Most, hogy megtudtuk, hol élt nyugdíjasként Casanova, a kérdés a következő: merre van a sírja? 

Ha kimegyünk a kastélyból, balra, pár utcával lejjebb ott találjuk a tavat, előtte a műutat, az előtt pedig a Szent Barbara-kápolnát. Egy teljesen közönséges kis barokk építmény, egy toronnyal, jóformán észre sem lehet venni a fák miatt, amelyek lombjaikkal ráhajlanak. 

Ennek falán van egy kőtábla: 

Ezek után a tájékozatlan utazó azt hihetné, hogy e falak mögött nyugszik Casanova. Milyen szép, gondolhatná magában, a gróf még kegyhelyet is emeltetett neki.  

De nem. A kápolna már állt, amikor Casanova meghalt, őt a bejárattól jobbra temették el kb. 12-14 méterre. Maradjunk a 13-nál, ennyi időt töltött itt, Duxban. Mondják, hogy ő maga jelölte ki a temetésének helyét e távolságban. A kápolna körül temető volt még akkoriban, tehát nem közterületet szemelt ki magának. 

Temetésén az egész község kinn volt. A többségnek ez látványosságszámba ment, a kastély személyzete viszont egységesen sóhajtott fel, amikor a vén bajkeverő, állandó bepanaszlójuk végre eltűnt a göröngyök alatt. (Azért őket sem kellett félteni: azzal gyanúsították meg, hogy viselőssé tett egy szolgálólányt, ami ellen Casanova élénken tiltakozott. Valójában mindenki tudta, hogy ez nem igaz, csak így akartak borsot törni az orra alá.) 

A sír első legendája az, hogy a gróf megtisztelte azt egy vasból készült kereszttel – más források szerint vaskerítéssel vette körbe. Az bizonyos, hogy rossz állapotba került, belógott az utacska szélére, ahol a hívek mentek misére, s a szoknyákat folyton megtépázta a fém. Mondták is a népek, hogy hát ez a Casanova, ez halálában sem nyugszik, még mindig kapkod a nők után… De én ezt kétlem. Casanova a helybelieknek nem volt más, mint „az olasz”, akit nem vettek komolyan, s mit sem tudtak viselt dolgairól. Ne feledjük el, hogy életrajza németül (első világkiadásként) csak 1822-ben jelent meg, s akkor már azok közül sem mindenki élt, aki ismerte őt. Ez inkább utólagos népmese, mint valóság. 

Aztán ők is mentek Casanova után. A sír csendben elenyészett, a város terjeszkedni kezdett, a temetőt felszámolták valamikor az XIX. század közepén, s csontokat kivitték egy tömegsírba. Oda került Casanova is. Hogy ez hol van, meg ne kérdezzék, mert én éppen úgy nem tudom, mint a városi tanács… 

Ehhez a mozzanathoz kötődik egy második legenda. Eszerint Casanova sírhelye túl jó helyen volt, s amikor meghalt az egyik Waldstein gróf rangon aluli felesége, nem temették őt el a családi kriptában, hanem ezt a sírhelyet találták hozzá „méltónak”. Casanova maradványait tehát kilakoltatták a gödréből, s helyére a grófné koporsója ereszkedett le. De a kalandor csontjait összecsomagolták, vászonba tekerték, s odahelyezték a számkivetett grófné lábaihoz. Frappáns, de nem túl ízléses ötlet. Frappáns, mert ő egy életen át a nők lábai előtt hevert, hát maradjon a kedvenc helyén; de ízléstelen is, mert arra utalhattak ezzel, hogy a grófnénak ilyen hódoló a méltó, nem egy Waldstein. De akármi is történt, a grófné is ment a temetővel együtt. 

Aztán kezdődött a turizmus korszaka. A polgárok csak ekkor, az XIX. század végén eszméltek fel, hogy micsoda egy kincset engedtek ki a kezükből azzal, hogy a vén olasz csontjait beszórták a helybeli parasztok maradványai közé. Gyorsan csinálni kellett valamit. Összeadták a pénzt és kivésették azt a kőtáblát, amit most is látunk a kápolna falán. 

Igen, csak eredetileg nem ott volt. Az alábbi képeslap szerint ezt eredetileg a bejárat mellé, a földre helyezték el, akár el is lophatták volna a népek – de nem tették. Hogy mikor került a falba ágyazva, nem tudom. De hát nem mindegy?

Telt, múlt az idő, 1921-ben a grófok eladták a kastélyt a csehszlovák államnak, amely felújításokat kezdett, többek között elkezdték renoválni a kert elaggott kőszobrait is. (Csak tudnám, hogy ezek hol vannak, mert egyet sem láttam belőlük.) Ekkor, a földmunkák közben valami furaság fordult ki a földből. Egy otromba kőtömb volt, rajta a következő felirattal: egy keresztke alatt az a név, hogy „Cassanova”, alatta pedig egy értelmezhetetlen latin dátum. Ahány forrás, annyiféleképpen mutatják be, én ezt olvastam ki belőle: MD LX XXIX. Tökéletesen értelmetlen, akárhogy is nézzük. Ha összeolvassuk, akkor 1589 jön ki belőle. Mások ezt látják bele: XDCCLXXXXIX, ami teljesen értelmezhetetlen. 

Mindegy, szenzáció volt! Nekiestek a munkások, és feltúrták a kő környezetét, hátha megtalálják a holttestet. De hát nagy a kert. És nem volt ott semmi. Akkor meg ez mi?

Csak úgy parázslottak a Casanova-kutatók agysejtjei. Ötletek a megoldásokra, vagy variációk egy újabb legendára. 

A hibás neven és az értelmetlen dátumon mindenki túllépett, mondván, hogy Casanova élete vége felé beleásta magát az okkult tanokba, biztos ennek hatására került a neve megváltoztatva a sírkőre (mert hát mi más lehet, ha nem az?), s az évszámnak is lehet jelentősége, de azt csak ő tudja, hogy mi. De az is elképzelhető, hogy amikor a temetőt kiürítették, a helyiek itt ásták el a holttestét, s mert műveletlen emberek voltak, hát ezt a furaságot kaparták rá a kőre. Úgyhogy ezt a két kérdést gyorsan passzéba tették. Izgalmasabb volt az, hogy miként került a kő a kastély kertjébe? 

Nem tűnt fel senkinek sem cirka 50-70 év alatt, hogy titokban elástak valakit a kertben és még emléket is emeltek neki? Mert a Waldsteinek erre a vállukat vonogatták: sosem látták ezt a követ. Lehet, hogy ez volt az eredeti sírkő? Ugyan, egy ilyennel csak nem szégyenítette meg öreg barátját a pártfogója! (Kivéve, ha misztikus volt, s értelmet látott a felvésett szövegben, ld. előző bekezdést.) 

A nagy titok évekig kísértette a Casanova-kutatókat, az állam meg – jobb az óvatosság alapon – a követ leltári számmal látta el, és közszemlére tette a kastélyba látogatóknak. 

Aztán kisült, hogy mi van a háttérben. 

Semmi, nagy beugratás volt az egész. A munkások közül néhányan összedugták a fejüket, fogták ezt a követ, s rákaparták a fenti értelmetlenségeket, majd suttyomban elásták a munkaterületen. Amikor a többiek felfedezték, akkora hőhó lett körülötte, hogy inkább hallgattak a dologról – túl jól sikerült a tréfa. Végül egy megszállott kutató, Vítězslav Tichý lelt rá a megoldásra, s még egy-két munkással is sikerült beszélnie a dologról, ő írta meg a sztorit a Casanova Csehországban c. művében. (Casanova v Čechách, 1958). De hát a kővel már nem lehetett mit kezdeni, ott áll a kastélyban. Leltári száma van...  

Így hát, ha Casanova tetemét keressük, akkor ki kell kérnünk a helyi önkormányzattól a korabeli iratokat, s megtalálni, hogy hol van a régi tömegsír. Állítólag van, aki tudja, olvastam híreket arról, hogy professzorok hitegetik a népet, miszerint meg lehet találni a rengeteg csont között Casanováét. Sok sikert. (Sóhaj.)

Casanova 1785 nyárutóján Bécsben volt, s kedvetlenül nézett maga elé: meghalt Sebastiano Foscarini, a Velencei Köztársaság ide akkreditált nagykövete, akinek ő volt a titkára. Szeretett városából egy gyalázkodó röplap miatt el kellett osonnia, s ez megülte a gyomrát, ezért titkári minőségében küldött egy értesülést a Tízek Tanácsának, amely szerint a lagúnák alatt hatalmas földrengés közeleg. Ettől mindenki pánikba esett, aztán – mert a föld nem rengett – a városállam kormánya végleg a vállalhatatlan személyek listájára tette Casanovát. Jön az új követ, az ki fogja őt rúgni. Borzongva gondolt arra, hogy ezt az őszt és telet hogyan kell majd megint kihúznia: olcsó fogadókban, vagy valami ismeretlen nemesi kastély urának a kegyelemkenyerén, s aztán ismét jön a tavasz, amikor útra kell indulnia... De hova? És miért? 

60 éves volt. Más kalandorok új történeteit hallgatták az emberek, nem az övét, a régieket; mások meséltek a velencei gondolákról és a város titkosrendőrségéről a szalonok kéjenceinek és léhűtőinek, nem ő, aki a tengerek királynője immár eltaszított magától; más, számára idegen és felfoghatatlan eszmék lelkesítették az okosan csevegő hallgatóságot, nem azok, amelyeket ő tanult, s amelyekből a vándorfilozófust alakította egy életen át. És a nők… Azok már csak mosolyogtak rajta, ha meglátták őt. Mert hát szomorúan nézett ki már akkoriban: 

Megöregedett. Érezte, hogy nyugalomba kellene vonulnia, de a pénz most, sokadszor életében, megint elpártolóban volt tőle – s úgy érezte, búcsújuk végleges. 

Ekkor lépett be életébe Joseph Karl Emanuel von Waldstein-Wartenberg (1755-1814), vagy ahogy az életrajzi könyvek lakonikusan emlegetik: Waldstein grófja. Egy teljesen jelentéktelen ember volt, a nevét is alig lehet kihámozni a család történetéből. Korábban, Párizsban találkozott Casanovával, ahol megtetszett neki a vén világcsaló, s az különösen elvarázsolta őt, hogy új olasz barátja még a zsidó kabbalával is foglalkozott, mert ez őt is érdekelte.

Látta kétségbeejtő helyzetét, s mondott neki egy hányaveti ajánlatot: menjen el a kastélyába, a csehországi Duxba, s rakja rendbe az ottani szétzilált könyvtárat. Fizetség: háromszobás apartman a kastélyban, teljes ellátás és évi 100 arany, korlátlan szabadidő, azonnali felmondási jog, ha nem tetszik neki a hely. Gondolta, Casanova majd elhúzza az ott tartózkodását valami látszatmunkával, s kifogásain előre mulatott magában. De akkor még Casanova nem harapott rá a lehetőségre, úgy érezte, talán tartogat még neki valamit az élet. Most azonban belátta, hogy ez az egyetlen menekülési út. Írt tehát egy levelet a grófnak, hogy elfogadja az ajánlatát.  

Így került Casanova ebbe a kastélyba. Dux, mai nevén Duchcov északnyugat-Csehországban van, közel a mai lengyel-német határhoz. Akkor színtiszta német település volt, s nem város volt, csak falu, parasztiasan hangulatos, dombok és ligetek ölelte környezetben egy tó partján üldögélt, közepén a kéttornyú templom, a gróf uradalma és kertje, körülöttük pár utca alacsony házacskákkal:  

A kastély igazán impozáns volt. A Wallenstein-család (amelyből a Waldsteinek eredtek) 1642-ben szerezte meg a települést, a kastély Jean Baptiste Mathey (1630–1696) tervei szerint 1675-1685 között épült fel, 1707-ben két oldalszárnnyal bővítették. Volt temploma is, vele összeépülve, ez 1722-ben lett felszentelve [tervezője: Marco Antonio Canevale (1652–1711) olasz építész volt.] Azonban a mai állapota már, mint akkor volt, mivel 1812-1818 között klasszicista homlokzatot kapott, továbbá angolkertet alakítottak ki a háta mögött.   

Casanova 1785 szeptemberében bekvártélyozta magát a kastélyba, s pár hónap alatt készre jelentette a könyvtár munkálatait. Pedig szép nagy állomány volt ez, egyes források szerint 20.000, mások szerint 40.000 kötetet kellett sorrendbe állítania témakörök szerint. Jött a tavasz és nem igazán volt kedve kimozdulni innen -  a gróf meg, mint várható volt, nem forszírozta a dolgot. Viszont ahányszor idelátogatott, mindig nagy áhítattal hallgatta végig Casanova kalandjait, s felléptette őt a vendégei előtt is. Casanovának be kellett látnia, hogy végső soron egy intellektuális házibohóc lett belőle. Na de háromszobás apartman, az évi 100 arany, a teljes ellátás…  Az apartman különben a falu főterére nézett:

Még mindig jobb volt, mint a cselédszárny:

ttől függetlenül utált itt lakni. Nem beszélt németül és nem is akarta azt megtanulni; ennek következtében senkivel nem tudott társalogni, pedig ő logomán volt. Mindennel elégedetlenkedett, semmi nem tetszett neki, főleg nem az, ahogy elkészítették a makaróniját, s állandó problémája volt a személyzet viselkedésével, de a gróf is bosszantotta őt, mert meglátása szerint nem illette őt kellő tisztelettel (egyszer nem köszönt neki előre). Lassan eluralkodott rajta a düh, hogy itt mindenki csak az ő bosszantására van. Így aztán elérte azt, hogy a szolgák és a falu számára nem vált mássá, csak egy idejemúlt ruhákban sétálgató, nevetséges, kitartott, semmirekellő, szekánt, házsártos öregemberré, aki mindenkinek az agyára ment a rigolyáival. S hogy ő lett volna a „nagy” Casanova? Azt senki sem tudta.  

Unalmában írta meg itt az életrajzát, majd 1798-ben két ember társaságában halt meg egy karosszékben: az egyik maga Waldstein gróf volt, a másik a rokona, a közelben lakó Charles-Joseph de Ligne herceg (1735–1814). 

Hát nézzük meg, hogy hol morzsolgatta le utolsó éveit Casanova. Erre mondta azt: az unalom az a pokol, amit Dante elfelejtett leírni...

A település eredeti állapotát nehéz rekonstruálni, mert lelketlen, ronda, elhanyagolt hely ez manapság. A környéken Casanova halála után szenet találtak, megindult a külszíni fejtés, ez szétdúlta a táj egységét. Duxból bányászvároska lett. A kitermelés elérte a kastély parkját, egy részét feláldozták ennek. A Waldsteinek 1921-ben eladták a kastély a csehszlovák államnak, aztán abból lett minden a kultúrháztól kezdve hivatalokon át idősek otthonáig. A lakosság menet közben többszörösen lecserélődött: a németeket 1945-ben kikergették innen, helyükre csehek jöttek, aztán megnőtt a cigány népesség száma. Ma a helyiség a kölcsönös cseh-cigány fajgyűlölet központja, több etnikai konfrontációval terhelve, egyben a cseh szélsőjobb egyik fellegvára. Amikor itt jártam, magam is láttam, hogy a lakosság – cigány, nem cigány – erősen lerobbant állapotban volt, akárcsak maga a város, a sötét tekintetű és szakadt járókelők láttán életemben először merült fel a gondolat, hogy itt nem fogom magára hagyni az autómat, mert feltörik. Aztán leparkoltam egy mellékutcában és nem törték fel. (Éljünk veszélyesen.) A házak szakadtak voltak, kivéve a főteret, mert azt még úgy-ahogy karban tartották, bár társadalmi életnek nem sok jelét láttam benne.  

A kastély csak elölről szép:  

Hátul viszont mállott, potyogott róla a vakolat, egykor szép, ma semmitmondó és elhanyagolt kertjében pedig egy ott hagyott üres szemeteskonténer mellett a helybeli hülyegyerekek ugráltak és visítva verték egymást.  

A kastély belsejéről igazából nincs mit mondanom. Az is lelketlen, nem csoda, hogy még a honlapjuk sem tud róla sok mindent bemutatni, mert a következő képeket onnan vettem át. Csak néhány helyiséget mutatnak be az emeleten, a többi ajtó zárva, a folyosók kopárak, s még nyáron is árad a falakból a hűvösség. A dísztelen lépcsőház fölött van egy nagyobb terem, falait az XVIII. sz. mélyéből származó komor, sötét, szinte kivehetetlen alakokkal bíró harmadosztályú festmények borítják nevesincs piktoroktól:  

Valamikor sokkal több volt ezekből. Amikor a grófok 1921-ben eladták a kastélyt, nem adták el a benne lévő festménygyűjteményt, amely kb. 450 képből állt, azok itt maradtak. Ezeket a II. világháború után sajátította ki az állam, kb. 100-at a prágai Nemzeti Múzeumba vittek, néhány tucatot egy környékbeli kastélymúzeumba, a többi meg egyszerűen elkallódott.  

Más látnivaló itt nincs is. Nem is a palota miatt jönnek ide a népek (ha ugyan jönnek), hanem azért, hogy megnézzék a háromszobás apartmant, ahol Casanova pergette unalma olvasóját.  

De bizony itt sincs valami sok látnivaló. Casanova szobájában van ágy, asztal, szék, szekrényke, egy éjjeliedény – de semmi több. Az ágya így néz ki: 

A szék pedig, ahol meghalt, megtekinthető. Egy rózsa van mindig rajta. Állítólag Casanova rózsatöveket ültetett a kastély fala mellé, ezek hajtásai és utódai élnek ott (legalábbis ezt állítják), s ezekből van mindig levágva egy darabka (legalábbis ezt állítják). Talán ezekről a tövekről van szó, amelyek ott virágoznak a fal mellett? 

A könyvtár mögött találunk egy kis helyiséget, ahol egy elég kezdetlegesen kidolgozott szobor fogad minket: a Mester, amint alkot. Ez volt a titkos íróhelye? Á, nem, a szobájában hozta össze az életrajzát – ez csak a turistáknak van. 

Ha a kertben járunk, semmit sem látunk, csak unalmas, virágokkal sem díszített mezőt, mellette két oldalt gondozatlan erdőt.

Egy látnivaló van csak, egy érthetetlen betonépület, amelyről azt hittem, hogy transzformátorház, áramelosztó, vagy valami más közművet rejt: 

De nem az, hanem egy kis pavilon, aminek semmi már funkciója nincs, mint hogy bemutasson egy barokk mennyezeti freskót, amelyet Václav Vavřinec Reiner alkotott meg, a kastélyparkban lévő kórház részeként. Ezt 1958-ban a szénbánya miatt elpusztították, de a freskót leemelték, s itt állították ki néhány kórházból származó szobor társaságában. Egy bizonyos Jan Sokol nevű brutalista építész tervezte meg ezt az 1980-as évek elején, de valamit nem jól csinálhatott, mert az ide tett freskó állapota folyamatosan romlik. Amikor ott jártam, a hely ki sem volt nyitva.  Casanova tehát ilyen körülmények között élt. A halála 1798. június 4-én következett be, majd elkezdődött hősünk újabb hányattatása: mert a holtteste sem nyugodhatott békében, s másokat sem hagyott békén. Azok meg őt... De erről egy másik posztban mesélek.

Dürnstein az osztrák Dunakanyar, azaz Wachau egyik városa. Sok bámulnivaló nincs benne: van egy part menti korzócskája, kompállomása, főterecskéje, néhány utcácskája és egy apátsága, annak egy kék–fehér barokk temploma, ez utóbbi kívülről-belülről egy az osztrák–cseh–magyar tízezerből, az csak a szerencséje, hogy látványosan jó helyre építették. Ha Wachauról látunk képeket, mindig előkerül, még a II. világháborút követő megszállási 100 schillinges hátulján is ez jelent meg:

De nem elölről, hanem hátulról és fentről látszik. Ahonnan a látványt a művész vette, oda megyünk most, mert ez a hely igazi nevezetessége: a fölötte romjaiban trónoló vár, ahol I., avagy Oroszlánszívű Richárd angol király üldögélt fogságában. De hogy került ő ide? 

Nem fogom az egész életrajzát közölni, csak azt, ami Dürnsteinnel kapcsolatos. Kezdjük ott, hogy bár 1157–ben Angliában született, Franciaországban nevelkedett fel és egy szót sem beszélt angolul. Mi több: Angliában 10 éves uralkodása alatt összesen, ha 6 hónapot töltött el. Többi idejét a Csatornán inneni hadakozással kötötte le, mert voltak érdekeltségei a francia korona megszerzése iránt (ő volt Anjou grófja és Normandia hercege, angol királlyá csak 1189-ben vált örökléssel). A hazai bevételt persze fogyasztotta. Amikor nem talált ellenséget magának, becsatlakozott a III. keresztes hadjáratba. 

Tudni kell Richárdról, hogy összeférhetetlen, arrogáns, ki–ha–én–nem típus volt, akinek élete abból állt, hogy a maga által generált problémákat igyekezett erőszakosan megoldani. Több kellemetlen kaland után eljutott Akkon (Akkó, Acre, ma Izraelben lévő) várához, amelyet már két éve ostromolt egy összeurópai sereg. Richárd, mint rangidős, június 8–i érkezése után magához ragadta a parancsokságot, s dinamikusan vetette harcba friss erőit. Ez 1191. július 12–én eldöntötte az ostromot, a védők megadták magukat. A bevonuló Richárd felhágott a romos vár falára és ott egy nyugtalanító jelenséget vett észre… 

Egy zászlót! 

Négy lebegett ekkor a város fölött: a jeruzsálemi, a francia és az angol királyé, továbbá a Babenberg–házból származó V. Lipót (1157-1194) osztrák hercegé. Ez utóbbi volt az, aki Richárd megérkezése előtt a keresztesek fővezéreként működött, s mivel ő volt a német birodalmi kontingens vezetője, azonos rangúnak tekintette magát a három királlyal. A jeruzsálemi és a francia ebből talán nem csinált volna nagy ügyet, bár a dolog nekik sem teljesen tetszett, Richárd viszont szokása szerint a tettek mezejére lépett. Egy osztrák herceg hozzá nem mérhető, s nem akarta azt sem, hogy Lipót elbízza magát, majd elkezdjen rangokat és birtokokat követelni; emellett úgy gondolta, hogy a két éve húzódó ostromot mégiscsak az ő fellépése döntette el. Így hát önkényesen kiszedte Lipót lobogóját a helyéről. Már ez is sértés volt az osztrák számára, de az még inkább, ahogy tette ezt Richárd: mert megvetése jeléül beledobta a várárokba. 

Ez volt a hiba. 

Lipót alaposan megjegyezte magának az esetet, s rövid úton (1191 november–decemberében) hazatért. Később az is megülte a gyomrát, hogy Montferrati Konrádot, mint választott jeruzsálemi királyt 1192. április 28–án orgyilkosok ölték meg, aki az ő embere volt. Minden szem Richárd felé pillantott, mert a király a kezdetektől ellenezte Konrád megkoronázását, de ő mosta kezeit. 

Richárdnak 1192-ben elfogyott a hadserege és a pénze. Október 9-én vette Anglia felé az irányt, miután sikerült egy seszínű békét kötnie Szaladin szultánnal. 

Hadseregéből 20 embere maradt. Az volt a gondolata, hogy az Adriai-tenger mellett fog partra szállni, s a Német-Római Birodalmon át álruhában jut el uralkodói komájához, Henrikhez, Szászország urához. A gyalogos–lovas túra elsősorban azért motiválta őt, mivel felfordult a gyomra a tengeren. Az út veszélyes volt, mivel a Bécsben duzzogó Lipót és hatalmi ellenségének számító VI. Henrik császár egyaránt fente rá a fogát. A dolognak tehát titkon kellett megtörténnie. Ez az, ami neki nem ment, képtelen volt anélkül élni, hogy ne terelje magára folyton a figyelmet. Exhibicionista volt. 

Előbb Korfura utaztak a királyi hajóval, de ott kibéreltek két kalózhajót, hogy ne legyenek feltűnőek. Egy hajótörésben Raguza (Dubrovnik) mellett már csak egy hajójuk maradt. Richárd úgy érezte, megmeneküléséért hálával tartozik Istennek, s bőkezű adományt juttatott a helyi székesegyháznak. Ezzel rögtön magára terelte a gyanakvó figyelmet, mivel az ágrólszakadt keresztes lovagok ilyen jótettekről nem voltak híresek.   

Azonnal tovább kellett állniuk. Aquileia mellett szálltak partra. Richárdnak nem tetszett a klasszikus út a Brenneren keresztül (pedig szép táj az, ld. itt), inkább a lehető legveszélyesebb megoldást választotta: a keleti Alpokon át akart Bécsen keresztül északra jutni. Vagyis belement a kígyó torkába. Hogy ez ne történhessen meg, nagy szakállat és hajat növesztett, ruháját pedig toprongyosította. Szóval ekkor már nem úgy nézett ki, mint az XIX. század agyonidealizált, népszerű képén:

Azonban ahogy a Birodalom területére lépett, Görz grófja, II. Meinhard (aki Monferrati Konrád unokaöccse volt) majdnem elkapta őt Udinében. Már híre ment annak, hogy egy Hugó nevű zarándok nem más, mint maga a király. Meinhard szétküldte az embereit, hogy nézzék át az összes közösségi helyet, hátha felfigyelnek valamire; felfogadott erre továbbá egy Roger nevű lovagot, aki találkozott a királlyal Szentföldön. A legenda szerint rálelt, de a tisztelete nagyobb volt iránta az érte járó jutalomnál, térdre hullott előtte, s elmondta neki, mi készül ellene. Richard éjjel elosont a helyről (egy korabeli forrás, Magnus von Reichersbergs krónikája szerint csetepaté is volt halottakkal), majd gyorsan szélnek eresztette embereit (bár mentek azok már maguktól is), mert együtt feltűnőek voltak; már csak két társa kísérte, az egyik az apródja volt. Étlen-szomjan vánszorogtak az Alpok mélyén kanyarogva. Útvonala rekonstruálhatatlan, de az tény, hogy decemberen Bécs alá jutott, ahol egy Erdberg nevű falu fogadójában szállt meg. (Ma Bécs külvárosa: Wien-Landstraße, a ház falán emléktábla, pontos helye: Erdbergstrasse 41. Aztán vagy ez, vagy nem ez.) 

A király kiküldte az apródját, hogy ételt vegyen a piacon. Az bizánci aranyakkal fizetett, ami jó pénz volt, csak itt szokatlan. A poroszlók felfigyeltek rá, de a fiú kimagyarázta magát. De nem sok esze lehetett, mert másnap drága kesztyűt viselve ment ki piacozni, biztos nagyon hideg volt. Lipót poroszlói most már bekísérték az őrsre, kivallatták, s ő kibökte, hogy ki a gazdája és hol van. Az, mikor megorrontotta, hogy miatta kerítették be fegyveresek a fogadót, felkapott egy parasztgúnyát, s nekiállt sütni a húst nyárson, mintha a személyzethez tartozna. A kapkodásban azonban rajta maradtak a gyűrűi… A katonák körbeállták őt, s mondák neki: hagyja abba a színjátékot, jó uram, már úgyis túl sokáig időzött e méltatlan helyen. Történt pedig mindig 1192. december 11–én. Két nap múlva már a dürnsteini várban üldögélt, és várta, hogy Lipót rendelkezzen fölötte.

Az gyakorlatias ember volt: váltságdíjat követelt, de akkorát, amekkorát addig még nem látott a világ. Hogy milyen volt az ellátása a várban, nem tudni, de utólag nem panaszkodott rá, tehát királyi lehetett. A várral is meg lehetett elégedve, merthogy az frissen épült, alig volt még ötven éves. Sétálhatott, nézelődhetett, bámulhatta a szép, ápolt, gazdag mezőket fehérben. Nyáron így néz ki: 

E helyhez kapcsolódik ama legenda, hogy ide látogatott Lipót lánya, aki annyira beleszerelmesedett a királyba, hogy egy éjszakát vele töltött. Erre Lipót a királyt oroszlán elé vettette a vadasparkjában, de  Richárd agyoncsapta a fenevadat, kitépte a szívét, és felmutatta a herceg előtt. A másik, hasonlóan „szavahihető” történet szerint Lipót fia hívta ki őt párbajra, ami abból állt, hogy az egyik fél bekötött szemmel eltűrt egy fejütést, majd fordult a helyzet, s jött ő az ütéssel. A herceggyerek tehát megütötte a bekötött szemű Richárdot, aki megtántorodott, de nem esett össze. Ekkor azt mondta, az ő ütése hadd jöjjön holnap: gyenge, fáradt, betegeskedő, hadd pihenjen egy kicsit. A hercegfi beleegyezett. Éjjel Richárd beviaszolta az öklét, ami így nem fájt neki ütés közben, s azzal úgy behúzott ellenfelének, hogy annak állkapcsa tört, s pár nap múlva kiszenvedett. 

A legismertebb – s talán valós alapokkal rendelkező – legenda szerint viszont volt a királynak egy Blondel nevű lantosa, aki úgy döntött, hogy elveszett ura felkutatására indult. Minden várnál megállt, s elénekelte a király kedvencét, az Epekedő szív c. (természetesen francia nyelvű) románcot. Dürnsteinhez is eljutott, s az első versszak után a király hangját hallotta a második versszakkal. Az őrök is felfigyeltek a különös duettre, üldözőbe vették Blondelt, de az elmenekült, viszont így vitte meg a hírt a londoni udvarba, hogy hol a király. Richárd maga is zenét szerzett e helyen, ez volt a Ja nun hons pris (Senki sincs bebörtönözve) c. merengés. 

Azonban nem sokáig kellett szemlélgetnie a téli Dunakanyart, mert 1193. március 28–án már Speyerben volt, Lipót ui. átadta őt a császárnak, hogy tekintélyével az hajtsa be a váltságdíjat. Ez meg is történt. Hogy mennyi volt az annyi, azt én nem tudom, mert ahány forrás, annyiféle szám van erre, ebben nem fogok igazat tenni, de Richárd lényegében kifosztotta Angliát, kis túlzással élve még a padlást is lesöpörték miatta. A pénz java részét Lipót kapta meg. Aztán Richárd mehetett vissza bajt keverni és hadakozni Észak-Franciaországba, ahol 1199–ben egy nyílvesszőtől kapott vérmérgezésbe halt bele. 

Ha most a várat akarjuk megnézni, akkor készüljünk fel egy meredek gyalogtúrára erdőn és cserjésen át a sziklák tetején. A végén sajnos, csak ennyit fogunk látni belőle: 

Közelről sem jobb a látvány: romok, romok mindenütt. Mert a várat 1645–ben, a Harmincéves Háború alatt a svédek megszállták, aztán felrobbantották, azóta ebben az állapotban leledzik.  

Persze, ha igazán bele akarjuk magunkat élni Richárd sorsába, akkor télen, fagyban és hóban kell felkapaszkodnunk oda, s állni a csípős szelek rohamát. Csak így autentikus!  

A halállal és a sírkertekkel mindig közeli kapcsolatot ápoltam. Gyermekkoromban felszámolták a házunk mellett lévő temetőt, s amikor annak dombján a kutyáimat sétáltattam – úgy 9 évesen – , csontok és koponyák halmai között lépkedtem. Megtetszett az egyik lábszárcsont, hazavittem, lemostam, kifényesítettem, s közöltem, hogy ez lesz a kedvencem, aludhatok-e vele. Szüleim nem lapozgattak gyermeknevelési szakkönyveket, s személyiségem fejlődését úgy gondolták el, hogy csináljak, amit akarok, azért egy ideig négy kedvencemmel szunnyadtam az ágyban: a két kutyával, amelyek rám telepedtek és asztmát kaptam tőlük, egy bandzsa, sárga, ronda műanyag hallal és a lábszárcsonttal. 

Ez utóbbitól végül meg kellett szabadulnunk, mivel az egyik kutya a szájába vette, s azzal rohangált fel-alá a közös udvaron, ami a lakók egységes visszatetszését váltotta ki. Apám próbálta tréfával elütni a dolgot, s amikor már a postás is megjegyzést tett a látványra, azt mondta neki:

- Ez volt a maga elődje. Későn hozta ki a táppénzt.

Később egy olyan helyre kerültem, ahol a hivatali szobám ablaka a város egyik temetőjére nézett. Akkoriban futott az "X. akták" c. sorozat a tévében, annak volt a mottója, hogy „az igazság odaát van”. Így hát, ha az ügyfél az asztalomat csapkodta, hogy ez nem igaz, mit csinálok, hol van itt az igazság, mindig csak átmutattam az ablakon át a sírkövekre: 

- Az igazság odaát van. Ott, a Nagy Bíró előtt mindenki elmondhatja majd a maga panaszát, meg fogja kapni az elégtételt. Addig velem kell beérnie.

Mármost ettől függetlenül nem mániám a temetőkben való mászkálás, jellemzően azért, mert a legtöbb város ilyen irányú helyén nem találok látnivalót. Van azonban egy barátom, aki úgy döntött, hogy évek kemény munkájával fotósorozatot készít Kelet-Európa elhagyott zsidó emlékhelyeiről, ezt kötjük össze az én programjaimmal. Így keveredtünk 2018 fagyos februárjában két varsói temetőbe. Az egyik az Okopowa utcában van, a másik a Brodno utca mellett. Ez utóbbi az érdekesebb.

Mert az Okopowa, amelyet 1806–ben hoztak létre (első temetés: december 6.), s a németek alatt a gettó része volt, most csak egy hatalmas, üres temető magányos, mohos, elhanyagolt sírokkal.

Senki nem jár ide, csak néhány turista.

Különlegessége eredetileg az volt, hogy a sírok (a halottak fekvése szerint) háttal voltak a temetőkapunak. Ez a zsidók között nem volt szokásos, ők úgy temetkeztek, hogy amennyiben az Utolsó Ítélet napján a halottak feltámadnak a sírjaikból, úgy kell felkelniük, hogy azonnal meglássák a sírkert kapuit, s oda induljanak el. Az ezzel ellentétes gyakorlatnak csak 1819–ben vetettek véget, amikor a varsói főrabbit a hagyománynak megfelelően temették el.

A német megszállás alatt a hódítók kivégzéseket hajtottak itt végre – nemcsak zsidók körében – , s a temető összes épületét (zsinagóga, ravatalozó) megsemmisítették. A sírok nem érdekelték őket. A kommunisták egy utat terveztek rajta átvezetni, de aztán elálltak ettől.

Nincs már, aki emlékezzen az itt nyugvókra. Nyugi, mind így fogunk járni: két nemzedék, és az a bizonyos varjú sem ismeri a nevünket, sem azt, hogy mit tettünk. Az ilyen elhagyott temetők számomra ennek a véglegességnek a nyugodt tanújelei: elvagyok bennük, mert tudatosítják bennem, hogy mennyit ér a mi életünk. Semmit sem, ez az igazság.  Az más kérdés, hogy azért ebbe a temetőbe még hoznak halottakat, évente kb. 20–30 temetés van itt. Jelenleg két fenntartója van: a varsói zsidó hitközség és a Nissenbaum Családi Alapítvány. (Lengyelországi zsidó emlékhelyek fenntartására 1983–ban létrejött alapítvány.)

Nem olyan nagy ez a temető, mint a Fiumei úti, de azért úgy a felét kiteszi. Látható benne a már másik posztomban közölt Janusz Korczak-szobor is, nem hagyhatom ki, csak most egy újabb megvilágításban jelenik meg:

Érdekes sírokra (mint minden temetőben), itt is vadászni kell, de azért talál az ember.

Ennél sokkal érdekesebb a Bródno utcai temető, ami a zsidó szegények temetője volt, itt sosem voltak nagy emlékművek, csak kőlapok a sírok fölött. Ez a Visztula keleti partján van, Praga negyedben van, amely nem képezte részét a németek által bekerített gettónak. 1780-ban nyitották meg, 12–14 hektáros, kb. 300.000 embert temettek el itt, jelen időben kb. 3.000 sírkő maradt meg róluk. A temetkezések a varsói gettósítás (1940) miatt végleg megszűntek. (Az utolsó temetés 1940. november 16–án volt.) A nácik nem különösebben bántották a temetőt, csak a falát verték szét, a többire nem volt sem kedvük, sem idejük. A gettó lerombolása ezt a területet nem érintette, amikor pedig 1944 őszén kitört a varsói felkelés, az ide nem terjedt ki, itt már a szovjet csapatok álltak. A hatóságok 1950-ben hivatalosan bezárták, állami tulajdonba került. (A hitközség, merthogy alig voltak tagjai, nem tudta fenntartani.) A sírkövek egy részét megint csak építkezésekhez használták fel, a többségét pedig kiszedték a helyéről. Hogy miért? Nemsokára kiderül.1984–2010 között a Nissenbaum Családi Alapítvány kezelésébe tartozott a hely, ez  idő alatt épült ki a központi bejárat két domborműve is. Az én képeim nem ilyen szépek, ezért marad a wikipediáról Nikodem Nijaki nyári képe:

2012-ben került vissza – bírói ítélettel – a varsói zsidó hitközséghez. Barátom úgy olvasta, hogy a ravatalozóban valami kiállítás nyílik meg a helyről e napokban, elsősorban ezért mentünk oda. A nagy bejárati kapu azonban zárva volt…

Addig őgyelegtünk ott, amíg valakinek végre fel nem tűntünk, egy szakállas, középkorú férfi fogadott minket. Sajnálkozva közölte, hogy a temetőbe a bejárás nem lehetséges, a ravatalozóba meg végképp nem, mert a kiállítás még nincs hivatalosan megnyitva, és különben is, van benn egy előrendeléses VIP–csoport, amely éppen előadást hallgat a hely történetéről. Erre rutinosan bedobtuk azt a módszert, amely Lengyelországban mindig segített: fájdalmas arcot vágtunk, és sóhajtva közöltük, hogy milyen kár, mert a) magyarok vagyunk, b) direkt ezért jöttünk ide Budapestről, c) és ki tudja, hogy mikor tudunk itt legközelebb megjelenni, de lelke rajta, ha ennek ő az útjában áll... Ez mindig hatott. Nem az, hogy magyarok vagyunk (minden ellenkező híreszteléssel ellentétben az a lengyeleket fikarcnyit sem érdekli), de a távolság, amit megtettünk, tiszteletet szokott ébreszteni. Így hát bebocsátást nyertünk.

A ravatalozóban ülő kis csoport kedvetlen fészkelődéssel vette tudomásul lendületes megjelenésünket, de ez minket nem érdekelt, besétáltuk a helyet körülöttük. (Iratok, térképek, építészeti vázlatok, fényképek stb.) Aztán kimentünk az épület elé, végignéztünk a fákkal teli, de sírkövek nélküli kis erdőn, amely eltűnt egy dombhajlat mögött. Barátom már el is ment volna, de azt mondtam, hogy csak ropogtassuk meg a havat lábunk alatt, menjünk el legalább a sírkert végéig. Ekkor csatlakozott hozzánk egy nyurga fiatal férfi, akinek a társaságára a legkevésbé sem vágytam, de mivel ő volt a gondnok, hagytuk, hogy baktasson velünk. Aztán kiderült, hogy nagyon is hasznos információkkal látott el minket.

Ballagtunk végig az úton – és sehol egy sírkő. És még mindig nem, és még mindig nem… Hát miféle temető ez? Én jól előrementem, s észrevettem egy hálós dróttal összekötözött, félkör alakú kőkupacot az út végén: 

Mellette és mögötte pedig végtelen távolságban húzódva ezer és ezer összedobált, egymás hegyén-hátán heverő sírköveket.

Nácik? – kérdeztük a fiatalembert. A fejét ingatta: nem, a kommunisták.

Mikor kitört a béke, a város vezetésének szembesülnie kellett azzal, hogy mit kezdjen egy olyan temetővel, ahová már senki nem fog – képletes értelemben – virágot hozni? (Mert az a zsidóknál nem szokásos élénk, vidám színű dolgokkal „megtisztelni” a halottakat.)

Szóval azt találták ki a városi hatóságok, hogy ide szabadidőparkot építenek. Ki is szaggatták helyükről a sírköveket, s összedobálták őket a temető végében, egy részüket fel is használták építkezésekhez. (Nemrég kerültek ide vissza sírkövek, amelyeket a pragai parkba szállítottak lépcsőnek, sétaútnak, de még most is vannak a Visztula medrében ilyenek, amelyeket a folyó szabályozásához használnak fel.) Hanem aztán jöttek a problémák. Egyrészt az, hogy az emberek nem szívesen napoznak, fagylaltoznak és jógáznak egy olyan helyen, ahol a lábuk alatt csontvázak nyugszanak; ezeket ki kellett volna ugyan szedni, de ahhoz a földet kb. 3 méteres mélységig ki kellett volna termelni, a fák viszont így elpusztultak volna. Úgyhogy maradt minden úgy, ahogy volt.

És mi lesz vele? – kérdeztem a fiatalembert. Széttárta a karjait: azt senki sem tudja. Mert park itt nem lesz, az biztos. Ingatlant fejleszteni? Hát ki akar hullák fölött lakni? Most azt a gondolat van, hogy helyre kellene állítani az egészet: megtalálni, melyik sírkő melyik parcellához tartozik. De hát ez egy lehetetlen feladata. Vagy legalább húsz év.

És minek? – kérdeztem. Mert akkor a végén lesz ebből egy közönséges zsidótemető, ahová a kutya sem jár – jegyeztem meg. Hát igen, bólintott, tulajdonképpen nem éri meg a pénzt…

Miután a közös vállrántásban egyező álláspontra jutottunk, megkérdeztem: van antiszemitizmus Lengyelországban? Ingatta a fejét: nincs, a lengyelek nem foglalkoznak a zsidókkal. De a politikusaik, ha nem áll jól a szénájuk, időnként felhozzák ezt a témát. Ám a nép nem reagál rá. Mi, zsidók és lengyelek, közömbösen elvagyunk egymás mellett. Nem szeretnek minket, de csak azért, mert nem törődnek velünk. Az ő számukra nem létezünk. 

És mi van ezzel a törvénnyel? (Akkoriban volt hatályban a frissen bevezetett jogszabály, hogy büntetendő, aki a lengyelek felelősségét firtatja a Holokauszttal kapcsolatban. Már hatályon kívül van, mert hülyeség volt és betarthatatlan.) Erre mosolygott. A lengyelek felelőssége? Na persze, benne voltak a dologban, nem túl lelkesen bújtatták a zsidókat. De a franciák? A belgák? A hollandok? Azok talán igen…? 

Amikor kimentünk a temetőből, s elbúcsúztunk, az jutott eszembe, hogy ezt az egészet így kell hagyni, ahogy van. Ez maga a történelem alkotta művészi installáció. A föld egy részéből ki kellene szedni a csontokat, s egy közös osszáriumban felhalmozni őket, aztán akár park is kerülhet a helyére; de ahol a most gyalázatosan szétszórt sírkövek vannak ismeretlen emberek ismeretlen neveivel, meg kell őrizni, hadd járuljanak elé a népek, hogy elgondolkodjanak  most oly fontosnak tűnő tetteik fontosságán. Aztán az okosabbja, az a néhány ide látogató csak–csak tanul belőle életörömöt, tetterőt és alázatot. Mert a három együtt használatos. 

Mondjuk, én erre már 9 évesen rájöttem. Én sem gyakorlom eme erényeket, de hogy legalább tudjam: vannak ilyenek, hasznos dolog volt az a lábszárcsont.

Mindig is vonzott az, ami a föld alatt van, legyen az bánya, barlang, tárna, üreg, katakomba, járat, lyuk, alagút. Ez szerintem onnan ered, hogy gyermekkoromat közvetlenül a Balaton partján töltöttem, ekkor fejlődött ki bennem a viszolygás a vízpart és napfény kombinációja iránt olyannyira, hogy akkor is már csak alkonyat után voltam hajlandó kimozdulni otthonról. Ezért 2018 októberében élénken kormányoztam száguldó szeméttelepemet egy barátom társaságában Ostrava nyugati külvárosába, a Landek Parkba, ahol egy bányamúzeum sötét látványosságait ígérték az útleírások. (A képek alatti x. azt jelenti, hogy az ő művei. Fedőneve: TMFBS.)

x

1776–ban fedezték itt fel a feketeszenet, ez egy Ketlička nevű gyűjtögető úrnak volt köszönhető, aki fura, fekete köveket talált egy domb tetején. Hazavitte őket, eltette a szekrényébe, de aztán megunta a nézegetésüket, s bedobta azokat a kandallójába, mire – láss csodát! – a kövek lángot fogtak. De az ipari forradalom ide ólomlábakon érkezett, a bánya csak 1830–ban nyílt meg. Neve (Landek) német eredetű, eredetileg „Land–Ecke” volt, ez valami olyasmit jelent, hogy „a föld (terület) sarka”, mármint Ostraváé, mert annak határában volt és van. A feketeszén–bányászat eleinte a Rothschildok érdekeltségébe tartozott, s ők építettek itt egy kis kastélyt 1847–ben.

Ennek melléktermékeként 1953-ban megtalálták a „landeki (petřkovicei) Vénusz”–t, ami egy 46 cm-es őskori nőalak torzóban maradt faragványa (csak a melle és az ágyéka látszik), s az a jellegzetessége, hogy vékony, tehát fiatal nőt ábrázolt. Ez nem volt szokásos az őskorban, a nőket akkor mindig teltnek, mi több, kövérnek mutatták be a termékenység jelképeként, ld. erre a millendorfi Vénuszt (Ausztria).  

A bányászatot 1991. augusztus 2–án befejezték, mert súlyosan veszteséges volt, a tárnák is kimerültek, de nem hagyták sokáig rohadni a maradványokat, mert már 1993. december 4-én a bányászok védőszentjének, Szent Borbálának (Barbarának) a napján megnyitották benne Csehország legnagyobb bányamúzeumát.  

A Landek Park, mint ahogy neve is mutatja, nagy, füves–fás terület, sportpályákkal, sétányokkal. A bányaépület (ami a múzeum) ennek határában van, egy dombocska tetején. Alatta kényelmes, kavicsos parkoló vár minket (ingyenes), itt néhány bányagép van kihelyezve, hogy érzékeltesse a hely eredeti rendeltetését. 

x

Innen lehet felgyalogolni a bánya udvarára, ahol vár minket a fő– és kiszolgálóépület, ez utóbbi fölött egy toronnyal. Minden kellőképpen rozsdás és elhanyagolt ahhoz, hogy hitelesnek fogadjuk el.  

A bányalátogatás két részből áll – attól függ, hogy hová váltunk jegyet. Az egyik a volt munkásöltöző, fölötte hivatali szobákkal, a másik maga a bánya bejárata. Kezdjük az előbbivel.  

Két részből áll. Az egyik maga az öltöző, amelynek magas mennyezetéről láncok hullnak alá, rájuk akasztva a műanyag bányaruhák, sisakokkal.  

x

Úgy gondoltam, ez valami installáció, de aztán láttam, hogy Wieliczkában is ilyen a módi, szóval erről kerültek le, majd fel az öltözetek. Gondolom, azért nem szekrényekben tárolták őket, mert ott bepállottak volna, így viszont kieresztették magukból a sarat, a nedves szénport és nem utolsósorban a szagot.  

Mögötte található meg a wc és a tisztálkodóhelyiség. Az előbbi úgy néz ki, hogy vannak a piszoárok, amelyek kellően mocskosak, ezekből egy-egy cső megy le, ezek alul összecsatlakoznak, aztán egy elvágott csőben végződnek, amelyből a folyékony, sápadt, csípős illatú tartalom egy csempézett vájatba csorog. Minimalista, igénytelen, primitív, bár még mindig színvonalasabb, mint az olasz autópályák melletti mellékhelyiségek egy része… (Lyuk a betonban, aztán csináld, ahogy tudod, ha elcsúszol, te bajod.)  

A volt irodai épületben a földszinten bányagépek (marófejek) láthatóak rengeteg villamossági kellékkel kiegészítve, ahogy kivettem a magyarázatokból, ezek a bánya levegőjét tisztították a sújtólégrobbanás ellen (meg utána). Nem túl érdekesek, de csak azért, mert nem értettünk hozzájuk, hiszen pl. ilyen csodabogarakkal lehet találkozni ott:

Ráadásul végig kell hallgatni a cseh idegenvezető végtelen előadását a témáról, amiből még a nemzetközileg idegen szavakat sem lehet kihüvelyezni.  

Az emelet monotonabb, az 1940-es évektől a bánya lezárásig tartó korszak védőruháit és mentőfelszereléseit mutatta be – egyik olyan, mint a másik, csak egy art–designer vájár tudna közöttük különbségeket fellelni.  

De ez egy szobrásznak nagyon megtetszett, íme egybeöntve a végeredmény:

x

Ennyi a főépület, lehet kimenni az udvarra, ahonnan a következő túra indul – immár a föld alá. Addig lehet nézegetni az épületből kör alakban ki– és befutó kis zörgő–sivító bányavasutat.

x

Egy fizetett út, ahogy számoltam, három kört jelentett, a gyermekek nagyon élvezték a motor éles hangjába harapó csattogást. Természetesen nem szálltam fel rá, ez gyerekes; de mikor megpihent a kisvasút, beleszuszakoltam magamat az egyik vagonba, hadd lássam, milyen térdkoccantó nyomorban gubbasztottak a bányászok. A képet hangsúlyozottan nem önmagam népszerűsítésére közlöm, hanem szemléltetés gyanánt. Hát a franc menne el bányásznak.  

x

De kezdődjön végre a bánya bejárása!  A kezdet biztató volt, mert fel kellett vennünk a védősisakot, amelynek következtében még hülyébben néztem ki, mint ahogy szoktam. A felvonó előtt gyűlt össze kis nemzetközi csapatunk, merthogy a kezelőszemélyzet egyik öreg tagja, az alkoholfogyasztás látható barátja szépen kikérdezett mindenkit a nacionáléjáról, volt ott cseh, szlovák, lengyel, német, orosz, dél–koreai, meg persze, mi, akiket külön hujjogással üdvözölt, hogy na, itt van egész Közép–Európa, indulás a föld alá!  (Az alábbi fénykép az idealizált bányászt ábrázolja a bejárat előtt, nem a valódit. Az sokkal rosszabb volt.)

x

Beszálltunk a liftbe, s elindult lefelé, lábunk alatt az látszott a mennyezetről vetített kivetítő által, mintha a végtelen mélységbe mennénk le. De az csak 15 méter volt (mint megtudtam utólag). Ez elkedvetlenített. Nekem igazi bánya kellett volna, 15 méter, az nem bánya, legfeljebb egy mélyebb borospince. De talán ez csak az első megálló...

Sajnos nem, nem mentünk lejjebb. Két járat az egész, amit láttunk: mindegyik kb. 200 méter oda és vissza, közöttük és bennük pedig gépek, munkásbábok, eszközök. Meg persze rendes állványzat. Itt is végig kellett hallgatnunk az összes cseh nyelvű magyarázatot, de nem elégített ki sem a látottak mélysége, sem annak hossza. Ez igazából nem is bánya, hanem csak egy bányát utánzó bemutatójárat, bár valamikor kétségkívül igazi munka folyt itt, ez lehetett a kezdeti szakasz, ahonnan elindult lefelé a dolog.  

Volt velünk két orosz, középkorú urak, szerintem bányamérnökök lehetettek, mert mindig ők maradtak utoljára, láthatólag nem tudtak elszakadni az aktuális látványtól, pergő nyelvvel s meghitt szakértelemmel kommentálták egymásnak, hogy mit láttak, időnként pedig veszekedtek is egy jóízűt, de csak úgy, barátilag. (Jó az, én is nagy híve vagyok a műfajnak.) 

 Az egész mű-bányajárat kb. egy óra alatt járható be. Nem igazán értem, hogy miért nem lehetett ezt levinni valóban pár száz méterre a föld alá. Viszont ennek annyiban volt értelme, hogy amikor feljöttünk, barátom nagyot sóhajtott, és azt mondta, ő pánikrohamot kapott volna attól, ha tudja, hogy nagyon messze van a kijárat, így viszont hallotta a fölöttünk csattogó kisvasút zaját, tehát közel, s megnyugodott. Szerintem ez vonatkozott a gyermekekre és a felnőttek egy részére is. Szóval megint egy rossz tényezőből indultam ki: magamból.   

Csak hát, mivel engem vonz az igazi mélység, kissé kedvetlenül ittam meg utána a kávémat. Hiányozott a nedves falak és málló, kitámasztott széntömbök világa, ahol recseg és port szitál a famennyezet, s szorongani lehet egy jót az áramszünet miatt. Nem baj; ez is valami. Úgyhogy, összegezzünk, Landek Parkja háromféle látogatónak ajánlott: klausztrofóbiásoknak, gyermekeknek és orosz bányamérnököknek. Light mine ("könnyű bánya"), hogy már angolos legyek a távozás után.

Budapesten előbb–utóbb olimpia lesz. Mégiscsak lehetetlen állapot, hogy a világ egyik legnagyobb sportnemzete és Közép-Európa legnagyobb városa ne rendezzen meg egy ilyet. Ezért aztán minden nap, amikor elhajtok az épülő Puskás Ferenc Stadion mellett, elégedettséggel tölt el a látvány. Már talán mondtam, hogy minden építmény lenyűgöz, ami hatalmas… Mellékes megjegyzés: két hete egyik rokonomat vittem el mellette, aki egy igazi, elvadult O1G–fan. Ráböktem a mi Colosseumunkra, s aggódva vártam, hogy fújni kezdi a magáét (miért nem inkább az éhezőkre megy el a pénz?), de – meglepetésemre – felmérte a látványt, s szűkszavúan azt mondta: igen, ez kinéz valahogy. Mondjuk, építész az illető, ő tudja értékelni a betonból formált alakzatokat. 

Immár csak az a kérdés, hogy ha itt olimpia lesz, az mit hagy maga után? Erre nagyon kell figyelni. Mert a hírek tele vannak szomorú fényképekkel, amelyek az elmúlt évtizedek olimpiai létesítményeinek sorsa fölött boronganak: szétdőlt, elhanyagolt, málló arénák, gaztól felvert pályák, hasznavehetetlen, összeeső, agyonfirkált kiszolgálóházak, hajléktalanokkal teli, potyogó–málló vakolatú építmények áznak az esőben, eszi őket a köd, veri a napfény, körülöttük viszont virul a szlöm építészeti és társadalmi értelemben egyaránt. Szóval, nem ilyen élettelien néznek ki:

Meg aztán: ezeknek az épületeknek a többsége, én úgy érzem, nem érdemel kíméletet. Mert mikkel örvendeztettek meg minket e jeles esemény kapcsán az építészek az elmúlt évtizedekben? Észre sem lehet venni az eredményeiket! Tonnák és légköbméterek ezrei vannak acélba és betonba fojtva–nyomva–tömve, de se egyéniségük, se jellegük, keverhető egyik a másikkal. Sehol az innováció, a felfedezés, az ötlet, a merészség, a virulens, magamutogató különcködés: unalmas, stílustalan, fagyos arcú stadionokat, arénákat, uszodákat rántottak fel.

Jó lenne tehát, ha tanulnánk a müncheniektől – mert az ő olimpiai létesítményeik nemhogy még mindig hasznosak és üdítőek a lakosoknak, de ennél többre képesek: látványossággá tudtak válni, olyanná, amelyek nélkül már csonka a kirándulásunk Münchenben. Mert ezt a nehéz elérni, a stílust. Az pedig itt van! Fedezzük fel, s lássuk a történetét.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1966. április 26-án a bajor fővárosnak ítélte meg a XX. Olimpiai Játékok rendezésének jogát. (Ami 1972. augusztus 26 – szeptember 11. között ment végbe.)  A végleges tervek kidolgozását a Günther Behnisch építészmérnök (és egyetemi tanár) vezetésével működő helyhatósági bizottság dolgozta ki. A helyszínt az Oberwiesenfeld nevű nyugati peremkerület elhanyagolt sarkába tervezték, ami akkor egy lazán beépített, vegyes rendeltetésű terület volt. Egyetlen dolog emlékeztetett itt a sportra: egy lőtér. A többi grund és raktár vala. 

Hat éven át 550 mérnök és 5.000 munkás részvételével épült fel a kisajátított és eldózerolt területre a komplexum. Tervezett költségvetése 1.350.000.000 márka volt, ebből 1.972.000.000 márka lett. Szóval a szokásos. (Nincs olyan közberuházás, ami annyiba kerülnek, mint a pályázati kiírásban. Ez törvény.) Más forrásom szerint kereken 2.000.000.000 márka volt a végeredmény – de hát nem mindegy az a pár tízmilliócska? (Különben az első szám lenne a stílusos: 1.972-vel kezdődik...) 

Az építkezést persze München képtelen lett volna egyedül finanszírozni, nem is vártak tőle sokat, a városnak ez csak 170.000.000 márkájába került, bár ez is alaposan megráncigálta a költségvetési fegyelem bajszát. A többletbe beszálltak a következők: az NSZK kormánya, társadalmi szervezetek, továbbá az építkezést végző cég minisztertanácsi engedéllyel emlékérmeket bocsáthatott ki, s ezek bevétele is ide ömlött. (Ez önmagában 316.000.000 márkát jelentett.) (Ennyit arról a téveszméről, hogy az olimpiákat egy város rendezi… Sosem az rendezi: az ország. A város csak a címeres zászlóshajó, meg a helyszín biztosítója és a rendezvény boldog elszenvedője. Tehát senki ne gondolja azt, hogy amikor Magyarország kormánya majd beszáll az olimpiába, akkor az  valami szabály megsértése lenne. Nem, az lenne ilyen, ha nem fektetne be ebbe.) 

Kezdjük bemutatónkat a legnagyobb látványossággal: az olimpiai stadionnal. Az olimpiai park egész szabad bejárás helyszíne, ennek megtekintéséért azonban pár €-t le kell szurkolnunk. Így néz ki manapság:

A nemzetközi álbarátság jegyében az avatót eredetileg az NSZK–Szovjetunió labdarugó-mérkőzéssel akarták megtartani, ez azonban a NOB elnökének (neve: Avery Brundage) javaslatára elmaradt, tehát május 26-án ugyan megtartották ugyan ezt a barátságos összecsapást, de ez csak technikai főpróba volt 80.000 német szurkolóval. A németek különben 4:1–re győztek a tömött lelátók előtt.  (1972. június 18–án Brüsszelben találkozott ismét a két csapat az Európa Kupa döntőjében. Az eredmény a gólkülönbséget tekintve ugyanaz maradt: ott 3:0 lett a végeredmény a németek javára.) Végül aztán az olimpiai játékok megnyitóján tartották meg igazi és ünnepélyes avatást.

Mérete nem meglepő, de az elhelyezkedése igen. Mert ez a stadion egy domb oldalában van, tehát a nézőtér félig öleli csak körbe a játékmezőt. Fölötte hatalmas, üvegből készült tető nyúlik ki a domb mélyéből. (Tervezője: Otto Frei [1925–2015] volt, a lelátókat Günter Behnisch [1922–2010] irodája formálta meg.) Ez 78.400 m2 terjedelmű, akrilüveggel látták el – állítólag ez ereszti át a legtökéletesebben a fényt – , erre kifejezetten a tv-társaságok kérelmére került sor, hogy tökéletes legyen a közvetítés, amelyet az üvegtetőzetre függesztett irdatlan méretű objektíveken át vettek fel: 

Láttam, hogy járkálnak a tetőzet vékony, korláttal ellátott peremén emberek, gondoltam, én is felmegyek oda – de be kellett látnom, hogy erre nem szól a jegyem, s akik fölöttem mászkálnak, azok csak a karbantartók.

A hely még most is meglepő, ez alatt érteni kell, hogy kissé félelmetes. Egyrészt a meredeksége miatt, másrészt azért, mert egy átlagos mai stadionban a fenti helyeken álló–ülő emberek láthatárát a szemben lévő sorok kerítik el, s felettük ott a tető, vagyis van egyfajta megnyugtató akolérzés, ahol a jelenlévő tudja, hogy egy fedett, önmagába záruló térben van – egyszóval biztonságban. Itt ellenben a nagy tribünnel szemben található széksorok ennek alig harmadát érik el magasságukban, s mögöttük ott látszik város, a táj. Egyszóval a néző, ha a főtribünön ül, a határtalanság érzetével találkozik a szűkösség és a bezártság közege helyett. Igen, korunk népe fél a tekintet lendületétől, amely megragadja München dombjait és fényeket, az utakat és a park tavának látványát. 

Kis apróság még a fentiekhez: figyeltek a pálya fűthetőségére: a gyep alatt kb. 25 cm mélyen egy 19 km (!) hosszúságú vékony csőhálózat kígyózik. A pálya körüli futótér bevonata német gyártmányú volt (ez nemzeti önérzetből került ide): az akkor szokásos amerikai gyártmányú tartan helyett a honi, vörös színű rekortánt helyezték el, mert ez jobb és rugalmasabb. (A rekortán gumigranulátumból és poliuretánból készülő burkolat; aki látni akar ilyet, az szaladjon körbe a Margitszigeten.)

De eljárt fölötte az idő… A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség és a NOB szempontjai fejlődtek, s menet közben olyan követelményeket támasztottak a jövő sportpályáival szemben, amelyeket ez már nem tudott teljesíteni. Kezdjük ott, hogy nem fedett; mert ugyan az fő félkaréj fölött ott lebeg az üvegtető, de ez legfeljebb a szemerkélő eső ellen nyújt fedezéket; meg aztán, ezzel egy szélcsatornát alkottak meg a tervezői. Ráadásul az első sorokból már az elején olyan botrányosan rossz volt a kilátás, hogy egy idő után azokra már jegyet sem adtak el; végül elégtelenné vált a kiszolgáló helyiségek minősége is. (A nyugati oldalon volt a dísztribün, a sajtóközpont, s egy nyomda; a nagy lelátó alatt a fürdők, öltözők, orvosi rendelők és elárusítóhelyiségek.) Így aztán folyamatosan voltak kénytelenek csökkenteni a nézőszámot, vagyis a kiadható helyeket, végül már „csak” 69.000 ülőhely volt elfoglalható.   

A stadion utóéletéről még ennyit: két csapat kapta meg, az egyik a Bayern München, a másik az 1860 München volt. Mivel azonban a stadionnak lejárt a szavatossága, felmerült a kérdés: átépítsék-e ezt az új szabványok szerint, vagy csináljanak egy újat? 

A kérdés fogas volt. Az átépítésnek a legnagyobb akadálya maga Behnisch, a tervező volt, aki olyan szerződést kötött annak idején a várossal, hogy munkájába utólag senki nem avatkozhat bele, csak az ő engedélyével – kis túlzással élve, ha egy széket el akartak volna bontani innen, ahhoz is az engedélye kellett volna. Megértette azonban az idők szavát, s belement abba, hogy az átalakítás végbemenjen. Készültek is rá mindenféle tervek, csakhogy… Na, most figyeljünk! 

München városatyái és –anyái úgy döntöttek: népszavazásra bocsátják a kérdést, hogy legyen-e új stadion, vagy ezt formálják át? A referendum 2001. október 21-én ment le, ahol a lakosság nagy többsége úgy döntött, inkább építsenek újat a két csapatnak. Ez meg is történt, ez az Allianz Aréna, amely meglepőségében és eredetiségében vánszorgó nyomába sem érhet az elődjének. (Szégyellek is róla képet közölni, annyira unalmas.) Hogy miért szavaztak erre a derék, funkcionalista rondaságra a müncheniek, nem tudni. Én csak reménykedni tudok, hogy azért, mert nem akarták régi, kedves stadionjukat összebarmolni és ellényteleníteni a műegyetemek modernista melegházából kikerült mérnökökkel. Persze, az is lehet, hogy kényelmesebb helyre vágytak a szurkoláshoz, ezt meg lesajnálták, mint régimódi fölöslegességet. Ki tudja. Nem voltam ott. 

Az utolsó mérkőzés 2005. április 3-án volt benne, amikor az 1860 München 0:0-át ért el az 1. FC Köln ellen. Jelenleg hol koncerteket rendeznek itt, hol meg atlétikai versenyeket. Különben volt a mélyén korábban is mindenféle zenei és társadalmi rendezvény, pl. Michael Jackson is fellépett a stadionban. 

Ballagjunk tovább, s nézzük Otto Frei és Günter Behnisch közös műveit. 

A park központja egy mesterséges tó egy mesterséges domb alatt. Tulajdonképpen nem is tó, inkább nevezhetnék kacsaúsztatónak, csak azért nem ilyen, mert én kacsát (helyesen: récét) nem láttam benne, valószínűleg azért, mert olyan tiszta a vize, hogy a hápogó népnek nincs mit összeszednie benne táplálékként. (Ja, a német precizitás.)

Ennek egyik rendeltetése a puszta látványosság volt, ezért a közepére még egy úszó színpadot is elhelyeztek, ahol az olimpia alatt előadásokat tartottak. Egyébként az a feladata volt, hogy összegyűjtse a mesterségesen megemelt dombról lefolyó esővizet, továbbá biztosítsa a jó mikroklímát a kipárolgással, és nagy meleg idején a levegő hűsítésével. 

A tó és a stadion között helyezkedik el a többi műelem (szintén a fent említett két építész együttműködésének eredménye). Hátradöntött oszlopok által kifeszített acélkábelek tartják életben az építmények mennyezetét, természetesen ez utóbbiak akriküvegből vannak.

Első gondolatunk a látványukra az, hogy ezek sátrak, s ez helyes képzettársítás; de nem, ezek nem hasonlíthatóak holmi használati tárgyakhoz, ezek öncélú, lendületes ívű, fényben csillogásra tervezett, szimpla dinamikus alakzatok, amelyek a mozgást és az erőt dicsőítik: tapinthatóan érezni, hogy tartják a fémsodronyok megfeszülve a nehéz, fémmel bélelt üvegtetőket az összedőlés ellen, s hogy hajlanak mögöttük hátra, mint erőlködő munkások, a tartónyúlványok.

A központi uszoda most is betölti funkcióját. Úsznak benne… 

Középütt található meg a 291 méter magas olimpiai torony (Olympiaturm) is. (Ezt 1968. február 22–én adták át, alkotója Sebastian Rosenthal, róla semmit sem tudtam találni.)

Tv-átjátszó volt a játékok idejére, most különösebb rendeltetése nincs, fel lehet menni a tetejébe szétnézni – én kihagytam, azt lehet látni ott, amit lenn, nem pazaroltam rá pénzt. Jelenleg átjátszó– és sugárzótorony, a tetején étterem van, ami forog, s van benne egy rock– és popzenei múzeum is. Nem mentem fel rá, valahogy nem érdekelt onnan a lenti látvány. 

Viszont az út túloldaláról ott néz ránk a BMW négy hengert formázó központi tornya.

De azért van egy hibája a parknak. Gondoskodtak ugyan a tervezők a fásításról, mert 1972–ben 180.000 (!) fát és dísznövényt ültettek el itt, többek között azokat az öreg fákat is átplántálták ide, amelyeket a helyi metró építésénél el kellett távolítani. Innen lett aztán az a szlogen, hogy ez egy „zöld olimpia” lesz. (Hogy aztán piros lett – ti. az izraeli sportolók vérétől – , az más kérdés.) Ám a 180.000–es számon belül minden egyes tulipántövet is érteni kellett, s ezekből már semmi nem maradt. Fákkal most is mérsékelten van ellátva a hely, nem engedték meg, hogy erdő települjön ide, így nekem kissé kopár lett a terület. 

Ugyanez mondható el a fölötte lévő mesterséges dombról is, amelyet az építkezés folyamán kitermelt földből hoztak össze. A nyári meleget, árnyék hiányában valóban csak a papírból készült barikák és kutyusok viselik el:

A tervezés ötletessége emellett abban jelent meg, hogy az olimpiai falu (Olympiadorf) és a versenyek helyszíne egymás mellett jöttek létre. Ez azt jelenti, hogy a park melletti kis völgyben futó széles sztráda túloldalán épült ki a falu: 3.000 (más források szerint 5.000) lakás és 1.800 apartman van itt. (Tervezője Werner Wirsing [1919–2017] volt.) Ezeket eleve részint felsőoktatási kollégiumoknak, részint eladásra szánták, ezért már a megnyitó előtt mindegyiknek megvolt a német gazdája: vagy magánszemélyek, vagy egyetemek, főiskolák.

A legcudarabbul persze az járt, aki az izraeli sportolók szállását vette meg magának… Ha meg akarjuk nézni, hol történt az esemény, akkor a Conolly u. 31. sz. ház elé kell mennünk, ott az emléktábla. Ha pedig a szobrot, amely erről megemlékezik, akkor a falu és a sporttelep között félúton láthatjuk a minimalista szerénységet:

(Megjegyzem: szobrokkal a müncheni Olympiapark – sajnos – nem dicsekedhet, én legalábbis nem találtam ilyet. Hiány, ezt pótolni kell.) 

Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy ha Budapesten is lesz valamikor olimpia, akkor tessék odafigyelni az eredetiségre és a tájépítészetre egyaránt. A tömegőrület lefutása után legyen az embernek hangulata kimenni még hosszú, hosszú évtizedeken át a helyszínre, ha másért nem, egy hétvégi séta kedvéért, s mélázni, meg csodálkozni, meg büszkének lenni arra, hogy milyen eredeti dolgot hoztak össze itt eleink. Kell tehát a meglepő épületek mellé: domb, fa, tó, szobor!

A többit megoldja az életkedv.  

1999-ben, amikor Szerbia, azaz akkor még Jugoszláv Szövetségi Köztársaság megpróbálta katonai erővel visszaszerezni Koszovót, vagyis saját területét az albán szeparatistáktól, a Koszovói Felszabadítási Hadseregtől (UÇK). A NATO erre minden nemzetközi felhatalmazás nélkül megindította az ország komplett légibombázását. A beavatkozás március 24-én indult meg, június 9-ig tartott. Eredmény: több ezer halott, a szerbek pedig kénytelen voltak kivonni csapataikat Koszovóból, amely azóta valami értelmezhetetlen állami létben él (ill. nyomorog).

A légicsapások Belgrádot sem kerülték el. Most két helyszínt mutatok be.

Az egyik egészen a belvárosban van, ez a Hadügyminisztérium, s egyben a jugoszláv vezérkar (a Generalštab) épülete, amely két, egymással szembenálló lépcsőzetesen emelkedő épületből állt, közöttük a Nemanjina utca. Azért épült fel így 1957-65 között, mivel jelképnek szánták: a Sutjeska-völgyet akarta mutatni, azt a helyet, ahol Tito harcolt a németekkel. Mind a kettőt találat érte, több is, először április 29/30 éjszakáján, aztán május 7/8-án éjjel. Én még 2015 nyarán láttam, akkor így nézett ki:

Aztán 2015 novemberében az „A” épületből (akármelyik is legyen az) mintegy 5.000 m2-nyi területet bontottak ki, 2016-ban a központi részét teljesen lerombolták, ma már nem található meg, telek van a helyén. A „B” épület még áll, az a hadügyminisztériumé, helyreállították. Az „A” épülettel, illetve annak telkével kapcsolatban legutóbb (2018-ban) az az ötlet merült fel, hogy amerikai befektetők megveszik, s szállodát építenek a helyére. A szállodalánc, amely a fogát feni a telekre, a Trump Hotels… A szerb kormány még hezitál.

Aki látni akarja a „B” épületet, menjen a Kneza Miloša és a Nemanjina út sarkára. Belváros, alig pár méterre a miniszterelnöki hivatal. De ezt a régi állapotot már nem találja meg…

A másik áldozat a Belügyminisztérium volt, márciusban csaptak le rá többször a levegőből. Ez a Kneza Miloša és a Durmitorska u. sarkán állt, jóval kifelé a városból, tulajdonképpen már a Zimonyba vezető híd felhajtója mellett. Úgy olvastam, hogy mióta ott jártam, lebontották, a helyére lakó- és üzleti parkot akarnak csinálni, ez lenne a Skyline Belgrade, három látványos felhőkarcolóval. Nem mondhatnám, hogy ezt az épületet különösebb becsben tartották volna a város lakói, ette a szemét és a gaz, pedig csak a közepe rogyott meg kissé, a többi részét akár használni is lehetett volna tovább némi igyekezettel.

Amikor autómmal beálltam elé, s elkezdtem fényképezni, megjelent egy dülöngélő férfialak. Észrevette, mit csinálok, elindult felém, s ordibálni kezdett, szavai közül azt vettem ki, hogy vagy az anyámat, vagy a nemzetiségemet szidja, mert jól megnézte magának a magyar rendszámot. Mutogatott az épületre is. Fenyegető közelségbe került, ezért benyúltam a hátsó ülésen lévő táskámba, kivettem és kipattintottam a késemet, amit a zsebembe csúsztattam, majd nekidőltem a kocsiszekrénynek, s rágyújtottam. Közben persze figyeltem minden mozdulatát. Ő átkozódva elvonult, de vissza-visszafordult, hogy szidalmazzon tovább.

Viszont így elkerültük azt, hogy ismét összecsapjon egymással a NATO és Szerbia.

Stuttgart alatt 50 km-re a mellékút mentén egy nagy, lombos hegy tetején egy soktornyú vár gőgösködik a lágy sváb táj felett: megérkeztünk Hohenzollernbe, a német császári ház „ősi” fészkébe.

A wikipedia persze szebb képet közöl, igen, a szomszéd dombtetőkről 300 mm-es objektívvel frappánsabban megy a dolog:

Hogy mire a pikírt idézőjel, azt mindjárt megtudjuk. Addig is rakjuk le kocsinkat a vár alatt (parkoló van, fizetni kell, hely alig), majd busszal mehetünk fel a várba (megint fizetni kell). De jó a gyalogtúra is, csak az nem lesz egyszerű. (Meredek az ösvény.) Lefelé viszont hagyjuk a buszt, nincs annak értelme, az erdő levegőjének annál inkább… 

Mielőtt azonban belépnénk a vár belsejébe, egy kis történelmi kitekintő következik. 

A Hohenzollerneket úgy ismerjük, mint brandenburgi őrgrófokat, majd porosz hercegeket, 1701-től a két egyesített tartomány királyait, 1871-től pedig német császárokat. Svábföldi család voltak, e vár után kapták a nevüket. (Ami annyit jelent, hogy Nagyvámos. „Hohen” – nagy, „zoll” – vám, egyébként eredetileg csak Zollernek voltak.) A család még a középkorban két ágra vált, a protestáns északi csinálta a nagyobb karriert (ld. a fenti címeket), a katolikus déli szerényen megmaradt a maga pár járásnyi birtokában. De a kiindulási hely sérthetetlensége a berlini ág számára is fontos volt, s elérték, hogy a bécsi kongresszus a miniállamot önállóvá tette, s nem kebelezhette be e Württenbergi Királyság, ehelyett az kiflialakban (immár mint Hohenzollern-Sigmaringen Hercegség) tolakodott be a sváb állam mélyébe. Ehhez képest, ha a vár bejáratánál állunk, egy tábla fogad minket fehér alapon fekete sassal:

Vagyis figyelem, porosz királyi területre értünk! Hát ez meg hogy lehet?

A következő történt. 1848 márciusában kitört a forradalom, mint (az akkor még csak költői absztrakcióként létező) Németország összeg államában. Ennek (itt is) a porosz csapatok rendteremtése vetett véget, mert a rokonság kérésére 1849. augusztus 6-án az országocskát elfoglalta IV. Frigyes Vilmos hadserege. De a segítségnek szigorú ára volt: az uralkodó hercegnek alá kellett írnia egy szerződést, hogy területe a Porosz Királyság tartománya lesz. Ez, vagyis a beolvadás 1850. március 12-én hatályosult. A hercegség innentől kezdve a berlini királyság exklávéja lett, az uralkodói jogokat pedig a „nagy” Hohenzollern-testvér vette át. Az egyesülés megünneplésére 1851. augusztus 23-án nagy ünnepséget rendeztek a várban. A déli Hohenzollernek nem különösebben kapálóztak a dolog ellen, mert egyrészt biztosítékot adott nekik uralmuk – még ha csak alávetett – gyakorlására a porosz védnökség, másrészt az északi rokonság már túl nagyhatalmú volt ahhoz, hogy ne járjanak ezzel előnyök. 

S lőn! Merthogy Karl Eitel Friedrich Zephyrinus Ludwig nevű hercegüket sikerült Berlinnek diplomáciai cselszövénnyel 1866-ban Románia fejedelmévé választatni az épp elkergetett Cuza helyett. A teljes függetlenség elnyerése után a herceg 1881-ben felvehette a királyi címet, s immár mint I. Károly uralkodhatott (1914-ig). És már sehol nem voltak a német császárok, amikor ez az ág még mindig Románia királyait adta, merthogy az I. világháborúban „hálátlanul” hadat üzentek a nyugati rokonságnak. (És nyertek.)  

A vár az annektálás után jött létre. Ezek a falak így sosem látták a középkort, semmi közük nincs hozzá. Az eredeti erődöt 1423-ban egy ostrom tökéletesen megsemmisítette, s habár gyorsan újat építettek a helyére, az meg a békeidőket nem bírta ki: az XVIII. században már semmiféle katonai jelentősége nem volt, omlott-romlott a rokokó alatt, végül félig összedőlt. Pusztulása folytatódott volna a végtelenségig, ám jött az új védnök, vagyis a porosz király, aki úgy gondolta, hogy a dinasztia dicsőségét sértené egy ilyen düledmény látványa. De nem a régi állapotot restaurálták, hanem felfogadták Friedrich August Stühler (1800-1865) német építészt, hogy neogót stílusban alkosson a helyére valami fenségeset, ami arra irányítsa a látogató figyelmét, hogy a Hohenzollernek már a középkorban is milyen fontos szerepet játszottak a német történelemben. Stühler ezzel megalkotta a Disney–féle gót művárak prototípusát. (Közben volt ideje is másra. Pl. megcsinálta a Magyar Tudományos Akadémia épületének nyertes tervét.) Szóval ez az épület nem más, mint tervezőasztali munka, puszta díszlet, a dinasztia dicsőségének kővé tett megörökítése, eleve a hódolati turizmus számára tervezve, mivel 1945-ig soha, senki, egyetlen Hohenzollern sem élt benne, legfeljebb alkalmilag szállt meg itt. Még mindig a család tulajdonában van, gazdái: Georg Wilhelm és Sophie, Poroszország hercege és hercegnője. (Hol van már Poroszország…?) Ők már laknak is benne – 1945 óta a család lényegében ebből a várból él meg.  

Hát lássuk, hogyan sikerült az 1867-ig épített nagy mutatvány. Először kívülről nézzük meg az épületet. Igen, látványos, ez nem vitatható. Magányos hegyecske a langy dombvidék közepén, kellemes kilátással a szántóföldekre, falvakra és az erdőcsoportokra körbe-körben. Mondjuk, másra nem.

Fő látványossága a két középkori germán harcos szobra, amint pajzzsal-lándzsával vigyázzák a környék nyugalmát. Akkor, amikor építették őket, ilyenre már nem volt szükségük. A környék nyugalmát akkor már inkább őrizte a Polgári Törvénykönyv, mint a dárdák.

A várfal mentén – körbe lehet járni – stílusromboló módon nem kő– , hanem bronzszobrok mellett haladunk el (amelyeket a középkor nem alkalmazott):

Ezek a Hohenzollern-ház nagyjai, köztük II. (Nagy) Frigyes porosz király, országgyarapító, mellékesen katonai tömegmészáros:

És I. Vilmos, Bismarck (és nem Isten) kegyelméből az újkor német Caesarja:

II. Vilmos már nem került ide. Az okok közismertek…

A vár udvara méltóságteljesen semmitmondó és fenséges:

Van kapuja, fölötte egy rohamozó német lovaggal, aki kardjával a nagy semmit szabdalja:

Viszont lehet üldögélni a sörözőben:

Ami a vár belsejét illeti, az nekem kész csalódás volt. Kezdődött azzal a dolog, hogy turnusok indulnak, a miénkben kb. 50-en nyüzsögtek, aminek következtében igen bonyolult volt kezelhető fényképeket készíteni a helyről. Ráadásul azzal indult a bejárás, hogy az előtérben a túravezető kb. 15 perces előadást tartott a német egység kialakulásáról, térképeken mutogatva végig a folyamatot. Ez végtelenül bosszantott és untatott, mivel utálom, ha hülyének néznek, nekem ne magyarázzanak a königgrätzi csatáról és III. Napóleonról, középiskolai tananyag.  Aki ezeket nem ismeri, az tőlem nem számíthat semmiféle kegyelemre, de be kellett látnom, hogy a német polgár sajnos van ennyire ostoba, hogy ezeket még 40 éves korában is tételesen le kell vezetni neki.

Aztán, ami benn utána jött, amennyire emlékeim diktálják – mert azonnal megfeledkeztem a látottakról – , semmi másból nem áll, mint pár teremből és szobából, amelyekben zavarosan torlódtak egymásba a XIX. századi ipari aranyozott giccsművészet elemei és az álgótikus kőfaragványok stílusa. (A tornyokba nincs bejárás.) Összesen három helyisége van, ami említésre méltó, tehát először is egy várószoba:

Aztán egy oszlopcsarnokos helyiség, a nagy fogadóterem:

Végül egy sarokszoba:

Kész, ezzel vége. Van még persze ilyen lépcsőforduló, meg olyan kisszoba, meg terem kupákkal, asztallal, de kit érdekelnek. Mert ami az egésznek megadta volna a varázsát, éppen az lett volna, hogy a Hohenzollernek dicsőségét mutassa be a hely. És erre viszont már nem vállalkozott. Sehol egy többalakos szoborcsoport, vagy egy óriási festmény, amelytől hátrahőköl az ember, esetleg egy méretes sírbolt, vagy valami, bármi, ami arra emlékeztetné a látogatót, hogy itt mégiscsak egy német imperátorcsalád akart magának mementót állítani.

Szóval a vár távolról ugyan nagyon látványos, de körbejárva már kevésbé az, a belseje pedig egyenesen lehangoló. Mintha az építtetői nem tudtak volna vele mit kezdeni, elernyedt volna az erő, amelyik belevágott ebbe. Lakhatásra már felavatásakor is mérsékelten (egyáltalán nem) volt alkalmas, dicsőségcsarnokot képzelőerő hiányában nem tudtak belőle csinálni, a berendezése értéktelen és tömeggyártású elemekből áll, az egészből árad a fölösleges üresség, a magány és az élet hiánya.

És még ez az idegenvezetés hozzá…!

Braunau am Inn, Hitler szülővárosa 1806. augusztus 26–ig az égvilágon semmivel sem írta be magát a német és általában a semmiféle történelembe. Egy nevezetes alakja volt csak, de ez sem biztos, hogy dicsőségére vált: a saját bolondos polgármestere. Hans Staininger (1508–1567) ugyanis egy nap rájött arra, hogy a szakáll vágása hátráltatja egyénisége kibontakoztatását, ennek következtében hagyta, hogy az szabadon nőjön tovább. A szőrtömeg végül akkorára terebélyesedett, hogy a földön húzta maga után, kénytelen volt hol egy botra tekerve hurcolni, hol meg a zsebébe gyömöszölni. Ez lett a halála: mert egy nap elfeledkezett róla bokros teendői közepette, belebotlott, lebucskázott a lépcsőn, s úgy összetörte magát, hogy belehalt. Temetése előtt a család kegyelettel levágta a szakállát, s évszázadokon át tárolták otthon, majd 1911–ben Braunau város kapta meg tőlük. Jelenleg a helyi múzeumban tárolják. Herr Staininger jelen van a város templomában is, bizonyíték erre az alábbi dombormű a homlokzati falon:

A város 1779–ig bajor uralom alatt állt, akkor került át az osztrákokhoz. Aztán eljött 1806. augusztus 26–ának keserves napja, s ezzel a Braunau rögtön bekerült a német nemzeti emlékhelyek közé. (Aki tudni akarja, mi történt itt, annak íme, az olvasnivaló: Németország a legmélyebb megaláztatásban.) 

Itt született meg 1889. április 20–án Hitler. Ne is csigázzuk tovább a kedélyeket: ha az Inn folyóra néző főtérről a város belseje felé megyünk, egy kapu után jön egy hosszú, szűk tér, s bal oldalon egy házsarok. Címe: Salzburger Vorstadt 15: 

Unalmas épület, eredetileg sörfőzde volt bérlakásokkal. (Épült 1826-ban.) A születés tényén kívül semmi köze sincs Hitlerhez, mivel ő épp kikeveredett a járókából, amikor a család (1892–ben) elköltözött Linzbe. Azt, hogy pontosan melyik épületben (mi több: melyik szobában) született, először 1934 áprilisában közölte le a passaui Dunauzeitung c. lap. Ennek alapján a második emeleten megjelölt szobát az osztrák nácik kibérelték, s ott egy kis kiállítást rendeztek be. Amikor egy magyar tudósító járt a helyszínen, azzal incselkedett a házigazdánál (Pommer úrnál), hogy kivenné egy napra a szobát, mire az azt felelte neki: Napóleon egyetlen éjszakát töltött ebben a városban, azóta a szálloda a szobáját nem adja ki senkinek – hát hogy tehetné meg ő ezt Hitlerrel? (Demeter Ödön: „Itt született Adolf Hitler…” Pesti Napló 1933. november 19. p. 35.). Az Ausstellung különben ennyi volt: egy ágy, asztal, szekrény, mosdó, fénykép a hat hónapos Hitlerről, muskátli az ablakban, meg az emlékkönyv, amelyben a látogatók gyalázták az osztrák államot és éltették a németet. 1936–ban így nézett ki: 

Egykori lakója egyszer járt csak itt, az Anschluss napján (1938. március 12.), amikor – hogy Braunaut némileg misztifikálja – ezen a hídon hajtott át a határ fölött. Elhajtott szülőháza előtt, de még csak ki sem szállt a kocsiból. Az egyesülés örömére az utcát azonnal róla nevezték el a régi Salzburger Vorstadt helyett, továbbá két nap múlva díszpolgárrá választották őt. 

Bormann, a pártkancellária vezetője a szokásos ingszaggató buzgalmában, hogy Neki derűs perceket okozzon, a hatáskörös minisztériummal kulturális műemlékké nyilváníttatta a még mindig sörözőként üzemelő épületet (1938. július 20-án), majd még abban az évben megvásároltatta az NSDAP-val a házat Josef és Maria Pommertől (akik 1912 óta voltak tulajdonosok). Az árat nem tudjuk pontosan, valahol a 60.000 – 80.000 birodalmi márka között volt. Nem akartak eladni, de táviratilag közölték velük Berlinből, hogy ez esetben ki fogják sajátítani. Persze, nem ingyen, de akkor kevesebbet kapnak érte. Belementek a dologba. Bormann 100.000 márkát fordított a tatarozásra, az egész belső berendezést kihajította, beleérte a „születési szoba” ún. emléktárgyait is. Át akarta alakíttatni a helyet egyfajta nemzetiszocialista szentéllyé – láttunk erre sikeres példát, ld. Sztálin szülőházát Goriban. 

De ez nem jött össze, mert az eredeti berendezési tárgyaknak híre-hamva sem volt, a Főnök pedig langyos érdeklődést mutatott a projekt iránt. De azért szépen kilobogózták az épületet, hogy úgy nézzen ki, mint a Tarantino–film díszlete: 

Funkcióját tekintve nyilvános könyvtár lett, galériával. 1945-ben az amerikaiak érkezése előtt fel akarták robbantani, de nem sikerült. A megszállók viszont rögtön (november 1-jén) megnyitottak benne egy kiállítást a nemzetiszocializmus bűneiről, főleg a koncentrációs és haláltáborok világáról, hadd okuljon a nép. 

De ez csak átmeneti funkció volt. 1952-ben a régi tulajdonosok (Pommerék) jelentkeztek az osztrák államnál azzal, hogy bemutatták nekik a berlini táviratot, s arra hivatkoztak, hogy kényszer hatására adták el a házat, most kérik vissza. Mivel valami pénzt csak kaptak, nekik kellett fizetniük: 50.000 schillingért visszavásárolták a házat, a helyi önkormányzat viszont kibérelte tőlük, és maradt galériának, meg könyvtárnak. Aztán bank lett belőle, majd 1970–76 között iskola. 1977–2011 szeptembere között Lebenshilfe Oberösterreich (Felső-ausztriai Életsegítő) nevű egyesület használta fogyatékosok nappali központjának és műhelyének a Belügyminisztérium jóvoltából, amely ezért havonta 5.000 € bérleti díjat fizetett. Mondhatjuk tehát, hogy az épület jó sorsra jutott, mivel csupa karitatív, közművelődési lehetőségre használták fel, ami élénk ellentéte volt szülöttének érdeklődési vonzalmával.

Az persze nyilvánvaló volt, hogy aki akarta, megtalálta az épületet, jöttek is neonácik ide, főleg április 20–án, de ennyit elviselt a város. (Különösen, hogy utána itt költötték el a pénzüket.) Viszont nem olvastam olyanról, hogy folyton barna inget viselő csoportok őgyelegtek volna a ház körül, falai előtt éjjelente zümmögőkórus döngicsélte volna a Horst–Wessel–Lied-et, s külön köztisztasági alkalmazottakat kellett volna fizetni a horogkeresztes szalagokkal körbetekert koszorúdombok eltávolítása érdekében. Aki a hívőkön kívül ide jön – mint én is – csak azért nézi meg a házat, amiért Napóleon szülőházát Ajaccióban, vagy a Columbusét Genovában. Mert ott van. 

És ekkor a helyi önkormányzat – szerintem – elkövetett egy hibát.   

1989 április elején Gerhard Skiba polgármester elhelyezett előtte egy vörös követ ezzel a szöveggel: „A békéért, szabadságért, demokráciáért. Soha többé fasizmust. Halottak milliói emlékeztetnek“. A szikladarab – stílusosan – a mauthauseni koncentrációs tábor kőfejtőjéből származik. Ez az:

Nem tudom, előremutató ötlet volt–e ezt kitenni pont Hitler születésének 100-adik évfordulóján… Mert ha Einstein vagy Thomas Mann háza előtt helyezünk el ilyen centenáriumi emléket, az rendben van; de itt…? Ráadásul innentől kezdve csak az nem találta meg az épületet, aki nem akarta.   Mindegy. Békésen teltek az évtizedek. Közben a házat Ausztria egyik humanista csoportja magához vonzotta nemes céljaira. Itt működik ui. a Felelősség Háza (Haus der Verantwortung) nevű innsbrucki székhelyű egyesületi projekt, amely azzal igyekezett a ház baljós múltját ellensúlyozni, hogy 1993-tól kezdve évente pár napos rendezvényt tartott Braunauban, amelyben az osztrákok felelősségét mutatták be a jelen, a jövő és múlt iránt. Ilyenkor kiállításokat is berendezhettek az épület helyiségeiben, szóval: a kapuk megnyíltak egy kicsit a külvilág számára. De ne valamiféle történelmi önostorozó társaságra gondoljunk, inkább olyanra, amelyik be akarta mutatni Ausztria mostani jótetteit a világ iránt. Persze, a történelmi előadások sem maradhatnak el. A Hitler–házat jelképként választó okos gondolat azonban 2009–ben véget ért – a honlapjukon legalábbis nem találtam jelet további működésükre.   Ráadásul 2011-ben a bérlő át akarta alakítani belülről az épületet. Ekkor szakítás történt a minisztérium és a tulajdonos között, ezért a rokkantak műhelye távozni kényszerült innen. Viszont a belügy továbbra is bérelte az üres házat, nehogy más jöjjön a helyére – ment ki a pénz (havi 4.700 €) a semmire.

Eközben egyesek hirtelen képtelennek érezték magukat arra, hogy belenyugodjanak az évtizedek óta változatlan állapotba. Az európai szélsőjobboldal előremozdulása miatt kezdett eluralkodni a mérsékelt pártok kollektív pánikja, hogy ez nácik zarándokhelye lesz. Megjegyzem: ennek semmiféle jele nem volt. (A neonácik ma már inkább Auschwitzba mennek. Volt szerencsém ott találkozni velük...)

Ezzel valamit kezdeni kell!  Az egyik gondolat az volt, hogy Holokauszt–emlékközpontot rendezzenek be benne. Ez még 2000-ben bukkant fel. Az osztrák kormány és a braunaui önkormányzat azonban akkor is, most is úgy gondolta, hogy az épületből ki kellene vonni Hitler emlékét, megszüntetni a vele való hangsúlyos kapcsolatot, nemhogy ráerősíteni ennek létére. Filozófiailag így mondanánk: dekonstruálni kell a hely kellemetlen szellemét, s valami mással, pozitívval feltölteni azt.  Az orosz Duma elnökhelyettese, Franc Adamovics Klincevics nem így gondolta. 2012-ben gyűjtést indított azért, hogy oroszok vásárolják meg a házat, s rombolják is le. Nem tudni, mi lett a gyűjtés eredménye, az biztos, hogy az oroszok nem tették rá a kezüket.  Viszont a fokozódó érdeklődés miatt a tulajdonos felverte az árát – ekkor már az oroszoktól 2.000.000 (!) €–t kért érte. Tulajdonképpen lelkesen várta, hogy valaki megvegye, bár neki a mostani állapot is jó volt, mert a belügy minden évben továbbra is kb. 50.000 €–t (kb. 16.000.000 Ft–ot) szemetelt ki az ablakon az immár pangó helyiségek bérlése miatt. 

Aztán jött Wolfgang Sobotka belügyminiszter. Ő azt mondta: az osztrák állam szerezze meg a tulajdonjogot, majd az alagsor maradhat, de a főfalak repülni, azaz dőlni fognak, s lesz helyette valami más. Mindegy, hogy mi, csak ez ne. Sobotkához csatlakozva élénk lelkülettel bontottak volna a zsidók és a zöldek is. 

Ebből sajtóvita lett, s kiderült: ez nem jó út. Mert – figyelmeztették Sobotkát – az osztrákoknak ne lenne köze a náci múlthoz? Ez meg mi? Az NSDAP–ban a sógorok felülreprezentálták magukat, ők voltak a legnagyobb nácik. (Ahhoz képest, hogy Ausztria a Nagynémet Birodalom lakosságának 8 %–át adta, a koncentrációs táborok őrségének a 40 %–át.) Szóval a totális bontással csak azt érné el, hogy a világ az osztrákokra mutogatna: nem bírják elviselni a saját rühellnivaló múltjukat, tehát elpusztítják, ami emlékezteti őket rá. 

Meg aztán: mindegy, hogy itt kutyafuttató lenne vagy egy SPAR – ez egy GPS-koordináták szerint beazonosítható emlékhely, tehát az is marad. Aki akarja, megtalálja, aztán átélheti itt a maga imádatát, utálatát, kíváncsiságát. (Csak egy példa: írtam egy cikket a nikolsburgi rabbi által megszentelt épületről. No, ez sincs már meg, parkoló van helyette – de megilletődötten ácsoroghatunk előtte, mondván, hogy itt történt meg „AZ”.) 

Meg aztán, tevék hozzá a kritikus hangok: mi lesz a mauthauseni kővel? Ha ott marad, örökké figyelmeztetni fogja az embereket, hogy itt született Hitler – ha elviszik, az antifasiszták fognak kiabálni, hogy az ártatlanok szenvedéseinek emlékét szimplán ki akarják targoncázni egy közterületről, s pont innen? 

A kormány visszakozott. Jó, akkor kívülről–belülről felismerhetetlenné kell átépíteni. Szép, mondták erre a többiek, de ennek meg mi értelme van? A ház attól ott marad… És mi lesz az új homlokzat mögött? Ekkor már az UNESCO is felszólalt az ügyben, mondta, hogy hagyják békén a házat, műemlék és kész, ezért ne bűnhődjön, hogy itt született az, aki. 

Sok tépelődés után jelenleg az a befutó ötlet van, hogy az egész marad úgy, ahogy van, viszont berendezik benne a Felelősség Házát, a már jelzett projekt tovább fejlesztett, állandó kiállításokkal bíró változatát. 

Ennek érdekében 2016. december 14-én az osztrák parlament törvény fogadott el arról, hogy a házat ki kell sajátítani. (Attól féltek, hogy végül a neonácik fogják megvenni.) A kártalanítási összeget 310.000 €–ban határozták meg, de vitathatóvá tették ezt az ajánlatot bíróság előtt. A tulajdonos, aki 2.000.000 €–ra számított, megtámadta a törvényt az Alkotmánybíróság előtt, de a testület 2017-ben helybenhagyta azt. Emellett pert is indított az állam ellen, s 2019 február elején a Ried im Innkreis-i járásbíróság a teljes kártalanítási összeget 1.500.000 €–ban határozta meg. Nagyvonalú. 

Magánvélemény jön. Szerintem úgy kellett volna hagyni az egészet, ahogy volt. Kerüljön állami tulajdonba, legyen – bár már ez is kiemelt fontosságot ad neki – , de ha nem csinálnak vele semmit, megbámulnák az emberek a házat, aztán mennének tovább. Ha viszont benne lenne a Felelősség Háza, akkor ez még inkább kiemelné az épületet önmaga jelentéktelenségéből, hiszen Hitler szellemének erőltetett ellensúlyozására jönne létre. Szóval pont azt hangsúlyozná ki, ami ellen létrejött. Ami elejét venné, hogy a neonácikok ide csődüljenek, az éppen az épület közönségessége és érdektelensége lenne. 

Van ugyanis a tervezett múzeummal egy kis probléma. Ott az épület, előtte a kő. Idáig nem lehetett a falak mögé bemenni, ha elkészül a projekt, igen.  Szóval végre fel lehet keresni „a” szobát is, ahol Hitler első totyogásaival indult a világhír felé… Na, ezért már érdemes idejönni! Ki érdekel néhány házfal, amit csak kívülről lehet megbámulni? Az az érdekes, ami benn van… S ha belülről átépítik az egészet? Akkor lehet tolongani azért, hogy az arra fogékony látogató elkezdje átérezni az Atmoszférát…. 

S kell ez a braunauiaknak? 

A helyzet jobb megértése érdekében nézzünk szét a városban. Talán kezdjük vele való ismerkedésünket a Németország felé menő híd bejáratánál. Ez valamikor (az XIX. sz. végétől 1945-ig) nagyon látványos volt, itt ácsorgott Hitler papa: 

Már nincs meg. A hidat lerombolta a világháború, ami helyette épült, az maga a stílustalanság. S habár Braunau a folyópart mellett van, még csak annyit sem lehet róla elmondani, mint Bajáról, hogy lenne egy sétatere a víz fölött jóféle falatozókkal és sörözőkkel, mert a város ugyan a sebes folyású Inn mellé települt, de beljebb húzódott, mint ahogy azt várná az ember: mintha közölné, hogy ahhoz neki semmi köze sincs. 

A híd mögött a főtér jön. Amikor ott jártam, egy nyári este, autó alig volt rajta, egy-két étterem, ha üzemelt (vagy inkább pangott), rajta pedig két részeg dülöngélt.

Süket csönd az utcákon, mélaság mindenütt. Jobb oldalt, egy hátsó kis téren van a hatalmas tornyú templom, oldalfalán régi idők notabilitásainak domborműveivel. Tornya nagy, belülről érdektelen: 

Ha visszafordulunk, jön egy belvárosi kapu és mögötte egy kis tér: 

Ennek végén van „a” ház, alatta balra pedig a Palm park, tragikus hősünk emlékműve. 

Kész, ennyi. Slussz, passz. Nem egyszerűen „12 egy tucat”, hanem 12 x 12 x 12–ből egy. Biztos, hogy akik ebben a semmitmondó nyugalomban vágyják lepergetni az életüket, azzal szeretnének szembesülni, hogy hirtelen bekerültek a Nemzetközi Hitler Turisztikai Művek kiemelt telephelyei közé? 

Na ja, pénzt hozni fog nekik a dolog. Ott van alig 200 km-re Berchtesgaden, Hitler nyaralójának a romjaival, bunkereivel, meg a Sasfészekkel. Ez az a hely, ahol az Álnokság és Szívtelenség terveket szőtt, de a bajor rokonoknak eszük ágában sincs sem megsemmisíteni, sem bezárni azt. Csak tessék, tessék, folyvást, folyvást! Sok pénz gurul ki belőle, majd bolondok lennének megválni ettől holmi bűnbánat jegyében. 

De ez a város nem ilyen. Akik Braunauba költöztek, bérletet váltottak a lassú elmúlásra, s nem hiszem, hogy életüket a Hitler emléke után loholó turisták hadával szeretnék mozgalmasabbá tenni. Szóval: nem vagyok benne biztos, hogy kell egy ilyen múzeum a nyakukba. Megkérdezte őket erről valaki? 

Gondoltam, teszek egy futó kísérletet a helyi hangulat felmérésére. Amíg baktattunk a ház felé, jött velem szemben egymás után két alak, egy idősebb férfi és egy középkorú nő. Mikor a közelembe értek, jó hangosan emlegetni kezdtem a „Führer” szó. Kaptam is nehéz pillantásokat, de nem szóltak egy szót sem, komoran továbbmentek.  

Egyébként nem vártam semmit a kísérlettől. Merő bosszantásból csináltam az egészet. Jólesett.

Hitler így ír szülővárosáról, Braunau am Innről a Mein Kampfban: „De egyébként is éppen korunkban hat figyelmeztetően szülővárosom. Több mint száz évvel ezelőtt, hazánk legmélyebb megaláztatásának idején, itt halt vértanúhalált szeretett Németországáért a nacionalista, franciagyűlölő Johannes Palm, nürnbergi könyvkereskedő. (…) Palmot is elárultak Franciaországnak.” De hát ki volt ez a Palm? Róla szól mai történetünk. 

Kezdjük azzal, hogy miből áll a város. Jelentem: semmiből. Van egy Inn folyóra néző hosszú főtere, mögötte meg egy gót stílusú templom egy hatalmas (de tényleg óriási) toronnyal; Isten házának fala pedig tele van volt nemesek szépen faragott sírköveivel. Még néhány kör a környező kis utcákban (rend, tisztaság, ha este megyünk oda, mint én, ember sehol), s már ott is vagyunk egy kis parkocskánál, amelyben egy szobor áll. Férfit ábrázol, aki láthatóan valami nagyon nemes dologra készül: egyik keze tuskóra nehezedik, a másikat a szívéhez teszi, fejét felemeli és nyugodtan, tisztán néz előre. 

A halálra készül. 

A történet Austerlitzből indult. (Beszámoló itt.) Miután itt Napóleon tönkreverte az egyesült osztrák–orosz hadsereget, az 1805. december 26–i pozsonyi békével a német államok a porosz határig az ölébe hullottak. A francia hadsereg állomásozott mindenütt, s az „unatkozó” katonaság beszállásolása persze a bejáratott módon csapódott le: fosztogatták és zaklatták a lakosságot, volt nemi erőszak és gyújtogatás is – egyszóval a korabeli „szokásos”. A németek fásultan tűrték az ostorcsapásokat, az ellenállás reménytelen volt. Csak néhány magányos ember merte felemelni a szavát a gyalázatosságok ellen és azért, mert Napóleon a csizmája sarka alá taposta az ősi német germán kisállamokat. 

A császár lekenyerezéssel és fenyegetéssekkel összetoborozta germán vazallusait és az 1806. július 12–én a Rajnai Szövetség nevű konföderációba kényszerítette őket, amelynek a védnökévé (államfőjévé) önmagát neveztette ki. I. Miksa bajor király szilárdan mellette állt – Austerlitz tette lehetővé számára azt, hogy a pozsonyi békében a még német–római császár Ferenctől megkapja a királyi címet, addig ui. Bajorország csak választófejedelemségként éldegélt; emellett kapott területek is a franciák császárától. (A Birodalom csak 1806. augusztus 6–án tűnt el a történelem süllyesztőjében, amikor Ferenc lemondott császári címéről és feloszlatta a már úgyis csak papíron létező államot.) 

Ekkor, júliusban jelent meg egy 144 oldalas füzetke Bajorországban, amely a francia hadsereg viselt dolgait taglalta.

Tagjait a szerző nemes egyszerűséggel kannibáloknak és iszákosoknak titulálta, továbbá sértegette Napóleont és Miksát, s célzásokat tett a zsarnokölés társadalmi hasznosságára. Ez volt a címe: „Németország a legmélyebb megaláztatásban” (Deutschland in seiner tiefsten Erniedrigung). Nem véletlenül emelte be a címét Hitler a művének első oldalára – számára 1923 és 1806 ugyanazt az állapotot jelképezte. 

Szerzője ismeretlen volt, s mai napig sem tudta őt napfénybe vonszolni a tudomány. Régebben úgy gondolták, hogy Philipp Christian Yelin (1745–1814), az ansbachi evangélikus lelkész hozta össze, aki 1805-től kezdve Palm passaui könyvüzletét vezette; de újabban az már a szemlélet, hogy az író Friedrich Julius Heinrich Graf von Soden auf Sassanfahrt (1754–1831) lehetett. Gyanús, hogy egyikük sem dicsekedett el ezzel. Yelin 1814. október 10–én halt meg, akkor már Napóleon Elba szigetén üldögélt, nem volt kockázata a dicsekvésnek. Az még érthetetlenebb, hogy Soden, aki még évtizedekig élt, miért hallgatott volna erről. Mindegy: írta, aki írta, nekünk most Palm a lényeges. Ha ő nincs, erről a füzetről sem tudna senki. Merthogy nem volt valami kelendő jószág, a nyomozás alatt kiderült, hogy alig pár példányt lehetett elsózni belőle pult alatt. 

A megszálló francia hadsereg tisztjei jelentették az esetet. A bajor rendőröknek az egyik augsburgi könyvkereskedő azt a fülest adta, hogy Palmtól kapott terjesztésre pár példányt. Előbb hát a nürnbergi boltot, majd Palm otthonát kutatták át (július 28-án és augusztus 4-én), de sem a füzetet nem találták meg, sem a házigazdát. Jóakarói azt üzenték neki: meneküljön a baráti porosz területekre. Napóleon dühe közben nőtt, s augusztus 5–én egy titkos császári parancsot bocsátott ki: ebben egyenesen Talleyrandot, a külügyminiszterét utasította arra, hogy amennyiben kinyomozták a könyv szerzőjét, nyomdászát, terjesztőjét, elvárja, hogy kivégezzék 24 órán belül. 

Maradjunk annyiban: soha nem volt egy uralkodónak jelentéktelenebb ellenfele, mint Johann Philipp Palm (1768–1806), a nürnbergi Stein-féle könyvkereskedés üzletvezetője, ez a lágy arcú, kövérkés, érdektelen, mi több: naiv és kissé együgyű férfi. Hogy pontosan miként nézett ki, nem igazán tudjuk, egy 1865–ös metszeten így: 

Palm augusztus 14-én jámboran visszatért Nürnbergbe, ahol azonnal lecsaptak rá a rendőrök, s átadták a francia hadseregnek. Ott ismertették vele a vádat. 

Palm csak ámult és bámult. Nem értette ezt az egészet. Hát ő írta talán a pamfletet? Ezt tagadta és el is hitték neki. Vagy ismerte annak íróját? Nem. Ő nyomtatta az anyagot? Erre is a fejét rázta. Egy dolgot ismert el: átvett három csomagot bizományba, s ezekben volt a füzet is – de hogy kitől, arra már megtagadta a választ. Azzal védekezett, hogy ő csak közvetítő az ismeretlen szerző és az ismeretlen olvasó között. Ha pedig az irat tartalma nem tetszik a bajor államnak, az legfeljebb sajtórendészeti vétket jelenthet, de nem olyat, ami a hadbíróságra tartozna; s főleg nem a franciákra.   

Hiába magyarázkodott. Előbb Ansbachba, majd a még mindig francia megszállás alatt lévő Braunauba vitték őt. Itt négy könyvkereskedővel együtt került börtönben. A hét ezredesből álló francia hadbíróság augusztus 22-én két rövid kihallgatással letudta vele a maga dolgát (ügyvédje nem is volt), Palm pedig türelmetlenül várta, hogy mikor engedik szabadon. Reményét erősítette az, hogy a többi kereskedőt ugyan a hadbíróság bűnösnek találta veszélyes irodalom terjesztésében, de megúszták egy-egy megrovással, s mehettek haza. Napóleonnak azonban nagyon begyében volt az ügy, s a francia címersasnak kellett valami áldozat, amelyből lakmározhatott. A ragadozó pedig a véres húst szereti…

1806. augusztus 26-án kinyílt a cella ajtaja. Palm reménykedve lépett a hadbíróság elé: várta azt, hogy megdorgálják, majd elengedjék. Ehelyett 11.00 órakor egy olyan ítéletet olvastak fel előtte, amire még egy lázálomban sem gondolhatott: halál!

Indok: lázítás a francia hadsereg és a két uralkodó (Napóleon és Miksa) ellen. Érdekelten, bontogatta a gondolatmenetet a hadbíróság, hogy nem ő írta és nyomtatta az anyagot – viszont terjesztette azt, s nem volt hajlandó elárulni a szerzőhöz vezető lehetséges utat; a legsúlyosabb büntetéshez ennyi is elegendő. 

És most jött a legrettenetesebb mozzanat: közölték vele, hogy kivégzés délután kettőkor, fellebbezés nincs, de hívhat papot, ha akar. Azzal az összetört, halálfélelemtől már most félholt Palmot visszatámogatták a cellájába.

A város népe közben hírt kapott a gyalázatról. Könyörgő polgárok küldöttsége vonult a hadbíróság elé, hogy, ha a kegyelemet nem is, legalább a kivégzés halasztását kiesdekelje tőle. Mindhiába: az aktának ugyan nem képezte részét, de ott feküdt mellette Napóleon könyörtelen, kurta parancsa, s abban a határidő... Ennek láttán megérthették az aranysujtásos kabátokban pózoló császári tisztek, hogy mit érnek ők egy zsarnok kezében. Vélemény? Egyéniség? Egy ártatlan megmentése? Ugyan már...

Így aztán Palmot pár óra múlva kikísérték a határba – míg végigvitték őt az utcán, azok néptelenek voltak, a házak fekete vásznakkal gyászoltak mindenütt. Palm – mit tehetett volna? – büszkén állt a kivégzőosztag elé, amelynek az első sortüze éppen úgy nem oltotta ki az életét, mint a második. Végül, amikor már a porban vergődött, és még mindig nem hunyt ki belőle az élet, egy francia tiszt lépett mellé, s agyonlőtte őt egy pisztollyal. 

A kivégzést a város egyik házfalán egy modern, szándékoltan primitív festményes dombormű is megörökíti (sajnos, az alkonyi fényviszonyok miatt csak ilyen képet tudtam felvenni róla): 

Ezzel aztán sikerült Palmot azonnal a német nemzeti eszme vértanúi közé iktatni. Azaz pontosítsuk a dolgot: ő lett a nemzet első „igazi” újkori mártírja. Ha több józanság lett volna a francia oldalon, futni hagyják, mert ekkor Palmból még csak akkora lábjegyzet sem lett volna a történelemben, mint amennyivé vált. 

Halálának híre végigsöpört a megtört országon: gyűjtést rendeztek az özvegyének, röplapok áradata indult meg a franciák ellen, egyszóval: ő volt a vetés, amelyből kiszökkent a gyűlölet. Ezt használta ki III. Frigyes Vilmos porosz király is, aki októberi hadbaszállásánál Palm mártíriumával ösztönözte harcra katonáit. (A többit ismerjük: Napóleon ráfújt Poroszországra - Poroszország megszűnt létezni. Copyright by Marx.)

Palm evangélikus volt, de a braunuai katolikus temetőben hantolták el. Ezt a szobrot II. Lajos bajor király állította neki 1866–ban, mivel Palm bajor alattvaló volt. Késői bűnbánat azért, hogy elődjének rendőrsége fogta le őt… 

Palm emlékét a nácik persze ki akarták használni, amit bizonyít ez a kitűző is egy Anschluss előtti német-osztrák náci határtalálkozóról: 

De nem, nem, Palm nem volt franciagyűlölő – nem a francia nemzetet utálta, hanem Napóleon könyörtelenségét. És semmivel sem utálta jobban őt, mint bárki más a környezetében. Emellett nem volt a mai értelemben vett nacionalista sem – csak nem akarta elárulni azt, akinek a gondolataival egyetértett. És az ilyeneket a birodalmi sasok nagyon nem szeretik... 

Persze ő sem kerülte el, hogy bekerüljön a popkultúrába, példa erre ez a mulatós plakát, amelyen a szobra szerepel. Bár ki tudja: ez is lehet egyfajta tisztelete a múltnak. S azt mondom: inkább legyen ő a plakáton, mint a helyi DJ.