A korábbi posztomban (Diadalív az erdő mélyén) már megismert I. János Liechtenstein-hercegnek voltak még ötletei ahhoz, hogy dobja fel építészeti elemekkel az uralma alatt álló lankás morva tájat. Ha délnyugat felé elhagyjuk Valticét, úgy kb. 10 perc autóútra (a várostól 3 km-re) egy újabb meglepő jelenséget fedezünk fel egy domb tetején: egy fehér oszlopcsarnokot

Cseh neve ez: Kolonáda Na Rajstně, fordítsuk magyarra: a Reisteini oszlopsor, szintén Joseph Hardtmuth műve. (Most éppen a schönbrunni Gloriettét másolta át ide. A művészettörténészek szerint a középső ív Palladio híres Olimpica–ívére emlékeztet, ami Vicenzában áll. Szóval ez is koppintás. De hát senki nem mondta, hogy Hardtmuth valami nagyon eredeti személyiség lett volna az építészetben.)

Az ember tétován áll előtte, hogy jó, hát az erdőben álló diadalívet még valahogy meg lehet érteni, illett reprezentálni a vadászatok előtt és után, de ennek láthatólag semmiféle funkcionális haszna nincs.

Nem is volt. Nem azért került ide. A története a következő.

A herceg apjának, I. Ferenc József hercegnek (1726-1781) nyolc gyermeke volt, ebből öt fiú, közülük kettő már kisgyermekként meghalt. Ő maga így nézett ki:

Három fivér nőtt föl hát egymás mellett. Legidősebb fia, I. Aloys (Alajos) (1781-1805) lett apja halála után az uralkodó herceg, azonban gyenge egészsége volt, meg is halt elég fiatalon.

Semmivel nem írta be a nevét a történelembe, annyit tudunk róla, hogy megnősült, de nem születtek gyermekei, a környéken erdőgazdálkodással, bányászattal és kohászattal foglalkozott, épített továbbá egy szép palotát Bécsben a Herrengassén, fenntartott magának egy színházi társulatot – aztán ennyi. Utána jött az öröklési sorrendben I. János.

A harmadszülött fiú Philipp Joseph Aloys Martinianus volt (1762-1802), ő viszont tényleg nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben negyvenévesen, meg sem nősült, gyerekei sem voltak, portrét sem találtam róla a neten.

I. János herceg azonban nagyon szerette őket, ezért gyermeki és fivéri szeretetének kifejezéseképpen vágott bele ebbe az építkezésbe. Emléket akart állítani elhunyt szeretteinek, ennyi volt az egész célja. Ezért is szerepel a kolonnád tetején ez a szöveg németül: „Fiú az atyának, testvér a testvéreknek”.

A másik (város felé eső homlokzaton, az ún. férfiszakaszon) pedig ez: „A feledhetetlen férfinak egyetlen életben lévő fia.”

Az építkezés 1810-ben indult, vagyis abban az évben, amikor I. János elhagyta az osztrák hadsereget és a császári diplomáciát, hogy a magánéletbe húzódjon vissza. Ennek az emlékműnek az építése azonban nem ment gördülékenyen, mert 1811-ben, félúton megállt. Ennek az volt az oka, hogy Joseph Hardtmuth keményen megkérte az árát a működésének, s mivel a ceruzagyára éppen fellendülőben volt, ellenállt a herceg által ajánlott mérsékelt árfekvésnek, magyarán: mivel nem teljesítették a jövedelmi követelését, faképnél hagyta fenséges munkaadóját. A herceg kénytelen volt pótmegoldás után nézni, ezért meghívott egy Josef Kornhäusel nevű építészt, további „kibérelt” a hadseregtől 100 katonát, de azokkal sem ment a munka, ami 1812-ben végül teljesen leállt. De pótolhatatlan ember nincs: jött Josef Poppelack, aki Kornhäusellel együttműködve végül megoldott a feladatot, s 1817-ben készen állt az oszlopsor. A szobrokat és domborműveket (mint a diadalívnél is) Josef Kliebert csinálta, de ezekkel csak 1823-ban lett kész. A munka nem lehett tökéletes, mert az XX. század elején egy része leomlott, 1907-ben részben újjá kellett építeni. 

A mű a kommunizmus alatt 1961-ig a határőrség felügyeletét élvezte, nem volt látogatható. Ugyanis a nevezett hegy (valójában jókora domb) stratégiai jelentőségű volt: el lehet innen látni Mikulovig, a határvárosig, be mélyen Ausztriába, de még a szlovákiai Kis-Kárpátok is látszanak innen. (Azért ezeket a látványokat ne nagyon keressük, mert erdő veszi körbe; egy magasles persze más. De az itt nincs. Viszont lehetett látni e helyeket az emlékmű tetejéről, ahol katonák állomásoztak.) Le is romlott szépen, állagát a vasfüggöny felszámolása után állították helyre.

Az oszlopsor most tehát ott mereng a domb tetején, semmire sem használható, csak a turisták és a természetjárók hűtőznek az árnyékában, ki vannak téve a piknikes kosarak, szétdobálva a biciklik, gyermekek játszanak a fűben, a látogatók pedig üldögélnek előtte és isznak, dohányoznak, beszélgetnek. Teljesen békés az egész. A vandálok viszont nem látogatnak ide, a jelenség jó állapotban, firkák és rongálási tendenciák nélkül fogadja a látogatókat.

Én lefényképeztem elölről és hátulról is. Az oszlopcsarnok két oldala a férfi és a női princípiumot testesíti meg: amelyek a város felé néz (vagyis a főhomlokzat), ott vannak a férfiak; a hátsó része, amely egy erdőre pillant, a női.

Egész alakos szobrok a nőkről nincsenek, ők reliefeken jelennek meg, végzik a munkájukat, vagyis a család összetartását és a gyermekek nevelését. Mondjuk: szépítkezik egy kígyóval.

Vagyis egészséges életmódot él, mert a kígyó ugyebár az orvoslás jelképe, ahhoz pedig, hogy valaki öntudattal tekintsen bele a tükörbe, nem árt az ép test.

Kis történelmi képzavar van az egyikben, amelyik az oktatást akarta bemutatni, mert az ókorban még nem találták fel a kötött könyvet. Mi több: semmiféle könyvet nem találtak fel. Tekercset igen. De ne menjünk bele a részletekbe…

A nők is tudnak harciasak lenni, ha kell, erre ural a nevezett úrhölgy mellett a bunkó, amely az ellenség agyoncsapására szolgál. Légy résen!

Nyilván nem ő püfölte ezzel a szomszédságot, hanem a férfiak, de ez is egyfajta problémaelhárítási eszköz, amelynek használatát tudni illik; s mutatja, hogy a nők nem pusztán a nyájas tudományokat adhatják át utódaiknak, hanem a lélekerőt és a keménységet is, ha érdekeik elszánt védelméről van szó.

Ez is egy békés tevékenység lehet. Mondjuk, nem tudom, hogy a hölgy éppen mit csinál, de az biztos, hogy ez nem a durvulás apoteózisa.

Aztán rákerestem a neten, hogy mások mit láttak meg ezekben az alakokban, s azzal a meghökkentő dologgal találkoztam, hogy tele van a képernyő olyan fotókkal, amelyek az oszlopsor hátsó, női szakaszáról készültek, de a férfiak homlokzatáról alig van kép, ami van, az is olyan, hogyha kinagyítjuk, a pocsék fényképezőgépek miatt szétesik darabos képpontokra. Mire ez a nemi diszkrimináció? Úgyhogy most egy ritkaság következik a kedves olvasóknak: a férfiszakasz.

Van először is négy urunk, akik mind olyanok, mintha épp szónokolni készülnének. Természetesen ókori (római) jelmezekben fogadnak minket:

Találtam olyan jelzést, hogy ezek konkrét személyekről készültek, mármint a Liechtenstein-hercegekről, de én kötve hiszem, mert nincs alattuk felirat, az arcuk pedig eléggé egyforma. Ezek inkább olyan általános férfiasságot mutató alakok, amelyek arra igyekeznek utalni, hogy a legfőbb erénye e nemnek a nyugodt magabiztosság. Ezek azt akarták jelképezni, hogy egyrészt a Liechtensteinek egy fals családi mese alapján a római korba vezették vissza a származásukat, másrészt az „ősi erények” (akármik is legyenek azok) folyamatos továbbélését akarta bemutatni velük János herceg.

Fent itt is domborművek fogadnak minket, hogy mivel kell egy férfinak foglalkoznia. Nem, nem a vadászat-hadászat témaköre fogad minket, merthogy a három herceg, akinek ez a mű készült, egyikben sem jeleskedett, közük nem volt ezekhez. (I. Ferenc József még részt vett egy-egy kisebb csatában, de inkább megfigyelőként.) Marad tehát a békés teremtés. Én most azt mutatom be ezek közül, ami a szívemhez nyilván a legközelebb áll: a műveltséget és az ebből eredő alkotási vágyat, tehát a tudomány és művészet allegóriáját.

A nagy oszlopsor azonban, ha történészi szemmel nézünk rá, még mindig zavarba ejtő, hiszen I. János három olyan embernek állította ezt a dagályos emlékművet, akiknek árnyai nyomtalanul úsztak el a világ folyamában. De ha úgy tekintjük a dolgot, hogy ez egyszerűen csak a túláradó gyermeki-fivéri hála emlékműve, akkor már helyén van a dolog. Szóval, ez emlékmű az egyszerű szeretetnek épült. I. Jánosnak sok pénze volt, tehát terjedelmes dolgot készíttetett erről. 

Lehet erre fejet csóválni, hogy micsoda pénzkidobás volt ez! Az. És? A nagy szeretet tud csak igazán pazarolni…