Budapesten előbb–utóbb olimpia lesz. Mégiscsak lehetetlen állapot, hogy a világ egyik legnagyobb sportnemzete és Közép-Európa legnagyobb városa ne rendezzen meg egy ilyet. Ezért aztán minden nap, amikor elhajtok az épülő Puskás Ferenc Stadion mellett, elégedettséggel tölt el a látvány. Már talán mondtam, hogy minden építmény lenyűgöz, ami hatalmas… Mellékes megjegyzés: két hete egyik rokonomat vittem el mellette, aki egy igazi, elvadult O1G–fan. Ráböktem a mi Colosseumunkra, s aggódva vártam, hogy fújni kezdi a magáét (miért nem inkább az éhezőkre megy el a pénz?), de – meglepetésemre – felmérte a látványt, s szűkszavúan azt mondta: igen, ez kinéz valahogy. Mondjuk, építész az illető, ő tudja értékelni a betonból formált alakzatokat. 

Immár csak az a kérdés, hogy ha itt olimpia lesz, az mit hagy maga után? Erre nagyon kell figyelni. Mert a hírek tele vannak szomorú fényképekkel, amelyek az elmúlt évtizedek olimpiai létesítményeinek sorsa fölött boronganak: szétdőlt, elhanyagolt, málló arénák, gaztól felvert pályák, hasznavehetetlen, összeeső, agyonfirkált kiszolgálóházak, hajléktalanokkal teli, potyogó–málló vakolatú építmények áznak az esőben, eszi őket a köd, veri a napfény, körülöttük viszont virul a szlöm építészeti és társadalmi értelemben egyaránt. Szóval, nem ilyen élettelien néznek ki:

Meg aztán: ezeknek az épületeknek a többsége, én úgy érzem, nem érdemel kíméletet. Mert mikkel örvendeztettek meg minket e jeles esemény kapcsán az építészek az elmúlt évtizedekben? Észre sem lehet venni az eredményeiket! Tonnák és légköbméterek ezrei vannak acélba és betonba fojtva–nyomva–tömve, de se egyéniségük, se jellegük, keverhető egyik a másikkal. Sehol az innováció, a felfedezés, az ötlet, a merészség, a virulens, magamutogató különcködés: unalmas, stílustalan, fagyos arcú stadionokat, arénákat, uszodákat rántottak fel.

Jó lenne tehát, ha tanulnánk a müncheniektől – mert az ő olimpiai létesítményeik nemhogy még mindig hasznosak és üdítőek a lakosoknak, de ennél többre képesek: látványossággá tudtak válni, olyanná, amelyek nélkül már csonka a kirándulásunk Münchenben. Mert ezt a nehéz elérni, a stílust. Az pedig itt van! Fedezzük fel, s lássuk a történetét.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1966. április 26-án a bajor fővárosnak ítélte meg a XX. Olimpiai Játékok rendezésének jogát. (Ami 1972. augusztus 26 – szeptember 11. között ment végbe.)  A végleges tervek kidolgozását a Günther Behnisch építészmérnök (és egyetemi tanár) vezetésével működő helyhatósági bizottság dolgozta ki. A helyszínt az Oberwiesenfeld nevű nyugati peremkerület elhanyagolt sarkába tervezték, ami akkor egy lazán beépített, vegyes rendeltetésű terület volt. Egyetlen dolog emlékeztetett itt a sportra: egy lőtér. A többi grund és raktár vala. 

Hat éven át 550 mérnök és 5.000 munkás részvételével épült fel a kisajátított és eldózerolt területre a komplexum. Tervezett költségvetése 1.350.000.000 márka volt, ebből 1.972.000.000 márka lett. Szóval a szokásos. (Nincs olyan közberuházás, ami annyiba kerülnek, mint a pályázati kiírásban. Ez törvény.) Más forrásom szerint kereken 2.000.000.000 márka volt a végeredmény – de hát nem mindegy az a pár tízmilliócska? (Különben az első szám lenne a stílusos: 1.972-vel kezdődik...) 

Az építkezést persze München képtelen lett volna egyedül finanszírozni, nem is vártak tőle sokat, a városnak ez csak 170.000.000 márkájába került, bár ez is alaposan megráncigálta a költségvetési fegyelem bajszát. A többletbe beszálltak a következők: az NSZK kormánya, társadalmi szervezetek, továbbá az építkezést végző cég minisztertanácsi engedéllyel emlékérmeket bocsáthatott ki, s ezek bevétele is ide ömlött. (Ez önmagában 316.000.000 márkát jelentett.) (Ennyit arról a téveszméről, hogy az olimpiákat egy város rendezi… Sosem az rendezi: az ország. A város csak a címeres zászlóshajó, meg a helyszín biztosítója és a rendezvény boldog elszenvedője. Tehát senki ne gondolja azt, hogy amikor Magyarország kormánya majd beszáll az olimpiába, akkor az  valami szabály megsértése lenne. Nem, az lenne ilyen, ha nem fektetne be ebbe.) 

Kezdjük bemutatónkat a legnagyobb látványossággal: az olimpiai stadionnal. Az olimpiai park egész szabad bejárás helyszíne, ennek megtekintéséért azonban pár €-t le kell szurkolnunk. Így néz ki manapság:

A nemzetközi álbarátság jegyében az avatót eredetileg az NSZK–Szovjetunió labdarugó-mérkőzéssel akarták megtartani, ez azonban a NOB elnökének (neve: Avery Brundage) javaslatára elmaradt, tehát május 26-án ugyan megtartották ugyan ezt a barátságos összecsapást, de ez csak technikai főpróba volt 80.000 német szurkolóval. A németek különben 4:1–re győztek a tömött lelátók előtt.  (1972. június 18–án Brüsszelben találkozott ismét a két csapat az Európa Kupa döntőjében. Az eredmény a gólkülönbséget tekintve ugyanaz maradt: ott 3:0 lett a végeredmény a németek javára.) Végül aztán az olimpiai játékok megnyitóján tartották meg igazi és ünnepélyes avatást.

Mérete nem meglepő, de az elhelyezkedése igen. Mert ez a stadion egy domb oldalában van, tehát a nézőtér félig öleli csak körbe a játékmezőt. Fölötte hatalmas, üvegből készült tető nyúlik ki a domb mélyéből. (Tervezője: Otto Frei [1925–2015] volt, a lelátókat Günter Behnisch [1922–2010] irodája formálta meg.) Ez 78.400 m2 terjedelmű, akrilüveggel látták el – állítólag ez ereszti át a legtökéletesebben a fényt – , erre kifejezetten a tv-társaságok kérelmére került sor, hogy tökéletes legyen a közvetítés, amelyet az üvegtetőzetre függesztett irdatlan méretű objektíveken át vettek fel: 

Láttam, hogy járkálnak a tetőzet vékony, korláttal ellátott peremén emberek, gondoltam, én is felmegyek oda – de be kellett látnom, hogy erre nem szól a jegyem, s akik fölöttem mászkálnak, azok csak a karbantartók.

A hely még most is meglepő, ez alatt érteni kell, hogy kissé félelmetes. Egyrészt a meredeksége miatt, másrészt azért, mert egy átlagos mai stadionban a fenti helyeken álló–ülő emberek láthatárát a szemben lévő sorok kerítik el, s felettük ott a tető, vagyis van egyfajta megnyugtató akolérzés, ahol a jelenlévő tudja, hogy egy fedett, önmagába záruló térben van – egyszóval biztonságban. Itt ellenben a nagy tribünnel szemben található széksorok ennek alig harmadát érik el magasságukban, s mögöttük ott látszik város, a táj. Egyszóval a néző, ha a főtribünön ül, a határtalanság érzetével találkozik a szűkösség és a bezártság közege helyett. Igen, korunk népe fél a tekintet lendületétől, amely megragadja München dombjait és fényeket, az utakat és a park tavának látványát. 

Kis apróság még a fentiekhez: figyeltek a pálya fűthetőségére: a gyep alatt kb. 25 cm mélyen egy 19 km (!) hosszúságú vékony csőhálózat kígyózik. A pálya körüli futótér bevonata német gyártmányú volt (ez nemzeti önérzetből került ide): az akkor szokásos amerikai gyártmányú tartan helyett a honi, vörös színű rekortánt helyezték el, mert ez jobb és rugalmasabb. (A rekortán gumigranulátumból és poliuretánból készülő burkolat; aki látni akar ilyet, az szaladjon körbe a Margitszigeten.)

De eljárt fölötte az idő… A Nemzetközi Labdarúgó Szövetség és a NOB szempontjai fejlődtek, s menet közben olyan követelményeket támasztottak a jövő sportpályáival szemben, amelyeket ez már nem tudott teljesíteni. Kezdjük ott, hogy nem fedett; mert ugyan az fő félkaréj fölött ott lebeg az üvegtető, de ez legfeljebb a szemerkélő eső ellen nyújt fedezéket; meg aztán, ezzel egy szélcsatornát alkottak meg a tervezői. Ráadásul az első sorokból már az elején olyan botrányosan rossz volt a kilátás, hogy egy idő után azokra már jegyet sem adtak el; végül elégtelenné vált a kiszolgáló helyiségek minősége is. (A nyugati oldalon volt a dísztribün, a sajtóközpont, s egy nyomda; a nagy lelátó alatt a fürdők, öltözők, orvosi rendelők és elárusítóhelyiségek.) Így aztán folyamatosan voltak kénytelenek csökkenteni a nézőszámot, vagyis a kiadható helyeket, végül már „csak” 69.000 ülőhely volt elfoglalható.   

A stadion utóéletéről még ennyit: két csapat kapta meg, az egyik a Bayern München, a másik az 1860 München volt. Mivel azonban a stadionnak lejárt a szavatossága, felmerült a kérdés: átépítsék-e ezt az új szabványok szerint, vagy csináljanak egy újat? 

A kérdés fogas volt. Az átépítésnek a legnagyobb akadálya maga Behnisch, a tervező volt, aki olyan szerződést kötött annak idején a várossal, hogy munkájába utólag senki nem avatkozhat bele, csak az ő engedélyével – kis túlzással élve, ha egy széket el akartak volna bontani innen, ahhoz is az engedélye kellett volna. Megértette azonban az idők szavát, s belement abba, hogy az átalakítás végbemenjen. Készültek is rá mindenféle tervek, csakhogy… Na, most figyeljünk! 

München városatyái és –anyái úgy döntöttek: népszavazásra bocsátják a kérdést, hogy legyen-e új stadion, vagy ezt formálják át? A referendum 2001. október 21-én ment le, ahol a lakosság nagy többsége úgy döntött, inkább építsenek újat a két csapatnak. Ez meg is történt, ez az Allianz Aréna, amely meglepőségében és eredetiségében vánszorgó nyomába sem érhet az elődjének. (Szégyellek is róla képet közölni, annyira unalmas.) Hogy miért szavaztak erre a derék, funkcionalista rondaságra a müncheniek, nem tudni. Én csak reménykedni tudok, hogy azért, mert nem akarták régi, kedves stadionjukat összebarmolni és ellényteleníteni a műegyetemek modernista melegházából kikerült mérnökökkel. Persze, az is lehet, hogy kényelmesebb helyre vágytak a szurkoláshoz, ezt meg lesajnálták, mint régimódi fölöslegességet. Ki tudja. Nem voltam ott. 

Az utolsó mérkőzés 2005. április 3-án volt benne, amikor az 1860 München 0:0-át ért el az 1. FC Köln ellen. Jelenleg hol koncerteket rendeznek itt, hol meg atlétikai versenyeket. Különben volt a mélyén korábban is mindenféle zenei és társadalmi rendezvény, pl. Michael Jackson is fellépett a stadionban. 

Ballagjunk tovább, s nézzük Otto Frei és Günter Behnisch közös műveit. 

A park központja egy mesterséges tó egy mesterséges domb alatt. Tulajdonképpen nem is tó, inkább nevezhetnék kacsaúsztatónak, csak azért nem ilyen, mert én kacsát (helyesen: récét) nem láttam benne, valószínűleg azért, mert olyan tiszta a vize, hogy a hápogó népnek nincs mit összeszednie benne táplálékként. (Ja, a német precizitás.)

Ennek egyik rendeltetése a puszta látványosság volt, ezért a közepére még egy úszó színpadot is elhelyeztek, ahol az olimpia alatt előadásokat tartottak. Egyébként az a feladata volt, hogy összegyűjtse a mesterségesen megemelt dombról lefolyó esővizet, továbbá biztosítsa a jó mikroklímát a kipárolgással, és nagy meleg idején a levegő hűsítésével. 

A tó és a stadion között helyezkedik el a többi műelem (szintén a fent említett két építész együttműködésének eredménye). Hátradöntött oszlopok által kifeszített acélkábelek tartják életben az építmények mennyezetét, természetesen ez utóbbiak akriküvegből vannak.

Első gondolatunk a látványukra az, hogy ezek sátrak, s ez helyes képzettársítás; de nem, ezek nem hasonlíthatóak holmi használati tárgyakhoz, ezek öncélú, lendületes ívű, fényben csillogásra tervezett, szimpla dinamikus alakzatok, amelyek a mozgást és az erőt dicsőítik: tapinthatóan érezni, hogy tartják a fémsodronyok megfeszülve a nehéz, fémmel bélelt üvegtetőket az összedőlés ellen, s hogy hajlanak mögöttük hátra, mint erőlködő munkások, a tartónyúlványok.

A központi uszoda most is betölti funkcióját. Úsznak benne… 

Középütt található meg a 291 méter magas olimpiai torony (Olympiaturm) is. (Ezt 1968. február 22–én adták át, alkotója Sebastian Rosenthal, róla semmit sem tudtam találni.)

Tv-átjátszó volt a játékok idejére, most különösebb rendeltetése nincs, fel lehet menni a tetejébe szétnézni – én kihagytam, azt lehet látni ott, amit lenn, nem pazaroltam rá pénzt. Jelenleg átjátszó– és sugárzótorony, a tetején étterem van, ami forog, s van benne egy rock– és popzenei múzeum is. Nem mentem fel rá, valahogy nem érdekelt onnan a lenti látvány. 

Viszont az út túloldaláról ott néz ránk a BMW négy hengert formázó központi tornya.

De azért van egy hibája a parknak. Gondoskodtak ugyan a tervezők a fásításról, mert 1972–ben 180.000 (!) fát és dísznövényt ültettek el itt, többek között azokat az öreg fákat is átplántálták ide, amelyeket a helyi metró építésénél el kellett távolítani. Innen lett aztán az a szlogen, hogy ez egy „zöld olimpia” lesz. (Hogy aztán piros lett – ti. az izraeli sportolók vérétől – , az más kérdés.) Ám a 180.000–es számon belül minden egyes tulipántövet is érteni kellett, s ezekből már semmi nem maradt. Fákkal most is mérsékelten van ellátva a hely, nem engedték meg, hogy erdő települjön ide, így nekem kissé kopár lett a terület. 

Ugyanez mondható el a fölötte lévő mesterséges dombról is, amelyet az építkezés folyamán kitermelt földből hoztak össze. A nyári meleget, árnyék hiányában valóban csak a papírból készült barikák és kutyusok viselik el:

A tervezés ötletessége emellett abban jelent meg, hogy az olimpiai falu (Olympiadorf) és a versenyek helyszíne egymás mellett jöttek létre. Ez azt jelenti, hogy a park melletti kis völgyben futó széles sztráda túloldalán épült ki a falu: 3.000 (más források szerint 5.000) lakás és 1.800 apartman van itt. (Tervezője Werner Wirsing [1919–2017] volt.) Ezeket eleve részint felsőoktatási kollégiumoknak, részint eladásra szánták, ezért már a megnyitó előtt mindegyiknek megvolt a német gazdája: vagy magánszemélyek, vagy egyetemek, főiskolák.

A legcudarabbul persze az járt, aki az izraeli sportolók szállását vette meg magának… Ha meg akarjuk nézni, hol történt az esemény, akkor a Conolly u. 31. sz. ház elé kell mennünk, ott az emléktábla. Ha pedig a szobrot, amely erről megemlékezik, akkor a falu és a sporttelep között félúton láthatjuk a minimalista szerénységet:

(Megjegyzem: szobrokkal a müncheni Olympiapark – sajnos – nem dicsekedhet, én legalábbis nem találtam ilyet. Hiány, ezt pótolni kell.) 

Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy ha Budapesten is lesz valamikor olimpia, akkor tessék odafigyelni az eredetiségre és a tájépítészetre egyaránt. A tömegőrület lefutása után legyen az embernek hangulata kimenni még hosszú, hosszú évtizedeken át a helyszínre, ha másért nem, egy hétvégi séta kedvéért, s mélázni, meg csodálkozni, meg büszkének lenni arra, hogy milyen eredeti dolgot hoztak össze itt eleink. Kell tehát a meglepő épületek mellé: domb, fa, tó, szobor!

A többit megoldja az életkedv.