Most, hogy megtudtuk, hol élt nyugdíjasként Casanova, a kérdés a következő: merre van a sírja? 

Ha kimegyünk a kastélyból, balra, pár utcával lejjebb ott találjuk a tavat, előtte a műutat, az előtt pedig a Szent Barbara-kápolnát. Egy teljesen közönséges kis barokk építmény, egy toronnyal, jóformán észre sem lehet venni a fák miatt, amelyek lombjaikkal ráhajlanak. 

Ennek falán van egy kőtábla: 

Ezek után a tájékozatlan utazó azt hihetné, hogy e falak mögött nyugszik Casanova. Milyen szép, gondolhatná magában, a gróf még kegyhelyet is emeltetett neki.  

De nem. A kápolna már állt, amikor Casanova meghalt, őt a bejárattól jobbra temették el kb. 12-14 méterre. Maradjunk a 13-nál, ennyi időt töltött itt, Duxban. Mondják, hogy ő maga jelölte ki a temetésének helyét e távolságban. A kápolna körül temető volt még akkoriban, tehát nem közterületet szemelt ki magának. 

Temetésén az egész község kinn volt. A többségnek ez látványosságszámba ment, a kastély személyzete viszont egységesen sóhajtott fel, amikor a vén bajkeverő, állandó bepanaszlójuk végre eltűnt a göröngyök alatt. (Azért őket sem kellett félteni: azzal gyanúsították meg, hogy viselőssé tett egy szolgálólányt, ami ellen Casanova élénken tiltakozott. Valójában mindenki tudta, hogy ez nem igaz, csak így akartak borsot törni az orra alá.) 

A sír első legendája az, hogy a gróf megtisztelte azt egy vasból készült kereszttel – más források szerint vaskerítéssel vette körbe. Az bizonyos, hogy rossz állapotba került, belógott az utacska szélére, ahol a hívek mentek misére, s a szoknyákat folyton megtépázta a fém. Mondták is a népek, hogy hát ez a Casanova, ez halálában sem nyugszik, még mindig kapkod a nők után… De én ezt kétlem. Casanova a helybelieknek nem volt más, mint „az olasz”, akit nem vettek komolyan, s mit sem tudtak viselt dolgairól. Ne feledjük el, hogy életrajza németül (első világkiadásként) csak 1822-ben jelent meg, s akkor már azok közül sem mindenki élt, aki ismerte őt. Ez inkább utólagos népmese, mint valóság. 

Aztán ők is mentek Casanova után. A sír csendben elenyészett, a város terjeszkedni kezdett, a temetőt felszámolták valamikor az XIX. század közepén, s csontokat kivitték egy tömegsírba. Oda került Casanova is. Hogy ez hol van, meg ne kérdezzék, mert én éppen úgy nem tudom, mint a városi tanács… 

Ehhez a mozzanathoz kötődik egy második legenda. Eszerint Casanova sírhelye túl jó helyen volt, s amikor meghalt az egyik Waldstein gróf rangon aluli felesége, nem temették őt el a családi kriptában, hanem ezt a sírhelyet találták hozzá „méltónak”. Casanova maradványait tehát kilakoltatták a gödréből, s helyére a grófné koporsója ereszkedett le. De a kalandor csontjait összecsomagolták, vászonba tekerték, s odahelyezték a számkivetett grófné lábaihoz. Frappáns, de nem túl ízléses ötlet. Frappáns, mert ő egy életen át a nők lábai előtt hevert, hát maradjon a kedvenc helyén; de ízléstelen is, mert arra utalhattak ezzel, hogy a grófnénak ilyen hódoló a méltó, nem egy Waldstein. De akármi is történt, a grófné is ment a temetővel együtt. 

Aztán kezdődött a turizmus korszaka. A polgárok csak ekkor, az XIX. század végén eszméltek fel, hogy micsoda egy kincset engedtek ki a kezükből azzal, hogy a vén olasz csontjait beszórták a helybeli parasztok maradványai közé. Gyorsan csinálni kellett valamit. Összeadták a pénzt és kivésették azt a kőtáblát, amit most is látunk a kápolna falán. 

Igen, csak eredetileg nem ott volt. Az alábbi képeslap szerint ezt eredetileg a bejárat mellé, a földre helyezték el, akár el is lophatták volna a népek – de nem tették. Hogy mikor került a falba ágyazva, nem tudom. De hát nem mindegy?

Telt, múlt az idő, 1921-ben a grófok eladták a kastélyt a csehszlovák államnak, amely felújításokat kezdett, többek között elkezdték renoválni a kert elaggott kőszobrait is. (Csak tudnám, hogy ezek hol vannak, mert egyet sem láttam belőlük.) Ekkor, a földmunkák közben valami furaság fordult ki a földből. Egy otromba kőtömb volt, rajta a következő felirattal: egy keresztke alatt az a név, hogy „Cassanova”, alatta pedig egy értelmezhetetlen latin dátum. Ahány forrás, annyiféleképpen mutatják be, én ezt olvastam ki belőle: MD LX XXIX. Tökéletesen értelmetlen, akárhogy is nézzük. Ha összeolvassuk, akkor 1589 jön ki belőle. Mások ezt látják bele: XDCCLXXXXIX, ami teljesen értelmezhetetlen. 

Mindegy, szenzáció volt! Nekiestek a munkások, és feltúrták a kő környezetét, hátha megtalálják a holttestet. De hát nagy a kert. És nem volt ott semmi. Akkor meg ez mi?

Csak úgy parázslottak a Casanova-kutatók agysejtjei. Ötletek a megoldásokra, vagy variációk egy újabb legendára. 

A hibás neven és az értelmetlen dátumon mindenki túllépett, mondván, hogy Casanova élete vége felé beleásta magát az okkult tanokba, biztos ennek hatására került a neve megváltoztatva a sírkőre (mert hát mi más lehet, ha nem az?), s az évszámnak is lehet jelentősége, de azt csak ő tudja, hogy mi. De az is elképzelhető, hogy amikor a temetőt kiürítették, a helyiek itt ásták el a holttestét, s mert műveletlen emberek voltak, hát ezt a furaságot kaparták rá a kőre. Úgyhogy ezt a két kérdést gyorsan passzéba tették. Izgalmasabb volt az, hogy miként került a kő a kastély kertjébe? 

Nem tűnt fel senkinek sem cirka 50-70 év alatt, hogy titokban elástak valakit a kertben és még emléket is emeltek neki? Mert a Waldsteinek erre a vállukat vonogatták: sosem látták ezt a követ. Lehet, hogy ez volt az eredeti sírkő? Ugyan, egy ilyennel csak nem szégyenítette meg öreg barátját a pártfogója! (Kivéve, ha misztikus volt, s értelmet látott a felvésett szövegben, ld. előző bekezdést.) 

A nagy titok évekig kísértette a Casanova-kutatókat, az állam meg – jobb az óvatosság alapon – a követ leltári számmal látta el, és közszemlére tette a kastélyba látogatóknak. 

Aztán kisült, hogy mi van a háttérben. 

Semmi, nagy beugratás volt az egész. A munkások közül néhányan összedugták a fejüket, fogták ezt a követ, s rákaparták a fenti értelmetlenségeket, majd suttyomban elásták a munkaterületen. Amikor a többiek felfedezték, akkora hőhó lett körülötte, hogy inkább hallgattak a dologról – túl jól sikerült a tréfa. Végül egy megszállott kutató, Vítězslav Tichý lelt rá a megoldásra, s még egy-két munkással is sikerült beszélnie a dologról, ő írta meg a sztorit a Casanova Csehországban c. művében. (Casanova v Čechách, 1958). De hát a kővel már nem lehetett mit kezdeni, ott áll a kastélyban. Leltári száma van...  

Így hát, ha Casanova tetemét keressük, akkor ki kell kérnünk a helyi önkormányzattól a korabeli iratokat, s megtalálni, hogy hol van a régi tömegsír. Állítólag van, aki tudja, olvastam híreket arról, hogy professzorok hitegetik a népet, miszerint meg lehet találni a rengeteg csont között Casanováét. Sok sikert. (Sóhaj.)