Dürnstein az osztrák Dunakanyar, azaz Wachau egyik városa. Sok bámulnivaló nincs benne: van egy part menti korzócskája, kompállomása, főterecskéje, néhány utcácskája és egy apátsága, annak egy kék–fehér barokk temploma, ez utóbbi kívülről-belülről egy az osztrák–cseh–magyar tízezerből, az csak a szerencséje, hogy látványosan jó helyre építették. Ha Wachauról látunk képeket, mindig előkerül, még a II. világháborút követő megszállási 100 schillinges hátulján is ez jelent meg:

De nem elölről, hanem hátulról és fentről látszik. Ahonnan a látványt a művész vette, oda megyünk most, mert ez a hely igazi nevezetessége: a fölötte romjaiban trónoló vár, ahol I., avagy Oroszlánszívű Richárd angol király üldögélt fogságában. De hogy került ő ide? 

Nem fogom az egész életrajzát közölni, csak azt, ami Dürnsteinnel kapcsolatos. Kezdjük ott, hogy bár 1157–ben Angliában született, Franciaországban nevelkedett fel és egy szót sem beszélt angolul. Mi több: Angliában 10 éves uralkodása alatt összesen, ha 6 hónapot töltött el. Többi idejét a Csatornán inneni hadakozással kötötte le, mert voltak érdekeltségei a francia korona megszerzése iránt (ő volt Anjou grófja és Normandia hercege, angol királlyá csak 1189-ben vált örökléssel). A hazai bevételt persze fogyasztotta. Amikor nem talált ellenséget magának, becsatlakozott a III. keresztes hadjáratba. 

Tudni kell Richárdról, hogy összeférhetetlen, arrogáns, ki–ha–én–nem típus volt, akinek élete abból állt, hogy a maga által generált problémákat igyekezett erőszakosan megoldani. Több kellemetlen kaland után eljutott Akkon (Akkó, Acre, ma Izraelben lévő) várához, amelyet már két éve ostromolt egy összeurópai sereg. Richárd, mint rangidős, június 8–i érkezése után magához ragadta a parancsokságot, s dinamikusan vetette harcba friss erőit. Ez 1191. július 12–én eldöntötte az ostromot, a védők megadták magukat. A bevonuló Richárd felhágott a romos vár falára és ott egy nyugtalanító jelenséget vett észre… 

Egy zászlót! 

Négy lebegett ekkor a város fölött: a jeruzsálemi, a francia és az angol királyé, továbbá a Babenberg–házból származó V. Lipót (1157-1194) osztrák hercegé. Ez utóbbi volt az, aki Richárd megérkezése előtt a keresztesek fővezéreként működött, s mivel ő volt a német birodalmi kontingens vezetője, azonos rangúnak tekintette magát a három királlyal. A jeruzsálemi és a francia ebből talán nem csinált volna nagy ügyet, bár a dolog nekik sem teljesen tetszett, Richárd viszont szokása szerint a tettek mezejére lépett. Egy osztrák herceg hozzá nem mérhető, s nem akarta azt sem, hogy Lipót elbízza magát, majd elkezdjen rangokat és birtokokat követelni; emellett úgy gondolta, hogy a két éve húzódó ostromot mégiscsak az ő fellépése döntette el. Így hát önkényesen kiszedte Lipót lobogóját a helyéről. Már ez is sértés volt az osztrák számára, de az még inkább, ahogy tette ezt Richárd: mert megvetése jeléül beledobta a várárokba. 

Ez volt a hiba. 

Lipót alaposan megjegyezte magának az esetet, s rövid úton (1191 november–decemberében) hazatért. Később az is megülte a gyomrát, hogy Montferrati Konrádot, mint választott jeruzsálemi királyt 1192. április 28–án orgyilkosok ölték meg, aki az ő embere volt. Minden szem Richárd felé pillantott, mert a király a kezdetektől ellenezte Konrád megkoronázását, de ő mosta kezeit. 

Richárdnak 1192-ben elfogyott a hadserege és a pénze. Október 9-én vette Anglia felé az irányt, miután sikerült egy seszínű békét kötnie Szaladin szultánnal. 

Hadseregéből 20 embere maradt. Az volt a gondolata, hogy az Adriai-tenger mellett fog partra szállni, s a Német-Római Birodalmon át álruhában jut el uralkodói komájához, Henrikhez, Szászország urához. A gyalogos–lovas túra elsősorban azért motiválta őt, mivel felfordult a gyomra a tengeren. Az út veszélyes volt, mivel a Bécsben duzzogó Lipót és hatalmi ellenségének számító VI. Henrik császár egyaránt fente rá a fogát. A dolognak tehát titkon kellett megtörténnie. Ez az, ami neki nem ment, képtelen volt anélkül élni, hogy ne terelje magára folyton a figyelmet. Exhibicionista volt. 

Előbb Korfura utaztak a királyi hajóval, de ott kibéreltek két kalózhajót, hogy ne legyenek feltűnőek. Egy hajótörésben Raguza (Dubrovnik) mellett már csak egy hajójuk maradt. Richárd úgy érezte, megmeneküléséért hálával tartozik Istennek, s bőkezű adományt juttatott a helyi székesegyháznak. Ezzel rögtön magára terelte a gyanakvó figyelmet, mivel az ágrólszakadt keresztes lovagok ilyen jótettekről nem voltak híresek.   

Azonnal tovább kellett állniuk. Aquileia mellett szálltak partra. Richárdnak nem tetszett a klasszikus út a Brenneren keresztül (pedig szép táj az, ld. itt), inkább a lehető legveszélyesebb megoldást választotta: a keleti Alpokon át akart Bécsen keresztül északra jutni. Vagyis belement a kígyó torkába. Hogy ez ne történhessen meg, nagy szakállat és hajat növesztett, ruháját pedig toprongyosította. Szóval ekkor már nem úgy nézett ki, mint az XIX. század agyonidealizált, népszerű képén:

Azonban ahogy a Birodalom területére lépett, Görz grófja, II. Meinhard (aki Monferrati Konrád unokaöccse volt) majdnem elkapta őt Udinében. Már híre ment annak, hogy egy Hugó nevű zarándok nem más, mint maga a király. Meinhard szétküldte az embereit, hogy nézzék át az összes közösségi helyet, hátha felfigyelnek valamire; felfogadott erre továbbá egy Roger nevű lovagot, aki találkozott a királlyal Szentföldön. A legenda szerint rálelt, de a tisztelete nagyobb volt iránta az érte járó jutalomnál, térdre hullott előtte, s elmondta neki, mi készül ellene. Richard éjjel elosont a helyről (egy korabeli forrás, Magnus von Reichersbergs krónikája szerint csetepaté is volt halottakkal), majd gyorsan szélnek eresztette embereit (bár mentek azok már maguktól is), mert együtt feltűnőek voltak; már csak két társa kísérte, az egyik az apródja volt. Étlen-szomjan vánszorogtak az Alpok mélyén kanyarogva. Útvonala rekonstruálhatatlan, de az tény, hogy decemberen Bécs alá jutott, ahol egy Erdberg nevű falu fogadójában szállt meg. (Ma Bécs külvárosa: Wien-Landstraße, a ház falán emléktábla, pontos helye: Erdbergstrasse 41. Aztán vagy ez, vagy nem ez.) 

A király kiküldte az apródját, hogy ételt vegyen a piacon. Az bizánci aranyakkal fizetett, ami jó pénz volt, csak itt szokatlan. A poroszlók felfigyeltek rá, de a fiú kimagyarázta magát. De nem sok esze lehetett, mert másnap drága kesztyűt viselve ment ki piacozni, biztos nagyon hideg volt. Lipót poroszlói most már bekísérték az őrsre, kivallatták, s ő kibökte, hogy ki a gazdája és hol van. Az, mikor megorrontotta, hogy miatta kerítették be fegyveresek a fogadót, felkapott egy parasztgúnyát, s nekiállt sütni a húst nyárson, mintha a személyzethez tartozna. A kapkodásban azonban rajta maradtak a gyűrűi… A katonák körbeállták őt, s mondák neki: hagyja abba a színjátékot, jó uram, már úgyis túl sokáig időzött e méltatlan helyen. Történt pedig mindig 1192. december 11–én. Két nap múlva már a dürnsteini várban üldögélt, és várta, hogy Lipót rendelkezzen fölötte.

Az gyakorlatias ember volt: váltságdíjat követelt, de akkorát, amekkorát addig még nem látott a világ. Hogy milyen volt az ellátása a várban, nem tudni, de utólag nem panaszkodott rá, tehát királyi lehetett. A várral is meg lehetett elégedve, merthogy az frissen épült, alig volt még ötven éves. Sétálhatott, nézelődhetett, bámulhatta a szép, ápolt, gazdag mezőket fehérben. Nyáron így néz ki: 

E helyhez kapcsolódik ama legenda, hogy ide látogatott Lipót lánya, aki annyira beleszerelmesedett a királyba, hogy egy éjszakát vele töltött. Erre Lipót a királyt oroszlán elé vettette a vadasparkjában, de  Richárd agyoncsapta a fenevadat, kitépte a szívét, és felmutatta a herceg előtt. A másik, hasonlóan „szavahihető” történet szerint Lipót fia hívta ki őt párbajra, ami abból állt, hogy az egyik fél bekötött szemmel eltűrt egy fejütést, majd fordult a helyzet, s jött ő az ütéssel. A herceggyerek tehát megütötte a bekötött szemű Richárdot, aki megtántorodott, de nem esett össze. Ekkor azt mondta, az ő ütése hadd jöjjön holnap: gyenge, fáradt, betegeskedő, hadd pihenjen egy kicsit. A hercegfi beleegyezett. Éjjel Richárd beviaszolta az öklét, ami így nem fájt neki ütés közben, s azzal úgy behúzott ellenfelének, hogy annak állkapcsa tört, s pár nap múlva kiszenvedett. 

A legismertebb – s talán valós alapokkal rendelkező – legenda szerint viszont volt a királynak egy Blondel nevű lantosa, aki úgy döntött, hogy elveszett ura felkutatására indult. Minden várnál megállt, s elénekelte a király kedvencét, az Epekedő szív c. (természetesen francia nyelvű) románcot. Dürnsteinhez is eljutott, s az első versszak után a király hangját hallotta a második versszakkal. Az őrök is felfigyeltek a különös duettre, üldözőbe vették Blondelt, de az elmenekült, viszont így vitte meg a hírt a londoni udvarba, hogy hol a király. Richárd maga is zenét szerzett e helyen, ez volt a Ja nun hons pris (Senki sincs bebörtönözve) c. merengés. 

Azonban nem sokáig kellett szemlélgetnie a téli Dunakanyart, mert 1193. március 28–án már Speyerben volt, Lipót ui. átadta őt a császárnak, hogy tekintélyével az hajtsa be a váltságdíjat. Ez meg is történt. Hogy mennyi volt az annyi, azt én nem tudom, mert ahány forrás, annyiféle szám van erre, ebben nem fogok igazat tenni, de Richárd lényegében kifosztotta Angliát, kis túlzással élve még a padlást is lesöpörték miatta. A pénz java részét Lipót kapta meg. Aztán Richárd mehetett vissza bajt keverni és hadakozni Észak-Franciaországba, ahol 1199–ben egy nyílvesszőtől kapott vérmérgezésbe halt bele. 

Ha most a várat akarjuk megnézni, akkor készüljünk fel egy meredek gyalogtúrára erdőn és cserjésen át a sziklák tetején. A végén sajnos, csak ennyit fogunk látni belőle: 

Közelről sem jobb a látvány: romok, romok mindenütt. Mert a várat 1645–ben, a Harmincéves Háború alatt a svédek megszállták, aztán felrobbantották, azóta ebben az állapotban leledzik.  

Persze, ha igazán bele akarjuk magunkat élni Richárd sorsába, akkor télen, fagyban és hóban kell felkapaszkodnunk oda, s állni a csípős szelek rohamát. Csak így autentikus!