Stuttgart alatt 50 km-re a mellékút mentén egy nagy, lombos hegy tetején egy soktornyú vár gőgösködik a lágy sváb táj felett: megérkeztünk Hohenzollernbe, a német császári ház „ősi” fészkébe.

A wikipedia persze szebb képet közöl, igen, a szomszéd dombtetőkről 300 mm-es objektívvel frappánsabban megy a dolog:

Hogy mire a pikírt idézőjel, azt mindjárt megtudjuk. Addig is rakjuk le kocsinkat a vár alatt (parkoló van, fizetni kell, hely alig), majd busszal mehetünk fel a várba (megint fizetni kell). De jó a gyalogtúra is, csak az nem lesz egyszerű. (Meredek az ösvény.) Lefelé viszont hagyjuk a buszt, nincs annak értelme, az erdő levegőjének annál inkább… 

Mielőtt azonban belépnénk a vár belsejébe, egy kis történelmi kitekintő következik. 

A Hohenzollerneket úgy ismerjük, mint brandenburgi őrgrófokat, majd porosz hercegeket, 1701-től a két egyesített tartomány királyait, 1871-től pedig német császárokat. Svábföldi család voltak, e vár után kapták a nevüket. (Ami annyit jelent, hogy Nagyvámos. „Hohen” – nagy, „zoll” – vám, egyébként eredetileg csak Zollernek voltak.) A család még a középkorban két ágra vált, a protestáns északi csinálta a nagyobb karriert (ld. a fenti címeket), a katolikus déli szerényen megmaradt a maga pár járásnyi birtokában. De a kiindulási hely sérthetetlensége a berlini ág számára is fontos volt, s elérték, hogy a bécsi kongresszus a miniállamot önállóvá tette, s nem kebelezhette be e Württenbergi Királyság, ehelyett az kiflialakban (immár mint Hohenzollern-Sigmaringen Hercegség) tolakodott be a sváb állam mélyébe. Ehhez képest, ha a vár bejáratánál állunk, egy tábla fogad minket fehér alapon fekete sassal:

Vagyis figyelem, porosz királyi területre értünk! Hát ez meg hogy lehet?

A következő történt. 1848 márciusában kitört a forradalom, mint (az akkor még csak költői absztrakcióként létező) Németország összeg államában. Ennek (itt is) a porosz csapatok rendteremtése vetett véget, mert a rokonság kérésére 1849. augusztus 6-án az országocskát elfoglalta IV. Frigyes Vilmos hadserege. De a segítségnek szigorú ára volt: az uralkodó hercegnek alá kellett írnia egy szerződést, hogy területe a Porosz Királyság tartománya lesz. Ez, vagyis a beolvadás 1850. március 12-én hatályosult. A hercegség innentől kezdve a berlini királyság exklávéja lett, az uralkodói jogokat pedig a „nagy” Hohenzollern-testvér vette át. Az egyesülés megünneplésére 1851. augusztus 23-án nagy ünnepséget rendeztek a várban. A déli Hohenzollernek nem különösebben kapálóztak a dolog ellen, mert egyrészt biztosítékot adott nekik uralmuk – még ha csak alávetett – gyakorlására a porosz védnökség, másrészt az északi rokonság már túl nagyhatalmú volt ahhoz, hogy ne járjanak ezzel előnyök. 

S lőn! Merthogy Karl Eitel Friedrich Zephyrinus Ludwig nevű hercegüket sikerült Berlinnek diplomáciai cselszövénnyel 1866-ban Románia fejedelmévé választatni az épp elkergetett Cuza helyett. A teljes függetlenség elnyerése után a herceg 1881-ben felvehette a királyi címet, s immár mint I. Károly uralkodhatott (1914-ig). És már sehol nem voltak a német császárok, amikor ez az ág még mindig Románia királyait adta, merthogy az I. világháborúban „hálátlanul” hadat üzentek a nyugati rokonságnak. (És nyertek.)  

A vár az annektálás után jött létre. Ezek a falak így sosem látták a középkort, semmi közük nincs hozzá. Az eredeti erődöt 1423-ban egy ostrom tökéletesen megsemmisítette, s habár gyorsan újat építettek a helyére, az meg a békeidőket nem bírta ki: az XVIII. században már semmiféle katonai jelentősége nem volt, omlott-romlott a rokokó alatt, végül félig összedőlt. Pusztulása folytatódott volna a végtelenségig, ám jött az új védnök, vagyis a porosz király, aki úgy gondolta, hogy a dinasztia dicsőségét sértené egy ilyen düledmény látványa. De nem a régi állapotot restaurálták, hanem felfogadták Friedrich August Stühler (1800-1865) német építészt, hogy neogót stílusban alkosson a helyére valami fenségeset, ami arra irányítsa a látogató figyelmét, hogy a Hohenzollernek már a középkorban is milyen fontos szerepet játszottak a német történelemben. Stühler ezzel megalkotta a Disney–féle gót művárak prototípusát. (Közben volt ideje is másra. Pl. megcsinálta a Magyar Tudományos Akadémia épületének nyertes tervét.) Szóval ez az épület nem más, mint tervezőasztali munka, puszta díszlet, a dinasztia dicsőségének kővé tett megörökítése, eleve a hódolati turizmus számára tervezve, mivel 1945-ig soha, senki, egyetlen Hohenzollern sem élt benne, legfeljebb alkalmilag szállt meg itt. Még mindig a család tulajdonában van, gazdái: Georg Wilhelm és Sophie, Poroszország hercege és hercegnője. (Hol van már Poroszország…?) Ők már laknak is benne – 1945 óta a család lényegében ebből a várból él meg.  

Hát lássuk, hogyan sikerült az 1867-ig épített nagy mutatvány. Először kívülről nézzük meg az épületet. Igen, látványos, ez nem vitatható. Magányos hegyecske a langy dombvidék közepén, kellemes kilátással a szántóföldekre, falvakra és az erdőcsoportokra körbe-körben. Mondjuk, másra nem.

Fő látványossága a két középkori germán harcos szobra, amint pajzzsal-lándzsával vigyázzák a környék nyugalmát. Akkor, amikor építették őket, ilyenre már nem volt szükségük. A környék nyugalmát akkor már inkább őrizte a Polgári Törvénykönyv, mint a dárdák.

A várfal mentén – körbe lehet járni – stílusromboló módon nem kő– , hanem bronzszobrok mellett haladunk el (amelyeket a középkor nem alkalmazott):

Ezek a Hohenzollern-ház nagyjai, köztük II. (Nagy) Frigyes porosz király, országgyarapító, mellékesen katonai tömegmészáros:

És I. Vilmos, Bismarck (és nem Isten) kegyelméből az újkor német Caesarja:

II. Vilmos már nem került ide. Az okok közismertek…

A vár udvara méltóságteljesen semmitmondó és fenséges:

Van kapuja, fölötte egy rohamozó német lovaggal, aki kardjával a nagy semmit szabdalja:

Viszont lehet üldögélni a sörözőben:

Ami a vár belsejét illeti, az nekem kész csalódás volt. Kezdődött azzal a dolog, hogy turnusok indulnak, a miénkben kb. 50-en nyüzsögtek, aminek következtében igen bonyolult volt kezelhető fényképeket készíteni a helyről. Ráadásul azzal indult a bejárás, hogy az előtérben a túravezető kb. 15 perces előadást tartott a német egység kialakulásáról, térképeken mutogatva végig a folyamatot. Ez végtelenül bosszantott és untatott, mivel utálom, ha hülyének néznek, nekem ne magyarázzanak a königgrätzi csatáról és III. Napóleonról, középiskolai tananyag.  Aki ezeket nem ismeri, az tőlem nem számíthat semmiféle kegyelemre, de be kellett látnom, hogy a német polgár sajnos van ennyire ostoba, hogy ezeket még 40 éves korában is tételesen le kell vezetni neki.

Aztán, ami benn utána jött, amennyire emlékeim diktálják – mert azonnal megfeledkeztem a látottakról – , semmi másból nem áll, mint pár teremből és szobából, amelyekben zavarosan torlódtak egymásba a XIX. századi ipari aranyozott giccsművészet elemei és az álgótikus kőfaragványok stílusa. (A tornyokba nincs bejárás.) Összesen három helyisége van, ami említésre méltó, tehát először is egy várószoba:

Aztán egy oszlopcsarnokos helyiség, a nagy fogadóterem:

Végül egy sarokszoba:

Kész, ezzel vége. Van még persze ilyen lépcsőforduló, meg olyan kisszoba, meg terem kupákkal, asztallal, de kit érdekelnek. Mert ami az egésznek megadta volna a varázsát, éppen az lett volna, hogy a Hohenzollernek dicsőségét mutassa be a hely. És erre viszont már nem vállalkozott. Sehol egy többalakos szoborcsoport, vagy egy óriási festmény, amelytől hátrahőköl az ember, esetleg egy méretes sírbolt, vagy valami, bármi, ami arra emlékeztetné a látogatót, hogy itt mégiscsak egy német imperátorcsalád akart magának mementót állítani.

Szóval a vár távolról ugyan nagyon látványos, de körbejárva már kevésbé az, a belseje pedig egyenesen lehangoló. Mintha az építtetői nem tudtak volna vele mit kezdeni, elernyedt volna az erő, amelyik belevágott ebbe. Lakhatásra már felavatásakor is mérsékelten (egyáltalán nem) volt alkalmas, dicsőségcsarnokot képzelőerő hiányában nem tudtak belőle csinálni, a berendezése értéktelen és tömeggyártású elemekből áll, az egészből árad a fölösleges üresség, a magány és az élet hiánya.

És még ez az idegenvezetés hozzá…!