Van Dél-Morvaországban egy angolparkos vidék, ami négy óra kocsiútra van Budapesttől, neve az, hogy Lednice-Valtice Kultúrtáj. E terület – ahogy neve mutatja – Lednice és Valtice falvak között és körül terül el, s egészen a kb. 15 km-re lévő Mikulovig hatol. Van itt minden, amiben a sétáló ember kedvét lelheti: dombok, kastélyok, tavak és patakok, hidak, romok, kastélyok.

A környék egykori gazdái, a Liechtenstein hercegek uradalma volt ez egykor, s ők megtettek mindent azért, hogy a táj minél több érdekes, ember építette helyszíntől legyen tarka. Nem elégedtek meg azzal, hogy volt kastélyuk a két faluban (mindegyikről nemsokára jön a beszámoló), s azoknak zárt parkjai, hanem még a többi szabad területet bepöttyözték mindenféle, tulajdonképpen értelem és tartalom nélküli építményekkel, amelyeknek más funkciója nem volt, csak a szimpla gyönyörködtetés. Különösen I. János herceg (1760-1836) volt az, aki fejleszteni kezdte e szemlélettel a vidéket, amelyet egy hatalmas lovagló- és sétatérré alakított át, s ezzel nagy divatot teremtett a tájépítészet iránt.

Megjegyzendő, hogy ő I. Ferenc tábornoka és diplomatája volt, azonban 1810-ben lemondott mindkettőről (elege lett az állandó vereségek miatti békekötések utáni kritikákból), s a magánéletbe húzódott vissza, már ha a tékozló tündöklést annak tekintjük…  

Jelen pillanatban – 1996 óta – az egész táj az UNESCO világörökségi listájának tagja, kezdő Csehország-ismerkedőknek melegen ajánlott. Aki ettől nem kap kedvet a cseh vidékhez, az semmitől sem. (Mondom én, aki már bejárta a fél országot, mire ide jutottam.)  

Nos, az egyik ilyen pazarlóan fölösleges épület Valtice fölött a Poštornáig futó műút mentén található meg. Egy kis parkolóban kell megállunk az út szélén (készüljünk fel 600.000 szúnyogra), majd kb. 10 perc sétával – elbaktatva egy halastó mellett – meghökkenve nézhetjük az erdő közepét. Merthogy van ott egy diadalív.  

Szép, nagy. Na, akkora nincs, mint a párizsi, annak csak kb. a fele, de tekintettel arra, hogy egy szelíd (bár gazos) tisztáson áll, s nem egy világváros közepén, még nagyzolóbbnak tűnik a mélázó környezet miatt.  Az épületet I. János herceg megrendelésére udvari építésze, Josef Hardtmuth (1758-1816) tervezte. Nála egy kicsit meg kell állnunk.

Hogy ez a név senkinek nem mond semmit, az rendben van – de a ceruza már igen. Mert bár nem Hardmuth találta fel, de alkotó módon fejlesztette azt: nála az íróbél agyag, korom, grafit és ragacs keveréke volt, ezt nyomta bele cédrusfába. Gyára fellendült, ebből lett 1848-ban a České Budějovice városában mai napig működő Koh-I-Noor ceruza- és radírgyár. Az osztrákok bélyeget adtak ki róla 2015-ben, merthogy az illető úr osztrák vala.   

Az ő tervei alapján Josef Kornhäusel építette fel 1810-1812 között e tájelemet (s természetesen alakított közben a terveken). Mintája (valószínűleg) a beneventói Traianus-diadalív volt.

De mire jó ez…?

Nos, semmi másra nem szolgált, mint a vadászatok találkozási pontjára (előtte és utána). Ezért neve – „rendez-vous”, vagyis randevú – nem a légyottra utalt. Okos ötlet, a herceg idedobhatott volna egy szimpla, fából ácsolt vadászházat is, de ő eredeti személyiség volt, neki diadalív kellett. A mű természetesen Dianának, a vadászat istennőjének volt szentelve.  Erre utal a felirat is rajta: DIANA VENATRICI EIUSQUE CULTORIBUS IOAN, PRINCEPS A. LIECHTENSTEIN MDCCCXII.

(Megjegyzendő, hogy János herceg jó történelmi érzékről tett tanúbizonyságot, hiszen ebben az évben hanyatlott le ellenségének, Napóleonnak a csillaga. Szóval, bár János herceg volt a vesztes – részt vette az austerlitzi csatában is – , de hosszabb távon ő győzött. Napóleon, a legenda egy szigeten morzsolgatta napjait, ő meg vadászatokon nyargalászott fel-alá. Az más kérdés, hogy János hercegből nem lett legenda.)  

De volt ennek a diadalívnek egy másik háttere is. A Liechtensteinek ugyanis kitalálták maguknak még a barokk korban, hogy a család olyan ősrégi, hogy már a római korban is számon tartották őket. Ez akkoriban nagy divat volt, minden királyi és arisztokrata család igyekezett visszahatolni a görög-római ködbe, hogy a maga történelmi nagyságát kiemelje. Ezeket különben ők sem vették komolyan, de a kék vér bizonygatásának jó volt.

Nos, a Liechtensteinek családi legendája szerint a família alapítója a IV. században élt Gaius Actius római patricius volt, tehát fejet le, meghajlás. (A mellékelt kép nem őt ábrázolja. Igazábol senki sem tud róla semmit.) 

János herceg fontosnak tartotta ezt az emlékművet azért is, mivel a napóleoni háborúkban vett részt, hogy megmentse a Habsburg Birodalmat a két-három évente esedékes összeomlástól, így a diadalív a saját vállveregetését is szolgálta.  

Az építmény tetején a vadászat előtti és utána tisztálkodásra és lazításra szolgáló helyiségek vannak ablakokkal, ide lehetett bemenekülni az eső elől. Most nem tudom, hogy lakják-e, mert ezekben nem jártam (bezárt a bazár, mire odaértem), de az egyik oldalán lévő ajtó mögül hangok szűrődtek ki, gyermekzsivaj, felnőttek nevetése; az ablakok meg nyitva voltak. Utánanéztem: így van, a diadalív egyik lába eleve gondnoki laknak volt kialakítva. (Megjegyzés: az épület mögött, az erdőben szintén van egy-két lakóház, de alig vehetőek észre, csak a szétszórva lapuló autók tanúskodnak arról, hogy itt laknak egyéb népek is.) A főúri társaság a másik oldalon mehetett be és fel annak tetejébe, ahol volt (van) egy társalgó, és egy 7 x 16 méteres főcsarnok, gazdag stukkókkal díszítve.

A pilléreken lévő pilaszterek között görög-római mitológiai és vadászati ​​motívumokat látunk.  

S ezek nem puszta tucatmunkák, mert hát nézzük meg, milyen komoly szobrászai teljesítmény van abban, hogy a szarvas agancsa kihatoljon a keretből.  

A mű tetején az évszakok allegorikus alakjai állnak. A szobrok és domborművek alkotója Josef Klieber volt.  

Mit tegyünk hozzá a látottakhoz? Az ötlet egyszerű, akik csinálták, azoknak a nagy művészi önmegvalósításba sem kellett belerokkanniuk, a kivitelezés sem emészthetett fel rettenetes összegeket, s a látvány mégis elismerésre készteti az embert. Csak megjegyzem: Budapesten meg évek óta döglődik a városvezetés azon, hogy hol és milyen emlékművet állítsanak az I. világháború áldozatainak. Nem kéne ezen szenvedni tovább: irány egy park, aztán bele egy ilyet. I. János és Herr Hardtmuth ezt a problémát már rég megoldotta volna. (Ha tudni akarjuk, hogy mi volt I. János herceg másik nagy ötlete e tájon, akkor kattintás ide.)