Na, ha már megnéztük a Beethoven Múzeumot Badenben, akkor ideje körbejárni a várost. Kb. négy órát javaslok rá, pedig nem nagy hely ez. Fotósok dobjanak rá még kettőt, mert sok mindent fognak látni… Az alábbi cikk nem a teljesség igényével született, csupán néhány ötlet felvetése arra, hogy mit érdemes megnézni, bár ennek betartásával erősen haladunk afelé, hogy azt mondhassuk: láttuk a várost. A belvárost legalábbis.  

Kezdjük sétánkat a Schwechat folyó partján. A belváros közepébe a Ferenc József-híd visz át, ami elég méltatlan része a városnak. Mert lássuk róla kétoldalt a kilátást:  

Szép, bár nem egyedi. Nos, egy ilyen mélyen csobogó folyócskához valami klasszikus stílusú hír dukálna, nagy félkörívvel a tetején – ez viszont egy közönséges vashíd, olyan, mintha egy vasúti híd csonkja. Nem sokat ér.  

Kiérünk egy terecskére (Josefplatz), ahol átmegy a forgalom a belváros alatt, s ott egy igen kellemes, kis kupolával bíró épületet láthatunk, amely jelenleg zsúfolt (és érzékelhetően drága) étterem sok, sok vendéggel:

Valamikor Josefsbadnak (József-fürdőnek) nevezték. Ma már nem az, 1804-ben épült, 1972-ig töltötte be ezen hivatását, azóta étkezde.  

Mellette található meg az ógörög stílusú Arnulf-Rainer-Múzeum, amelynek épülete 1821-ben épült Karl Ritter von Moreau tervei alapján. Eredetileg női fürdő volt, már az XI. században megemlítették. Most a nevét adó piktor (1929 - ) absztrakt festményei láthatóak itt. Merthogy ő a hely szülötte. Utánanéztem a neten: ijesztő alkotásai vannak, a mester az emberi torzság kimutatásában éli meg a világot.  

Innen a főtérre megyünk, amely félúton van a kaszinópark felé. A házak itt még kicsik, földszintesek, egy, legfeljebb kétemeletesek, a nagyobb épületek, vagyis a szállodák már a Kurpark bejárata előtt húzódó út mellett vannak. A stílusra szokás mondani, hogy egységesen biedermeier, amit úgy kell elképzelni, mint a kisszerű barokkot empire és klasszicista fegyelemmel. Szóval: sok architekturális meglepetésre ne számítsunk, eltekintve attól, hogy egy-egy ház helyébe betettek modern, csupasz darabokat is, de ezek szerencsére elvesznek a látványban.

A főtér, vagy inkább főterecske közepén egy Szentháromság-szobor (Dreifaltigkeitssäule) áll, pontosabb nevén a helyiérdekű Pestisoszlop (Pestsäule): ezzel köszönték meg a polgárok Istennek, hogy 1713-ban megszabadította őket attól a dögvésztől, amelyet ő hagyott rájuk törni. (Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy miért nem látunk soha olyan pestisoszlopot, amely arról az egyszerűbb háláról szólna, hogy az adott városba ez a tömegnyavalya egyáltalán nem lehelte be a halált? Mindig csak olyat látunk, ahol a lakosság fele felfordult…) Alkotója Giovanni Stanetti és a festőművész Altomonte volt, 1714-1718 között rakták fel.

Kúttal 1833. június 13-án rakták körbe, ez a Ferdinánd-kút (Ferdinandsbrunnen), amelyet I. Ferenc császár félkegyelmű fiának ajánlottak annak örömére, hogy megúszott egy merényletet. Ez különben úgy történt, hogy 1832. augusztus 9-én Badenban (akkor a Bergstrasse-n (ma Marchetstraße) sétált magányosan egy kísérőjével. Ekkor váratlanul egy kis egytöltetű zsebpisztollyal rátámadt egy férfi. Belélőtt, de nem tudta megölni, csak megsebesítette a vállán. Amikor látta, hogy tette nem járt sikerrel, magával akart végezni, a második pisztolykával a saját szájába lőtt – ez sem jött össze, aztán a harmadikkal, amit szintén a zsebéből varázsolt elő, már célozni sem tudott, csak lőtt a levegőbe. Három ember azonnal letiporta őt, a badeni városházára vitték. Ott kiderült, hogy az illető egy nyugalmazott kapitány, a napóleoni háborúk veteránja, bizonyos Franz Reind, aki szerencsejátékai miatt éppen úszott az adósságban. 900 aranyat kért a császárfitól kegydíjként, de az csak 100-at adott neki. A kapitány ettől megsértődött, úgy érezte, hogy neki többel tartozik a birodalom. Villámgyorsan elítélték, életfogytiglani várfogságot kapott, amelyet 15 év után hagyhatott ott – a temetőben. A város illendőnek tartotta megünnepelni a sikeres megmenekülést, de nagy szomorúságára Ferdinánd nem folytatta ősei hagyományát, s uralkodása kezdetétől (vagy két év múlva) már nem töltötte itt a nyarakat. Pedig milyen szép kutat építettek neki…  

A várost népszerűsítő emlékművek egyik kegyelt darabja a fölötte magasodó szobor, folyton előkerül a turisztikai lapokon, pedig semmi különösebb egyedisége nincs, habos-babos, pamacsfelhős, puttós szépelgés az egész, tetején a három isteni lényeg lebegő szobrával, közben aranyozott részekkel, amelyek villognak a napfénytől. Vakítóan fehér és sárga, szóval folyton mossák, tisztítják, talán ennek köszönheti a hírnevét. Ui. koszos Szentháromság-szoborból láttunk már eleget.  

Nekem azonban nem ez tűnt fel benne. Háromszög alakú a talpazata (ezzel is a Szentháromságra utalva), s mindegyik oldalán egy-egy alak található meg a maga téglalap alakú üregében. Mármost ezt sem lenne meglepetés. Csakhogy a szobrokat, védendő a galamboktól, dróttal hálózták körbe, így ezek az alakok úgy festenek, mint akik rácsok mögé kerültek. Ez megváltoztatja viselkedésük eredeti sugallatát. Nézzük meg őket darabonként, bocsánat: személyenként, mert vegyük úgy, mintha élnének. Különben nem tudtam rájönni, hogy kiket ábrázolnak, de szerintem elvont alakok, nem konkrét történelmi személyek, a „történelembe” beleérve a katolikus legendákat is.   

Az első egy láthatólag szenvedő úriembert ábrázol, amint éppen meg akar halni, vagyis dehogy akar, kegyelemért veti tekintetét a magasba. A háló mögött azonban úgy néz ki, mint aki a zártosztályon ragadt önmaga démonjaival:  

A másik szobor egy fiatal nőt ábrázol, amint éppen elnyugodva, mondhatni lezseren feledkezik bele egy olvasmányba. Gondolom, éppen Loyolai Szent Ignác kommentárját olvassa Aquinói Szent Tamás Szent Ágostonról írt kommentárjáról, közben macska helyett kedvenc házi koponyáját simogatja lágy ujjakkal az ágyában:  

Ha persze mindez háló mögött van, akkor megint az elmeosztály egyik ápoltjáról van szó, csak ő a csendes őrültek közül. Nyugtatózni sem kell, mint az előbbit, arra való a fóliánsa.  

Végül a harmadik szobor egy tisztességes, révült szentszerűséget ábrázol, aki nyilván arra akart utalni, hogy a kereszt misztériumának átélése mennyire hasznos a helyes élethez; drótháló mögött viszont az mutatja, hogy ő teljesen jól elvan a játékszerével, vacsora idején kiszedik a kezéből, hogy ne zavarja őt a főzelékevésben, de aztán megint visszakaphatja, s ettől nyugiban van.  

Mellettük az 1815-ben, Joseph Kornhäusel által épített, méltóságteljesen unalmas klasszicista Rathaus (Városháza) épülete áll.

Azzal szemben meg egy ház, amely valamikor császári „rezidencia” volt, ha ezt lehet így mondani, mivel II. József szívesen töltötte itt a nyarakat, 1792-ben magának építette. Teljesen jellegtelen…  

Mielőtt rávetnénk magunkat a kaszinó parkjára, tegyünk a sétálóutcán egy kört a város főtemplomához, a Szent István plébánitemplomhoz. Közben útba ejtjük az 1909-ben épült Városi Színházat (Stadttheater), amelybe láthatólag nem igyekezett eredetiséget belevinni két alkotója, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer irodája, mert pont olyan pöffeszkedően unalmas az üres timpanonjával, mint a városháza:  

A templom középkori gót anyag, kiegészítő barokk sisakkal, ez utóbbi az egyedül érdekes benne – illetve ez sem, de ha már valamit fényképezni kell róla, hát legyen az.  

A belseje mellőzhető, a falai mellett viszont több kis érdekes apróság található meg. Pl. a bejáratnál egy fa, amelynek szilárd elhatározása, hogy élni akar, mert egyetlen vékony törzsből áll az egész, s (képzavarral élve) körömszakadtáig ragaszkodik a templom falához, mi több: zöldell is! Aki látja levélbe borulni, majd küldjön róla képet, kíváncsi lennék az élet iránti törekvés eredményére:  

Előtte a világháborús emlékmű áll. Mármint az I. világháborús, Josef Müllner (1879-1968) helyi születésű szobrász alkotása 1934-ből. (Ő a városban van eltemetve.) Rajta felirat: „Atyám, megpihenek!” (Father, ich ruhe dich!”) Felállítása miatt az egyháznak problémái támadtak vele, mivel egy meztelen férfit ábrázolt. Aztán a jelek szerint leszoktak a problémáról.

Alatta domborművön egyik oldalon a katona, másikon a nő és gyermek.  A szobrot a hátoldalán évszámbevéséssel II. világháborússá is tettek.

A templomfal mellett találtam egy Nepomuki Szent János szobrot. Ezeket gyűjtöm, de esküszöm, e körben még ilyen sufnimunkát életemben nem láttam, vékony nyak, beesett, eltorzult arc, kezében úgy tartja a keresztet, mint aki éppen rendet akar tenni a 4/B. osztályban, s más eszköze már nincs a fegyelmezéshez: 

Nem akarom tudni, ki csinálta. Mellette egy faliszentély Szűz Máriához, előtte térdelőhely; kedves ötlet, így van, ne a földön kelljen térdepelnie a cselédlányoknak és úrinőknek. Csak komfortosan!  

És már itt is vagyunk a badeni Kaszinó parkja, vagyis a Kurpark (Gyógykert) előtt. Még elmegyünk egy fürdőhelyiség mellett, amelynek csak a felső homlokzatot közlöm, mert az tetszett benne egyedül, bár ez sem a fantázia csúcsa:  

A Kaszinó épülete elég nehezen fényképezhető, mivel elállják az objektív útját a fák, így csak oldalról ment a dolog, ott meg a szökőkút vízsugarai verték szét a kép egységét:

Azt tudni kell, hogy eredeti neve Kurhaus (Gyógyház) volt, mivel szanatóriumnak és fürdőnek épült 1886-ban, de aztán valami nem jött be, ezért 1934 óta játékterem.

Mögötte található meg a Sommerarena, ami egy fura építmény: 1906-ban épült, s tulajdonképpen egy hatalmas szabadtéri színház annyiban, hogy a teteje mozgatható, kinyitható.  

A park több szoborral dicsekedhet, a legérdekesebb, ami mindenkit vonz, az Undinebrunnen. Ezt Josef Valentin Kassin (1856-1931) mutatványa, 1903. július 1-jén avatták fel. Elég szertelen alkotásnak tűnik, mert van benne a légbe lépő kisasszony lábánál mindenféle fura teremtmény: egy férfi, akit éppen békék húznak le, kapaszkodnak belé, s az irtózattól eltakarja az arcát:  Egy meghökken fiatal férfié, aki rémülten látja, hogy a nő elhagyja őt:  Hát ez nyilván egy mese…

Az is! A névadó Undine egy vízitündér, aki szerelmes lesz a fiúba, s emberi lénnyé akar válni, csak hát jönnek a problémák.

Nem mesélem el, mert ez a poszt nem erre való, meg minek elvenni az örömöt Friedrich de la Motte Fouqué könyvének az elolvasásától. Sajnos, éppen nem ömlött belőle a víz, a kör alakú medencéje is üres volt, így inkább maradok a részletek bemutatásánál. Víz nélkül az egész nem olyan látványos.  

Van még mögötte egy II. József szobor, ami csak azért kissé mulattató, mivel dézsákba állított pálmafák szegélyezik, ez pedig nem éppen Bécs klímájához passzol, szóval idegen mindkettőtől a dolog. A császár a gyakori itt tartózkodásáért kapta a büsztöt, bár megjegyzendő, hogy halála után, 1792-ben nyitották meg a köznép számára ezt a parkot, ebben ő még nem volt benne.  

Persze a pálmák alatt egy szép fiatal nő teljesen rendben van:  

Velük szemben, a kaszinón felőli oldalon egy komor lovasszobor terheli le a park könnyed hangulatát. (A park különben merő por, fűre ne nagyon számítsunk, csak a dombra felfelé menet.) Ez a Meztelen lovas szobra:  

Ez is Josef Müllner volt, 1908-ból. Nyilván felmerül a kérdés, hogy mit keres ez itt, mi köze van a környezethez, amire azt mondjuk: semmi, nem is ide tervezte a mester, 1964-ben állították fel itt.  

És ha most elindulunk a dombnak felfelé, akkor meglátjuk a város legtöbbet idézett szobrát: Lanner és Johann Strauss, mármint az idősebb. Íme:  

Hans Mauer művét 1911-ben állították fel. Nem nagy szobor, kb. kétharmad emberalaknyi, de igen jól eltalált. Joseph Lanner (1801-1843) és Johann Strauss (1804-1849), a korabeli tánczenekirályok lényegében egykorúak voltak, itt mégis úgy jelenik meg a dolog, mintha Lanner valami sokkal idősebb lenne a másiknál, mert atyaian teszi Strauss vállára a kezét, mindegy jelezve: jól csinálod, bízok benned, fog ez menni - öcsém. Mozdulatában mégsincs leereszkedés, mint ahogy Strauss sem néz fel rá, inkább el, valahová, jelezve fejtartásával, hogy bár szívesen fogadja a bátorítást, de ő már egy dallam harmóniájában jár, ami még nem szólalt meg. De azért mégis így van ez: Lannernek saját zenekara volt, és Strauss fiatalként csak reménykedni tudott abban, hogy egyszer majd neki is lesz ilyenje. Sikerült bejutni Lannerhez, aki brácsásként szerződtette őt. Nagy riválisok lettek az idők folyamán, de barátok is. Úgyhogy a mozdulat leginkább arra a pillanatra utalhat, amikor Lanner rájött arra, hogy a zenekarának van egy tagja, aki olyan tehetséges, mint ő…  

Ha feljebb megyünk, jobbra találunk egy kis Mozart-szentélyt (megint oszlopok és timpanon…):  

Benne a zeneszerző mellszobrával, amelyiket lehet, hogy alkotója erősen realistának akart szánni, valójában úgy néz ki, mint egy kivégzett, sértett partizán arcképe:  

Továbbmenve, fel a hegyre megtekinthetjük a már megismert Beethoven-templomot. Ha még feljebb megyünk, kitárul elénk a város látképe, viszont ebben csalódnunk kell, mert Baden fentről nem nyújt érdekességet: síkságon ülő háztetők, fölöttük a már megismert templomtorony. Más nem. Ha pedig még tovább haladunk felfelé, egy snassz, közönséges erdőbe jutunk, ahol az égvilágon semmi érdekesség nincs néhány kilátóponton kívül, amelyekről ugyanazt láthatjuk, mint alant: a város innen már teljesen érdekelten. A kilátók elhanyagoltak, összefirkáltak, volt, amelyikben tüzet is gyújtottak. Két Kálvária-kegyhelyet találtam a fák között, de művészileg értéktelenek. Így hát azt mondom, hogy semmi értelme a Beethoven-szentély után továbbmenni, nem vár ott ránk semmi, csak földút, ösvény, gaz, fák, cserjék, elhanyagoltság. Menjünk inkább vissza a városba. Illetve el se menjünk onnan. Mondjuk, ha az ember a földet nézi, talál még itt érdekességet, én pl. egy követ, ami azt jelzi, hogy itt állt Bismarck tölgye:  

Vagy ő ültette, vagy neki. Mindegy: tölgy nincs, kő van, Bismarck pedig örök!  

Ballagjunk el a Római Fürdőhöz. Közben még találunk egy szerény fürdőcskét, de hát ezekkel tele van a város, ez éppen a Lipótfürdő (Leopoldsbad). (Készült: Joseph Kornhäusel tervei alapján 1812-ben. Megilletődöttséggel nézzük, ez volt az egyik legrégebbi fürdő a városban, már 1662 óta élvezi a nép.)   

Mögötte a Rómaifürdő (Römertherme).  A klasszicistán egyhangú épület egy pillantással felmérhető, a belseje a lényeg a modern üvegcsarnokban, az a tágas, az a szép. De mivel most nem fürdünk, hanem sétálunk, az előtte lévő két szobrot vegyük szemügyre: ezek a fotósok kedvencei – már csak azért is, mert egy fotósról szólnak. Íme:  

Az illető arca nem látszik. Ki lehet ő? Létező embernek csak nem állítanak olyan szobrot, ahol éppen az arca nem ismerhető fel!  

A megoldás a következő. A fotós szobrát 2004-ben állították fel a Brusattiplatzon, alkotói: Jürgen Ramacher és Christian Einfalt. Művészi sugallata nincs a szimpla realizmuson kívül, csak az, hogy ilyen a turista, aki Badenbe vetődik, és mindent lefényképez.

Igen, a vele szemben lévő szobor pedig nem véletlenül hasonlít hegyes orrával és fejére lapuló hajával Octavianusra, merthogy a háttér egy római fürdő lenne, ugyebár.  

Ha elhagyjuk a Thermát, még elballagunk egy biedermeier fürdőház mellett, aztán jön a város nagy nevezetessége: a Rosarium, vagyis a Rózsakert. Ez egy hatalmas park, összenőve a város másik nagy parkjával, a Doblhoffparkkal. Ez azonban nem több, mint egy tavacska, kis szigettel, amely körül lehet csónakázni, s van néhány szabadtéri étterme. Kellemes oda az út egy patak mentén, de összességében nem túl nagy látványosság.  

Folytatása a városból kifelé menet a Rózsakert, benne kb. 30.000 tő rózsával, amelynek van itt vagy 800 fajta képviselője.

Júniusban nyílnak. Most, hogy ott jártam, még csak töprengtek a kibontakozáson, a töveik látszottak a tüskéikkel, így a park elég kopár – mint az év túlnyomó többségében. Ha van kedvem, majd júniusban kinézek hozzájuk. Megjegyzés: jobban bűvölt el a fénykép közepén lévő hatalmas fa, amelyet 1816-ban ültettek. (Fogjuk fel: kétszáz éve itt áll.)  

A rózsák mellett mindenki imádja magát fényképeztetni, pózolnak mellettük a népek, szagolgatják őket és látványosan ölelkeznek velük. Pedig nem régi tünemény ez: a Doblhoffpark a mellette álló kis kastélykához tartozott, az egész az 1960-as években a város tulajdonába került, s egy Viktor Mödlhammer nevű kertépítésszel akkor hozták létre ezt a rózsatelepet, amelyet sikerült Európa-hírű érdekességgé felfejleszteni.  Sajnos, számomra maga a park fantáziátlan volt, mi több, unalmas. Ezt talán a méretei adják, ugyanis nem nagy, kb. öt perc alatt át lehet rajta sétálni, ennek tényleg csak a löki fel a hatásfokát, ha a rózsák nyílni kezdenek.  

Itt van az egyik Beethoven-szobor, az egyik rejtekében pedig találtam egy kicsi, mellőzött világháborús emlékművet, amit 1923-ban állítottak fel:  

Természetesen vannak még dolgok, amelyek kimaradtak a posztból (pl. a Grillparzer-hát táblája stb.), de az a helyzet, hogy ez a poszt már így is tűrhetetlenül méretesre nőtt. Nem ejtek ezért szót a vízvezetékről, amely római mintára építve átszeli a várost (ha kocsival jövünk, valószínűleg úgyis átmegyünk alatta), s még arról a húsz apróságról, amelyet észrevettem út közben. Búcsúzzunk a Kurparkkal szemben álló méregdrága szálloda egyik mutatványával. Kígyó jön, koronával:  

Alatta mókus, madár. Megjegyzem, a szálló oldalában van egy kis templom…

Nem, most már tényleg hagyjuk abba. Itt nem árt meg a sok a jóból.

Pár éve bejártam a lengyelországi német haláltáborokat, egy kivételével mindegyiket láttam, a beszámolók csorogni fognak. (Nyilván a közönség legnagyobb örömére. De én azt mondom: aki nem bírja a valóságot, az ne ezt a blogot kövesse.) 

Elvetődtem Majdanekbe is, ami Lublin külvárosa. Most nem fogom elmondani, hogy kik és hányan és hogyan haltak meg az itt lévő táborban, mert lesz erről egy poszt, de a lényeg: főleg civilek leginkább gázkamrákban. Így néz ki most: 

A helyszínen történteket Karol Linder rajzai mutatják be. Ismerkedjünk meg a szerzővel! 

Karol Linder 1920. május 4-én született Lvivben (lengyelül: Lwow, magyarul Ilyvó, népszerű nevén Lemberg). Ösztönös rajztehetség volt, csodagyerekként kezdte, 1935-ban (vagyis 15 éves korában) áttekintő tárlatot rendezett a tiszteletére a városban az egyik helyi múzeum a 9-14 éve közötti műveiből. 1939-ban önként csatlakozott a lengyel hadsereghez, majd a vereség után szülővárosában maradt, amelyet a Szovjetunió foglalt el. 1940-43 között a helyi iparművészeti főiskolán tanult, aztán kénytelen volt félbeszakítani a tanulmányait, műszaki rajzoló lett, majd titkár az állatorvosi intézetben. Amikor 1944 augusztusában a Vörös Hadsereg visszafoglalta Lemberget, csatlakozott a mellette harcoló Lengyel Néphadsereghez, ahol a propagandaosztályra helyezték. Így került Majdanekbe. A tábor üres volt, július 22-én befejezte a „működését”, vagyis az őrség menekült, a rabokat vitték. De azért mégis maradtak ott túlélők. Linder sokat beszélgetett velük, s megfogalmazódott benne, hogy tehetségét hasznosítsa: tusrajzokkal mondta el hát azt, amit hallott és részben látott a helyről. „Részben”, mert a tábor teljes területét nem járhatta be, a szovjetek ui. felismerték a benne rejlő lehetőségeket, s berendezték a saját koncentrációs táboruknak (hadifoglyok, értelmiségiek, ellenállók). Linder nem tudta bejárni az egészet, így vannak képei, amelyek eltérnek a valóságtól. Ezekre majd felhívom a figyelmet. 

A tintával készült 24 rajz kb. 22 x 29 cm-es. A szerző eltette őket, nem kerültek publikálásra. Linder egész életében a lengyel néphadsereggel maradt kapcsolatban, könyvillusztrációkat, ünnepi dekorációkat, színházi és filmes díszleteket készített. Alezredesként halt meg, amikor 1966. június 13-án teljesen váratlanul távozott a világból. Rajzait egy Andzrej Janiszek nevű volt rab juttatta el a majdaneki múzeumba. Hogy Linder miért nem foglalkozott ezekkel kiadás céljából, nem tudni: talán nem becsülte őket sokra? Pedig hatásos művek ezek, 2011-ben publikálta őket a múzeum. 

Gondoltam, megírom a majdaneki posztot, s a fényképek mellett ezekkel fogom kibélelni a szöveget. A neten azonban egyetlen darabot sem találtam belőlük. Szóval ez nem szabad felhasználású anyag! Ha persze szimpla bunkó lennék, akkor megoldom a dolgot szkenneléssel, aztán szaladjanak utánam. De a szerzői jogokra kényes vagyok, mert én is ilyenekből élek; ezért megkerestem e-mailben a múzeumot és engedélyt kértem arra, hogy az alábbi képeket a blogra kitegyem. Az engedélyt két hét töprengés után megadták azzal a felhívással, hogy meg kell jelölnöm, melyik kiadványból származnak, s úgy kell őket feltennem, hogy látszódjon az oldalszám, mi több, a korábbi oldalból egy rész. Fegyelmezett ember vagyok, eleget teszek ennek.

Akkor most akkurátusan feltüntetem a forrást. Címe: Majdanek w rysunkach Karola Lindera, angolul: Majdanek in Karol Linder's drawings, magyarul: Majdanek Karol Linder rajzaiban; kiadó és copyright: Państwowe Muzeum na Majdanku (Majdaneki Állami Múzeum); kiadás helye, éve: Lublin, 2011., szerző: Danuta Olesiuk. Bilingvis (lengyel-angol) kiadás, ISBN: 978-83-62816-01-9. Még Karol Linder arcképét sem leltem fel a világhálón, az is innen származik.

És most jöjjenek a képek.

Először is áttekintés kell a táborról.

A valóságban nem volt ilyen hatalmas, most meg aztán végképp nem, mert csak pár barakk áll benne. Eredeti szögesdrótjai megmaradtak, azonban azok nem ilyen átlósak voltak, hanem vízszintesek.

Ez jelzi, hogy Linder nem kerülhetett olyan közel a táborhoz, hogy ezt is tüzetesen megvizsgálja. Vagy megvizsgálta, csak nem engedték oda többet, s nem az eredeti állapot maradt meg az emlékezetében.

Jön a „transzport”.

A ruhákon látszik, hogy ezek nem keleti, orthodox zsidók voltak, hanem városlakók. Az orthodoxokat még a táborokban dolgozó, hulla- és ruhaeltakarító zsidók sem szerették, mert szegények voltak, szakadtak, nem volt semmiféle értéktárgyuk, amivel csereberélni lehetett volna, s ételük sem nagyon. Olvastam Franz Stangl életrajzában (ő a sobibori és treblinkai haláltábor parancsnoka volt), hogy amikor nyugati vagy balkáni szállítmányok jöttek, volt pia, kaja bőven, meg dollár és gyűrű; de ha ezek a transzportok elmaradtak, a zsidó kényszermunkások le voltak hangolva, s a végén már aggódtak, hogy ne megint az othodoxok jöjjenek: azokból semmit sem lehetett kinyerni. De ha jöttek a gazdag nyugatiak, mindenki elégedett volt: megint beköszönt a jólét…

A katona, aki vezeti őket, előredőlt testtel, türelmetlenül, lelkesen mutatja nekik a krematórium kéményét, alig bír a lendülettel, láthatóan felajzott az örömtől, hogy végre ma is irthatja egy kicsit az emberiség ellenségeit.

A szelektálás és vetkőztetés folyamatát Linder nem rajzolta le, csak a gázkamrába vezető utat.

Gondoltam, ezt a részletet nagyítom ki:

A foglyokat be kellett verni-rugdosni a gázkamrába. Ekkor már mindenki megérthette, hogy itt nem mosakodásról van szó.

Aztán megindult a „különleges kezelés”.

A kép annyiban nem igaz, hogy a kukucskálónyílás nem volt ilyen nagy; csak egy egészen kicsike, s az üveg mögött egy többszörösen átlyuggatott fémlap volt. (Ill. van, mert én is belenéztem: úgy-ahogy lehet benn látni a dolgokat.) A két katona szinte elégedetten szemléli az eredményt, az egyik még a másik vállára teszi a kezét, mintegy jelezve, hogy ennél jobb móka nem kell az életben.

A gáz neve közismert módon a Zyklon-B volt.

Az SS-orvos mutatja a két parancsnoki rangú, elhízott tisztnek, hogy nyugalom, van itt minden, 2.000.000 „tételre” elég a készlet.

Azok pedig meg vannak elégedve. Hogy mire nem képes a német vegyipar! Ezt csinálják utánunk a franciák vagy a bolgárok! (Nem csinálták, mert eszükbe sem jutott, hogy népirtást rendezzenek. Ha tervbe veszik, tudtak volna  ilyet.)

Voltak persze, akikkel nem a gáz végzett, hanem a golyó:

Az különösen igaz volt a szovjet tisztekre, akiket mindennél veszélyesebbnek tartottak.

A tábornak persze volt állandó (vagyis átmenetileg ott életben lévő) állománya is, ahol a válogatott kegyetlenkedések közül csak azt a képet közlöm, ahol nők verik a nőket.

Felhívom a figyelmet a háttérben vigyorgó katonára, aki a látvány láttán szerintem azt gondolta magában: még hogy a nők jobbak lennének, mint a férfiak! Ki mondta ezt a hülyeséget? (Tényleg, nem tudja valaki? Szívesen elbeszélgetnék vele.)

Aztán jött a végállomás, a krematórium:

Hogy kutyák rángatták és ették-e a holttesteket, azt nem hiszem. Ezek annál jobban nevelt állatok voltak, semhogy ilyen rendetlenkedés engedélyezésével fellazítsák a beléjük vert fegyelmet. A krematóriumban úgyis csak láb alatt lettek volna. Őket inkább élő foglyokra uszították, nem tetemeket etettek velük.

A holttesteket azért kellett néha baltával szétvágni, hogy több férjen be a kemencébe, ezt a módszert csúcsidőben kellett alkalmazni, mikor egymásra torlódtak a transzportok.

Több kép közlésére nem kértem és nem is kaptam engedélyt, ezért azokat kihagyom, pedig van még a könyvben elég borzalom, szépen lerajzolta Linder, hogyan verték szét a csecsemőket a falon, folyt a verés és kínzás, meg a gödrökben égetés stb.

Szörnyű hely ez a Majdanek. A krematórium mellett egy betonkupola alatt összehordták azt a földet, amelyben a végén már rohamtempóval igyekeztek eltüntetni a sietős égetés miatti maradványokat. A csontok még most is látszanak:

És higgyék el, ezen a helyen többet lehet megtudni az ember nembeli lényegéről, mint rózsákat szaglászva Toscanában.

Baden bei Wien, magyarul Bécsfürdő nemcsak Beethovennek volt az egyik kedvenc nyaralóhelye, hanem Mozartnak is. Valahogy ő mégsem kerül elő hangsúlyosan a város történelmében, szaktársa annál inkább. Köszönhető ez annak, hogy Beethoven itt alkotta meg a 1821-23 nyarán a IX. szimfóniát – no, nem az egészet, csak a lényegi részeit, a leghevesebben 1823-ban dolgozott rajta. Panziója ma a Beethoven-ház, múzeum, elhelyezkedése a Rathausgasse 10. sz alatt van. (Magyarul: Tanácsház u. 10.)  

A múzeum mai állapotában 2014-ben készült el. Megjegyzendő: korábban is rendszeresen járt ki ide pihenni több, mint egy évtizeden át, – természetesen –  itt is alkotott nagy műveket, de mivel az Európai Unió himnusza mégis az ő nevéhez kötődik, hát ezt a házat szemelték ki (a többi mellett, azok itt-ott mind emléktáblával megjelölve), amelyet a központi Beethoven-múzeummá tettek. (Az emléktáblákat és -helyeket nem sorolom fel. Beethoven életében folyamatosan költözködött, csak Bécsben kb. 24 lakhelyét ismeri a történelem, Badenben is volt ebből egypár. Maradjunk a múzeumnál.) 

A tárlat kétszintes: az egyik a földszinten van, a másik az emeleten, ahol Beethoven apartmant bérelt magának, merthogy két szobából áll.

Az egyik a nagyszoba, ahol minimalista biedermeier berendezés igyekszik sugallni azt, hogy milyen nemleges körülmények között élt a zeneszerző:

A másik egy kis szoba, mondhatni: egy kapszulahotel, ahol egy ágy van, mellett szekrényke, s egy szék, ruhával.

Beethoven nem akart reprezentálni, csak a zenéjével. Mondjuk, ez a tárlat egészére is igaz, mert lényegében a fentieken kívül semmi nincs benne. Volt némi muzeológiai küzdelemre utaló jel, hogy valamit felmutassanak itt, de nem sokra futotta. Az egyik terem egy kis auditórium, ahol a zenéje szól, a másik ugyanez, csak fejhallgatókkal, a nagyszobában kottatartók állnak, s persze a földszinten van egy zongora is.

Ahol némi ötletesség került elő, az pl. egy ebédlőasztal, amely azt jelképezi, hogy Beethoven itteni pártfogói és barátai kik voltak: a nevek ki vannak téve a tényárok mellé.

Figyelmünket természetesen felkelti az egyik tányéron heverő pisztoly. Miután egy ilyet láttunk már Mayerlingben is, az emberben rossz érzés támad, ezért nézzünk után, hogy került ez ide. 

Nos, ez nem Beethovené volt, hanem Karl van Beeethovené (1806-1858). Ő a zeneszerző unokaöccse volt, akinek apja (Beethoven testvére) 1815-ben meghalt és a fia árván maradt. Beethoven jelölte ki az apja gyámjának, de ehhez előbb félre kellett volna tenni Karl anyját. Beethoven meg volt győződve arról, hogy Johanna, az anya erkölcstelen életet él, s úgy döntött, hogy elvonja tőle a gyermeket. Pert indított Johanna ellen, hogy ő legyen a kizárólagos gyám, ennek keretében Karlt a gyermekkora egy részét (10-14 éves kora között) azzal töltötte, hogy a tárgyalótermekben kellett volna a saját anyja ellen vallania. A pert végül megnyerte, s ezt arra használta fel, hogy a gyermeket végleg eltiltotta az anyjától, közben pedig fejébe vette azt, hogy zenei tehetséget csinál belőle. Csak éppen a gyermeknek ehhez sem kedve, sem tehetsége nem volt, s hiába mondta Beethovennek maga a nagy Czerny, hogy hagyja ezt abba, ő kötötte az ebet a karóhoz, vagyis Karlt a kottához. A gyerek rendszeresen elszökött tőle, volt, hogy a bécsi rendőrséggel kerestette őt. De végül engedni kényszerült, s a gyermek 1824-ben beiratkozhatott a bécsi egyetem filológia szakára. Az sem nagyon tetszett neki, ezért egy nap bejelentette bácsikájának, hogy ő katona lesz. Ez dührohamba kergette Beethovent. A fiú végül 1826-ban már nem bírta tovább nagybátyja lelki terrorját, vett egy pisztolyt, aztán még egyet, hogy valamelyikkel agyonlövi magát. Tettét július 29-én akarta végrehajtani a Baden melletti rauhensteini romnál. Végül csak megsebezte a homlokát, de nem halt bele – azért ehhez is kellett egy tehetség, hogy a saját fejét ne találja el. Beethoven jóvoltából bekerült az elmeosztályra, ahol gyógyítási önsegítésként vallási tanulmányokat kellett folytatnia. Nem folytatom – Beethoven ekkor levette a kezét unokaöccséről, mert be kellett látnia, hogy nem tud vele mit kezdeni. A következő évben ő meghalt, Karl katonának állt, majd leszerelt, az ingatlanbizniszben próbált érvényesülni, aztán inkább ráállt arra, hogy nagybátyja örökségéből éljen, értsd: a jogdíjakból.

Ha már a halálnál tartunk: van a múzeumban két gipszmaszk is, amelyik az élő, s a halott Beethovenről szól. Az élőt soha nem ismernénk rá, hacsak nem oldalról:

S most nézzük meg elölről is. Hogy rámeredjünk, annak a poszt végén még lesz jelentősége, most csak annyi, hogy ehhez tudjuk viszonyítani halotti maszkját:

Ez utóbbi elkeserítő: beesett, lesoványodott, fáradt arc néz ránk vissza. Beethoven a halála idején már megannyi betegséggel küzdött, felsorolni is nehéz őket. Végül a cukorbaj és a mája vitte el, plusz tüdőgyulladás.

Azért van a múzeumban még egy kis érdekesség. Ez Gustav Wilhelm Lautenschläger műve: Beethoven útja a bécsújhelyi csatorna mellett (1927). A zeneszerző 100-adik születésnapjára készítette, s ez közismert anekdotát dolgoz fel. Szóval, az történt, hogy Beethoven egy nap elmélázó sétái közben elkóborolt Badentől, s Bécsújhelyen kötött ki, ott ébredt rá arra, hogy nem tudja, hol van. Az emberek koldusnak nézték, mert nem volt kalapja, zakója pedig kopott volt. Ráhívták a rendőrséget, s mikor tiltakozott, hogy márpedig ő „a” Beethoven, kénytelenek voltak kiugrasztani otthonából a helyi zeneigazgatót, hogy az mondjon róla szakvéleményt. Ő persze azonosította a zeneszerzőt, ezek után a polgármester nagy bocsánatkérések közepette kocsin szállíttatta őt Badenbe.

A kép nem az anekdota dramaturgiai magját ábrázolja, hanem azt, ahogy Beethoven csak megy, csak megy a csatorna mentén, nem lát, nem hall… (Mondjuk, ez utóbbi még igaz is volt.) A festmény primitív és kidolgozatlan, mindazonáltal sikerül érzékeltetni a nyugtalan, szeles, eső utáni időt, a tágas természeti térrel a zeneszerző magába zárt gondolatait, amelyek ösztönzésére elszántan halad egy ismeretlen cél felé, elveszítve már a visszavezető utat.

Aztán meg ki ne ismerné ezt a képet?

Nem, nem itt van. Na, jó, a szerzőjét nem kell ismerni, az Joseph Karl Stieler (1781-1858) volt, művének címe: Beethoven a Missa Solemnis komponálása közben. Nem mondhatni, hogy Stieler valami nagy festő lett volna, de mégis megalkotta ezt, továbbá Goethe portéját, s mivel mindkettő kitörölhetetlenül benne van az összes európai, észak-amerikai és orosz gimnáziumi tankönyvben, hát megérdemelte a halhatatlanságot. Ehhez képest van itt egy ismeretlen festőtől egy mű, amelyik valami másfajta Beethovent ábrázol, aki nem olyan heroikusan küzd a szellemi elemekkel, mint a másik. Egy kissé szakadt polgárember néz ránk – hát ő most nem a Missa Solemnisen dolgozik:  

Viszont Stieler festménye olyan jól sikerült, hogy ennek mások sem tudtak ellenállni, mint pl. a holland Eric Hofstede, aki ugyanezt pop-arban fogalmazta meg, s most a bejárat mögött található meg:

Ez friss mű, 2018 augusztusában került ide. Hofstede elmondta, hogy Beethoven már gyermekkorától kezdve teljesen hatalmába kerítette őt, bejárta Európa összes helyét, ahol a Mester alkotott, vagy legalábbis megfordult, s tisztelet jeléül alkotta meg ezt a festményt, amelynek legméltóbb helyét itt találta meg.  

Nyilván nem tisztem ítélkezni a műről, azt azért megjegyzem, hogy nem más, mint egy Warhol-i tömegnyomat-utánérzés. Nem mondhatni, hogy rossz lenne – csak nem lep meg, még a rikító színei ellenére sem. Mindegy: elvan itt, csak azt nem értem, hogy ha már ennyire tetszik a múzeum vezetőségének, miért nem valami kiemeltebb helyre akasztották ki, miért a múzeumi üzletbe, nem is a látogatók látóterében?  

A Stielerről való másolás másik eredménye a Rózsakertben lévő kőtömb, amelyet Matija Vuković készített, s 1969-ben állították fel egy nemzetközi konferencia alkalmából.

Viszont teljesen a szokásos átlagot nyújtja a már bezárt Grand Hotel Sauerhof előtti parkban álló büszt, alkotóját nem sikerült megtalálnom:

De hogy ne csak a széppel és jóval találkozzunk (akkor unalmas ám csak az élet!), keressünk fel még egy utolsó helyszínt a városban, amely Beethovennel foglalkozik. A kaszinópark fölötti domboldalon helyezkedik el egy kis kör alakú, fedett oszlopsor, a Beethoventempel (Beethoen-szentély), amelyet halálának századik évfordulóján állítottak fel, vagyis 1927-ben.Hát, kívülről még kinéz valahogy:

Különösen hátulról, mert jó a kilátás a város felé:

Azonban a belseje elég csüggesztő: a Mester arca össze van firkálva, mint ahogy az egész fal mögötte.

És látszik rajta, hogy az élő Beethoven maszkja nem a hülyegyerekek kocsmaturizmusának egyéjszakás áldozata lett, mert a régi feliratok lekoptak, jönnek rájuk az újak, szóval, ez egy folyamat, amelyet a jelek szerint nem tud kezelni a helyi önkormányzat, vagy nem akarja, mert nem érdekli. Mindegy: ez, kérem, méltatlan Baden bei Wienhez.  

Öt éve jártam először Mayerlingben: akkor csak lekanyarodtam az autópályáról, hogy kívülről megnézzem az épületet. Az alkonyi környezetben ekkor még elég kopáran, mondhatni: természetesen nézett ki a környék, semmi jele nem volt annak, hogy ide tömegeket várnak.

Illetve az építési anyagokból ma már, utólag tudni, hogy volt...

Ma már megváltozott a helyzet. Aszfaltozott parkoló, fehér csíkokkal, betonépület fogadócsarnokként, jegyiroda, könyvesbolti részleg, vonalkódos ellenőrzőkapuk – szóval minden, amivel tönkre lehet tenni egy hely hangulatát. Beindult a bolt, a jelek szerint az apácák kénytelenek voltak rákapni a turizmusra, abból van a pénz. Megértem őket.  

Mielőtt a helyszínt bemutatnánk, közlöm: én ebben a Rudolf–ügyben nem fogok igazságot tenni. Van haláláról vagy ötven összeesküvés-elmélet, csak a tartalomjegyzékekből doktorit lehetne írni, ez a lap meg nem erre van. Én az egyszerű megoldások híve vagyok: öngyilkosság volt és kész. Vegyük számításba, hogy mi nyomasztotta Rezső királyfit.  

Utálta apja politikáját, az meg az övét, főképp a baráti körét, a szabadelvűeket. Azt is kilátásba helyezte, hogy Rudolfot kihúzza a trónöröklési listáról, de addig sem gyakorolhatta az uralkodást szubdelegált hatáskörben, mivel minden komolyabb állást elvontak tőle, nehogy bomlasztó elveivel megfertőzze akár a hadsereget, akár az államigazgatást. Ennél már csak az volt fájdalmasabb neki, ha belegondolt, hogy amennyiben végre (kb. nyugdíjközeli állapotban) trónra kerül, mit kezd ezzel az Osztrák-Magyar Monarchia nevű közjogi katyvasszal? Mindennek tetejébe szövetségesének azt a II. Vilmos német császárt választották ki, akit szívből utált, mert az európai béke jövendőbeli szétdúlójának tartotta. (Helyesen.) Odáig fajult a dolog, hogy a saját apja ellen írt röplapot, amelyben a külpolitikáját ostorozta.  

A házasságát dinasztikus kényszer szülte, a feleségét nem szerette, az sem őt, fiút nem tudott és nem is akart nemzeni, amiben a szifilisz is szerepet játszott.  

Úszott az adósságban, úgy nézett ki, hogy egy bécsi bíróság előtt végzi a váltói miatt.

S mindennek tetejében ott volt a szerelem Vetsera Máriával. Ha sikerült is volna valahogy elválnia a feleségétől (pápai engedéllyel), Máriából sosem lehetett volna császárné alacsony rangja és cseh származása miatt, s Rudolf csinálhatta volna végig azt a vesszőfutást, amit utódja, Ferenc Ferdinánd volt kénytelen átélni feleségével, aki cseh volt és grófnő...  

Valljuk be, e dilemmák közül egy is elegendő lett volna ahhoz, hogy valaki mélabús legyen; három depresszióba kergethette volna; a teljes kollekció végén pedig ott feketéllett a fegyver…  

Nem, öngyilkosság volt ez, akárhogy is osztjuk-szorozzuk, aztán, hogy ki kit lőtt le előbb, az nem mindegy? Ideje: 1889. január 30. hajnala. De a szobát ne keressük: mert a vadászkastély, amiben a tett bekövetkezett, immár nincs a föld színén. Valamikor így szerénykedett a tájban:  

Ferenc József még 1889 folyamán átépítette az épületegyüttest, helyére apácakolostort telepített, melynek fenntartására alapítványt hozott létre.

Az apácák december 15-én foglalhatták el az új helyet azzal a feltétellel, hogy minden nap bele kell szőni miséjükbe Rudolf nevét. Teszik is azóta, zökkenő csak akkor keletkezett, amikor 1940-ban a nácik kidobták őket innen. 1945 után visszatértek, ma kb. egy tucatnyian élnek itt, szóval sok ima nem száll a menybe Rudolfért. (S nem hiszem, hogy bárki más is fohászkodna érte.)   

A kertben van egy kis kegyhely, semmi különösebb funkciója nincs, csak jól néz ki. Még ha fölöslegesen is. Az apácák nem mozdulnak ki ide. Ez már a tömegeké.  

Mielőtt azonban belépnénk a templomba, tekintsük meg épülettől elkülönült, kinyúló fal mellett álló reggelizőpavilont. Ez a régi vadászlak egyetlen épségben maradt része, kár is lett volna ezt a kedves kis épületet a földdel egyenlővé tenni:  

Van mennyezeti festménye, vidám eget és növényeket ábrázoló gyakorlómű festőtanoncoknak:  

A terem, inkább szobácska mélyén most egy kurta Vetsera Mária-tárlat vár minket: méretes vaslegyezőre vannak kitéve életének iratanyagos mozzanatai. Megtudhatjuk ezekből, hogy személye igen kedvelt volt bécsi társasági körökben, afféle celebecske volt, aki néha még címlapokra is feltornázta magát. Én továbbra sem tudom megérteni, hogy mi volt benne az az ellenállhatatlan nőiesség, amely megszédítette Rudolfot, de hát kinek a pap, kinek a papné. Mögötte, az ablak mellett a főhercegi szerető bronzbüsztje borong:   

Menjünk a templom felé. Bejárata méltóságteljes:  

De mögötte sötét, szűk, hangulattalan, komoran színezett műgótikával megfegyelmezett tér vár ránk – művészileg elég vállvonogató az eredmény, de nem is a turisták siserahadának szánták, hanem az apácáknak. Itt, az oltár fölötti első emeleti térben történt az Esemény.  

Ha jó a világítás, megnézhetjük az oltár fölötti falfestményt is, ahol Szent József a Monarchiát a Szentháromság figyelmébe ajánlja. (Ez nem jött be.) Láthatóak rajta a tartományi címerek, a magyar is, meg Szent Lipót, Ausztria védőszentje. Ugyanakkor nagyobb az elvont angyalhad rajta, mint a többi értelmezhető személy és jelenség, így engem nem érintett meg ez az agyonaranyozott falikép.  

Van egy kis mellékkápolnája is baloldalon. Ez valamikor cselédszoba volt, berendezését Erzsébet királynőnek köszönheti, aki Korfuról hozta ide az oltár kövét. A bejárattól balra császári gyóntatófülke és zsámoly látható. Egyetlen szobor díszíti csak, Szűz Máriáé.   

Ha jobbra fordulunk, akkor néhány termen át találhatunk még múzeumi anyagot az eseményről, nevezzük azt bárminek is. Fantáziátlannak találtam a tárlatot, mivel pl. nemzetközi újságok másolatait nem tették ki, inkább jelentések, hivatalos iratok, levelek vannak bemutatva, persze mind faximilében. Meg a revolver, ami persze nem az eredeti, csak kellék. Egyedül a végén, a kijárat melletti utolsó teremnél néz egy nagyot az ember, amikor meglátja Vetsera Mária szétdőlt, megvetemedett és feltört koporsóját:  

Egy koporsónak nem itt van a helye, nem ide szánták ezt sem, látszik rajta, hogy már megdolgozta a föld. Hát akkor meg…?   

Nos: Vetsera Mária holtteste még másfél napig hevert Mayerlingban. Eközben az udvar kicsikarta a családtól azt az ígéretet, hogy a bárónőt titokban, gyászjelentések, halottaskocsi nélkül kell elhantolni, kb. úgy, mint egy akasztott bűnözőt. Miután ez megtörtént, még január 31-ének késő délutánján a császár bizalmi emberei ruhát adtak a mosdatlan, véres holttestre, kivárták az éjfélt, akkor beültették a még mindig nyitott szemű hullát egy fiákerbe, s hallgatagon kivitték a heiligenkreuzi temetőbe, ahol már készen állt a kiásott sír. Mária kezében ott volt egy keszkenő, azt az udvari orvosnak úgy kellett kirángatni az ujjai közül. A ravatalozóban végül megmosták a holttestet, futólag megnézették a jelenlévőkkel, s aláfirkantattak mindenkivel egy gyatra jegyzőkönyvet, hogy a látvány alapján a bárónő öngyilkos lett és slussz, vita nincs, majd éjfélt ütött az óra, s elkaparták szegényt. Az apátságnak ugyan lett volna erről a jegyzőkönyvről teológiai mondanivalója, mert öngyilkosokat nem fogadhatott be egy katolikus temető, de most eltekintettek ennek feszegetésétől, császári-királyi kérdésről volt szó, operatívan kellett cselekedni.  

Ezt átmeneti sírnak szánta mindenki, még a legfenségesebb udvar is, mert onnan márciusban rámorogtak a családra, hogy szíveskedjenek elpucolni innen a holttestet, ui. közelsége zavaróan hat a tragédia feledésére. Vetsera Mária anyját azonban annyira feldühítette a fenti eljárás, hogy megtagadta az igényt. Akkor az apátság kezdte jelezni a maga problémáját, de végül az anya az apát kezébe nyomott egy orvosi papírt, amely szerint kétesélyes a dolog, a bárónő nem tudatosan, hanem pillanatnyi elmezavarban követte el a tettét, ez pedig nem „igazi” öngyilkosság. Mivel Heiligenkreuz sem akart nagyobb botrányt a kelleténél, nyeltek egyet és elfogadták a jelentést. Ezek után került sor a holttest kihantolására, s méltó módon történt eltemetésére egy rézkoporsóban még ez év május 16-án: kripta, kereszt, minden volt itt, csak dőljenek ide a népek, legyen belőle képeslap és vízfestmény. Gebedjen meg Ferenc Jóska.  

(Megtekintése: temető Heiligenkreuz határában, kapun be, balra, egyenesen, a végén van.)  

A harmadik megbolygatást a történelem végezte, egészen pontosan a Vörös Hadsereg, amely harcokat vívott a környéken, egy lövedék pedig leszakította a kripta tetejét, majd persze belekukkantottak a koporsóba, hátha van ott valami csecsebecse… Nem volt. Ekkor – 1945 – ben ismét megvizsgálták a holttestet visszatemetés előtt, újabb orvosszakértői jelentés keletkezett arról, hogy van-e a koponyán golyónyom vagy sem. (Ezt most nem elemzem.) Ekkor még a régi, csicsás rézkoporsóban volt, de az alaposan meg lett rongálva, csak hát kinek volt pénze akkor ennek kijavítására? 1959. július 7-én azonban már igen, mert ezt kicserélték egy harmadikra, ami cinkből készült, a régit (a „használtat”) meg odaadták a heiligenkreuzi apátságnak, amely lerakta a pincébe, csak kb. 10 évvel ezelőtt vették elő, restaurálták (már úgy, ahogy), s adták oda kiállítási tárgyként a karmelitáknak.  

De ezzel még mindig nem volt vége a holttest hányattatásainak.  

1992 december vége felé megjelent a bécsi Kurier c. lap szerkesztőségében egy középkorú, nyájas úr, aki Georg Markus újságírót kereste. Leült vele szemben, s közölte, tudják-e, hogy Vetsera Mária holtteste már nincs a kriptájában, koporsóstul eltűnt évekkel ezelőtt. Nem, mondta erre meglepve Markus. Semmi gond, felelte az úr, megvan mindkettő, ő tudja is, hol: nála.  Be is mutatkozott: Helmut Flatzelsteiner volt a neve (ill. most is az, úgy látom a neten, hogy még él, 1939-ben született). Linzi bútorkereskedő volt, aki közismert volt a mayerlingi tragédia iránti elszánt érdeklődéséről. Kényelmesen bevallotta, hogy már négy évvel ezelőtt kifosztotta a kriptát néhány burgenlandi illetőségű hullarabló, akikkel egy csehországi diszkóban találkozott; ő pedig 30.000 schillingért vette meg tőlük a koporsót a csontokkal. A két illető bajban volt, mert egy osztrák arisztokrata megbízását teljesítették 90.000 schillingért, de az „árú” mégsem kellett a megrendelőnek, megrettent a következményektől,. Viszont ők ismerik Flatzelsteiner úr elkötelezettségét a téma iránt, szóval: harmadáron az egész cucc eladó. A tettesek nevét (természetesen) nem kívánta felfedni, de már nem is kell. Amíg nála voltak a maradványok, megvizsgáltatta egy törvényszéki patológussal (nem felfedve azt, hogy kinek a koponyáját adta oda neki), aki azt mondta, hogy márpedig itt pedig golyó általi halálról van szó, tessék nézni a rést a koponyán. Flatzelsteiner emellett sok fényképet készített róla, s ő is erre a meglátásra jutott: ott volt a lyuk. De köszöni, ennyi neki elég volt, most visszaad mindent, s Markusnak odaadott mindenféle orvosi iratokat.  

Jó, mondta erre Markus, de mielőtt megírná mindezt, van e mese valóságtartamára valami bizonyítéka? Persze, mondta bájosan Herr Flatzelsteiner, azzal térdére tette piros táskáját, kiemelt abból egy koponyát, amelyet odahelyezett az íróasztalra, s rábökött: ez Vetsera Mária koponyája… 

Az újságíró őrültnek tekintette a békésen mosolygó úriembert (53 éves volt), de  a sztori üvöltött a címlapért… Gyorsan megírta a cikkét, de a nyomdába küldés előtt felhívta a rendőrséget. Eredmény: 1992. december 22-én a nemzetközi sajtó tolongása közepette az ügyészség felnyittatta a kriptát, s valóban: sem koporsó, sem holttest nem volt ott. De azonnal megtalálták a koporsót a csontokkal és a már bemutatott koponyával egy meidlingi szállítmányozási cég raktárában, ahová egy ismeretlen férfi telefonhívása irányította el a yardot. Természetesen feltételezhető volt, hogy az illető Flatzelsteiner. Le is kapták a tíz körméről.  

Nem védekezett, amikor körbefonta őt az igazság. Ez történt. Miután nem tudta a könyvekből kihüvelyezni az igazságot, a tettek mezejére lépett, s felfogadott két embert, akikkel együtt 1991. július 26-án éjjel felemelte a kriptafödelet. Kihúzták onnan a koporsót, s elillantak vele a sötétben – bár a koporsó méreteit tekintve az „elillanás” inkább vánszorgást jelentett. Ezután végeztetett el rajta mindenféle vizsgálatokat, s végül már tudatosan le akart bukni, mivel úgy gondolta, hogy kutatásai eredménnyel jártak, s bebizonyosodott, hogy Vetsera Mária nem öngyilkos lett, hanem lelőtték. Igényelte magának a dicsőséget és a hírnevet.  

Flatzelsteiner végül megúszta az egészet, fizetett még pár milliós fájdalomdíjat az apátságnak, aztán békén hagyták őt. Vetsera Máriát 1993. október 28-án végleg visszahelyezték a kriptába, de most már földdel töltötték fel az egészet, hogy ne legyen olyan könnyű kiásni. A Flatzelsteiner által megrongált cinkkoporsótól viszont megszabadultak. (Szóval nem ez látható itt.)  

Amatőr sírfosztogatói működése azonban félsikerrel járt, mert a család, miután visszakapott mindent, nem engedélyezte a csontok DNS-vizsgálatát, így csak azt lehetett megállapítani, hogy az általa visszaadott holttest 1890 körül lett eltemetve korabeli ruhákban és egy 18 év körüli nőről van szó, úgyhogy egyesek már azt is kétségbe vonják, hogy a linzi történelembarát nem az igazi csontokat adta vissza. Ő azonban azt állítja, hogy neki már nem volt szüksége rá, csak a tehetetlenkedő és lomha történelemtudományt akarta a maga sajátos eszközeivel mozgásra bírni. Annyit mindenesetre elért vele, hogy volt egy jó kalandja, a múzeumba meg az ő neve is bevonult.  

Szerintem megérte.

Ausztria egyik fő látványossága Heiligenkreuz (Szentkereszt) ciszterci apátsága. Ezt mutatta az is, hogy mekkora turistatömeggel szembesülhettünk ott. A belső parkoló tömve volt gépkocsikkal, buszok és autók torlódtak egymásra; mellettük szabadtéri étterem, már kora délelőtt körbeült asztalokkal; a belső udvar bejáratánál tömegek torlódnak össze (80 % öregségi nyugdíjas); a kapun túl pedig egy normális képet alig lehetett csinálni az épített környezetről, mert pár tucat ember folyton belegyalogolt a képsíkben ízléstelenül rikító ruhákban; aztán az apátság belsejében a látogatócsoportok olyan ingerült és türelmetlen torlódásaival találkoztam, amely a wieliczkai sóbánya legnyomasztóbb pillanatait idézte. Szóval: nadrágot felkötni, öveket be, nagy levegő – induljunk.  

De mi is ebben az apátságban annyira érdekes, hogy dőlnek ide e népek?  A válasz kettős. Egyrészt ez Ausztria egyik legrégebbi kolostora, ill. a világ második legősibb ciszterci kolostora. 1133-ban alapították, fundamentora III. (Szent) Lipót (1073-1136) osztrák őrgróf volt a Babenberg-házból, akit kolostoralapító munkássága miatt (is) 1485-ban avattak szentté. Habár a kolostort az 1683 évi török támadás megrongálta, mégis megmaradt az eredeti temploma, ami gót stílusú, ez pedig a barokk egyik fő fészkében, Ausztriában ma is ritkaság. (A neogót nem.) Aztán persze az egészet újjáépítették, jelenlegi alakját részletekben az XVIII. század elején nyerte el.

Emlékművei szinte mind a sokoldalú Giovanni Battista Pietro Giuliani (1663-1744) olasz építészhez kötődnek. Velencében született, de 1790-től kezdett a környéken dolgozni. Később nagy karriert csinált, mivel a törökjárás csak pusztulást hagyott Bécs környékén, s ő az újjáépítésből merítette a megbízásait. Megbízható, bár nem túl eredeti alkotó volt, de kényes, mozgalmas barokk szobrokkal el tudta látni Alsó-Ausztriát. Ennek ellenére pénzügyi zavarba került, s hogy szabaduljon az adósságaitól, 1711-ben aláírt egy szerződést az apátsággal, amelyben az anyagi mentesítés fejében kénytelen volt elvállalni a szobrászati munkákat. Annyira belefeledkezett ebbe, hogy itt is halt meg, itt van eltemetve.

Szóval: az apátság barokk, de a főlátványossága, a templom gót, „sötét középkori”, s ez az osztrák történelem mélyére vezet vissza minket, mint ahogy a jáki templom az Árpádok Magyarországára.  

A válasz második része az, hogy ezt a kolostort használták a Habsburgok előtt e tájon uralkodó Babenberg őrgrófok, majd hercegek házi temetkezési helynek. A kolostoralapító III. Lipót Bécs és környékének ura volt; ő nem itt fekszik, de utódai ide vitették a hamvaikat. Uralmuk az akkori Ausztria fölött 1246. június 15-én ért véget. II. (Harcias) Frigyes ugyanis a tatárjárás után elorozta Magyarországtól három nyugati vármegyéjét (Pozsonyt, Mosont és Sopront), amelyet IV. Béla királyunk még 1242-ben visszahódított. Frigyes nem tudott ebbe belenyugodni, s hadjáratot indított ellenünk. Csúfos vége lett a dolognak: a  Bécsújhely melletti csatában nemcsak az ütközetet, hanem életét is elveszítette. Ezzel a Babenbergek kihaltak, a 36 év interregnum után 1278-ban a Habsburgok szerezték meg a délkeleti német tartományok végleges uralmát. (Azt is nekünk köszönhetik, ld. a II. morvamezei csatát a cseh Ottokár ellen.)  

Békésen nyugodtak itt a Babenbergek 1918-ig. Akkor kerültek ki a napfényre, amikor új Osztrák Köztársaságnak valahová be kellett pozícionálni magát a nagynémet történelemben. Kidobták gyorsan a kétfejű Habsburg-sast, s helyükre egyfejűt tettek, csak (szerencsétlen módon) sarlóval-kalapáccsal, aminek különben semmi köze Leninhez, szimplán csak a dolgozó nép uralmát jelezte; az állam új színeivé pedig az addig is használt piros-fehér-pirost tették meg, vagyis a Babenbergek címerszíneit.  Ezek miatt e kolostorban találta meg az új osztrák állam önnön ideológiai kiindulópontját: a Babenberg-kezdetet, vagyis áttételesen a Habsburgok emlékétől való elszakadást és a katolikus gótikát, mint az osztrák régmúltat.  

De induljunk befelé.

Kívülről az épület, amelyik egy patak melletti út túloldalán van, nem kelt különösebb látványt, egy jó klasszicista gimnázium képét adja.  

Mielőtt innen az udvarba belépnénk, rácsodálkozhatunk egy modern napórára, amely a bejárat előtt, a buszkanyarodóban mutatja az időt:  

Mögötte egy Betlehemről szóló mozaik parázslik a fényben. Ez 2012 szeptemberében került ide, mint a legújabb látványosság. A Bécsi Műszaki Egyetem Matematikai Intézete végezte el a számításokat, hogyan tudja mutatni az időt a ferde tű, amelynek jellegzetessége, hogy nem az árnyéka jelzi a pontos órát, percet, hanem a reá szerelt tükör, amely a mozaikra vetődik. Feliratai és célja szerint a vallás- és lelkiismereti szabadság dicsőítése érdekében került ide. (Feliratok: Igazság - Szabadság - Méltóság.) A mozaikot egy száz művész, Klaus-Peter Dyroff alkotta meg, azonban maga a festmény nem az ő munkája, azt Philippe Lejeune nevű francia festő művéről kopírozta át.

A bejárat után érdemes balra kanyarodnunk és betekinteni egy unalmasan méltóságteljes udvarba:  

Ez a Heiligenkreuzi Teológiai Főiskola. Ezt 1802-ben alapították, általános teológiai stúdiumokat nyújtott. Azért kellett ezt létrehozni, mivel a II. József-féle reformok még közel voltak, I. Ferenc császár nem törekedett azokat nagyon visszavonni, félő volt, hogy a végén még ezt a szerzetesi közösséget is feloszlatják: gyorsan csináltak hát itt egy kis papnöveldét. Igazuk volt, megmenekültek. Ma kb. 300 tanulója van; 2007-ben főiskolai rangot kapott az osztrák államtól és XVI. Benedek pápától, akinek a nevét is viseli, s aki ide is látogatott 2007. szeptember 9-én. Szobra az udvarán áll, ott, ahol annak idején a pápa ült a szabadtéri fogadáson.

Alkotója Mönch Raphael Statt, a hely egyik szerzetese. Kissé kidolgozatlan, mondhatni: behemót alakot mutat az eredmény, de azért felismerhető rajta a ma is élő Papa Emeritus. 2015. október 1-jén leplezték le.  

Tovább haladva már közelgünk a célhoz! Jön a külső udvar után a belső, de annak bejárata sem dicsekedhet eredetiséggel, ezt akármelyik osztrák-cseh-szlovén kisváros kastélyában megkapjuk.  

A belső udvar azonban már tényleg impozáns. Nagy, téglalap alakú tér, középütt két szoborral. Az egyik, a főmutatvány a Szentháromság szobra (Giuliani és Elias Hügel műve).

Nem olyan, amelyik meglepődésre késztetné az embert, nincs benne pl. egyetlen olyan kriminális tudatállapotban merengő szent szobra, mint amilyenek Baden főterén a hasonló tárgyú kegyeleti egységet gazdagítják. Szóval tisztes iparosmunka. Akárcsak a mögötte álló kis Szent József-kút, szintén Giuliani teremtménye 1739-ből (amiben éppen nem volt víz). 

Ha persze egységbe foglaljuk ezeket a templom bejáratával és tornyával, kétségkívül szép kompozíciót lehet belőlük létrehozni:  

De akkor talán lépjünk be a templomba, ill. az apátság kerengőjébe. Itt meg kell állnunk egy kicsikét: mert az itt ránk váró túravezetés ismét bizonyította azt, hogy a mai korszakban az idegenvezetésnek semmi, de semmi értelme nincs.

Jött ugyanis egy fiatal, molett nő, feketében: arca az apácákra jellemző holdvilágszerű bambaságot tükrözte, ezt ellensúlyozandó, a fülében három karikát viselt, nehogy eltévesszék őt az esti rovancsolásnál. Közönsége hét ember volt: egy német pár, mi ketten, továbbá egy magyar pár, akik gyermekkocsival jöttek. Ők csak ez utóbbival ill. a gyerekkel voltak elfoglalva, szerintem semmit sem láttak az egészből; engem nem érdekelt, hogy mit beszél a nő, mert nem értek németül, módszeresen elszakadtam a csapattól. Eredmény: a nő mondta a magáét, két ember figyelt rá, három (a magyar pár a gyermekkel) sodródott vele, mi meg nem foglalkoztunk vele. Igazán nem értem, hogy itt az idegenvezetésnek mi értelme van, ha a tourist guide csak egy nyelven beszél, közben pedig óránként fél Európa körbeveszi őt, most éppen mi, magyarok. Az egész intézményt meg kell szüntetni úgy, ahogy van, aztán mindenki menjen a saját feje után. 

Mivel a tolongó turistacsoportok ellepték a templomot, a kerengőnél (Kreuzgang) kezdtük a látványosságok megtekintését. Íme, a gót kerengő: sötét és hosszú, 300 oszlopot számoltak meg benne, s a napfény szép, éles csíkokban törte át az csúcsos ívű oszlopközöket:  

Készült 1220-1250 között. Első mutatványa a Mohás Kút, ami a Kútkápolna (Brunnenkapelle) része (1295). Ez közönséges célt szolgált: tisztálkodásra és vízvételre használták, ez volt a kolostor egyetlen kútja.

Továbbhaladva jön a Frateria, amely egy közepes területű, bordaboltozatos terem. Ez a szerzetesek termelési területe volt, egy kisipari műhelyegyüttes, ahol mindenkinek megvolt a maga munkaállomása. Ma üres, csak látványosságként szolgál, ill. fel lehet innen menni magába a kolostorba is (de nem nekünk):  

Mellette láthatunk egy kis termet (Totenkapelle, azaz Halotti Kápolna), amelyben négy lazán, mondhatni: hányaveti könnyedséggel pózoló csontváz tartja a hatalmas gyertyákat.

De ezek a fények halotti szertartásra valók: itt ravatalozzák fel 1713 óta a Szentháromság fényébe visszatért szerzeteseket. Szintén Giuliani műve, akkor ez volt a divatos.  

Utána jön a Babenbergek sírboltja. Hivatalos neve: Kapitelsaal (Káptalanterem).  

E bordázott boltíves terem kőpadlója alatt nyugszanak a Babenbergek, kiemelkedően közülük a következők: IV. Lipót őrgróf, V. Lipót herceg, I. Frigyes herceg, II. (Harcias) Frigyes herceg (németül: Herzog Friedrich II. der Streitbare). (III. Lipót, a szentté avatott alapító, aki három évvel élte túl a nemes tettét, nem itt van, hanem Bécs fölötti Klosterneuburgban, ami szintén a saját alapítása volt.) Ez utóbbi sírja van középütt, mert nagyon támogatta a kolostort; elődei szerényen a padló alatt vannak, sírjukat kövek jelölik. Nagy kedvem lett volna megtalálni kedvencemnek, V. Lipót hercegnek a sírját, mert ő világbotrányt okozott akkor, amikor fogságba vetette a hazafelé vánszorgó Oroszlánszívű Richárdot (beszámoló itt); a pápa emiatt ki is tagadta őt, de Szentkereszt Apátságának szerzetesei másként gondolkodtak a hatalmi viszonyokról, mint a távoli Rómában, s az ide repített átkot mellőzve megadták a kiközösítettnek a végtisztességet.

Akinek a sírját középütt látjuk, az II. (Harcias) Frigyes sírja. Belénk kötött (magyarokba), s mi a szó szoros értelemben sírba döntöttük az egész dinasztiáját. Arcából alig maradt valami, csúful elmállasztotta a követ az idő:

Mi azért kellő önelégültséggel álljunk fölötte. Mi voltunk a végzete.  

Ezzel sajnos a kerengő bemutatása befejeződik. Nincs több látnivaló. Bár ki lehet nézni az udvarra, ami picike, de legalább zöld és szerintem sosem süti be teljes területét a Nap:  

Itt, a kerengő végén található meg a templomba vezető lépcsős bejárat. Az előtte lévő folyosó két végén egy-egy nagy fa dombormű fogad minket.  Ezek Krisztust ábrázolják. Az egyiken megmossa a koldus lábát, mintegy jelképeként a szerzetesi és általában véve az egyházi hivatásnak, ami a lélekben és testben szegények segítése. Megjegyzendő, hogy a nyomorult, akinek lábát a Megváltó vízzel és kézzel illeti, egyfajta rajongással viszonyul a tetthez: részint magát érzi megtisztelve, hogy ezt cselekszik vele, részint áhítattal van az iránt, aki ezt kegyeskedik megtenni.  

A másikon viszont a Megváltó lábát mossa meg Mária Magdolna:  

Nagyon szép faragások, ezek is az itt mindenes szerepet ellátó Giuliani művei, nekem ezek tetszettek legjobban az épületben. 

De ezekkel még nem ért véget az apátság, az más kérdés, hogy többet nem mutatnak meg a látogatóknak. Pl. a sekrestyét, amely rokokó munka. Azt legfeljebb a világhálón lehet megtekinteni.  

A templom (XII. század) belső teréről keveset tudok mondani. Nagy, gót épület, de azért tűnik furcsának, mivel a belső tere szűk, ami azt jelenti, hogy még magasabbnak tűnik a mennyezet, mint amilyen.

Különben három hajója van, a két szélső sok érdekességgel nem dicsekedhet, csak pár sírkővel, amelyet az apátság támogatóinak ajánlottak fel.

Nekik külön dicsőség volt, hogy ide is temetkezhettek. Még a püspöknek is!

A végén utánérzett gótikus oltárt látunk, meg oldalt egy irdatlan méretű orgonát (az XIX. sz. elején került ide).

Nem is ezért tolong itt a nép, hanem a közepén található szerzetesi ülőhelyekért, amelyek mögött Giuliani kifaragta Jézus életének mozzanatait. Ez is, mint a külső szobrok, tökéletes munkák – bár sok eredetieskedés nélkül.  

Az egyik keresztkápolnában látható egy darab Krisztus keresztjéről. Ezt a 24 cm-es darabot V. Lipót kapta ajándékként IV. Balduin jeruzsálemi királytól. Természetesen nem lehet eredeti, Krisztusnak annyi szálkája van a keresztfából különböző templomokban, hogy azokból több kereszt is kijönne. Hamisítvány, átverés, nem foglalkozunk vele.  

Ha kilépünk a belső udvarból, irány az apátság környéke. Először is javaslom, hogy nézzük meg a templommal párhuzamosan elhelyezkedő kis terecskét, amelyben ott van az I. és II. világháborús emlékmű:  

Vele szemben, közvetlenül a templom falánál pedig a szerzetesek sírjai.  Hogy őszinte legyek, e helyütt járva szinte megkívántam a halált.

Azt mondtam: igen, egy ilyen helyen érdemes lenne nyugodni. Mert mégiscsak a saját temetőm; barátok között vagyok; mindig gondoskodnak a síromról, nem kerülhet sor arra, hogy a bérleti díj lejárta után kidobálják a csontjaimat. Gyönyörű tavaszi idő volt (2019-ben járunk), tegnap esett, ragyogott a fű, kék volt az ég, s láthatólag a sírok közé senki sem merészkedett, tehát senki sem taposta le a zöldfelületet. Természetesen azért be lehet ide jutni, ha már nem zárták le kellőképpen a kovácsoltvas, derékig érő kaput…  

Találtam egy sírt, amely magyar embert rejt. Szily Ádám a neve. Nem tudtam meg róla semmit sem. Nagyon fiatalon ment el közülünk. Ez elszomorított. Idejön, hogy Isten szolgálatának éljen, aztán magyarázat nélkül elszólíttatik. Vajon gondolta-e azt, hogy rövid létének volt így bármiféle értelme?  

De félre, borús gondolatok. Menjünk el megnézni a Kálvária-dombot. Mert itt van ilyen, hátul, ahová az autóbuszok turistái már nem járnak.  

Egy nem meredek domb, inkább lanka emelkedik az apátság mögött, két oldalt hosszú sorban állnak a szentek mészkőszobrai. S mielőtt azt mondanánk, hogy na ja, Giuliani, hát közlöm: nem tévedünk sokat. A dombot már 1650-től kezdve erre a célra használták ünnepeken; a bécsi polgárok 1670-ben építettek a végére egy kápolnát, de ez 1683-ban elpusztult; két év múlva újjáépítették. Valamikor a következő évtizedekben építették elé a két lépcsőt, 1728-ban már említik. Néhány évvel később építették ki a Kálvária állomásait (Franz Anton Pilgram művei). A művészeti vezető ugyan Giuliani volt (1731-től), azonban a homokkő szobrokat Lukas Troger szerzetes és Josef Schnitzer faragta ki, mindketten Giuliani tanítványai voltak. A mű lényegében készen volt 1744-ben, amikor az olasz mester nyugovóra tért, néhányat azonban a halála után fejeztek be.  Bizony, már elvásott egyiknek-másiknak az arca, torz, képlékeny lények lettek a szigorú vagy elragadtatott vonásokból.  

Az út végén a kis templom vár minket.

Alatta kétoldalt kanyarodó lépcső vezet a közúthoz.  

Alján az apátságalapító III. Lipót őrgróf fogadja a látogatókat.  

Ha jó szerencsénk van, láthatunk a sétány fölötti domboldalon szarvasokat, őzeket is. Mondom ezt azért, mert nekem volt. Ez egy zárt terület, az apátsághoz tartozhat, az állatok jól elvannak ott, persze azért biztonságos távolban pihennek az embertől.  

Érdemes még betekinteni a bejárat melletti kegyhelyre, amelynek falain modern betonrücskök mutatnak be egy angyali üdvözletet. Vagy az embert magát. Mindegy. Az alkotó neve nem foglalkoztat, maradjunk a látványnál:

Na, de. Végigmentünk a szobrok között, s valami most feltűnhet nekünk.  Igen!  Van itt mindenféle bibliai és szentegyházi alak, de sehol egy Nepomuki Szent János! Ez felháborító! Ilyen nincs! Az összbirodalmi szent hiányozna innen? Miként lehet ez?  

Nyugi.

Van. Csak nem itt. Lemegyünk az épület elé, ahol bejöttünk, a napórához. Ott van Jánoska. Kettő is belőle a patak mentén. Az egyik az utca felé néz:  

A másik meg egy kis kertbe.

Ahová tilos bemenni. Mondjuk, már az első Jánoskához is, ott is kinn van a tábla. De hát olyan hívogató a kertben vagy inkább elkerített parkolóban a patak fölött átnyúló híd. Ez is szerzetesi épülethez tartozik, csak nem eresztik ránk a kutyákat…  Már csak egy látnivaló van hátra: a patak túloldalán egy lourdes-i kegyhely. Sziklafal, benne Mária-szoborral, mögötte pedig egy mélyedés a kőben, aminek belsejében egy szentkép előtt gyertyákat égetnek a látogatók.  

Heiligenkreuznak azonban ezzel még nincs vége. Ki kell mennünk még a temetőbe, hogy megtekintsük Marie Alexandrine von Vetsera, azaz Vetsera Mária sírját, aki Rudolffal együtt Mayerlingben ugyebár. De ez egy új történet…

A Bécs alatt fekvő Hinterbrühl falu több látnivalóval dicsekedhet, most azt mutatom be, amelyet a legtöbben néznek meg. A falu főleg ezzel hirdeti magát: azt terjeszti, hogy itt található meg Európa legnagyobb tavasbarlangja, amely ráadásul koncentrációs táborrá vált, mert a II. világháború alatt egy sugárhajtású (néhol már szuperszonikusnak is nevezett) vadászrepülő összeszerelő üzemeként funkcionált. Szóval a történelem mélyen jelen van, hozzá meg ott a természet szépségei. Mi kell még…?  

A két állítás igaz is, meg nem is.

A Seegrotte név ugyan valóban tavasbarlangot jelent, azonban ez sosem volt barlang. Ez egy elhagyott gipszbánya. A termelés 1848-1912 között történt meg: szürke és vörös gipszet szedtek ki belőle, ezen kb. 80 munkás dolgozott. A végzetét az okozta, hogy 1912-ben egy robbanással akarták bővíteni, de ezzel átvágtak egy földalatti vízfolyást, s kb. 20.000.000 liter víz öntötte el az alsó részeket. A munkát nem lehetett tovább folytatni, bezárták, s ebek harmincadjára is jutott volna, ha két évtized múlva fel nem fedezik benne a turizmus lehetőségét; így hát 1932-től kezdve a bécsiek jöttek ki ide csónakázni, majd egész Európa. (A szervezés érdekessége most az, hogy csoportos túrák vannak, lefelé vezetik a népet, de a hajókázás után mindenki szabadjára van engedve, akkor megy ki onnan, amikor akar. Tehát ha szép fényképeket akarunk készíteni, akkor nem kell szaggatottan kapkodni az elején, elég a végén besétálni ismét a helyszíneket. Az egész nem több, mint egy óra, s a lent leírtakon kívül már látnivaló nincs benne, bár még találtam ez lezárt termet, ami valami közösségi központként funkcionálhat.)  

És igazából repülőgépgyár sem volt itt, csak egy összeszerelő üzem: a Heinkel Művek HE 162 Salamander tip. sugárhajtású vadászgépének a törzsét és szárnyait szerelték össze 1944 októberétől kezdve. A nevezett gép különben elég torz látvány volt, légcsavarok helyett a hátára púpozott gázturbina hajtotta:  

Mivel a gép gyártása idején már szűkös volt az acélkapacitás, ez lett a Luftwaffe Trabantja: fából és olcsó alumíniumból rakták össze, ragasztva és szegecselve volt. További jellemzők: kis hatótávolság, gyenge fegyverzet, amelyet maga a pilóta kezelt, bár ő legalább kapott katapultülést, ami addig ismeretlen volt a sorozatgyártott gépeknél. Kiforratlan konstrukciója (1944 szeptember 25-én fogadták el a legyártási terveit), továbbá a szakképzetlen munkaerő igénytelen összeszerelési színvonala folytán tulajdonképpen nagyobb veszélyt jelentett a vezetőjére, mint az ellenségre. Egyetlen figyelemreméltó paramétere az volt, hogy normál magasságban el tudta érni az akkoriban mesés 835 km/óra gyorsaságot, de nem volt „szuperszonikus”, mivel ezzel még mindig bőven a hangsebesség (1234,8 km/óra) alatt maradt. Inkább propagandajelentősége volt ennek a tákolmánynak, mint hadászati, mert ez is a sokféle idétlen „csodafegyver” egyike lett. Erre utalt a kiindulási neve is: „népi vadász” (Volkjäger), merthogy a tömegeknek szánták, értsd: a teljesen kezdő gépágyú-töltelékeknek. Nem hivatalosan csak Verébnek csúfolták, de hogy miért lett a gyártási folyamat során Salamander, nem tudni. Megjegyzendő: a szalamandra szereti a vizes barlangokat. 

Adolf Galland, a Luftwaffe ásza elborzadt az ötlet láttán, s a legélesebben ellenezte ennek a csodavacaknak az erőltetését, neki ez fölösleges pénz- és időkidobás volt, amely egyetlen „megváltó” gondolat önszuggeszcióján alapult: hátha a sebesség ellensúlyozza az összes többi gyengeséget. Göring azonban – mert szállítania kellett a kincstári optimizmust – kötelezően őrjöngött a lelkesedéstől, mondta, hogy százával, ezrével kell ezeket legyártani, mert ez fogja megfordítani a hadiszerencsét, közeleg a világbéke. 1944 októberében indult meg a gyártása három helyszínen, az egyik ez a bánya volt, mert jó védettséget élvezett a bombázások ellen.

Hogy mennyi készült el belőle, nem tudni: a 116 és 189 között ingadozik a becsült létszám. Az is kérdéses, hogy bevetették-e: egyesek szerint volt pár légicsatája, másik szerint csak gyakorlórepülésekre használták. Azt biztos, hogy a maga szerény képességeivel semmit sem változtatott a világháború menetén, a turbinája miatt inkább technikai jelentősége volt a további fejlesztésekre.   

A tábor külső része (a lakóegység) nem a bányában volt, hanem fölötte, a mai Johannesstraße utcában, ott kis emléktábla is van, mert egyébként semmi sem maradt belőel. 1944. május 1-jén hozták létre, kifejezetten haditermelési célból. A táborból egy tekercselőtornyon át jutottak be a rabok bánya belsejébe. Főleg lengyelek, szovjetek és olaszok robotoltak ott, eredetileg két 12 órás műszakba, aztán ebből három műszak lett 8 órával, mert így hatékonyabb volt a termelés.

A kész egységeket a Schwechat-Heidfeld KZ-ban (vagyis a mai reptéren) szerelték össze. A létszám kb. 800 fő volt, ez felduzzadt a végén, amikor a hinterbrühli tábor átmenő jellegűvé vált. A halálozási arány ismeretlen, bár 1945 márciusában az őrök megöltek itt 52 foglyot, akiket alkalmatlannak ítéltek arra, hogy tovább meneteljenek nyugatra. (A tábor területén ásták el őket. Tetemeiket 1946-ban exhumálták, s a bécsi központi temetők egyikében adták vissza őket a földnek.) A tábor 1945. április 1-jén szabadult fel.  

Hatoljunk be a bányába.  

A bejárat után nem kell lemennünk sehová, csak be a domb belsejébe. Szép, hosszú, kikövezett falú járat vár ránk.

Ez az alagút volt az, ahol a gépek részeit kiszállították. Ezek után képzelhetni, hogy milyen „nagy” alkotások voltak ezek, amelyek ezeken a szűk járatokon át kifértek.

Menet közben természetesen megismerkedhetünk minden régi bánya szokásos kellékével, a bányalovakkal.

Ezek szerintem fából készültek, mert gyanúsan csillogtak és nem láttam rajtuk szőrt. 

Aztán persze itt van a bányász is, de én úgy látom, középkori csuklyás felszerelésben. Ez nem lehet igaz, itt a középkorban semmiféle bányászat nem folyt. Na de tudja ezt a turista? Nem tudja.  

Viszont van egy másik terem, ahol már tényleg az XIX. sz. második felének a ruháiban vannak a bábuk. Meg a ló.

Bemutatnak egy rácsos kaput is, ez csak arról híres, hogy A három testőr c. filmet (1993) részben itt forgatták, s ez volt a díszlet:  

Közben meglepetésszerűen észlelhetünk egy barlangrészt, amelyben már víz van, s látványosan ki van világítva több színben, oldandó a mindenen uralkodó szürke és fekete monotóniáját.  

Ez azért fura, mert ez a tárna velünk egy szinten áll, s ugyebár a patak hét ágban az alattunk lévő részbe tört be. Nem jöttem rá az ellentmondás okára, de a gipsz jól tartja a vizet: valahogy az feljött ide, vagy eleve innen folyt le a mélybe, nem tudom. A látvány szép, mert ki van világítva egy félkör alakú mélyedés a végén. Mondjuk, a nézelődésen kívül más értelme nincs.  

Tovább haladunk, s egy kis terembe érünk. Itt balra a bányászok védőszentjének, Szent Borbálának (Barbarának) szoborral és zöld mohával (szerintem álmohával) ékített kis kegyhelyét láthatjuk. (Kápolnának nevezik, de nem az, mert önálló belső tere nincs.) 1864-ben emelték maguk a bányászok. Ennél nekem érdekesebb volt a fal másik oldalán lévő kis emlékhely, amelyet a munkatábor lakóinak állítottak.

Volt ott virág is, meg szalag is, valami megemlékezés lehetett nemrég, mert a Mauthausen–Gusen Klub hozta is a koszorúját.

Nem értettem, hogy miért van rajta lengyel szöveg, de a google a barátod: tényleg van egy ilyen egyesület Varsóban, ez a volt foglyok emlékét ápolja. Itt lehet irántuk érdeklődni: http://www.mauthausen-gusen-klub.waw.pl/ 

Aztán jön balra egy barlangszerű, hosszúkás terem. Itt (is) folyt a repülőgépgyártás.

Bemutatják az egyik üregében masinát, amit itt szereltek össze. Ez egy játékmodell, mögötte egy képernyővel, amely a történetét magyarázza el, alattuk mindenféle maradványok a náci zsenialitás csodájából:  

Nyilván meg lehetett volna oldani, hogy legalább egy komplett törzset, turbinát, szárnyat láthassunk, és nem ezt a makettet, de a bányát üzemeltető kft. számára ez is elegendő volt.  

A mellette lévő üregben bányászati eszközök hevernek, nem észleltem köztük olyat, amit repülőgépgyártásban fel lehetett volna használni. Igaz, sosem dolgoztam repülőgépgyárban, s főleg nem fogolyként, kézügyességemet tekintve amúgy is az első napon gödörben végeztem volna.  

Tovább haladva teszünk egy félkörívet egy járatban, majd elindulunk a bánya alsó, vízzel borított része felé egy hosszú betonlépcsőn.  

Ott vár ránk a hajóka, amibe belefér kb. 30 ember, s lehet menni csónakázni (villanymotorral). A földalatti tó kb. 6.200 m²-es. A vízállás most 1,2 méter; valamikor sokkal nagyobb volt, azonban 2004. május 31-én a csónak felborult, öt német turista halt meg. Ennek emléktáblája is van a bányában a bevezető szakaszon, ahol a Szt. Barbara szobra és a lengyel koszorú van.  

A tragédia óta erőltetetten csapolják le a vizet az említett magasságra. A folyadék különben teljesen tiszta, iható, élőlény nem él meg benne. De mit látunk odalenn?  Nos, nem sokat, illetve a semminél kétségkívül többet. A hajóval két kört lehet tenni a központi gipszoszlop között (aminek átmérőjét kb. 50 méterben képzeljük el): tulajdonképpen ez tartja a bánya a felső részét.

A helyszín fényképezésre igen alkalmatlan részint a hajó kialakítása miatt (egymással szemben ül mindenki), részint a sebesség okán (gyorsan tud menni ez a hajó), részint meg azért, mert a víz túloldalán csak nagy, komor, sötét üregek ásítanak felénk, amelyekben nem játszadozott el a természet mindenféle alakzatok kiformálásával, hiszen az egészet az ember hozta létre.  

Van persze üreg, amelybe valami fantáziát akartak bevinni, hát csináltak benne egy kivilágított szökőkutat:  

A be- és kiszállási oldalon, magyarán a kikötőben egy sárkánnyal díszített hajó bámul ránk, ez a turisták kedvence. Hogy mire volt jó, nem tudom, nem találtam erről információt. Valószínűleg eredetileg ez volt a kirándulóhajó. Elég giccses, különös tekintettel arra, hogy itt nemhogy egy sárkány nem élne meg, de még egy ebihal sem. De az is lehet, hogy puszta dísz, mindenféle funkció nélkül. II. Lajos bajor király linderhofi kastélyában láttam egy ilyet, de annak volt értelme: az uralkodó lebegett benne bús gondolataiba merülve.  

De ennek a helynek nem ez a lényege. Ha a fent bemutatott korabeli képet nézzük, akkor feltűnhet, hogy a repülőgépek összeszerelési helyszíne nem úgy fest, mint amit bemutattak nekünk a bánya felső részében. Ami láttunk, az egy közepes méretű, barlangszerű üreg ugyan, de a teteje félkör alakú, viszont ami a fényképen van, szögletes mennyezettel bír. Mi a megoldás?  Hát az, hogy a világháború alatt az alsó tárnákban, ahol most csónakáztunk, folyt a gyártás, ehhez a hét ágból folyamatosan beömlő vizet percről-percre ki kellett szivattyúzni a betörési pontok mögött. Ma is így megy ez, csak kisebb kapacitással: naponta kb. 50-60.000 liter vizet kell kiemelni annak érdekében, hogy a vízszint folyamatosan az elvárt magasságában maradjon. Kell ezt tenni, itt a tónak nincs természetes lefolyása. Tehát a repülőgépgyárat itt, az alsó szinten, a föld alatt 60 méterre kell keresni, itt szenvedtek–robotoltak a foglyok, s itt halt meg az öt német turista.  

A tó terme nagy, néma, sötét és üres. 12 €. Én azt mondom, megéri a pénzt.

A Bécs alatt félórai autóútra lévő laxenburgi kastélykert, a Habsburgok egyik kedvenc nyári pihenőhelye a magyarok kiemelt kirándulási célpontja. Ha beleütjük a nevét a keresősávokba, százszám borulnak ki elénk az élmény- és fényképbeszámolók arról, hogy milyen jó volt itt, mert ez csodálatos, fenséges, lenyűgöző, különleges, varázslatos (túláradnak a jelzők). Csak egy dolgot nem kapunk meg: egy tisztességes beszámolót arról, hogy mi ez az egész, mi miért van ott, ahol, s kell-e, hogy még ott legyen, meg úgy egyáltalán. Szóval most ezt igyekszem pótolni a magam szerény eszközeivel. Lesz miről olvasni: mert kb. 10 km gyaloglás szükséges ahhoz, hogy áttekintsük a parkot, ez pedig legalább 5 óra időt vesz igénybe. (Kerékpárban ne gondolkodjunk, ilyet nem lehet bevinni. A séta pénzbe kerül, ez most 2,6 €. Három éve még 2 € volt. Az infláció…)

Laxenburg erdős, vadászatra való vidéke 1333-ban került Habsburg-magántulajdonba. Ha belépünk a 280 hektáros parkba, jobb oldalt egy méltóságteljes, nagy épület néz ránk.

Ez az Alte Schloss, a Régi Kastély. Itt 1683-ig egy vadászlak állt. Jött Bécs ostroma, s a ház tönkrement a dinamikus ottomán látogatás alatt. Újjáépítették, mi több, még egy emeletet is felhúztak rá, s ez lett I. József, majd III. Károly üdülője. (A továbbiakban az uralkodói neveket a magyar királyok sorszámozása szerint közlöm. A kétféle – német-római és osztrák – császári sorrend más.) Volt várárka is, azt azonban a XVIII. század folyamán betemették. Látogatást tenni benne nem lehet, falai közt az Osztrák Filmarchívum honol.

A törököt aztán kiverték Magyarországról, s az arisztokrácia, melynek addig nem volt kedve kastélyokra a frontközelben, gyorsan építkezni kezdett a császár tőszomszédságában. Hárman is felrántottak egy-egy kastélyt, hogy Őfelsége bizalmas közelségében legyenek.

Az egyik a Régi Kastély háta mögött álló Kaunitz-Wittgenstein palota. Ez utólagos névadás, mert egy Montecuccoli őrgróf kezdte meg az építkezést, bár ahogy az megindult, ő meghalt. 1698-1703 között került ide, tervezője az a Domenico Martinelli volt, akivel már találkoztunk Buchlovice kastélyánál. (Ezt a nevet jó lesz megjegyezni.) A kastély kézen-közön forgott, még II. Eszterházy Miklós is a tulajdonosa volt. 1935-ban vette meg a Szent Kereszt Nővérei nevű osztrák apácaközösség, de nem költöztek be, más célra hasznosították (pl. iskolaként), aztán 2004-ben eladták. Ma az IACA (International Anti-Corruption Academy), egy nemzetközi korrupcióellenes szervezet képzési helyszíne.  

A másik ideigyekvő egy Schwarzenberg herceg volt, aki a fent kastélyra merőlegesen hozta létre a magáét.  

Ez 1703-ban kezdett épülni, hogy mikor fejeződött be, kideríthetetlen, feltételezem, nem tartott sokáig. Tervezője Johann Lucas von Hildebrandt volt. Ez is ment kézből kézbe, végül 1913-ban vették meg a Szent Kereszt Nővérei, s olyan nagy arányú fejlesztésbe kezdtek, hogy házaikkal idővel még a Kaunitz-Wittgenstein palotát is körbefolyták, amelyet – mint láttuk – emiatt sikerrel fel is vásárolták. Jelenleg ez Schwarzenberg-palota még mindig az övék, ápolási és lakóotthon. Figyelemre méltó nagy, kovácsoltvas kapuja.

(Persze jogosan mondhatjuk, hogy amennyiben ez palotának épült, mit keres egy belőle a tér közepébe kinyúló kéttornyú barokk templom? Csináltak maguknak egy ilyen a szerénytelen magánkápolnát a Schwarzenbergek? Nos, nem: úgy olvastam, bálterem volt, ebből készített templomot és annak új homlokzatot 1957-1959 között Ladislaus Hruska építész. Bemenni nem lehet, kár rázni az ajtaját, csak a zárdán át, de úgysem engednek be, ez a nővérek magánterülete.)

Nem is találhattak volna jobb helyet a mellette lévő virágoskertben Ferenc József büsztjének:  

Van még ennek közelében két szobor, amit érdemes itt megnézni, tessék, bemutatom őket. A zárda mellett, az út túloldalán egy találunk még egy fura kőszobrot, ami egy szárnyas oroszlánt ábrázol. Mit keres itt Velence jelképe?

A dolog még érthetetlenebbé válik, ha megtudjuk, hogy a nevezett állat eredetileg a bécsi Déli Pályaudvar dísze volt 1873-ban, onnan került ide 1959-ben. A válasz ennyi: Szent Márk oroszlánja arra akart utalni, hogy a Déli Pályaudvarról induló vonatok Velencében kötöttek ki, az volt a végállomásuk. A pályaudvart a II. világháború lerombolta, a maradványokat el kellett helyezni, s az egyik oroszlán (mert ketten voltak) ide jutott.  

Egy utcasarokra tőle egy bronzhölgy érdemel figyelmet, akinek a kézmozdulata eléggé félreérthető, mert úgy tartja a karját, mint aki szelfizni készül.

Pedig ő Afrodité, aki még szökőkútként is tud funkcionálni,  ha hagyják. Henri Chapu (1833 – 1891) szobrász csinálta, de ez is adaptált szobor, mert a bécsi Rothschild-palotát díszítette, 1983-ban csináltak itt belőle szökőkutat.

Tényleg ennyi a város, semmi több. Az uralkodói és főnemesi nyaralások nem hozták meg Laxenburgnak a nagy gazdasági fellendülést. Volt a Habsburgoknak nyári kastélya (Schönbrunnak hívják), ez a hely, akárhogy osztjuk-szorozzuk, mindig a jó másodosztályú célpontjuk maradt, ki-kijártak ide, de csak ebből nem tudott felvirágozni a környék, különösen az után, hogy I. Ferenc utódai nem folytatták elődjük tájépítészetét. Ezért a városkára azt kell mondani, hogy jelentéktelen, ma nem roskadozik a túláradó jólét terheitől, ha ez a kastélykert nem lenne itt, az ember félálomban kocsikázna át rajta, annyira unalmas.

A harmadik kastély a Blauer Hof, avagy Kék Udvarház.

E néven először 1544-ben hívták, tehát állt itt valami. Mai állapotát 1710-1720 között nyerte el, első gazdája Friedrich Karl Schönborn volt, aki a birodalom alkancellárjaként funkcionált. Áttervezője ennek is Hildebrand lett.  Az 1750-es években Mária Terézia vette meg, ez lett a nyári palotája. (Hogy pontosan melyik évben került a tulajdonába, sehonnan sem tudtam kideríteni, nemhogy a hivatalos honlapról.) De minek kellett neki ide kettő?

Nos, a császárnő szinte megállás nélkül szülte a gyermekeket, aminek következtében egyre zsúfoltabbá vált a Régi Kastély, kellett a hely az ide látogató népes famíliának és a kiszolgáló személyzetnek. Teréziánk 1756-tól Nicolo Pacassi udvari építésszel alakíttatta át az épületet, meghosszabbította annak szárnyait, s a bejáratot a mostani főtér felé nyitotta meg, kiépültek a kert felé néző hátsó traktusok is.  

E kastélynál jelezni kell azt, hogy itt született 1858-ban Rudolf trónörökös, és a tévedések elkerülése végett: nem a tavi kastélyban, a Franzensburgban, hanem e falak között töltötte Erzsébet és Ferenc József a mézesheteit 1854-ben. Az I. világháborúban katonai kórház volt, viszont 1917/18-ban IV. Károly itt rendezte be a főhadiszállását. Követte e jó szokást a II. világháború után a szovjet hadparancsnokság, innen irányították Alsó-Ausztriát.

Az épület kívülről egyszerű, mondhatni, sok figyelmet sem díszeivel, sem nagyságával nem kelt, ráadásul nem is kék, az csak egykori alapszíne lehetett; belépni tilos, ott irodák vannak, mert az egész egy nagy konferenciaközpont.   

A Kék Udvarházzal szemben, a kövezett főtér túloldalán található meg az 1693-1726 között épült kastélytemplom. (Tervező: Carlo Antonio Carlone 1703-ig, 1703-tól kezdve Matthias Steinl folytatta a munkát.)

Látszik rajta, hogy nem a köznépnek, ill. nem csak annak csinálták, mivel a négy evangélista szobra vonul el a bejárat előtt, ami egy átlagos vidéki templomnál nem jellemző (művészük: Julius Trautzl):  

Ugyanakkor belseje nem „császári és királyi”, csak minimalista barokk:  

Egyetlen látnivalója egy mozaikkal kirakott oldalkápolna a bejárattól jobbra (Stephanuskapelle, merthogy Szt. István megkövezését mutatja be). Egy részlet belőle:

Ez új munka, 2009-ben került ide, egy Elisabeth u Gelu Maxim nevű személy jóvoltából, aki (valószínűleg meghalt) István nevű fiának ajánlotta fel ezt. Román művészek készítették Iaşi városából.  Ahogy innen a park bejárata felé megyünk, balra egy három boltíves bejáratú épületet látunk:  

Ez a nyilvános császári étkezések reprezentációs épülete, a Speisesaaltrakt volt (természetesen ez és többi is Pacassi műve).  

A park bejárata mögött jobbra, ennek folytatásaként a várszínház áll (Theatertrakt):  

Vele szemben egy ugyanilyen stílusú Pacassi-traktus áll. Rendeltetését nem sikerült megfejtenem, egy idő után nem is érdekelt, volt, ami volt, majd szóljon, ha valaki jobban tudja, mi ez.  

Ami a kapu mögött vár minket, azt egy névvel lehet jellemezni: I. Ferenc. Laxenburg mai látványa az ő ötlete volt, több, három évtizeden át töménytelen időt és pénzt költött a rá, ha kellett, személyesen felügyelte a munkálatokat. Amikor 1792-ben II. Lipót halála után átvette az uralkodást, megunta az addigi szűkös és fantáziatlan állapotokat, s mert nagyon tetszett neki a hely, gyorsan a tettek mezejére lépett – s a „mezőt” a szó szoros értelemben kell venni.

Mert hát miből állt ekkor a kert? Volt a Régi Kastély, meg a Kék Udvarház, meg a Színház, továbbá egy fapavilon a Régi Kastély mögötti négyzet alakú kertben, körülötte erdők-mezők. A park a mainak kb. az egynegyede volt, s nem volt benne sem tó, sem emlékhely, sem szobor, semmi. Egy szűkös, mértanilag fagyos barokk kertből állt az egész. Még méltóságteljesen bejárata sem volt. Most a Régi Kastély mellett található megy egy kis kőhíd, amely egy patakocskán halad át, jobbról-balról egy-egy faragott oroszlán fogad minket, épültek 1800-ban, vagyis még a kezdet kezdetén. Fenséges nyugalmú, ejtőző állatok ezek, lustán elterülve kőtalapzatukon, épp csak a nyelvük nem lóg a melegben. Nyugi, gyerekek, sugallják, most olyan helyre jöttök, ahol nem kell vadászni, sem nektek másokra, sem azok rátok, itt nincs izgalom, nem kell éberen lesni a világot, mikor akar az ránk támadni. Végy példát rólunk, milyen békésen elvagyunk mi itt:

A Régi Kastély mögött az egykori barokk park egyetlen díszítménye a Zöld Örömház (Grünes Lufthaus) volt, mint panorámatengely:

Ez kínai pagodára emlékeztet. Pihenőhely volt Mária Teréziának, étkező- és kártyaszalon vadászatok utánra. Eredetileg teljes kilátást nyújtott a parkra: nyolc út csatlakozott belé az erdőkön át.  Tervezője Jean Pierre Beaulieu volt, 1755-ben épült fel. (Más források szerint 1760-ban, de nekünk ez most teljesen mindegy.)

Ahogy az I. Ferenc által inspirált tájépítészet elkezdte felfalni a környező erdőket és mezőket, a Zöld Örömház a park délkeleti perifériájára sodródott. A beletorkolló nyolc sétatér többségét szelíd akarnoksággal benőtte az erdő, s kilátás sehová sincs belőle, csak a már jelzett utakra, amelyek egyformák. Egy kis, elhagyott tisztás közepén búsong céljavesztetten ez a különben jól karbantartott (és, mivel fából van, állandó karbantartásra szoruló) pavilon. Pedig festmény is van a mennyezetén. (Vinzenz Fischer, 1766.)

Azt ábrázolja, ahogy a Diana kedvenc őzét megölő Agamemnon király ellen támad a dühös istennő a mennyekből két szarvas által vontatott harci szerekén. Meggyőzi Aioloszt, a szelek istenét, hogy ne engedje tovább a király hajóját Aulisból, s ott bóbiskoló Neptunus (Poszeidon?) is mellé áll (ül), mert álmatagságával azt jelzi, hogy ő meg tengeráramlatot nem ad a hajók távozásához. Diana követeli Agamemnontól, hogy lányát, Ifigéniát áldozza fel neki – ő is ott van a képen két barátnője társaságában. (Azt már nem mondja el a freskó, hogy végül is mi történt a hölggyel. A befejezés a mítosz az volt, hogy megkegyelmezett neki, viszont Aulisban papnőjévé tette őt.)

Ferenc bevezető mozzanatként egy masszív, immár kőből épült Concordia-templommal egészítette ki a fenti szűkös hagyatékot. (Cavaliere Guiseppe Alessandro Moretti, 1795.) (Concordia a megszemélyesített egyetértés istennője volt a legfőbb lények és az emberek között. I. Ferenc nyilván úgy gondolt magára, mint az istennő földi helytartójára, hogy ti. ő a felvilágosult uralkodó, pozitív ellenhatása a francia forradalom szörnyűségeinek.)

De ennek sem volt több funkciója, mint a másiknak. Bár kör alakú, ez is nyolc utacskának akart szabad látást adni. A felvilágosodás korában, az empire, meg a klasszicizmus alatt is több ilyet kis körszentélyt emeltek a fogalmat megszemélyesítő istennőnek. De ennek is az lett a sorsa, mint a Zöld Örömháznak, mert nemsokára megépítették a parkot átszelő csatornát, s annak túloldalára került, ez a terület már tényleg a határban van, s most számkivetve áll ott, nem is nagyon látogatja a nép.

Ferencnek az volt az elgondolása, hogy az akkoriban divatossá váló angolparkká fejleszti fel a területet. Ez azt jelentette, hogy a nagy facsoportok között széles és hosszú mezőket hagyott, most is ebből áll a park.  Ne keressünk sehol mértani világossággal kialakított virágágyásokat, mi több, virágokat sem, csak azok jutnak nekünk, amelyek tavasszal a fák aljában sárgállnak és fehérlenek, elveszve a fűben és az árnyékban.

A hely jellegzetessége pontosan az, hogy olyan, mintha a természetben járnánk, csak éppen minden láthatatlanul rendben van benne tartva, világosan elhatárolva egymástól az egyes tájelemeket, vagyis az erdős facsoportokat a tisztásoktól, s időnként egy-egy vízfolyás kanyarodik végig közöttük.  Parlagfű, gyom, gaz nincs, viszont töménytelen mennyiségben szaglik a medvehagyma. Jellegzetes fákban sem csodálkozhatunk: ez nem egy arborétum, bár annak is ki lehetett volna építeni. Főleg a hatalmas, kérgevesztett platánok azok, amelyek mélázásra késztetnek minket, már csak azért is, mert ilyen vastag törzzsel már több, mint száz éve állhatnak itt. Tiszteletet nekik!  

Viszont van északon, hátul egy hatalmas tó. Nézzük meg (ha már elvetődtünk a Concordia-szentélyhez) az ezt tápláló csatornát!

Ez a Forsmeisterkanal. Ferenc azért építtette, mivel az Schwechat folyó minden évben elöntötte az erdőt, s szabályozni kellett a vízhozamát, erre pedig azt látta jónak, ha vízgyűjtőnek kialakít egy hatalmas tavat a park északi végén. Ezt kellett táplálnia ennek a csatornának, s egyben levezetni a fölösleget a folyóból. 

A vízben nem találtam élet nyomait. Egy béka brekegése volt csak, ami arra utalt, hogy van ilyen, hal azonban nem hűsölt benne. Mintha csapvíz folyna a nyílegyenes mederben.

Mellette ballagva egy kis sziklaszigetecskét látunk pallóval. Ez semmiféle célt nem szolgál. 1798-ban betelepítettek ide egy „halászfalut” (Fischerdörfl), vagyis néhány kis faházat, ellátva azokat látványos halászati felszerelésekkel (csónakkal, hálókkal, iszákkal, horgokkal), s a felségek itt figyelhették az alkalmazottak nekik prezentált vízgazdálkodását. Ez persze nem lakóhely volt, mert a házakat eleve festményekkel pingálták ki. Ezekből semmi sem maradt, csak a satnya sziklák, meg a mögötte lévő kis csatornakanyarulat.  

Tovább haladva, a park északi vége felé van a „vízesés”.

Ami enyhén szólva is túlzás, merthogy ez nem mást, mint egy mélyített meder, amelybe a csatorna szikrázó, széles sugárban dobja le a vizet:  Építésekor (kb. 1802) nem volt rajta híd, csak két oldalt a szfinxek. A hidat, ahogy olvastam, csak a múlt század elején építették ide, ezzel teljesen elrontva a hatást, mivel most úgy néz ki az egész, mint valami duzzasztómű, holott nem az. A víz mellé természetesen a tengeristen (Poszeidon, Neptunus) jár, aki komor tekintettel nézi a habokat és a csillogást:  

Ha innen jobbra tekintünk, egy régi kaput látunk a fák között: ez volt a park egyik bejárata. Mivel azonban az folyamatosan terjedt, ezt meghagyták romnak.  

A vízeséstől balra található meg a Ritterspiele, a „lovagi játékmező”.

Ennek eredete 1791-ből indult, amikor megrendezték a parkban az első, középkort felidéző lovagi játékokat, a főszervező természetesen I. Ferenc volt. De hogy ez éppen itt történt-e meg az esemény, tisztázatlan. A jelenlegi helyet 1799-ben tervezték ide, 1802-ben fejezték be. A lovagi játékok kikoptak belőle, a lovasbemutatók (pl. különböző országok lovasságának a felvonulása) került a pástjára, de volt, hogy „római futamot” tartottak benne Ben Hur-módra.  

A középső, kiemelt részén volt az uralkodó és a meghívottak páholya, ahová elől, külön lépcsőn lehetett bejutni; a többiek körbeállhatták a pályát, ami 100 méter hosszú, 50 méter széles.

Az épületek belsejében (most) semmi nincs, be is van kerítve az egész, nem lehet bejutni. (Már akinek.) A bejárati kapukat a verseny részvevői számára készített inspiráló lovagszobrok díszítik. Hátul pedig címerpajzsokat tartó oroszlánok ágaskodnak, jó középkori módon:

Ha a tó felé haladunk, a csatorna fölött meredeken ívelő Gót-hídon megyünk át.

Ezt 1803-ban kezdték el építeni, s 1809-ig tartott.   Díszítése csak a címerek fölött álló vért és sisak, a hatalom jelképeként pedig – nem, nem egy bunkó, hanem egy buzogány. Bár végül is ugyanaz.  

Tovább haladva magas sziklákat látunk magunk előtt. Ez a Grotte (barlang), ami egy meredek álsziklafalakkal bezárt tórészlet. 1801-1812 között épült, annyi volt a célja, hogy kilátópontot nyújtson. A barlangocska (egy lyuk) közvetlenül teteje alatt van. Évek óta nem lehet feljutni rá, mert tatarozzák, bár munkának semmi nyomát nem láttam benne.

E helyütt kétfelé fordulhat a vándor: vagy a kastélypark további részét akarja megtekinteni, s akkor délnyugat felé indul, vagy a Franzensburgot, a szigetvárat, s akkor északnyugat felé. Én most a déli utat követem.

Végre itt állunk hát a mesterséges tó partján. Tekergős, szeszélyes partú víz ez, 25 hektáros felülettel, átlagos mélysége 1,5 méternél nem több, szóval belefulladni nem nagyon lehet. 1798-ban kezdték el a meder kialakítását, ami azt jelentette, hogy a rajta lévő hét sziget közönséges mező volt, a meder került alájuk. A tó mai, végleges alakját 1841-ben érte el. A túlsó végén található mögött található meg a tó lecsapoló zsilipje, amely visszaereszti a vizet egy csatornán keresztül a Schwechat folyóba. Roppant látványos, egykor az uralkodók hajói úszkáltak benne, s szórakoztatták a meghívottakat madárvadászattal. Erre ma is lehetőség van. Kétféle csónakot lehet kibérelni max. egy órára. Az egyik a pedálos, a másik elektromos motorral bír. Az utóbbit javaslom, mert lábhajtással bejárni az egészet nagyon fárasztó dolog.  

Sajnos, az élővilág szempontjából a tavat is üresnek találtam: összesen néhány óriásira nőtt pontyot vettem benne észre, akik a látogatók kenyérhéjait nyeldekelték, egyébként sem béka, sem sikló, sem más kisebb hal nem él meg benne. Még hattyú, liba, réce sem, ill. ez utóbbiból láttam pár darabot, de egyébként semmi. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a vízben nincs élet, mert a vadkacsa is csak olyanból tud táplálkozni, ahol van kedvére való élő anyag. Itt meg eszerint nincs. Megjegyzendő, hogy az egész parkban nem találtam az emberen kívül egyetlen élőlényt sem, még mókusok sem szaladgálnak az utakon. Ehhez képest nagy meglepetés volt, hogy az egyik facsoportból a másikba egyszer csak átfutott egy őz. Hogy került ez ide? Rejtély. (Viszont legalább vaddisznó nincs.)  

Ha már itt vagyunk a tó központi részén, láthatjuk a Franzensburgot, vagyis a Ferencvárat, de erről külön poszt szól, benne a világ legszánalmasabb idegenvezetésének bemutatásával. Elhagyjuk a büfét, elmegyünk a ladikolni vágyók kanyargó sora mellett, s vessük be magunkat az erdő nyugati részébe. Itt négy látványosság vár minket – bár ez a főnév túlzás az eredményeket tekintve.  

Egyrészt itt van a Haus der Laune (Hangulatház), vagyis hát a romjai.

1798-ban épült tarkabarka, nyugtalan faldíszítésekkel ellátott, mai értelemben egzotikusan eklektikus egyemeletes épület volt. A furcsaságok múzeumaként funkcionált, pl. volt benne egy konyha, amelyet kis ördögök díszítettek, egyik szobában egy medikus és családjának a szobrai voltak otthoni állapotukban, de a központi rész a földszinten egy kis játékterem volt; az emelet egyik szobájában hangszerek és hanggépek szórakoztatták a népet, még a padló is kottákkal volt kirakva, de volt benne könyvtár és galéria, mi több, még egy borospincét is berendeztek itt (igen, az emeleten). A toronyból természetesen volt kilátás. Szóval egy vegyes összevisszaság volt, e korban ez is divat volt, ezzel akarták bemutatni, hogy a világot a feje tetejére lehet állítani, ne fogadunk el mindent adottnak, amit készen ád nekünk a sors. (Ezért volt borospince az emeleten, s ördögszobrok a konyhában.) Lett is miből rabolniuk a franciáknak 1809-ben. Ez után úgy-ahogy kijavították, de széthordott belső berendezését nem állították helyre, mint ahogy a külső falazat festését és díszítéseit sem. Így állt itt, értelmetlenül, aztán jött a II. világháború, amikor újra megrongálódott; de az emeleti része még állt, aztán csendben az is összeomlott néhány évtizede. Most céltalan rom, körbekerítve, merthogy életveszélyes.

Közelében áll a Rittersäule (Lovagoszlop, 1798).

Oszlopfője egy lebontott kápolnából került ide (Capella Specioza Klosterneuburgból), s már hétszáz éves. A többi része a lovagság szobrászati dicséretéről szól. Eredetileg itt egy nagy tisztás volt, tehát fenségesnek minősült a látványa; ma már nyersen körbenőtte az erdő, elveszik a fák között. S hol vannak már a lovagok?   

A Rittergruft nevű, építészetileg értéktelen helyen voltak, még mindig kifelé haladunk a kert mélyéből:  

Úgy néz ki, mint valami görbe hátú lóistálló (20 m hosszú, 8 m széles). A belseje átlátható, lezárt és üres. Eredeti neve Rittergau (Lovagsír) volt, valamikor 1790 körül épült, és jelképes sírja volt úgy általában az osztrák és Habsburg-párton álló lovagoknak. A bejárat fölött XV századi spanyol-osztrák címer állt, a belsejének a végén festett üvegfal eresztette át a napfényt (XV. század, áthozva ide a steyri plébániatemplomból), állítólag gyönyörű látvány volt, ha megfelelő napszakban jött hozzá a vándor; a falakon régi szentképek voltak, keretben, olajjal festve; a talajban pedig jelképes lovagsír, amit Mauerbachból hozattak ide. Ma már teljesen ki van ürítve az egész: az üvegfal és a képek elkerültek innen, a falfestés lepergett, a lovagi sír pedig a vár belsejében található meg a falba ágyazva. Még a Habsburg-címer is elment az ormáról. Teljesen értelmetlenné vált az egész, talán kocsibeállónak lehetne használni, ha autóval közlekedni lehetne itt.  

Jóval a tó nyugati vége felé gyalogolva (itt már tényleg alig jár valaki) egy hatalmas mező közepén egy három oszlopon álló építmény bámul ránk. Olyan, mint egy galambdúc, csak nagyban…

Nos, nem tévedünk, tényleg az: itt valamikor egy mintagazdaság működött (zöldségek, kisállatok, kecskék, tehenek), természetesen ez is I. Ferenc ötlete volt, készült 1798-1804 között. De nem volt gazdasági funkciója, műparaszti dísz volt, ahová időnként a császári család kijött, hogy „érezze a falut”, persze, ezüst étkészlettel, damasztabrosszal és szalvétával. Aztán megunták, felszámolták, ez maradt belőle. És igen, ez egy galambdúc… (Taubenschlag).  

Az utolsó sziget felé tartunk: ez a Marianneninsel, ahol a Mariannentempel (Mária-templom) épült fel. Ez a legkésőbbi mutatvány a parkban. A sziget I. Ferenc teremtménye, aki 1809 után elkezdte kiterjeszteni a vizet ebbe az irányba is, s körbeásatta ezt a földdarabot. Az így létrejött itt 1840-41-ben épült fel a templom V. Ferdinánd feleségének, Mária Annának a tiszteletére. Valamikor híd kötötte össze a szárazfölddel, most nem lehet rá bemenni, még hajóval is nehézkesen. Mögötte ott van egy igazán autentikus rom:  

Nem annak épült, nem, a benne lévő templomnak volt valamikor funkciója. Most a maga természetes valójában elhanyagolt, gazdátlan, nem jár oda senki, nincs is miért; bedőlt, csak a főfalai maradtak meg, s azok is elvesznek a barna faágak között. 

Kifelé haladva I. Ferenc mellszobra fogad minket egy oszlopon (Giovanni Battista Comolli, 1836).

Ezt azonnal felállították a császár halála után, a rajta lévő feliraton felesége, Karolina Augusta méltatja férjét, aki ide vonult vissza a politikai ügyek intézésétől, s neki köszönhető ez a látványvilág.  

Talán az olvasónak is feltűnt, hogy végső soron a parknak van egy furcsasága: tele van olyan építményekkel, amelyek immár semmire sem jók, s láthatólag nincs velük ellentétes célja a karbantartóknak. Ez igaz. Mert Laxenburg I. Ferenc kedvence volt, ő teremtette, de halálával (1835) a további munkálatok álma sírba szállt. Fia, V. Ferdinánd szellemi fogyatékos volt, s nagyon kellemesen elvolt szeretett Bécsében, ahol esernyővel grasszálgatott fel-alá, s boldog-boldogtalannal szóba elegyedett, vágyainak netovábbja pedig az a jó adat főtt gombóc volt egy kisvendéglőben, ahová rendszeresen kilopózott, amíg le nem szoktatták erről. Neki nem nagyon hiányzott Laxenburg. Utódja, Ferenc József viszont Bad Ischl-t preferálta, ide csak Sisi, vagyis Erzsébet királyné szokott kilovagolni Bécsből és hosszú futóköröket tenni, építkezéshez viszont nem volt pénze, mert azt a férje biztosította. Csak nem erre. Így aztán a látványosságok szép csendben kezdtek kiürülni, felszámolták, elhanyagolták és lebontották őket, már csak a bécsi polgárok jöttek ki ide grasszálni (ez a kezdetektől meg volt nekik engedve), meg a Ferencvárat nézegetni kívülről-belülről. A köztársaság nem fektetett bele több energiát, mint ami a szinten tartáshoz kellett, s láthatólag most sem az a nagy cél, hogy ebből legyen még valami a mostani állapothoz képest. Tartalmatlan, fáradt, értelmetlenné vált, csekély művészi értékkel bíró, romlott építmények mellett baktatunk el, s közben gondolhatunk a régi szép időkre, amikor itt még nagyúri, vállszalagos-egyenruhás, ármányos-szerelmes mondén élet zajlott, s nem árasztotta el a rövidnadrágos, pólós nép, amely türelmetlenül a központi büfé mellett tolong, hogy felhajtsa a sörét, meg virslit és a Debrezinert, a németesített debreceni kolbászt egye mustárral vagy curryszósszal, a maradékkal meg azt a néhány dagadt halat etesse, amelyek a part közelében tanyáznak.    Rezonálhatnánk a mostani látványra a mozgalmi dallal: „Miénk e föld/erdő, mező/, kalásza, virága/nékünk terem…” (Kalász nincs. A többi stimmt.)

Ha már bebarangoltuk a laxenburgi kastélykertet, ideje figyelmet fordítani a főlátványosságra. A tó központi szigetén áll egy várszerű építmény, amelyen messzire látszik, hogy mindenre jó, csak védelmi feladatokra nem; túl sok benne a kiugró, funkciótalan torony és bástya, de az egész olyan kicsi… Egy „kis vár” akkora, mint a gyulai, tehát van valami elrettentő ereje – ennek meg nincs.  

Nem is csoda: mert ez is I. Ferenc teremtménye volt, mint az egész park, innen is van a neve, hogy Franzensburg, azaz Ferencvár. Ahogy a parkalakítás megkezdődött, úgy rajtolt el ez is. 1798-ban kezdődött az építése, az első látogatói csoport október 1801. október 17-én érkezett ide. De ez nem azt jelentette, hogy készen lett volna, csak a főfalak álltak: mai, végső alakját 1836-ban nyerte el, vagyis I. Ferenc halála utáni évben. Addig ő maga folyamatosan tervezgette és fizette azt, sokszor személyesen felügyelte a munkálatokat. A mű mérnöke Michael Riedl volt, a „várkapitány”. Eredetileg két részből állt, két szigeten; aztán a köztük lévő csatornát feltöltötték, s összeépítették a szárnyakat. Volt olyan gondolat, hogy ide híd vezessen a park tengelyéből, de Ferenc elvetette ezt, hogy megőrizze a hely misztikusságát: kompot teremtett helyette, ami 1811-ben lett kész. Ma is működik, 0,6 € a viteldíj. Hátul van híd, de ahhoz nagyot kell kerülni – igaz, hogy e kitérő nélkül nincs értelme azt mondani, hogy ismernénk a parkot.  

Az eredmény kívülről még csak a korabeli ízlésnek megfelelő vicces, ártalmatlan álerőd, divatja volt ezeknek e korban, s gazdagéknál később is. (Ld. a Bory-várat Székesfehérvárott.) De mi értelme volt? Ebben akart volna lakni a császár? Hiszen volt már két palotája a kert elején!  

Nem, nem ez volt a cél. Ferencvár nem lakhatási célra jött létre. A császárnak az volt az ötlete, hogy kialakítsa benne családjának dicsőségcsarnokát, amelyben a főszereplővé ő maga lép elő. Ennek különös lendületet adott az, hogy 1804-ben kénytelen volt belátni, miszerint ő ugyan címe szerint választott császár (ti. a Német-Római Birodalomé), csakhogy az már tényszerűen nem létezik, ezért létrehozta az örökletes Osztrák Császárságot. (A birodalmi császári címről 1806-ban mondott le.) Ezzel az építménnyel akarta bizonyítani azt, hogy bár az Osztrák Császárság új állam Európában, azonban a Habsburgok korábbi működésének a szerves teremtménye. Lendületet adott ehhez az, hogy végül „legyőzte” (vagy inkább sikerült túlélnie) Napóleont, s innentől kezdve a „haza atyjaként” tündökölhetett. Összefoglalóan azt mondhatni, hogy az építkezéssel az új császári dinasztia iránti hűségturizmus kialakítása volt a célja. Ehhez kellett a historizáló környezet.  

Ez utóbbi – szerintem – hiba volt. Ha a Habsburgok apoteózisát akarta téglákkal és kövekkel megvalósítani, ahhoz jobban illett volna egy korabeli, „modern” építmény, fölösleges volt ezt a Disney-filmekbe, vagy világkiállítási mutatványszámba menő sikkes giccset felépítenie.

Mindegy: így alakult. Senki sem mondta, hogy I. Ferenc valami nagyon okos vagy jó ízlésű ember lett volna, még az elfogult történetírók sem veregették meg emiatt palástos vállát. Lássuk inkább a fura végeredményt.  

Kezdjük az anyagokkal. Ferenc igyekezett energiatakarékosan megoldani az építkezést. A műváracs köveit részint a Klosterneuburgan lévő, lebontott Capella Speziosa adta, de vannak benne a Waldhausen kolostoraiból is anyagok. A kastély belső berendezése is főleg lebontott és/vagy elhagyott, elhanyagolt templomokból, kolostorokból, kastélyokból szállingózott ide részletekben, beleértve ezekbe a festményeket is; Riedl elszántan vadászott az ideillő eredeti tárgyakra, s császári megbízója kérésére, hogy ezeket adják el neki, a tulajdonosok általában nem tudtak ellenállni. Néha ajándékoztak is neki ezt-azt, ha kiérezték Riedl szavaiból ezt az igényt. A maradékot persze le kellett gyártani, az emeleti magyar terem mennyezete pl. Egerből származik.  

Szemléljük meg a beltéri egységeket. Itt azonban egy kicsit meg kell állnunk, s némi magyarázatra szorulnak a következő illusztrációk.  A termekben tilos fényképezni. Ez nem azt jelenti, hogy a bejáratnál van egy tábla, rajta vörös sávval áthúzott fényképezőgép – nem, ez minden szobában ki van pakolva. Úgy féltik a látnivalókat, mintha az 51-es körzetben lennénk. (Ott őrzik az UFO-kat.) Ettől függetlenül annyit fényképezhettem volna, amennyit nem szégyellek, viszont semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy nap kapjak Bécsből valami idézést a kerületi bíróságra, fizetési felszólítással. Ezért úgy döntöttem, hogy részint Ferencvár honlapjáról, részint hivatalos portálokról szedem le a képeket. Ezekért már csak nem haragudnak meg.  

S hogy miért tudtam volna fényképezni? Mert az az idegenvezés, ami itt volt, világ legszánalmasabb mutatványaként maradt meg a fejemben.  Kalauzunk egy hatvan év körüli, halálosan fáradt, unott, lelketlen és közömbös úriember volt, szakállban, akinek láthatólag élete tragédiája volt, hogy naponta ötször a vállára kell vennie ezt a keresztet. Összegyűjtötte a népet a bejáratnál, ahol két borzalmas minőségű, bamba, festett gipszkatona állt a landknetch-ek reneszánsz szerelésében. Közéjük plántálta magát, majd németül, magyarul, angolul, csehül és szlovákul felajánlotta, hogy aki akar, kaphat tőle audioguide-ot, vagyis fülhöz szorítható készüléket, amelyben egy hang gombnyomásra eldarálja, hogy ahol vagyunk, mi van. Egyszer használtam ilyet, a varsói Zsidó Múzeumban, akkor elegem is lett belőle, mert a szövegre figyeltem, és nem a látnivalókra. Tehát mi nem kértünk. Viszont mindenki más igen, kivéve néhány német turistát. A látogatók fele egyébként magyar volt. Eredmény: mindenki bekapcsolta a készüléket, s öt perce múlva mást sem lehetett hallani, mint a gépekből kiáramló beszédet, amely leginkább olyan volt, mintha harminc ember motyogott volna magában. Ezek után elindultunk. A gépek terelték a népet, nem az idegenvezető. Ő minden teremben megállt, s elkezdte letekerni az odaillő szöveget, szeme üres, hangja fásult volt, mozdulatai minimalistán letisztultak. Viszont, mert szinte mindenkinek a fülén ott volt a miskulancia, senki sem figyelt rá, mi több, a társaság szabad molekulák módjára elkezdett összevissza mászkálni, egyesek lemaradtak, mások behatoltak a következő termekbe, ilyenkor össze kellett őket szedni és visszaterelni, csak éppen nem hallották, hogy mit akarnak tőlük, mert a gépre figyeltek. Végül az úr feladta, s már csak vonszolta magát egyik teremről a másikra, nem tudott még szemkontaktust sem teremteni a csoport tagjaival, mert ő volt az, akit a kutya sem érdekelt. Egyszerre volt lehangoló és röhejes az egész: volt egy ember, aki el akarta látni a feladatát, de nem hagyták, s röhejes, mert a géppel a fülén mindenki úgy viselkedett, mintha távirányítás hatása alatt lennének. Így hát szegény idegenvezető annak a pár németnek magyarázott valamit, akik figyeltek rá. De azokat meg untatta az élettelensége. Volt szoba, ahol gyakorlatilag magában beszélt…  

Első helyiség a bejárattól balra lévő fegyverterem (Waffensaal), amelynek fehér falain geometriai alakzatokba rendezett dárdák és kardok a bécsi császári arzenál lerakatából, meg legatyásodott grófi kastélyokból kerültek ide, mint történelmi hadikacatok.

Eredetileg nem itt voltak elhelyezve, ide kb. 1830 körül kerültek át egy másik teremből. 1871-től kezdve még csökkentették is a számukat, mert egy részüket átszállították a bécsi szépművészeti múzeumba. Középütt II. József háromnegyedes méretű lovasszobra. Hogy honnan került ide – ki tudja?

Utána következik egy kör alakú márványterem, ahol a korábbi Habsburg-uralkodók valós méreteket szintén háromnegyedes arányban súroló szobrai állnak minket körbe, természetesen Ferenc uralkodásáig bezárólag.

Úgy olvastam, hogy egy részüket Peter és Paul Strude alkotta meg 1696-1715 között, s nem itt álltak, hanem Bécsben, egy könyvtárban, majd a Belvedere Palotában, innen hozatta őket ide I. Ferenc, majd maga is faragtatott hozzájuk még párat.  

A következő termek egyszerre fenségesek, unalmasok és csüggesztőek. Fenségesek, mert a falak másból sem állnak, mint nehéz, geometria mintájú, leveles ónémet faragványokból, a mennyezetek pedig mélykazettásak; minden sötétbarnában úszik; élénkítő látványt csak a színes, festett ablakok adnak. S mindezt kb. 5 méteres belmagasságú terekben, amely egy kastélyhoz képest nem túl impozáns méret. A faborítású falakon harmadosztályú festők negyedosztályú festményei csüggnek, mintha zsibvásáron szedték volna össze őket, a fakó portrék minősége leginkább arra a Ferenc József-olajnyomatra hasonlít, amelyet Švejk kocsmájában összeköpködtek a legyek.

A termek tartományok szerint tematikusan vannak összeállítva, bár én ezt nem kifejezetten tapasztaltam: kissé zavaros történelemszemlélettel lettek egymáshoz társítva a portrék. Az emeleten lévő magyar teremben sincs semmi érdekes, ugyanaz, mint lenn. Egy pozsonyi koronázási festményre emlékszem belőle. Egyik terem olyan, mint a másik, még akkor is, ha az egyikben van egy trónszék baldachinnal. Itt sosem trónolt senki.  

Ez alól kivétel a Lotharingiai terem (Lothringersaal), amelynek falain végre nem fa van, hanem selyemtapéta, oldalt a Habsburg-Lotharingiai család addigi jelesebb tagjai, élükön természetesen I. Ferenccel, aki mellett két fia áll: jobbra tőle a majdani V. Ferdinánd királyunk, a másik oldalon Ferenc Jóska apja, azaz Ferenc Károly főherceg.

Ők hárman folyamatosan előkerülnek amúgy is mindenütt, különösen a Ferenc és Ferdinánd testvérpár. Nem mondom meg, hogy hol vannak, tessék megtalálni őket. Látszik, hogy a festők minden megtettek Ferdinánd értelmes emberi leképezése érdekében, de ők sem tudtak mit kezdeni renyhe, bávatag arcával és élettelen szemével, minden képen úgy néz ki, mint aki éppen állva aludni akar. (Az I. Ferencről szóló középső képet vagy Friedrich von Amerling, az udvari festő készítette, vagy utánozták a híres, ülő császári portréját. Mert a stílus, színkezelés, minden ugyanaz.)  

Én magam egy másik teremben egy nagy festményre is felfigyeltem, ami Lipót és Szobieszky János összejövetelét ábrázolta a felszabadított Bécs alatt. Rondán végződött találkozó volt, de a méretes képen még csak a bevezető képsort látjuk. Persze mellette se név, se cím, se dátum. És ez is kopottas.  

Az udvarra nem kell figyelmet fordítani, kavicsos kis semmiség, középütt egy álkúttal, vagy valódival, amit betömtek – mindegy. Még idétlen látványosságként mutogatnak egy templomos lovagnak beöltöztetett fafigurát egy kőteremben, amelynek fél karját mozgatni lehet azzal a pedállal, ami a bejárat mellett van. Ilyenkor csörög a lánca. Hihetetlen, hogy az emberek miben tudják örömüket lelni – már rég elmentünk, amikor még mindig nyomkodta a tömeg a pedált. Az erről szóló képet a jó ízlés nevében nem rakom ki.   

Az idegenvezető még megmutatott nekünk az egyik teremben egy fából készült körasztalt, amelynek a közepén körbepörgethető fémpálca lebeg. 24 rubrika van az asztal szegélyébe festve-vésve, mindegyikben valami magvas aforizma olvasható. Hogy pontosan mire jó a tű megpörgetése, nem tudni, mint ahogy azt sem, hogy mi van akkor, ha valahol megáll. A melki apátságból került ide, valami társasjáték része lehetett.   

Ezekkel a látványosságokkal a vár elérte végső fejlődését, mert Ferenc halála után a további dicsőségek emlékeinek felhalmozása abbamaradt. Utódja, a már említett I. Süsü semmivel sem járult hozzá a birodalom fejlődéséhez, személyisége csak elmekórtani körökben kelt érdeklődést. I. Ferenc József meg mit tudott volna önmagáról ide pingáltatni-faragtatni? Jó, Novarát igen – nagy dolog volt legyőzni Európa egyik legkisebb államát, amelyik aztán mégis elragadta tőle Észak-Itáliát. De a dicstelen tavaszi hadjáratot? A kézcsókot I. Miklósnak? Csatajeleneteket Solferinóból, Magentából, Königgrätzből? A kínos magyar kiegyezést? Miksát, aki kivégzőosztag előtt csuklik össze Mexikóban? Rudolfot, az öngyilkost? Egyedül Boszniát vehette volna elő, de elég sovány haditett volt bevonulni egy kiürített tartományba. Ferenc József nem forszírozta hát az ügyet Laxenburgban.  

Nem volt mit.

Gurultunk haza Brünnből, s útitársam felveté, hogy ha már itt megyünk el Znojmo mellett, ugorjunk be oda kicsinyég. Estefelé jár az idő, az igaz, de mit vesztünk ama két órával, amit eltöltünk ott? Még elcsíphetjük a legszebb alkonyi fényeket, akkor a legsejtelmesebbek a falak, amikor vöröses barnába öltözködnek. Hát legyen; bekanyarodtunk Znojmóba (régi, általunk jobban ismert német nevén Znaimba), hogy megnézzük a világhíres panorámát.

Mert Znojmónak ez a nagy látványossága: a várfal, amely a Thaya folyó meredek völgye fölött három ágban nyúlik ki. Középső része az, amely a Szent Miklós-templom és az árnyékában meghúzódó Szent Vencel-kápolnát tartja; két oldalt két kikönyöklő erődfokról lehet rájuk pillantgatni, de mindegyik átfogó panorámát biztosít a völgyre, s egymásra is. Hát ezért dőlnek ide a népek, másért – sajnos – nem. Pedig a városnak vannak további kedves értékei, apróságok, szöszmöszök, de a turizmus számára csak ez a három várfal a fontos, mert ezek a jó fényképtémák. Mi csak az idő hiánya miatt szemléltük meg ezt, de én még vissza fogok ide térni, hogy a városról további érdekességeket meséljek el. Most azonban maradjunk a könyököknél.

Znojmo főterén parkoltunk le. Augusztus vége volt, unalmas hétvégi alkony. A nagy, kopár, kövezett téren sehol egy ember… Pedig ez tényleg a belváros, van itt tűztorony is! (A volt tanácsháza tornya.)

Mielőtt arra a szorongató érzésre jutottunk volna, hogy itt neutrontámadás söpört végig, előbóklászott valahonnan két rendőr, s ebből megértettük: itt még van élet! (A következő két fotó útitársamé: T.M.F.B.S.)

Elindultunk a főtéren át a vár felé, ahol két kislány egy mozgóbüfében fagylaltot árusított. Hogy kinek és miért pont itt és ilyenkor – rejtély volt. De a fagyi finom. Én nem ettem, útitársam elmondásában közlöm e élményt.

A vár bejáratánál egy sörgyárra bukkanunk. Nocsak. Sörgyár, itt, a város közepén, műemléki környezetben, mindennek a tetején? Mikor kerül ez ide?

1709-ben. Az 1050-ben épített s folyton fejlesztett mord vár addigra már minden stratégiai jelentőségét elvesztette, elkezdték lebontani a falakat, szóval, nem sok mindent találunk a páncélos középkorból. Ekkor kezdett idetelepülni a városban 1278 óta működő sörgyár, amely felfalta a vár területének egy részét. Hivatalosan 1720 óta főzték és mérték itt a sört. A katonaság végleg csak 1725-ben vonult ki a többi területről, arra meg Fischer von Erlach építtetett magának egy háromszárnyú barokk kastélyt. (Ma múzeum.) A serfözésre vonatkozó múlt idő jogos: mert már nem. Ahogy olvastam, a környezetvédőknek elegük lett abból, hogy a gyár teherautói szétbarmolták a kövezetet és a repedeztek miattuk a műemléki falak, ezért a gyár 2005-ben csendben elhurcolkodott innen Brünnbe: ott termelnek, ott palackoznak. Hogy a régi dicsőség hátrahagyott helye mire jó most, nem tudom: élettelennek tűnt az egész, olyannak, mintha itt semmi sem lenne a múlt emlékein kívül. Talán majd egyszer múzeumot fognak nyitni benne.

Mellette egy vékony, szinte ösvényszerű kőjárat indul ki a vár első fokára, oda, ahonnan a legtöbb fénykép készül. Felmegyünk egy toronyba, ott vár ránk egy információs pult, de amúgy az átjárás szabad. Ha innen egy lépcsőcsigán leereszkedünk, máris ott vagyunk a sík téren, a vár egyes számú fokán, s lehet gyönyörködni a látnivalókban.

Mielőtt azonban ebbe képileg illusztrálva belemerülnénk, nézzük meg a Szent Katalin-kápolnát a bástyafok közepén, amely egy kiugró sziklán gunnyaszt. Ez egy rotunda, vagyis kör alakú imahely, cseh neve is ez: Rotunda svaté Kateřiny.

A történelemtudomány még adós azzal, hogy pontosan mikor jött létre, de mindenki az XII. század első felére datálja. Benne a szintén eme korszakból, tételesen 1134-ből származó falfestmények vannak, amelyeket, mert záróra volt, nem tudtuk megnézni. De mi úgyis a panoráma miatt tértünk be ide… A rotundát 1555-ig egyházi célokra használták, de a hívek valahogy nem tudtak vele igazán azonosulni, fura, szokatlan formája miatt Pogány-várnak nevezték, azt hitték, hogy még a kereszténység előtti időkből maradhatott itt. Az XVI. sz. közepén hirtelen megtorpant a hitbeli lendület (reformáció!), s megvette a város. Azonban a rotunda e tájban még nem volt ilyen magányos, mint most; ilyenné akkor lőn, amikor 1709-ben elkezdték építeni mellette a sörgyárat, s lerombolták a körülötte ágaskodó falakat. Ím, a gyalázatos vég: istálló, műhely, majd táncterem és sörbár lett. Csak 1888-ban kezdték el rekonstruálni addig elhanyagolt freskóit. Jelenleg csak látványosságnak számít, belépti díj ellenében megtekinthető.

Akkor jöjjön a várva várt panoráma! Először is a főlátványosság kell nekünk, a két templom:

Alattuk van a Thaya folyó völgye. Jobb oldalon két magas, fával borított domb között a felduzzasztott víz kéklik. (Ezt máshonnan fényképeztem le, a Szent Vencel-kápolna oldaláról.) 

Ide valami jó kis szabadstrandot lehetne elképzelni, de nem láttam erre utaló jelet. Talán a horgászok értékelik a leginkább a látványt. Hal lehet bőven. (Csehország tele van tavakkal, a többségük mesterséges, az XVIII. században futott fel a halgazdaság, ezért is van a cseh ételek közt annyi pontyos, csukás, harcsás finomság.)  

Velünk szemben lankás domboldalak zöldellnek, rajtuk kis házakkal. Mondhatnánk erre, hogy zártkerti övezet, s ezzel nem tévedünk sokat. Bukolikus a hangulat az apró, mármint felülről apró építményekkel, de ez még a város része, ám láthatólag nem sok köze van a belterülethez, inkább pihenőövezet.

Nem tudom, hogy hol halhatott meg a mi Zsigmond királyunk 1437. december 9-én, amikor éppen a várba bezárkózó feleségét, Cillei Borbálát akarta a családi béke helyreállítására bírni a diplomáciai eszközök kimerülése után, magyarán: épp zordan ostromolta a várat. Zsigmond már öreg volt és fáradt, betelt az ideje. Felvette az utolsó kenetet, misét rendeztetett a lelki üdvéért, letelepedett trónjára, felöltötte a császárságának kijáró öltözetet, aztán egy nap múlva teljes uralmi felszereltségben örökre elszunnyadt. Lehet, hogy a vár másik oldalán történt a dolog, erre még nem jöttem rá. Én azonban itt, e dombok között képzelem el ezt az eseményt.

Mint ahogy azt is itt képzelem el, ahogy 1304-ben fejjel lefelé lógott a sátrában. Akkor éppen nem a feleségével, hanem a cseh királlyal, ill. annak egy helyi érdekeltségű rablólovagjával volt baja neki, meg az osztrák hercegnek, ezért (magyar seregekkel együtt) ostromzár alá vette a várat. A viadal több szempontból is eredeti volt, mivel cseh földön itt vetettek be először ágyút. Sokol lovag, teljes nevén Lamberg János és pusztításban hű társa, Kunstatt Henrik (más néven: Hynek) eredi módját találta meg annak, hogy elvegye a császár-király kedvét a további piszkálódástól. „Sólyom” és „Sovány ördög” (ahogy nevezték őket) hordókban halmozta fel az ostromlott vár lakosságából kiürült bélsarat, s ezt legörgették az ellenség táborába. Az egy dolog, hogy a szétszakadó ócska hordók büdösek voltak, de nem ez volt a cél, hanem a vérhas kiváltása. Tökéletes volt a siker: Zsigmond éppen úgy elkapta a nyavalyát, mint a vele együtt harcoló IV. Albert osztrák herceg. Amikor már nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy dögrováson vannak, Bécsből hozatott nagyhírű orvosuk (nevét nem tudom) eredeti kúrát vetett be. Úgy gondolta, hogy a vérhas eredménye ugyebár alul hatol ki az emberből, mert a belekbe szorul a rossz levegő; ha tehát a páciens kihányná vagy kilehelné a kórt, akkor az nem érné el a béltraktust. Ezért a két uralkodót felfüggesztette egy-egy kötélre fejjel lefelé. IV. Albert nem bírta a strapát, ő kilehelte a lelkét az első nap után; Zsigmond túlélte. Hogy az orvossal mi történt ezek után, azt nem tudom, de hogy nem kapott ezért díszoklevelet, az biztos. Zsigmond számára különben bukás volt az ostrom, a várat nem sikerült bevennie.

Lankák, mezők, házacskák… Köztük a császár fejjel lefelé, miközben hány és láza van és félrebeszél… Dögletes szag és hullák mindenütt… Fenn a röhögő rablólovagok… Hát, ez is megérne egy filmet!

De menjünk vissza, s forduljunk a két templom felé. A Szent Miklós (Chrám sv. Mikuláše), a nagyobbik, tisztes gótikus iparosmunka (építés: 1338), belülről különösebb látnivalója nincs, benn góttal vegyes a barokk, amelyre persze a sűrűsödő alkony félhomálya is rátett, bár a nyitott ajtón át sejtelmesen zúdult be a lebukó tűzgömb fénye:

Megjegyzendő, hogy tornya nem eredeti munka, 1850-ben avatták fel. Kis történelemhamisítás, mint nálunk a Mátyás-templom, de jól néz ki. A templomban ravatalozták fel a halott Zsigmondot, mert ezt a várat a halála után sikerült bevenni. Az oltára előtt a szószék egészen eredeti: az Úristen a földgömb fölött. Haladni kellett a korral... (Ez a laposföld-hívek figyelmébe ajánlom.)

Egy kis részlet még belőle:

És ne feledkezzünk el Szent Bonifác mártírról sem, akinek itt van az ereklyéje:

A több Bonifác közül ő valahol a környéken (vagy Magyarországon) szenvedett vértanúságot kb. 1007-ben, mivel a lakosság megunta hittérítési sikereit. Megjegyzés: érdemes mellette megnézni a hálatáblákat. Mind német nyelvű, csehet egyet sem találtam. Ez azt jelenti, hogy 1945-ben véget ért a kultusza. Az okokat, gondolom, nem kell magyarázni.

Mellette a kis Szent Vencel (Kaple sv. Václava) gubbaszt (1520-ból) közvetlenül a várfalon. 

Van egy kis fedett keringője, ahonnan megnézhetjük, honnan jöttünk ide:

A belseje ennek sem túl jelentős, annyi benne csak az érdekesség, hogy két emeletből áll: alul van a Szent Vencel, fenn a Szent Anna kápolnarész. Ilyen sincs sok Csehországban, sőt, a világon sem. Ez a felső rész:

Ez pedig az alsó:

Ha pedig ezen is túlmegyünk, néhány kis utcán át egy kapun keresztül kiérkezünk az utolsó teraszrészre.

Ez már tényleg az: nagy, sík parkolószerűség, csak éppen autó nincs benne, egy étterem üzemel a sarkában, egy meg alatt. Ismét megtekinthetjük a helyeket, ahonnan jöttünk, s megállapíthatjuk, hogy bár a látvány itt kevésbé meglepő, de még mindig pihentető a szemnek. 

Ez azt jelenti, hogy lepillantva észlelhetjük: szőlőtőkékkel rakták tele a domboldalt (pont, mint Kutná Horában), középén, a szalagosan kanyargó sétaúton pedig egy Kálvária-szobor áll. De erről már hadd beszéljem útitársam, T.M.F.B.S., aki így ragadta meg ezt. Fekete-fehér, de akkora már besötétedett, a táj is ilyen lett.

Mi pedig – ó, bánat! – hajthattunk haza. (Aki viszont érdeklődik az iránt, hogy mi vár rá a városban, ha még pár órán át ott marad, annak kesergő beszámolóm itt.)

Ha a Bledi-tónál akarjuk eltölteni a napjainkat, de úgy, hogy nappal is szeretnénk ott lenni, akkor adok egy jótanácsot: óvakodjunk attól, hogy a tó templomsziget felőli oldalán foglaljunk szállást. Valami turisztikai zseni ugyanis kitalálta, hogy a szigeten lévő templomocskában a semmiért nem lehet belépőjegyet árusítani, viszont az oltár előtt ott lóg le a harangkötél. Azért szedik be a pénzt, hogy a turista megrángathassa azt. Ennek következtében az egész környék alkonyatig zeng a harangszótól. Ez egy bizonyos idő után ingerültséget vált ki a vándorból… 

Maradjunk csak meg a jó öreg Bledben. A városka négy részre oszlik: a szállodanegyedre, az óvárosra, a vár alatti lévő lakóegyedre, továbbá a szállodák mögötti lakóövezetre. Az elsőn nincs mit nézni, sokaknak nem tetszik a szalagépületek látványa, nekem nem volt velük bajom, mivel némi egyszerű dinamizmust hoztak be a hajlékony színekkel elöntött, festői környezetbe:

A vár alatti óváros a domboldalon álló templomból, körülötte öreg, de szépen karbantartott házakból áll: 

Van itt továbbá egy csüggesztő buszpályaudvar; ha pedig kifelé, a vár háta mögé megyünk innen, a házak és a lakók minősége leromlik.  

A szállók és az óváros között van az elegáns rész, csak azért nem hívom villanegyednek, mert ilyenek itt nemigen vannak, inkább egy jól szituált, modern építkezésű környék. De bárhol ütjük le a sátorfánkat, a vízpart 15 percre bárhonnan elérhető; de ennyi idő alatt az egész várost át lehet szelni gyalog. 

A tó megismeréséhez egy nap szükséges, feltéve, ha az a célunk, hogy körbejárjuk. És legyen az. Mert autóval reménytelen a kísérlet: egyrészt tilos; másrészt a tónak a várossal átellenben lévő végén, ahol a szabadstrand van, kialakíttatott ugyan egy parkoló, de ott vagy találunk helyet, vagy nem, s mivel sokan gondolják ezt végcélnak, zsibbasztó torlódás vár ránk. (Már csak azért is, mert a helybeliek innen tovább akarnak menni, fel, a hegyek irányába, s nekik szintén csak ez az egyetlen út áll a rendelkezésükre.) Leparkolni egyéb helyen a tó mellett tiltva van. 

Kezdjük hát sétánkat Bled belvárosából, onnan, ahol a vár néz ránk a sziklájáról. Megtekinthetjük a domboldalon álló templomot (neogót stílus, belülről nem érdekes):

A parton előbb a városi fizetős strand fogad minket. Aztán elhaladunk egy-két reprezentatív üdülő előtt (egyik kertjében érdekes szobrokat láthatunk), az egyik parkjában épp egy kutya akar szétmarcangolni egy nőt:

Majd rákanyarodunk finoman a kikötőre és a szabadstrandra. (WC!) Előbb azonban megnézhetjük Alaksandar Zarin 2015. október 9-én felállított Mihajlo Idvorski Pupin szobrát.

A nevezett személy (1858-1935) fizikus és elektromérnök volt az USÁ-ban, és soha az életben nem járt Bledben, függetlenül attól, hogy a település 1921-ben díszpolgárrá avatta. Hát akkor meg mit keres itt? A válasz ez: 1919-ben el kellett dönteni, hogy Bled és környéke hová tartozzon: Ausztriához, vagy a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz? Pupin az utóbbi mellett kardoskodott, és propagandájával sikerült is elérni a célját. A szobor egyébként a Szerb Köztársaság adománya, a náluk lévő eredeti mű másolata. (Ebben egyébként van egy lenge kis kulturimperializmus. Merthogy Pupin szerb volt. A szoborral tehát Belgrádból jelezni akarták, hogy kinek köszönhetik azt a blediek, hogy itt még mindig szlovénül beszélnek. Nem maguknak, hanem egy szerbnek...)

Van még pár hely itt-ott, ahol bele lehet ereszkedni a vízbe, ha bátrak vagyunk, de több a tiltó tábla, mint a vízben a hullám. Innen érdemes megközelíteni a szigetet gondolával.

Nem így hívják ezeket a kb. 10 főt befogadó, egyetlen lapáttal hajtott szállítóeszközöket, de a lényegük olyan, mint a gondoláknak, csak nagyban. A viteldíj drága; de elég a végén fizetni, amikor visszajövünk. Üljünk bennük türelemmel, s ne álljunk fel, mint jelen sorok írója tette, ami miatt az egész veszedelmesen kibillent a helyzetéből, és a tó tiszta tükrét sikolyok hatották át, továbbá mindenki egymásba kapaszkodott. Mondta nekem kedvesen a dereglyés, vagy lapátoló, vagy hogyan hívják, aki maga is majdnem a vízbe esett, hogy nono, ez nem egy autó, itt nem lehet csak úgy fészkelődni. A mellettem ülő távol-keleti turisták ezek után felajánlották, hogy amennyiben átmegyek a túloldalra, ahol Anett ült, készítenek rólunk képet. Mondtam nekik, hogy ez kedves, de akkor át kell oda lépni, s megint jöhetnek a sikolyok… 

Anett teljesen kétségbeesett a fenti jelenet után. És ha befordult volna mindenki a vízbe, akkor mi lesz? Mondtam: én tudok úszni, s nincs messze a part. Jó, mondta, de ő belefulladt volna. Ugyan, feleltem, balatoni lány vagy. Igen, de nem akkor, ha 30 méter mély víz van alattam, mert már ennek a tudata lebénít. Legyintettem: édesem, ha az életedről van szó, erről rögtön megfeledkezel. A parton levetkőzünk, megszárítjuk a ruháinkat, napfürdőzőknek álcázzuk magunkat az alsóneműinkkel, aztán onnan nézzük, hogyan halásszák ki a hullákat a tóból. Alkony beálltával pedig – hogy ne legyünk feltűnőek gyűrött ruhánkban – hazasompolygunk… Meg van oldva a téma.   

A víz különben nagyon tiszta. Ha szórakozni akarunk, akkor figyeljük meg a turistákat, akik csónakot béreltek. Az egyik visszafelé fordított lapáttal hajtotta, a másik fordítva ült benne és hátrafelé kezdett el evezni, meg ilyenek. Annyira bájos, amikor a városi népek elkezdenek lapátolni… (Dilettánsok.) 

A szigeten ne számítsunk sok csodára, a hajósok is így gondolták, mert egy órát adnak rá összesen, hogy visszatérjünk. Gyalog kb. 10 perc alatt körbejárható egy ösvényen; a felső részére két lépcsősor visz fel, az egyik széles, a másik szűk, ez utóbbi indul a kikötő felől:

Fenn gondozott, füves udvarka egy Mária-szoborral, szépen rendben tartott gazdasági épületek.

És persze a templom, külön a harangtoronnyal.

Mármost kérdés persze, hogy ezek miért kerültek ide? Ki volt az, aki ide épített egy templomot: talán azt hitte, hogy vasárnap ide fog csónakázni a nép misére? Nos, a sziget a pogány időben Ziva, a szerelem istennőjének a szentélye volt, 745-ben viszont a térítések hatására fel kellett őt cserélni Szűz Máriával. A templom 1465-ben épült, a harangot 1534-ben hozták ide, padovai munka. (Az első, mondják, egy fiatal özvegyasszony ajándéka lett volna a várból, de amikor ideszállították, egy viharban elsüllyedt mindenki. A legenda szerint a tó mélyéről néha most is hallani a harangot. Ennek azért ne adjunk helyt: itt a víz kb. 30 méter mély…) 

A harangkötél a templom van, nem a toronyban. (Megjegyzendő, hogy a harang „kívánságteljesítő”, mivel közben akarni kell valamit. Biztos teljesülni fog… Apró kiegészítés még ehhez: a kérelmezőnek elszántan és őszintén hinnie kell a keresztények Istenében. A dél-koreai turisták önfeledten rángatták előttem, hihetetlen, hogy az emberek milyen egyszerű dolgokban lelik meg az örömüket. És nem akartak elmenni! Ki kellett várnom, hogy mindenki meghúzogassa a kötelet. Utána jöhettem én, hogy rácsimpaszkodjak. Naná, majd nem.) Különben a templom belseje nem érdekes, egy átlagos falusi barokk termet látunk:

A templom melletti torony tetejére nem lehet felmenni, csak félig, és ott konstatálni azt, hogy igen, látványosan működik benne az óra.

Ha ezt a két mulatságot kihagyhatónak vesszük, mert nem akarunk pénzt áldozni a templomtér belsejében pár harmadosztályú barokk oltárkép megtekintésére, továbbá arra a néhány freskótöredékre, amelyek állítólag 1470 körüli időkből származnak, akkor haladjunk tovább. 

Ma már a szigetet inkább rendezvényközpontként használják, pl. esküvőkhöz. (Akkor lesz igazi a házasság, ha a vőlegény a széles 99 lépcsőfokon viszi fel a menyasszonyát. Aki lát ilyet, majd szóljon.)

Kifelé menet még megtekinthettük a világ leghülyébb hattyúját. A szárnyas ugyanis tavasszal szépen befészkelte magát itt, de alatta sétány van, meg felette is, így aztán mást sem csinált, csak a tojásain ülve a nyakát nyújtotta és sziszegett. Gondolom, ez volt az egész napi programja. Amikor másodszor is odaértem hozzá, már elég fáradtnak tűnt. Próbáltam belőle némi élénkséget kicsiholni, ugráltam előtte és a szárnyaimat, izé, a kezeimet lengettem, de keresztülnézett rajtam. Bohócokkal nem foglalkozunk…

Amikor a hajócska visszavisz minket, a déli part felé menve maradunk az út szélén. Ha eddig megéheztünk, még előtte együnk, mert aztán a városig semmi ilyen lehetőség nem vár ránk.

Fapalló visz egy darabon a víz fölött. Itt láttam egy érdekes alakzatot a tóban:

Nem, ez nem a tavimacska, amely (mint köztudomású) a víz alatt víziegerészik. Ez egy kidőlt fa. 

Majd jön egy sétány, s fölötte a Vila Bled, a jugoszláv királyok nyaralója, s a hegytetőn Tito kormányüdülőjének az étterme és kávéháza:

A szép nagy épület fölött tekergős hegyi lépcsőn, fák árnyékában lehet feljutni a szocialista építészet hordozójához, amely természetesen Tito emlékével terhelten működik:

A látkép innen azért szép, mert pont a sziget 99 lépcsőjével szemben állunk.

A városba visszafelé a park, majd a már jelzett szállodasor és környék következik. 

A várról kevesebb a mondanivalóm. Ez a hely a brixeni püspökök vára volt 1004-től 1919-ig.  XVI. sz. elején alakult ki mai formájában: mivel sosem ostromolták meg, károkat sem szenvedett. A két világháború között a jugoszláv királyok üdülője volt, később múzeum és turistaattrakció.

Kétféle módon lehet feljutni hozzá: hátulról autóval (a vár előtt nagy parkoló van, vastag díjakkal), vagy a belvárosból egy meredek, lomboktól ernyőzött lépcsősoron át. (Erre adjunk fél órát.) Kívülről épületesebb látvány, mint belülről: mert kapunk egy udvart, kilátóterasszal – tulajdonképpen mindenki csak azért jön ide.

A váron belül néhány alibikiállítást csaptak össze a kedvünkért, de sokra ne számítsunk ebben. (Morfológia; hogyan alakult ki a tó; a helyi ősember élete; némi néprajz, kezdetleges nyomda és ilyenek.)

A kápolnájába mindenki behatol, hogy lássa az XVII. században készült festményeket, amelyek II. Henrik császárt és feleségét, Kunigundát ábrázolják, merthogy ők voltak a püspökség adományozói.

A kilátás pompás, alattunk a város, távolban a templom, középütt a tó, szép kéken, ahogy az meg van írva, mindezek mögött vonulnak az Alpok első, még „lankás” nyúlványai. Annak a dög harangnak a kongása sem hallatszik fel ide. Ja, viszont tombol a turizmus, készüljünk fel a tömegjelenetekre.

Szóval, szép hely ez a Bled. Kár lenne kihagyni.