nincs ott más, mint üres sötétség. 

Van szökőkútja e kertrésznek, ami viszont nem működik (nem szöki a vizet):

Meg néhány érthetetlen mondanivalójú női szobra, némi kopottsággal:

Van a kastély bejáratával szemben egy kis ház, valami kertészlak lehet(ett), ebben találtam meg a virághordó macskát.

Érdekes, hogy a faragott macskaábrázolások folyton buta állatként ábrázolják a cicákat. Nem buta az. Ez viszont buta. Mondjuk, ettől még jópofa. Végül is miben különbözik a melki apátság varjaitól? 

Ennyi. Este van, este van, ki-ki nyugalomba. Az árusok elhúztak, a büfék ajtót zártak, a hajókban alszik a sötétség, a parkoló kiürült. Még egy utolsó kör a barokk istállók felé… 

Aztán irány haza. 

Talán ezek után a közönség azt mondja: na, most aztán tudjam meg ebből az élménybeszámolóból, hogy érdemes-e ide jönni. 

Mit mondjak? 

Érzelmeim vegyesek. A kastély hatásos – viszont nem olyan hatalmas, hogy a méreteinél fogva meglepődjünk rajta. Emellett az egészből áthatóan párállik a Liechtenstein-hercegek múltba révedő, szépelgő romantikája, ami egy hajdani, hamisan jobbnak tartott kor felmagasztalását sugallja. A barokk kert unalmas, kietlen, színpompa nélküli; az angolkert gazos, ráadásul a hatalmas sétákat nem szakítja meg sok-sok kis apró ötlet, amellyel a park építői kedveskedni kívántak volna a séták ínyenceinek: van összesen a vízvezeték, a minaret, meg a művár. A tavak élettelenek és kietlenek. 

Szóval én azt mondom: a hely minimalista természetjáróknak ajánlott, akiknek elegendő örömöt ad az, ha láthatják a fákat és a vizet; akik viszont a kulturális kulinaritásra vágynak, csalódni fognak. Én csak úgy-ahogy elbóklásztam benne, mert ebből kellett gazdálkodnom - de sokkal többet vártam tőle. Viszont az is kétségtelen, hogy a felszívott látvány nem fog eltűnni belőlem emléktelen-nyomtalanul. A villanyórát például még öregkoromban, faggyas aggyal is vihogva fogom elmesélni… (Az más dolog, hogy amennyiben demens leszek, nem hiszik el.)