A Bledi-tó

Ha a Bledi-tónál akarjuk eltölteni a napjainkat, de úgy, hogy nappal is szeretnénk ott lenni, akkor adok egy jótanácsot: óvakodjunk attól, hogy a tó templomsziget felőli oldalán foglaljunk szállást. Valami turisztikai zseni ugyanis kitalálta, hogy a szigeten lévő templomocskában a semmiért nem lehet belépőjegyet árusítani, viszont az oltár előtt ott lóg le a harangkötél. Azért szedik be a pénzt, hogy a turista megrángathassa azt. Ennek következtében az egész környék alkonyatig zeng a harangszótól. Ez egy bizonyos idő után ingerültséget vált ki a vándorból…

Maradjunk csak meg a jó öreg Bledben. A városka négy részre oszlik: a szállodanegyedre, az óvárosra, a vár alatti lévő lakóegyedre, továbbá a szállodák mögötti lakóövezetre. Az elsőn nincs mit nézni, sokaknak nem tetszik a szalagépületek látványa, nekem nem volt velük bajom, mivel némi egyszerű dinamizmust hoztak be a hajlékony színekkel elöntött, festői környezetbe:

A vár alatti óváros a domboldalon álló templomból, körülötte öreg, de szépen karbantartott házakból áll:

Van itt továbbá egy csüggesztő buszpályaudvar; ha pedig kifelé, a vár háta mögé megyünk innen, a házak és a lakók minősége leromlik.

A szállók és az óváros között van az elegáns rész, csak azért nem hívom villanegyednek, mert ilyenek itt nemigen vannak, inkább egy jól szituált, modern építkezésű környék. De bárhol ütjük le a sátorfánkat, a vízpart 15 percre bárhonnan elérhető; de ennyi idő alatt az egész várost át lehet szelni gyalog.

A tó megismeréséhez egy nap szükséges, feltéve, ha az a célunk, hogy körbejárjuk. És legyen az. Mert autóval reménytelen a kísérlet: egyrészt tilos; másrészt a tónak a várossal átellenben lévő végén, ahol a szabadstrand van, kialakíttatott ugyan egy parkoló, de ott vagy találunk helyet, vagy nem, s mivel sokan gondolják ezt végcélnak, zsibbasztó torlódás vár ránk. (Már csak azért is, mert a helybeliek innen tovább akarnak menni, fel, a hegyek irányába, s nekik szintén csak ez az egyetlen út áll a rendelkezésükre.) Leparkolni egyéb helyen a tó mellett tiltva van.

Kezdjük hát sétánkat Bled belvárosából, onnan, ahol a vár néz ránk a sziklájáról. Megtekinthetjük a domboldalon álló templomot (neogót stílus, belülről nem érdekes):

A parton előbb a városi fizetős strand fogad minket. Aztán elhaladunk egy-két reprezentatív üdülő előtt (egyik kertjében érdekes szobrokat láthatunk), az egyik parkjában épp egy kutya akar szétmarcangolni egy nőt:

Majd rákanyarodunk finoman a kikötőre és a szabadstrandra. (WC!) Előbb azonban megnézhetjük Alaksandar Zarin 2015. október 9-én felállított Mihajlo Idvorski Pupin szobrát.

A nevezett személy (1858-1935) fizikus és elektromérnök volt az USÁ-ban, és soha az életben nem járt Bledben, függetlenül attól, hogy a település 1921-ben díszpolgárrá avatta. Hát akkor meg mit keres itt? A válasz ez: 1919-ben el kellett dönteni, hogy Bled és környéke hová tartozzon: Ausztriához, vagy a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz? Pupin az utóbbi mellett kardoskodott, és propagandájával sikerült is elérni a célját. A szobor egyébként a Szerb Köztársaság adománya, a náluk lévő eredeti mű másolata. (Ebben egyébként van egy lenge kis kulturimperializmus. Merthogy Pupin szerb volt. A szoborral tehát Belgrádból jelezni akarták, hogy kinek köszönhetik azt a blediek, hogy itt még mindig szlovénül beszélnek. Nem maguknak, hanem egy szerbnek...)

Van még pár hely itt-ott, ahol bele lehet ereszkedni a vízbe, ha bátrak vagyunk, de több a tiltó tábla, mint a vízben a hullám. Innen érdemes megközelíteni a szigetet gondolával.

Nem így hívják ezeket a kb. 10 főt befogadó, egyetlen lapáttal hajtott szállítóeszközöket, de a lényegük olyan, mint a gondoláknak, csak nagyban. A viteldíj drága; de elég a végén fizetni, amikor visszajövünk. Üljünk bennük türelemmel, s ne álljunk fel, mint jelen sorok írója tette, ami miatt az egész veszedelmesen kibillent a helyzetéből, és a tó tiszta tükrét sikolyok hatották át, továbbá mindenki egymásba kapaszkodott. Mondta nekem kedvesen a dereglyés, vagy lapátoló, vagy hogyan hívják, aki maga is majdnem a vízbe esett, hogy nono, ez nem egy autó, itt nem lehet csak úgy fészkelődni. A mellettem ülő távol-keleti turisták ezek után felajánlották, hogy amennyiben átmegyek a túloldalra, ahol Anett ült, készítenek rólunk képet. Mondtam nekik, hogy ez kedves, de akkor át kell oda lépni, s megint jöhetnek a sikolyok…

Anett teljesen kétségbeesett a fenti jelenet után. És ha befordult volna mindenki a vízbe, akkor mi lesz? Mondtam: én tudok úszni, s nincs messze a part. Jó, mondta, de ő belefulladt volna. Ugyan, feleltem, balatoni lány vagy. Igen, de nem akkor, ha 30 méter mély víz van alattam, mert már ennek a tudata lebénít. Legyintettem: édesem, ha az életedről van szó, erről rögtön megfeledkezel. A parton levetkőzünk, megszárítjuk a ruháinkat, napfürdőzőknek álcázzuk magunkat az alsóneműinkkel, aztán onnan nézzük, hogyan halásszák ki a hullákat a tóból. Alkony beálltával pedig – hogy ne legyünk feltűnőek gyűrött ruhánkban – hazasompolygunk… Meg van oldva a téma.

A víz különben nagyon tiszta. Ha szórakozni akarunk, akkor figyeljük meg a turistákat, akik csónakot béreltek. Az egyik visszafelé fordított lapáttal hajtotta, a másik fordítva ült benne és hátrafelé kezdett el evezni, meg ilyenek. Annyira bájos, amikor a városi népek elkezdenek lapátolni… (Dilettánsok.)

A szigeten ne számítsunk sok csodára, a hajósok is így gondolták, mert egy órát adnak rá összesen, hogy visszatérjünk. Gyalog kb. 10 perc alatt körbejárható egy ösvényen; a felső részére két lépcsősor visz fel, az egyik széles, a másik szűk, ez utóbbi indul a kikötő felől:

Fenn gondozott, füves udvarka egy Mária-szoborral, szépen rendben tartott gazdasági épületek.

És persze a templom, külön a harangtoronnyal.

Mármost kérdés persze, hogy ezek miért kerültek ide? Ki volt az, aki ide épített egy templomot: talán azt hitte, hogy vasárnap ide fog csónakázni a nép misére? Nos, a sziget a pogány időben Ziva, a szerelem istennőjének a szentélye volt, 745-ben viszont a térítések hatására fel kellett őt cserélni Szűz Máriával. A templom 1465-ben épült, a harangot 1534-ben hozták ide, padovai munka. (Az első, mondják, egy fiatal özvegyasszony ajándéka lett volna a várból, de amikor ideszállították, egy viharban elsüllyedt mindenki. A legenda szerint a tó mélyéről néha most is hallani a harangot. Ennek azért ne adjunk helyt: itt a víz kb. 30 méter mély…)

A harangkötél a templom van, nem a toronyban. (Megjegyzendő, hogy a harang „kívánságteljesítő”, mivel közben akarni kell valamit. Biztos teljesülni fog… Apró kiegészítés még ehhez: a kérelmezőnek elszántan és őszintén hinnie kell a keresztények Istenében. A dél-koreai turisták önfeledten rángatták előttem, hihetetlen, hogy az emberek milyen egyszerű dolgokban lelik meg az örömüket. És nem akartak elmenni! Ki kellett várnom, hogy mindenki meghúzogassa a kötelet. Utána jöhettem én, hogy rácsimpaszkodjak. Naná, majd nem.) Különben a templom belseje nem érdekes, egy átlagos falusi barokk termet látunk:

A templom melletti torony tetejére nem lehet felmenni, csak félig, és ott konstatálni azt, hogy igen, látványosan működik benne az óra.

Ha ezt a két mulatságot kihagyhatónak vesszük, mert nem akarunk pénzt áldozni a templomtér belsejében pár harmadosztályú barokk oltárkép megtekintésére, továbbá arra a néhány freskótöredékre, amelyek állítólag 1470 körüli időkből származnak, akkor haladjunk tovább.

Ma már a szigetet inkább rendezvényközpontként használják, pl. esküvőkhöz. (Akkor lesz igazi a házasság, ha a vőlegény a széles 99 lépcsőfokon viszi fel a menyasszonyát. Aki lát ilyet, majd szóljon.)

Kifelé menet még megtekinthettük a világ leghülyébb hattyúját. A szárnyas ugyanis tavasszal szépen befészkelte magát itt, de alatta sétány van, meg felette is, így aztán mást sem csinált, csak a tojásain ülve a nyakát nyújtotta és sziszegett. Gondolom, ez volt az egész napi programja. Amikor másodszor is odaértem hozzá, már elég fáradtnak tűnt. Próbáltam belőle némi élénkséget kicsiholni, ugráltam előtte és a szárnyaimat, izé, a kezeimet lengettem, de keresztülnézett rajtam. Bohócokkal nem foglalkozunk…

Amikor a hajócska visszavisz minket, a déli part felé menve maradunk az út szélén. Ha eddig megéheztünk, még előtte együnk, mert aztán a városig semmi ilyen lehetőség nem vár ránk.

Fapalló visz egy darabon a víz fölött. Itt láttam egy érdekes alakzatot a tóban:

Nem, ez nem a tavimacska, amely (mint köztudomású) a víz alatt víziegerészik. Ez egy kidőlt fa.

Majd jön egy sétány, s fölötte a Vila Bled, a jugoszláv királyok nyaralója, s a hegytetőn Tito kormányüdülőjének az étterme és kávéháza:

A szép nagy épület fölött tekergős hegyi lépcsőn, fák árnyékában lehet feljutni a szocialista építészet hordozójához, amely természetesen Tito emlékével terhelten működik:

A látkép innen azért szép, mert pont a sziget 99 lépcsőjével szemben állunk.

A városba visszafelé a park, majd a már jelzett szállodasor és környék következik.

A várról kevesebb a mondanivalóm. Ez a hely a brixeni püspökök vára volt 1004-től 1919-ig. XVI. sz. elején alakult ki mai formájában: mivel sosem ostromolták meg, károkat sem szenvedett. A két világháború között a jugoszláv királyok üdülője volt, később múzeum és turistaattrakció.

Kétféle módon lehet feljutni hozzá: hátulról autóval (a vár előtt nagy parkoló van, vastag díjakkal), vagy a belvárosból egy meredek, lomboktól ernyőzött lépcsősoron át. (Erre adjunk fél órát.) Kívülről épületesebb látvány, mint belülről: mert kapunk egy udvart, kilátóterasszal – tulajdonképpen mindenki csak azért jön ide.

A váron belül néhány alibikiállítást csaptak össze a kedvünkért, de sokra ne számítsunk ebben. (Morfológia; hogyan alakult ki a tó; a helyi ősember élete; némi néprajz, kezdetleges nyomda és ilyenek.)

A kápolnájába mindenki behatol, hogy lássa az XVII. században készült festményeket, amelyek II. Henrik császárt és feleségét, Kunigundát ábrázolják, merthogy ők voltak a püspökség adományozói.

A kilátás pompás, alattunk a város, távolban a templom, középütt a tó, szép kéken, ahogy az meg van írva, mindezek mögött vonulnak az Alpok első, még „lankás” nyúlványai. Annak a dög harangnak a kongása sem hallatszik fel ide. Ja, viszont tombol a turizmus, készüljünk fel a tömegjelenetekre.