Egy lábszárcsont és Varsó szétdúlt zsidótemetője

A halállal és a sírkertekkel mindig közeli kapcsolatot ápoltam. Gyermekkoromban felszámolták a házunk mellett lévő temetőt, s amikor annak dombján a kutyáimat sétáltattam – úgy 9 évesen – , csontok és koponyák halmai között lépkedtem. Megtetszett az egyik lábszárcsont, hazavittem, lemostam, kifényesítettem, s közöltem, hogy ez lesz a kedvencem, aludhatok-e vele. Szüleim nem lapozgattak gyermeknevelési szakkönyveket, s személyiségem fejlődését úgy gondolták el, hogy csináljak, amit akarok, azért egy ideig négy kedvencemmel szunnyadtam az ágyban: a két kutyával, amelyek rám telepedtek és asztmát kaptam tőlük, egy bandzsa, sárga, ronda műanyag hallal és a lábszárcsonttal. 

Ez utóbbitól végül meg kellett szabadulnunk, mivel az egyik kutya a szájába vette, s azzal rohangált fel-alá a közös udvaron, ami a lakók egységes visszatetszését váltotta ki. Apám próbálta tréfával elütni a dolgot, s amikor már a postás is megjegyzést tett a látványra, azt mondta neki:

- Ez volt a maga elődje. Későn hozta ki a táppénzt.

Később egy olyan helyre kerültem, ahol a hivatali szobám ablaka a város egyik temetőjére nézett. Akkoriban futott az "X. akták" c. sorozat a tévében, annak volt a mottója, hogy „az igazság odaát van”. Így hát, ha az ügyfél az asztalomat csapkodta, hogy ez nem igaz, mit csinálok, hol van itt az igazság, mindig csak átmutattam az ablakon át a sírkövekre: 

- Az igazság odaát van. Ott, a Nagy Bíró előtt mindenki elmondhatja majd a maga panaszát, meg fogja kapni az elégtételt. Addig velem kell beérnie.

Mármost ettől függetlenül nem mániám a temetőkben való mászkálás, jellemzően azért, mert a legtöbb város ilyen irányú helyén nem találok látnivalót. Van azonban egy barátom, aki úgy döntött, hogy évek kemény munkájával fotósorozatot készít Kelet-Európa elhagyott zsidó emlékhelyeiről, ezt kötjük össze az én programjaimmal. Így keveredtünk 2018 fagyos februárjában két varsói temetőbe. Az egyik az Okopowa utcában van, a másik a Brodno utca mellett. Ez utóbbi az érdekesebb.

Mert az Okopowa, amelyet 1806–ben hoztak létre (első temetés: december 6.), s a németek alatt a gettó része volt, most csak egy hatalmas, üres temető magányos, mohos, elhanyagolt sírokkal.

istvan7.jpg

Senki nem jár ide, csak néhány turista.

istvan3_1.jpg

Különlegessége eredetileg az volt, hogy a sírok (a halottak fekvése szerint) háttal voltak a temetőkapunak. Ez a zsidók között nem volt szokásos, ők úgy temetkeztek, hogy amennyiben az Utolsó Ítélet napján a halottak feltámadnak a sírjaikból, úgy kell felkelniük, hogy azonnal meglássák a sírkert kapuit, s oda induljanak el. Az ezzel ellentétes gyakorlatnak csak 1819–ben vetettek véget, amikor a varsói főrabbit a hagyománynak megfelelően temették el.

istvan1_1.jpg

A német megszállás alatt a hódítók kivégzéseket hajtottak itt végre – nemcsak zsidók körében – , s a temető összes épületét (zsinagóga, ravatalozó) megsemmisítették. A sírok nem érdekelték őket. A kommunisták egy utat terveztek rajta átvezetni, de aztán elálltak ettől.

istvan5_1.jpg 

Nincs már, aki emlékezzen az itt nyugvókra. Nyugi, mind így fogunk járni: két nemzedék, és az a bizonyos varjú sem ismeri a nevünket, sem azt, hogy mit tettünk. Az ilyen elhagyott temetők számomra ennek a véglegességnek a nyugodt tanújelei: elvagyok bennük, mert tudatosítják bennem, hogy mennyit ér a mi életünk. Semmit sem, ez az igazság.  Az más kérdés, hogy azért ebbe a temetőbe még hoznak halottakat, évente kb. 20–30 temetés van itt. Jelenleg két fenntartója van: a varsói zsidó hitközség és a Nissenbaum Családi Alapítvány. (Lengyelországi zsidó emlékhelyek fenntartására 1983–ban létrejött alapítvány.)

Nem olyan nagy ez a temető, mint a Fiumei úti, de azért úgy a felét kiteszi. Látható benne a már másik posztomban közölt Janusz Korczak-szobor is, nem hagyhatom ki, csak most egy újabb megvilágításban jelenik meg:

istvan8_1.jpg 

Érdekes sírokra (mint minden temetőben), itt is vadászni kell, de azért talál az ember.

istvan2_1.jpg

istvan6_1.jpg

istvan4.jpg 

Ennél sokkal érdekesebb a Bródno utcai temető, ami a zsidó szegények temetője volt, itt sosem voltak nagy emlékművek, csak kőlapok a sírok fölött. Ez a Visztula keleti partján van, Praga negyedben van, amely nem képezte részét a németek által bekerített gettónak. 1780-ban nyitották meg, 12–14 hektáros, kb. 300.000 embert temettek el itt, jelen időben kb. 3.000 sírkő maradt meg róluk. A temetkezések a varsói gettósítás (1940) miatt végleg megszűntek. (Az utolsó temetés 1940. november 16–án volt.) A nácik nem különösebben bántották a temetőt, csak a falát verték szét, a többire nem volt sem kedvük, sem idejük. A gettó lerombolása ezt a területet nem érintette, amikor pedig 1944 őszén kitört a varsói felkelés, az ide nem terjedt ki, itt már a szovjet csapatok álltak. A hatóságok 1950-ben hivatalosan bezárták, állami tulajdonba került. (A hitközség, merthogy alig voltak tagjai, nem tudta fenntartani.) A sírkövek egy részét megint csak építkezésekhez használták fel, a többségét pedig kiszedték a helyéről. Hogy miért? Nemsokára kiderül.1984–2010 között a Nissenbaum Családi Alapítvány kezelésébe tartozott a hely, ez  idő alatt épült ki a központi bejárat két domborműve is. Az én képeim nem ilyen szépek, ezért marad a wikipediáról Nikodem Nijaki nyári képe:

800px-jewish_cemetery_warszawa_brodno_imgp3586.jpg 

2012-ben került vissza – bírói ítélettel – a varsói zsidó hitközséghez. Barátom úgy olvasta, hogy a ravatalozóban valami kiállítás nyílik meg a helyről e napokban, elsősorban ezért mentünk oda. A nagy bejárati kapu azonban zárva volt…

Addig őgyelegtünk ott, amíg valakinek végre fel nem tűntünk, egy szakállas, középkorú férfi fogadott minket. Sajnálkozva közölte, hogy a temetőbe a bejárás nem lehetséges, a ravatalozóba meg végképp nem, mert a kiállítás még nincs hivatalosan megnyitva, és különben is, van benn egy előrendeléses VIP–csoport, amely éppen előadást hallgat a hely történetéről. Erre rutinosan bedobtuk azt a módszert, amely Lengyelországban mindig segített: fájdalmas arcot vágtunk, és sóhajtva közöltük, hogy milyen kár, mert a) magyarok vagyunk, b) direkt ezért jöttünk ide Budapestről, c) és ki tudja, hogy mikor tudunk itt legközelebb megjelenni, de lelke rajta, ha ennek ő az útjában áll... Ez mindig hatott. Nem az, hogy magyarok vagyunk (minden ellenkező híreszteléssel ellentétben az a lengyeleket fikarcnyit sem érdekli), de a távolság, amit megtettünk, tiszteletet szokott ébreszteni. Így hát bebocsátást nyertünk.

A ravatalozóban ülő kis csoport kedvetlen fészkelődéssel vette tudomásul lendületes megjelenésünket, de ez minket nem érdekelt, besétáltuk a helyet körülöttük. (Iratok, térképek, építészeti vázlatok, fényképek stb.) Aztán kimentünk az épület elé, végignéztünk a fákkal teli, de sírkövek nélküli kis erdőn, amely eltűnt egy dombhajlat mögött. Barátom már el is ment volna, de azt mondtam, hogy csak ropogtassuk meg a havat lábunk alatt, menjünk el legalább a sírkert végéig. Ekkor csatlakozott hozzánk egy nyurga fiatal férfi, akinek a társaságára a legkevésbé sem vágytam, de mivel ő volt a gondnok, hagytuk, hogy baktasson velünk. Aztán kiderült, hogy nagyon is hasznos információkkal látott el minket.

Ballagtunk végig az úton – és sehol egy sírkő. És még mindig nem, és még mindig nem… Hát miféle temető ez? Én jól előrementem, s észrevettem egy hálós dróttal összekötözött, félkör alakú kőkupacot az út végén: 

istvan2_2.jpg

Mellette és mögötte pedig végtelen távolságban húzódva ezer és ezer összedobált, egymás hegyén-hátán heverő sírköveket.

20180208_144613.jpg 

Nácik? – kérdeztük a fiatalembert. A fejét ingatta: nem, a kommunisták.

istvan4_1.jpg

Mikor kitört a béke, a város vezetésének szembesülnie kellett azzal, hogy mit kezdjen egy olyan temetővel, ahová már senki nem fog – képletes értelemben – virágot hozni? (Mert az a zsidóknál nem szokásos élénk, vidám színű dolgokkal „megtisztelni” a halottakat.)

20180208_144548.jpg 

Szóval azt találták ki a városi hatóságok, hogy ide szabadidőparkot építenek. Ki is szaggatták helyükről a sírköveket, s összedobálták őket a temető végében, egy részüket fel is használták építkezésekhez. (Nemrég kerültek ide vissza sírkövek, amelyeket a pragai parkba szállítottak lépcsőnek, sétaútnak, de még most is vannak a Visztula medrében ilyenek, amelyeket a folyó szabályozásához használnak fel.) Hanem aztán jöttek a problémák. Egyrészt az, hogy az emberek nem szívesen napoznak, fagylaltoznak és jógáznak egy olyan helyen, ahol a lábuk alatt csontvázak nyugszanak; ezeket ki kellett volna ugyan szedni, de ahhoz a földet kb. 3 méteres mélységig ki kellett volna termelni, a fák viszont így elpusztultak volna. Úgyhogy maradt minden úgy, ahogy volt.

istvan1_2.jpg 

És mi lesz vele? – kérdeztem a fiatalembert. Széttárta a karjait: azt senki sem tudja. Mert park itt nem lesz, az biztos. Ingatlant fejleszteni? Hát ki akar hullák fölött lakni? Most azt a gondolat van, hogy helyre kellene állítani az egészet: megtalálni, melyik sírkő melyik parcellához tartozik. De hát ez egy lehetetlen feladata. Vagy legalább húsz év.

És minek? – kérdeztem. Mert akkor a végén lesz ebből egy közönséges zsidótemető, ahová a kutya sem jár – jegyeztem meg. Hát igen, bólintott, tulajdonképpen nem éri meg a pénzt…

Miután a közös vállrántásban egyező álláspontra jutottunk, megkérdeztem: van antiszemitizmus Lengyelországban? Ingatta a fejét: nincs, a lengyelek nem foglalkoznak a zsidókkal. De a politikusaik, ha nem áll jól a szénájuk, időnként felhozzák ezt a témát. Ám a nép nem reagál rá. Mi, zsidók és lengyelek, közömbösen elvagyunk egymás mellett. Nem szeretnek minket, de csak azért, mert nem törődnek velünk. Az ő számukra nem létezünk. 

És mi van ezzel a törvénnyel? (Akkoriban volt hatályban a frissen bevezetett jogszabály, hogy büntetendő, aki a lengyelek felelősségét firtatja a Holokauszttal kapcsolatban. Már hatályon kívül van, mert hülyeség volt és betarthatatlan.) Erre mosolygott. A lengyelek felelőssége? Na persze, benne voltak a dologban, nem túl lelkesen bújtatták a zsidókat. De a franciák? A belgák? A hollandok? Azok talán igen…? 

istvan3_2.jpg

Amikor kimentünk a temetőből, s elbúcsúztunk, az jutott eszembe, hogy ezt az egészet így kell hagyni, ahogy van. Ez maga a történelem alkotta művészi installáció. A föld egy részéből ki kellene szedni a csontokat, s egy közös osszáriumban felhalmozni őket, aztán akár park is kerülhet a helyére; de ahol a most gyalázatosan szétszórt sírkövek vannak ismeretlen emberek ismeretlen neveivel, meg kell őrizni, hadd járuljanak elé a népek, hogy elgondolkodjanak  most oly fontosnak tűnő tetteik fontosságán. Aztán az okosabbja, az a néhány ide látogató csak–csak tanul belőle életörömöt, tetterőt és alázatot. Mert a három együtt használatos. 

Mondjuk, én erre már 9 évesen rájöttem. Én sem gyakorlom eme erényeket, de hogy legalább tudjam: vannak ilyenek, hasznos dolog volt az a lábszárcsont.