Mindig is vonzott az, ami a föld alatt van, legyen az bánya, barlang, tárna, üreg, katakomba, járat, lyuk, alagút. Ez szerintem onnan ered, hogy gyermekkoromat közvetlenül a Balaton partján töltöttem, ekkor fejlődött ki bennem a viszolygás a vízpart és napfény kombinációja iránt olyannyira, hogy akkor is már csak alkonyat után voltam hajlandó kimozdulni otthonról. Ezért 2018 októberében élénken kormányoztam száguldó szeméttelepemet egy barátom társaságában Ostrava nyugati külvárosába, a Landek Parkba, ahol egy bányamúzeum sötét látványosságait ígérték az útleírások. (A képek alatti x. azt jelenti, hogy az ő művei. Fedőneve: TMFBS.)

x

1776–ban fedezték itt fel a feketeszenet, ez egy Ketlička nevű gyűjtögető úrnak volt köszönhető, aki fura, fekete köveket talált egy domb tetején. Hazavitte őket, eltette a szekrényébe, de aztán megunta a nézegetésüket, s bedobta azokat a kandallójába, mire – láss csodát! – a kövek lángot fogtak. De az ipari forradalom ide ólomlábakon érkezett, a bánya csak 1830–ban nyílt meg. Neve (Landek) német eredetű, eredetileg „Land–Ecke” volt, ez valami olyasmit jelent, hogy „a föld (terület) sarka”, mármint Ostraváé, mert annak határában volt és van. A feketeszén–bányászat eleinte a Rothschildok érdekeltségébe tartozott, s ők építettek itt egy kis kastélyt 1847–ben.

Ennek melléktermékeként 1953-ban megtalálták a „landeki (petřkovicei) Vénusz”–t, ami egy 46 cm-es őskori nőalak torzóban maradt faragványa (csak a melle és az ágyéka látszik), s az a jellegzetessége, hogy vékony, tehát fiatal nőt ábrázolt. Ez nem volt szokásos az őskorban, a nőket akkor mindig teltnek, mi több, kövérnek mutatták be a termékenység jelképeként, ld. erre a millendorfi Vénuszt (Ausztria).  

A bányászatot 1991. augusztus 2–án befejezték, mert súlyosan veszteséges volt, a tárnák is kimerültek, de nem hagyták sokáig rohadni a maradványokat, mert már 1993. december 4-én a bányászok védőszentjének, Szent Borbálának (Barbarának) a napján megnyitották benne Csehország legnagyobb bányamúzeumát.  

A Landek Park, mint ahogy neve is mutatja, nagy, füves–fás terület, sportpályákkal, sétányokkal. A bányaépület (ami a múzeum) ennek határában van, egy dombocska tetején. Alatta kényelmes, kavicsos parkoló vár minket (ingyenes), itt néhány bányagép van kihelyezve, hogy érzékeltesse a hely eredeti rendeltetését. 

x

Innen lehet felgyalogolni a bánya udvarára, ahol vár minket a fő– és kiszolgálóépület, ez utóbbi fölött egy toronnyal. Minden kellőképpen rozsdás és elhanyagolt ahhoz, hogy hitelesnek fogadjuk el.  

A bányalátogatás két részből áll – attól függ, hogy hová váltunk jegyet. Az egyik a volt munkásöltöző, fölötte hivatali szobákkal, a másik maga a bánya bejárata. Kezdjük az előbbivel.  

Két részből áll. Az egyik maga az öltöző, amelynek magas mennyezetéről láncok hullnak alá, rájuk akasztva a műanyag bányaruhák, sisakokkal.  

x

Úgy gondoltam, ez valami installáció, de aztán láttam, hogy Wieliczkában is ilyen a módi, szóval erről kerültek le, majd fel az öltözetek. Gondolom, azért nem szekrényekben tárolták őket, mert ott bepállottak volna, így viszont kieresztették magukból a sarat, a nedves szénport és nem utolsósorban a szagot.  

Mögötte található meg a wc és a tisztálkodóhelyiség. Az előbbi úgy néz ki, hogy vannak a piszoárok, amelyek kellően mocskosak, ezekből egy-egy cső megy le, ezek alul összecsatlakoznak, aztán egy elvágott csőben végződnek, amelyből a folyékony, sápadt, csípős illatú tartalom egy csempézett vájatba csorog. Minimalista, igénytelen, primitív, bár még mindig színvonalasabb, mint az olasz autópályák melletti mellékhelyiségek egy része… (Lyuk a betonban, aztán csináld, ahogy tudod, ha elcsúszol, te bajod.)  

A volt irodai épületben a földszinten bányagépek (marófejek) láthatóak rengeteg villamossági kellékkel kiegészítve, ahogy kivettem a magyarázatokból, ezek a bánya levegőjét tisztították a sújtólégrobbanás ellen (meg utána). Nem túl érdekesek, de csak azért, mert nem értettünk hozzájuk, hiszen pl. ilyen csodabogarakkal lehet találkozni ott:

Ráadásul végig kell hallgatni a cseh idegenvezető végtelen előadását a témáról, amiből még a nemzetközileg idegen szavakat sem lehet kihüvelyezni.  

Az emelet monotonabb, az 1940-es évektől a bánya lezárásig tartó korszak védőruháit és mentőfelszereléseit mutatta be – egyik olyan, mint a másik, csak egy art–designer vájár tudna közöttük különbségeket fellelni.  

De ez egy szobrásznak nagyon megtetszett, íme egybeöntve a végeredmény:

x

Ennyi a főépület, lehet kimenni az udvarra, ahonnan a következő túra indul – immár a föld alá. Addig lehet nézegetni az épületből kör alakban ki– és befutó kis zörgő–sivító bányavasutat.

x

Egy fizetett út, ahogy számoltam, három kört jelentett, a gyermekek nagyon élvezték a motor éles hangjába harapó csattogást. Természetesen nem szálltam fel rá, ez gyerekes; de mikor megpihent a kisvasút, beleszuszakoltam magamat az egyik vagonba, hadd lássam, milyen térdkoccantó nyomorban gubbasztottak a bányászok. A képet hangsúlyozottan nem önmagam népszerűsítésére közlöm, hanem szemléltetés gyanánt. Hát a franc menne el bányásznak.  

x

De kezdődjön végre a bánya bejárása!  A kezdet biztató volt, mert fel kellett vennünk a védősisakot, amelynek következtében még hülyébben néztem ki, mint ahogy szoktam. A felvonó előtt gyűlt össze kis nemzetközi csapatunk, merthogy a kezelőszemélyzet egyik öreg tagja, az alkoholfogyasztás látható barátja szépen kikérdezett mindenkit a nacionáléjáról, volt ott cseh, szlovák, lengyel, német, orosz, dél–koreai, meg persze, mi, akiket külön hujjogással üdvözölt, hogy na, itt van egész Közép–Európa, indulás a föld alá!  (Az alábbi fénykép az idealizált bányászt ábrázolja a bejárat előtt, nem a valódit. Az sokkal rosszabb volt.)

x

Beszálltunk a liftbe, s elindult lefelé, lábunk alatt az látszott a mennyezetről vetített kivetítő által, mintha a végtelen mélységbe mennénk le. De az csak 15 méter volt (mint megtudtam utólag). Ez elkedvetlenített. Nekem igazi bánya kellett volna, 15 méter, az nem bánya, legfeljebb egy mélyebb borospince. De talán ez csak az első megálló...

Sajnos nem, nem mentünk lejjebb. Két járat az egész, amit láttunk: mindegyik kb. 200 méter oda és vissza, közöttük és bennük pedig gépek, munkásbábok, eszközök. Meg persze rendes állványzat. Itt is végig kellett hallgatnunk az összes cseh nyelvű magyarázatot, de nem elégített ki sem a látottak mélysége, sem annak hossza. Ez igazából nem is bánya, hanem csak egy bányát utánzó bemutatójárat, bár valamikor kétségkívül igazi munka folyt itt, ez lehetett a kezdeti szakasz, ahonnan elindult lefelé a dolog.  

Volt velünk két orosz, középkorú urak, szerintem bányamérnökök lehetettek, mert mindig ők maradtak utoljára, láthatólag nem tudtak elszakadni az aktuális látványtól, pergő nyelvvel s meghitt szakértelemmel kommentálták egymásnak, hogy mit láttak, időnként pedig veszekedtek is egy jóízűt, de csak úgy, barátilag. (Jó az, én is nagy híve vagyok a műfajnak.) 

 Az egész mű-bányajárat kb. egy óra alatt járható be. Nem igazán értem, hogy miért nem lehetett ezt levinni valóban pár száz méterre a föld alá. Viszont ennek annyiban volt értelme, hogy amikor feljöttünk, barátom nagyot sóhajtott, és azt mondta, ő pánikrohamot kapott volna attól, ha tudja, hogy nagyon messze van a kijárat, így viszont hallotta a fölöttünk csattogó kisvasút zaját, tehát közel, s megnyugodott. Szerintem ez vonatkozott a gyermekekre és a felnőttek egy részére is. Szóval megint egy rossz tényezőből indultam ki: magamból.   

Csak hát, mivel engem vonz az igazi mélység, kissé kedvetlenül ittam meg utána a kávémat. Hiányozott a nedves falak és málló, kitámasztott széntömbök világa, ahol recseg és port szitál a famennyezet, s szorongani lehet egy jót az áramszünet miatt. Nem baj; ez is valami. Úgyhogy, összegezzünk, Landek Parkja háromféle látogatónak ajánlott: klausztrofóbiásoknak, gyermekeknek és orosz bányamérnököknek. Light mine ("könnyű bánya"), hogy már angolos legyek a távozás után.